1996. június 15.
(VIII. évfolyam, 137. szám)

Ady Endre stílusában szólva: egy újabb búsmagyar legenda van születendôben a kolozsvári magyarság körében. Arról szól (sajtóban, rádióban, utcasarkon és baráti körben), hogy hány tízezerrel kevesebben mentek el kolozsvári magyarjaink közül az 1996. június 2-i szavazásra, mint négy évvel ezelôtt, 1992-ben. S mert most tízezrekkel kevesebben voltunk voksolni, csakis nekünk köszönhetô a régi polgármester újraválasztása, csakis mi, azaz, hogy pontos legyek: egyedül csak az RMDSZ Kolozs megyei szervezete szenvedett vereséget Kolozsváron. A demokratikus törekvések s az azokat többnyire felvállaló román politikai erôk nem veszítettek, azaz nem, nem szenvedtek vereséget.

Ez egy jó kis legenda, ezt lehet variálni — s ennek kapcsán lehet "mazochizálni" (mert ezt a "mûfajt" különösképpen szeretjük), és legfôképpen és feltétlenül újfent elô lehet rukkolni ama bizonyos vizes lepedôvel.

A legendák születését nem lehet megakadályozni. Legfennebb elô lehet segíteni. Eme újabb legendánk egyik szülôje, kétségtelen, a sajtó, köztük a kolozsvári Szabadság is. E lap hasábjain is folyik az értékelés, kemény vélemények látnak napvilágot (mert most is keményen ki kell mondani ám azt a konzekvenciát!), melyet aztán tovább lehet szôni-fonni, görgetni.

Nincs nekem semmi bajom a sajtóval, az ítélkezôkkel sincs. Viszont magam is több mint húsz évet a sajtóban forgolódván — tíz hosszú esztendeig éppen a Szabadság elôdjénél —, nagyon jól tudom, hogy mi mindenre képes a leírt szó, hogyan lehet finoman, fû alatt mellébeszélni, hangulatot kelteni. Mondom, finoman, már-már észrevétlenül, látszólag a kemény tényvalóságot írva le és környül.

Még ez sem igen zavarna — holott egyre inkább nyilvánvalóvá válnak a kisded csúsztatások is. Engem egy dolog zavar, de az nagyon! (És nem csak most; zavar ez már legalább két éve, ha nem több.)

Annak idején az egyetemen — szerkesztônek, újságírónak is készülvén —, természetesen hogy e mesterségre oktató szaktantárgyat választottam (miként folklórgyûjtéssel foglalkozni vágyók, például, a megfelelô szaktantárgyat választották, s nem a sajtóst).

Nos, ezeken az elôadásokon, többek között, arra is megtanítottak, hogy: ha az újságíró véleményt akar mondani valamivel kapcsolatban, feladván az ún. "kívülálló személy" státusát, nos, akkor a legeslegfontosabb, becsületbeli kötelessége is, nem csak szakmai!: a lehetô legalaposabban dokumentálódni; a kérdésben érintettek valamennyiét meghallgatni stb., stb.

Tíz napja múlt, hogy lejártak a helyhatósági választások Kolozsváron. Gyakorlatilag minden adat a rendelkezésünkre áll (hivatalos jegyzôkönyvek), folyik az adatok elemzése, összehasonlítása, a következtetések, tanulságok levonása. (Tehát nem "hallomásokról", saccolásokról van szó — hanem adatokról!)

Nos, ezennel bátorkodom bejelenteni: az elmúlt tíz nap alatt egyetlenegy hivatásos magyar újságíró, de még más "független" elemzô és ítélkezô sem keresett meg, hogy dokumentálódjon, és ekként a lehetô legpontosabb, legszakértôbb — s ha lehet, tárgyilagos! — lehessen kimondandó konzekvenciája! Mondom: egyetlenegy sem! Mi ennek az oka-magyarázata? — tûnôdöm. Nem érdeklik a tények? S ha nem, miért nem? Netán, mert akkor oda a búsmagyar legenda? Mert akkor esetleg vizes lepedô helyett elég lesz a vizes zsebkendô is (amely alá sokkal kevesebben férnek be)? Netán kiderül, hogy mégsem mi, illetve nem csak mi szenvedtünk "vereséget"? Még tán az is kiderülhet, hogy 1996-ban Kolozsváron a helyhatósági választásokon többen voksoltak az RMDSZ-listákra, mint 1992-ben? Egy csomó kérdés. Hogy ezek közül melyik a jó kérdés? — nem tudom. Miként az érdektelenség okát sem.

De hát nem errôl akarok "értekezni", hogy tudniillik kiknek mit és hogyan kellene — ezt nálamnál mindenki jobban tudja —, s még csak arra sem keresem a választ, hogy, teszem azt, Dés városa esik-e messzébb a Jókai utcától, avagy a Pavlov utca (a megyei székház). A választásokról van szó, a tízezrekrôl.

Elsôre is közlöm tehát minden érdekelttel: az 1996-os helyhatósági választásokon Kolozsváron TÖBB SZAVAZATOT KAPOTT AZ RMDSZ-LISTA, MINT AZ 1992-ES HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSOKON!!! — amibôl azt a következtetést lehet levonni, hogy: nem igaz, miszerint tízezrekkel kevesebben mentek el szavazni az idén, mint tették azt 1992-ben!

Meglepô, hihetetlen, furcsa, sôt, ha úgy tetszik, érthetetlen is — de törôdjünk bele, kedves barátaim: így van. Nem én mondom, nem én gondolom, saccolom, hanem a SZÁMOK BIZONYÍTJÁK! Nézzünk tehát néhány számadatot 1992-bôl és 1996-ból.

Mennyien voltunk, vagyunk magyarok Kolozsváron? Az 1992-es népszámlálás adatai szerint a város összlakossága 328 602 (volt 1992-ben). Ebbôl magyar (volt akkor) 74 821 (hivatalosan), vagyis az összlakosság 22,8 százaléka.

Hogy ma, 1996 júniusában hányan vagyunk magyarok a városban? — errôl naprakész pontos adat aligha van. Egy dolog viszont szinte bizonyosra vehetô: annál többen ma sem vagyunk, legfennebb kevesebben, mint voltunk 1992-ben. (Gondoljunk csak az azóta is kivándoroltakra, elhunytakra stb.)

Hányan voltunk szavazásra jogosultak akkor és ma? E tekintetben alighanem a legpontosabb adatunk pillanatnyilag az, hogy hányan kaptak vagyonjegyet (kupont) 1995 végén. Ezek mind 18. életévüket betöltöttek, tehát szavazásra jogosultak. A számuk: 56 118. Mivelhogy 1992-ben nem volt "kupon", csak feltételezni tudjuk, hogy négy évvel ezelôtt is minimum ennyien voltak! Az is feltehetô, hogy többen voltunk (ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy akkor több magyar élt a városban, mint ma). De ajánlom, 1992-re is ezt a minimumot fogadjuk el (még ha ezzel az akkori statisztikai adatokon kozmetikázunk is egy keveset, javunkra).

1992-ben Kolozsváron 231 886 személy szerepelt a választási névjegyzékeken. Szavazott: 154 802 (pótlistákkal együtt), vagyis 66,75 százalék. Érvényes szavazat volt: 148 560, vagyis 95,96%.

1992-ben az RMDSZ-re leadott szavazatok száma: 30 413, ami akkor 20,47%-ot jelentett. Ha elfogadjuk, hogy 1992-ben is csak 56 118 szavazónk volt, akkor: 54,19% magyar élt szavazati jogával. Elvileg hiányzott: 25 705 magyar szavazó, vagyis: 45,80 százalékunk. (Legalábbis, ami az RMDSZ tanácsosi listáját illeti.)

Ezért a szavazatmennyiségért kaptunk 1992-ben 6,34 tanácsost, a 4792-es "osztószámnak" köszönhetôen. A "kosárból" kiegészültünk 7 tanácsosra. (Román szavazók: hiányzott: 51 379, vagyis 41,30%)

1996-ban Kolozsváron 256 858 személy szerepelt a választói névjegyzékben (24 972-vel több, mint 1992-ben). A listák és pótlisták tanúsága szerint leszavazott 173 883 polgár, vagyis 67,69%. Ez kb. 1%-kal több, mint 1992-ben, abszolút számban: 19 081 szavazó. Érvényes szavazatok száma: 165 644 (17 084-gyel több, mint 1992-ben), százalékban: 95,26%. (Valamivel kevesebb, mint 1992-ben.)

Az RMDSZ-re leadott szavazatszám 1996-ban: 30 961 = 55,17%! Százalékban valamivel több, mint 1%, abszolút számban: 548! Ezért a szavazatmennyiségért 1996-ban már csak 5,79 tanácsosi helyet kaptunk, lévén, hogy az osztószám most már 5343 volt. A "kosárból" felpótolva lett hat városi tanácsos. A magyarság 55,17 százaléka ment el szavazni (RMDSZ-szempontból). Távol maradt (a mi listáinkról): 25 157 szavazó, vagyis 548-cal kevesebb, mint 1992-ben. Ez a hiányzás százalékban: 44,82 (vagyis bô 1%-kal kevesebb). (Román vonatkozásban: hiányzott: 57 817, vagyis: 42,92% .)

Tehát: nem arról van szó, hogy 1996-ban tízezrekkel kevesebben mentek el szavazni, mint 1992-ben, hanem arról, hogy mind a két helyhatósági választás alkalmával bô 25 000 hiányzónk volt (hangsúlyozom: az RMDSZ-listák szemszögébôl nézve)!

A nagy és valóban nyugtalanító kérdés mindannyiunk — és nem csak az RMDSZ! — számára az: "ki" ez a "krónikusan" távol maradó nagy tömeg? Milyen korosztályhoz tartozik? Egyáltalán: hányan élnek még Kolozsváron, hányan voltak június 2-án Kolozsváron? Esetleg más listákra szavaztak, s ezért nincsenek "jelen"? Ezek azok a kérdések, amelyekre — a szociológusoknak — meg kell(ene) találni a választ.

A korosztályukat illetôen talán van egy "kályha", amelytôl el lehet(ne) indulni. Jelesül az, hogy a város mely részén levô szavazókörzetekben nyert az RMDSZ-lista, illetve a konvenció jelöltje. Nos, ezek a szavazókörzetek mind a "régi" Kolozsváron találhatók. Ahogy Kolozsvárról kiérünk "Napocába", vagyis a lakótelepekre, külvárosokba, a helyzet gyökeresen megváltozik. Ha abból indulunk ki — és az is egy tény —, hogy a "régi" városban magyarjaink közül többnyire az idôsebbek laknak s a fiatalabb, mondjuk: a 40-45 éven aluliak döntô többsége a lakótelepeken él, akkor azt saccolhatjuk, hogy a hiányzók zöme minden esetben a kb. 45 éven aluliakból kerül ki. (Azokból, akik tudjuk, milyen hangulatú és szellemiségû iskolákban végeztek 1989 elôtt!) De, mondom, ez csak saccolás, még ha valószínûnek is tûnik.

Az idei többlet, az 1%, az 548 nem nagy szám. De mégiscsak több, mint a négy évvel ezelôtti. Talán valami pici változást is jelez? Talán. Bár így lenne!

Befejezésként egy-két apróságra szeretnék még kitérni:

Elôször is szeretném tudatosítani sokakban, hogy az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, illetve a kampánystábnak nemcsak Kolozsváron, de az egész megyében elô kellett készítenie, meg kellett szerveznie a választást, kezdve a jelöltállításoktól a listák letevéséig, és a néhány száz választási körzeti bizottságokban résztvevôk elôteremtéséig.

Ez számokban azt jelenti, hogy a megyében lévô 187 helységbôl 119-ben voltunk, szám szerint 227 kiszálláson. Ehhez hozzáadódnak a tájegységi körzetek kampánystábjainak a kiszállásai, szervezô, elôkészítô munkája. Az úgynevezett "központi" (tehát csak kolozsváriakból álló) kampánystábnak ELMÉLETBEN 17 tagja volt. (Hogy mi a különbség a gyakorlat és az elmélet között, arról majd a teljes megyei "teljesítmény" alapos elemzésekor részletesen is szólunk. Érdekes lesz ez a szembesülés a valóság, a tények és az elmélet között!)

A számokat, tényadatokat nem azzal a céllal soroltam fel, hogy megnyugtassam magunkat afelôl, hogy szervezetünk, a kampánystáb milyen kifogástalan és csodálatosan tökéletes munkát végzett, például Kolozsváron is. Még csak mentegetôzésrôl, kibúvók keresésérôl sincs szó. Mindössze a helyzet valós, tényszerû megítéléséhez szeretném hozzásegíteni azokat, akik e "témával" foglalkoznak. ENNYI!

Ezeket számadatokkal ismertetve (szóban) egy testületi ülésen, máris az a vád ért, hogy a "megye" rózsaszínben próbálja beállítani a helyzetet, önmagát próbálja megnyugtatni, önelégültté tenni, holott!... Nos, ha az ember tudomásul vesz bizonyos számokat, azokat minden kommentár nélkül felsorolja, esetleg összehasonlítja ezeket a számadatokat más megye adataival is — ha mindez rózsaszíneskedés, öndicséret, önmegnyugtatás, csalás... nos, bevallom ôszintén: én túl buta vagyok ahhoz, hogy valami érdemlegeset is tudjak erre a "vádra" válaszolni.

Molnos Lajos

Majdnem végig követtem a Csalóka szerelem címû dél-amerikai tévésorozatot. Hétköznapokon sugározta a TVR 2-es mûsora, úgy déli emésztés és estebéd között. Mondtam az asszonynak: meglátod, ennek is az a csattanója, mint a székely viccnek. Panaszkodik a fiú, hogy az apja nem engedi elvenni sem a Julist, sem a Rózsit, mert mindkettô "tûle van". Végül az anyja megnyugtatja: akármelyiket elveheted, mert te "nem tûle vagy". Ezt így, tömören, mint viccet, megértem. De azt, hogy egy évig, jobb esetben csak fél évig, naponta hitegessenek azzal, hogy majd csak bejön a poén, túlzás egy kicsit.

Úgy látszik, a tévé is csalóka, nem csak a sorozatban bemutatott szerelmek. A sorozatok legolcsóbbikával szoktatja rá a nézôt a semmitmondó, szirupos, szappantörténetekre. Apránként, ahogy a várkis — asszonyok tanulják a szerelmet.

Tavaly szeptember közepén ünnepelte a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanárainak magyar csoportja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya a romániai magyar orvosképzés megindulásának félszázados évfordulóját. Akkor számos megemlékezés hangzott el, de kevesen tudtak róla, hogy egy átfogó monográfia is készült errôl az 50 évrôl. A Magyarságkutatás könyvtára sorozat most megjelent XVIII. kötete A marosvásárhelyi magyar nyelvû orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve. Adatok, emlékezések (Budapest, 1996) címet viseli. Szerkesztôi Barabás Béla, Péter Mihály és Péter H. Mária.

A 476 lapos kötet tulajdonképpen monográfia, az orvosi egyetem lehetô legrészletesebb magyar szempontú bemutatása. Talán csak azért nem viseli ezt az igényesebb alcímet, mert a szerzôk a leghitelesebb forrásokhoz, az intézeti levéltár dokumentumaihoz nem juthattak hozzá. Így a még élô legidôsebb professzorok a birtokukban, tanszékükön ôrzött iratok, néha emlékeik alapján írták meg az intézet történetét. A kötet szerkesztôi és több mint félszáz munkatársa így is olyan alapos munkát végzett, hogy a titkosan ôrzött papírok már aligha módosíthatják az összképet.

A könyv Sütô András lírai hangvételû elôszavával, Csôgör Lajos és Puskás György volt rektorok visszaemlékezéseivel indul. Azután a 20 preklinikai és 19 klinikai tanszék bemutatása következik. A magyar és román oktatók felsorolása, elôléptetése, az elôadási óraszám változásai, a tanszékek ismételt átszervezése, kollégiumai, a kutatási témák képezik a 2-3 lapos összefoglalások tárgyát. Itt mindegyik szerzô a maga módján összegez: vannak tudományosabb, jobban adatolt, illetve inkább az összképet megragadó, visszaemlékezô szövegek. Külön fejezetek szólnak az egyes karokról és a segédintézményekrôl.

A legérdekesebb részeket kétségtelenül a Péter házaspár állította össze. Egy tanulmányuk a Marosvásárhelyen végzettek 1972-1989 közötti kihelyezését vizsgálja statisztikai adatokkal: hogyan szórták szét a magyar orvosokat románok lakta megyékbe. Hatfejezetes bibliográfiájuk a tanszemélyzet magyar nyelvû jegyzeteit, magyarul és románul megjelent szakkönyveit, továbbá a végzôsök önálló köteteit és az intézetre vonatkozó könyvészetet öleli fel. Az 1950 és 1995 közötti magyar és román tagozaton végzettek teljes névsora és a 9251 abszolvens évenkénti, szakonkénti és nemzetiségi statisztikája teszi teljessé a kötetet. Számos fényképfelvétel, dokumentum-másolat illusztrálja a munkát. Talán csak egy dolgot hiányolunk: a névmutatót.

Például szolgálhat ez a kötet. Akkor ragadja meg egy intézet történetét, amikor még pótolni lehet azokat az adatokat, amiket a rosszindulat, a gyanakvás elzár a kutatók elôl. Kordokumentum is egyben. Példázza, hogyan született a politikai konjunktúrában egy magyar tanintézet, s aztán hogyan sorvasztották azt el mai állapotára, amikor a tanszékeken már csak mutatóban akad egy-két magyar elôadó. Így kellene megírni a Bolyai Egyetem egészének történetét. Talán még nem késô: a tanúk néhánya közöttünk él, segíthet.

Gaal György

Joseph Heller stílusában szólva: dicsekedjünk azzal, amit szégyellnünk kellene. Mert különben mivel is lehetne magyarázni, hogy a Kolozs megyei RMDSZ-elnök nem átall azzal kérkedni: bár tudja, hogy mind '92-ben, mind '96-ban konstans 25 ezer kolozsvári magyar egyáltalán nem jelent meg az urnák elôtt, az idén 548-cal (!) többen mentek el szavazni, mint 1992-ben. És nem érti, sôt, vádolja a sajtót, nevezetesen a Szabadságot: hogyan merészeli a megyei RMDSZ-tôl számon kérni az 1996-ban hiányzó 25 ezret, amikor az 1992-ben sem volt ott?! (Legalábbis az RMDSZ-listák "szemszögébôl" nézve.) Ez tömören az én olvasatomban legalábbis annyit jelent: a Kolozs megyei RMDSZ négy év minden erôfeszítése ellenére mást sem tett, mint (plusz-minusz 500 szavazat, s nem számolom az 1992-ben kétszer pecsételôket) megismételte az 1992-es kudarcot, amikor is a szervezet szintén képtelen volt 25 000 magyart mozgósítani, és most még mindig a megyei elnök az, aki kikér itt mindenfélét magának, ahelyett, hogy az 1992-es helyhatósági választások sikertelenségébôl levonta volna annak idején a nem kevés tanulságot, hogy ez véletlenül se forduljon még egyszer elô.

Bár a Molnos Lajos által írásban foglaltak a Kolozs megyei RMDSZ négyéves, többé-kevésbé áldásos tevékenységének további kimerítô elemzésére lázíthatja mind a hivatásos újságírót, mind az afféle "független" kellemetlenkedôket, e röp-pontosításra fenntartott néhány sorban Molnosnak arra a kijelentésére szeretnék csupán részben válaszolni, miszerint egyetlenegy újságíró sem kereste ôt fel pontos dokumentálódás céljából. Amint az a Szabadság lapszámainak fellapozásából is kiderül: az RMDSZ Kolozs megyei elnökével a vasárnapi szavazást követôen több interjú is készült. Hétfôn, a szavazatszámlálás lázában, kedden, a már biztos eredményeken keseregve, szerdán pedig maga az RMDSZ volt az, amely sajtóértekezletet kürtölt össze, amelyen Molnos Lajos is jelen volt. Akinek — a Szabadság direkt kérdésére is — bôven kínálkozott alkalma részletes adatokkal szolgálni.

Végezetül ugyancsak Heller stílusában: Molnos Lajosról mostanában valahogy annak a regénybeli bombázótisztnek az esete jut eszembe, aki elôször nem találva el a ferrarai hidat, másodszor is rárepült, veszélyeztetve a vele egy kötelékben repülôk életét, s akit, hogy ne kerüljön hadi törvényszék elé, inkább kitüntettek. (Elvégre életüket kockáztatva mégis visszarepültek a híd fôlé!) Véleményem szerint Molnos Lajosnak sem kellene így kétségbeesni, netán esetleg valamiféle megtorlástól tartani. Legfennebb elôléptetik. Akár szenátornak is.

Székely Kriszta

• Felhívásunk megjelenésének napján délután 2 óra elôtt 3 perccel megcsörrent a szerkesztôségi telefon, és szinte megszakítás nélkül hívtak olvasóink, hogy elmondják meglátásaikat a szavazói közömbösségrôl • A beszélgetések kivonatát az elhangzás sorrendjében közöljük • A túlméretezett és túlságosan indulatos levelek lerövidítési jogát fenntartjuk • Az észrevételek közlését a problémák ismétlôdésének bekövetkeztéig folytatjuk.

• Zalányi Zoltán: Olvastam a Névsorolvasásban, hogy az RMDSZ egyedüli képviselôje a szavazókörzetben nem gátolhatta meg a turpisságokat. Én is ezt tapasztaltam. A 9-es szavazókörzetben, az Emil Isac utcában szavaztam. Tanúja voltam a vitának, hogy a mozgóurnával az RMDSZ egyedüli megbízottját akarták kiküldeni a városba. Az illetô természetesen tiltakozott, hiszen távollétében bármi megtörténhet a szavazókörzetben. Ahogy hazajöttem, felhívtam telefonon az RMDSZ-t, Pálfi Zoltánnal beszéltem, elmondtam, miben mesterkednek a 9-es szavazókörzetben. Megnyugtatott, hogy az RMDSZ megbízottját nem küldhetik ki a városba. Sajnos, nem így történt. Este 8-kor ketten jöttek a mozgóurnával a szomszédomhoz, a 9-es körzet egyik kiküldöttje az RMDSZ megbízottja volt.

• Nyugdíjas operaénekesnô vagyok. A polgármesterjelöltek kiválasztása nem azok közül a valódi személyiségek közül történt, akik ténylegesen vonzották volna a szavazók nagy tömegét. Nem egy-két hónappal a választások elôtt kellett volna ismeretlen nevekkel megbarátkoznunk. Amikor annak idején Sigmond István egykori operaigazgató levélben kérte ki az operakedvelôk véleményét, hogy mit és kit szeretnének az akkor következô hónapban az opera színpadán viszontlátni, a legtöbb levél tudomásom szerint éppen engem kívánt volna újra hallani. De e mögött a közönségsiker mögött nekem húsz évnyi munkám és fellépésem állott! Olyan polgármesterjelöltet kellett volna állítani, aki a megelôzô években tettekkel bizonyított ezért a közösségért. A város életének éveken át meghatározó, cselekvô, közismert személyisége biztosan többeket vonzott volna szavazni. Egyébként olvasom annak az 54 éves egyetemi tanárnak a véleményét a június 13-i újságban, aki külföldrôl csak azért jött haza, hogy szándékosan elrontsa, érvényteleníttesse a szavazatát. Akkor minek jött haza?

• Gagyi Zsófia: A belvárosban az 58-as szavazókörzet RMDSZ-megbízottja voltam, és a következô észrevételeim volnának: 1. A szavazólisták alapján nem lehet felmérni a részvételi arányt. A rendôrségtôl hibás listát kaptunk. Csak én két halottról és egy véglegesen Nyugatra települtrôl tudok, aki rajta volt a listán, viszont nem szerepelt annak a neve, aki 35 éve a szomszédom. 2. A körzet elnöke és alelnöke a polgármesteri hivatal alkalmazottja, mindketten hivalkodtak egységpárti tagságukkal, holott a törvény pártsemlegességet ír elô ezekhez a tisztségekhez, és a választás napján a szavazókörzetben tiltja a propagandát. 3. Mivel a füzetek nem voltak összekapcsolva, szavazatszámláláskor a szétesett lapokat az érvénytelen szavazatokhoz kellett csatolnunk. 4. Az RMDSZ hibát követett el, amikor nem állított saját jelöltet. A kétféle jelvény keresgélése közben az emberek eltévesztették a pecsételést. Sok kettôspecsételésû szavazólistát láttam számlálás közben. 5. Kolozsváron kellett volna propagandát kifejteni, és nem falun. Kis településeken az emberek ismerik egymást, névre szavaznak, nem jelvényre, egyszerûbb a dolguk. Egyébként szavazókörzetünkben Sârbu 611, Funar 511 szavazatot kapott.

• Orbán Ilona, 75 éves, nyugdíjas tanárnô: Mi sem voltunk szavazni, mert hiába kértem, hogy közöljék az eladó lakások listáját. Nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Hamarosan elkezdôdik a lakások eladása, nem vehetjük elô egyik napról a másikra a milliókat, fel kellene készülni rá. Az Adevãrul de Cluj közölte a listát, a Szabadság nem. A nyugdíjunkból nem fizethetünk elô több újságra. Az RMDSZ-re is haragszom, mert ôket is kértem, járjanak közben, megígérték, a lista mégsem jelent meg.

• Vetési Erzsébet: Az ONT feletti tömbházból öt család hiába várta a mozgóurnát.

• Komáromi Erzsébet, Cantemir utca: A Gheorghe Sincai Líceumban szavaztunk, hiába kértünk mozgóurnát a család harmadik tagjának és a szomszédban lakó hölgynek.

• Téglás Erzsébet, Craiova utca: Olvastam a Szabadságban, hogy az 52-es körzetben egyes íveket gémkapoccsal tûztek össze, másokat nem. A jelenséget én is tanúsítom.

• Nevet nem mondok. Monostori lakos és a Kereszténydemokrata Párt tagja vagyok. Azért nem szavaztam, mert szerintem az RMDSZ-nek saját polgármesterjelöltet kellett volna állítania, a tanácsosjelöltek listájának összeállításánál pedig azt tapasztaltam, hogy a kereszténydemokrata értékrend képviselôi reménytelen helyre szorultak.

• Moldován Sándor, 44 éves, esztergályos: Este nyolckor, amikor szavazni indultam, autóbalesetbe keveredtem. A rendôrségen töltöttem az estémet, 10 óra után már nem tudtam szavazni. Még csak annyit, szerintem is hiba volt Sârbura szavaztatni a magyarságot.

• Mesesan Erzsébet, Monostor negyed: 1. Azon a kánikulai napon az idôsebbek nekivágtak szavazni a személyi igazolvánnyal a kezükben, és a fülkében kaptak észbe, hogy nincs náluk a szemüveg. Több ilyen esetet láttam. Jöttek vissza az asztalhoz, kérdezték, hova kell ütni a pecsétet. A körzetfelelôsök lelkiismeretén múlott, hova mutattak. 2. Késôn jelentették be, hogy kit támogat az RMDSZ, közben a rémhírterjesztôk dolgoztak. Valaki rámförmedt, hogy Tôkés miért mondta a rádióban, hogy a magyarok szavazzanak Funárra. A lányomat is ezzel fogadták a gyárban 4. Még az is eszembe jutott, hogy az utolsó pillanatban, itt, a Mehedinti utcai óvodában megnyitottak egy szavazóhelyiséget, de a környék lakói közül senki sem tudja, kik szavaztak ott.

• György Magdolna, Avram Iancu utca 50.: Nagyon szerettem volna szavazni, de ugyanúgy jártam, mint négy évvel ezelôtt. Mozgássérült vagyok, reggel a körzetnél bejelentettek, délután a szomszédomat megkértem, írjon fel újra a listára, mégsem jöttek ki a mozgóurnával. Az elôszobában éjfélig égettem a villanyt, hiába.

Olvastam a Szabadságban közölt felhívást, amely szerint szeretnének választ kapni arra az égetô kérdésre, miért nem ment el szavazni sok, kb. 10-20 000 magyar, és ha el is ment, miért szavazott állítólag a magyarok 6%-a Funárra. Persze, én nem adhatok mindenre pontos választ, csak a magam, a családom, rokonaim, ismerôseim által hangoztatott véleményeket írhatom meg önöknek. Én és a férjem, az RMDSZ utasítása szerint a városi és megyei magyar tanácsosok listájára szavaztunk és, persze, Radu Sârbu polgármesterjelöltre, akit kár volt megtenni, hiszen mindenki tudta elôre, hogy úgyis ez a (...) Funár lesz újra városunk polgármestere, mint ahogy azt is sejtjük, hogy ôsszel újra Iliescu lesz megválasztva az ország elnökének.

(...)

Sok magyar barátomtól, ismerôsömtôl hallottam azt, hogy hiba volt az RMDSZ részérôl a Radu Sârbura való szavazást javasolni. Ha már nem állítottak magyar polgármesterjelöltet, hagyni kellett volna a magyarokat tetszésük szerint választani a jelöltek között. Én szívem szerint Marcel Lãzãreanura szavaztam volna, az újságban közölt fénykép és nyilatkozatai alapján ô volt a legszimpatikusabb, legintelligensebb, míg a többi jelölt mind a megszokott szekus, ügyeskedô, "jó román" stb. típusra emlékeztetett. Mégis szót fogadtam, és Radu Sârbura szavaztam, de kár volt, jobban tettem volna, ha vagy én is erre a (...) Funárra szavazok, vagy ráírom a szavazócédulára, nagy betûkkel, hogy HOTI! BANDITI! Talán azoknak van igazuk, akik valakinek vagy valakiknek a titkos sugallatára mégis Funárra szavaztak a magyarok közül is! Miért? Hát csak azért, mert ha történetesen mondjuk, Litiu, vagy Sârbu lett volna Kolozsvár polgármestere, a 4 év alatt pontosan olyan ellenségem lett volna, amilyen Funár, csak ameddig az új polgármester kimutatja a foga fehérjét, a nyugati világ beveszi az újabb félrevezetési mesét, hogy íme, a román nép tényleg változást, demokráciát akar, tud dönteni, politikailag felvilágosult, tájékozott stb.

(...)

Mindenki tudja, ha a Funár-félék, Iliescuval az élen, mögöttük az egész hazug, képmutató, tehetetlen (...) kommunista gárdával fenntmaradnak és "vezetik" az országot még vagy 10-15 évig, az Románia teljes lemaradását, elszigetelôdését, talán még szétesését is okozza. És ha mi segítenénk, hogy az ország elkerülje ezt a sorsot, még minket kiáltanak ki ellenségnek, rajtunk köszörülik szónoki stílusukat.

Tisztelettel:
Kalló Erzsébet

A Névsorsolvasás-ban közölt kérésüknek teszek eleget, és igyekszem rátapintani az RMDSZ-nek a helyhatósági választásokon bekövetkezett teljes kudarcára.

1. A propaganda hiánya. A Szabadságban megjelent egy-két buzdító felhívás, hogy mindenki a fedélzetre, de hányan olvassák a lapot? Megjelenik, gondolom, tízezer példányban, elolvassák kétszerannyian, mindenki szól még egy ismerôsének. Ez összesen 40 ezer. A 65 000 magyar nemzetiségû választópolgárból marad 25 ezer tájékozatlan. Mintha semmit sem tanultunk volna a négy évvel ezelôtti kudarcból, amikor 4-5 ezer szavazaton múlott Funar megválasztása.

Példának okáért elmesélem az 1946-os választások epizódját. Brassóban teljesítettem szolgálatot mint vasúti osztálymérnök, és kivezényeltek választási elnöknek Apácára. A község magyar lakosságú. Délután a Magyar Népi Szövetség megbízottjai kiírták az addig meg nem jelent választókat, és valamennyiüket behozták szavazni. Most? Hidelvén lakom 19 éve. A körzet RMDSZ-megbízottja (?) a hat és fél év alatt még nem látogatott meg. Hébe-hóba megjelenik egy hír, hogy valami filmet vetítenek a székházban, ahol a tagdíjat is elfogadják. De hol van a székház? Mivel a 87. évemet taposom, nem fogom tûvé tenni a várost. A tagsági díjamat vagy a Fürdô utcai székházban, vagy az Unió utcai körzeti megbízottnál, dr. Fülöpnénél rovom le, aki minden hónapban felkeresi az RMDSZ-tagokat. Így is lehet!

2. A választási körzetek felcserélése. Lakásom a 10-es körzet közelében van. 1990-ben itt szavaztam, majd 1992-ben a 62-es körzetben, a mentôállomás közelében találtam meg az utcámat. Most az egyetlen falragaszon hiába kutattam. Szerencsére a Szabadságban megjelent az utcák körzetesítése, s hosszú böngészés után rájöttem, hogy a 9-es körzetben kell szavazni. A Bartha Miklós (Emil Isac) utcában! Utcácskánkban összesen kilenc választópolgár lakik. Miért kellett olyan messzire mennünk? Monostori ismerôseim hosszú sorbanállás után tudták meg, hogy nem a megszokott helyen szavaznak, mire mérgesen hazamentek.

3. A füzetek nem voltak összefûzve. Erre felhívtam az RMDSZ-nél Pálfi úrnak a figyelmét, hogy az urnák ürítésekor a nem Funárra adott szavazatokat mint szétszóródott lapokat fogják kezelni, érvénytelenítik. A felvilágosítást udvariasan megköszönte, de szavaiból azt éreztem ki: ugyan, kérem...

4. A pecsétpárnák szárazak voltak. Bizony nem restelltem visszamenni a bizottság asztalához, és kerestem egy jobb párnát.

5. A szavazófülkében sötét volt. Kijöttem a függöny elé, hogy megkeressem a megfelelô lapot.

6. Jobb lett volna külön RMDSZ-jelöltet állítani. Akkor lett volna második forduló a polgármester-választásban.

(...) Talán még nem késô, talán sok minden helyrehozható az ôszi választásokig. De ehhez kemény munka szükséges, hiába várjuk a sült galambot. Aki pedig nem érzi erre képesnek magát, adja át a helyét, mert a magyarság léte forog kockán.

Gáspár Ernô

Összeállította: Nits Árpád
és Szabó Csaba

A kormány legutóbbi ülésén Vãcãroiu miniszterelnök tájékoztatta a kabinetet, hogy július elsô felében véglegesítik hazánk válaszát az Európai Unióhoz való csatlakozási kérdôívre.

Ugyanakkor rámutatott, hogy kidolgozás alatt áll az ország 1997-2005 közötti gazdasági-társadalmi fejlôdési stratégiája.

A továbbiakban módosították és kiegészítették kuponok és vagyonjegyek részvényekké alakításának metodológiai normáit. Megállapították, hogy amennyiben az elosztás nyomán az állampolgároknak járó részvénytöredékek maradnak, ezek névleges értékét 1000 lejnek számítják és nem 25 ezernek, úgy, hogy egészében véve ne érintse a tôke értékét. A részvényelosztás eredményeit, illetve az elosztási mutatót társaságokra lebontva, a Hivatalos Közlönyben hozzák nyilvánosságra. Ugyanakkor megjegyezték, hogy a részvényesi igazolványokat a postahivatalok osztják ki.

A továbbiakban 25 milliárd lejt utaltak ki a kormány rendelkezésére álló pénzügyi talpraállítási alapból az Állami Tulajdonalapnak az elbocsátott személyzetnek nyújtandó hat hónapi bér kifizetésére. Ugyanakkor 100 milliárd lejt utaltak ki az Állami Tulajdonalapnak, hogy kamatmentes hiteleket nyújtson egyes többségben állami tôkével mûködô kereskedelmi társaságoknak a villanyáram és a földgáz kifizetésére.

Markó Béla Gálfalvi Zsolttal, a romániai magyar PEN csoport elnökével együtt június 6. és 10. között részt vett a Nyelvi Jogok Világkonferenciáján Barcelonában. A világkonferenciát a Nemzetközi PEN és a nyelvi jogokkal foglalkozó katalóniai CIEMEN szervezte az UNESCO patronálásával. A számos NGO (nem kormányzati szervezet) részvételével zajló tanácskozáson elfogadtak egy nyilatkozatot a nyelvi jogokról, amelyet az UNESCO-nak, majd az ENSZ-nek kívánnak beterjeszteni. A most elfogadott nyilatkozat az eddigi nemzetközi dokumentumoknál sokkal tágabb jogokat biztosítana a nyelvi közösségeknek, beleértve a kollektív jogokat is.

Ugyanakkor Markó Béla Barcelonában megbeszélést folytatott a Katalán Demokratikus Unió elnökével, Jozep Antoni Duran i Lleidával és munkatársaival. Az RMDSZ elnöke meghívta a katalán párt vezetôit, hogy ôsszel látogassanak el Romániába.

Hajdú Gábor szenátor a szenátus június 10-i ülésén interpellációt intézett a mezôgazdasági és élelmezésügyi miniszterhez a mezôgazdasági termelôknek a tehén- és bivalytej felvásárlása esetén az állami költségvetésbôl juttatott literenkénti 220 lejes (november 1-jétôl 250 lejes) prémium kiutalásának a feltételeit is szabályozó 1996/293. sz. kormányhatározatot értelmezô minisztériumi körlevél kapcsán. Ez utóbbi ugyanis a tejtermékeket gyártó vállalatok esetében a közfogyasztásra szánt tej elôállításához köti a prémium kifizetését, holott a törvényes szabályozás ilyen elôírást nem tartalmaz, s ahol erre nincsenek berendezkedve, ott több tízmilliós nagyságrendû beruházást kellene evégett eszközölni. Mindezek alapján Hajdú Gábor szenátor a kikötés hatálytalanítását kérte a mezôgazdasági tárca vezetôjétôl.

Kolozsvár polgárai iránti tiszteletbôl a Román Nemzeti Egységpárt sajtóirodájának kolozsvári fiókja közleményben figyelmeztet a veszélyre, amely a Polgármesteri Hivatal és a Polgármester (így, nagybetûvel) tevékenységének akadályozására irányul. "Ezekben az akciókban egyes politikai erôk aktivistái mellett részt vesznek a magyar titkosszolgálat struktúrái, amelyek fedezékben mûködnek Románia területén" — hangzik a közlemény, amely a továbbiakban rámutat, hogy adatokkal rendelkeznek szavazatvásárlásra fordított milliárdos összegekrôl, amelyekkel biztosítanák az RMDSZ magyar jelöltjének és a Szociáldemokrata Szövetség anyai ágról szintén magyar jelöltjének alpolgármesterré választását.

Végezetül az RNEP kolozsvári sajtóirodája emlékeztet a tanácsosok esküjére, kifejezve a kívánságot, hogy "úgy segítse ôket Isten".

A Bihar megyei tanfelügyelôség csütörtökön bejelentette: augusztus 1-jei hatállyal felmenti a nagyváradi magyar tannyelvû Ady Endre Líceum igazgatóját, Kapalai Józsefet és Nagy Zoltán aligazgatót.

Az adminisztratív intézkedés inkább politikai, mint szakmai szempontot érvényesít, akárcsak négy évvel korábban Jankó-Szép Sándor addigi igazgató leváltása — ô ugyanis az RMDSZ polgármesterjelöltjeként szép sikert ért el a helyi választásokon.

Nagy Zoltán aligazgató elmondta, hogy 1990-ben Jankó-Szép Sándor volt az, aki a Ceausescu-korszakban vegyes tagozatúvá alakított líceumból ismét magyar nyelvû tanintézetet teremtett. Amikor ôt eltávolították, Kapalai József addigi aligazgató került az igazgatói székbe, s ô továbbra is aligazgatóként irányította Nagyvárad egyedüli magyar nyelvû állami líceumát, amelynek jelenleg csaknem ezer diákja van.

A tanári kar, amelyet felháborított a döntés és az annak "indokolása", pénteken tiltakozást fogalmazott meg, amelyet eljuttat a tanfelügyelôségre. Az ügy összefügg a tantestületen belül kialakult feszültséggel is: a tanfelügyelôség beleszólt a kialakult pedagógiai vitákba, és az iskola vezetôségét egy kiszabott szankció visszavonására kötelezte. A szankció diákok fizikai bántalmazása miatt egy olyan pedagógust sújtott, akinek férje — szintén a líceum tanára — az RNEP listáján indult a legutóbbi helyhatósági választáson. Az ügyben eljáró tanfelügyelô ugyancsak az RNEP tagja.

A temesvári Csiky Gergely Színház immár másodszor rendezi meg az évi bemutatókat mûsorra tûzô miniévadot. Május 27. és 29. között lehetett délelôtt és délután elôadásokat nézni, utána pedig az alkotókkal, rendezôkkel, színészekkel beszélgetni. A rendezvény nem titkolt szándéka az, hogy lehetôséget teremtsen a szakmának — rendezôknek, színészeknek, fôiskolásoknak — arra, hogy átfogó képet nyerhessen az évadról. A temesvári színház felfelé ívelôben van; mûsorpolitikája igazodik a közönségigényhez, de ugyanakkor hangsúlyt fektet az értékteremtésre is. Magyarországi vendégrendezôkkel dolgozik, vendégszínészeket hív meg. Sokat turnézik szórványvidékeken, egy évadban öt-hat ízben is ellátogat egy helységbe. Az évad — és egyben a miniévad — elôadásai között van mesekomédia, musical, magyar klasszikus, abszurd dráma.

Csongor és Tünde(Rendezte Merô Béla — Zalaegerszeg; díszlet: Mira János; jelmez: Húros Annamária.)

Az elôadás meggyôzte a nézôt arról, hogy a múltszázadi tündérjátékkal érdemes ma is kísérletezni. A stúdióelôadás a díszletet tette meg a kísérlet alapjává; mobilis, fekete árnyak által mozgatott, könnyen lebontható jelzésekbôl épült fel a játéktér. A létra beválik fának, amelyhez Mirigyet kötözik, búvóhelynek — erre Balga használja —, az Éj tanyájának nemkülönben. Az sem zavaró, hogy a hármas utat az orrunk elôtt terítik le, s a színészi játék elhiteti velünk, hogy Csongor (Balázs Attila) és Balga (Mátyás Zsolt) felfedezik a padlóba "nyomódott" lábak jelezte útirányt. Az ördögfiak rámenôs modernsége többször is megnevetteti a közönséget. Tünde (Fincziski Andrea) és Ilma (Stadler Andrea) tisztán jelenítik meg a köztük levô ellentéteket. Ilma mindig földhöz- és Balgához-ragadott, noha tündérként szeretne viselkedni, Tünde pedig lenge és tündéries — halandóságában is. A Csongor-Balga kettôs az összjátékra alapozza színpadi jelenlétét. Balázs Attila farmeres-mellényes "mai királyfit" alakít, ehhez pedig jól illeszkedik a trampli, darabos Balga. Finoman jelenítôdik meg Mirigy gonoszságának motivációjaként a kielégítetlen szexszuális vágy a Bakos Éva játékában.

Figaro házassága(Az alkotógárda azonos az elôbbi elôadáséval.)

Beaumarchais Figarója az évad egyik legjobb elôadása volt: pergô ritmusú vígjáték, multifunkcionális díszlettel és kiemelkedô színészi alakításokkal. Sütô Udvari Andrásnak (Almaviva gróf) sikerült érzékeltetnie a figura kéjsóvárgását, megszégyenüléstôl való félelmét és féltékenységét egyaránt. Demeter András Figarója fogta össze a jeleneteket; mind az intrikus, mind a szerelmes férfit jól tudta hozni. Balázs Attila Cherubinja a szerelemre éhes, félérett ifjú kitûnô tükre lett. A játék egységessé tételében fontos szerep jutott a díszletnek; Mira János színpadképének könnyû, áttetszô függönyei a darab világának felszínességet sugallták, ugyanakkor cinkosaivá váltak az utolsó jelenet "lehallgatásainak".

Szélkötô Kalamóna(Rendezô: Vas Zoltán Iván; díszlet: Werner József; koreográfus: Tímár András.)

A kerettörténetben játszódó mesekomédia kitûnô lehetôséget teremt arra, hogy a színészi játék, zenei betétekkel tarkítva elrugaszkodjék a természethû emberábrázolástól, fôleg, ha nem is emberekrôl, hanem állatokról, mesebeli lényekrôl van szó. A fiktív térben játszódó elôadás a valószínûtlenségig túlfeszített, stílusában pontosan beilleszkedik a mese konvenciójába. Lehoczky Andrea és Mátrai László színészi teljesítménye a tiszta gesztusteremtés, a mesei hitelesség megteremtése révén számottevô.

La Mancha lovagja(Rendezô: Vas Zoltán Iván; díszlet: Werner József; koreográfus: Tímár András.)

A világhírû musical Cervantes életének kerettörténetébe ágyazva meséli el a Búsképû lovag történetét. Az író börtöntársait akarja meggyôzni arról, hogy az álmok világába való menekülés jelenti az egyetlen esélyt a remény életben tartására. Don Quijote így Cervantes alteregójává válik, s mint ilyen megszûnik irodalmi figurának lenni, és olyan magatartásformaként jelenítôdik meg, amely mindannyiunkban fellelhetô. A Don Quijote szerepére meghívott színész, Puskás Tamás jól mozgott a figurában, és sikerült keresztülvinnie a színészként, illetve mûve hôseként megjelenô Cervantes kettôséget az egész elôadáson. A két szerep következetes szétválasztása teszi elfogadhatóvá a heppiendet, miszerint a színész-Cervantes visszakapja kéziratát a börtönbeli bíróságtól. Bár a lovag csatát vesztett és meghalt, a költônek sikerült belopnia egy kis reményt és hitet a rácsok mögé.

A gondnok(Rendezô: Radu Tempea f.h. — Kolozsvári Színmûvészeti Fôiskola, asszisztens: Diana Cosma.)

Harold Pinter drámájának stúdióelôadása igen eltérô reakciókat váltott ki a szakmai közönségbôl. Az elôadást követô vitán a rendezô és asszisztense, mentegetôzésre kényszerült, pontosabban: erre provokálták, ugyanis a kísérleti jellegû produkció a nézôk túlnyomó többségének részérôl nehezen, vagy egyáltalán nem volt dekódolható. Mondanivalót nem igazán hordozott, de hangulat- és atmoszférateremtô jellegét nem lehet kétségbe vonni. Ez fôleg Sütô Udvari Andrásnak köszönhetô, aki láthatóan minden porcikájával benne volt a kevéssé értelmezhetô szövegben: ô volt talán az egyetlen, akinek sikerült a puszta helyzeten túl is mutatnia valamit.

A mélyben(Rendezô: Árkosi Árpád; díszlet: Mira János; zene: Mártha István.)

Gorkij Éjjeli menedékhely e avatott kezekbe került: Árkosi Árpád Jászai-díjas vendégrendezô karmesterként bújik meg a színészi alakítások mögött. Az elôadás minden tekintetben az évad csúcsteljesítményének tekinthetô. Makra Lajos Lukája szókrátészi tisztaságú vándorfilozófus, a vásárhelyi Hunyadi László Szatyinja a lecsúszott egzisztenciába oltott keserû tisztánlátás és részeges józanság, Makra Lajos Színésze a gyermeteg reménnyel kitûnôen palástolja a kiúttalanságát. A három központi figurán túl mindenki maximálisan kidolgozott szereppel lepte meg a közönséget. A Gorkij-elôadás mutatja: a temesvári színházban nagy lehetôségek rejlenek, tehetséges színészek dolgoznak, és ha egy jó rendezônek sikerül összefognia ôket, akkor a jövôben A mélyben nél alább nem adják...

Kelemen Kinga

Kisvárdán az idén is megtartották a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját. A 8. seregszemle, egy héttel késôbb kezdôdött, mint az elôzôek. Így június 2. és 9. között sikerült elkerülni a május végi esôzést és a kellemesen enyhe estéken csak a szúnyogok okvetetlenkedtek a romantikus környezetet biztosító Várszínházban. Három együttes mutatta be elôadását itt, az Isten szabad ege alatt: Sütô András: Káin és Ábel címû drámáját a marosvásárhelyi társulat, a komárnói Jókai Színház a La Mancha lovagját, valamint a beregszászi Illyés Gyula Színház Bocaccio Dekameronjából 10 pajzán történetet.

De az utca is jó játéktérnek bizonyult. A kolozsvári Puck Bábszínház nagyvásárt rendezve nyitotta meg a fesztivált a Szent László utcában, ahol Ludas Matyi árulta libáit és verte el Döbrögi uramon a port. Ugyanott már nem volt olyan sikeres a marosvásárhelyi színisek fellépése, akik Molière két bohózatával kevés érdeklôdôt toboroztak a tûzô napra.

Végül is: 14 színtársulat körülbelül 600 résztvevôvel fordult meg nyolc nap alatt ebben a színházat szeretô és igénylô kisvárosban. Az erdélyi társulatok mellôl nem hiányoztak a vajdasági, a kárpátaljai és a szlovákiai magyar együttesek sem.

Az idén is figyelemmel fordultak a szervezôk a jövô színházba járói felé. A fesztivál ideje alatt szinte minden délelôttre jutott egy gyermekeknek szóló bábelôadás. A kritikusoknak pedig jó alkalom, hogy a legifjabbakhoz szóló darabokban az igényes, irodalmi szöveget keressék.

Mintegy "betört" az idei mûsortervbe a zenés mûfaj. Volt olyan seregszemle, hogy szinte eluralkodott a dráma, a komor hangulat. 50 éve például nem mutatott be operettet a kassai Thália Színház. És most, a 96-os esztendô színpadához igazítva, eljátszotta a Mágnás Miskát (egyébként dömpingje van ennek a zenés játéknak, Magyarországon jelenleg 3 színház tartja mûsorán). Ezek után nem is lehetett jobb választás, mint a záró gálaestre a Kolozsvári Állami Magyar Operát meghívni, egy színvonalasan összeállított operett-programmal.

Nemcsak rangját, de gondját is meghatározta az idei fesztiválnak Magyar Bálint mûvelôdési és közoktatásügyi miniszter jelenléte a megnyitón. Nem érkezett üres kézzel; legalábbis ígéretet tett: jövôre annyi pénzbeli juttatás illeti meg Kisvárdát, mint amennyi egyetlen hazai magyar színház egész évre szóló költségvetése.

Nem egy keserû pillanatot okozott, hogy az elôzô seregszemléken egymást kizáró versenyszellem uralkodott. Most nem zsûri döntött a díjakról, hanem egy mûvészeti tanács. Ezzel is a fesztivál találkozó jellegét juttatták kifejezésre. Az az igyekezet, hogy a társulatok — határon innen és határon túl — jobban megismerhessék egymást, az idén sem valósult meg teljes mértékben.

A szakmai megbeszélések, viszont, mintha rátaláltak volna igazi hangjukra. Ha elsô hallásra túl erôsnek, kegyetlennek tûntek a birálatok, kritikus és a megkritizált közös nyelvre talált és megértette egymást. "Szeretnénk — vallotta meg egyikük —, ha a magyarországi színházi életben is elterjedne ez a gyakorlat, s nem kellene állandóan minden szavunkra ügyelni, amelyeket gyakran félreértenek azok, akik felé irányul..."

A héttagú mûvészeti tanácsból leginkább Nánay István (a Színház címû folyóirat fôszerkesztô-helyettese) kritikájától tartottak. Ôt ellensúlyozta Koltay Tamás (a Színház fôszerkesztôje) és Horváth Z. Gergely (a fesztivál mûvészeti vezetôje). Dúró Gyôzô dramaturg valamit mindig elôbányászott a bemutatott mû szövegébôl, amelyre talán azelôtt oda sem figyeltünk, a "más" szem és fül újdonságával hatott a Magyar Televízió operatôrének, Ráday Mihálynak minden egyes hozzászólása.

Az idén a díjazás sem hasonlított az elôzô évekéhez. Felválltotta az újat keresô, kiváló mûvészeti munkát serkentô értékelés. Íme, például: díj egy pályakezdô fiatal mûvésznek (Barabás Olga rendezô, Sepsiszentgyörgy), egy tehetséges fiatal mûvésznek (Bandor Éva, frissen végzett színésznô, Kassa). Számos mûvészt kiemelkedô alakításaikért díjaztak. Többek között: Bodka Lászlót (Sepsiszentgyörgy), Czintos Józsefet, Ács Alajost (Szatmárnémeti), Hunyady Lászlót (Marosvásárhely), Magyar Attilát (Szabadka), Mátray Lászlót (Temesvár), Tóth Tibort (Kassa), Banka Liviát (Úvidék), Varga Józsefet (Beregszász). Az idén támogatásban részesültek a színiakadémisták Újvidékrôl, Kolozsvárról és Marosvásárhelyrôl. Az elôzô évekbôl megmaradt Kisvárda város közönségének díja — ezt a szatmárnémeti Harag György Társulat vihette haza, A csalóka szivárvány címû elôadásért. Az idén is osztottak életmûdíjat — ezúttal Makra Lajos, a temesvári Csiki Gergely Színház nyugalomba vonult, de még játszó tagja kapta. Ugyanez a színház, Maxim Gorkij A mélyben címû drámájának kiemelkedô színvonalú elôadásáért, az együttesmunkáért kapott díjat. Színvonalas produkciónak ítélte a mûvészeti tanács a beregszásziak Sólyompecsenye címû Boccacció írásaiból készült elôadását is.

A felsorolás közel sem teljes. Sokan nyertek még elismerést, díjat. De legtöbbet ezúttal is a kisvárdai közönség nyert, nagyon változatos színházi repertoárt nézhetett végig.

És ide kívánkozik Kisvárda polgármesterének, dr. Oláh Albertnek a neve is, aki az idén már nemcsak lelkes nézôként és színházpártolóként vett részt az elôadásokon, hanem mûvészeti tanácstagként javasolt díjat, fogalmazott meg elismerô szavakat és nem protokollból hívta és várja vissza a színitársulatokat — jövôre is!

S. Muzsnay Magdaarafrázis és parafasisak Az Operett ben megjelenô tömeg úgy viselkedik, többek között, mint egy erdô. Ha Shakespeare-nél a birnami erdô megelevenedik és elindul, úgy ebben az elôadásban élô emberek merevednek le és lépnek vissza néhány lépcsôfokot a természet rendjében: csupán lélegeznek, mint a fák, és állva alszanak, akár a lovak. Ebben az erdôben feltûnnek a lakájok, akik nem gombászni indultak, hanem kezelésbe venni suvick-keféjükkel a Csipkerózsika-álmát intenzíven megélô tömeg cipôjét. Erdei bolyongásuk során kerülnek elôször és utoljára beszédhelyzetbe: eleddig és ezután csak életidegen vezény- és indulatszavakat skandálnak, a nyers erôszak szintjén, mint egy katonai falanx. De itt feloldódnak, élvezkednek kissé nemes szakmájuk páratlanul rejtett szépségeinek felsorolásában, ecsetelésében. Groteszkül brutális hanghordozásuk, a felszabadult csevegés jogcímén megejtett kedélynyilvánításaik sugározzák az öntudatlan életörömöt. Mit nekik eszmélés! Mit nekik forradalom! Övék a másfél mázsás szôke boldogság; senki ne zavarja kánikulai hûsölésüket az árnyas erdôben. A nagy boldogságban még dalra is fakadnak, térden állva zengik diadaléneküket. "Nyelvvel nyalj, nyelvvel nyalj..." parafrazálva az alábbi viccet:

Hogyan kell manapság érvényesülni? "Nyalni kell, nyalni, nyalni" — válaszolja Balassi Bálint megidézett szelleme. Az segít? — kérdezzük újfent, megilletôdve a tömör válaszon. "Nem, az talpát!"

* * *

Charme gróf és Firulet báró akkor jelennek meg ismét, amikor a színpad csendes, újra csendes — elzúgtak forradalmai. Ôrültséget színlelve lepkéket hajkurásznak egy akkora zseb-hálóval, amelybe nemhogy egy lepke, de egy jól megtermett légy se férne be. Nem törôdnek azzal, hogy a valószerûség látszatát keltsék, beérik a puszta szándék deklarálásával; parafasisakos gyászmenetüket úgy prezentálják, mint az öntisztulás zarándokútját. Látványos felvonulások, monoton lepkecsapkodásuk viszont egy picike zavaró körülménytôl lesz hirtelen terhes: Firulet báró hálójába betéved egy légy. Egy légy, amelynek rendelkezésére áll az egész levegôég, pont a lepkeháló pár köbcentis ûrét tünteti ki repkedô bizalmával. A véletlennek az a legcsodálatosabb megnyilvánulási formája, amikor fittyet hány a valószínûségszámításnak. A színházban a poén nem más, mint kiszámított és gondosan elôtérbe állított véletlen. Firulet báró még rátesz egy lapáttal, hiszen el is tapossa — nehogy kétséget hagyjon afelôl, hogy légyrôl van szó. A lepkét tudniillik nem szoktuk eltaposni. Bár, ki tudja...

Kiss Jolán

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]