1996. január 5.
(VIII. évfolyam, 3. szám)

Rendkívüli ülésszak összehívását kérik az RMDSZ parlamenti csoportjai. A szenátus és a képviselôház Állandó Bizottságához 1996. január 4-én eljuttatott folyamodványban alkotmányos elôírásokra hivatkozva igénylik az 1996. évi állami költségvetés törvényének gyorsított eljárásban történô megvitatását.

Az RMDSZ parlamenti csoportjai szükségesnek tartják az 1996-os költségvetés megvitatását az 1995-ös költségvetési év befejezése elôtt, mert a kormányt rendeletek kibocsátására feljogosító törvény érvénybe lépése nyomán fennáll annak lehetôsége, hogy a parlamentet kész tények elé állítják az 1996-os költségvetési törvény késôbbi jóváhagyásakor, amikor a kormány a parlament megkerülésével már döntött a legfontosabb pénzforrások ügyében. Indoklásukban az RMDSZ parlamenti csoportjai hangsúlyozzák: a rendeleti kormányzás a pénzügyek és a költségvetés terén egyet jelent az államhatalmi ágak különválása alkotmányos elvének megszegésével, a parlament szerepének csorbításával.

A nemzeti fizetôeszköz elfogadhatatlan leértékelôdése, a legborúlátóbb elôrejelzéseket is felülmúló infláció, a valutartalék aggasztóan alacsony szintje és a gazdasági hanyatlás miatt különösen fontos, hogy a pénzügyi döntéseket a parlament hozza meg, ezért szükséges a szenátus és a képviselôház sürgôs összehívása — hangzik az RMDSZ parlamenti csoportjainak indoklása.

de a nagyszámú kérvény megoldása érdekében a megnyitáskor sürgôsségi sorrendben csoportosítja a munkálatokat. Az elsô öt napon (pénteket is beleértve) az ideiglenes vízumokkal foglalkozó osztály az egyetemi oktatás és tapasztalatcsere céljára szolgáló F-1, F-2, J-1, J-2 típusú vízumokat, a kereskedelmi ügyletekkel és az el nem halasztható ügyekkel kapcsolatos vízumokat kezelik elsôsorban. A megnyitás utáni hatodik naptól a fennebb említetteken kívül az A-L betûvel kezdôdô (családnév) turista vízumokat, a hetedik naptól pedig az M-Z kezdôeket rendezik. Mindaddig, amíg az összes elmaradt vízum kérdését meg nem oldják, a nagykövetség a felsorolt rendszer szerint dolgozik. További érdeklôdés a 210-40-42/313-as belsô hívószámon.

Január 3-án Carol Königet, a német etnikum képviselôjét nevezték ki a Mûvelôdésügyi Minisztérium kisebbségi ügyekkel foglalkozó igazgatóságának igazgatójává. Annak ellenére, hogy a Nemzeti Kisebbségek Tanácsában 18 etnikum vesz részt, a fent említett igazgatóságban csak a magyar, az ukrán, az orosz-lipován, a török-tatár és a roma közösséget jegyezték be — írja az Evenimentul zilei.

A TAROM légitársaságnak a csütörtöki lapokban ismertetett közleménye szerint december 30-án este az isztambuli repülôtéren leszálláskor letért a kifutópályáról és a sárban csúszott tovább a légitársaság BAC 1-11 típusú utasszállító gépe, fedélzetén 70 utassal. A közlemény szerint a botkormány felmondta a szolgálatot és elgörbült, amikor a repülôgép földet ért. Az utasok és a személyzet baj nélkül elhagyták a gépet. A Bukarestbe induló utasokért másik gépet küldtek, a BAC gépet pedig egy hangárba vontatták, ahol brit szakértôk elemzik majd az eset okát. Az Adevãrul címû bukaresti lap szerint a szakértôk véleménye az, hogy a gép többé nem repülhet.

Nicolae Militaru, repülési szakíró emlékeztet arra, hogy tavaly további két korszerû nyugati gépet vesztett a TAROM. Március 31-én a légitársaság által bérelt Airbus 310 zuhant le felszállás után Bukarest közelében, fedélzetén 60 személlyel: a baleset pontos okát mindmáig nem sikerült megállapítani. Három hónappal késôbb a TAROM egyik Boeing 707 típusú gépe, amelyet egy afrikai cargo-légitársaság bérelt, a n'djamenai repülôtéren leszállva ugyancsak túlfutott a kifutópályán. A gép elvesztette egyik hajtómûvét és a futómûvet, ami azt jelenti, hogy többé nem emelkedhet a magasba.

A három baleset közös sajátossága volt, hogy minden esetben nagy tapasztalatú pilóták vezették a szóban forgó nyugati gépeket — a BAC 1-11 gépet kormányzó pilóta például 1976 óta repüli ezt a típust.

A lap emlékeztet: a kormány augusztusban bejelentette, hogy tárcaközi bizottság elemzi a TAROM tevékenységét, és jelezte, hogy javítani kell a légitársaság vezetését és marketing-munkáját. A bizottság nem fogadta el a TAROM által kidolgozott szerkezet-átalakítási tervet és 30 napon belül új jelentés elkészítését kérte — errôl azonban azóta sem érkezett új hír.

Mint ismeretes, a polgári repülést még egy szerencsétlenség sújtotta 1995-ben: a Romavia légitársaság egyik — a Banat Air által bérelt — AN-24-es típusú gépe zuhant le felszállás közben december 13-án Verona közelében, fedélzetén 49 utassal.

A Magyar Köztársaság elnöke egész politikájában mindenkor következetesen képviselte a szomszédos országokban élô magyarság érdekeit — szögezte le az államfô hivatalának közleménye, amelyben reagáltak négy társadalmi szervezet Göncz Árpádhoz intézett levelére.

A Rákóczi Szövetség, az Erdélyi Szövetség, a Hunyadi Szövetség és a Kárpátaljai Szövetség nevében, e szervezetek vezetôi január 2-án levelet küldtek a Magyar Köztársaság elnökéhez. Ebben nehezményezték, hogy Göncz Árpád nem foglalta bele újévi köszöntôjébe a Magyarok Világszövetségének felhívását, amely a világ bármely táján élô magyarokat — szolidaritásuk kifejezéseként — gyertyagyújtásra kérte. Kifogásolták azt is, hogy az államfô beszédében nem fordult a határokon túl élô magyarokhoz.

A Köztársasági Elnök Hivatala közleményben nyomatékosította, hogy Göncz Árpád számtalan megnyilvánulásában fejezte ki együttérzését a szomszédos országokban élô magyarsággal, és politikájában mindenkor következetesen képviselte az érdekeiket. Az elnök újévi üdvözletében — mint ahogy az a "Honfitársaim! Határainkon innen és túl élô magyar testvéreim!" kezdô szavakból is kitûnik — minden magyarhoz szólt. Az elnök beszédében hangsúlyozta azt is, hogy "sem a nemzet egészét képviselô kiegyensúlyozott szomszédpolitika, sem elôretekintô Európa- és biztonságpolitika" nincs nyitottság és alkotó párbeszéd nélkül. Ezt mint a magyarság jövôjének zálogát emelte ki a köztársasági elnök.

Mindezekre figyelemmel a Köztársasági Elnök Hivatala sajnálattal vette tudomásul, hogy a szövetségek figyelmét e mozzanatok elkerülték — olvasható az elnöki hivatal közleményében.

Anyanyelvû oktatás és felvételi

Az egyetemi önrendelkezés értelmében a felsôfokú tanintézmények saját kis "alkotmányokban", úgynevezett chartákban szabályozzák mûködésüket. A Babes-Bolyai Tudományegyetem nemrég fogadta el ezt az okiratot. Mielôtt nekirontanék a kérdés lényegének (a BBTE Chartájának), elôször röviden felvázolom, hogyan rendelkezik az ország alkotmánya és a tanügyi törvény a kisebbségek nyelvén történô oktatásról. (E két dokumentumon alapszik a Charta.)

A tanügyi törvény XII. fejezetének 118. szakasza — "A nemzeti kisebbségeknek, az oktatás bármely szintjén és formájában joguk van az anyanyelvû oktatáshoz és képzéshez" — az alkotmány 32. szakasza 3. bekezdésének szellemében fogalmazza meg az anyanyelvû oktatáshoz való jogot, de olyan cikkelyekkel egészíti ki, amelyek korlátozzák, vagy ellentmondanak az alkotmányos alapelveknek. A tanügyi törvény az anyanyelvû oktatás módszeres elsorvasztásának eszközévé válik azáltal, hogy nem biztosítja minden szinten és kivétel nélkül mindenki számára az anyanyelvi felvételi vizsgát az anyanyelven tanult tantárgyakból. A törvény az anyanyelvû felsôoktatást a tanár- és mûvészképzésre szûkíti le: "Az állami felsôoktatásban, kérésre és e törvény keretein belül, tanár- és mûvészképzésre anyanyelvû csoportokat és tagozatokat szervezhetnek" (123. szakasz). Az egyetem chartája kibôvíti a skálát: "Az oktatás román nyelven folyik. Ugyanakkor a tanár-, mûvész-, teológus-, szociális gondozó- és újságíróképzésre megszervezik a magyar és a német nyelvû képzést. A kisebbségek nyelvén mûködô tagozatokat (csoportokat) a szenátus szabályozza" (I. rész, 3. pont, 7. alpont).

Felvételi metodológia, tantárgyak, helyek száma: februárban

A tanügyi törvény legveszélyesebb szakasza a 124.: "Az oktatás minden szintjén, a felvételi és a záróvizsgák román nyelven folynak. Anyanyelven vizsgázhatnak — jelen törvény keretein belül — azokban az iskolákban, osztályokban, illetve azokon a szakokon amelyeken az oktatás anyanyelven történik." Az elôírás értelmében a nemzeti kisebbségi felvételizôknek az anyanyelvükön tanult tantárgyakból is román nyelven kell versenyezniük azokkal, akik az illetô tantárgyakat anyanyelvükön tanulták. 1985-1990 között, helyi túlkapásoktól eltekintve, a román tannyelvû egyetemekre/fôiskolákra is anyanyelvükön felvételizhettek a diákok, ha az illetô tantárgyat anyanyelven tanulták.

A Charta diplomatikusan oldja meg a kérdést: "Az egyetemi felvételi alapvetô feltétele az érettségi diploma. (...) Ha a felvételizôk száma meghaladja a helyekét, versenyvizsgát írnak ki. Ellenkezô esetben a jelentkezôk rangsorolása az érettségi általános, valamint a szakok által javasolt középiskolai tantárgyak évi általánosa alapján történik. Ilyen esetben az elsô év elsô félévének ösztöndíját az érettségi általános és az egyetemi év elsô hónapjában megírt teszt általános jegyének figyelembe vételével ítélik oda" (VII. rész, a. pont). Egyetlen szó sincs az anyanyelvû felvételirôl. A Charta nem írja elô, de nem is tiltja a magyar nyelvû felvételit. Az ígéret azonban nem hiányzik: "A felvételi metodológiát, a felvételi tantárgyakat, a helyek számát legkésôbb februárig hozza nyilvánosságra az egyetem szenátusa" (VII. rész, a. pont). Ne feledjük, hogy január folyamán rektorválasztásra kerül sor. Ha Andrei Marga jelölteti magát, s megnyeri a választást, akkor az eddig tapasztalt nyitott, európai gondolkodásmód, a kisebbségek irányába történô pozitív gesztusok várhatóan nem halnak ki. Új rektor esetében azonban temérdek a kérdôjel...

A felvételi kérdésköréhez tartozik a VII. rész a. pontjának utolsó bekezdése is: "A licenciátussal rendelkezô hallgatók a tervezett számú helyeken kívül, felvételi vizsga nélkül iratkozhatnak be a második szakképesítésre".

Órák száma, vizsgák, illetékek, a szenátus hatásköre

A második rész A. pontjának a. alpontja leszögezi: "A szenátus megszabja (...) a szakonkénti hallgatók számát, a karok által javasolt felvételi formát (versenyvizsga, teszt, szabad felvételi), (...) elfogadja az ösztöndíjak odaítélésének szabályait, meghosszabbítja a nyugdíjazás korát elért egyetemi tanárok tevékenységét (a maximális életkor 70 év). Ide tartozik még: "A hallgatók a vezetô szervek egynegyedét képezik" (I. rész, 3. pont, 9. alpont, utolsó bekezdés).

A Charta értelmében adminisztrációs illetéket kell fizetni: minden szintû vizsgára való beiratkozáskor (licenciátus, stb.); föllebbezéskor, beiratkozáskor, újrabeiratkozáskor, mindennemû másodpéldányok kibocsátása, újravizsgáztatás (a rendhagyó szesszióvizsgákon kívül), különbözeti vizsgák esetén. Nem kell illetéket fizetni: a második egyetem, a rektori hivatal beleegyezésével megszakított (pl. más egyetemeken való tanulás miatti) tanulmányok után következô újrabeiratkozáskor (VII. rész, c. pont). Nem esik szó azonban az évismétlési illetékrôl. Pedig ezért (is) sztrájkoltunk...

Egyetlen szak hallgatása esetén a tanterv nem írhat elô több mint 24 órát hetenként , a mûszaki képzés, valamint két szak egyszerre történô végzése esetén ez a szám 28 (VI. rész, C. pont, a. alpont, 3. bekezdés). Jómagam a fakultatív (azaz választható, de nem kötelezô) tantárgyakat leszámítva máris több mint 24 órát hallgatok hetente. Számoljam újra?...

Vizsgák. A megszokott "szósztól" eltekintve néhány morzsa: "Jegyük emelése érdekében a hallgatók igényelhetnek kiegészítô vizsgát, azonban ezt fizetni kell. Jegyemelô vizsgára csak a rendes vizsgaidôszakban minden vizsgát letett hallgatók jelentkezhetnek. Legtöbb két tantárgy jegye emelhetô ily módon. (...) A puskázás az év felfüggesztését vonja maga után. A "visszaesô bûnös" repül az egyetemrôl (VII. rész, b. pont).

Végül pedig, a kolozsvári felsôfokú intézmény európaiságának megerôsítésére: "A kurzusokat és szemináriumokat bármely világnyelven tarthatják. (...) A nemzetközi összeférhetôségi programok szabad utat kapnak. A vizsgákat, referátumokat, doktori disszertációkat bármely világnyelven be lehet nyújtani" (X. rész, A. pont).

"A diákokat legkevesebb két világnyelv elsejátítására ösztönzik(!) . A világnyelvek birtoklása az egyetmi élet alapköve" (I. rész, 3. pont, 8. alpont).

Kiss Olivér

Az autonómia tételes megfogalmazásának gondolata úgy tudom Kossuth nevéhez fûzôdik tájainkon, jóllehet már elôtte is voltak magyarok és nem magyarok, akik a Dunai Konföderáció eszméje kapcsán autonómiáról és önrendelkezésrôl beszéltek. Például 1832-ben az olasz egységért harcoló forradalmár Mazzini, aki eminensen érdekelt volt a Habsburg-birodalom felbomlásában, fölvetette, hogy Magyarországnak történelmi szerepe lehetne a Duna menti népeket egyesítô nagy magyar-szláv-román konföderáció létrehozásában, amely az Adriától a Fekete-tengerig terjedne, ám ebben az egyesülésben minden állam megôrizné a maga autonómiáját és önrendelkezési jogát. Késôbb a negyvennyolcas forradalmi mozgalmak során már a Habsburg-impérium keretei között is kifejezôdött az az igény, hogy bizonyos területi és politikai "átrendezéseket" kell végrehajtani. Frantisek Palacky cseh történész és politikus fölvetette egy olyan föderáció létrehozásának lehetôségét, amelyben az egyközpontú állam részleges önállóságot biztosítana a szövetkezô társállamoknak. Elképzelése szerint a Habsburg-birodalmat négy egyenjogú: magyar, német, északi és déli szláv tartományokból kellene felépíteni, ahol mindenik társállam önrendelkezési jogot kapna a Habsburg-ház vezetésével. Ennek az új formációnak a szükségességét azzal indokolta, hogy az egységesülô német állammal és az agresszív orosz birodalommal szemben csak így lehetne életképes államot létrehozni. "Ha az osztrák császárság nem volna meg már régóta, akkor Európának az emberiség érdekében sietnie kellene azt megalkotni" — írta Palacky. S az események ismeretében alighanem igaza is volt. Nem egészen száz év múltán éppen Emil Cioran fejtette ki, hogy ha nem bomlott volna fel az Osztrák-Magyar Birodalom, az emberiség minden bizonnyal megmenekült volna a második világháborútól. Teleki Lászlótól tudjuk, aki huzamosabb ideig párizsi nagykövet volt, hogy a szabadságharc idején lengyel részrôl is felvetôdött egy Habsburg- és oroszellenes konföderáció létrehozása, amely ezúttal a Baltikumtól a Fekete-tengerig élô népeket fogná össze olyan államszövetségbe, amelyben a románoknak és a szerbeknek is önkormányzatot kellene biztosítani. Ennek a konföderációnak az autonómiáját megôrzô Szerbia, Bulgária, a román fejedelemségek, Csehország, Erdély, Magyarország, Morvaország és az éppen egyesülô Lengyelország lettek volna a tagjai. Az ötlet azonban akkoriban éppen Magyarországon nem keltett különösebb visszhangot annak ellenére, hogy Kossuth továbbra is szorgalmazta a Dunai Konföderáció gondolatát, méghozzá több változatban is. 1849 novemberében úgy vélte, hogy Lengyelországból, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Magyarországból kellene létrehozni egy laza államszövetséget, amelyben minden ország megôrizné függetlenségét, teljes autonómiát és önrendelkezési jogot kapna. Egy év múlva a nagy román forradalmár, Bãlcescu is elfogadta ezt a gondolatot, azzal a kiegészítéssel, hogy az egész Jugoszláv államszövetséget be kellene venni ebbe a konföderációba, s így létrehozni az egyeztetett politikájú gazdasági régiót. Klapka György és Teleki László hajlott rá, hogy "a Habsburgok térdre kényszerítése" után azonnal létrehozzák a Bãlcescu javasolta államszövetséget. Kilenc év múlva Cuza fejedelem ugyancsak Moldva, Havas- elve, Szerbia és Magyarország konföderációja mellett volt, s a tervet III. Napóleon császár is pártfogolta, amit csak a francia-osztrák különbéke megkötése után ejtettek el.

Ezek után teljességgel érthetetlen, miért idegenkednek manapság annyira Romániában az autonómia és az önrendelkezés gondolatától, amikor az ország egész modern történetét, a fejedelemségek egyesülésétôl a mai "közös Európai Ház" gondolatáig végigkíséri az önrendelkezésre alapozott regionális és még nagyobb méretû szövetkezések gondolata. A kiegyezés után volt ugyan három olyan évtized, amelyben nem esett szó többé autonómiáról, de a századfordulón már a belsô nemzeti-nemzetiségi feszültségek miatt Ausztriában kezdtek gondolkodni azon, miként lehetne a monarchia területi egységét megôrizve kielégíteni a kis népek függetlenségi és autonómiára törekvô igényeit. A múlt század utolsó esztendejében fogalmazódott meg egy demokratikus nemzeti államszövetség létrehozásának gondolata, amelyet századunk elején a birodalom valamennyi nemzetére kiterjesztettek, s amelyet éppen egy román szerzô, a Ferenc Ferdinánd trónörökös köréhez tartozó Aurél Popovici karolta fel a leglelkesebben az 1906-ban megjelent A Nagy-ausztriai Egyesült Államok címû könyvében. Ebben a szerzô 15 etnikailag egységes területre, autonóm tagállamra bontotta szét a birodalmat. Értelemszerûen azonban ehhez az államszövetséghez a monarchia adta volna az uralkodót és a központi kormányt, az önálló területeket pedig a császár által kinevezett kancellárok irányították volna. A tagállamok alkotmányát azonban az etnikumok dolgozták volna ki, ki-ki a sajátját. 1915-ben aztán az elsô világháború fegyverropogása véget vetett az autonóm elképzeléseknek.

De a gondolat továbbra is fennmaradt és mindmáig él. Friedrich Naumann Mitteleuropa címû könyvében most már nem az orosz és a német hegemóniának kivédésére, hanem éppenséggel a német uralom érvényesítése érdekében hozná létre az autonóm államok laza szövetségét, kijelentvén, hogy "Közép-Európa magva a németség legyen". Ez a gondolat szinte napjainkig befolyásolta az ebben a térségben folytatott német külpolitikát. Naumann úgy gondolta, hogy az elképzelt államszövetségi alakzathoz a közép-európai független államokon kívül a Balkánnak, így Romániának is hozzá kell tartoznia, sôt, jó volna, ha Svájc és Hollandia is csatlakozna hozzá. A terv jóval többnek bizonyult álmodozásnál, hiszen a német kormány tárgyalásokat is kezdeményezett az Osztrák-Magyar Monarchiával, de a háborús szövetséges bécsi politikusok nem álltak kötélnek, noha a magyarországi visszhang kedvezô volt; az erôsödô pánszlávizmustól tartó Jászi Oszkár pártfogolta a tervet.

Aztán jöttek a trianoni egyezkedések, s az azt megelôzô tervezgetések. Az antant hatalmak, így Románia képviselôi is már az elsô világháború alatt kidolgozták a térség háború utáni jövôjét illetô terveket, s 1918 tavaszáig általános volt az a vélemény, hogy támogatni kell a nemzetiségek autonóm törekvéseit, de a teljes függetlenségüket eredményezô leszakadásukat nem. Különösképpen Woodrow Wilson amerikai elnök állt ellen a monarchia felbontására irányuló nyomásnak. Az elnök szakértôibôl álló híres Inquiry-csoport egyfajta "korlátozott uniót" javasolt a monarchia területére, amely az USA-hoz hasonló, föderalista alapon szervezôdött autonóm tagállamokból állt volna, s magába foglalta volna Ausztriát, Magyarországot, Erdélyt, Csehországot, Jugoszláviát és Lengyelország-Ruténiát. S ez bizonyára meg is felelt volna az itt élô népek igényeinek, ha az ígért önrendelkezési jogokat betartották volna. Csakhogy a nagyhatalmi taktika csak addig tartotta fenn ezt az álláspontját, amíg a Monarchiát elválaszthatta Németországtól, utána az amerikai diplomácia csakúgy, mint az angol, amely eleinte szintén szívesen látott volna egy konföderatív államot a Monarchia helyén, taktikát változtatott, s a különbéke tárgyalások sikertelensége után az Osztrák-Magyar Birodalom felosztása mellett döntöttek. Hiába írta Walter Lipman, az Inquiry-csoport tagja, hogy "Ausztria-Magyarország széttörését követôen, az egyensúly lehetetlenné tétele által megnyílt az út egy Hitler elôtt", a kései felismerés már nem használt. Vagyis egyezkedve, taktikázgatva eladtak bennünket a nagy trianoni kótyavetyén. De ez már más téma. Itt még csak annyit ismételnék meg, hogy az autonómia és az önrendelkezés gondolatának legalább százötven éves történelmi múltja után, vajon mért félnek nálunk annyira ettôl a gondolattól, néha még a józan ellenzékiek is, mint az ördög a tömjéntôl?

Ábrahám János

Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa által nyitva hagyott kérdések közül az egyik a területi autonómiára vonatkozó. A kérdést szabályozó statútum-tervezet kidolgozatlansága következtében nem került a kongresszus elé, kritikus pontjának — a területi autonómiának — mibenléte nem tisztázódott, alkalmat adva az RMDSZ-en belül további polarizációra, a román pártok irányából jövô újabb vádaskodásokra. A kongresszus elvitatkozott egy olyan pusztán technikai kérdésen, hogy az autonómiához kapcsolt jogosítványok — kulturális önigazgatás, a nyelvhasználathoz kapcsolódó kérdések, valamint a területi autonómia — hány szintû autonómiaformával valósítható meg, azonban a programba a "különbözô autonómiaformák" — "beleértve ebbe a területi autonómiát is" megfogalmazás került, ami e számunkra kiemelt fontossággal bíró kérdésben történô döntés elnapolását jelenti.

Mit értünk a területi autonómia elnevezés alatt? Olyan jogosítványok rendszerét, amelyek egy adott területi egységhez csatolva biztosítja a terület polgárainak néhány kiemelten kezelt kérdésben történô döntési jogát. Ez a mi esetünkben elsôsorban a székelyföldi tömbmagyarság által lakott terület számára jelent alternatívát.

E jogosítványok pontosításánál az eddigi gyakorlat kiindulópontként a nyugat-európai területi autonómiaformákat tekintette: a dél-tirolit, a spanyolországiakat, a finnországit, ezek átültetésével próbálkozott több-kevesebb sikerrel. Ezt a megközelítést több szempontból szükségesnek tartom árnyalni — a nyugati példák elsôsorban hivatkozásként használhatóak.

A területi autonómia elnevezés egy olyan gyûjtôfogalom, amely országonként-régiónként más-más megoldást, egymástól eltérô jogköröket takar. Az elv — egy adott terület polgárainak önigazgatása — minden esetben hasonló, azonban annak megvalósulása a tradíciók, a befogadó közeg, az eltérô politikai-gazdasági viszonyok következtében különbözô. Az általánosság helyett a hangsúly az egyediségen, a sajátosságon van. Attól, hogy -mondjuk — a katalánok számára egy adott jog által szabályozott cselekménysor fontos, és ennek következtében ebben a kérdésben a döntés jogát fenntartják maguknak, még nem következik az, hogy mi hogyan vélekedünk az adott kérdésrôl. Természetesen dönthetünk ugyanúgy.

A nyugat-európai területi autonómiák egy több évtizedes fejlôdés eredményei, ezek zsákutcáit, vargabetûit nem biztos, hogy el lehet kerülni. Jelenleg azzal kísérletezünk, hogy ezeket a kiforrott, letisztult megoldásokat az ország jogrendjébe iktassuk. Ezt a módszert nem tartom célravezetônek. Mivel a területi autonómia idegen egy centralizált, bürokratikus állam jogrendjétôl, ezt csupán kikényszeríteni lehet. Ehhez politikai-gazdasági erônk kevés, a folyamat maga egy állandó konfliktusos állapotot teremt, tovább mélyítve az etnicitás szakadékát. Önkormányzatunk, és az ezt megvalósító intézményrendszerünk célja nem lehet csupán nyelvünk és kultúránk, identitásunk megôrzése, ugyanilyen fontos a modernizáció befogadása és következetes végigvitele, a pozitív irányú változás feltételeinek biztosítása. Az etnicitás logikáját követô nemzeti bezárkózás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy modernitás elôtti zárvánnyá válunk egy rohanó világban. A területi autonómia a jelen körülmények között törvénybe iktatva kiváltságként hatna: miért dönthet a számára fontos kérdésekben a székelyföldi polgár, ha a bánságinak ehhez nincs lehetôsége? Csupán azért, mert magyar? A pozitív diszkrimináció ideje — az alapjogok biztosítatlansága korában — még nem érkezett el...

Elvileg egyetértek azokkal, akik a területi autonómiát széles jogkörû települési önkormányzatok szabad társulásából vezetik le. Ennek legitimitása, valamint problémamegoldó képessége nagyobb — település-központisága következtében pontosabban fogalmazza meg a hozzá fûzôdô elvárásokat. Azonban ehhez két feltétel megléte szükséges: a központi hatalom települési szintig történô lebontása és egy szilárd, bejáratott jogrendszer. Az ellenzéki polgármesterek sorozatos menesztése bizonyítéka annak, hogy a parlament és a kormány tudja: a települési önkormányzatok puszta léte — nem beszélve a jogköreik kiszélesítésérôl — a hatalom eróziójához vezet. Nehéz lenne meggyôzni ôket olyan önkormányzatok létrehozásáról, amelyek akár a területi autonómia alapját is képezhetnék... Ami a jogállamot illeti — véleményem szerint — Romániában rövid- vagy középtávon már nincs esély egy német vagy francia jogállami szint elérésére. Ami egy optimista forgatókönyv esetében 15-20 év alatt létrejöhet, az a jogállamnak a görögországi változata, ami azért nem ugyanaz...

Úgy gondolom, el kell indulnunk egy másik úton is. Ez a közigazgatási reform szorgalmazásának útja. Lényege a központosított jogkörök megyei közgyûlésekhez való telepítése a szubszidiaritás, a decentralizáció és a devolúció jegyében. Ki kell lépnünk az etnicitás logikájából.

Mindenekelôtt tisztáznunk kell a területi autonómia és az adott területen élô etnikum viszonyát. Gyakran elhangzik az a vád, hogy a területi autonómiát az etnikai elv szerint, etnikai alapon (autonomie teritorialã pe criterii etnice) kívánjuk megvalósítani. Ennek a módozata az etnikai elvnek a közigazgatás segítségével történô területre való átvitele. Az egyedüli — általam ismert — etnikaielvû területi autonómiák azok az államok, amelyek nemzetállamként határozzák meg önmagukat. Románia alkotmánya az állam alapjának, valamint a szuverenitás letéteményesének a román népet tekinti, és ezt az elvet a közigazgatás segítségével kivetíti az ország egész területére. Az általunk példaértékûnek tartott nyugat-európai területi autonómiaformák az adott tömbben élô népcsoportot megilletô területtel kapcsolatos jogosítványokat nem az etnikumhoz rendeli, hanem a terület polgáraihoz. Az más kérdés, hogy az adott terület közigazgatási határainak pontosításánál figyelembe vették a térség etnikai összetételét. Úgy gondolom, számunkra is ez a járható út — el kell határolódnunk az etnikai elvû területi autonómiától.

A következô megközelítési módot javasolom. Elsô lépésként pontosan meg kell határoznunk, hogy melyik az a terület, ahol a területi autonómiát igényeljük, illetve melyek azok a területhez köthetô jogkörök, amelyekben való döntést identitásunk megôrzéséhez, társadalmi és gazdasági modernitásunkhoz szükségesnek tartunk. Ezeket a jogköröket a terület polgárainak legmagasabb döntéshozó fórumához rendeljük. Második lépésként kidolgozunk egy közigazgatási reformot, amelynek során ezeket a jogköröket az ország összes megyéje számára igényeljük. Az így létrejött decentralizációt célzó csomagban a székelyföldi területi autonómia egy új megyeként jelenik meg. Ennek következtében ezek a jogosítványok nem a magyar társadalom tömbben élô része által megcélzott elôjogok, hanem az ország összes megyéjében élô, Bukarest centralizációs törekvéseit nap mint nap tapasztaló polgárainak törekvése.

Párhuzamosan — alternatívaként — szükségesnek tartom a megszüntetett megyék visszaállítása melletti határozott fellépést. Ez szintén nem román-magyar kérdés, ebbeli törekvéseinkhez számíthatunk román partnereink támogatására, ugyanakkor problémáink többségét a decentralizált adminisztráció keretein belül — csupán a megyei autonómiára alapozva — megoldja.

Mint már említettem, nem tartom valószínûnek, hogy rövid távon sikerül a települési önkormányzatok hatáskörét lényegesen bôvíteni. Egy erôs jogkörökkel rendelkezô megyei közgyûlés — ahol a mindenkor hûséges "vidék" ellenôrizheti a mindenkor rebellis "várost" — inkább elképzelhetô. Illúzióim nincsenek, ami fontos, az a felvázolt cselekménysor iránya.

Nem kell tartanunk attól, hogy azokban a megyékben, amelyekben a nemzetiségek számbeli kisebbségben élnek, a többség a megye erôs jogosítványait ellenük használja fel. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az idegengyûlölet ott a legerôsebb, ahol nem élnek kisebbségek, ahol hiányzik a személyes tapasztalat.

Úgy gondolom, hogy ez a megoldás az RMDSZ irányzatainak döntô többsége számára elfogadható, megteremtve a kompromisszumot, a konszenzust az egyik leglényegesebb, ugyanakkor a legtöbb szembenállást eredményezô kérdésben.

Hiszem, hogy problémáink megoldhatóak az etnicitás paradigmáját meghaladva, a szubszidiaritás, a decentralizáció és a devolúció logikáját követve.

Székely István
(Megjelent a Romániai Magyar Szó,
1995. június 20-i számában.)

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]