1996. január 15.
(VIII. évfolyam, 11. szám)

(Kiküldött munkatársainktól) A Szövetségi Képviselôk Tanácsa székelyudvarhelyi rendkívüli ülésszakán egy tartózkodás ellenében elfogadta dr. Csapó József személyi elvû autonómia statútum-tervezetét. E statútum-tervezettel együtt határozatot fogadtak el, amely felhatalmazza az Ügyvezetô Elnökséget, hogy egy szakértôkbôl álló bizottságot hozzon létre a dokumentum további pontosítása érdekében. E bizottság hivatott arra, hogy jogi formába öntse a tervezetet, illetve bizonyos kiemelten fontos kérdéseket részletesebben dolgozzon ki. Ilyen lényeges kérdések: az intézmények hatáskörének kijelölése, az állami hatóságokkal való kapcsolatrendszer, a meglévô, illetve kialakítandó jogrendbe való beillesztés módozatai, az anyagi források és azok felhasználása.

A határozat leszögezi: "Románia Parlamentje elismeri a romániai magyar nemzeti közösség önálló politikai alanyiságát és közösségi státusának megfelelô közjogi személyiségét. A romániai magyar nemzeti közösség autonómiáját statútum rögzíti és szabályozza, amely Románia Parlamentjének jóváhagyásával emelkedik törvényerôre."

A lezajlott vita során egyetértés mutatkozott a személyi elvû autonómia statútum-tervezetének alapelveiben. Különbözô nézetek fogalmazódtak meg abban a tekintetben, hogy milyen formát adjunk a statútumnak (jogi szabályozás legyen-e vagy politikai kinyilatkoztatás), illetve abban, hogy ez csupán egy SZKT-dokumentum legyen, vagy az RMDSZ parlamenti képviselete terjessze elô törvénytervezet formájában. A döntés értelmében az SZKT elfogadta a tervezetet eredeti formájában és egy szakértôkbôl álló bizottság átdolgozása után benyújtja majd a parlamentbe.

Az SZKT határozatáról magát dr. Csapó Józsefet kérdeztük, aki kompromisszumnak tekinti a döntést. Az SZKT jónak tartotta az alapszöveget, hiszen nem látta szükségesnek a cikkelyenkénti vitát, a határozat azonban néhány területen kiegészítéseket, pontosításokat tart lényegesnek.

— Véleményem szerint azonban nem lett volna szabad olyan rendelkezéseket bevinni a statútum-tervezetbe, amelyek tulajdonképpen a romániai magyarság általános és titkos választások során létrejövô döntéshozó testület feladataihoz tartoznának — mondotta. — Ez az SZKT túllépett hatáskörén, hiszen csak a tervezet alapelveinek elfogadására lett volna jogosult, annak részletes kidolgozása, pontosítása már a belsô választások során létrejövô SZKT feladataihoz tartozott volna.

Egy statútum kidolgozása hosszú folyamat. Tudnunk kell, hogy ott, ahol személyi elvû autonómiák mûködnek, a statútumokat többször módosították. Lásd Dél-Tirol példája vagy Aland autonómiája. Az utóbbi esetében még 1921-ben született döntés, de hosszú évtizedek teltek el, ameddig végleges formát öltött.

Remélem — mondotta végezetül a szenátor —, ha majd a romániai magyarság létrehozza a legitim döntéshozó testületét, az, ha úgy értékeli, elvégzi a megfelelô módosításokat.

SZ. K.

Szombat délután 5 órakor megkezdôdhetett a rendes ülésszak, amelynek részletes beszámolójára a hét folyamán visszatérünk. A napirend elôtti felszólalásokra szánt idôben Tôkés László ismertette a román és a magyar államfôhöz intézett újabb levelét a magyar-román megbékélésrôl. Az elsô napirendi pont keretében megvitatták Markó Béla s az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform szóvivôje között kialakult ellentétet. Az estébe nyúló, helyenként ellentmondásos, idônként heves, szenvedélyes vita azzal a határozattal ért véget, hogy az SZKT nyilatkozatban ítéli el Katona Ádám diszkriminációs kritériumát az RMDSZ vezetô tisztségeinek betöltésében. Ezután Takács Csaba felolvasta az RMDSZ választási kampánynyilatkozatát. Az SZKT meghallgatta Náznán Jenô ügyvezetô gazdasági alelnök stratégiai elképzeléseit, majd titkos szavazással megerôsítette tisztségében az alelnököt. A belsô választások szabályzatának elfogadását ismételten elnapolták. Úgyszintén a következô SZKT-összejövetelre halasztották a testület mûködési szabályzatának módosítását. Ezután elhangzott az ügyvezetô elnök beszámolója, amelyet vita nélkül elfogadtak.

N. Á.

Egyöntetûen az Európai Tanulmányi Intézet dékánjává választották Andrei Margát, a Babes-Bolyai Egyetem jelenlegi rektorát. Így, a nemrégen módosított, s ezzel nagy vihart kavart Charta szerint megpályázhatja a Babes-Bolyai Egyetem rektori tisztségét. A rektor viszont azt nyilatkozta, hogy újrajelölésérôl a hét végén dönt, addig ugyanis végleg kiderül, hogy "az egyetemen létezik vagy sem reformista irányzat".

Szombaton minôsíthetetlen hangú támadást intézett a rektor ellen az RNEP megyei tanácsa, amelyben Marga "polgári méltóságát" vonja kétségbe, lekommunistázza, s ugyanilyen stílusban marasztalja el Vasile Boariut és Valentin Naumescut, a reformista diákszövetség elnökét.

Az elmúlt hét végén ülést tartott Besztercén az RNEP állandó bizottsága, amelynek napirendjén két pont szerepelt: a helyhatósági választásokkal kapcsolatos kérdések, és Ioan Gavra alelnök levelének megtárgyalása, amely arról szól, hogy az egységpárt lépjen szövetségre a Demokrata Párttal, a Polgári Szövetséggel és a '93-as Liberális Párttal. Amint Liviu Medrea Kolozs megyei alprefektus, egységpárti alelnök kijelentette, az RNEP jórészt véglegesítette jelöltjeit a helyhatósági választásokra, beleértve a kolozsvári polgármester személyére vonatkozó javaslatot is. Erre vonatkozóan nincs ellenvélemény azzal kapcsolatosan, hogy újabb mandátumért induljon a választásokon Gheorghe Funar. Az alprefektus szerint "ez a jelölés megfelel az RNEP tagjai és szimpatizánsai egyöntetû óhajának. Annak a felelôsségnek, hogy befejezzük a '92-'96 közötti mandátum idején megkezdett akciókat. Ezeknek a véghezvitele csak Funar úr újraválasztása esetén lehetséges, aki hivatalosan március elején jelenti be indulását a választásokon" — mondotta Liviu Medrea.

A Polgári Szövetség Pártjának sajtóértekezlete. A polgári szabadelvû doktrínák alapján készült el a PSZP Kormányzási programja — adta hírül a szervezet elnöke, Nicolae Manolescu hallgatóságának a szombati sajtóértekezleten. Ugyanakkor ez a program hivatott arra is, hogy teljes képet nyújtson a jelenlegi PSZP-rôl, amely ezúttal ismételten elítélte a Vãcãroiu-kormány privatizálási programját. Ez utóbbi ugyanis — tekintettel arra, hogy a lakosság gyors, hatékony magánosítást kíván, de amelyet számára felajánlottak, nem hoz megoldást a gazdasági állapotokra, s ennél fogva csak elenyészô számban vett részt a kuponok részvénnyé váltásában — nem járul hozzá egy valóságos tôkepiac kialakulásához. Így az állami tulajdon az Állami- és Magántulajdon Alapok között oszlik meg, további manipulációkra ad lehetôséget, ellenôrizhetôsége minimális, és állandósítja a maffióta típusú körülményeket a gazdaságban.

A Ioan Gavra által tett koalíciós javaslatról megállapította, hogy az elindítójának magánvéleménye és nem az RNEP álláspontját tükrözi. A választásokkal kapcsolatosan Manolescu kijelentette, pártja nem országos, hanem helyi szinten fog szövetségeseket keresni.

hogy ha az új év elsô napján bôségesen esik, az egész év csapadékos lesz. Olyanok mondják ezt, akik még a dédapjuktól hallották, azok pedig az ükapjuktól, aki már ez év elején úgy rendezte a vetnivalóit, hogy azok kedveljék majd a megjósolt idôt.

Manapság azonban, ha újév hajnalán égre tekint a termelô, legfennebb azt kémleli, nem hullik-e a nyakába valamelyik felhajított petárda — hiszen egyre szûkösebb esztendôinket mind nagyobb csinnadrattával ünnepeljük — aztán ha esik, jobban szemébe húzza a kalapját, ha meg nem, akkor hátra tolja, s úgy kíván bort, búzát, békességet a szomszédnak. Szokásból. Mert úgyis tudja, ha jó a termés azért, ha pedig gyenge azért drágul a kenyér. A modern piacgazdaság ugyanis úgy megkevert minden józan paraszti filozófiát, hogy ebben úgysem ismerheti ki magát. Hagyja hát a megfigyelést a tudós meg horoszkópkészítô urakra, s végzi csendesen a magáét. Aztán lesz, ami lesz! Valamiért úgyis ô húzza majd a kurtát. Mert mióta visszakapta a földjét, hol azért gyomrozzák, mert nem vetette be, hol azért, mert nem takarította be a termést, hol azért, mert sokat termelt és el akarta adni. Hát akkor nem mindegy, hogy esik-e vagy sem?

Odafönn azonban az égi csapadékosztogató mûhelyben igen nagy baj lehet. Kormányválság, választás vagy valami ilyesmi, mert ott is csak a szélsôségesek jutnak szóhoz. Vagy túl sokat adagolnak, vagy túl keveset, de a mérsékeltet nem ismerik. Novemberben hegyoldalakat tarolt le a szélvihar, decemberben árvíz pusztított, nyárra meg semmi sem marad az áldott esôvízbôl. Hát lehet így mezôgazdaságot tervezni? Aligha. Aztán a piacgazdaság is olyan meglepetésekkel rukkol elô, amilyet ember még nem látott. Másutt, ha drágul a tulipán, minden szemfüles kertész tulipánhagymával dugja tele a kertjét, s egykettôre meggazdagszik. Nálunk azonban, ha drágul a tulipán, biztos lehetsz abban, hogy holnapra többet kérnek a füstölt kolbászért, s holnaputánra az újságpapírtól a cipôpasztáig mindenért. Ha egyik üzlet nagyobb áron kínálja portékáját, a szomszéd üzlet rögtön rádupláz, s a teteje az, hogy mindegyik megél. Méghozzá igen jól. Itt a legvadabb kapitalista is csak kisinasa lehetne a helybéli újgazdagoknak. De mi lesz azokkal, akiknek hajlékát elsodorta, földjét tönkretette az áradat? Lesz-e bor és búza az asztalukon, békesség az életükben?

Mert, lám, a baj nemcsak fentrôl, hanem idelennrôl is jöhet, és elviszi az ôszi vetést, a pajtát, az istállót marhával együtt, el még a házat és minden egyebet, amibôl az ember megélhetne. S hogy mi lesz ezután? Azt csak a szegény emberek mindenható pásztora tudhatja odafönn a magasságos mennyekben. Mert a földi hatalmasságok — mondják — igen foglaltak mostanában: kormányválság, választás, vagy valami ilyesmi készül.

Szabó Piroska

Szörnyû dolgok derültek ki a minap. Ha azokat komolyan vennénk, félbe kellene szakítani az udvarhelyi SZKT munkálatait. Megint jelentkezett valaki, aki nem érti az autonómiát. És amíg meg nem magyarázzák neki, egy tapodtat sem mehetünk tovább. Ez így van az iskolában is. Várjon az egész osztály. Egy mindenkiért, mindenki egy értetlenkedôért, vagy nevezzük, aminek akarjuk.

De nemcsak ez a baj. Hanem a lassú felfogású tanuló szerint követeléseink közül ki kellene iktatni azt a szót, hogy autonómia. Mert lám a finn alkotmányban sincs benne, nem bosszantják vele Funart, Tudort és társait. Külön önkormányzati törvény rendelkezik Aland közigazgatásáról, de azt csak az vegye észre, aki nem akar kancsin nézni.

Mivel az utóbbi hat fényéves évben az RMDSZ dokumentumait — a legelsôtôl a legutóbbiig — úgyszólván átszövi ez a fogalom, az egész irattárat át kellene fogalmazni, tehát a Szövetségi Képviselôk Tanácsának ülésére esetleg három év múltán kerülhetne sor (számításba vettük az újabb szövegszerkesztôk kétszeres termelékenységét).

De nem ilyen egyszerû a dolog. Funar, Tudor és társai esetleg nem jönnének rá a turpisságra, viszont a magyart anyanyelvi szinten ismerô tanácsosaik (pl. G. Farkas) megsúgnák nekik, hogy az önrendelkezés ugyanazt jelenti. Tehát az sem használható a dokumentumokban. Továbbá...

Tovább nem érdemes részletezni. Az elmúlt évek osztályismétlôire sem kell várnunk, amíg megértik, hogy Funar, Tudor és nagyon sok társa csak akkor lesz nyugodt, ha a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében és dokumentumaiban nem fordul elô az a szó, hogy magyar. Tehát az autonómia szó kiiktatására és hasonló különlegesen megfontolt igények kielégítésére még várni kell. Reméljük, az idôk végezetéig.

Nits Árpád

naiv az, aki egy pillanatig is hitte, hogy a jelenlegi titkosszolgálat vezetôjének semmi köze a régi titkosszolgálathoz. Efölött csak az olyanok moralizálgatnak méla-érzelmesen, mint Sorin Rosca Stãnescu, a Ziua címû lap fôszerkesztôje. Aki ugyancsak hasonló nemes indulatoktól vezérelve, a hasonszôrû Tinerama rádióval egyetemben megszervezte a Ceausescu-házaspár perének újratárgyalását ama bizonyos "erkölcsi bíróságon". A morális nagytakarítás szépséghibája csupán annyi, hogy két évvel ezelôtt maga S. R. Stãnescu is kénytelen volt beismerni (ezért menesztették a România liberãtól): tíz évig bedolgozott a szekunak...

(s. K.)

A magyar és a román értelmiség dialógusának közel kétszáz esztendôs hagyománya van, hiszen már Gheorghe Sincainak és Cesar Boliacnak is voltak magyar barátai és kapcsolatai: az elsônek Peretsényi Nagy László aradi magyar költôvel, az utolsó latin nyelvû magyar történeti hôseposz írójával, a 19. század elején, a másodiknak Toldy Ferenccel, a "magyar irodalomtörténet-írás atyjával" ugyanennek a századnak a közepén. A párbeszéd igénye mindazonáltal a 19. és 20. század fordulóján erôsödött fel, midôn a román értelmiség az erdélyi románok emancipációjáért küzdött, és a progresszív magyar értelmiség, így korábban Mocsáry Lajos, késôbb Ady Endre, Jászi Oszkár és Bartók Béla ebben megértô partnernek bizonyult. Román részrôl elsôsorban Ion Slavici, Iosif Vulcan, Emil Isac és Octavian Goga építette ezeket a kapcsolatokat.

A kulturális életben igen gyakoriak voltak a személyes közeledési kísérletek, a megegyezést keresô próbálkozások, ezek azonban, fájdalom, többnyire sikertelenek maradtak, mégpedig mindig a politikai erôk közbelépése következtében. Így Ady és Goga sokat ígérô barátkozása is, amely a román költô-politikus nacionalizmusa miatt szenvedett kudarcot, ugyanis Ady románbarát, a föderalizmus lehetôségeit keresô állásfoglalásaira (amelyek megegyeztek Jászi Oszkár közép— és délkelet-európai összefogást kívánó kezdeményezéseivel), Goga élesen magyarellenes bukaresti újságcikkei következtek, amelyektôl a magyar félnek természetesen el kellett határolnia magát.

Hasonló sorsra jutott a nagyváradi Familia címû román irodalmi folyóirat által meghirdetett és elôkészített 1935-ös biharfüredi román-magyar irodalmi találkozó, amelyre a többi között Babits Mihály, Márai Sándor és Zilahy Lajos is meghívást kapott. Ez a szép terv amiatt hiúsult meg, hogy Babitstól, aki a találkozó után nagyobb erdélyi elôadókörútra is meghívást kapott, megtagadták a román beutazási engedélyt.

Nem lehetett igazán sikeres a bukaresti diktatúra összeomlása után, 1990 márciusában Budapesten megrendezett magyar-román értelmiségi összejövetel sem. Ezen különben a román szellemi élet néhány kiválósága, közöttük Mircea Dinescu, az Írószövetség frissen megválasztott elnöke és Gabriel Liiceanu, neves filozófus is részt vett, továbbá jelen voltak az erdélyi értelmiség és a hazai szellemi élet jeles képviselôi, a többi között Konrád György, Csoóri Sándor, Sütô András, Kányádi Sándor, Domokos Géza is. A találkozó igen nagy reményekkel indult, és valóban a kölcsönös jóindulat, a megegyezés hajlandósága érvényesült a megbeszélések során. Csakhogy beleavatkozott a politika. A találkozó másnapján, midôn már szinte túl voltunk a közös zárónyilatkozat megfogalmazásán, s e nyilatkozatban a román fél is kifejezte azt a kívánságát, hogy helyre kell állítani az 1959-ben felszámolt kolozsvári magyar egyetemet, nos, ekkor érkezett el hozzánk a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom híre, és híre annak, hogy Sütô Andrást fél szemére megvakították. Képzelhetô, hogy az összejövetelt mennyire beárnyékolta mindez, olyannyira, hogy végül egy nem sokat mondó zárónyilatkozattal kellett befejezni a kerekasztal-beszélgetést.

A budapesti találkozó után abban még megállapodtunk, hogy a következô eszmecsere színhelye 1990 ôszén Temesvár lesz: a város, amelynek magyar, román, német és szerb polgárai össze tudtak fogni a zsarnokság ellen 1989 karácsonyán. Ez a tervezett összejövetel azonban elmaradt, és ezután hosszú éveken át nemigen teremtôdött alkalom arra, hogy magyar és román értelmiségiek az európai kultúra közösen vállalt eszményei alapján egymással párbeszédet folytassanak. Illetve rendeztek egy találkozót Gyulán, ezt azonban megzavarták Funar kolozsvári polgármester akkoriban tetôzô mesterkedései, és rendeztek egyet Budapesten a Steaua Dunãrii elnevezésû román hajó fedélzetén, ezen azonban nem alakult ki igazi dialógus, csupán protokolláris beszélgetés.

Érezhetô volt, hogy a politikai vezetô csoportok, egyébként mindkét országban, bizalmatlanul tekintenek a közéletben okvetlenkedni próbáló egyszerû értelmiségiek egymást keresô mozdulataira. Ez a bizalmatlanság természetesen Bukarestben volt nagyobb, miután a román kormányból kiszorították az olyan liberális és Európa-párti politikusokat, mint Sora oktatási és Plesu mûvelôdési miniszter, s a romániai társadalomban az 1989 végén elszenvedett nagyszabású vereség után összeszedte magát, és ismét hatalmi pozíciókhoz jutott az egykori kommunista nómenklatúra, a Securitate és a kollaboráns értelmiség. Ennek a régi-új bukaresti (és kolozsvári) román politikai vezetôrétegnek nem volt érdeke, hogy teret adjon a román-magyar párbeszédnek és közeledésnek, háttérbe szorította azokat román demokratákat, akik a Dialog Social elnevezésû csoport körül gyülekeztek, ismét ellenzéki pozícióba kényeszerítette a román szellemi élet színe-javát, és rehabilitálta a mindig is szélsôségesen soviniszta, korábban Ceausescu mellett álló álértelmiséget: a diktátor házi költôit és a kommunista párt kitenyésztett filozófusait.

Kétségtelen, hogy a román demokrata értelmiségen belül is érvényesült némi visszafogottság. A román demokratikus ellenzék ugyanis 1989 után nagyrészt a szokásos helyzetbe került. A román társadalomban, különösen az értelmiségben túlfûtött nemzeti érzelmek uralkodnak, a nacionalista retorikának és az "idegenek" ellen táplált gyûlölködésnek mindig tág tere van. A demokratikus elveket képviselô értelmiség maga is erôs kísértésnek van kitéve: ha tömeges hatást kíván kifejteni, át kell vennie bizonyos nacionalista szólamokat, máskülönben elszigetelôdik az értelmiségen és a társadalmon belül. Emiatt a demokratikus értelmiségi ellenzék, amely hajlik az erdélyi magyarság bizonyos jogainak elismerésére, igen visszafogottan képes csak szóvá tenni ezeket a jogokat.

Éppen ezért érdemelnek elismerést, megbecsülést azok a román értelmiségiek, mint Laurentiu Ulici, Gabriel Andreescu, Gabriela Adamenteanu, Geo Serban és mások, akik ki merik nyilvánítani a román-magyar megértés elômozdítására és az erdélyi magyarok jogbiztonságára irányuló szándékaikat.

Ezzel a baráti román értelmiséggel találkoztunk 1995 tavaszán Bukarestben a Magyar Kulturális Központban, ahol a kolozsvári Korunk címû folyóirat egy román nyelvû kiadványa: a Cumpãna címû antológia megjelenésérôl folyt beszélgetés. Ez a kötet azokat a magyar szerzôktôl származó írásokat adta közre, amelyek korábban a kolozsvári folyóiratban jelentek meg a román irodalomról, kulturáról, történelemrôl, valamint a magyar-román kapcsolatok kérdéseirôl.

A bukaresti találkozó, amely így újrakötötte a magyar-román értelmiségi dialógus 1990-ben — a politikai események következtében — megszakadt fonalát, tartalmas beszélgetésre adott alkalmat, és fontos megállapításokat tett. A többi között arról, hogy az alkotó értelmiségnek nem szabad törôdnie a politika szándékaival és manipulációival, az írónak nemegyszer a politikus helyett vagy a politikus ellenében kell megnyilatkoznia, és a magyar-román párbeszédnek mindig az ôszinte véleménymondásra kell épülnie, hiszen ezt a dialógust, különösen "hivatalos" formájában korábban gyakran a tények elfedését szolgáló beszélgetésnek lehetett tartani.

A bukaresti beszélgetés folytatódott 1995 májusában a Budapesthez közeli, Duna-parti Szôdligeten, meglehetôsen jelentékeny körben, minthogy a román, az erdélyi magyar és a magyarországi értelmiség képviselôi: írók, történészek, szerkesztôk mellett megjelent és felszólalt Göncz Árpád magyar köztársasági elnök is. A szôdligeti dialógus konkrét tennivalókban is megegyezett, például egy közös ankétban, amely a magyar-román kulturális kapcsolatok kérdését vitatná meg, könyv alakban jelenne meg; és megegyezett a beszélgetések bukaresti folytatásában is. Legfôbb eredménye mindazonáltal az volt, hogy kialakított valamiféle baráti szellemet. A politika szférájában ugyanis most, sajnálatosan, nincs remény arra, hogy a magyar-román dialógus igazán tartalmas és eredményes legyen. Az oly szükséges bizalmat talán csak egy értelmiségi beszélgetés építheti, a párbeszéd készségérôl ezért le nem mondhatunk.

A magyar-román párbeszéd ügyében ugyanis, sajnos, ezt kell mondanunk, a politika hagyományosan "ellenérdekelt", és egyelôre csak a kulturális területrôl várhatunk építô jellegû kezdeményezéseket. A politika ugyanis (legalábbis a posztkommunista közép-európai régióban) általában zárt, ideologikus, etatista és premodern: mindenekelôtt "nemzetállami", következésképp etnocentrikus fogalmi rendszerben gondolkodik. A kultúra viszont nyitott, ideológiaellenes, értékcentrikus és posztmodern: mindenekelôtt európai fogalmi rendszert használ, a nemzeti irodalmakat is egyetemes európai összefüggésekben közelíti meg. A magyar-román dialógus (és kölcsönös kiengesztelôdés) medrét ezért elsôsorban a kulturális együttmûködésnek kell kimélyítenie: itt kell fenntartani a kapcsolatok folyamatosságát, és felhalmozni azokat a közös szellemi, erkölcsi értékeket, amelyeket késôbb majd egy bölcsebb, európai jellegû politika is igénybe vehet.

Pomogáts Béla

Gátlástalanul túrják Kolozsvár történelmi központját. Lazarovici múzeumigazgató csütörtök reggel rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy az egész Fôteret felásatja. Kolozsvár belterületének bármelyik pontján, a Dacia Felix Bank alatt vagy az Erzsébet út tetején, sokkal több római cserepet találnának anélkül, hogy mûemlékké nyilvánított együttest bontanának meg, és a világ mégis hallgat. Korábban a diktátor falurombolásának ellensúlyozására nemzetközi szervezetek jöttek létre, most a városrombolásnak nincs ellenakciója.

Vajon miért?

Olvassuk el figyelmesen a németországi Die Zeit 1994. augusztusában megjelent riportját, amelyet most ajánlottak figyelmünkbe annak szemléltetésére, hogy az évek óta zajló ilyenszerû hangulatkeltés gyümölcse beérett: a jólétben dúskáló nyugati polgár minden kisebbségi panaszban Bosznia-szindrómát, minden kisebbségi követelés mögött kaukázusi géppisztolyokat vél látni, és nyugalma érdekében hajlik arra, hogy csak annyi igazat mérjen ki a nyomorgatott kisebbségnek, mint az önkényeskedô többségnek.

Az erdélyi Cluj — az 1974. évi Ceausescu-látogatás óta hivatalosan Cluj-Napoca —, magyarul Kolozsvár, németül Klausenburg. A folyó bal partján emelkedô Fellegvárról be lehet látni az óvárosba: német gótika és magyar barokk finom összevisszasága, reneszánsz és klasszicizmus. Öreg szász templom és román bizánci templom emelkedik az égnek a tarka háztetôk között. A nemzeti színház a Gyôzelem téren: bécsi szecessziós építészet. Kolozsvár félig München, félig Szarajevó. (...) A román Cluj békésen fekszik a völgyben: konkubinátus három népcsoportból, négy egyetembôl és öt vallásfelekezetbôl. De gondoljunk arra, hogy a magasfekvésû szállodát azért keresztelték át, mert a Belvedere a román nacionalistákat egy döntésre emlékezteti, amellyel Erdélyt Magyarországhoz csatolták.

Jellemzô, hogy a Fôteret már nem Szabadság, hanem Egyesülés térnek nevezik, mert a román nacionalistáknak fontosabb az egyesülés, mint a fasizmus alóli felszabadulás.

Történetünk szimbólumokról és paranoiáról szól. Ami ma Kolozsváron, Románia ötödik legnagyobb városában történik, mintapéldánya az új nacionalizmusnak és divatos jelszavainak: etnicitás és kulturális identitás.

Egy megszállott polgármester minden foltnyi szabad területen szobrokat és emlékmûveket építtet. A magyar templomok vészharangokat kongatva rendelik a magyarokat az öreg szász templom elé. Az embertömeg egy lovasszobor körül gyülekezik, hogy megakadályozza a római fórum kiásását. Egyeseknek a szobor azt jelenti, hogy itt Magyarország van, ez mindig is Magyarországhoz tartozott. A románoknak a római romok a Kolozsvárhoz való joguk bizonyítékai. Hatalmuk alátámasztására kiaknázzák a történelmet. Olyan propagandisztikus fegyverkezési hajsza folyik, hogy az ember már-már Bosznia lángjait látja fellobbanni. Végül is nem lehet tudni, hol a határ a valóság és a képzelet között.

Liviu Medrea második ember Kolozs megyében, és egyike a román hatalmi vágy megtestesítôinek. Minden válasza felér egy szónoklattal. Úgy tekint át félhold alakú szemüvege fölött, mint az ellentmondást nem tûrô pártaktivista.

Egyik szónoklata így hangzik:

— A lovasszobor, amely a magyarokat annyira felkavarja, a legnagyobb magyar királyt, Matei Corvint ábrázolja. De ez a legnagyobb király román volt. Ez senkit sem lephet meg, mert aki a magyar történelmet ismeri, az igazit és nem a hamisított történelmet, az paradoxonokba ütközik. A legnagyobb magyarokat elmagyarosították. A legnagyobb költôjük szerb, nemzeti hôsük szlovák, legnagyobb humanistájuk román volt. Ami Matei Corvint illeti, a szobor történelmi hazugságot leplez. A király lábainál a vereség jelképeként heverô zászlók egyike a moldvai zászló. A valóságban a moldvaiak, a király közeli rokonai gyôzték ôt le Baiánál. Egy nyíllal "megáldva" menekült a király.

Liviu Medrea gúnyosan mosolyog:

— A nyíl a heréjébe fúródott, úgyhogy a király elvesztette férfiasságát. — És mindezt úgy tálalja, mintha nem is a l5. században, hanem tegnap történt volna.

— Az erdélyi románok toleráns szellemi magatartásának köszönhetô — folytatta beszédét —, hogy ön egy magyar királyt e város közepén megcsodálhat. A harmincas években a szobrot el akarták távolítani, de nagy történelemtudósunk, Nicolae Iorga zseniális ötlete nyomán a történelmi hazugságot egy felirattal korrigálták. 1940-ben a táblát eltávolították a magyar fasiszták, miután a Belvederében Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. A háború után sem került vissza a helyére, csak 1992-ben. A hatvanas évekig a kommunista párt, a milícia, a titkosrendôrség és a bíróságok mind magyar kézben voltak.

Egy másik beszédtéma: a történelem egész sor bizonyítékot szolgáltat a magyar anyaország terjeszkedési vágyáról, és az elemi logika cáfolja a feltételezést, hogy ez manapság másképpen volna. Ezért kell abból kiindulni, hogy Budapest a romániai magyarokat fegyverrel is ellátja.

Harmadik szónoklatában a nyugati sajtóval foglalkozott, különösen a Washington Posttal, amely nyíltan a magyarokat pártolja. Az újság a magyarok zsoldjában van. Liviu Medrea sötéten sejteti, hogy hatalmában áll problémákat okozni az újságíróknak. Tôlem írásbeli nyilatkozatot követel, hogy a román történelmet az igazságnak megfelelôen ábrázolom. Az ô felfogása szerint. Mi nála az indíték? Ostobaság vagy téboly?

— Az ön szemében — vágok közbe — a magyarok mind hazudozók?

— Nem mindegyik — válaszol elgondolkozva —, de a legtöbbje.

— Nem fél ön néha, hogy egy újabb Boszniát idéz elô?

— Mi nem akarjuk lángba borítani házunkat. Akik ezt akarják, nem románok, nem lojális polgárai hazánknak. Aki ezt megpróbálja, megkapja a tetteihez mért számlát. Hiszem, hogy az állami szervek, beleértve a biztonsági szerveket, megfelelô tanulságokat vontak le a jugoszláviai esetbôl.

Liviu Medrea a Román Nemzeti Egységpárt trojkájának egyik tagja. Jeles képviselôje e pártnak Gh. Funar, a megszállott polgármester. Titkos mozgató a háttérbôl Ioan Gavra kolozsvári származású szenátor. Kolozsvár a mozgalom fôvárosa. Országszerte csak puzzle-darabokként szerepel az Iliescu labilis koalíciós kormányában részt vevô párt. Kolozsváron azonban megvalósul "ideológiai programja".

Ez nem egyéb, mint játék a dinamittal. Az ellenfelek alig maradnak el a román soviniszták csökönyösségétôl. Takács Csaba, az RMDSZ vezetôje kulturális genocídiumnak nevezi az ásatásokat, amelyek ötlete is alkotmánysértô. Ô is nagystílûen beszél a történelmi igazságokról, de az ô történelmi ábrázolása is olyan szelektív, mint a Medreáé. A Trianon óta eltelt idôben — 1920-ban alakult meg a modern Románia — rendszeresen pusztították a magyar és a német örökséget. Tudatosan hagyja ki a történelmi képbôl a négy-évi magyar-német fasiszta uralmat a második világháború idején, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott. A fôtéri nyilvános illemhely építése közben a napocai fórum maradványaira bukkantak. Ez nem akadályozta meg a WC építését és a mai napig is eresztik a vizet a római kori örökségre. Takács ugyanazt tálalja nekem az ásatások megkésettségének bizonyítására, mint Székely József római katolikus káplán a Szent Mihály-templommal szemben lévô parókiában, aki "magyarok által a városi adminisztrációból kicsempészett titkos dokumentumokról" beszélt. Székely is szolgált már nekem ízelítôvel a régi történelembôl, ahogyan a magyar szélsôségesek látják. "Erdély mindig is magyar volt. A románok állítják, hogy ôk kétezer évvel ezelôtti római-dák keveredés utódai. A valóságban — ezt ön mindenütt olvashatja — a román egyszerû nép, amelyet a magyar uraságok ezer évvel ezelôtt Jugoszlávia északi részérôl hoztak be. Különös emberek voltak, csak kenyérrel és vízzel éltek, és nagyon gyorsan szaporodtak." A továbbiakban titokzatos utalásokat tett egy új dokumentumról, amely bizonyítja a 18. századi román bevándorlási hullámot. De ezt nem kellene nyilvánosságra hozni, hiszen az új szeku máris a bizonyíték nyomába eredt.

A nyugati sajtó — ebben Liviu Medreának igaza van — engedi magát rászedni a kisebbségi teóriákkal Észak-Írországban, Boszniában, a Kaukázusban vagy Erdélyben. A fasiszta mag a jól hangzó "önkormányzati jog" vagy a demokrácia, illetve békeszeretet mögé rejtôzik. Az áldozatként való önábrázolás célja az elszigetelôdési törekvés elkendôzése, amely létezik minden etnikai alapon létrejött pártban. Az Európa Parlamentben a kisebbségi követelések megkülönböztetés nélküli támogatása bátorítja a túlzott követeléseket, az elôjogok kicsikarását, amelyek csak nemzeti hovatartozáson alapulnak.

A magyar kisebbség nem szenved vallási kirekesztés vagy munkahelyi diszkrimináció miatt. Kolozsvár egyike a világ kevés városának, amelynek két — román és magyar — operája van. A magyarok az elsô osztálytól az utolsóig magyar iskolába járhatnak. Az egyetemen a tanári hivatáshoz szükséges szakokat románul és magyarul oktatják. A felvételi vizsgáknál "kvóták" vannak elôírva (csak az alacsonyabb követelményû szakoknál). Magyarok felvételizhetnek román tagozatra is, fordítva már nem megy.

Az integráció nem kívánatos. Azokat a szülôket, akik gyermekeiket román iskolába küldik, a magyar párt görbén nézi. Ahol az integráció mûködik, ezt a magyar fél aláaknázza. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem története az Osztrák-Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza, Bolyai magyar matematikus, Babes román biológus volt. A román nacionalisták át akarják keresztelni az egyetemet Universitas Dacia Superior névre (a régi római provincia után). A magyar párt le akarja kapcsolni az egyetem felét. Takács Csaba javasolta az erdélyi németek szervezete, a Német Fórum elnökének, hogy új egyetemet létesítsenek Bolyai-Obert néven (Obert, az ûrhajózás kutatója, Kolozsváron nyert doktori címet). A kérdésre, hogy milyen nyelven folyna az oktatás, Takács így válaszolt: "Természetesen magyarul".

Ha összehasonlítjuk a romániai magyarok privilegizált helyzetét a németországi törökökével, ezt a választ kapjuk Székelytôl és Takácstól: "Csak nem akar bennünket összehasonlítani a törökökkel?!"

A magyar zsonglôrözés sikerül: az etnicitás és a kulturális identitás jelszavaival felforralják a román nacionalisták vérét. Ahelyett, hogy helyi politikával haladásra törekednének, fegyverkeznek az emlékmûvek háborújára. A város számos utcája siralmas állapotban van. A folyó menti szép parkok tönkremennek. A folyó egy büdös, sötétkék kloáka. Minden pénzt emlékmûvekbe fektetnek. A román függetlenségért harcoló hôs — Avram Iancu, 1848 — szobra a Gyôzelem téren a katedrális és a nemzeti színház között a heroizáló giccs mintapéldánya. A nép a bozontos szemöldökû hôst így nevezi: Az operaház elôtti fantom. A májusban felavatott fôtéri memorandum-emlékmûvet egy M koronázza, amely csalhatatlanul emlékeztet a Mac-Donald emblémájára. Fô, hogy a szürke márványból készült kettôs torony a Mátyás-szobor fölé emelkedett. Az emlékmû tizenöt értelmiségi hôsre emlékeztet, akiket száz évvel ezelôtt a Duna-monarchia poroszlói börtönbe vetettek a román önmeghatározásért folytatott küzdelmükért. Mottó: "Egy nép létezését nem lehet megkérdôjelezni. A nép érvényesül."

A latin eredet szimbólumát — a húszas években Olaszország ajándékozta az anyafarkast Romulusszal és Remusszal az emlôjén a városnak — a Fôtéren, a Mátyás-szobor elôtt állítják fel. És az október 25-én az ortodox templomnál felállítandó román katona szobra el kell hogy oszlasson minden kételyt afelôl, ki az úr az országban. A nemzeti restauráció tempója lélegzetelállító. Minden emlékmû további defenzívába szorítja vissza a magyarokat. — Ha a Balkánon egy kis nemzet nyomás alá kerül — mondotta Takács —, robbanás következik.

— Szívünkben elevenen él az igény, hogy az évszázados elnyomásra emlékezzünk — állítja Corneliu Tarba egyetemi tanár, a Vatra Românescã kerületi elnöke. A Vatra állítólag kulturális egyesület, a valóságban a nacionalisták frontszervezete, amely az erdélyi románság morális újjászületésére és szellemi önmeghatározására áhítózik. — Ma szorongatott többség vagyunk — siránkozik Tarba —, kitéve a magyar párt állandó pszichoterrorjának és offenzív akcionizmusának, amely provokál és szurkál minket, ahol csak lehet. Alig van egy falu, ahol a magyarok ne állítanának fel emléktáblákat és szobrokat az "ô" történelmük kétes személyiségeinek. Céljuk az újraegyesítés Magyarországgal. Állandó bizonytalanságban élünk. Nem akarjuk, hogy minden úgy érjen véget, mint Boszniában. Ott most a nagyhatalmak rendezik az ország sorsát. Éppen ezt akarják elérni a magyarok.

Alapszabálya értelmében a Vatra "támogatja a román nyelv további kiterjesztését és tanulmányozását, amely minden kulturális hagyomány kifejezô eszköze, továbbá minden próbálkozás ellenôrzését, amely hamisítani akarja az igazságot a mi történelmi, földrajzi, etnikai és kulturális értékeinkrôl, és az autentikus, torzulástól mentes folklórt". Micsoda torz kép a kulturális uralkodás valóságos erôirôl!

Majdnem minden tömbházon a vadul terpeszkedô elôvárosokban — a Ceausescu-korszakbeli ipari kampány hagyatékaként — mûholdas antennák nyújtóznak méteres magasságban az ég felé. A Rupert Murdockok és a Ted Turnerek kegyetlen médiái betörnek minden lakásba. A világûrbôl irányított kultúrimperializmus zsinóron mûködik. Alig akad, aki még román cigarettát szívna. Románok, akik megengedhetik maguknak, egész nap amerikai pókert játszanak a Victoria szálloda Golden Park Videomaticjain. A Vara Boems sörkertben egész nap harsog a romano pop.

Románok és magyarok egymás torkának esnek, de mindegyikük Marlborót és Kentet szív tüdejébe. Nem is a köznép, hanem a karrieristák és fasiszták, a népbutítók, a tévútra vezetôk, a törtetôk és a paranoidok azok, akik a pokol üstjeit forrón tartják.

Most muszáj — kerüljön bármibe — ásatni a Fôtéren. A felelôs, a Történelmi Múzeum igazgatója, Medrea és Funar elvtársa. Sorin Cocis mondja: "Az ásatásoknál csendre van szükségem." Rendkívül sikeres archeológus. Nemrég két szenzációs leletre bukkant. A posta mellett, nem messze az öreg római falaktól sértetlen agyagkorsót talált 1268 ezüstérmével. Májusban egyedülálló ékszermûhelyt tárt fel több mint 4000 öntvényformával római csatokhoz és különbözô megmunkálási fázisban maradt 30 csattal.

Július 7-én a fórumi ásatások elleni magyar tüntetés idején mind feszültebbé vált a légkör. Felvonult a rendôrség, papok keveredtek a tömegbe. A CNN hamis jelentése alapján, miszerint a karhatalom egy magyar képviselôt bántalmazott, és az a kórházban meghalt, majdnem kicsordult a pohár. Cocis szerint már egy ökölcsapás is robbanást idézett volna elô. A tüntetôk többsége verekedôs típus, autóbuszok szállították ide a "lumpenproletariátust". Megkérdezte az egyiket, tudja-e miért ásnak itt. "Igen — hangzott a válasz — a Mátyás-szobrot akarják megsemmisíteni." Cocis kétségbeesett ekkora korlátoltságtól. Ô félig román, félig magyar. Szívesen ásatna magyar kollégákkal. De a kompromisszumok senkit sem érdekelnek.

Az én agyamba is befészkelôdik a paranoia. Miért akar a Medrea asszisztensnôje velem kávézni? Azt állítja, hogy német származású, de velem csak angolul akar társalogni. Arcát enyhe pír önti el, idegesen lóbálja lábát. Állandóan elnéz mellettem, mintha ott állna valaki. Medrea küldte volna, hogy szándékaimat kifürkéssze?

Egyik este a szállodai szobámba érkezve azt tapasztaltam, hogy utazótáskám máshol áll, mint azelôtt. Semmi sem hiányzik, de egy könyv legfelülrôl az ingek közé került.

Megnéztem a múzeumban a Cocis által talált kincseket. Csak egy tenyérnyi érem — és nem 1268, továbbá néhány tucat öntôforma — és nem annyi, amennyit eddig a római birodalom egész területén leltek. Hol a többi? Egy óriási svindliüzlet nyomaira bukkantam volna? Az etnikai konfliktus csak álcázás, amely mögött hatalmas feketepiaci üzlet virágzik?

A Fôtéren megy tovább az élet a maga erdélyi módján. Néhány idôs asszony gyomlálja a virágágyásokat, amelyek körül összevisszaságban hevernek építkezési korlátok. Az ásatás helyén a város lakosai, románok és magyarok meghitt egységben bandukolnak a sétányokon, vagy a lovas szobor körül üldögélnek a padokon. Félelem fog el. Mint egy idióta keveredtem bele egy krimibe? Talán azonnal el kellene hagynom a szállót. De hova menjek? Talán dr. Poorhoz, a Német Fórum elnökéhez? Istenem, még megfertôz engem is ez az etnikai téboly! Mindig azt hittem, ettôl mentes vagyok.

Újabb találkozás S. Cocissal. Óvatosan megkérdezem, hol van a kincs többi része. Mikor látta utoljára? "Négy nappal ezelôtt. Százszázalékosan biztos helyen van, forródróttal a rendôrséghez. Csak a múzeum igazgatója, három helyettese és jómagam léphetek a terembe, mindig elôzetes bejelentés után és jóváhagyással." Megkönnyebbülten lélegzek fel. Tehát mégis tiszta etnikai konfliktus. Valahol mindig titokzatos. Talán igaza van Tarba Vatra-professzornak, amikor azt mondja: "az csak természetes, hogy az ember a saját vérét támogatja".

A kevertvérû S. Cocisnak van talán a legjobb magyarázata arra, hogy most miért kell mindenképpen ásatni: "Máskülönben egyenlô lenne egy magyar gyôzelemmel."

R. Luyken

Íme egy példa arra, hogy a pártatlanságban tetszelgô igazságosztogatás útja félmûveltséggel van kikövezve.

Tárgyi tévedéseit nézzük el a német újságírónak. Azon se hökkenjünk meg, hogy nem tudja: tényleg nem hasonlíthatók össze a nagyobb jövedelmet hajszoló vendégmunkások az ôslakókkal. Mindezt nehéz megérteni annak, akinek mérlegén a többségi kultúrimperialisták ugyanolyan súlyosak, mint a kisebbségi fasiszták. Ilyen bonyolult dolgokat képtelenség megmagyarázni annak, aki szerint lehetnek fasisztái egy olyan kisebbségnek, amely 75 év alatt egyetlen terrorista jellegû akciót hajtott végre, azt, aminek szemtanúja lehetett a Mátyás-szobor elôtt, azokkal a nénikékkel és bácsikákkal, akiket állítólag autóbuszokkal hoztak verekedni...

Ide vezet az elôítélet, amelyet már a bevezetôben elárul magáról a német újságíró: Kolozsvár félig München, félig Szarajevó. Miért nem Szófia? Mert ott nincs Bosznia-szindróma?

Mivel helyzetünket ellenségünknek sem kívánjuk, csupán azt szeretnénk, hogy R. Luyken egyetlen éjszakát töltsön el a következô rémálomban. Napóleonunk Berlinbe költözik polgármesternek. Hûséges szárnysegédje, Liviu, elkíséri és ásatást rendel el a Magdeburgi kapu tövében. Néhány megmaradt idôs német tiltakozására Liviu így nyilatkozik a sajtónak: mit akarnak a németek, mikor a legnagyobb királyuk francia volt, a legnagyobb költôjük lengyel és legnagyobb humanistájuk természetesen román stb. stb. R. Luyken pillantásával esdekel a nagyvilágból érkezett újságíróknak, kérdezzék már meg Liviutól: milyen nemzetiségûnek született az ô nemzetének legnagyobb királya? Hát legnagyobb költôje? És legnagyobb fejedelmi festôje? Csak nem tagadhatja meg Hohenzollern Sigmaringent, Eminovicsot, Szatmári Papp Károlyt? Meg a többi Lazarovici-ot meg Cocist. De hiába! A sajtó süket a hátrányos helyzetbe került németség sérelmeire, mert attól tart, hogy a szorongatott kisebbség visszapofázásával megrendíti a térség nyugalmát. Ezért a világ közvéleménye felé azt a tévhitet közvetíti, hogy a jellegtelen német nemzet értékei eltörpülnek Liviu nemzetének új alkotásai mellett — még ha lekezelôen giccseseknek nevezi is azokat —, tehát fel lehet áldozni a Magdeburgi kaput.

Kellemes ébredést, kedves Nyugat!

Nits Árpád

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]