1996. augusztus 7
(VIII. évfolyam, 182. szám) .
Az államosított ingatlanok visszaigénylését szabályozó 112-es, 1995-ben elfogadott törvény biztosítja a bérlõk számára a lakás megvásárlásának jogát. Az ügylet viszont eléggé körülményes. Valamennyi tisztviselõhöz bizonyos számú utca tartozik - mondta Ioan Todor igazgató -, akik ismerik a házak tulajdonviszonyát, állapotát, azt, hogy melyik épületet minõsítették mûemléknek. A polgárnak jelentkeznie kell az ingatlankezelõ hivatalnál (1989 Decembrie 21., volt Magyar utca 108. szám), a bejáratnál ki kell keresnie az illetõ utcáért felelõs tisztviselõ nevét, valamint azt, mikor fogadja az ügyfeleket. Mindenik tisztviselõ 20 sorszámot oszt ki reggel nyolckor, amellyel a megadott idõpontban jelentkezni kell. Azon ingatlanokat, amelyeket a volt tulajdonos visszakövetel, valamint a mûemlékké nyilvánítottakat nem lehet megvásárolni. Ezek jegyzékét a bejáratnál kifüggesztették. Tizenhat tisztviselõ foglalkozik az iratok ellenõrzésével (ha valamennyi igényelt irat megvan, a bérlõ kifizette-e a házbért, vannak-e változások a szerzõdésben stb.). Miután ez megtörtént, újból sorba kell állni ezek bejegyzéséért is. Bejegyzés után az iratokat továbbítják a Constructardeal céghez, amelyet az ingatlankezelõ hivatal felhatalmazott az eladással.
A nyugdíjasok a lakás árának csak tíz százalékát kell hogy kifizessék az adásvételi szerzõdés megkötésekor. A betáblázást (telekkönyvezést) azon ingnglanok esetén, amelyeknél ez még nem történt meg, a bérlõnek fizetnie kell. A fizetendõ összegrõl Ioan Todor nem tudott semmit mondani, ez sok mindentõl függ. A pénzt az ingatlankezelõ hivatalnak kell kifizetni.
A mérések elvégzése, a felértékelés, valamint a lakások eladása a Constructardeal cég hatáskörébe tartozik. Vásárlás esetén kezesekre is szükség van, azonban ezzel kapcsolatos kérdésekre az igazgató nem tudott válaszolni, ugyanis az adásvételi szerzõdést, Ioan Todor szerint, a Constructardeal köti meg (érdeklõdni a 193-123-as telefonszámon lehet). Azon személyek, akik nem tudják, vagy nem akarják megvásárolni az általuk bérelt lakást, továbbra is (meghatározatlan ideig) bérlõk maradhatnak. Ioan Todor megjegyezte, hogy a 112-es törvény nem ír elõ határidõt az ingatlanok eladására. Ez akár öt évig is eltarthat.
Egy évvel ezelõtt megkezdõdtek az elõkészületek az iskolaalapító Lorántffy Zsuzsanna szobrának felállítására. A nagyváradi polgármesteri hivatal már tavaly nyáron megadta az engedélyt, de felkérte a kezdeményezõ Királyhágómelléki Református Püspökséget, hogy szerezze meg a megyei mûvelõdési felügyelõség jóváhagyását. Ez az intézmény is hozzájárulását adta, de kérte, hogy Gergely István kolozsvári szobrászmûvész alkotásához szerezzék meg a Mûvelõdésügyi Minisztérium szakértõi bizottságának engedélyét is. A polgármesteri hivatal májusban kiadta a szobortelepítési engedélyt. A szoboravatás elõtt néhány nappal, pontosan a III. Magyar Református Világtalálkozó elõestéjén került napirendre a szoborállítás törvényességének megkérdõjelezése. A polgármesteri hivatal július 31-én visszavonta az építési engedélyt, és azóta a kormányhû sajtóban mindennap azzal kezdõdött a világtalálkozó eseményeinek tükrözése, hogy a püspökség a törvények semmibevételével állít szobrot, nem mulasztva el az alkalmat néhány megszokott jelzõ felsorakoztatására Tõkés László személyével kapcsolatban.
Érdeklõdésünkre tegnap délben a Királyhágómelléki Református Püspökségtõl azt a választ kaptuk, hogy minden szükséges jóváhagyás birtokában leplezik le a Lorántffy-szobrot. A késõbbi hírügynökségi jelentések pedig megerõsítették, hogy a III. Magyar Református Világtalálkozó augusztus 6-i két legfõbb rendezvénye, a szoboravatás és a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ megnyitása incidensek nélkül zajlott le.
A Demokratikus Konvenció megrendelésére felmérés készült a pártok és elnökjelöltek népszerûségérõl. A július 16-23. között végzett közvélemény-kutatás szerint a politikai alakulatok mezõnye a következõ: Demokratikus Konvenció 33,5%, Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja 27,5%, Szociáldemokrata Szövetség 13,7%, RMDSZ 5,8%, Román Nemzeti Egységpárt 4,1%, Szocialista Munkapárt 4,1%, Nemzeti Liberális Szövetség 3,3%, Nagyrománia Párt 3,1%, Romániai Demokrata Agrárpárt 2,9% stb. Aggasztóan nagy azok száma, akik nem mennének el szavazni: 26,2%. Az elnökjelöltek a következõ szavazatarányra számíthatnak: Ion Iliescu 37,1%, Emil Constantinescu 31,6%, Petre Roman 18,7%, Corneliu Vadim Tudor 4,7%, Gheorghe Funar 4,3%, Adrian Pãunescu 2,1%, Ioan Coja 0,5%, Tudor Mohora 0,4%.
A lehetséges koalíciók közül a DK-SZDSZ kapná a legtöbb elismerést (44%), a legkevesebbet a DK-RMDSZ (17%) és érdekes módon sokan örvendenének az RTDP-DK pártszövetségnek (42%), míg az RTDP-RNEP koalíciójával csak 27% elégedett.
Mivel az RMDSZ elnökjelöltje a felmérés elõtt már ringbe lépett és mégsincs legalább a töredékszavazatosok között, alapos okunk van annak feltételezésére, hogy az RMDSZ-re vonatkozó adat sem a mintából állt össze, hanem íróasztali "extrapoláció" eredménye.
A Mediafax hírügynökségnek és a PRO TV-nek nyilatkozva Teodor Meles,canu külügyminiszter kifejtette: Románia NATO-integrációjának legfõbb anyagi szponzora az Egyesült Államok, Franciaország és Németország pedig a folyamat politikai támogatója.
Meles,canu kijelentésének alátámasztására egyebek között az amerikai kongresszus által a NATO-tagjelöltek támogatására megszavazott 60 millió dollárra utalt, mivel az errõl szóló határozattervezet szenátusi változata Romániát is megnevezi. Franciaország hagyományosan szilárdan kiállt Románia mellett történelme sorsdöntõ pillanataiban, Iliescu elnök legutóbbi németországi látogatásán német részrõl hasonló magatartást tapasztalt - mondta a külügyminiszter.
Meles,canu szerint Romániának nehézségei abban vannak, hogy külföldön kedvezõ képet alakítson ki önmagáról, és ennek érdekében megfelelõ ,,hivatásos szakmai struktúrákat", lobbykat kell alkalmaznia.
A miniszter nyilatkozott azokkal a hírekkel kapcsolatban is, amelyek szerint õt kérik fel Iliescu elnök újraválasztási kampányának vezetésére. Kijelentette, hogy külügyminiszteri pozíciója mellett nem lehetséges "teljesen párhuzamosan" egy ilyen funkció betöltése. Meles,canu ilyen jellegû, szakterületétõl idegen megbízatásának gondolatát a hét végén élesen bírálta Silviu Brucan politológus.
Kolozs megyében a Mesagerul transilvan szerint a Dacia Felix Bank két egykori alelnöke tépi fel a legnagyobb nyugdíjat. Vulturar úrnak 700 000 lejjel, Steroiu úrnak pedig 800 000 lejjel csenget a postás havonta. Kétszer? Az sem lepne meg senkit, hiszen bizonyos esetekben a nyugdíjat az aktív életszakaszban okozott kár arányában állapítják meg. Ezzel szemben az a Kolozs megyei dolgozó, aki becsületesen ledolgozta a megkövetelt éveket és elérte a törvényes korhatárt, meg kell hogy elégedjen 142 200 lejjel, míg ha a munkába idõnap elõtt belerokkant, megkísérelheti a lehetetlent: eltengõdni 77 000 lejbõl.
A Dacia Felix Bank körül kavargó botrány frissebb fejleményei egyébként nem sok jót ígérnek a betéteseknek. A kisinyovi kirendeltséget azért kell áruba bocsátani, mert az ottani betétesek idegesebbek, és veréssel meg merénylettel fenyegették meg a banktisztviselõket. A hitelezõk gyûlésének elnöke, Ioan Georgiu csõdbiztos pedig kilátásba helyezte annak valószínûségét, hogy a Román Nemzeti Bank egyszerûen visszavonja a DFB mûködési engedélyét, és akkor szó sem lehet átszervezésrõl, hanem csak bírósági felszámolásról.
Politikai megfigyelõk szerint a csõdeljárás csak az õszi választási kampány miatt késlekedik.
Bogdan Cerghizan Ion Diaconescuhoz, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt országos elnökéhez intézett nyílt levélben tiltakozik a KDNPP Kolozs megyei szervezetének döntése ellen. Mint ismeretes, a párt helyi szervezete múlt heti ülésén 18 hónapra felfüggesztette Bogdan Cerghizan tagságát bujtogatás, rágalmazás vádja miatt. A Mesagerul transilvan tegnapi számában közzétett nyilatkozatában Cerghizan dr. ugyanakkor kifejti: noha megtehetné, de mint jó keresztény mégis eláll szándékától, és nem kívánja rágalmazás miatt beperelni Alexandru Fãrcas,t, aki õt a helyi vezetés felháborodását kiváltó levél aláírásának a meghamisításával vádolta.
- adja hírül a Mediafax rendõrségi statisztikákra hivatkozva. A közlekedésrendészet augusztus elsején és másodikán Bukarestben azt ellenõrizte, milyen módon tartják be a járókelõk a közúti szabályokat. Ennek eredményeként 333 járókelõt megbüntettek. A befolyt összeg 1,665 millió lej; hat sofõrjogosítványát elvették, ugyanis nem adtak elsõbbséget a járókelõknek.
Több mint 45 ezer olyan céget jegyeztek be 1990 decembere és 1996 júniusa között, amelyekben külföldi tõke is van a Román Kereskedelmi és Iparkamara legfrissebb adatai alapján. A Rompres jelentése szerint a 45 ezer cég névleges tõkéje 1,51 milliárd dollár.
A külföldi befektetõk sorában országonkénti lebontásban Németország áll az élen 6239 vállalattal és 165 millió dollárral. A második Dél-Korea 35 céggel és 157 millió dollár tõkével. A további sorrend a befektetett tõke alapján Olaszország, Egyesült Államok, Franciaország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Hollandia, Törökország és Görögország.
Tekintettel arra, hogy Niculescu Antal a következõ idõszakban az RMDSZ államelnökjelöltjének kampányfõnökeként tevékenykedik, a szövetségi elnök kabinetfõnökének teendõit 1996. augusztus 10. és november 3. között Vajda László tanácsos látja el - közli az RMDSZ elnöki hivatala.
hogy a Dacia Felix Bank betétesei meglehet csak egyharmadát szerezhetik vissza összespórolt és a bankba elhelyezett pénzüknek. De még ez sem biztos. Egy biztos, hogy ott, ahol pilóta-játékon duzzad fel a tõke és e játék erkölcse dominál, ott a mindig késõn érkezõ kispénzûek fizetik végül a számlát, miközben földrengésbiztosan állnak a nyolcszoros haszonból és számolatlan kölcsönbõl épült kacsalábon forgó paloták.
(-is-)
Talán fontosabb témáink is lehetnének a minap (ünnepélyesen) befejezõdött olimpiai játékoknál. Meggyõzõdésem, Tisztelt Olvasóimhoz közelebb állnak a III. Magyar Református Világtalálkozó eseményei, amelyekrõl egyébként tájékoztat a sajtónk és - félreérthetetlen rosszindulattal - teszi ezt például az RTV 1-es csatornája is, gondosan ferdítve-csúsztatva a híreken. Például: augusztus 3-án este megtudtuk, hogy Nagyváradon, a világtalálkozó rendezvényeként leleplezték Lorántffy Zsuzsanna - illegálisan felállított - szobrát, aki Fogarason kálvinista iskolát alapított. De ha már a fogarasi iskolánál tartunk, arról megfeledkezett az elmés bemondó (szerkesztõ), hogy a Lorántffy Zsuzsanna által alapított iskola volt az elsõ román nyelvû tanintézet , nem csupán Erdélyt, de Moldvát és Havasalföldet is ideszámítva. Ugyanakkor Nagyvárad polgármestere is nyilatkozott: amennyiben a szoborállítók - záros határidõn belül - nem szerzik meg az engedélyt a Mûvelõdési Minisztériumtól, a szobrot elmozdítják a helyérõl. Arról azonban, amit a megnyitó ünnepségen ugyanaz a személyiség, Várad polgármestere mondott, miszerint büszke arra, hogy a Magyar Református Világszövetség éppen a váradi református püspököt választotta elnökéül, mélyen hallgatott az ország elsõ számú tv-csatornája, mint ahogy arról is elfelejtett tájékoztatni, hogy megnyitó beszédét Tõkés László magyar és román nyelven mondta.
A világtalálkozó azonban még tart. Méltatására lesz alkalom és — gondolom - lesz magyar tollforgató, aki ezt nálam avatottabban is megteszi. Az atlantai olimpiai játékok azonban alig három napja értek véget. Be kell vallanom: keserû szájízzel maradtam utána. Ó, nem az érmek, a helyezések miatt. Nem is a hazai, nem is a magyar sportolók eredményeivel vagyok elégedetlen. Valójában már a megnyitó napján rossz szájízzel ültem a képernyõ elé. Utána már csak a rádióhírekben hallgattam meg az eredményeket, néhány közvetítést. Az olimpiai parkban elkövetett merénylet hírén, a két halálos áldozatot követelõ robbantáson megbotránkoztam, de ezt nyilván nem tudhattam elõre, nem ettõl volt keserû a szájam íze. Inkább attól, hogy be kellett látnom: immár az olimpiai játékok is nyilvánvalóan és egyértelmûen a pénz szolgálatába szegõdtek. Mi egyéb indokolná, hogy a modern olimpiai játékok megrendezésének a kereken 100. évfordulóján nem Athénnek adták a rendezési jogot, ahol egy évszázaddal elõbb - az egész emberiségre kiterjesztve - felújították a régi görög világ talán legszebb hagyományát, az olimpiai játékokat? Azóta is négyévenként különbözõ városokban-földrészeken gyülekeznek, hogy összemérjék erejüket a világ sportolói, a háborús esztendõk kivételével. A centenáriumi játékok megrendezésének a jogát azonban hiába kérte - a megfelelõ idõben - Athén. Atlantának ítélték.
Végül is, a beszámolók szerint, "minden idõk legnagyobb olimpiájá"-vá sikeredett az atlantai. Soha ennyi ország nem küldött el ily nagyszámú sportolót a versenyekre. Csak hát.
Csak hát - panaszkodtak a szervezésre. A sportolók elhelyezésére. Az ellátásra. És az a merénylet is...
Most, amikor már vége van, mondjuk ki: Athénban kellett volna rendezni a jubileumi olimpiászt. Még akkor is, ha egész Görögországnak nincs annyi pénze, mint Atlantának. Még akkor is, ha a szegény Athént nem lehet a gazdag amerikai metropolishoz hasonlítani anyagiak dolgában; attól tartok azonban, szellemi kincsek tekintetében Athén egymaga gazdagabb az egész Egyesült Államoknál.
Atlantában most bögyörgetik-számolják a begyûlt dollárpénzeket. Fedezik-e a kiadást? Netán haszonnal járt volna a nagyszerû rendezvény? Bennünket ez az eredmény - már egyáltalán nem érdekel.
Egy bizonyos: ha Athénban tartják a centenárium olimpiai játékait, a sportteljesítmények óhatatlanul az emberi szellemre is kisugároztak volna. Atlantában az edzõk-orvosok-gyúrók gondos munkájával maximális teljesítményre ajzott izomkolosszusoknak tapsoltak. És ha így van, már inkább érthetõ, miért Atlanta - miért nem Athén: a szellem teljesítményének nincs mértékegysége, az alkotó gondolat nem mérhetõ kilóval, míg az izmok teljesítménye méterekben-centiméterekben, idõegységekben pontosan kifejezhetõk. Maguk az izmok is lemérhetõk kilóval: értéküket sokkal könnyebb pénzmaggá váltani, mint az emberi szellem termékeit.
Hajdanán a test és a lélek, az alkotó emberi szellem valamelyes harmóniában fejlõdött. Ezt a harmóniát fejezték ki az antik olimpiai játékok is. Manapság azonban a két dolog oly messzire került egymástól, mint Atlanta Athéntõl.
Az idõ tájt ismét (ki tudja már hányadszor) az autonómiát tûzték napirendre, országos viszonylatban. Nem mi, magyarok, hanem a szélsõséges románok, akik — jól átgondolt felsõ irányítás nyomán - mindig is felszínen tartják a nemzetiségi kérdést, igyekeznek ellenünk hergelni a tudatlanabb románokat, hogy eltereljék a figyelmet a növekvõ inflációról, az árdrágulásról, a terjedõ korrupcióról, a sok betörésrõl, lopásról.
Újságírók, tévériporterek, politológus "tudósok" és hivatásos politikusok bizonygatták, hogy ha a székelység autonómiát kapna, a két megye állam lenne az államban, nem ismernék el a román fennhatóságot, kiszakítanának az országból egy darabot, ez sértené Románia függetlenségét és területi épségét stb. Funar mint pártvezér sietett a rágalmazási alkalmat kihasználni: ismert magyarellens fantáziáját megeresztve õ már azt fejtegette, hogy az autonómia csak az elsõ lépés lenne a mi részünkrõl, azt követné a függetlenség kikiáltása, majd a csatlakozás Magyarországhoz.
Ebben a légkörben került sor egyik tanácsülésünkre, amelynek keretében õurasága felénk, a magyar tanácsosok csoportja felé fordulva megismételte koholmányait, miközben sokat sejtetõn horthyzmusról, irredentizmusról, revizionizmusról, hazafiatlanságról s egyéb ostobaságról fecsegett. Némán hallgattuk, csak idõnként mordultunk föl, vagy vállunkat vonogatva, gúnyosan, kínosan nevettünk képtelenebbnél képtelenebb vádjai hallatán. A legképtelenebb az volt, hogy olyan autonómia, azaz etnikai, amilyent mi akarunk, sehol a világon nem található.
Ezután a testvérvárosokkal kiépített kapcsolatokról szólt, majd - minthogy akkor tért haza Izraelbõl - az ottani testvérvárosról, Beer se Varól beszélt bõvebben, ahova mint polgármestert meghívták. Beszámolt a szívélyes vendéglátásról, a meglátogatott település gazdasági életérõl, úthálózatáról, igazgatásáról.
Miután befejezte szavait, Mikó Lõrinc tanácsostársunk kért szót.
- Szeretném tudni, polgármester úr, hogy Ciszjordániában vagy Gázában, tehát a palesztinok lakta területeken járt-e?
- Természetesen, ha már ott voltam.
- Hát az ott élõ palesztinokkal beszélgetett-e?
- Természetesen, ha már ott voltam.
- Nos, ha már ott volt, s beszélt velük, természetes volna, hogy bõvebben tájékoztasson bennünket a palesztinok etnikai-területi autonómiájáról.
*
Jót nevettünk mindannyian a Mikó kérelmén, Funarnak is rázkódott a válla, úgy kacagott, azonban esze ágába sem jutott a felszólításnak eleget tenni, hanem sietõsen áttért a német testvérvárosban tett látogatására, majd az onnan érkezett küldöttséggel folytatott itthoni tárgyalásaira, a tapasztalatcserére, s kitért a németek nálunk hangoztatott meglátásaira is.
- A Kjolnból jött barátainkat meglepte, hogy mennyi a hasonlóság Kjoln és Kolozsvár-Napoca közt. Itt is a város ékessége egy hatalmas gótikus katedrális, akárcsak Kjolnban.
- Mondta nekik, hogy az magyar templom? - kérdeztük közbe többen is.
- Nálunk is sok a mûemlék, akárcsak Kjolnban.
- Mondta nekik, hogy azoknak kilencven százaléka magyar?
- Végül pedig, hogy a mi városunk is egyetemi központ, kulturális centrum és ipari fellegvár is egyben, akárcsak Kjoln.
Ezután helyi kérdéseket kezdtünk tárgyalni. Eckstein-Kovács Péter számon kérte a polgármestertõl, milyen címen küldött ki tanácsosokat különféle bizottságokba (persze a maga embereit), holott a tanácsosok ilyen vagy olyan megbízása csakis a tanácsra tartozik, a polgármester nem rendelkezhet felettük.
Funar ravaszul fölnevetett, s fejtegetni kezdte, hogy Péter nem jól tette fel a kérdést, mert nem beszél helyesen románul, hiszen a szó, amelyet használt, nem létezik a román nyelvben.
- De bizony létezik, mégha ön nem is ismeri mint jogi szakszót - pattant föl Eckstein. - Olvassa csak el a tanácsok mûködésérõl szóló, 1992-ben megjelent 69-es számú törvényt, abban is elõfordul.
Funar azonban mintha mit sem hallott volna, tovább folytatta nyelvészeti fejtegetését s hangoztatta, hogy Eckstein nem oda illõ kifejezést "dobott be". Bosszantott nagyon a válasza, Péter barátunk ugyanis románul végezte a jogot, éveken át volt gyakorló ügyvéd, majd két esztendeig parlamenti képviselõ, mint ilyen részt vett több törvény kidolgozásában, most ismét ügyvéd, naponta sokat beszél a törvényszéken románul, rá egyáltalán nem illenek Funar vádjai.
- Polgármester úr! - fordultam Funarhoz. - Önnek egy jogi kérdést tettek föl, a hatáskörére vonatkozóan. Kérem, hogy arra feleljen, és ne tartson itt nekünk lingvisztikai elõadást.
Funar azonban rám se figyelt, folytatta nyelvtudományi értekezését. Világos volt, Péter a vékonyára tapintott, õkelme átlépte hatáskörét egyes tanácsosok kinevezésével, önkényeskedett tehát, mint oly sokszor. Erre pedig nehéz volna elfogadható választ adnia, régi fegyveréhez folyamodott hát, a nacionalizmushoz, s a kérdésre érzékeny román társai elõtt azt próbálta bebizonyítani, hogy mi, magyarok, nem tanuljuk meg tisztességesen az állam nyelvét.
- Polgármester úr! - szakítottam félbe újra. - Miért nyelvészkedik itt nekünk? És milyen alapon? Hiszen az elõbb fél órán át beszélt a német testvérvárosunkról, volt ottan, hallhatta õket németül beszélni, feliratokat is olvashatott, mégis annyira sem volt képes, hogy a város nevét megtanulja. És tisztességesen kiejtse. Akkor milyen nyelvész ön? Folyton Kjolnt mondott, hallhattuk, holott a város neve Köln. Érti, kedves nyelvész uram? Köln, Köln.
Az elõzõ részbõl kimaradt az ENSZ-nek egyik jelentõs és napjainkban az újságokban és a nemzetközi politikában sokat szereplõ tényezõje: a fõtitkár.
A fõtitkárt a közgyûlés nevezi ki öt évre a Biztonsági Tanács javaslatára. A tisztségre a fõtitkár újraválasztható. A gondok még elõbb adódnak, amikor a BT meg kell hogy nevezze, kit ajánl erre a tisztségre. Mivel a BT állandó tagjainak vétójoguk van, a fõtitkár személyének kiválasztása olyan nagyhatalmi kompromisszumot igényel, amelyhez nehéz eljutni. Az idén még nem sikerült, pedig Butrosz Gáli mandátuma az õsszel lejár. Ám az USA nem támogatja újrajelölését. A fõtitkár többek között az ENSZ fegyveres alakulatait irányítja.
A nemzetközi szakosodott szervezetek, mint például az UNESCO, IMF (Nemzetközi Valutaalap), ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) nem az ENSZ alapszervezetei, hanem különálló, az ENSZ-szel szoros kapcsolatban lévõ intézmények. Tagjaik nem egyeznek meg szükségszerûen az ENSZ tagjaival. Nyugat-Németország már akkor az UNESCO tagja volt, amikor még alig kezdõdtek el az ENSZ-be való felvételének a tárgyalásai. Mindegyiküknek külön alapító chartája van, és más a székhelyük is. A BIRD (Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank) és az IMF Washingtonban, az UNESCO Párizsban, a WHO (Egészségügyi Világszervezet) Genfben székel. Külön vagyonnal rendelkezik mindegyik, amely a tagországok hozzájárulásából áll össze. Öt olyan nemzetközi szervezet létezik, amely a kommunikáció területén mûködik, mint például Egyetemes Postai Unió (UPU); kettõ, amely szociális tevékenységet végez: ILO, WHO; hét, amelyik gazdasági és pénzügyi szférában munkálkodik, például: IMF, BIRD; és négy kulturális és tudományos területre szakosodott, mint ahogy az UNESCO vagy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség. Hangsúlyozni kell, hogy ezek mind világszervezetek.
A NATO-t, azaz az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetét 1949. április 4-én hozza létre tíz európai állam, az USA és Kanada Washingtonban. A NATO alapokmánya megjelöli az észak-atlanti térséget, mint a Ráktérítõtõl északra fekvõ területeket, a tagállamok területét Európában és Észak-Amerikában. 1991 májusa, a gyorshadtest megalakítása óta, a NATO nem zárja ki, hogy akcióit az észak-atlanti térségen kívül is folytassa. Így vesz részt a BT határozatai teljesítésében a volt Jugoszláviában. A NATO-nak van egy civil szerve, az Észak-atlanti Tanács, és egy katonai szerve. A NATO fõtitkára a szervezeti felépítés csúcsán álló Észak-atlanti Tanács elnöke is. A katonai szerv áll egy Katonai Bizottságból, melynek székhelye Brüsszel, és egy katonai parancsnokságból. A katonai szervbõl 1974-ben kilép Görögország, a ciprusi válság miatt, majd 1980-ban visszalép. Az 1982-ben taggá vált Spanyolország csak a politikai szervnek, az Észak-atlanti Tanácsnak tagja. A legérdekesebb talán Franciaország esete, amely ott van az alapító tagok között, a NATO mindkét szervének tagja, majd de Gaulle elnöklete alatt kivonul a NATO katonai ágából, de tagja marad az Észak-atlanti Tanácsnak. Talán a sors fintora, hogy egy gaullista elnök vezetésével, Chirac elnöklete alatt kezdtek a franciák arról gondolkodni és tárgyalni, hogy ismét elfoglalják helyüket a NATO katonai szervében. A NATO fõtitkára mindig európai politikus, míg az Európai Szövetséges Fõparancsnokság élén mindig amerikai tábornokok állnak.
Sorozatunk következõ részében az európai regionáis szervezetekkel foglalkozunk.
(Folytatjuk)
Van egy régi történetem. Még valamikor a nyolcvanas évek elején, akadémiai ösztöndíjjal Párizsban jártam, és a Musée de l'Homme (az Embertani Múzeum) termeiben megnéztem a "Halál rítusai" címet viselõ, akkor megnyitott, igen érdekes kiállítást. Az elõcsarnokban Európa hatalmas vallási térképe fogadta a látogatót, különféle színekkel mutatva a különféle vallások geográfiai elhelyezkedését. Magyarország tekintetében például pontosan jelezve voltak a római katolikus és a református körzetek. Románia területét azonban egyöntetûen az ortodox vallás színe fedte be. Volt más is. A múzeum üvegtárlóiban ember nagyságú figurák egy-egy nép vagy táj jellegzetes viseletében fogadták a látogatót. A romániai népviseleteket bemutató üvegszekrényekben volt székely és kalotaszegi ruházatba öltöztetett viaszbaba is, de mindegyik mellé ez volt írva: "erdélyi román népviselet".
Írtam akkor egy kis helyreigazító levelet a múzeum igazgatóságának. Nem kaptam választ, és gondolom, a térkép, a kiállítás is változatlan maradt. Akkor döbbentem rá arra, amit különben olvasmányaimból korábban is tudtam, hogy a nyugati közvélemény, beleértve ebbe a tudományos vélekedések egy jó részét is, a mi dolgainkban, általában a közép-európai régió dolgaiban milyen szomorú tájékozatlanságot mutat. Fájdalmas történetek szólnak arról, hogy a békecsináló nagyhatalmak vezetõi mennyire felkészületlenül és milyen közönyösen hoztak döntéseket olyan pillanatokban, amidõn ez a döntés néhány százezer ember jövendõ sorsát szabta meg.
Igen, a nyugati világ, legalábbis a franciák, angolok, amerikaiak - és a mi sorsunkat meghatározó döntéseket eddig õk hozták meg - többnyire tájékozatlanok a magyar és közép-európai történelemben, a Kárpát-medence és a közép-európai térség néprajzi viszonyaiban, és ez a tájékozatlanság nem zavarja õket különösebben, nem zavarja õket téves és hibás döntéseikben sem. Párizsból nézve már egybemosódik Szlovénia és Szlavónia, Budapest és Bukarest, New Yorkból nézve pedig már alig lehet különbséget találni csehek és szlovákok, szerbek és horvátok között. A jugoszláviai népek tragédiája: a boszniai háború iszonyatos története éles fénnyel világított rá ennek a tájékozatlanságnak a méreteire és következményeire. A nyugati világban ezért a magyarság "image"-a is felettébb bizonytalan. Összekeverednek e tekintetben a különbözõ képzetek. Beszélnek arról, hogy a magyarság hõsiesen állott ellen a török inváziónak, ámbár ez, például éppen a franciák szemében, nem feltétlenül erény, minthogy a mindenkori török szultán, a német császár ellenségeként, a mindenkori francia király szövetségese volt. Tudnak arról, hogy Rákóczi, õ már a franciák szövetségeseként, függetlenségi háborút vezetett, a számûzött fejedelemnek azonban, például Saint-Simon herceg vitriolos emlékiratai következtében, nincs igazán "jó sajtója" francia földön. Annak idején Párizsban lelkesedtek az 1848-as magyar forradalomért, a hatvanhetes kiegyezés után mégis sikerült elterjeszteni rólunk, hogy erõszakos nemzet vagyunk, amely elnyomja az országában élõ kisebbségeket, és az akkor õsellenségnek számító poroszok leghûségesebb szövetségese.
A franciák, az angolok és kivált az amerikaiak "magyarságképe" nem eleve ellenséges, inkább közömbös és bizonytalan. És tudhatjuk, hogy a közép-európai régióban a francia politika inkább támogatta a románokat, szerbeket és cseheket, az angol a lengyeleket és cseheket, az amerikai pedig egyszerûen tanácstalanul állott a népek és kultúrák e zavarba ejtõ mozaikja elõtt. Az amerikai politikai gondolkodás - saját történelmi tapasztalatai következtében - ugyanis egyszerûen elképzelhetetlennek tartotta, hogy az "állam" és a "nemzet" fogalma lényegét tekintve ne fedné egymást. Az amerikai "olvasztótégely" dokokínájára épülõ gondolkodás a legutóbbi idõkig képtelen volt elfogadni azt, hogy a nyelvterület és az államterület ne legyen azonos.
A nyugati magyar "image"-t ilyen módon hagyományosan az ismerethiány, a bizonytalanság és a közömbösség formálta: geopolitikai problémákat okoztunk, ez idegesítõleg hatott, de nem voltunk túlságosan fontosak, ez közönyhöz vezetett. Ugyanakkor a magyarság nyugati hírét az a kép is befolyásolta, amelyet a közép-európai térség népei és kormányai, különösen szomszédaink alakítottak ki rólunk, és nem minden leleményesség nélkül közvetítettek nyugatra, terjesztettek el nyugaton.
Általánosságban meg lehet állapítani, hogy ha a nyugat-európai (francia, angol) és amerikai "image"-unkat az ismerethiány, a bizonytalanság és a közömbösség alakította, szomszédaink magyarságképe nagyrészt azoknak a nemzeti és történelmi mitológiáknak a jegyében alakult, amelyeket ezek a szomszédok: a románok, a szlovákok, a szerbek formáltak meg önmagukról, saját geopolitikai törekvéseik megalapozására. A magyarságról kialakult kép ezeknél a nemzeteknél, elsõsorban a mindenkori hatalmon lévõ csoportok esetében, a regionális szerep megalapozását, a területfoglaló törekvéseket, illetve a megszerzett területek megtartását és az elért hódítások politikai konszolidálását szolgálta. Ilyen módon a nemzeti mitológiák szerves része volt, és konfrontációs jelleggel alakult, vagyis a magyarsággal szemben kialakított bizalmatlanságot, esetleg gyûlöletet erõsítette.
Ebben a vonatkozásban mind a román, mind a szlovák nemzeti mitológia magyarellenes jelleget öltött, és az erdélyi románok, valamint a felvidéki szlovákok elõjogait kívánta történetileg megalapozni. A román nemzeti mitológiának az úgynevezett "dákoromán kontinuitás" elmélete áll a tengelyében, amely szerint a román etnogenezis Erdélyben, az egykori Dáciában történt, ahol az õslakó dákok és a behatoló rómaiak egyesülése révén jött létre a román etnikum. Hasonló jelenségekkel lehet találkozni a szlovák történetírásban és nemzeti mitológiában, midõn a szlovák nacionalizmus mai ideológusai arról beszélnek, hogy a szlovák államiság az úgynevezett Nagymorva Birodalom utódának szerepét tölti be, az õsi szlovák nyelvterület magában foglalja a mai Magyarország nagy részét.
Mindennek, akár román, akár szlovák vonatkozásban, elsõrendûen magyarellenes éle van, minthogy az erdélyi és felvidéki magyarságot történeti érvek segítségével kívánja másodrendû helyzetbe hozni, beszivárgó vándornépségként vagy erõszakos ázsiai hordaként megbélyegezni, és végül asszimilálódásra kényszeríteni. A történelem valóságos eseményeire, folyamataira épülõ magyar nemzeti kép és önkép kialakítása és külföldi bemutatása már csak ezért is fontos volna - ennek érdekében kellene új és hatékony "image-formáló" stratégiát kialakítani.
A leghíresebb lakó
A harmadik számú lakásban lakott a ház talán két leghíresebb lakója: Kõmíves Nagy Lajos és felesége, Tessitori Nóra szavalómûvésznõ.
Õk is csak 1944 után költözhettek ebbe a házba, mivel közvetlenül az orosz csapatok Kolozsvárra való bevonulása elõtt a Bem (Cos,buc) utcában laktak. Mindketten baloldali érzelmû emberek, akik rejtegették az ellenállási mozgalom tagjait és szimpatizánsait. Ez a lakás volt az utolsó lakhelyük, mindvégig velük lakott Tessitori Nóra leánytestvére, Adrienne is. Lakásuk ajtaján több név is szerepelt (gépelt névjegykártyák voltak kitûzve), jelezve, hogy ott nemcsak hárman, hanem többen is laknak. Erre azért volt szükség, mert az ötvenes évek elején beindult a "lakásrekvirálás", vagyis a hatóság önkényes lakásfoglalása, és félõ volt, hogy az õk (viszonylag) nagy lakásukba is betelepítenek még egy családot.
A lakás berendezése egyszerû, de mûvészi. Függöny nem volt a szobában. A falakat könyvszekrények szegélyezték. Mindenütt újságok, újságkivágások, kéziratok. Az elsõ szoba közepén, szinte átlósan egy kerevet volt. A szoba rendetlenségében is rend uralkodott. A falakon metszetek. A belsõ szoba két ágyát nagykockás csergével takarták le. Nyáron és télen is mindig nyitott ablaknál aludtak. Tessitori Nóra a nyitott ablak elõtt végezte légzõgyakorlatait. 1946-ban a színházi évad legnagyobb eseménye a kolozsvári Állami Magyar Zene- és Színmûvészeti Fõiskola megnyitása. Alapító tagjai között találjuk Kõmíves Nagy Lajost is. Ez az intézet a Magyar Mûvészeti Intézet egyik fakultása volt 1950-ig. 1950-ben mint önálló intézmény felvette a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet (SZISZI) nevet. 1954-ben az intézetet Marosvásárhelyre helyezik át. Mindez annak a folyamatnak a része, amely az erdélyi magyarság központját, Kolozsvárt igyekezett eljelentékteleníteni.
A magyar mûvelõdési központ megszüntetésére tett kísérletek már 1947-ben elkezdõdtek. Lehetõleg minden magyar intézményt Bukarest ellenõrzése alá szerettek volna vonni. Így 1947-ben Bukarestben országos napilapot hoznak létre, a Romániai Magyar Szó-t. Ugyancsak ebben az évben döntenek arról, hogy a Magyar Népi Szövetség központja is Bukarestben legyen. Ez egy újabb lépés volt a szervezet teljes felszámolása felé. Ugyanezen a harmadik kongresszuson leváltják Kurkó Gyárfást, az eddigi elnököt, és helyébe Kacsó Sándor lép.
1952-ben Romániában új alkotmány lép életbe az 1948-as helyett, melyben központi helyet kap a közigazgatás radikális átszervezése. Létrehozzák a Magyar Autonóm Tartományt (MAT), amely különben soha nem rendelkezett intézményesen biztosított autonómiával. Egyfajta kultúrgettó szerepet szántak neki. E taktikával tovább folytatódott az erdélyi magyarság kolozsvári központjának a megszüntetése. Az Irodalmi Almanach címû folyóirat (1949-1952) megszûnik, majd Marosvásárhelyen 1953-ban engedélyt adnak az Igaz Szó (szintén irodalmi folyóirat) megjelentetésére.
Kõmíves Nagy Lajos közvetlenül a háború után a Kolozsvári Állami Magyar Színház fõrendezõje és ezzel párhuzamosan 1946 és 1971 között a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet (SZISZI) tanára. 1944. november 28-tól 1955. március 7-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 48 színdarabot rendezett. Ezek között Gorkij: Éjjeli menedékhely (1944), Petõfi ünnepe - irodalmi összeállítás (1945. március 15.), Háy Gyula: Tiszazug, G. B. Shaw: Warrenné mestersége (1946), V. Gogol: A revizor, Molière: A nõk iskolája, W. Shakespeare: Makrancos hölgy, J. Steinbeck: Egerek és emberek, Háy Gyula: Isten, császár, paraszt, W. Shakespeare: III. Richard (1949), W. Shakespeare: Rómeó és Júlia (1951), Molière: Tartuffe, Csehov: Három nõvér (1955. március 7.). Ez volt az utolsó rendezése a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Rendezõi pályafutása mellett jelentõs pedagógiai tevékenységet fejt ki a SZISZI tanáraként 1971-ig, tehát nyolcvanhat éves koráig. Öt éven keresztül (1955-1960) a marosvásárhelyi Állami Székely Színházban összesen hat alkalommal rendez. Ebbõl is kiderül, mint színházi ember (rendezõ és pedagógus) élete végéig hallatlanul aktív, mozgékony, energikus ember volt. Nyolcvanas éveinek végén, szemoperációja után (zöldhályog volt a szemén), amikor egyik ismerõse át akarta kísérni az úttesten: "Engem nem kell fogni, mert én járni tudok, csak nem jól látok" - mondta, elhárítva a segítséget. Magas homlokú, egyenes járású, az átlagnál kissé alacsonyabb ember volt. Megtörtént, hogy napsütésben is lesötétítették a szobát és lámpafény mellett, kéziratokkal körben, a földön ülve dolgoztak. Nagyon kevés vendég járt hozzájuk. A házban szorosabb kapcsolata nem volt senkivel, pedig Jakoby Antallal a negyvenes évek elején mindketten a színházban dolgoztak. Ismerte Trattner Emíliát, akit még a SZISZI-n tanított. Nem volt barátságtalan, inkább zárkózott és nagyon elfoglalt. Ha megkérték rá, szívesen segített bárkinek. Felesége halála után gyakrabban járt át Tóni bácsihoz (Jakoby Antal) egy-egy sakkpartira. Ilyenkor a két öreg németre fordította a szót, talán, hogy ifjúságukat felidézzék. A lakók még ma is nagy tisztelettel emlékeznek rá és feleségére, habár nagyon keveset tudnak róluk. Még életrajzírói sem említik sehol azt, hogy a Kõmíves Nagy Lajos név nem az igazi, hanem csak a mûvészneve. Eredeti neve Eöttevényi volt.
1885-ben született Budapesten (más forrás szerint 1886-ban). Már a budapesti színészakadémián nevet cserél. 1903-tól 1907-ig a pesti Színmûvészeti Fõiskola növendéke. Három évig különbözõ színtársulatoknál dolgozik, majd 1910-ben hírlapírónak szegõdik. 1914-ben jön Kolozsvárra az 5 órai Újsághoz és annak a délutáni lapjához, a Kolozsvári Hírlaphoz. A román megszállás után a Keleti Újság munkatársa lesz. Évekig az erdélyi politika vezetõirõl, írókról, költõkrõl, valamint egyházi emberekrõl írt "lélekrajzai" teszik nevét ismertté. Feltûnést keltettek a Szabó Dezsõrõl és édesanyjáról írt cikkei (1924. november 7. és 1926. július 9.). Az Ady Endrérõl írt cikkei, melyeknek anyagát Zilahon gyûjtötte, megjelentek az Ady Múzeum 1. kötetében. A Zsil-völgyi bányászokról írt riportsorozata (1922) méltán emeli õt a legrangosabb újságírók sorába. Miután a Keleti Újság vezetõségében váltás történik, 1932-ben a Brassói Lapokhoz szegõdik. Az 1895-ben indított helyi jellegû Brassói Lapok az 1930-as években országos kitekintésû és visszhangú sajtóorgánum lesz. Ekkor már széles vidéki tudósítói hálózata van Bukarestben, Aradon (Korda István), Kolozsváron (Ruffy Péter), Temesváron (Méliusz József). A lap (fõleg Kacsó Sándor vezércikkeivel) keményen fellépett a román soviniszta megnyilvánulások ellen.
Hírlapírói tevékenységét 1940-ig folytatja. E hosszú és kimagasló újságírói pályáról életrajzírói, sajnos, gyakran megfeledkeznek vagy elbagatellizálják, pedig cikkei, riportjai, glosszái az erdélyi magyarság kisebbségi létének megannyi dokumentumai.
A bécsi döntés után Kõmíves Nagy Lajos visszatér a színházhoz. Ötvenöt évesen a kolozsvári Nemzeti Színház (a valamikori Hunyadi téri színház) rendezõje és dramaturgja lesz. A baloldali beállítottságú színházi szakember a front közeledtével részt vállal az ellenállási mozgalomban. Nála kap menedéket egy ideig Simó Gyula, az ellenállási mozgalom egyik vezetõje. Akkor a Bem (Cos,buc) utcában laktak. Lakásukon többször is tartottak illegális összejöveteleket.
A 2. Ukrán Front csapatai 1944. október 11-én vonultak be Kolozsvárra. A színház- és operatársulat személyzetének nagy része Budapestre menekül. Késõbb az operatársulat Szegeden folytatja tevékenységét. Az itt maradt kevés számú személyzettel megpróbálják talpra állítani a kolozsvári magyar színjátszást. 1944. október 18-án jelenik meg az elsõ észak-erdélyi magyar újság, a VILÁGOSSÁG. Az orosz városparancsnok a város alpolgármesterétõl, Demeter Jánostól követeli a színház megnyitását. Október 31-én a kolozsvári színházban (Hunyadi tér) újra felgördül a függöny. A megfogyatkozott társulat román-magyar díszelõadást tart. A színház vezetését átmenetileg Fekete Mihály vállalja. Novemberben - máig sem tisztázott körülmények között - vezetõségcsere történik, és Fekete Mihálytól Kõmíves Nagy Lajos veszi át az irányítást. Idõközben az elmenekült színészek közül néhányan visszatérnek Kolozsvárra. Többek között a legendás hírû igazgató, Janovics Jenõ és felesége, Poór Lili is. Kõmíves Nagy Lajos, valószínû a reális helyzetfelismerés következményeként, az évad végén, 1945. június 14-én lemond a színház vezetésérõl és helyét Janovics Jenõ foglalja el.
Az új román politikai vezetõk nem mondanak le a Hunyadi téri színházépületrõl, és abba sem egyeznek bele, hogy a színházat, amit még az elsõ világháború elõtt a magyar állam építtetett, közösen használják a magyarok és a románok. Pedig a város lakossága többségében még mindig magyar. A magyar társulat a következõ évadot már a sétatéri Nyári Színkörben kezdi meg. A premiert (Katona József: Bánk bán) november 16-ára tûzik ki. Az évadkezdés napja gyásznappá változik, mert ezen a napon hirtelen elhunyt Janovics Jenõ, az igazgató. Janovics Jenõ halálával a kolozsvári magyar színjátszás egyik igen jelentõs korszaka zárult le.
Ebben az idõben Kõmíves Nagy Lajos a színház fõrendezõje. Azt hiszem, hogy az ezt követõ nagyon aktív idõszakhoz a nyugodt, kellemes otthon is hozzájárult. Ebben a csendes elsõ emeleti lakásban ez a két nagy egyéniség még közelebb került egymáshoz.
Milyen színházat csinált Kõmíves Nagy Lajos? Enyedi Sándor errõl így ír: "...állandóan jelen van, sokat dolgozik, de igazán kiemelkedõt csak nagyon ritkán alkot". E sommás és valószínûleg igaz kritikát azonban ki kell egészíteni azzal, hogy a mester már közel jár a hatvanhoz. Ugyanakkor a helyzet sem a legmegfelelõbb a kimagasló alkotásokra. Gondoljunk csak az 1944/45-ös évadra (nemcsak a megfogyatkozott színészgárda, de az anyagi feltételek is nehezítették a munkát), majd késõbb a politikai, ideológiai elvárásokra, melyek fõ ítélkezési szempontot képeztek a színház mûsorának megítélésében (zsdanovi színház, kollektív rendezés stb.). Ez kihatott a színház tevékenységére is. Helyesen állapítja meg az író, hogy: "a kolozsvári magyar színjátszás ezekben az években mélyen saját hagyományai és a társulatot alkotó színészek tehetsége mögött marad. Ebben lényeges szerepe van a szovjet darabokat elõtérbe állító mûsorpolitikának, a kor értékpusztító sematizmusának". Feltételezhetõ, hogy Kõmíves Nagy Lajosnak, a rendezõnek nagy lelki gyötrelmet okozott eleget tenni az ideológiai követelményeknek, és ugyanakkor átmenteni valamit a hagyományokból is.
Vajon ezekben a nehéz években mennyiben volt segítõtársa, oltalmazója és támasza felesége, Tessitori Nóra asszony? A kérdés jogosságát az indokolja, hogy két, mûvészileg független emberrõl van szó. Kõmíves Nagy Lajos egy tv-interjúban azt mondta: "...még énelõttem sem adta elõ verseit soha életében". Tehát mûvészetükben, munkájukban, úgy tûnik, teljesen függetlenek voltak egymástól.
Tessitori Nóra a két világháború közötti Erdély legnagyobb szavalómûvésze volt. A mûvésznõ, aki soha nem lépett a "világot jelentõ" deszkákra, versmûsorával bejárta egész Erdélyt, mindenütt osztatlan sikert aratva. A magyar költészet, az erdélyi és a világirodalmi líra remekeit egyszerûséggel, ugyanakkor mély átéléssel tolmácsolta. Hosszan sorolhatnánk azokat, akik elismeréssel írtak róla és mûvészetérõl (Molter Károly, Áprily Lajos, Ligeti Ernõ, Földessy Gyula, Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Dsida Jenõ és még sokan mások). Sajnos, mûvészetébõl egyetlen viaszhenger õriz egy verset. Pályafutása egyedülálló, mert nem mint színész, úgy mellékesen szavalt is, hanem "csak" szavalómûvész volt. Mûvészetérõl a legszebb sorokat talán Kuncz Aladár írta 1924-ben: "Nem száraz szó, hanem fájdalmas muzsika, nem sima beszéd, hanem nehéz zsolozsma volt mindaz, amit ez az asszony mondott...
Ez a csodálatos asszony minden fellépésével egy új csodát, egy új világot, egy új mát hoz magával. Titkos erõk rejlenek benne, melyek ha feltörnek, kicsit és nagyot, büszkét és alázatosat, gazdagot és szegényt - mindenkit, de mindenkit térdre kényszerítenek..."
Életfelfogása a Tompa László lírájáról címû esszéjébõl derül ki legjobban: "Jogod és kötelességed csak az lehet, Ember, hogy kenyérhez juttasd az éheset, hogy ugyanolyan szabadságot biztosíts minden embertársadnak, amilyent magadnak kívánsz, hogy nyesegesd a fának vadhajtásait, hogy sok virágot és gyümölcsöt érlelj lelkedben és kertedben egyaránt, hogy abból mindenek táplálkozni tudjanak, akikkel sorsod együvé sodor, s hogy kivirágozzék hasznos munkád és minden cselekedeted nyomán az egész világon a Szeretet, a Jóság és az Igazság".
"Mindenki szerette, sõt merem állítani, hogy valósággal imádta, mert egész lényébõl sugárzott valami olyan jóság, olyan emberfeletti emberszeretet, amit senkinél nem tapasztaltam" — mondta róla férje, Kõmíves Nagy Lajos.
A negyvenes évektõl elnémult ez a csodálatos hang, mert "...világosan éreztem, hogy nem szavalhatok olyan bátor szellemû verseket, amelyek világnézetemnek, meggyõzõdésemnek megfelelnek".
Érdekes az, hogy amikor Tessitori Nóra "elhallgat", férje, Kõmíves Nagy Lajos megkezdi életének egy újabb és talán az eddigieknél is gyötrelmesebb szakaszát. A kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja és rendezõje lesz. Tehát amíg felesége éppen a közszerepléstõl vonul vissza, õ akarva-akaratlanul is részt vesz a közéletben. Már a negyvenes években ismert volt, hogy mindketten baloldali beállítottságú emberek. Õk a baloldaliságot a humánum, az emberiesség oldaláról közelítették meg. Éppen ezért elgondolkoztató az a tény, hogy az az ember, aki inkább abbahagyja a versmondást, ami a "pirosabbik" vére, akkor, amikor nem ért egyet a kor szellemével, az ötvenes évek proletkultos sztalinista propagandájának odaadó híve lesz. Megdöbbentõ, hogy ez a mûvelt, érzékeny asszony, aki ennyire fogékony a szépre és a jóra, egyik levelében, melyet volt tanítványaihoz írt, így nyilatkozik: "...Azután egy Földeák-versed is zsong bennem, Sztálinról szól, igen-igen, így végzõdik: »Sztálin elvtárssal gyõztünk, és gyõzünk Jelent s Jövendõ századot: Milliókért harcolunk, rabokat szabad népekké váltani, s így válnak a világ uraivá a világ proletárjai«. Nemcsak akkortól maradtak meg ezek a sodró erejû szavak az emlékezetemben, hanem, mert azóta többször néhány munkásleányt készítettem elõ erre a versre, s a vers végét gyakran elismételtettem velük, hogy a »forradalmi romantika« lendülete kijöjjön."
Ez azért is elgondolkodtató, mert a levél keltezésének idõpontjában (1954. nov. 28.) Sztálin már több éve halott. Igaz ugyan, hogy a Sztálin halálát követõ változások Romániában kevésbé észlelhetõk, azonban éppen az 1953-as évben indítanak frontális támadást a romániai magyarság ellen. Felszámolják a Magyar Népi Szövetséget, amely egyben a magyarságnak mint kollektív személyiségnek a megszüntetését jelentette. Erdélyben gyors ütemben lecserélik a kétnyelvû feliratokat, megtiltják a magyar nyelv használatát a bíróságon és a hivatalokban, kivéve a Magyar Autonóm Tartományt, ahol a magyarságnak csak egyharmada élt. Létrehozzák ugyan a Magyar Autonóm Tartományt, de ma már tudjuk, hogy intézményesen (statútumban) biztosított autonómiával sohasem rendelkezett. Létrehozói csakis egyetlen célt tartottak szem elõtt, az erdélyi magyarság megosztását. Ebben az évben deportálnak legtöbb ártatlant a Duna-Fekete-tenger-csatorna építéséhez. Ekkor már a Magyar Népi Szövetség vezetõi, Kurkó Gyárfás, Csögör Lajos, Demeter János, Balogh Edgár, Jordáky Lajos börtönben ülnek.
Lehetetlen, hogy e két értelmiségi és közéleti személyiség ne tudott volna semmit a történtekrõl, a körülöttük zajló ijesztõ eseményekrõl, hiszen ebben az idõben mindketten a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet tanárai voltak. A választ erre a kérdésre talán Földessy Gyula felesége fogalmazta meg egyik Tessitori Nórához írt levelében: "...amilyen igaz, jó és szép lélek vagy és nagyon igaz és nagyon jó és nagyon szép, épp olyan nagyon naiv és még nagyobban naiv vagy, látszik, hogy mindig az erdõben élsz a szatírok, szilvánok és nimfák között, s így az embereket nem ismered, s az emberi dolgokat sem". (Földessy Gyuláné Hermann Lula zongoramûvésznõ, 1924. szeptember 2.)
Mint a kolozsvári színiakadémia fonetika és poetika, majd késõbb (1949-1954) a beszédtechnika tanárnõje, rengeteget dolgozik. Jegyzeteket ír és gépel, hogy minden tanítványának eljuttassa. Férjének gépeli az írásait, közben tömegszervezeti-kulturális mûsorokat szervez, összeállít, betanít, ugyanakkor tanulmányt ír a színpadi beszédrõl. Szinte reggeltõl estig dolgozik. 1954-ben, amikor a Színmûvészeti Intézetet Marosvásárhelyre költöztetik, Tessitori Nóra nyugállományba vonul. A rengeteg munka mellett nem vállalja az ingázás nehézségeit is. Dinamizmusa, munkakedve mit sem csökken. Továbbra is ellátja férje mellett "titkárnõi" teendõit, tanulmányán dolgozik, készül nagy álmának megvalósítására, hogy még egyszer önálló szavalóestet tartson. Lélekben mindvégig fiatal, de a test megöregedett. Hosszasan betegeskedik. A gondos kezelés sem tudja megakadályozni a véget. 1969. június 26-án hunyt el Marosvásárhelyen, talán 86 éves korában. Leánytestvére utána néhány évre hunyt el. Férje, Kõmíves Nagy Lajos (Luigi bácsi, ahogyan ismerõsei, barátai hívták) egyedül maradt. Egy bejárónõje volt, akire a tanúk csak úgy emlékeznek, hogy Rózsi, akinek egyik keze és lába paralizált volt. Máskülönben erõs testalkatú parasztlány. A szemtanúk szerint a bejárónõ nemcsak ellátta, hanem Luigi bácsi életének utolsó szakaszában, sajnos, eladogatta értékes könyveit, a kukába dobott számtalan újságcikket, kéziratot és még ki tudja mit. Egyik lakó szerint, amikor Luigi bácsi meghalt, még egy lepedõ sem volt a házban, amire ráfektessék. Felesége mellett nyugszik a Házsongárdi temetõ II. C. parcellájában. Sírkövét Vetró Artúr tervezte.
Kõmíves Nagy Lajos halála után a lakás egy ideig üresen állt, majd kiutalták az akkori néptanács alelnökének, Gavrea Vasile nevû pártaktivistának. Az õ hatáskörébe tartozott a lakásgazdálkodás. A néptanácsnál történt átszervezések és az ezt követõ leépítések után a nyolcvanas évek elsõ felében kereskedelmi igazgató lett. Mint igazgató vonult nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után egy évvel, az 1989-es év elején, egy sikertelen mûtét következtében elhunyt. Felesége, Eugenia egyedül él a nagy lakásban. A szomszédok nem s sretik, mert durva és összeférhetetlen asszony.
(Folytatjuk)
Spaller Árpád