1996. március 5.
(VIII. évfolyam, 54. szám)

Tegnaptól a gyors- és személyvonatok menetjegye legtöbb 48 százalékkal, az Intercity menetjegyek 40 százalékkal, a vasúti áruszállítás pedig legtöbb 29 százalékkal drágult, arányosan a távolsággal. Nem vonatkozik a drágulás a lakossági fogyasztás céljait szolgáló fûtôanyag — szén és fa — szállítására.

Továbbra is kedvezményben részesülnek az öt év alatti gyermekek, akiknek utaztatása ingyenes, a legkevesebb 20 tanulót számláló csoportok, amelyek személy- és gyorsvonaton 50 százalékos csökkentést élveznek. 25 százalékos kedvezményt kapnak ugyanakkor a havi bérlettel utazók, és 60 százalékosat a "péntek, szombat, vasárnap" utazási könyvvel rendelkezôk. Díjszabáskedvezményben részesülnek továbbra is bizonyos áruszállítások, mint a homok és folyami kavics, mûtrágya és egyebek.

Nicolae Vãcãroiu miniszterelnök bejelentése szerint áprilistól 50 százalékkal drágul a kôolaj, s ennek következtében hozzávetôleg 25 százalékkal a benzin (körülbelül 950-1000 lej lesz literenként), ugyanakkor a kôszén 42 százalékkal. Mint már ismeretes, minden áru szállításra szorul, s így valamennyinek a drágulása várható, természetesen a városi közszállításé is.

A Demokrata Agrárpárt hét végi III. kongresszusa Ion Cojat jelölte az elnöki szék várományosává. Érdekes módon az ülésen a többi esélyes, köztük Victor Surdu is — akit a párt elnökévé választottak ugyanezen a kongresszuson — Oliviu Tocacihoz, Petre Carphoz és Dumitru Teacihoz hasonlóan önként visszalépett a jelöléstôl. Az elnöki tisztségbe visszaválasztott Victor Surdu úgy értékelte, hogy a Román Nemzeti Egységpárttal és a Román Ökologista Mozgalommal kötött szövetség, a BUN — a Nemzeti Egységtömb — nem mûködött hatékonyan és kérte a jelenlévôket, fejtsék ki ôk is ezzel kapcsolatos véleményüket.

Ugyanakkor a pártvezér független középpártnak minôsítette szervezetét, bírálta a Vãcãroiu-kormányt és új gazdasági programot ajánlott.

Három és fél évi romániai tartózkodás után, március közepén feleségével, Hildegard asszonnyal együtt eltávozik Bukarestbôl Németország nagykövete, dr. Anton Roßbach, aki dr. Klaus Kinkel külügyminiszter kérésére átveszi a német nagykövetség vezetését Prágában. Távozása elôtt búcsúlátogatást tesz Ion Iliescu elnöknél, Oliviu Ghermannál és Adrian Nãstasenál, a parlament két házának elnökeinél, Nicolaae Vãcãroiu miniszterelnöknél, Teodor Melescanu külügyminiszternél, valamint az ellenzéki pártok fô politikusainál.

Miután a vezérigazgatósággal folytatott tárgyalások kudarcot vallottak, hétfôn hajnali 4 órától sztrájkba léptek a bukaresti metró dolgozói. A törvény elôírja a szolgáltatás 30 százalékos teljesítését, ezért a munkabeszüntetés naponta délután 4 óráig tart, utána estig van forgalom. A közlekedési minisztérium illegálisnak tekinti a sztrájkot, amelyet az váltott ki, hogy a független metrós szakszervezetek szövetsége szerint az igazgatóság nem teljesítette korábban tett ígéreteit. Februárban Iliescu elnök is fogadta a szakszervezeti tömörülés elnökét, Ion Rãdoit, s megpróbált közvetíteni, de hiába.

A sztrájk a télies idôjárás közepette alaposan megnehezíti a közlekedést, bár az autóbusz- és villamosforgalmat sûrítik. Hétfô reggel minusz 11 fokot mértek a fôvárosban.

A fôvárosi metróigazgatóságot jelenleg ideiglenesen kinevezett vezetô irányítja, mivel a korábbi igazgató már februárban lemondott, s ezt azzal indokolta, hogy a parlament mindeddig meg sem kezdte az 1996. évi költségvetés vitáját, ezért nem rendelkezik megfelelô pénzügyi háttérrel a szakszervezetekkel folytatandó bértárgyalásokhoz. Az igazgatóság 14 százalékos béremelési ajánlatát a szakszervezetek elutasították és ragaszkodnak 34 százalékos követelésükhöz.

A kiindulópontok is különbözôek: a metrós szakszervezetek szerint dolgozóik átlagbére 239 ezer lej, azaz mintegy 80 dollár, az igazgatóság szerint ennek csaknem kétszerese.

• Van-e alternatívája a kormánypártnak arra az esetre, ha a névre szóló vagyonjegy (kupon) népszerûtlensége miatt a tömeges privatizációnak ez a terve kudarcot vall? Adrian Nãstase elnézôen mosolygott a naiv kérdésen. Ha van is, azt semmiért el nem árulnák, hiszen az egyet jelentene annak beismerésével, hogy a kormánypárt sem bízik a kuponiáda sikerében. Hasonlattal is alátámasztotta érvét: nem esnek olyan hibába, mint a parasztpárt vezetôsége, hogy máris saját elnökjelöltjük, Constantinescu vereségére koccintanak Petre Románnal, neki ígérve a DK-szavazatokat a második fordulóban.

• Épp ellenkezôleg — folytatta, komolyra fordítva a szót Adrian Nãstase —, semmilyen ötlet kipróbálásától sem riadnak vissza, hogy meggyorsítsák a kuponok bejegyzését, majd lebonyolítsák a részvényre váltást. Már az is felvetôdött, hogy kupon-lottót szerveznek, nagy nyereményeket sorsolnak ki azok között, akik már bejegyezték vagy záros határidôn belül bejegyzik a kuponjaikat.

• A kuponiádát az egykori mezôgazdasági kampányok mintájára szervezték meg. A "felelôs tényezôket" szétzavarták a szélrózsa minden irányába, hogy mozgassák a tulajdonjegyeket, és kínjukban azoknak tényleg érdekes ötletek jutnak eszükbe. Gheorghe Tincã honvédelmi miniszter Maros és Beszterce-Naszód megyében azt vetette a helybéli románok szemére, hogy bezzeg a magyar lakosság jobban igyekszik a kuponjegyzéssel, és ilyen szempontból példát vehetnének az RMDSZ-tôl. Nem valószínû, hogy a lelkes felhívás eredményre vezet, miután hat (76, 176?) éve a hivatalos propaganda azt sugallja, hogy ami a magyaroknak jó, attól ôrizkedni kell.

• Nekünk is volna egy ötletünk. A súlyos milliárdokat, amelyeket a kupon reklámozására költenek (kivétel a Szabadságnak juttatott szerény összeg, mert az nemes célt szolgál), a "felelôs tényezôk" kiszállási költségeit és más hasonló pénzösszegeket csapjanak a tervezett kupon-lottó nyereményalapjához, és az egészet osszák szét a népi kapitalizmus jövendô részvényesei között. Abból aztán mindenki vásárolna magának valami mûködô tôkét: egy kalapácsot, egy esztergapadot, egy fogaskereket, bármit, amivel fogaskerékként illeszkedne be a szociális demokrácia piacgazdaságába.

N. Á.

Sütô András író, a Budapesten novemberben bírósági ítélettel megszüntetett Nemzetközi Transsylvania Alapítvány (NTA) volt elnöke, miután az elmúlt két esztendôben számos lépést tett az alapítvány útján továbbított céltámogatásokban részesült személyek nyilvános elszámoltatására, hétfôn Marosvásárhelyen nyilatkozatot tett közzé.

Az ismert közéleti személyiség állásfoglalásában arra a közlésre reagál, amelyet Ábrahám Dezsô, az NTA volt fôtitkára pénteken Budapesten fogalmazott meg, és eljuttatott magyarországi és romániai magyar lapoknak, továbbá neki is megküldött, tájékoztatva ôt a bíróság megszüntetô határozatáról, és tételszerûen felsorolva az NTA által mûködése idején különbözô személyiségeknek és intézményeknek eljuttatott segélyeket, adományokat és kölcsönöket.

Ábrahám friss listája szerint Szôcs Géza az NTA útján felvett hat, összesen több mint 13 millió Ft összegû céltámogatással nem számolt el, s két másik személy is adós a kölcsönzött kisebb összeggel, illetve az elszámolással. Szôcs Géza még annak idején, az alapítvánnyal kapcsolatos sajtópolémia kirobbanásakor úgy nyilatkozott, hogy a felvett pénzzel elszámolt. Ábrahám Dezsô pénteki közlésében említést tesz arról, hogy nem hivatalosan úgy értesült: Szôcs Géza bizonyos összeget idôközben visszafizetett. Maga Szôcs hétfôn nem tartózkodott az országban, így a sajtótudósítók számára nem volt elérhetô.

Sütô András nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy az NTA, amelynek Ábrahám Dezsôvel és Tôkés Lászlóval együtt alapító tagja volt, s amelynek elnöki tisztségét betöltötte, kezdetben szép eredményeket ért el az erdélyi magyarság anyagi-szellemi támogatásában. Hamar kiderült azonban, hogy eredeti célját nem tudja elérni, a Romániából külföldre menekült magyarokat hazatérési szándékukban nem tudja támogatni, így leginkább alkalmi segélyek megszerzésével, kiutalásával, céltámogatásnak nevezett pénzadományok továbbításával foglalkozott.

Az 1993 nyarán az NTA kuratóriumának viharos közgyûlésén készült jegyzôkönyv nyilvánosságra kerülése nyomán támadt sajtóhadjáratok fôleg Ábrahám Dezsôt próbálták erkölcsileg megsemmisíteni, s közben a Tôkés László, az NTA alelnöke által követelt adminisztratív vizsgálatok a médiában "eltorzultan más irányba tértek" — fejti ki többek között Sütô András, hangsúlyozva, hogy a "szenzációs leleplezések" során szabályosan kiutalt összegeket vettek egy kalap alá "többmillió forintot kitévô, maghatározott személyeknek szóló céladományokkal".

Sütô András nyilatkozatában sajnálatát fejezi ki, hogy számtalan kísérlete az olyan tisztázásra, amely a szabályosan felhasznált közpénzek adományozói és erdélyi átvevôi feddhetetlenségét bizonyítaná és ugyanakkor feltárná a szabálytalanságokat, eredménytelen maradt. Mint írja, az alapítvány körül támadt kételyt, gyanúsítást és zûrzavart nem csökkentette az sem, hogy Tôkés László bírósági úton két ízben kezdeményezett törvényességi felülvizsgálatot.

Az író beszámol arról, hogy 1992 novemberétôl számos tisztázást sürgetô levelet intézett Tôkés Lászlóhoz, Szôcs Gézához, Markó Bélához, az RMDSZ elnökéhez, Takács Csabához, az RMDSZ ügyvezetô elnökéhez, és a Határon Túli Magyarok Hivatala és Tabajdi Csaba politikai államtitkár, illetve a magyar kormány más illetékes személyiségei segítségét kérte az ügyben.

Remélem, írja, "segítségükkel mihamarabb kiderül, hogy a pénz nem vész el, csak átalakul. Metamorfózisában nyomon követhetô". Sütô András végül az alapítvány megszûnésével köszönetet mond a "Tôkés László nemes kezdeményére" létrejött NTA kuratóriuma mindazon tagjainak, akik áldozatos módon és teljes jóhiszemûséggel karolták föl az erdélyi magyarság megsegítésének ügyét.

Karen Fogg, az Európai Unió romániai nagykövetének személyében újabb jeles vendég látogatott tegnap a Babes-Bolyai Tudományegyetemre. A diplomata, aki az egyetem Nagy Szenátusának elsô ülésére volt hivatalos, Az európai integráció, ma címmel tartott elôadást. Beszédében szólt azokról a kihívásokról, próbatételekrôl, amelyekkel mind az Uniónak, mind a tagfelvételüket kérô államoknak — köztük Romániának is — egyaránt szembe kell nézniük.

Az egyetem nemrég elfogadott Chartájának értelmében a Nagy Szenátus az egyetem programjának elfogadására hivatott. Tagjai közé az egyetem szenátusi tagjai mellett a díszdoktorok, illetve azok a civil személyek tartoznak, akiket az egyetem tiszteletbeli szenátori címmel tüntet ki. Mint az a tegnap délutáni ülésen kiderült, a Babes-Bolyai Egyetem tiszteletbeli tagjai közé olyan diplomaták sorolhatók, mint az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Ausztria, Izrael és Norvégia nagykövetei, egyházfôk, más neves közéleti személyiségek, üzletemberek. A tiszteletbeli szenátorok hosszú listáján szerepelnek a magyar történelmi egyházi vezetôk is (Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus és Erdô János unitárius püspökök), továbbá Soros György, Ion Ratiu, Liviu Maior tanügyminiszter, Grigore Zanc prefektus.

Sz. K.

Vasárnap, 1996. március 3-án, ünnepi istentisztelet keretében kezdte meg önálló életét Kolozsvár XII. református gyülekezete. A templomot építô Kolozsvár-Monostori Református Egyházközség hívei végre használatba vehették a 200 személy befogadására alkalmas gyülekezeti termet, valamint a gyülekezet munkáját biztosító más helyiségeket.

A megnyitó istentiszteleten a gyülekezet közösségében jelen volt D. Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a kolozsvári református gyülekezetek képviseletében lelkipásztorok és fôgondnokok, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet több tanára és külföldi vendégek.

Igehirdetésében az új gyülekezet lelkipásztora az "egy test – sok tag" páli gondolat alapján a gyülekezet minden egyes tagjának felelôsségteljes és nélkülözhetetlen szerepét hangsúlyozta.

A jelenlévôk örömmel hallhatták, hogy ezentúl minden vasárnap délelôtt két istentiszteletet tartanak, 9.30 és 11 órai kezdettel.

Néprajztudós, a Magyar Tudományos Akadémia külsô tagja, az erdélyi tárgyi néprajz meghatározó egyénisége volt. Kutató, tudomány- és falumúzeum-szervezô, szerkesztô és oktató. Kutatásaiban közös kiindulópont volt a természetben élô ember életmódjának vizsgálata, mely életmód eredménye a kialakuló hasznos környezet, a sajátos település, telek, lakóház, gazdasági épület vagy berendezés. A tárgyak pontos kutatója és elemzôjeként mégis mindig az anyaggal küzdô ember oldaláról közelítette meg a "születést". Dr. Kós Károly kutatásainak folytatása Erdély népi építészetében elképzelhetetlen a szaktudomány hagyományait gazdagító egyéni módszereinek ismerete és népszerûsítése nélkül.

Fájdalmas veszteségünkre csak a maradandóan világító életmû tudata adhat vigaszt, amely méltó az egykori "szent öreg" emlékéhez.

B. F.

Egy bô évvel ezelôtt még a hetvenöt éves néprajztudóst ünnepeltük, akinek kutatói pályája most hirtelen lezárult. A magyar és az európai néprajztudomány szolgálatába állított életmûve immár klasszikus értékûvé vált.

Itt Erdélyben a második világháborút követô évtizedekben hosszú ideig ô volt az egyetlen szakképzett tárgyi néprajzos. Tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. Voltak olyan évtizedek, amikor a magyar néprajztudomány legalapvetôbb monográfiái az ô tollából, a Kriterion Könyvkiadó támogatásával jelentek meg. Rövid tanári és akadémiai kutató munka után a kolozsvári Néprajzi Múzeumban dolgozott nyugdíjazásáig. Elutasított minden közszereplést, önmutogatást, egész életét a szerénység jellemezte. Élete során Erdély és Moldva népeinek hagyományos anyagi kultúráját tanulmányozta. Számtalan tanulmánya és kötete jelent meg a paraszti földmûvelésrôl, állattenyésztésrôl, az ember és a természet kapcsolatáról, a táj és ember kapcsolatát megvalósító árucserérôl, a népi kézmûvességrôl, a településszerkezetrôl és a lakáskultúráról. A magyar parasztság tárgyi világát mindig az együtt élô népekkel kialakult természetes kapcsolatrendszerben elemezte. Munkáit lényegretörô vonalas rajzokkal és fényképekkel illusztrálta. Fontos tudományszervezô tevékenységet fejtett ki, fiatalabb munkatársaival és barátaival együtt bejárta a Szilágyságot, a Kis-Küküllô vidékét, Kászont és Moldvát. Fontos feladatának tekintette a Népismereti Dolgozatok szerkesztését.

Munkásságát Andrásfalvy Bertalan nagyon találóan jellemezte: "Hiánytpótló mû. Egy klasszikus, a görög-római kultúrához immár szintén lassan teljes egészében múlttá váló világának tárgyairól ad körképet. E tárgyi világ képeinek ismerete nélkül aligha érthetjük meg a múltunkról szóló tudományos és szépirodalmi mûveket, saját történelmünk és mûveltségünk alapjait. Bár szigorúan egy meghatározott táj, Európa egy szegeletének alkotásait látjuk itt, de ugyanúgy az egész európai térség népi kultúrájáról vall, mint például egy francia gótikus freskó vall egész Európa egy korszakának szellemiségérôl."

Pozsony Ferenc,
a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke

Magyar-román kiegyezésre történelmi értelemben szükség van, ezt azonban nem lehet néhány esztendô leforgása során tetô alá hozni. Tanulni kellene az osztrákoktól és az olaszoktól, akik a dél-tiroli megegyezést több mint két évtizedes szívós tárgyalás-sorozat medrében alakították ki, és az elért megállapodásokat újabb két évtized alatt váltották valóra. Egy közel kétszáz esztendôs magyar-román nemzeti vetélkedés és több véres háború: 1849-ben, 1916-1919-ben és 1944-1945-ben oly sok ellentétet halmozott fel a két nép és a két ország között, hogy az úgynevezett "történelmi megbékélés", amelyet a román elnök szorgalmaz és a magyar kormányzat is üdvözöl, csakis egy hosszabb idôszak, talán egy fél évszázados munka eredménye lehet.

Mire alapozódhatna ez a kiegyezés? Milyen politikai alapokat kellene a megbékélés érdekébe létrehozni, hogy a jövôben megkötendô megállapodások ne eleve homokra épüljenek? A legfontosabb követelmény talán abban áll, hogy a közép-európai régióban általánosságban is szakítani kellene azzal a premodern jellegû etnokratikus államszervezô ideológiával, amelyet ma a bukaresti, a pozsonyi és a belgrádi kormánypolitika képvisel. Egy etnikailag kevert régióban, márpedig a történelmi közép- és délkelet-európai térség és kivált Erdély ilyen, egyszerûen nem lehetséges klasszikus nemzetállamot (mint amilyen a francia, a német és az olasz) felépíteni; legfeljebb erôszakos eszközökkel, a nemzeti kisebbségek jogainak korlátozásával és kultúrájának marginalizálásával. (Ahogy a francia nemzetállamot létrehozták a tizenkilencedik század folyamán.)

Az etnokratikus ideológiákat valójában egyrészt az európai, másrészt a regionális kötôdések mentén szervezôdô gondolkodásmóddal lehetne felváltani. Az az Európa, ahová valamennyi "posztkommunista" közép-európai ország törekszik, maga is etnikailag kevert multikulturális világ, amelyben minden nemzeti, sôt, minden regionális kultúra szabadon érvényesülhet, és az állam nem kívánja elnyomni azokat a regionális kultúrákat, amelyek nem a hivatalos államnyelvhez kötôdnek. Ebben az új, de még nem egészen megvalósult európai közösségben három szinten szervezôdik meg az a mentális és szimbolikus rendszer, amelyet kulturális identitásnak nevezhetünk.

Az elsô és leginkább hagyományos szintet a nemzeti kultúra jelenti. Ez a nemzeti kultúra nem minden tekintetben korlátozódik az állami szuverenitás által megszabott keretekre, minthogy a finnországi svédek, az olaszországi osztrákok, a belgiumi németek vagy a szlovéniai olaszok kultúrája termékeny összeköttetésben áll a határokon túl található anyanemzet kultúrájával, és mélyen beágyazódik abba. A Helsinkiben, Rómában, Brüsszelben és Ljubljanában hatalmon lévô kormányok nem is kívánják ezeket az összeköttetéseket felszámolni, ellenkezôleg ösztönzik a kisebbségi népcsoportok és az anyanemzetek minél szorosabb kulturális, családi és gazdasági kapcsolatait. Hasznára válnak ezek a két szomszédos ország kapcsolatainak is.

Ez alatt a hagyományos, de minden etnokratikus politikai stratégiától mentes szint alatt találhatók az utóbbi esztendôk során gyorsan fejlôdô regionális kultúrák és a velük összefüggô regionális identitások. Az ilyen régiók megtalálhatók magán az államkereten belül, például Spanyolországban, ahol a katalán vagy az andalúziai hagyomány eleven kulturális erôként hat, vagy Nagy-Britanniában, ahol a skót vagy a walesi regionális identitások — a mindenkivel közös angolnyelvûség ellenére is — széles körû érvényesülési lehetôsége van. De megtalálhatók ezek az összefüggô kulturális régiók a határ két oldalán is, akár két- és többnyelvû kultúrák keretében, azonos nyelvû változatban például Ausztria nyugati tartományai (fôként Voralberg) és Svájc német kantonjai, külön nyelvû változatban a francia és az olasz Savoya között.

Végül a nemzeti kultúrák fölött már régen kifejlôdött valamiféle magasabb rendû kulturális közösség és identitás Európa nagyobb régióiban, így Skandináviában, a Mediterraneum latin országaiban vagy éppen a közép-európai térségben, amely hagyományosan maga is egy irodalmi és mûvészeti tekintetben eléggé jól megkülönböztethetô és leírható kulturális övezet. Még akkor is, ha ezt az övezetet a jelenben igen mély nemzeti és kulturális konfliktusok tagolják.

És persze hagyományosan van jelentése az európaiság fogalmának, amely mindig a nacionalizmusokkal szembeforduló átfogó humanista gondolatként jelent meg a történelem folyamán, a huszadik század nagy kataklizmái idején például olyan íróknál és tudósoknál, mint Thomas Mann, Romain Rolland, Albert Schweitzer és Babits Mihály. Az európaiság gondolata és érzése az európai egységmozgalmak gazdasági és politikai sikerei következtében a hatvanas évektôl kezdve az egész kontinensen megerôsödött, majd a nyolcvanas években elterjedt a szovjet befolyás alatt álló közép-európai országok ellenzéki és független értelmiségi köreiben is, amelyek nemegyszer éppen az európai gondolatra hivatkozva léptek fel a diktatórikus rendszerrel és a moszkvai orientációval szemben.

Az etatista és etnocentrikus kelet- és közép-európai politikai hagyományokkal szemben mára a posztmodern európai civilizáció kritériuma egyrészt a regionalitás, másrészt az európaiság lett. Mindez természetesen nem jár együtt a nemzeti kultúrák és a nemzeti identitás leépülésével, minthogy éppen a nyugat-európai fejlôdés azt tanúsítja, hogy a nemzeti kultúra több vonatkozásban is új tartalmat kapott. Egyrészt nyitottabbá vált más nemzeti kultúrák irányába, és felerôsödtek benne az egyetemes európaiság szellemi hatásai. Másrészt a korábban elnyomott és asszimilációra ítélt nemzeti-nemzetiségi kultúrák is új virágzásnak indultak, és új regionális kulturális identitást hoztak létre, például Spanyolországban a katalán vagy Franciaországban a provanszál és a breton. A nemzeti kultúra eszméje mindazonáltal jól összefér és jól kiegészül a regionális és az európai kulturális öntudattal.

Az európai felzárkózás ezért azokban az országokban ígérkezik sikeresnek, amelyekben ez a regionális és európai kulturális identitás kiegészíti és gazdagabbá teszi a nemzeti azonosságtudatot. Románia és Szlovákia egyelôre nem ilyen ország, mindkettô egy premodern etnokratikus állami modell jegyében kívánja berendezni intézményrendszerét. Ez a premodern modell nem kedvez a szükséges polgári modernizációnak, és rendkívüli mértékben nehezíti meg az országban élô nemzeti kisebbségek életét. Az európai modernizáció és a demokratikus kisebbségi politika ezért megkívánja az etnokratikus ideológia és államszervezô gyakorlat feladását. Máskülönben Románia (és Szlovákia) egy olyan pályára tér, amely nincs szinkronban az európai fejlôdéssel, visszavezet a tizenkilencedik század nacionalista konfliktusai vagy a harmadik világ ugyancsak premodern etnikai összeütközései közé. Mint ahogy az elmúlt esztendôkben mindez Jugoszláviában a nagyvilág szeme láttára (és szégyenére) be is következett.

Az etnokratikus ideológia és államszervezet feladása teremthetné meg igazán a közép-európai demokratizálás és a magyar-román (vagy magyar-szlovák) kiegyezés és megbékélés lehetôségét. Ha például a bukaresti kormány el tudná határozni magát arra, hogy csatlakozik azokhoz a politikai folyamatokhoz, amelyek a posztmodern európai fejlôdést meghatározzák, könnyebben el tudná fogadni az erdélyi magyar autonómia vagy a magyar-román határ "légnemûsítésének" gondolatát. Mindkét követelmény a magyar-román kiegyezésnek elengedhetetlen feltétele.

A magyar kisebbségi autonómia rendszere természetesen csak olyan országban építhetô ki, amely saját nemzeti identitásának fenntartása mellett teret képes adni az etnikai alapon kifejlesztett regionális önkormányzat gyakorlatának és az európai azonosságtudat átfogó eszméjének. Az erdélyi magyar önkormányzat eleget tehet a regionális autonómia követelményének, az európai eszme pedig enyhítheti a meglévô romániai etnikai ellentéteket. Mindkettô megjelent a román politikai gondolkodásban is, hiszen az 1918-as Gyulafehérvári Határozatok, amelyek megszabták Erdély román birtokbavételének elvi alapjait, nagy teret adtak mind a nem román nemzetek önkormányzatának, mind az európai egyetemesség eszméjének. A két követelmény különben szorosan összefügg egymással, tudatában voltak ennek azok az erdélyi magyar gondolkodók is, akik a két világháború közötti korban vetettek számot az erdélyi magyarság helyzetével és fennmaradásának esélyeivel.

Így Szentimrei Jenô 1925-ben a következôket állapította meg: "Erdély nemcsak földrajzi, de igenis gazdasági és politikai egység egyszersmind, amelynek összefüggései nyugatra éppúgy, mint keletre hosszú századok alatt sem tudtak kohéziós erôvé izmosodni, s legközelebbi nagyobb egységének éppen ezért nem Romániát s nem is Magyarországot, hanem Közép-Európát s távolabb: az Európai Egyesült Államokat tudom csak elképzelni". Más példákat is idézhetnénk. Az erdélyi magyarság szellemi életének képviselôi, a transzilván gondolat hívei általában úgy látták, hogy az erdélyi magyarság, illetve egész Erdély autonóm fejlôdését az európai értékekre és az európaiság szellemiségére kell alapozni, s Erdélynek mindig a nyugati világgal és civilizációval kell összeköttetésben maradnia.

Igen fontos volna, hogy a román államvezetés is felismerje: az általa is szorgalmazott európai felzárkózás és elhelyezkedés nem fér össze a most követett etnocentrikus és etnokratikus stratégiával. Egyelôre erre még nincs igazán remény. Ezért az általunk is szorgalmazott magyar-román megbékélésnek és együttmûködésnek még nem érettek meg a stratégiai feltételei. Kívánatos volna, hogy legalább a független román értelmiség és az ellenzéki politikai mozgalmak felismerjék azt, hogy a demokratizálódás követelménye, a posztmodern Európához történô valóságos és nem szólamszerû csatlakozás, az erdélyi magyar önkormányzat és a magyar-román kiegyezés ügye a legszorosabban összetartozik.

Ábrahám János

Az amerikanizmus enyhébb és sunyibb dolog mind a fasizmusnál, mind a kommunizmusnál, s jellegénél fogva egészen más. Az amerikanizmus pogány fajta ugyan, de finoman forgatja ki az embert a valóságából. Ahova behatolt, ott jobbára megfosztja az embert a nemzeti tudatától s az emberszabású kultúrától. Nincs veszedelmesebb dolog annál, ha egy kis nép valamelyik nagyot akarja majmolni. Márpedig a világ kisebb-nagyobb mértékben mindenütt utánozni akarja Amerikát. Amerikában sok a munkanélküli, de ott ez csak gazdasági kérdés. Nálunk és a környezô országokban ugyanez erkölcsi kérdés is. Ha itt leszegényedik egy fél ország, Amerikában az nem zavar senkit, de itt valóságos erkölcsi romlást, tragédiát jelent. Hiába egészségesebb a polgári társadalom, mert nyíltan bevallja, hogy a lakosság fele az utcán van, ha a családok fele tönkremegy, azt ugyan ki hozza helyre?

A munkanélküli csavarog, lóg az utcán vagy feketén dolgozik itt-ott, s a kis keresetébôl meg az ingyenpénzébôl kocsmázik. Térdig járunk a szemétben, de embereket fizetünk azért, hogy ne dolgozzanak. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar tanár, aki kikerül az utcára, menjen el utcaseprônek, csak azt, hogy munka nélkül nem volna szabad egyetlen banit is kifizetni. Nem éppen emberséges az a polgári felfogás, amely azzal rémisztgeti az embereket, hogy ha nem igyekeznek, nem szakadnak meg a munkahelyükön, akkor jön az utcáról a munkanélküli és helyükre áll esetleg olcsóbbért, mint amennyit ôk keresnek. Ez hamis és embertelen okoskodás.

Az amerikai állapotokat soha nem szabad összehasonlítani a hazaiakkal. Amerika a világ népeinek összeömlesztô üstje; ahány csoportosulás, annyi féle nemzet. Csak abban azonosak, hogy ôk mind amerikaiak. De Amerikának nincs történelme. Vagy ha van, az a mai generációnak legfeljebb a szépapjáig ér. A tudatot pedig nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Ahány amerikai, az majdnem mind annyiféleképpen érez. A történelem nálunkfelé beleivódott, beleolvadt az emberek tudatába. Kétszáz év alatt pedig nem lehet olyan történelmet csinálni, mint teszem azt a mediterrán kultúra, amire az európai ember tudata, minden megnyilvánulása épül. Hiába néz az amerikai gyerek (és felnôtt) éjjel-nappal tévét s videót, attól még nem alakul ki a saját nemzeti tudata. Majd négy-ötszáz év múlva talán lesz az is, de addig abból táplálkozik, amit ô vagy az ôsei az óvilágból magukkal vittek. Amit mesterségesen hoznak létre, az a történelemben hatásos lehet, de tartós soha. A történelmi tudat idôben tör magának utat. Nem elég annyi, hogy a "nagy lehetôségek" világában mindenki az lehet, amire éppen kedve van, pláne hogy az esélyek egyenlôsége is mondvacsinált.

Számunkra minden problémánk világrengetôen fontos, csak nehogy azt higgyük, hogy Maroscsesztvén, Szamosfalván, Kisilván vagy Biharugrán dôlnek el a dolgok. És azt se higgyjük, hogy problémáink olyan égetôen fontosak a világ számára is. A világ, ha vagyunk, ha nem vagyunk, megvan nélkülünk, s bármily elkeserítô a felismerés: senki sem fog tûzbe lépni értünk. Ha több pénzünk volna a világbankok trezorjaiban, talán jobban odafigyelnének ránk, de mi lelkileg, anyagilag, mindenféleképpen szegények vagyunk; nem nagyon váltjuk ki a világ amúgy is eléggé lefoglalt érdeklôdését. A világ jobban odafigyel arra, van-e a kulik leszármazottainak rizse és teje, mert ôk rengetegen vannak és így sokkal elônyösebb és jobb fogyasztók a fejlett világ számára, mint mi. Azzal pedig, hogy Bengália, Kurdisztán vagy valamelyik délkelet-ázsiai és afrikai nyomortelep felfigyel ránk, nem sokra megyünk. A közelebbi, barátnak mutatkozó muzsik régen nem felelhette azt sem Reagan elnök, sem elôdei fegyverkezési politikájára, hogy ti csak fegyverkezzetek, mi majd azzal a pénzzel rendbehozzuk a mezôgazdaságot. De jó is, hogy nem ezt tette, mert akkor soha senki nem gyôzte volna le, s talán még a Szovjetunió sem dôlt volna össze. Akkora országot kívülrôl nem lehet legyôzni, az csak önsúlyától omolhat össze, mint mondottam. És ha megbombázták volna újfajta nukleáris fegyverrel, az atomsugárzásoktól ugyan miféle külföldi hadak mehettek volna oda? Szóval ne ejtsük át magunkat: Amerika ezt akkor is tudta. Bármi hézag történt az egykori "szocialista táborban", mindig mindenkor kivágta a hisztériát, de valójában a kisujját sem mozdította 56-ban a magyarokért, ugyanakkor a lengyelekért, vagy 68-ban a csehekért. A Szabad Európa mindenkit a muszka ellen lázított, de a szavakon túl nem történt semmi. Most meg, miután a Szovjetunió legyôzte önmagát, a régi ellenfelei, Amerika éppúgy, mint Németország, nyakra-fôre hordják neki az ennivalót és a bankkölcsönöket, sôt még az ingyenpénzt is. Szeretetcsomagokat visznek Lenin hazájába, amellyel gyerekkoromban még azzal fenyegettek, hogy ott csajkában adnak enni az embereknek. Ki érti meg az efféle világpolitikát ? Mert én nem értem, az biztos. Annak örül és azért adakozik tán Amerika, mert eddig ketten voltak világhatalmak, szuperországok és most már csak ô maradt egyedül? Biza meglehet. Ô tartja a bankot, és ô oszt ki minden lapot. Nem hiszem, hogy rosszul kapiskálnám a lényeget.

Amerika még tôkét is csak akkor hoz ide, ha nagyobb profitot biztosíthat itt magának, mint otthon vagy a világon bárhol. Szomorú, hogy ilyen kicsi az árfolyamunk, de szembe kell néznünk a tényekkel, ne ringassuk magunkat illúziókban. Magunkra vagyunk utalva. Punktum. Mindent saját erônkbôl kell kicsikarnunk a mai hatalomféltôktôl. Ez a régi kóskárolyi hagyaték ugyan, de azóta semmi sem változott. Az egyik úgy fogja a bársonyszékét, hogy csak akkor engedné el, ha levágnád a kezét, a másik, a munkanélküli — teszem azt — úgy oldja meg a nyakába zúduló összes problémákat, hogy felakasztja magát. A szélsôségek világában ez a természetes. Igyekezzünk mi is gyorsan átalakulni, kiverekedni a jogaink, különben mi is felakaszthatjuk magunkat. A magam korosztályáról szólva: miféle politika az, amelyik a nyugdíjason csak akkor segít, amikor megfagy vagy gyógyszer- és élelemhiány miatt meghal? Olvastam valahol, hogy a reformkommunisták olyanok, mint a katolikus reformátusok, tehát semmilyenek, nem létezôk. Mi meg ezektôl várjuk, hogy építsék nekünk azt a drága jó népi kapitalizmust, amelyik mellesleg szólva rég leáldozott, és adják meg polgári meg nemzetiségi jogainkat. Brucan úr véleményén vagyok: kell itt legalább két évtized, amíg megtanulunk élni a demokráciával. A mai hatalomban nem bízhatunk. De nem bízhatunk a külföld segélyezésében sem. Bízzunk mi csak Istenben. A magunk szívósságában és életrevalóságában.

A külügyminiszter pénteken befejezôdött boszniai látogatásának egyetlen és igen gyakorlati célja volt: annak a jegyzôkönyvnek az aláírása, amelynek értelmében Románia és Bosznia-Hercegovina nagyköveti szintre emelik egymás közti diplomáciai kapcsolataikat a lehetô legrövidebb idôn belül — jelentette ki hazatértekor a sajtónak nyilatkozva Teodor Melescanu külügyminiszter.

A szerzôdés aláírása jelzi, hogy Románia kész valamennyi délszláv állammal egyformán jó és gyümölcsözô, jószomszédi viszonyt kialakítani — hangsúlyozta a külügyminiszter.

A megbékélési egyezmény, illetve a kisebbségi magatartási kódex tervezetérôl folytatott bukaresti román-magyar külügyminisztériumi tárgyalások elsô menetét értékelve a külügyminisztérium "haladásról" számolt be szombati rövid nyilatkozatában. Ebben hangsúlyozta, hogy sikerült áttekinteni a dokumentumokat és egy sor kérdésben egyeztetni, illetve közelíteni az álláspontokat — hangsúlyozta a minisztériumi közleményre hivatkozva a Mediafax.

Ugyanakkor a Ziua címû bukaresti lap meg nem nevezett külügyminisztériumi forrásra hivatkozva részletesebben ismerteti a tárgyalások mibenlétét, hangsúlyozván: az egyeztetés útjában álló nézetkülönbségek "a régiek". A Ziua szerint a soron következô budapesti tárgyalássorozatra maradt a másik két dokumentum megközelítése, Románia viszont nagyon ragaszkodna ahhoz, hogy a megbékélési nyilatkozat már március végén aláírásra kerüljön. De mert a politikai akarat — írta a lap — mind a négy megbékélési dokumentum egyszerre történô elfogadását hangsúlyozza, vajmi kevés a remény, hogy valamennyit sikerülne négy hét alatt véglegesíteni.

Belgrádban a román és a jugoszláv külügyminisztériumok jogi szakértôi csoportja háromnapos egyeztetô tárgyalás után megegyezett a román-jugoszláv alapszerzôdés szövegében, amelyet a végsô simítások után külügyminiszteri szinten fognak ellenjegyezni a belgrádi kormány külügyminiszterének a közeljövôben tervezett országunkbeli látogatásakor.

Hasonlóan kedvezô fejleményekrôl számolt be a külügyminisztérium szombati közleménye a február 27. és március 1. között Bukarestben tartott román-ukrán alapszerzôdési tárgyalások újabb fordulója kapcsán. Eszerint kölcsönös megértéssel kölcsönösen elfogadható megoldásokra jutottak a vitás kérdésekben, amelyeket tárgyalásra bocsátottak. Különösen vonatkozik ez az alapszerzôdés kisebbségügyi részére, amelyet a vonatkozó európai dokumentumok elemeivel gazdagítottak. A román diplomácia szerint megegyeztek a kisebbségekhez tartozó személyek kulturális, szellemi és nyelvi azonosságának kedvezô légkör megteremtésében, s az együttmûködés szorosabbra vonására e területen. A tervek szerint a következô találkozón a szerzôdés szövegének egészét véglegesítik, majd március 11. és 15. között sor kerülhet a román-ukrán tárcaközi bizottság elsô ülésére is, illetve a miniszterelnökök március második felére tervezett találkozójára.

A kijevi rádió szombati híradása szerint az ukrán tárgyalócsoport egyik tagja kijelentette, hogy a román-ukrán alapszerzôdés 99 százalékban elkészült. Az ukrán diplomata elmondta: nem vitatták a preambulumban szereplô területi problémákat, amelyekben késôbb döntenek majd kompromisszumos alapon. Szerinte nem jelenthet reális veszélyt Romániának az a szándéka, hogy területi kérdésben a hágai Nemzetközi Bírósághoz forduljon, mert ehhez mindkét fél beleegyezésére szükség van, a határok kérdését pedig érvényes egyezmények szabályozzák.

A fôvárosi Ziua címû lap, nem hivatalos, meg nem nevezett értesülésekre hivatkozva úgy tudja, hogy az eddigi kompromisszumok nem kedvezôek Románia számára.

Az 1990. évi III. Magyar Református Világtalálkozó Központi Szervezô Bizottsága — eredeti terveinek megfelelôen — 1996. február 29-március 1. napjain dr. Bütösi János, a Magyar Reformátusok Világszövetségének elnöke vezetésével ülést tartott Berekfürdôn, a Megbékélés Házában.

Bütösi János elnök beszámolt a legutóbbi szervezô bizottsági ülés óta történtekrôl. A tanácskozás részletesen foglalkozott az 1996. augusztus 3-11. közötti világtalálkozó protokolláris, pénzügyi, tájékoztatási, valamint soron következô szervezési feladataival.

A Szervezô Bizottság figyelemmel meghallgatta a romániai küldöttek beszámolóit. Románia alkotmánya és hatályos törvényei teljes mértékben garantálják az egyházi és vallási rendezvények szabadságát — ezért indokolatlan minden aggodalom és félelem, amely a Világtalálkozó romániai rendezvényeivel kapcsolatosan felmerült.

A Szervezô Bizottság meghallgatta a magyarországi esperesi kar beszámolóját a Világtalálkozóra készülô testvérgyülekezetekrôl és a szervezôdô gyülekezetközi csoportokról.

Erdély és Partium református népe és gyülekezetei felkészülten várják hazai és külföldi vendégeiket, rendezvényeik elôkészítése az elôirányzott ütemben folyik.

A III. Magyar Református Világtalálkozó Szervezô Bizottsága kéri és buzdítja a gyülekezeteket és az érdeklôdô egyháztagokat, hogy — az eredetileg kitûzött idôpontig — 1996. március 31-ig, az illetékes lelkészi hivatalok útján jelentkezzenek a találkozó alkalmaira, hogy a szervezôk az utaztatással, a határátkelésekkel, a vendégfogadással kapcsolatos teendôiket felelôsen folytathassák — mutat rá a Világtalálkozó Szervezô Bizottsága által lapunkhoz eljuttatott közlemény.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]