1996. augusztus 26
(VIII. évfolyam, 198. szám)

"Fontos, hogy az RMDSZ nincs egyedül a véleményével" — címmel közölt interjút Markó Bélával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szövetségi elnökével szombati számában a marosvásárhelyi Népújság. A lap szerint a készülô román-magyar alapszerzôdés sok port kavart már, több ponton vitatják a dokumentum szövegét, nemcsak az RMDSZ, hanem más romániai és magyar politikai szervezetek, pártok is, ezért tartotta idôszerûnek megkérdezni a szövetségi elnököt a magyar érdekvédelmi szervezet közeljövôre tervezett lépéseirôl.

Az újabb magyar-magyar csúcs összehívásának felvetésével kapcsolatban Markó úgy nyilatkozott, hogy az elsô reakciók a kormánykoalíció képviselôi, illetve a kormány képviselôi részérôl eléggé negatívak voltak, de fölmerült a lehetôség, hogy valamilyen formában egy ilyen találkozót maga az RMDSZ is megszervezne, illetve kezdeményezne, amennyiben a magyar kormány részérôl nem érkezik igenlô válasz. Erre vonatkozólag késôbb döntenek, mivel van egy másik sürgôs ügy is, a kétoldalú — az RMDSZ és a magyar kormány közötti — konzultáció. Erre — mint mondotta — pozitív válasz érkezett, és minden valószínûség szerint jövô héten kerül sor rá.

Markó Béla úgy értékelte, hogy az alapszerzôdés szövege eléggé véglegesnek látszik, de úgy vélte, hogy amíg egy dokumentum nincs aláírva, addig nem kell lemondani arról, hogy lehet rajta módosítani, illetve javítani. Megítélése szerint mindenképpen szükség van véleménycserére, a szempontok szembesítésére és egyeztetésére is, mert úgy tûnik, hogy az RMDSZ és a magyar kormány nem egyformán szemléli ennek az alapszerzôdésnek a fontosságát és sürgôsségét. Utalt bizonyos integrációs kényszerekre, nevezetesen, hogy decemberben valószínûleg beindul a NATO-felvétel folyamata, eldôl, hogy mely országok lesznek az elsô körben, és hogy ehhez mi módon kapcsolódik az alapszerzôdés megléte vagy nemléte.

Markó Béla közösnek ítélte az RMDSZ és a magyarországi ellenzéki pártoknak álláspontjában, hogy utóbbiak sem értik az alapszerzôdés aláírásának sürgôsségét. Fontosnak tartotta, hogy az RMDSZ nincs egyedül véleményével. Kiemelte: a magyar belpolitikában távolról sincs konszenzus ebben a fontos külpolitikai kérdésben, ami szerinte "meggondolkodtató lehet" a magyar kormány számára is.

Az RMDSZ szövetségi elnöke szerint a kollektív jogok köre semmiképp sem egyértelmûen tisztázott, még a nemzetközi jogban sem. "Tehát nem igaz az, hogy a nemzetközi jog vagy a nyugati politika egyértelmûen elutasítja a kollektív jogokat. Van egy nagyon erôs, elsôsorban amerikai részrôl jövô elutasítás, de ez a kollektív jogok egy bizonyos területére vonatkozik. Éspedig ôk azonosítják ezt az államtól való elszakadás és a teljes önrendelkezés lehetôségével.

A mi értelmezésünkben és általában nagyon sok nemzetközi jogász értelmezésében ennél sokkal többrôl van szó. Kollektív jognak minôsül minden olyan jog, amelynek révén egy közösségnek bizonyos hatásköröket átutal az állam, vagy amelynek révén egy közösségnek döntési lehetôségeket adnak" — mondotta, és hozzáfûzte: "a mi értelmezésünkben például egyértelmûen kollektív jog az is, amit a magyarországi kisebbségi törvény nyújt a kisebbségeknek."

Rámutatott: Romániában is kollektív jog az, hogy kis közösségek szervezetei egy-egy képviselôt juttathatnak a képviselôházba. Kollektív jogként lehetne értelmezni azt is, ha például a magyarság jogot kapna arra, hogy iskolái számára maga nevezze ki azokat az értelmiségieket, akik szervezik, ellenôrzik, irányítják az oktatást. Mint utalt rá, az RMDSZ azért tartja veszélyesnek a kollektív jogok körének kiiktatását az Európa Tanács 1201-es ajánlásából, mert értelmezési vitákhoz vezethet, és ebben a kérdésben számos jó megoldást "lebéníthat".

Arra a kérdésre, hogy végül is, ha az alapszerôdést a jelenlegi formában írnák alá, jó lenne-e a romániai magyarságnak vagy sem, a meglévô jogrendszer kiszélesedéséhez vagy beszûküléséhez vezetne-e, ama meglátásának adott hangot, hogy mindenképp politikai fordulatra, tehát másik kormányra és másik parlamentre van szükség Romániában ahhoz, hogy az alapszerzôdésben lévô pozitív lehetôségek érvényesüljenek.

Mint mondotta, az oktatás, a kétnyelvû feliratok kérdésében ad nyitási lehetôséget a szerzôdés jelenlegi szövege is, viszont hosszú távon ama nagy és jelentôs kérdések megoldását, amelyekre a romániai magyarságnak okvetlenül szüksége van, nem teszi lehetôvé. Nem kielégítô például a nyelvhasználat kérdésének megoldása. A kollektív jogok korlátozó jellegû, negatív bevitelével — nem jobbító, hanem rontó szándékot feltételezve — Markó szerint az is elképzelhetô, hogy megpróbálják majd "ebbe belekapaszkodva nyírbáli, korlátozni" a romániai magyarság jogait. Utóbbiról azonban úgy vélekedett: nem hiszi, hogy a következô idôszakban sikerülne ezt megtenni.

A magyar-román alapszerzôdés szövegének szakértôi egyeztetése után a szokásos konzultációs folyamat veszi kezdetét: egyrészt a politikai egyeztetés keretében a magyar Országgyûlés Külügyi Bizottságának tagjai kapnak tájékoztatást az alapszerzôdésrôl, másrészt az államigazgatási egyeztetés keretében az egyes tárcák is megvitatják a szöveget. Errôl Szénási György, a magyar Külügyminisztérium nemzetközi jogi fôosztályának vezetôje tájékoztatta az MTI-t.

Szénási György elmondta: a konzultációs folyamat végén a dokumentumot a kormány elé terjesztik, hogy a kabinet formális felhatalmazást adjon az alapszerzôdés aláírására. Az aláírást a jog szabályainak megfelelôen a ratifikációs folyamat követi, amikor az érintett országok törvényhozásai vitatják meg a már aláírt szerzôdést, s döntenek annak megerôsítésérôl. Ezután következik a ratifikációs okiratok kicserélése, amivel hatályba lép az alapszerzôdés. További formai elem, hogy a törvényhozások törvényben kihirdetik a szerzôdést. A nemzetközi jogi fôosztály vezetôje elmondta azt is: az alapszerzôdés aláírása a kormány felelôssége. Mivel Magyarországon nem parlamenti kormányzás valósul meg, a kormánynak kell eldöntenie, hogy mit kíván tenni, illetve milyen konzultációs fórumot kíván igénybe venni. Ebbe beleférhet akár egy rendkívüli parlamenti ülés, akár egy politikai vitanap, akár egy konzultáció a törvényhozás külügyi bizottságával. A döntés azonban a kormány felelôssége, feladata. Az Országgyûlés kötelezô elôzetes határozatot nem hozhat arról, hogy a kormány ne írja alá az alapszerzôdést. Igaz, a kormány viseli annak felelôsségét is, hogy a törvényhozás esetleg — utóbb — nem fogadja el a szerzôdést — mondta a nemzetközi jogi fôosztály vezetôje.

***

Eörsi Mátyás, a magyar Országgyûlés Külügyi Bizottságának elnöke péntekre összehívta a testület ülését. A képviselôk megvitatják egyebek mellett a magyar-román alapszerzôdéssel kapcsolatos kérdéseket is.

A Román Nemzeti Egységpárt síkra száll a Románia és Magyarország közötti jószomszédi és együttmûködési szerzôdés aláírása mellett, de azzal a feltétellel, hogy a dokumentumból teljes mértékben töröljék az Európa Tanács 1201-es ajánlását — jelentette ki Gheorghe Funar, a párt elnöke pénteken Kolozsváron tartott sajtóértekezletén. Hozzáfûzte: az ajánlás megtartása a szerzôdés szövegében vagy a mellékletben lehetôséget nyújt beláthatatlan értelmezésekre, "veszélyesebb dokumentummá változtatva ezt a szerzôdést a bécsi diktátumnál". Funar bejelentette: pártja kérte a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását.

A sajtóértekezleten, amelyen a RNEP több parlamenti képviselôje és szenátora is részt vett, bírálták a fô kormánypárt, a Román Társadalmi Demokrácia Pártja (RTDP) "logikátlan álláspontját, amely veszélyezteti Románia érdekeit". Nehezményezték továbbá, hogy még mindig nem hozták nyilvánosságra a szerzôdés szövegét, és azt még a szenátus, valamint a képviselôház külügyi bizottságai tagjainak sem bocsátották rendelkezésére.

Gheorghe Funar pénteken közleményt juttatott el a Mediafax hírügynökséghez, amely szerint az RNEP Ion Iliescu államfôhöz és a parlament két kamarájának elnökeihez fordult, kérve a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását augusztus 29-30-ra, hogy meghallgassák Románia elnökét a román-magyar szerzôdésrôl és megvitassák — szöveggel a kezükben — ezt a dokumentumot, amely — mint hangsúlyozta — rendkívül fontos Románia sorsa szempontjából.

A Mediafax kérdésére Dumitru Pâslaru, az RTDP szóvivôje pénteken kijelentette, hogy nem tartja szükségesnek a rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását e kérdéssel kapcsolatban, de a két kamara állandó irodái elemezni fogják a kérést, amennyiben azt hivatalosan benyújtják.

Pâslaru szerint az RTDP úgy látja: arra esetleg jó lehetne a képviselôház és a szenátus együttes ülése, hogy megvitassák a kétoldalú szerzôdés politikai következményeit, de csakis az ôszi ülésszak kezdete után.

Adrian Nãstase, a képviselôház elnöke, válaszul arra, hogy a Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását indítványozta a magyar alapszerzôdés ügyében, azt javasolta az RNEP-nek: az alkotmányos utat választva gyûjtse össze a szükséges aláírásokat. Rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását a képviselôk legkevesebb egyharmadának írásban kell kérnie.

A Rompres szerint Nãstase a válaszlevélben az aláírások szükséges számának megléte esetén sem tartotta biztosnak, hogy a parlament állandó bizottságának tagjai a választási kampány küszöbén, négy nappal a parlament rendes ôszi ülésszakának kezdete elôtt támogatnának egy ilyen kezdeményezést.

Frankfurter Allgemeine Zeitung:

Elsôsorban Románia érdeke

A magyar-román alapszerzôdés gyors aláírása elsôsorban Románia érdeke, mert Bukarest hite szerint így jobb kilátása lesz arra, hogy mégis Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal egyidejûleg vegyék föl a NATO-ba — írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung pénteki számában.

A szerzôdés körül kialakult vitát ismertetve a lap beszámol arról, hogy a konzervatív és a jobboldali liberális ellenzék az aláírás elôtt a parlament rendkívüli ülésének összehívását követeli. Az ellenzék a magyar-magyar csúcs újabb ülését is szorgalmazza, s azt állítja, hogy a kormány a románokkal folytatott tárgyalásokon figyelmen kívül hagyta a július eleji magyar-magyar csúcs közleményének legfôbb, az autonómiára vonatkozó megállapítását.

Az újság röviden ismerteti a magyar-magyar csúcs mérlegét, valamint az Európa Tanács 1201-es ajánlása ügyében az alapszerzôdésben elfogadott lábjegyzetes megoldást. Idézi Kovács László külügyminiszternek azt a megállapítását, hogy a lábjegyzet nem zárja ki a kisebbségi kollektív jogokat és az autonómia megteremtését.

Tinca honvédelmi miniszter:
Tisztességes
kompromisszum született

"Nem tudunk megszabadulni ama csaknem 50 éve belénk ivódott gondolkodásmódtól, hogy gyôzteseket és veszteseket lássunk az események megítélésekor" — mondotta Gheorghe Tinca védelmi miniszter, a román-magyar alapszerzôdéssel kapcsolatban adott nyilatkozatában.

A Cronica Românã címû napilap pénteki számában megjelent interjújában a miniszter kifejtette: "Véleményem szerint tisztességes kompromisszum született, amelyhez mindkét fél hozzájárult. Helytelen azt állítani, hogy Románia elért mindent, amit akart, Magyarország pedig engedett. Ugyanígy nem mondhatjuk azt sem, hogy Magyarország gyôzött, s mi engedtünk. Mindkét fél megtette a tôle telhetô erôfeszítéseket, figyelembe véve azt a közeget, amely jelenleg körülveszi ôket. Meg kell szoknunk azokat a struktúrákat uraló szabályokat, amelyekbe integrálódni akarunk, nevezetesen, hogy minden probléma csakis tárgyalásos úton oldható meg, s annak végül kompromisszumhoz kell vezetnie. Ez a szabály tartotta és tartja egyben az európai és euroatlanti közösséget" — jelentette ki Tinca a Cronica Românában.

A román-magyar szerzôdés egyetlen elôírása sem teszi lehetôvé a román oktatás etnikai alapon történô elkülönítését, olyan etnoegyetemek létesítésével, mint például a kolozsvári Bolyai János egyetem, ahogyan azt Takács

Csaba, az RMDSZ ügyvezetô elnöke valószínûleg tendenciózusan közölte — mondta szombaton Liviu Maior oktatásügyi miniszter.

A Rompres hírügynökségnek adott nyilatkozatában Maior hozzáfûzte: "Az RMDSZ vezetôjéhez hasonló vélemények mind alaptalanok és szöges ellentétben állnak a román tanügyi törvénnyel, valamint az alkotmánnyal. Jó lenne, ha az ilyen gondolatokat terjesztôk megértenék: egy alapszerzôdés — lehet szó akár a Magyarországgal megkötendôrôl is — nem mondhat ellent Románia alkotmányának. Egy etnikai alapú egyetem visszatérést jelentene a középkorba vagy, ha közelebbi idôpontra gondolunk, az illegalisták által Romániába behozott kommunizmus kezdeti szakaszához."

A város egyik turisztikai nevezetessége, az egykori Bánffy-palota, a jelenlegi mûvészeti múzeum, amelyet nemcsak szívesen látogatnak, de architektúrája miatt sokat fényképeznek is.

Az RMDSZ kezdeményezésére konzultációra kerül ma sor a szövetség és a magyar kormány képviselôi közt. Amint arról elôzô lapszámunkban is hírt adtunk, Horn Gyula magyar miniszterelnök hétfôn személyesen fogadja a romániai magyarság képviselôit a román-magyar alapszerzôdés (a felek által különben véglegesnek kikiáltott) szövege kérdéses pontjainak megvitatása végett. A budapesti egyeztetés elôtt vasárnap Kolozsváron ülésezett az RMDSZ külpolitikai tanácsadó testülete. A testület ülésén elhangzottakat ismertetve Takács Csaba ügyvezetô elnök a Szabadságnak elmondta: bár az alapszerzôdés több pozitív eredményt is hordoz, az RMDSZ úgy ítéli, hogy a dokumentum bizonyos pontjaiban a magyar kormány által elfogadott kompromisszumokat a szövetség nem vállalhatja fel. Az RMDSZ továbbra is fontosnak tartja azonban a dialógust egy olyan alapszerzôdés megkötése érdekében, amely nem jelenti az európai normák szûkítését. Márpedig a román és a magyar fél e szint alatt próbált megegyezni — mondotta az ügyvezetô elnök.

Sz. K.

...méghozzá Romániában, elsôdleges feladatomnak tekinteném a legszélesebb hazai nyilvánosság (értsd: RTV) elôtt kifejteni mindazt, amit az immár közel hat éve dühöngô szabad véleménynyilvánítás ellenére tételesen még nem hallottam felsorakoztatni érdekvédelmi szervezetünktôl: mit is akar, és miért a romániai magyarság? Tételesen és világosan, hogy az egyszerû, jóhiszemû, de örökösen félrevezetô-figyelemelterelô riogatásban nevelkedett, önálló gondolkodáshoz és megítéléshez kevésbé szoktatott román nemzetiségû polgártársaink is végre megérthessenek bennünket. Mellôzve mindenféle "izmust", meg egyéb szóvirágot, politikai szakzsargont, ami nem az utca emberének, hanem inkább a nemzetközi diplomáciának való tetszelgést szolgálja.

Szóval, ha én elnökjelölt lennék, megpróbálnék úgy hatni a többségi hallgatóságra, hogy az arra a röpke idôre képessé váljék a mi bôrünkbe bújva átérezni olykor valóban kétségbeejtô, már-már huszonnegyedik órabeli helyzetünket. Úgy, hogy utána ôk maguktól döbbenjenek rá: nem románellenes, sôt, az állam területi épségét sem veszélyeztetheti, ha valaki ebben az országban történetesen nem román és tíz körömmel ragaszkodik saját énjéhez. Különben a velünk szembeni lesújtó többségi elôítéleten nincs mit csodálkoznunk, amikor nemzedékek nôttek fel módszeres uszításban és abban a meggyôzôdésben, hogy egy Drakula a legjámborabb magyarhoz képest békegalambnak számít.

Ha én elnökjelölt lennék, nem hallgatnám el a Székelyföld és az erdélyi városok tudatos betelepítési politikáját, az egyetlen csáusista-érabeli következetesen végrehajtott tervet, melynek célja nem a sokoldalú gazdasági fejlesztés, hanem az ôslakosság nemzetiségi összetételének a durva megváltoztatása volt. Például Kolozsváron harminc éve még nem huszonvalahány százaléknyi, hanem éppen fordított arányú magyarság élt. Ezzel párhuzamban folyt a felsôoktatást végzett magyar fiatalok szétszórása a Kárpátokon túlra, és fordítva. A helyi közigazgatásban és a gazdasági vezetô funkciók betöltésében szintén a nemzeti kizárólagosság elve uralkodik. Rasszista iskolapolitika, kultúrpolitika, anyanyelvtaposás és sorvasztás — ez élteti manapság is a funarok, gavrák, pãunescuk, dumitrascuk, iuliufurok, haiduvictorok, kiskálmánok és más hasonló torz kreatúrák népes táborát. Akik csakis pogromokban, janicsármozgalmakban, történelemhamisításban, "bozgor" kiseprésben képesek gondolkodni.

De mi nem akarunk a gyakorlatilag felszámolt szászság sorsára jutni! (Mellesleg: a szülôföldjérôl megfélemlítéssel és más fondorlatokkal elmart ember csak ellenszenvvel viselkedhet elüldözôjével szemben.) A nacionalizmus, ez a sokat emlegetett kelet-európai rákfene, csupán néhány álpolitikából élô sztár, a nemzetiségi olvasztárok legfôbb munkaeszköze. Nevetséges bedôlni abszurd alaptételüknek, hiszen az állandó védekezésre kényszerített nemzeti kisebbség igazából sosem lehet veszélyes a többségiekre nézve.

Mi csupán egyenlôséget akarunk a lenézettség helyett az élet minden területén. Nem pedig uralmat valakik fölött. Az egészséges önbecsülés nem esik egybe a kizárólagossággal, a mások megalázásával. Azt szeretnénk, ha az utcán, a telefonban, a vonaton, bárhol e hazában többé ne legyen részünk a már sablonossá vált ostoba ránkförmedésekben, miszerint beszéljünk a nemzetállam nyelvén, hálálkodjunk, amiért román kenyeret ehetünk, ha pedig nem tetszik, odaát tágasabb! Ugyanezt tették a délszláv testvérháborúban a szerbek, és az eredmény nem válik dicsôségükre.

Nekünk, romániai magyaroknak, semmi okunk szemlesütve járni, suttogva beszélni. Márcsak ezért sem, mert a "fogat fogért" elvet elôszeretettel emlegetôknek nyugodtan feltehetjük a kérdést: hány magyarországi "elnyomott" román keresett menedéket anyaországában, miközben a mi sorainkból százezrek hagyják itt Erdélyt?

A különféle nemzetiségek normális együttélését nem lehet nemzetközi zsarolással sebtében összetákolt látszatalaptörvénnyel elôírni. Azt úgyis a mindenkori kollektív jóérzés diktálja. Amihez pedig, akár tetszik, akár nem, minden emberi közösségnek megvan a maga saját kollektív joga.

Ha én elnökjelölt lennék, statisztikai adatokkal és történelmi tényekkel alátámasztva, nagyvonalakban a fentiek szellemében világosítanám fel azokat, akik a románság soraiban megérdemlik ezt a fáradságot. A javíthatatlanoknak pedig már úgysem nekünk, hanem jobb, európaibb sorsra érdemes nemzettársaiknak kell hátat fordítaniuk. Csak legyen hozzá megfelelô bátorságuk. A mi dolgunk, természetesen, sokkalta nehezebb: nekünk a gazdasági nyomorból és az erkölcsi válságból való kikecmergés mellett mindennapos harcot kell folytatnunk az ellenséges közhangulattal, önazonosságunk legelemibb feltételeinek a tiltásával. De tesszük, mert közel hetven esztendôs keserû tapasztalatunk van ezen a téren, ami feljogosít annak az egyszerû igazságnak a kimondására, mely szerint a történelmi kibéküléshez két egyenlô fél szükségeltetik. Elkerülve ezáltal a balkáni csalafintaságot, miszerint csupán a mi egyoldalú "betörésünkrôl" lenne szó. Magyarán: hagyjanak bennünket élni, anélkül, hogy ezt a "kegyet" más politikai célokra használnák fel.

Ha én elnökjelölt lennék..., de nem lehetek. Többek között azért, mert nem vagyok jogász, tapasztalt politikus, elismert diplomata és szóbeli csatározásra alkalmas, az államnyelvet hibátlanul beszélô polgár.

De valakinek el kellene mondania.

Ördög I. Béla

Dr. Kapcza Imre a Szabadság augusztus 21-i számában megjelent cikkében többek közt dr. Buchwald Péter szenátort is megtámadja. Nem kívánok minden vádjára reagálni, de egy-két állítására reagálnom kell.

Azt mondja K. I. Buchwald Péterrôl, hogy "Tanult szakmája, a vegyészet, az érdekképviseletben nem ér semmit". Való igaz, hogy nagyon kevés képzett politológusunk, szociológusunk van; jogászokkal és közgazdászokkal is elég rosszul állunk, mind mennyiségileg, mind minôségileg, így politikai életünkben más foglalkozásúak is nagy szerepet játszanak, köztük irodalmárok, költôk, papok. Köztük van olyan is, aki derekasan megállja a helyét. Miért nem kifogásolja K. I., hogy talajtanos foglalkozik az autonómiastatútumokkal?

A vegyészet nem is rossz alapképzés a politikához. Aki komolyan vette a pályára való felkészülést, annál a matematika, fizika, kémia tanulása folytán logikus, racionális gondolkodásmód fejlôdött ki, ami nagyon szükséges a politika terén is. Másrészt a vegyész hozzászokik, hogy a munkája során szigorúan a valósághoz ragaszkodjék. A mi szakmánkban nincs mese, fantáziálás, csûrés-csavarás, szép szónoklatok és varázsigék: ha nem tartjuk tiszteletben az anyag tulajdonságait, az vagy felrobban, vagy meggyullad, esetleg megmérgez, jobbik esetben nem megy végbe a kívánt folyamat. Ezért egy igazi vegyész csak reálpolitikus lehet. Felelôsségteljes, olykor veszélyes munkája közben a vegyész megszokja, hogy mindig körültekintôen, megfontoltan és higgadtan járjon el. Ebben a szakmában nincs helye a kapkodásnak, hebehurgyaságnak, rögtönzésnek és voluntarizmusnak. Mindez a politikában is nagyon fontos. Buchwald Péter mind a kutatói, mind a politikai tevékenysége során bebizonyította, hogy rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. (Fentebb igazi vegyészt írtam, mert van olyan képviselônk is, aki ugyan kémiát végzett, de nem maradt meg a pályán; most inkább politizálásból akar megélni és "a magyarság XXI. századi stratégiája" címû fantáziajátékon spekulál.)

Szenátorként Buchwald Péter tartotta a kapcsolatot a választóival. Azon kívül, hogy minden hét végén meg lehetett találni és a falvakban is gyakran kiszállt, hetenként tájékoztatott a Szabadság oldalain a fontosabb politikai eseményekrôl. Tiltakozom az ellen, hogy K. I. ezeket az írásokat rosszindulatúan "szellemi alultápláltságban és politikai alulinformáltságban leledzô intellektusok épülésére" szolgáló "faliújságcikkeknek" nevezze. Buchwald Péter stílusa jó, érdekesen, hangulatosan ír, információi pontosak és tárgyilagosak.

K. I. véleményétôl eltérôen Buchwald Péter rokonszenves megjelenésû, jó modorú ember, meggyôzôen tud beszélni, vitatkozni. Jó kapcsolatteremtô, barátságos, udvarias, meleg lelkû személy. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy jól együtt tud mûködni olyanokkal is, akikkel nem mindenben ért egyet. Ez nagyon fontos a parlamenti frakció csapatmunkája, jó légköre szempontjából. Bár minden képviselônk ilyen volna.

A szenátornak joga van irodavezetôt alkalmazni. A munkatárs megválasztása bizalom dolga. Bizonyára a régi ismeretség okán esett a választás Gyémánt Mihályra, aki szintén vegyész és rendelkezik az igazi kémikus minden jó tulajdonságával. Köztiszteletnek és megbecsülésnek örvend, ezért választották meg az MKT elnökének. Ezt a munkát is közmegelégedésre, tárgyilagosan, platformsemlegesen, korrektül, hozzértéssel végzi.

Mind Buchwald Péternek, mind Gyémánt Mihálynak fontos erénye, hogy nem vesznek részt az RMDSZ-ben oly sajnálatosan elterjedt klikkharcban, kiszorítósdiban. Már csak ezért sem érdemlik meg a méltatlan támadást.

Fey László
szintén vegyész

A tavasszal megtartott illyefalvi szórványkutatási tanácskozás tudományos megközelítéssel próbált választ keresni a rendkívül sokrétû kérdéskörre, amely a szórványosodás kialakulására, jelenére és jövôjére vonatkozik. A tanácskozáson elhangzott értekezések, Bodó Barna szerkesztésében, most nyomtatásban is megjelentek Jelen és jövô a szórványkutatásban címmel. Ennek elôszavában írja a szerkesztô: "A szórvány szociológiai meghatározását célzó kísérleteink igencsak vitatható eredménye jelzi, mennyire sokrétû kérdéskörrôl van szó, igen sok tudományág képviselôinek együttes munkája nyomán kaptunk némileg — és fôleg szakmailag — elfogadható képet arról, mi is történik a szórványban, mit jelent a nyelvész, a pszichológus, a szociológus, a demográfus, a néprajzos és még más tudományok mûvelôi számára az, amit azzal az egy szóval jelzünk, hogy — szórványosodás".

A szórványok kialakulása folyamatszerû

(...) egy ilyen cím, hogy "Szórványosodásunk története Erdélyben", rögtön valami idegességet vált ki az emberbôl, mert látja a folyamatot, amely ma is tart; és akkor el kell mennie a folyamat kezdetéhez. Természetesen az, hogy Erdély idônként mást jelentett, s ha csak azt mondjuk, hogy történeti Erdély és szórvány, szórványosodás, akkor is rögtön bomlik a kép: Székelyföld, vármegyék, szász székek, és mindenütt egészen másképp tevôdik fel ez a kérdés.

Nagy kérdés például az, hogy miért nem történt meg a Székelyföldön az, ami megtörtént a vármegyékben, és ezzel már arra is rámutattam, hogy a szórványkérdést területileg is másként kell kutatni. Említsük meg a Partiumot is, ahol másként ment végbe a szórványosodás, és egészen másként a Bánságban, Arad vidékén és még sorolhatnók. Jelenleg inkább a megyékre szorítkozom, pontosabban a történeti Erdély megyéire.

Elôször nézzük meg, hogy milyen elôzményei vannak a szórványkutatásnak a történetkutatásban.

A magyarság életrajza (1941) címû könyvében Szabó István a népiségtörténet tárgykörét abban jelölte meg, hogy annak tanulmányoznia kell a magyarság növekedését és csökkenését, a magyarság és más népek koronkénti arányát, az arány eltolódásának okait, a magyar államhatalomnak más népelemek irányában tanúsított magatartását. Könyvében a fentiek szerint végigkíséri a magyarság életét a honfoglalástól a XX. századig. Saját és mások kutatásai nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a középkor végén Magyarország lakosságának 86 százaléka volt magyar, Erdélyben pedig 60 százaléka, ahol 255 000 magyarral szemben 100 000 román és 70 000 szász lakos élt. Aztán bemutatja az arányok folyamatos változását a magyarság rovására, de nagy gonddal elemzi a magyarság idônkénti megerôsödését is.

Mindezt azért tartottam érdemesnek elmondani, hogy a szórványkutatásnak a történettudomány területén is jelentôs elôzményei vannak, köztük a már említett Szabó István, valamint az iskolaalapító Mályusz Elemér.

A további kutatások, valamint az utóbbi idôben folyó erôteljes demográfia-történeti kutatásokból az a legfôbb tanulság adódik, hogy a magyar szórványok kialakulása folyamatszerû volt, amelyet nagy történeti sorsfordulók, külsô támadások, belháborúk és természeti csapások ugrásszerûen felgyorsítottak.

A népesedéstörténettel foglalkozó magyar történetkutatás meggyôzô érvekkel alátámasztott megállapítása szerint a magyarság a honfoglalástól az 1241-es tatárjárásig folyamatosan terjeszkedett és erôsödött Magyarország és Erdély területén. Ennek során kialakult a településrendszere is; összefüggô állandó települései nagyrészt folyóvölgyekben, sík területeken jöttek létre.

Telepítések — mint közismert — ekkor is voltak: az elsô szász telepesek II. Géza (1141-1161) hívására jöttek Erdélybe; Magyarországra besenyôket, kunokat stb. is telepítettek. Árpád házi királyaink alatt végig érvényesültek Szent István Intelmeinek elvei: a különféle tájakról jövô népek, "különféle nyelveket, szokásokat és példát hozó vendégek", erôsítik az országot. Ez a magatartásforma nyilvánvalóan vonzotta mind Keletrôl a népeket, ahol az élet bizonytalanságai ugyancsak nagyok voltak, mind Nyugatról, ahol viszont már túlnépesedett vidékek is kialakultak.

Erdélyi néppusztulások

A magyarság elsô nagyarányú, tömegméretû pusztulását az 1241-es tatárjárás okozta. A néppusztulás — az egykori szemtanú Rogerius váradi kanonok szerint — elsôsorban Erdélyt sújtotta, s itt is elsôsorban a Mezôséget, a Nagy-Szamos és a Maros közti területeket. A néppusztulást betetézte a tatárok által behurcolt pestis, amely aztán megismétlôdött 1271-ben, 1282-ben és késôbb is többször. A nagyrészt lakatlanná vált vidékre települtek aztán a XIV. század folyamán igen nagy tömegekben a románok. De a románság tömeges megtelepedésének volt egy másik oka is: a királyok a határok védelmére is felhasználták a havasalföldi katonaelemeket. Késôbb megindultak a földesúri telepítések. Nagyenyed környékére elôször (1272 után) a gyulafehérvári káptalan saját birtokaira telepített románokat. Alsó-Fehér megye volt az a sáv, amelyen át Dél-Bihar felé nyomult a románság, és éppen a püspök uradalmain telepedett meg. Hátszeg vidékén királyi telepítés keletkezett, ettôl északra ugyancsak Hunyad megyébe az elsô román csoportokat a nemzetségfô hívta be. III. Endre (1290-1301) hiába próbálkozott azzal, hogy minden magánbirtokon települt románt gyûjtsenek össze a Szebeni-havasok alján és a székesi királyi uradalomba (1293), a betelepítések tovább folytatódtak. Mindez egyelôre a magyarság számára nem jelentett szórványosodást, de igen olyan folyamat kezdetét, amely az erdélyi vármegyék szórványainak kialakulásához vezetett. Annál inkább így volt ez, mivel a XIV-XVI. században fokozatosan észak felé tartó török elônyomulás kiváltotta a balkáni népcsoportok menekülését ugyancsak északi irányba. A török portyázók béke idején is állandó veszedelmet jelentettek a töröktôl el nem foglalt határ menti területeken is. Erdély ugyan a hatalmas áldozatok árán megôrizte önállóságát s folytatójává vált — bizonyos értelemben — a magyar államiságnak, de a török Hunyad megye nyugati falvaiig terjeszkedett. Innen, valamint Várad eleste után északi irányból is folytak hol a portyázások, hol a hadjáratok egyik vagy másik fejedelem oldalán, vagy éppenséggel a mindennél kegyetlenebb büntetô hadjáratok. Mindezek a népesség, fôként a folyóvölgyekben s az útvonalak mentén települt vármegyei magyar népességet, annyira meggyengítették, hogy az újabb telepítések és települések következtében már a XVII. század közepén kialakulhattak egyes szórványvidékek.

A bevándoroltak letelepedése

Szekfû Gyula írja a Magyar történetben: "A bevándorolt idegenek letelepedését a régi magyar lakosság pusztulása tette lehetôvé... Ez különös nagyságrendben ment végbe a magyarok által lakott hét vármegye területén. Amíg ugyanis a Székelyföld a XVII. században is áthatolhatatlan erdôségeirôl volt híres, ahová csak késôbb (II. Rákóczi György bukása után) merészkedtek be a tatárok, a szászokat erôdök védelmezték az ellenséges támadás ellen, a vármegyei területek sûrûn lakott völgyei nyitva állottak az ellenség elôtt."

Fokozta a veszélyt az, hogy Havasalföldön és Moldovában a Porta kíméletlen adóztatása elviselhetetlenül sújtotta a népet; a vajdai méltóságot a legtöbb adót ígérô bojár kapta. Ennek a következményei elôl menekültek a jobbágyok. Ezzel szemben a sokkal rendezettebb Erdély-államban az adózás rendszeresebb s az általános helyzet biztonságosabb volt.

A következmény: fokozottabb mértékben folytatódott a betelepedés, mint eddig. 1602-ben Zacharias Geizkoffler császári hivatalnok szerint: "Román falu azelôtt kevés volt, de most a hegyekben nagymértékben elszaporodtak, mivel a síkvidék pusztulásával szemben a hegyvidék nagyon megépült". Innen az üresen maradt síkvidékre nem jelentett nehézséget áttelepülni, mivel a földesuraságoknak is érdeke volt a jobbágyi szolgáltatások biztosítása. De a magyarság szórványosodásának a fokozódásába nagymértékben beleszólt Basta rémuralma s Mihai vajda politikája. A Basta-féle pusztítást valóságos bevándorlási hullám követi, Mihai vajda pedig maga is telepített a magyar földesuraktól elkobzott birtokokra havasalföldieket.

Az már közismert, hogy milyen végzetes következményekkel járt II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata: 1657-1661 közt a török és tatár hadak egész összefüggô területeken kipusztították a vármegyei magyarságot. Az újratelepítés tovább rontotta helyzetét, a szórványosodás nagy lépéssel haladt elôre. Ezt a XVIII. század folyamán betetôzte a fanarióta uralom elôl menekülôk áradata. A II. József-kori népszámlálás adatai alapján már kirajzolódik a magyar szórványvidék hatalmas mérete a vármegyék területén.

A nép "öntudatlan élete"

Eddig a magyarság pusztulásáról s a betelepedésrôl szóltunk vázlatosan. Most utalni szeretnénk egy másik, ezúttal belsô tényezôre, amely ugyancsak a szórványosodás irányába hatott. (...) A magyar jobbágyok folyamatos elrománosodására gondolunk, különösen a Mezôségen, de nem csak ott. Abban a rendi világban ugyanis, amely Erdélyben is kialakult, a nép "öntudatlan élete" (Mályusz Elemér kifejezése) — s tegyük ehhez hozzá: a jobbágysors a különbözô etnikumú jobbágyok közt szolidaritást fejlesztett ki (lásd Budai Nagy Antal-vezette felkelés) — a többségi közösséghez kezdett idomulni több helyen is a szórványban élô magyar jobbágy. Erre a legmeggyôzôbb példát az aranyosszéki jobbággyá degradált székelyek áthasonulása szolgáltatja. Mohács, Hidas, Örményes, Csákó székelyeit Bethlen Gábor azért vetette jobbágysorba, mert lakói megszöktek a hadból, s ez a színmagyar lakosság jobbágyként rövidesen elrománosodott.

A török kiûzése Magyarországról, s Erdély Habsburg-uralom alá jutása volt az a következô nagy történelmi sorsforduló, amely az etnikai viszonyokban is nagy változásokat idézett elô. Már utaltunk arra, hogy a XVIII. században vált véglegessé a nagy területû magyar szórvány. Ehhez az 1717-1718-as ínséges és pestises évek is ugyancsak hozzájárultak. A magyarországi részeken ekkor következett be a nagyarányú állami és földesúri telepítés nagyrészt nem magyar népekkel. A történeti Erdélyben ugyan nem volt nagyobb szabású állami betelepítés, de a földesúri telepítések és betelepítések folytatódtak. Különösen a Maros völgyében, a csíki és gyergyói havasi vidékeken keletkeztek új falvak, amelyek gyorsan gyarapodtak vagyonban és népességben.

A felkelések és a polgárháború pusztítása

De mindennél nagyobb romlást idézett elô a Horea-féle felkelés, amely négy vármegye: Hunyad, Alsó-Fehér, Torda és Kolozs megyére terjedt ki. A jelszó sok helyütt: a "magyarok likvidálása"; ezen fôként a magyar nemes értendô, de nem csak az. Amint egyik szemtanú írta, miután falvakat (vagy 173-at) felprédáltak, "sok nemességet s közönséges magyar embereket megölének, aki csak elôttük el nem rejtezhetett". Elpusztult Zaránd megye magyarságának jó része, Zalatna vidékének, Ribice, Abrudbánya, Verespatak Déva vidékének magyarsága. A Horea-felkelés nem csupán az ember- és anyagpusztításával rombolt, hanem azzal is, hogy a magyarság ezután mindig számolt az ilyen veszedelem újra ismétlôdésével. A nemességnek a megmaradt része igyekezett városokba letelepedni, és ezáltal is gyengült a vidéki magyarság.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szélek magyar népébôl Magyarország felé is volt vándormozgalom.

(Itt nem említettük, de tudott dolog, hogy idônként Erdélybôl is menekültek Moldovába, és nemcsak a Madéfalvi veszedelem idején, hanem olykor jobbágyszolgáltatások, adózás, katonafogás elôl is. Ezt is kutatnunk kell!)

Alig múlt el a Horea-felkelés hatalmas robaja, 1848-49 újabbal, még nagyobbal terhelte meg Erdély történelmét.

1848 októberétôl 1849 nyaráig, a polgárháború során különösen (1848 október közepétôl 1849 január közepéig) egész vidékek magyarsága pusztult el, vagy gyérült meg végzetesen. Az elsô magyar polgári áldozatokról október 13-án értesültek a hatósági tisztségviselôk; 17-én kezdôdött Alsó-Fehér megyében a nagyobb arányú támadás a polgári magyar lakosság ellen. Aztán következett Aranyosszék, Zaránd megye, Kolozs megye, Torda megye. A polgárháború központja Alsó-Fehér megye volt. Itt 17-én Benedek, Borosbocsárd, Csáklya, Diód, Krakkó, Magyarigen, Mindszent mezôvárosok, illetôleg falvak mintegy 600 fôt meghaladó számban estek áldozatul a román népfelkelésnek. Folytatódott a pusztítás: Körösbányán 230, Zalatnán mintegy 700 fôt öltek meg a felkelôk. November végén Zentelkét és Kalotaszentkirályt égették fel. December 9-én a háromszéki Köpecen öltek meg 50 személyt a népfelkelôk. 1849 januárjában Nagyenyeden legkevesebb 600 polgári magyar lakos vesztette életét a Prodan és Axente tribunok által vezetett felkelôk támadása során. Enyed majdnem teljesen leégett. Alsó-Járán 120 magyar, Felvincen is több tízen haltak meg a román népfelkelés következtében. Ha tekintetbe vesszük a más vidékeken s késôbb Abrudbányán és vidékén elpusztított magyarok számát is, mintegy 9-10 000 fôs magyar polgári áldozatról beszélhetünk. Jegyezzük itt meg azt is, hogy miután Bem kiûzte Erdélybôl a Habsburg-hatalom erôit, a magyar hatóságok megkezdték az emberöléssel, gyújtogatással vádoltak összeszedését, akiket bíróságok elé állítottak. Aztán a bírósági ítéletekkel vagy anélkül végrehajtott megtorlások következtében mintegy 4 500-6 000 fônyi román polgári lakos vesztette életét. Az erdélyi polgárháború története még feldolgozatlan, tehát a számok valamelyest módosulhatnak. Tény azonban, hogy az akkori események mély nyomokat hagytak az erdélyi népek tudatában.

Tömeges kivándorlások, kitelepedések

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után a Habsburg-önkényuralom nagy számú magyar szabadságharcost kényszerített menekülésre, sokakat végeztek ki, illetve vetettek börtönbe. A szórványosodáshoz ezek is hozzájárultak.

Következett a kiegyezés kora, amikor a folyamat megállt. Viszont a Mezôségen s Hunyad megyében számos református gyülekezet elrománosodása folytatódott. Volt, persze, magyarosodás is: zsidók, örmények, németek, kisebb számban románok választották a nagyrészt önkéntes asszimilációt, különbözô okok következtében. Egészében véve a dualizmus korában a magyarság számban és számarányában megerôsödött. Trianon következtében azonban hatalmas tömegek vándoroltak ki, amely újabb szórványosodást idézett elô. A második bécsi döntés után Dél-Erdély magyarsága hagyta el tömegesen lakóhelyét s telepedett át Észak-Erdélybe, vagy a szûkebb Magyarország valamely helységébe. Ugyanez történt a második világháborút követô nemzetközi döntések miatt.

A kommunista diktatúra idején az asszimilációs veszteségek is hozzájárultak a magyar szórványok szaporodásához, illetôleg a meglévôk gyöngüléséhez. Különösen az aktivisták hagyták el nagyobb számban magyar nemzetiségüket, de ez a jelenség volt megfigyelhetô a katonatisztek, rendôrök s más állami biztonsági intézményeknél dolgozóknál is.

A diktatúra utolsó éveiben az illegális menekülés, majd a törvényes kivándorlás, 1989 decembere után a tömeges kitelepedés és kivándorlás okozott helyrehozhatatlan veszteségeket az erdélyi magyarságnak. Ezek már nemcsak a történeti Erdély vármegyéiben, hanem az egész szélesebben vett Erdélyben szórványosodást erôsítô tényezôk voltak. Sajnos, a kiáramlásnak még most sincsen vége. Bízom benne, hogy ennek okait itt több oldalról is fel tudjuk mérni. (...)

A magyar-román alapszerzôdés közeljövôbeli megkötése nyomán remélhetô, hogy létrejön a két ország közötti "történelmi megbékélés", s véget ér a félreértések, az elmulasztott találkozások több évtizedes korszaka — írja vasárnapi-hétfôi számában a Le Monde.

A párizsi lap romániai tudósítója beszámol az alapszerzôdést megelôzô tárgyalásokról, s arról, hogy a megegyezést fôként a romániai, 1,6 milliós magyar kisebbség jogai körüli viták akadályozták. "Budapest a magyar-szlovák alapszerzôdést vette mintának, s a románokkal aláírandó szövegbe bele akarta vetetni az Európa Tanács kisebbségi jogokkal foglalkozó, 1201-es ajánlását. Márpedig e szöveg megfogalmazásának kétértelmûsége lehetôvé teszi az etnikai alapú helyi autonómia kérdésének bármiféle értelmezését, mint ahogy azt a Budapest és Pozsony közötti problémák is bizonyítják" — írja a szerzô, hozzátéve: a magyarok és a románok éppen ezen elôzményekbôl tanulva tettek kölcsönös engedményeket, s fogadták el román részrôl az ajánlás, magyar részrôl pedig egy pontosító nyilatkozat szerepeltetését. "Mostantól kezdve az értelmezés világos és egyértelmû" — idézi a lap Marcel Dinu román külügyi államtitkárt, majd a maga részérôl hozzáteszi: a román diplomácia elérte, hogy Budapest feketén-fehéren kimondja, miszerint elismeri a határok sérthetetlenségét, s nincs semmiféle területi követelése.

"Egyébként senki sem várt ilyen gyors megállapodást, sôt ellenkezôleg: a nyár elején ismét romlottak a kétoldalú kapcsolatok. A budapesti kormány a határon túli magyarok képviselôivel folytatott tanácskozás után, egy július 5-i nyilatkozatban újra megerôsítette: kész támogatni a külföldön élô ötmillió magyar azon erôfeszítéseit, hogy a többségükben általuk lakott területeken autonómiákat és önkormányzatokat hozzanak létre. Ekkor úgy tûnt, hogy a tárgyalások zsákutcában vannak, s a románok ismét csak elôhozakodtak a magyar irredentizmus madárijesztôjével. Azonban paradox módon úgy tûnik, éppen ez a budapesti nyilatkozat nyitotta meg az utat a helyzet rendezése elôtt — méghozzá azzal, hogy az amerikai diplomácia részérôl szokatlanul határozott reakciókat váltott ki. Olyan reakciókat, amik alighanem szerepet játszottak a magyar irányváltásnál" — véli a Le Monde bukaresti tudósítója, hozzátéve: akár valós, akár csak feltételezett nyomásról van szó, a magyar diplomaták mindenképpen tudatában vannak annak, hogy a kétoldalú szerzôdés aláírása országuk Európai Uniós és NATO-felvételének egyik teljesítendô feltételét jelenti.

A Le Monde rámutat: a szerzôdést még ratifikálni kell (miközben a szélsôségesek a határ mindkét oldalán máris hallatják hangjukat, bírálva az "árulást"), s azután a gyakorlatban is valóra kell majd váltani az egyezséget.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]