1996. december 5.
(VIII. évfolyam, 284.szám)
Az alapszerzôdés jövô heti magyarországi ratifikálásáról szóló Horn-bejelentést emelte ki hazatérésekor Emil Constantinescu államfô az MTI, illetve a román rádió tudósítóinak kérdésére annak a megbeszélésnek legfontosabb elemeként, amelyet Lisszabonban folytatott kedden Horn Gyula magyar miniszterelnökkel.
A bukaresti rádióban Emil Constantinescu, aki kedden késô este érkezett haza az EBESZ-csúcsértekezletrôl, részletesebben is szólt a román-magyar kapcsolatok távlatairól. Az államfô "korrekt eljárásnak" nevezte a magyarországi parlamenti vita elhalasztását a romániai választások utáni idôpontra, hogy az, mint azt Horn Gyula kifejtette lisszaboni megbeszélésükön, "semmiféle módon ne befolyásolja a választási kampányt és bevárják az eredményt, egy stabil helyzet kialakulását". Elégedetten vette tudomásul a miniszterelnök tájékoztatását, miszerint "jelenleg nemcsak a többség pártjai, hanem a magyarországi közvélemény nagy része is támogatja ennek a szerzôdésnek a ratifikálását".
A szerzôdésnek, fejtette ki Constantinescu "fontos szerepe lesz mind a kétoldali kapcsolatokban, mind a két ország nemzetközi helyzetében, közös európai és euroatlanti betagolódási törekvésében". Értékelése szerint "az alapszerzôdés megkötésének és az interetnikai konfliktusok megoldásának visszhangja rendkívül nagy volt nemzetközi téren és a lehetô legjobbkor jött, pont akkor, amikor a döntések vannak napirenden".
Az államfô elmondta: a megbeszélésen aláhúzták, hogy az alapszerzôdés "csak az alapozást jelenti, amelyre széles körû együttmûködési kapcsolatot kell építeni, elsôsorban gazdasági téren, az infrastruktúra területén, a kis- és középvállalatok, a bankok területén, pénzügyileg, mivel ezeken a területeken múlik a románok és magyarok jobb, biztosabb életre irányuló közös törekvésének, a megfelelô gazdasági-szociális normáknak a megvalósítása".
Hangsúlyozta: "Gazdaságaink kiegészítik egymást, útjaink átvezetnek egymás területére, de amíg olyan autópályák épülnek, amelyek véget érnek Románia határainál, a pénzügyi erôfeszítések gyakorlatilag feleslegesek".
"Van tehát egy együttmûködési terület, és most a lényeges problémákra kell összpontosítanunk, megszabadulva végre attól az irányzattól, hogy politikai tôkét csináljunk bármiféle kisebb kisiklásból."
Constantinescu elmondta, hogy éppen ezért megállapodott partnerével abban, hogy "a különbözô szinteken közvetlen érintkezésre is sor kerülhessen Bukarest és Budapest között, hogy amennyiben felmerül valamilyen helyzet, a feszültséget már annak kibontakozásakor kiiktassák". Ezt kölcsönösen azzal indokolták, hogy a bonyolult viszonyok közepette ilyen pillanatnyi helyzeteket sem lehet eleve kizárni két ország között, "de nem ezek határozzák meg a politika fôvonalát".
Az államfô különben "a találkozók világrekordere" volt a bukaresti sajtóbeszámolók szerint a lisszaboni értekezleten, és ezeket a megbeszéléseket partnerei kérték. Leonyid Kucsma ukrán államfôvel lezajlott találkozójával kapcsolatban a szerdai lapok beszámolnak arról, hogy a "Magyarországgal kötött szerzôdés mintájára" megkötendô ukrán-román alapszerzôdésrôl államtitkári szinten hamarosan felújítják a tárgyalásokat. Emil Constantinescu többek között az MTI tudósítójának adott válaszában is hangsúlyozta, hogy a szomszédokkal való jó kapcsolat mind az európai, mind a NATO-integráció fontos feltétele.
Max van der Stoël-lal, az EBESZ kisebbségi biztosával folytatott eszmecseréjérôl szólva Constantinescu elmondta: a biztos elismerôen értékelte, hogy az RMDSZ bekerül a román kormányba. Al Gore amerikai alelnök arról tájékoztatta román partnerét, hogy az Egyesült Államok nagyra értékeli a romániai demokratikus folyamatot, és kész aktívan támogatni Romániát a NATO-integrációra való felkészülésben.
Emil Constantinescu megbeszéléseinek mérlegét megvonva hangsúlyozta, hogy "mindenfelôl biztató jelzéseket kapott". A államfô arról is tájékoztatta partnereit, hogy az új kormány egy rövidebb távú, a téli hónapokra vonatkozó és egy hosszabb távú gazdasági programot készít elô és ezek megvalósításához számít a Nyugat támogatására.
Két miniszteri tisztségre, a turisztikai, illetve a kisebbségi hivatalt felügyelô tárca nélküli miniszteri posztra, emellett több államtitkári helyre kapott ígéretet az RMDSZ az alakuló új kormányban. Amint arról lapunk több alkalommal is hírt adott, az Operatív Tanács döntése értelmében, Birtalan Ákos és Tokay György képviselôk kaptak megbízatást az említett miniszteri posztok betöltésére. Birtalan Ákossal készített röpinterjúnkban a leendô idegenforgalmi minisztert kérdeztük elképzeléseirôl. Mint ismeretes, Birtalan a háromszéki képviselôjelöltek listavezetôjeként jutott immár másodízben parlamenti mandátumhoz. A sepsiszentgyörgyi illetôségû közgazdász, aki a kolozsvári Babes,-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, alig 34 éves. Véleménye szerint az RMDSZ vezetôsége az elmúlt négy évben kifejtett tevékenységének, elképzeléseinek elismeréseként érdemesítette a miniszteri tisztségre. Értesüléseink szerint Birtalan az RMDSZ egyik kiváló gazdasági szakembereként, mint a szövetségnek a román ellenzéki körökben és a diplomáciai testületeknél egyaránt pozitív visszhangot kiváltó gazdasági programjának szerzôje vívott ki magának elismerést.
Terveirôl szólva Birtalan Ákos elmondta, elsôsorban a turisztikában az elmúlt években létrejött helyzetet kell alaposan feltérképezni, a privatizációs folyamat során kialakult zavaros tulajdonviszonyokat tisztázni. Sajnos, mindenféle különösebben mélyreható elemzés nélkül "elsô látásra" az máris megállapítható, milyen áldatlan állapotok uralkodtak el — derült ki a beszélgetésbôl. Hiszen bármennyire is hihetetlen — mondotta -, ebben a különben köztudottan jelentôs idegenforgalmi potenciállal rendelkezô országban a turizmus évek óta ráfizetéses. Leendô miniszterünk úgy véli, noha elsôsorban anyagi kérdés, a hagyományos turisztikai központok státusának visszaállítása csakis több intézmény közös munkája lehet, ezért nagy fontosságot tulajdonít más minisztériumokkal, az önkormányzatokkal, illetve a civil szervezetekkel tervezett együttmûködésnek. Romániát nemcsak a hazai, hanem a külföldi turisták számára is "hozzáférhetôvé", mi több, érdekeltté kell tenni. — Természetesen nem az ország "eladásáról" van szó — mondotta -, hanem arról, hogy igenis meg kell találni azokat a módozatokat, hogy a külföldi turista elôbb-utóbb külföldi befektetôvé váljon Romániában — véli miniszterjelöltünk.
Kedden este a Befektetési Szervezetek Országos Egyesülete és a Booz Allen Hamilton Inc. oldott légkörû nyilvános szemináriumot rendezett a Napoca Szállóban. Bárki a nagyszámú érdeklôdô (örvendetesen sok fiatal) közül kényelmetlen, de az utóbbi év történéseibôl logikusan következô kérdéseket tehetett fel az ott megjelent néhány beruházási alap vezetôinek, illetve az amerikai szakfórum képviselôjének. Hiszen a téma Románia pénzügyi világában az egyik legnagyobb vihart kavart és a lakosság millióinak nyugtalanságát elôidézô beruházási alapok tevékenysége és jövôje volt.
Köztudott, hogy manapság a kisember megtakarított pénzét (ha van !) háromféle intézmény segítségével teheti, kamatozás reményében, megôrzésbe. Az Országos Takarék- és Letéti Pénztár (CEC) kevés, de államilag garantált kamatot kínál. A bankok, 1996 keserû tapasztalata alapján ismerjük, több nyereséget nyújthatnak, de reális a csôd veszélye. A befektetési alapok használata is kockázatos, bár ezek, a bankokhoz viszonyítva, bizonyos elônyöket nyújtanak: nincs alsó határ a befektetendô összegeket illetôen, menet közben kedvezôbbek a kivételi feltételek stb.
A tavaszi pénzbotrányhôs SAFI olyan körülmények között került nehéz helyzetbe, amikor Romániában a tôkepiac még teljesen szervezetlen volt. A többi alapnál is egy adott pillanatban gyorsan elfogyott a készpénz (a pánikhangulatot segítette néhány bennfentes felelôtlen vagy rossz szándékú nyilatkozata), de a SAFI néhány pénzgazdálkodási hibát is elkövetett. Tény, hogy bárhol a világon a beruházó bizonyos kockázatot vállal magára. De az is igaz, hogy a befektetôk elôzetes dolga megfelelôen informálódni, és ne csak egy beruházási alapra bízni pénzét . Ebben a hazai polgároknak nincs jártasságuk. De a botrányok fô oka más: Romániában az a bizarr helyzet állt elô, hogy a 24-es, a kölcsönös befektetési alapok mûködését szabályozó törvényt a kétszáz éves hagyományra visszatekintô egyesült államokbeli és kanadai hasonló jogszabály szó szerinti fordításában vették át. Anélkül, hogy létezett volna hozzá hazai tôkepiac. A visszás privatizáció megbosszulta magát: a gazdasági vállalatoknak nincs pénzük, viszont kibocsátottak többmillió részvényt. Hogy a piac hiányában mégis miért alakultak meg ezek a befektetési alapok? Bevallásuk szerint azért, hogy vállalva a kockázatot és a veszteségeket (mert nemcsak a lakosság, de ôk is károsodtak), kierôszakolják a tôkepiac megteremtését. A bukaresti tôzsde, bár kezdetleges, mûködik. 1996 az átmenet évét jelentette az alapok számára. A lakosság vegye tudomásul, hogy pénze jó helyre, a magánszektorba került és nem veszett el, senki sem lopta el, csupán jóval lassabban térül meg. Az országban bekövetkezett rendszerváltás feljogosít arra a reményre, hogy megfelelô törvénykezéssel a beruházási alapok visszanyerik a gazdasági életben betöltendô igazi funkciójukat. Hogy jelen pillanatban ki védelmezi a befektetôk érdekeit Romániában? A Beruházók Egyesülete, Bukarestben.
A lakosság tehát továbbra is forduljon bizalommal, bátran és türelemmel a beruházási alapokhoz — hívták fel a figyelmet keddi nyilvános párbeszédükön (amelyhez hasonlókat a bizalom erôsítése érdekében a jövôben is terveznek) a jelen levô néhány beruházási alap szakemberei (a SAFI nem képviseltette magát). Hiszen ez talán az egyik legreményteljesebb megtakarítási-befektetési pénzforrás. A valuta sem nyújt teljes biztonságot az infláció ellen: kevesen tudják, hogy tavaly a német márka évi elértéktelenedése 6,8%-os volt. Maradnak tehát a már említett lehetôségek. Csak éppen tudni kell választani közülük.
A VIP címû fôvárosi hetilap, amely a hazai politika, kultúra és a sport területén kiemelkedôen fontos személyiségek életét és munkáját kíséri árgus szemmel, minden évben megválasztja az esztendô legfigyelemre méltóbb teljesítményét nyújtó egyéniségeit. A hetilap — szerkesztôinek szavazatai alapján — az 1996-os esztendô politikusának Frunda Györgyöt választotta. Az ünnepélyes eredményhirdetésre, a díjazottak bemutatására hétfôn, december 9-én este 18 órakor kerül sor a bukaresti Viktória Kaszinóban.
Az RTDP (PDSR) Kolozs megyei vezetôsége közleménye szerint az újonnan hatalomra került politikai erôk máris megfeledkeztek a kampány idején tett ígéreteikrôl. Hatalmukat arra használják föl, hogy saját embereiket és az ôket támogató csoportokat ültessék különbözô "felelôs székekbe". A volt kormánypárt tiltakozik, hogy a szaktudás és a hozzáértés korszakát a pártérdekek és a politikai részrehajlás kora váltsa fel.
Vida Gyula Szilágy megyei képviselôt választották szerdán a képviselôház gazdaságpolitikai, reformügyi és privatizációs bizottságának elnökévé. Az RMDSZ a 14 — fontos törvényelôkészítô szerepet betöltô — szakbizottságban képviseleti arányának megfelelôen ezenkívül két-két alelnöki, illetve titkári tisztséget tölt be.
A mezôgazdasági, erdôgazdálkodási, élelmiszeripari szakbizottság alelnöke Elek Barna marosvásárhelyi, az oktatásügyi, tudományos, ifjúsági és sportbizottságé Asztalos Ferenc Hargita megyei képviselô lett, az ipar- és szolgáltatásügyi bizottság titkárává Antal István hargitai, az egészség- és családvédelmi bizottság titkárává Bárányi Ferenc temesvári képviselôt választották szerdán a honatyák.
A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottságának elnöke Seres Dénes Szilágy megyei szenátor, a mezôgazdasági és területfejlesztési bizottság alelnöke Csapó József nagyváradi, a munkaügyi, népjóléti és a munkanélküliség problémáival foglalkozó bizottság alelnöke Hajdu Gábor hargitai szenátor lett. Frunda György marosvásárhelyi szenátor a jogi, kinevezési, fegyelmi, mentelmi jogi és mandátumvizsgáló bizottságban lett titkár, Puskás Bálint Zoltán kovásznai szenátor pedig a privatizációs bizottságban.
Emellett az RMDSZ valamennyi képviselôje és szenátora tagja egy vagy több szenátusi, illetve képviselôházi bizottságnak: Markó Béla, a szövetség elnöke például a külügyi és az oktatási és tudományos kutatási szenátusi bizottságok egyik magyar tagja.
Rossini-bemutatóra készül a magyar opera. Demény Attila rendezôt és Hary Béla karmestert kérdeztük: Miért éppen Rossini? Mit mond e mû századunk emberének?
Demény Attila: "Ez a vígopera nem hiányozhat egy operaház repertoárjáról. Talán Rossini az elsô, akinél nyilvánvalóan érezhetô, hogy a normalitás csupán alkalmi vereséget mérhet a démonokra.
A sevillai borbély múló happy endje után visszavonhatatlanul és kipusztíthatatlanul bennünk marad, mint »valami rémhír«, Basilio és Bartolo, a bornírt, a gyanakvó monumentálissá dagasztott, meghökkentô, a vígoperában eladdig ismeretlen zenei 'rémképe'. Az ostinató a roppant egyszerû, csupán néhány hangból álló zenei motívumok vég nélküli ismételgetése valami ôsi ritualitást hordoz, az eksztázisig fokozódó monomániáknak tág teret biztosít, és a teatralitásnak új dimenziókat nyit meg.
Persze Rossini nem kegyetlen, nem is lehet, hiszen a vígopera sem az. Mégis a feledhetetlen elsô finálé »ôrültek háza«, a koordináták megszûnésének és a »rögeszmecseréknek« transzcendens világképe olyan zenei reflexiója a korlátlanul szabad és boldog »vígoperai létnek«, mely egyértelmûen Rossini ars poeticája is lehetne."
De van egy másik pozitívuma is ennek a bemutatónak, Szakács Levente személyében olyan énekest találtunk, aki le tudja énekelni a gróf szerepét.
Hary Béla: "A világ operairodalma tematikában drámára alapozott. Ezt a túlsúlyt, ami a mi repertoárunkban is dominál, próbáltuk feloldani ezzel a vígoperával. Ez kell az együttesnek és a zenekarnak is, mert más technikát követel ennek a kimûvelése; a más zenei kifejezése új formaérzékkel párosul. Ennek a »gyakorlása« elementáris jelentôségre tesz szert. Ezt bizonyítja az is, hogy rövid idô alatt színre állítottuk a mûvet. Várjuk a közönség reakcióját."
A Forradalom Igazságáért Egyesület Kolozs megyei szervezete felkérte az 1989. decemberi forradalom hôseinek tiszteletéért és támogatásáért felelôsséget vállaló bukaresti bizottságot, hogy közölje azok névsorát, akiket megkérdôjelezhetô egyesületek támogatnak a forradalom harcosa cím elnyerésében. A forradalom 7. évfordulóján az egyesület nem kíván együtt felvonulni azokkal, akiknek illetékessége vitatott.
A Szabadság november 26-i számának 5. (Élô történelem) oldalán közölt két cikk furcsa, de az alábbiakban tisztázott érzést keltett bennem. "Négy évig uralták az eget" — "Aztán jöttek a Liberatorok."
Mindenekelôtt méltányolom, hogy Szondy Zoltán visszatért Erdélybe és Szabó Csaba kollégának a Szováta Harsonája (à la Caragiale) címû sajtóterméknél sikerült* interjút készítenie vele.
Ami a hobbit illeti, az olyan emberi szabadságjog, amelyet semmilyen diktatúra nem tudott (még könyvek elkobzásával sem) felszámolni. Ez a szenvedéllyel ûzött kedvtelés bizonyos fokú egyéniséget jelez, önálló "birodalmat" biztosít. Velejárója, hogy mûvelôje idônként szereti megmutatni "kincseit".
Gyûjtô lévén, ha jól számolom, hetven éve, az annak idején legdivatosabb és legolcsóbb filatéliával kezdtem. Az ógörög órákon (a líceum utolsó két évében heti egy óra) aztán rájöttem az elnevezés értelmetlenségére, mert filosz barátot (lásd: filantrópia, filozófia stb.), míg atelea illetékmentességet jelent, holott a bélyeg éppen a postai vagy okmányilleték lerovására szolgál. Másfél évszázaddal ezelôtt a franciák timbrofiliának nevezték, angolul sem hangzott volna rosszul a stampofilia.
Bosznia-Hercegovina bélyegeit gyûjtöttem, réznyomatos (osztrák gyártmányú) kiadványairól ismerkedtem meg az elmúlt években annyit szereplô Sarajevo, Mostar, Jajce stb. egyes épületeivel.
Tevékeny (és nem eredménytelen) sportolásom miatt Bosznia-albumom néhány évig elfeküdt. Amint a francia mondja: on revient toujours à son premier amour, a berlini olimpia után átváltottam a sportbélyegek gyûjtésére. 1938-ig már majdnem minden kiadványt beszereztem az egész világból. (Egyes országok, mint pl. Románia, Magyarország ma több mint tízezer annyi sport témájú bélyeggel szerepel a katalógusokban.) Ez a gyûjtemény néhány pengôért cserélt gazdát a háború idején, jól jött egy munkanélkülinek.
Miután két évig "közérdekû" munkaszolgálatot végeztem, majd deportáltak Németországba, szülôvárosomba való visszatérésem után írtam vagy tíz könyvet a világszerte tudományos szintre emelkedett filatéliáról (több amerikai egyetemen fakultatív tantárgy) és postatörténetrôl, ilyen formában igyekezve megosztani ismereteimet a gyûjtôtársakkal.
Egyidejûleg hobbit változtattam, igyekeztem beszerezni a történelemben ismert és remélhetôleg egyedi holokauszttal kapcsolatos négy nyelven megjelent könyveket: túlélôk visszaemlékezéseit, történészek tanulmányait stb. Próbáltam magyarázatot találni arra, hogy Goethe, Hölderlin, Lenau, Schiller, Heine (pardon: ô nem volt árja) népe miként jutott el — többek között — 6 millió zsidó megsemmisítéséhez (az én családom 32 fôvel szerepel ebben a számban).
A több könyvespolcon sorakozó kötetek nem változtattak véleményemen, hogy nem lehet egy népet felelôssé tenni (divatos kifejezéssel: kulpabilizálni) egyesek tetteiért. Ezt a nézetem igyekszem kifejezni rövidesen megjelenô könyvemben is.
Úgy adódott, hogy kéziratom véglegesítése után a döbbenettôl állandóan félbeszakítva lapozgatok Daniel Jonah Goldhagen Hitler's Willing Executioners — Ordinary Germans and the Holocaust címû könyvében.
Amint a Szabadság augusztus 2-án hírül adta, "Hitler önkéntes hóhérai — Az átlag németek és a holokauszt" szerzôje, a Harvard egyetem 36 éves tanára, maga is egy holokauszt túlélô fia, nagy vihart kavart fel könyvével. Mert azt állítja, hogy a holokauszt a német nemzeti akarat és sajátosan német antiszemitizmus együttes terméke volt. Nem egy kis csoportról volt szó, hanem legkevesebb 100 000 németrôl, de valószínûleg még sokkal többrôl.
Idézem a könyvbôl Wolfgang Hoffmann századosnak, a 101. rendôrzászlóalj (tehát nem SS, hanem átlag németekbôl álló alakulat) parancsnokának jelentését. Hoffmann Lengyelországban tevékeny részt vett lengyel és zsidó férfiak, nôk, gyermekek lemészárlásában. Közli feletteseivel, hogy azt igényelte a zászlóalj tagjaitól, írjanak alá nyilatkozatot, amely szerint "mint tisztességtudó német katonák kötelezik magukat arra, nem lopnak, nem fosztogatnak és nem vásárolnak fizetség nélkül..." Hoffmann szerint beosztottjai betartják szavukat az "untermensch" (alacsonyrendû) lengyelekkel szemben. S a még alacsonyabb rendûnek minôsített zsidókkal szemben? Büntetéstôl mentesítve, önkéntes hozzájárulással, bensôséges meggyôzôdésbôl gyilkoltak.
De tegyük félre Goldhagent, és térjünk vissza a Luftwaffe szakértôjéhez. Nem vonom kétségbe adatait, mégis emlékeztetem arra, hogy az "ászok", a légicsaták hôsei, a spanyol polgárháborúban, a Condor légió keretében edzették magukat, szereztek tapasztalatokat.
Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a Luftwaffe 1940. május 14-én légitámadást intézett Rotterdam ellen. Leromboltak 11 000 lakóházat, 31 gyárat, 1319 üzemet, 12 templomot, 78 000 ember maradt hajlék nélkül, a halálos áldozatok száma 874 volt. Arról sem, hogy ugyancsak 1940 májusában mélyrepülésben gépfegyverezték az országutakat elárasztó, dél felé menekülô "alacsonyabb rendû" francia polgári lakosságot. (Biztosan nem kellett büntetéstôl mentesítô nyilatkozatot aláírniuk.)
Azután következett a történészek által Anglia csatájának nevezett július-augusztusi légi összecsapások sorozata. Sz. Z. szavaival "a repülôs világ romantikája" erôpróbájában kiderült a román mondás igaza, miszerint socoteala de acasã nu se potrivente cu cea de la piaT,ã. Galand ôrnagy, az egyik legismertebb német repülô mondotta a háború után: "Felfedeztük, hogy a RAF (Royal Air Force = Királyi Légierô) rajait a földrôl irányítják valami új eljárás alapján, miután hallottuk a parancsokat, amelyekkel ügyesen és pontosan utasítják a Hurricane-ket és Spitfire-ket. Nekünk ez idôben nem volt rádióirányításunk, és arról sem volt tudomásunk, hogyan mozgatják a britek gépeiket, amint egy-egy légicsata kialakult."
A RAF pilótáit gyorstalpaló tanfolyamokon képezték ki, köztük voltak más nemzetiségûek is, lengyelek, csehek (egyikük — bélyeggyûjtô — vendégem volt évekkel ezelôtt, sok érdekességet mesélt élményeirôl). Ekkor mondta Churchill: Soha ilyen kevés ember nem tett ilyen sokat az emberiség konfliktusai során .
A Luftwaffe ezért taktikát változtatott, Londont vette célba minden éjszaka, mert a bombázókat kísérô "ászok" száma megritkult. A város keleti negyedeinek (pedig nem volt a közelben pályaudvar, mint Kolozsváron) egész házsorait döntötték romba a német bombázók. "Így azokat érték a legsúlyosabb csapások, akik a legrosszabbul voltak öltözve, a leghiányosabban táplálkoztak, és mégis, ezek a szegény londoniak csodálatra méltó kitartással viselték el mindazt a csapást és veszteséget, amely a bombázások következtében érte ôket." (Mollie Pantet-Downes írónô beszámolja.)
Azután következett Coventry, egy minden ipari létesítményt nélkülözô városka, nem is vasúti csomópont. Hitler itt alkalmazta elôször a gyakorlatban az ausradieren (kiradírozzuk) ún. hadmûveletet.
Az Oroszlánfóka fedônevû angliai partraszállást azután Hitler lefújta. Szeptember 15-én, e napot joggal nevezik a német légierô "fekete napjának", a RAF olyan súlyos veszteségeket okozott a németeknek, hogy nem voltak képesek fenntartani a támadások ütemét.
"Aztán jöttek a Liberatorok" és más bombázók, megjelentek Németország egén. Berlin, Hamburg, Peenemünde (a szárnyasbombák építôtelepe) stb. voltak a célpontok. S 1944 júniusában, a szövetségesek normandiai partraszállása idején hol voltak az "ászok"? Még csak nem is kibiceltek.
Nem kételkedem a kitûnô dokumentációval rendelkezô L. F. kolléga adataiban, miszerint a Liberatorok fontosabb ipari központokat bombáztak fényes nappal, és Kolozsvárt a bombaszônyeg beterítette a vasúti pályaudvart és környékét... néhány országosan is jelentôs gyár elpusztult, vagy megrongálódott ... Meghalt 362 lakos és 97 katona, megrongálódott 385 épület...
A cikkem elején jelzett furcsa érzést a fentiek alapján meg tudom magyarázni. Nem csupán egyedi hobbi ismertetését, hanem szerkesztési elgondolást tükröz ez az oldal. L. F.-nek semmilyen évforduló nem szolgáltatott indokot cikke megírására. Különben tudom, hogy ezernyi témáról pontosan annyi sort (esetleg szót) ír, amennyire felkérik.
Következtetésem : a történelem céltudatosan egyoldalú átírására szolgáló próbálkozásról van szó.
* Kiemelések a cikkírótól.
Erôs László
A szerkesztô megjegyzése :
László Ferenc jegyzete ( Aztán jöttek a Liberátorok ) — és ezzel az egész oldal is — így fejezôdik be: "Bízunk benne, hogy hasonló eset nem fordul elô soha Kolozsvár történelmében!" Ez cikkének üzenete. Az, hogy Ön hogyan vélekedik László Ferenc munkásságáról, az magánügy. Az általam készített interjúról és az oldal szerkesztésérôl viszont nem szeretnék Önnel vitatkozni.
Kalotaszeg elég messze esik a Kempinskitôl, Budapest egyik legelôkelôbb szállodájától. Nagy a távolság a Kalota partja és Gyergyószárhegy között is, ám ez korántsem oly szembetûnô. Ma talán már elmondható, hogy nem a kilométerek száma és nem is igazán az országhatár határozza meg ezeket a távolságokat, hanem a szegénység, illetve a gazdagság mértéke. Nyilván nem arra a különbségre utalok, ami a világvárosi idegenforgalmat a faluturizmustól megkülönbözteti, hanem — például a képzômûvészet, a képzômûvész számára teremtett környezet összehasonlíthatatlan voltára.
A Kempinski Galériában ezekben a napokban zárult a kolozsvári születésû, kalotaszegi gyökereihez tartósan ragaszkodó Kádár (F.) Tibor festészeti kiállítása. Nem tartom magam a tradicionalizmus, a néprajzi ihletettség feltétlen (és bizonyára nem kizárólagos) hívének, mégsem tudtam legyôzni a csábítást, hogy Kádár 16, többnyire nagy méretû képét ne úgy nézzem a híres-neves szálloda emeleti folyosóinak falán, mint az itthoni mûvek folytatását vagy tagadását. Régi, gyakori találkozások emléke kísért, és ebbe éppúgy beletartozik a nyolcvanas évek Korunkja, mint a gyergyószárhegyi táborban készülô munkák elôtt állva folytatott beszélgetés. Az 1993-ban Veszprémben nyomtatott igényes mappa kísérô szövegében annak idején persze örömmel fedeztem fel a szerzô e vallomás-részletét: "Fontosnak tartom találkozásomat a Korunk szerkesztôsége és Galéria szellemi mûhelyével, továbbá a tíz, munkával töltött nyarat a szárhegyi mûvésztelepen (1976-86). Kalotaszegen ismerkedtem meg a népmûvészettel." De hát a szóbeli vallomáson túl — a képiek számítanak igazán, mármint a képzômûvészetben. Vajon emlékeztet-e még valami az ünneplôbe öltözött asszonyok egykori vonulására? A hétköznapokból kiválasztott egyetlenegy szomorú tekintetére? A beszegezett kapura, a bezártság, a felszámolás monumentális szimbólumára? Vagy egy artisztikus hasonulás dokumentumaival találom magam szembe? Hiszen a Kempinski nagyvonalúan kellemes hely, az elôcsarnokban klasszikus élô zene szól, két diáklány játszik halk aláfestô dallamokat zongorán és fuvolán. És pénzes emberek haladnak át a csarnokon, a folyosókon, köztük biztosan mûvészetkedvelôk is, fogékonyak modern dolgokra, dekoratív tárgyakra. Nem pár száz kilométer választja el ezt az elegáns építészeti belsô teret az otthonról hozott "plein air"-tôl (beleértve, nem mûfajilag, hanem atmoszférában, a portrékat és kompozíciókat is); kis túlzással fényévnyinek mondható a távolság.
És mégis, a "lehetôségek" (egy 1991-es festmény barnái és fehérei tudatosítják ezt a régit nem feledett nézôben) Kádár Tibor számára nem alakultak végletesen-véglegesen át. Az olykor kissé hangzatos címeknél igazabb, természetesebb módon élnek tovább a kékek és szürkék is, hatalmasodnak el a pirosak, feketével versengve, nem akármilyen fenyegetettségben. Emberre épül, emberre súlyosodik (a felvillanó figurativitásban) az oltár. A látvány nem fedi el a lényeget — bár a Kádár-képek egykori megbecsülôi (köztük szárhegyiek is) valószínûleg nehezen ismernének a gyergyói mûvésztelep rendszeres vendégére.
Egy "behajló", oldalsó folyosórészen valami mégis megdöbbentett. A megnyitón kétségtelenül nem így lehetett, most azonban az egyik Emberek-harcosokat, a III. számút a falhoz állított vállfák félig eltakarták, föltehetôleg majdani fogadás kabátaira várva. Végül is, ez a Kempinski hivatása...
(Kádár Tiborral akkor lehetnék igazságos, ha most beszámolhatnék elôbbi, veszprémi tárlatáról is, ahol senkihez nem kellett alkalmazkodnia, ahol ô kényszeríthette a látogatókat, hogy vele haladjanak, vele gondoljanak régi-új helyzetekre, veszedelmekre, reményekre. Azt a kiállítást viszont, sajnos, lekéstem.)
(nem a költô-óriáshoz,
nem a magyar nyelv nagymesteréhez)
Tisztelt Nagy László!
Azt hiszem, senkit nem lepne meg, ha egy szép napon fölfedeznék, hogy az ostobaság és a rák, a szifilisz, vagy éppenséggel a kolera között egyenes oksági összefüggés van. Az ostobaság — akár a mikrobák vagy a különféle káros sugárzások — fertôzô: villámgyorsan terjed, nehezen kezelhetô, s könnyen krónikus járvánnyá fajulhat. Nagy mennyiségben összegyûlve kis térségekben saját erôteret alkot; földrengéseket, pestist vagy akár árvizet is okozhat.
Egyelôre azonban még nem aratott mindenütt teljes diadalt. Talán mûvelôdési életünk terén sem egészen. Éppen ezért nem sok esélyét látom annak, hogy a Szabadság hasábjain Ön által kezdeményezett és személyesen vezetett kerekasztal-vita a színházi mûsorpolitika ügyében eredményes legyen. A mindenkori mûvelôdési miniszterek ugyanis egyelôre nem csupán az ostobaság apostolainak vagy szellemi önfelszámolásunk megszállottjainak, de még az Önhöz hasonló laikusoknak a tanácsát sem kérik ki a színházi mûsorpolitika kialakítását illetôen. Rábízzák ezt magukra a színházakra, melyek egyedül hivatottak eldönteni, hogy mit tûzzenek mûsorukra. Hiszen ez az, amihez értenek.
Az ilyenfajta kezdeményezésekkel tehát várni kell mindaddig, amíg szellemi térségünkben létezik akár egyetlen ember is, aki azzal foglalkozik, ami a hivatása.
A bécsi Kurier szerint Kovács László optimista alkat, legalábbis ez áll a magyar külügyminiszter fényképe alatt, amellyel a lap szerdai számában megjelent interjút illusztrálták.
A romániai változásokkal kapcsolatban Kovács László úgy vélte, nemcsak a Magyarország és Románia kapcsolataira, hanem az egész térség stabilitására is kedvezôen hatnak azok a jelek, amelyek azt mutatják, hogy megváltozik a többség viszonya a kisebbséghez.
Georg Berenyi beszámolója szerint a külügyminiszter a magyar kisebbség helyzetének remélt jobbrafordulásával kapcsolatban kifejtette: jók az esélyek a meglévô megállapodás megvalósulására, s decemberben találkozik új román kollégájával. A román külügyi tárca vezetôjét Kovács László meghívta Magyarországra, ahol kicserélik a dokumentumokat, és megtartják elsô megbeszélésüket.
A magyar miniszter szerint rosszabbodott a szlovákiai magyar kisebbség helyzete. A magyarok kifogásolják az államnyelv védelmére hozott pozsonyi törvényt, s azt, hogy ezzel párhuzamosan nem született meg a kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény. Kifogásolják továbbá, hogy a közigazgatási reform hátrányosan érintette a mintegy 600 ezres szlovákiai magyar kisebbséget.
Ezekkel a szavakkal kezdte Lázár István unitárius püspök templomszentelô ünnepi beszédét ezelôtt 200 évvel, 1796. december 14-én, amikor a Kolozsváron felépült új templom elsô istentiszteletére egybegyûltek az unitáriusok.
A fôtéri templomot és iskolát 150 évi használat után az ellenreformációt támogató Habsburg hatalom erôszakkal vette el. Hitelôdeink nyolcvan évig magánházaknál tartották az istentiszteleteket. II. József trónörökös látogatása alkalmával kihallgatáson fogadta Ágh István püspököt és Kovátsi Tamás fôjegyzôt. Az egyházi vezetôk elôadták az unitáriusokat ért sérelmeket, melyre mindeddig nem kaptak orvoslást. A kihallgatás során II. József ezt nyilatkozta: "Mi azt mondjuk, hogy senki sem üdvözülhet, aki nem él a római hitben, de nem lenne rossz megengedni azt a képességet, hogy mindenki választhassa azt az utat a mennybemenetelre, mely neki tetszik". II. József 1781. november 29-i türelmi rendelete lehetôvé tette a nem katolikus felekezeteknek vallásuk gyakorlását, templom és iskola építését.
1791. július 10-i eklézsia-gyûlésen Petrichevich Horváth Ferenc fôgondnok vezetésével templomépítést határoztak el. E nagyméretû munkához minden erejüket összetéve teremtették meg az anyagi alapot. 1792. július 16-án Lázár István püspök imája kíséretében tették le az alapkövet, és 1796. december 14-én megtartották az elsô istentiszteletet.
Az unitárius hívek nagyszerû áldozatvállalásából, önerôbôl felépült 200 éves kolozsvári templomot köszöntjük december 7-8-án. Az ünnepi megemlékezés rendezvényei:
December 7-én, 11 órakor ünnepi megnyitó az unitárius egyház dísztermében (Brassai Sámuel Líceum I. emeletén); dr. Gaal György: A 200 éves kolozsvári unitárius templom; dr. Egyed Emese: Nyelvvédelem. Tündéri játék címmel, valamint Asztalos Lajos, Kovács Sándor, Balogh Ferenc és Lönhart Tamás tart elôadást. Verset mond Kopándi Botond, zongorán játszik Galanton Péter.
December 7-én, 13 órakor egyháztörténeti kiállítás nyílik a lelkészi hivatalban, Brassai Sámuel utca 6. szám alatt. Megnyitja Zsakó Erzsébet.
December 7-én, 18 órakor ünnepi hangverseny a templomban. Mûsoron: Bach-, Haydn-, Händel-, Sammartini-, Schubert-, Verdi- és Terényi Ede-mûvek. Közremûködnek: Kriza Ágnes, Georgescu Mária, Kirkósa Júlia, Székely Zsejke, B. Molnár Tünde, a SOTTO VOCE kvartett, a BAROKK TRIÓ, a CONCORDIA vonósnégyes. Sebesi Karen Attila Ady-, Reményik- és Bajza-verseket mond.
A december 8-án, vasárnap 11 órakor kezdôdô ünnepi istentiszteleten a szószéki szolgálatot dr. Szabó Árpád fôjegyzô végzi. Közremûködnek az Unitárius Kollégium diákjai, Molnos Sára és Majó Júlia tanárnôk vezetésével.
Szeretettel várjuk híveinket, és minden kedves, velünk ünnepelni akaró kolozsvárit.
Bálint-Benczédi Ferenc,
unitárius lelkész
Oroszország 2000-ig 12,9 milliárd köbméterre, 2010-ig 14 milliárd köbméterre növeli gázszállítását Romániába a jelenlegi évi 7,4 milliárdról — közölte szerdán az Adevãrul, amelyet a Rompres idézett. A tudósítás szerint a kormány keddi ülésén jóváhagyta az október végén Oroszországgal létrejött megállapodást az orosz-román és Románián át más országokba tartó gázvezetékek kapacitásának kihasználásáról, amely 2010. december végéig szól. A megállapodás értelmében növelik a Szatmárnémeti és Ias,i környékén áthaladó gázvezeték kapacitását, és új vezetéket építenek a délkelet-romániai Isaccea és Negru Vodã között.
Nemrég hagyta el a nyomdát az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi szakosztálya közlönyének új száma (LVIII. évfolyam, 1996. 1-2. füzet, 199 oldal).
Jubileumi, a millecentenáris megemlékezésnek, az összmagyarság története egyik legnagyobb jelentôségû eseményének szentelt szám.
A Honfoglalás 1100 címû bevezetô tömör összefoglalást nyújt a millecentenáriumi évforduló jelentôségérôl. A keletiek közül — olvashatjuk a bevezetôben — egyedül a magyarság bizonyult elég erôsnek, hogy meg tudjon maradni Európának ezen a forgalmas ütközôpontján, Napkelet és Napnyugat határvonalán. És ez nemcsak fontos küzdelemmel sikerülhetett, hanem az új viszonyok iránti érzékenységgel és helytállással, szorgalommal, szervezôerôvel. A honfoglalás tényét betetôzte, hogy a magyarság nemcsak megtelepedett, hanem Géza fejedelem alatt beszüntette a pusztító kalandozásokat. A kardot ekével, a pásztorkodást földmûveléssel cserélte fel, István király idején pedig csatlakozott a nyugati fejlôdésben meggyökeresedett állam és társadalom intézményrendszeréhez, hitéletében meg a táltosok világából kilépve a római keresztény egyház lelki kötelékében és szervezetében talált magára.
A millecentenárium idejére visszatekintve legnagyobb eredményünk a megmaradás és korszerûsítés. Bár az 1100 év folyamán kemény sorscsapások, súlyos megpróbáltatások érték, a magyarság mindig képes volt megújhodni a friss szellemi áramlatok, gazdasági és technikai újítások áramkörébe kapcsolódni és lépni Európával. (...) Múltunk fordulópontjának néhány eseménye-összefüggése villan fel lapjain, a régészet, a történettudomány, nyelvészet és etnográfia szakterületével. Teszi mindezt abban a meggyôzôdésben, hogy írásaival erôsíti népünk önazonosság tudatát, segíti múltja jobb megértését és tudományosságunk elôhaladását.
A számban tudományos életünk szaktekintélyei írnak.
Jakó Zsigmond: Ezerszáz esztendô címû írásában leszögezi: "A honfoglalásról ugyanis ma már évezredes távlatból nézve állítható, hogy napjainkban is ható erejû, valódi fordulópontot jelentett nem csupán a magyar nép és a Kárpát-medence, hanem az egész közép-európai térség további sorsa szempontjából". Elfogulatlanul, mély tudományos elemzéssel vizsgálja az elmúlt 1100 év fontosabb állomásait, a végbement változásokat, állást foglal azokkal a torzításokkal szemben, amelyek a szomszédok történetírásában jelentkeznek. Tanulságként így összegezi: "Az 1100 esztendô az egész mai magyarságot kötelezi, akár a hazában, akár idegenben éljen, hogy vállalja sorsát, és történelmi szerepének tudatában bátran nézzen szembe mindazzal, ami új helyzetébôl következik, alakítson ki magának ehhez igazodó megtartó új nemzettudatot, és akkor bízhat abban, hogy a második évezred bravúrja szintén sikerülni fog."
Ferenczi István: Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál címû tanulmányában nagyon gazdag szakirodalmat használ fel és egészíti ki saját fél évszázados kutatómunkájának eredményével. Elsô ízben nyújt sokoldalú képet Erdély honfoglaláskori viszonyairól. Számos vitatott kérdést, egészen új megvilágításban tár elénk. A tanulmány sok tekintetben új fejezetet nyit Erdély honfoglaláskori értékelésében.
Tonk Sándor: A magyarság megtelepedése Erdélyben a középkori magyar krónikák tükrében címû népünk történetének egyik legvitatottabb, leghomályosabb korszakáról igyekszik áttekinthetô képet nyújtani. Az eredeti hiteles források egybevetésébôl és kritikus értelmezésébôl számos vitatott kérdésre sikerült elfogadható választ adnia. Többek között arra, hogy a krónikaíróknak azon állítása hiteles, hogy a honfoglalás két irányból történt. Itt áldozták fel Álmost, és a magyarság egy része Erdély középsô részén telepedett le. Igazak az erdélyi Gyulákra vonatkozó feljegyzések is.
Kristó Gyula a Keánok a Kárpát-medencében címû tanulmányával szerepel. A Keánok — a 13. századtól Kán — eredetét igyekszik tisztázni, akik közül Keánt Anonymus úgy említi mint az Árpáddal legyôzött Salán vezér atyját. Személyiségével számos kétely merült fel és még ma sincs egységes álláspont a magyar történészek körében. Kristó Gyula ôt magyarnak tartja, az erdélyi Gyula udvarában fô ember volt, akit késôbb István király gyôzött le. Kristó feltételezése szerint a késôbb fontos szerepet játszó keánok az ô nemzetségéhez tartoztak.
Benkô Loránd legdrágább kincsünket, anyanyelvünket választotta vizsgálatának tárgyává: Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért. A nyelv keletkezésének, alakulásának, fennmaradásának körülményeivel foglalkozik. Rámutat arra a fontos szerepre, amelyet a nyelv hivatott betölteni egy nemzet életében, konklúzióként írja: "Ahhoz persze, hogy anyanyelvi tudatunk és hozzá kötôdô érzelemvilágunk nemzettudatunknak szerves része és ezáltal nemzeti létünknek, fennmaradásunknak fontos tényezôje lehessen, ismerni kell nyelvünknek azt a történeti szerepét, amelyet a magyarság életében eddig betöltött és betöltésére a jelenben és a jövôben is hivatott".
Demény István Pál: Emese álmában legrégibb eredet mondáink egyikét mutatja be, amely Álmos fejedelem származásáról szól és vált késôbb az Árpádok eredet mondájává. Hatalmas összehasonlító anyagra támaszkodva kutatja a lehetséges párhuzamokat a török-mongol, iráni és más népeknél, s rámutat arra a szerepre, amellyel e monda a magyar néphagyományban betöltött. A mondát krónikáink ôrizték meg, és azt is, hogy Attila az Árpádok ôse.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?) címen mûvelôdéstörténetünk egyik legrégibb emlékével foglalkozik. Sajnálattal állapítja meg, hogy a székely rovásírás problematikája megíratlan, minden alapvetô kérdése tisztázatlan. Felkutatja a rovásírásra vonatkozó adatokat, emlékeket, forrásokat, és azokat értékeli. Rámutat arra, mi szükséges a székely rovásírás megismeréséhez és ahhoz, hogy tudjuk milyen szerepet töltött be mûvelôdésünk történetében, ami nélkül nem értékelhetjük szimbólumait sem.
Faragó József: A szabófalvi hejgetés emlékei címû legarchaikusabb rituális csángó újévi köszöntô helyi változatát mutatja be. A legények vagy gyerekek csapata házról házra járva furulyás dalolás, ostorpattogtatás kíséretében rigmusokkal köszöntik az új esztendôt. A szócsalád töve a hej hangutánzó és indulatszó a hejgetô énekben a felkiáltás, a zajkeltés eszköze. A hejgetésre mindössze száz éve figyeltek fel, de az ének teljes szövege azóta is ismeretlen. Ez után kutatott Faragó József, de mindössze öt északmoldvai faluban talált töredékes anyagra. Föltétlenül szükségesnek tartja a további kutatást a teljes szöveg összeállítása céljából.
A szám tematikájához kapcsolódik a Szemle rovat néhány ismertetôje is. Köztük Csetri Elek a Glatz Ferenc szerkesztette A magyarok krónikája címû reprezentatív kiadványt mutatja be. Idevág Magyari András ismertetôje A honfoglalás és az Árpád-kor népessége címû kötetrôl, mely az 1995 februárjában Budapesten rendezett népesedési konferencia szövegeit tartalmazza. Rácz György, a Korai magyar történeti lexikon (Bp. 1994) alapvetô kötetét mutatja be. A témához kapcsolódik még László Attila Erdély a rómaiak idején és a népvándorlás korában címû ismertetôje a Siebenbürgen zur Zeit der Römer und der Völkerwanderung címû gyûjteményes kötetrôl (Köln-Weimar-Wien, 1994). Vincze Zoltán ugyanakkor Ferenczi Istvánnak Sóvidéki várainkról címû, a vidék 11. századi gyepûvédô rendszerérôl szóló füzetét ismerteti.
A zömében honfoglaláshoz kapcsolódó témák mellett mások is szerepelnek e számban. Közülük kiemelkedik Imreh István Bölöni Farkas Sándor közhasznú élete címû, a demokrácia erdélyi úttörôjének mindennapjait érzékeltetô tanulmánya. A filozófiát Ungvári-Zrínyi Imre és Tonk Márton írásai képviselik: a nemrégiben Kolozsvárott külön szimpózium keretében is megünnepelt Böhmrôl (Böhm Károly filozófia-felfogása) , és a Böhm-tanítvány Tavaszyról (Tavaszy Sándor ismeretelmélete) .
Érdekes a periodika Mûhely rovata is.
Szabó György: A salernoi orvosi iskola tanácsai címen bemutatja a középkori Európa legôsibb orvosi iskoláját és azt a 104 orvosi tanácsot, amelyet teljes egészében elôször fordított le ízes magyar nyelvre. Itt kap helyet a Gömöri György: Florus Hungaricus angol kiadása 1663-ban címû írás. A Hollandiában tanuló Nadányi János mások közremûködésével adta ki ezt a Magyarországról szóló történeti összefoglalást, melyet James Howell, ismert angol író fordított latinról angolra.
Páll Árpád: Két bibliográfiai kötet, avagy tanúvallomás könyvkiadásunk brosúrakorszakáról címû írásában számba veszi, felméri és érzékeli a brosúra-könyvkiadás szellemének az egész kiadási tevékenységre gyakorolt befolyását és hatását.
A Szemle rovatban Pap Ferenc ismerteti Huszár Lajos: Az erdélyi fejedelemség pénzverése , a nemrég elhunyt numizmata kiváló könyvét (Bp., 1995).
Gáll Ernô Balázs Sándor: Identitástudatunk zavarai címû (Bukarest, 1995) új könyvét értékeli. Kovách Géza pedig egy új magyar mediavisztikai munkát ismertet (Blazovich László-Géczi Lajos: A Telegdiek pere, 1568-1572).Végül az Egyesületi Közlemények rovatban Jakó Klára a Barabás Samunak szentelt papolci megemlékezésrôl számol be.
Méltó volna, ha az Erdélyi Múzeum honfoglalásnak szentelt száma minél több olvasóhoz eljusson. Kapható az EME, Kolozsvár, Iuliu Maniu (volt Szentegyház) u. 5. sz. III. emeleti székházábani szerkesztôségében.
Palkó Attila