1997. december 25.
(IX. évfolyam, 299. szám)

Milyen jó, hogy az Úr Jézus nem fényes királyi palotában, hanem egy istállóban született. Így talán reményünk van arra, hogy a mi szívünkbe is meg fog születni. Reményünk van arra, hogy ebbe a világba is beleszületik, ahol nem puha ágy és szolgák hada várja, hanem csak szegénységünk durva szalmája és bûnbe hullt életünk szennyei. Milyen jó, hogy ahol megszületik, ott templommá lesz az istálló is. Nélküle sokszor királyi paloták válnak istállóvá, s vele az istállók is mennyei palotává szépülnek.

Milyen jó, hogy elfogadta bölcsônek a jászolt és azt a pár egyszerû rongyot, takarót, amivel bepólyálta Mária egy otthontalan estén. Így talán elfogadja Erdély jászlát is, elfogadja a mi szívünk jászlát is, és megengedi, hogy féltve ôrzött takaróinkkal békességünk és szeretetünk megmaradt cafatjaival, reménységünk megmaradt rongyaival betakargassuk, bebugyoláljuk, szívünkhöz öleljük a mennybôl érkezôt. Nem ismerte fel Betlehem, pedig megíratott, hogy ott fog megszületni! Meg akarta ölni Heródes, és mégis megtalálták a keleti bölcsek. Milyen jó, hogy otthontalanságában Isten átölelte, és keleti bölcseket küldött. Így talán remélhetjük, hogy hozzánk is bejön. Mikor annyiszor félremagyaráznak, mikor annyiszor meg nem ismernek — milyen jó, hogy Kelet bölcsei megtalálnak, amikor Jézus közelében vagyunk, és tanúi lehetünk annak, hogy mégis ô a világ Ura, akinek aranyat, tömjént, mirhát hoznak, s akinek tiszteletére Isten nagy, égi lámpást gyújtott.

Milyen jó, hogy a pásztorokhoz küldte az angyalokat. Hogy a pásztoroknak jelent meg, nem a minisztereknek, nem a királyoknak, nem a hadvezéreknek, nem az erôseknek, hanem a pásztoroknak.

Énekeltek az angyalok, így talán remélhetjük, hogy nekünk is énekelnek, hogy megnyílik az ég, s míg ôrizzük a nyájat, a családot, az egyházat, a népünket és a sokszor sötét éjbe hullott szívünket, egyszer majd körül állnak az angyalok és nekünk is énekelnek.

Milyen jó, hogy elôször azt mondták: ne féljetek! Mert tele vagyunk sokszor félelemmel, mert nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, s annyi szeretetlenség van ezen a világon és annyi gyûlölet tör sokszor reánk. Milyen jó, hogy azt mondták az angyalok: ne féljetek! És milyen jó, hogy örömöt hirdettek nekik, nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lett. Milyen jó, hogy öröm is van a világon. Egy elvehetetlen nagy öröm, amelyet nekünk Isten adott, s amely Krisztusban jött el hozzánk; hogy született nekünk a Megtartó; hogy van valaki, aki lehajol értünk és megtart bennünket, amikor zuhannánk. Hogy van valaki, aki örömöt ad, amikor szomorúak lennénk; hogy van valaki, aki átölel, amikor szíven ütne az árvaság.

Milyen jó, hogy úgy énekeltek: dicsôség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat. Mert csak ez a sorrend, az egyetlen lehetséges sorrend: elôször Istennek dicsôség, nem önmagunknak, nem a vélt emberi hatalomnak, nem az egymás ellen támadó nemzeteknek, nem a gazdagoknak, pénznek, hatalomnak, hanem az Istennek dicsôség. Mert csak azután jöhet a béke, amit annyira várunk, amelynek a nevével annyiszor visszaéltek, a béke, amire készülve annyiszor fegyverkeztek, amit annyiszor hazudtak, s ami soha el nem jött.

Béke és békesség. Különbség van a kettô között. A béke lehet rövid ideig tartó, mert csak egy megkötött paktum, amit aztán felrúgnak a felek. A békesség olyan, mint a tenger, kimeríthetetlen, örökös valóság. Ez csak nála van, aki jött, és annál, akinek adja, s aki alázattal elveszi az ô kezébôl, hogy a szívébe rejtse.

Milyen jó, hogy békesség is lehet a világon. Valamikor így írta Reményik is Békesség Istentôl címû versében:

„Viharvertépett fák — ágainkon mégis

Vadgalamb búg és Békesség terem.

Békesség: köszöntésünk ez legyen,

Békesség Istentôl."

S milyen jó, hogy úgy fejezôdött be az angyalok éneke: és az emberekhez jóakarat. Csak ennyi hiányzik, egyetlen szó hiányzik ebbôl a földi nagy mindenségbôl, ebbôl a földi nagy nyomorúságból: az emberekhez jóakarat.

Mert az angyalok énekelték, hisszük, hogy egyszer meglesz, meglesz a mi szívünkben is és az egész világon is. És megszületik végre a földre jött Isten fia jászolbölcsôjének árnyékában az emberekhez a jóakarat. Isten adjon áldott, boldog karácsonyi ünnepet minden testvérünknek.

Ámen.

Az ünnepi rendezvényre december 28-án, vasárnap reggel 10 órakor kerül sor a Deportáltak Emléktemplomában, a Horea út 21. szám alatt. Prédikál: Menahem Hacohen rabbi, a romániai Zsidó Hitközségek vallási irányítója. Mindenkit szeretettel várnak.

A KMDSZ Tanügyi Szakosztálya felhívja mindazok figyelmét, akik 1998. március-május idôszakban 1-3 hónapos részképzésre szeretnének jelentkezni valamelyik magyarországi egyetemre, hogy mielôbb szerezzék be a fogadólevelet (irat, mely igazolja, hogy az illetô egyetem egy tanára vállalja a megjelölt periódusban a hallgató szakmai irányítását — konzulens tanár). Jelentkezés és bôvebb felvilágosítás a KMDSZ irodában (Petôfi — A. Iancu — u. 21.).

Továbbra is színûktôl függetlenül érvényesek az ingyenes gyógyszerekre vonatkozó receptek. Az utóbbi idôben elterjedt rémhírek szerint egyes gyógyszertárakban ezeket nem fogadták el, mivel zöld vagy sárga papírra töltötték ki. Az illetékes központi szerv megerôsítette, hogy az ingyenes gyógyszereket továbbra is az addigi egyetlen szempont, a törvényes lista alapján bocsátják a rászorulók rendelkezésére.

— Emlékszel még arra a karácsonyra, amikor több nyelven is köszöntötte nézôit a tévé?

— Ja kérem, annak már rég lôttek.

Zsigmond Erzsébet 1937-ben született a Maros megyei Magyarón. Szomorú életét, élete tragédiáját, lánya elvesztését Sirató. Életem panaszos könyve címû könyvében (Kv., 1995) írta le.

Az írás számára ünnep és gyász, panasz, válasz nélküli beszélgetés. Az alábbi töredékek a kötet megjelenése óta készült feljegyzések.

Édesanyám drága gyermeke, immár a hetedik esztendeje nem tudok rólad semmit, ezerszer, tízezerszer elgondolom, hogy én már ennyit éltem nélküled. Hogy lehet! Mi éltet, jaj, mi, a bánat. Hogy nem elégeli meg az Isten, ha van. Mert minket úgy tanítottak, hogy az Istenben kell bízni, jaj, bíztunk is, megint bíztunk, de amikor annyi minden ér, már az is kétségessé válik, jaj, hol van az Isten. Magdikám, nincs egy perc, hogy ne veled legyek, ott a fejemben állandóan, veled foglalkozom, vajon még meddig kínlódom? 1994 advent elsô hete, sírok, mindig sírok. S akkor mintha valami azt mondaná, menj a templomba, s ne mind perelj az Istennel. Fejem a földre hajtom s zokogva kérem, adj, Uram, nyugodalmat az én zaklatott lelkemben. Ismét közeleg a Karácsony és én úgy félek az ünnepektôl. Úgy fáj, amikor látom, hogy mindenki készülôdik, ha szegény, ha nem. Nekem csak a sötétség, bezárom az ajtót, hogy senkit se lássak, nem gyújtok lámpát sem, sírni és emlékezni úgy is lehet. Magdikám, kopogtass be hozzám még egyszer, hogy higgyem, hogy van Isten.

Itt lakom egy kis faluban, a várostól nem messze. Eljöttem, hogy az életem többi részét leéljem. Messze vannak rokonaim, még messzebb lélekben.

Ha kinézek a kiskapumon, csak a bánat jön szemben. Elhagyott, kit úgy szerettem, s egyedül ô értett meg.

Mikor tudok, elmegyek hozzád a temetôbe, elsírom a bánataim , sorba veszem, gyermekem.

Hátha egyszer csak meghallod ott a magas mennyekben, s akkor megnyugszik a szívem, s aki szégyellt, elfelejt!

Istenem, csak jöjjön hamar az utolsó nagy-nagy csend.

K. Z., Kolozsvár: Létesíthetek-e több, egyszemélyes korlátolt felelôsségû társaságot?

Válasz: Egy magánszemély vagy jogi személy csupán egyetlenegy személyes korlátolt felelôsségû társaságot létesíthet. Ugyanakkor egy kft.-nek sem lehet alapítója egy olyan másik kft., amelyet egyetlen személy jegyzett be. Amennyiben ezt az elôírást megszegik, az állam, a pénzügyminisztériumon keresztül kérni fogja az ilyen társaság bírósági felszámolását. A területi kereskedelmi és iparkamara vagy más érdekelt személy is kérheti a felszámolást.

A pénzügyminisztérium novemberi rendeletében (megjelent a 318. számú hivatalos Közlönyben) idôszerûsítette a kiküldetés, áthelyezés idôszakában fizetett pótlékot. Eszerint az összeg 22 300 lej napjára azoknak az alkalazottaknak az esetében, akik munkahelyi érdekbôl más helységbe utaznak. Amennyiben a kiküldetés vagy áthelyezés meghaladja egy hónapban, megszakítatlanul a 30 napot, az említett összeg havi 296 000 lejre emelkedik. Ezt a pótlékot a 30 napot meghaladó idôszakkal arányosan számítják ki.

A kiküldetési pótlékokról szóló minisztériumi utasítás a közintézmények és önállóan gazdálkodó egységek alkalmazottaira vonatkozik. A többi cégek, vállalatok a kollektív munkaszerzôdésekben nagyobb összegeket is megállapíthattak (például 100 ezer lejt), mint kiküldetési pótlékot. A különbözetet (tehát ami meghaladta a jogszabályokban feltüntetett összeget) a magáncégek szeptemberig nem tudták szó szerinti költségként elkönyvelni, hanem hozzászámították a jövedelemhez, és úgy adózták meg (befolyásolta a jövedelemadót). Szeptembertôl azonban a különbözetet a fizetéshez adják hozzá, és ezzel együtt adózzák meg (amolyan fizetéskiegészítésként jelenik meg a plusz összeg).

Szaktanulmány szerint Németországban 14 éves kor felett négy polgár közül egy valamilyen allergiában szenved. A leggyakoribb a szénanátha, amely körülbelül hatmillió embert érint. Mintegy két és fél millióan szenvednek a Naptól, és közel ugyanannyian allergiások az állati szôrre. Az érintettek negyven százaléka szed panaszára orvosságot és tíz százalékuk nyilatkozta, hogy a tünetek komolyan korlátozzák mindennapi életét. A vizsgálat kimutatta, hogy bizonyos szakmájú és foglalkozású emberek, mint például a pékek, az asztalosok, a nôvérek és az orvosok, hajlamosabbak az allergiára.

Sepsiszentgyörgy megyei jogú város önkormányzata, Kovászna megye Mûvelôdési Felügyelôsége, a Székely Mikó Kollégium, a mikós véndiákok baráti társasága és a Székely Mikó Kollégium Alapítványa kezdeményezte gróf Mikó Imre (1805-1876) egész alakos köztéri szobrának felállítását a város fôterén. A kiírt zártkörû pályázaton Bocskai Vince szovátai szobrászmûvész alkotására szavazott egy szakmai zsûri. Úgy tervezzük, hogy a szobrot — bronzba öntött végleges alakjában — 1998 októberében leplezzük le.

Ezúton fejezzük ki hálás köszönetünket mindazoknak, akik áldozatos anyagi támogatásukkal már hozzájárultak vagy szándékukban áll hozzájárulni szoborállítási kezdeményezésünkhöz. Segítségetekkel méltó emléket állíthatunk Sepsiszentgyörgyön Háromszék nagy szülöttének, gróf Mikó Imrének, aki jeles erdélyi közéleti személyiség, mûvelôdéspolitikus, történetíró, akadémikus, közlekedési miniszter, iskolaalapító volt. Méltán érdemelte ki az „Erdély Széchenyije" kitüntetô címet.

Bank folyószámlánk: BRD (Banca Românã de Dezvoltare — Román Fejlesztési Bank) 4072996066104 Lei — 1520796066104 VALUTA.

Kérjük feltüntetni: Székely Mikó Kollégium Alapítványa — Szobor

Levélcím: Keresztes László, 4000 Sf. Gheorghe, str. Scolii nr. 1., Székely Mikó Kollégium.

Ki hitte volna, hogy ezekben a szûkös idôkben egyes kolozsváriak otthonaikban olyan egzotikus hobbiállatokat tarthatnak, mint: krokodilus, anakonda, majom, teknôc? A hat éve létesült Veterinarius Kft. négy orvosmunkatársa már gyógyított ilyeneket és persze más, tájainkon megszokott háziállatokat. De fôként az ember leghûségesebb társát, a kutyát. A rendelôbe szinte szünet nélkül hozzák a kutyusokat, pedig a városban még mûködik néhány hasonló szolgáltató egység. A nagyobb háziállatokhoz persze ki kell szállni a helyszínre, gyakran hétvégeken kell közbelépni, de a rendelôben dolgozók nem veszik félvállról a rájuk szoruló lények sorsát.

Dr. Lapohos Károly ottjártunkkor éppen egy fiatal Rottweilert kezelt perfúzióval. Szegény pára készségesen tûrte, hogy a fehérköpenyes vénáiba juttassa az erôsítô folyadékot. Miközben látogatóinak magyaráz:

— Járvány ütötte fel a fejét mostanában a kutyák között, a 2-8 hónaposok soraiban, amilyen általában ôsszel és tavasszal szokott. Tünetei: levertség, étvágytalanság, hányás, véres széklet. A hasmenés ellen oltással lehet védekezni. Féregtelenítést kell végezni a kezelés elôtt és közben is, de a legjobb a fertôzés megelôzése. A kezelés öt-hét napig tart, és közben, sajnos, nem ritka, hogy a páciens elhalálozik. Másik gyakori betegség a koronavirózis, amely ellen háromhónapos korában kell beoltani a kölyköt.

A rendelô egyik elkülönített zugában dr. Molnár Péter esztétikai mûtétet végzett az operációs asztalon jámboran alvó Dobermannon: az emberi ízlés szerint kissé nagyra nôtt füleken igazított. Nyugaton, az állatbarátok határozott fellépésére, kiment divatból ez a barbár szokás, és a versenyeken sem számít kritériumnak a kozmetikázott fül. Nálunk viszont mindenhez idô kell.

Talán nem árt még tudni az újdonsült (és bizonyára járatlan) ebtulajdonosoknak, hogy elsô dolguk legyen kikérni az állatorvos véleményét a kedvenc lény tartásával, egészségvédelmével kapcsolatban. Mert olcsóbb a tanácsadás, mint utólag a kezelés. Az itt említett rendelô ennek az állatbarát emberi szenvedélynek az ápolásán munkálkodik. Dicséretes odaadással.

1872. december 8-án, Ungváron látta meg a napvilágot Janovics Jenô. Iskoláit már Budapesten járja és végzi, kiváló eredménnyel. Nyelveket tanul, hogy Shakespeare-t, Schillert és Molière-t eredetiben tanulmányozhassa. 1890-ben felveszik a Budapesti Színi Tanodába. Apja kívánságára a mûegyetemre is beiratkozott, a gépészmérnöki szakra. A mûegyetemi tanulmányai már a kezdet kezdetén abbamaradtak: választania kellett a mûegyetem és a színi tanoda között. Paulay Ede, a tanoda igazgatója és tanára azt tanácsolta Janovicsnak, hogy hagyja ott a mûegyetemet. Janovics attól a perctôl kezdve minden erejével a színmûvészet tanulására veti magát. Olyan kitûnô tanárok irányítják, mint Paulay Ede, Jászai Mari, Újházi Ede, Csiky Gergely, Alexander Bernát. 1894 március végén veszi át diplomáját, és virágvasárnapon jelentkezik elsô állomáshelyén, Miskolcon, Csóka Sándor igazgatónál. 1895-ben rövid ideig Makó Lajos szegedi társulatánál mûködik, majd átszerzôdik Krecsányi Ignác Buda-Pozsony-Temesvár-i társulatához. Janovicsot a kolozsvári Nemzeti Színházhoz Megyeri Dezsô igazgató 1896. április 1-jén szerzôdteti. Még az év ôszén beiratkozik a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karára. Alig félévi kolozsvári mûködése után Megyeri rendezôvé nevezi ki. Harmadik éve színész, 24 éves, és E. Kovács Gyulát, Szentgyörgyi Istvánt, Dezséryt és a többi nagyot rendezi. 1900-ban a kolozsvári egyetemen tanári diplomát és a filozófiai doktorátust is megszerzi. Ösztöndíjat kap és Góth Sándorral Berlinben, Londonban és Párizsban tanulmányozhatja a színházak életét, az új irányzatokat, nagy rendezôk módszereit. 1901-ben alig 29 éves, amikor kinevezik a Farkas utcai színház mûvezetôjének. Évad közben Bölönyi József intendánst leváltják, és a kormány Megyerivel köt szerzôdést. Megyeri levélben felszólítja Janovicsot, hogy közölje feltételeit, amelyek alapján elsô mûvészi munkatársként megmaradna a színháznál. Janovics annyira exponálta magát a hivatalos tényezôk elôtt Bölönyi mellett, hogy a megtisztelô szerzôdési ajánlatot nem fogadhatta el. Szilaspusztán, Bölönyinél megírja Janovics Csiky Gergelyrôl szóló könyvének második kötetét.

Janovics színigazgatói pályáját 1902-ben, Szegeden kezdte, ahol három éven át repertoár-szervezési és -rendezési kísérleteit folytatja sikeresen. 1905-ben a szegedi városi tanács — elismerése jeléül — további hat évre akarja megbízni Janovicsot a színház vezetésével. Ezzel egy idôben Tisza István miniszterelnök felajánlotta Janovicsnak egy évre a kolozsvári Farkas utcai színház igazgatását. Janovics szívesen fölcserélte a szegedi hat évét a kolozsvári egy évvel, mert Kolozsvárt tekintette végsô állomásának. 1905 tavaszán Janovics Jenôt, a Farkas utcai színház új igazgatóját úgy fogadták Kolozsvárott, mint aki csak egy idôre ment el tanulmányútra gyakorlatszerzés céljából. Úgy fogadták, mintha a sors komoly rendelése folytán Ô mindig Kolozsvárhoz tartozott volna. „Mintha néhány évi vándorlás után hazatért volna." A csonka évad elsô nagy premiere Herczeg Ferenc „Bizánc"-a volt. A 85 éves Farkas utcai színház utolsó évadjában, 1905. szeptember 30. és 1906. június 17. között minden héten voltak klasszikus esték és operaelôadások. Minden második héten ifjúsági elôadások. Az operai mûsoron szerepel: Traviata, Hunyadi László, Faust, Trubadúr, Parasztbecsület, Balassa Bálint, Sevillai borbély, Bajazzók, Bibliás ember, Mártha, Hoffman meséi, Carmen. A klasszikusok közül felújításra kerültek: Hamlet, Othello, Lear király, Velencei kalmár, Makrancos hölgy, Tartuffe, Fösvény, Medea, Ármány és szerelem, Cyrano de Bergerac, Bánk bán, Az ember tragédiája. Shakespeare: Atheni Timonját és Molière Don Juanját ebben az évben mutatták be elôször magyar nyelven. 1906. június 17-én volt az utolsó elôadás az öreg színházban, Bánk bánt játszották. Katona József emlékének szentelték a haldokló színház utolsó lélegzetvételét.

Janovics Jenô igazgatósága egybeesik a kolozsvári színház új korszakával, melynek jelzôköve a Hunyadi téri új színház megnyitása volt. A színház építéséhez az állam nem járult hozzá. A költségeket részben az egyetemnek eladott (70 000 frt.) Farkas utcai színház, részben a színházalap pénze és Újfalvi Sándor eladott birtokai szolgáltatták. A költségeket azonban ez az összeg sem fedezte, ezért a hiányzó pénzt kölcsönként a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól vették fel, azzal a kötelezettséggel, hogy annak törlesztése a mindenkori igazgató feladata lesz. A színházat azután egy vezetô férfiakból alakult választmány Janovics Jenônek adta bérbe, és a szerzôdést a kultuszkormány jóváhagyta. A színház új épületét 1906. szeptember 8-án nyitották meg. Janovics Jenô ünnepi beszédét ezekkel a költôi szavakkal fejezte be: „Légy eleven szerve a nemzet életének, ütôere vérkeringésének, örvendezôje a nemzet örömének, hûséges tolmácsa vágyakozásának s ha sorscsapás sújtja, vigasztalója bánatos gyászának, légy temploma a hazaszeretetnek. Légy temploma a tiszta erkölcsnek, légy temploma a nemzeti mûvelôdésnek."

Janovics legsürgôsebb feladatának tekintette a színészek játékának összehangolását, az ifjúsági elôadások rendszerének továbbépítését. Az ifjúsági elôadások elôtt bevezetô elôadás tartását egyetemi és középiskolai tanárok bevonásával oldotta meg. Törekvése volt a könnyebb mûfaj háttérbe szorítása és a dráma és zenei mûvek szaporítása a játékrenden. 1907-ben az elsô évad végén Janovics javaslatára hozzákezdtek az épületen a toldalékrész felépítéséhez. A színpadhoz ragasztva nyolc méter mély, kétemeletnyi magas épületet emeltek, melynek alagsorában a bútorok és a kellékek, földszinti helyiségeiben a heti mûsorhoz tartozó díszletek és társalgószoba, elsô és második emeletén pedig irodák, könyvtár és próbaterem nyertek helyet. Az átépítés 90 000 koronába került, ezt a színügyi választmány megszavazta és a miniszter is jóváhagyta azzal, hogy ennek amortizációs részleteit is az igazgató szubvenciójából fogják levonni. A nyári szünet alatt ez a toldaléképület el is készült úgy, hogy a második évad kezdetén már a megnagyobbodott színház tágas kényelme várta a társulat munkáját.

Janovics másik elévülhetetlen érdeme, hogy az 1874-ben épült tûzveszélyes, korhadt, favázas nyári Színkör helyére 1910-ben felépíttette a Szamos-parti Színkört. A Hunyadi téri színháznak ez az épület kiegészítô része volt (1919. szeptember 30-ig), majd mentsvára, otthona, megmentôje a kolozsvári magyar színjátszásnak. Janovics igazgatósága alatt az ifjúsági elôadások tovább fejlesztették a klasszikus és nemzeti hagyományokat szeretô közönség ízlését, magyar és világirodalmi tudását. A görög tragikusok, Shakespeare, Molière és a magyar drámaciklusok rendezésével Kolozsvár nemcsak megelôzte Budapestet, de egyúttal a sok tekintetben helytelen ízlést követô fôvárosra is termékenyítô hatással volt. A magyar darabokat 100 estén, megszakítás nélkül játszották, a Shakespeare-sorozat 40 elôadása próbaköve volt a színház mûvészi teljesítôképességének, de egyszersmind a közönség fogékonyságának is. A második és harmadik háborús évadban Shakespeare öt tragédiáját: Rómeó és Júliát, Othellót, Lear királyt, Macbethet és Hamletet adták elô. 1916. április 20-án Shakespeare halálának háromszázadik évfordulójáról emlékeztek meg. Janovics bevezetô elôadásában rámutatott, hogy „akkor, amikor harcban állunk az angolokkal, a franciákkal, a nagy szellemeknek kijáró hódolattal áldozunk az angol és a francia költészet világot hódító jeleseinek". Ezt írta errôl a Kolozsvári Újság: „Hát bizony mi ilyen barbárok vagyunk! Nem is egyszerûen barbárok, hanem — mint egy szellemes osztrák regényíró megállapítja — hunok, akik izolált zsargonunkat rá akarjuk erôszakolni az egész világra. Osztrák barátunk bizonyára nem tudja, hogy kevés nemzet dicsekedhetik olyan tökéletes Shakespeare-ismerettel, mint mi, akiknek magyar költôóriások tolmácsolják a nagy angol zseni remekeit."

A háború negyedik évében tizenkilenc különféle opera volt mûsoron, 1918. március 12-én ünnepelte a kolozsvári közönség az ötvenedik operaelôadást. Az elsô világháború utáni új történeti helyzetben az elsô hónapok a legnehezebbek. A hadtestparancsnok 1919 januárjában, márciusában és áprilisában egy-egy hétre betiltja az elôadásokat. Janovicsnak 1919. október 1-jén át kellett adnia a teljesen magánpénzbôl épült Hunyadi téri színházat. Azt a színházat, amelynek Ô volt az elsô igazgatója 1906-ban, de nevét nem vésték be az elôcsarnok márványtáblájába. Az utolsó magyar nyelvû elôadás 1919. szeptember 30-án volt. Shakespeare Hamletjét játszották Janovics Jenôvel a címszerepben. A Hamlet elôadását a cenzúra csak úgy engedte meg, hogy abból a nagy monológ kimarad. Csak az elsô sort volt szabad elmondani: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés". A cenzor törölte a darab utolsó jelenetét. Fortinbrans diadalmas bevonulása elmaradt, s így az elôadás a haldokló Hamletnek Horatiushoz intézett szavaival végzôdött:

„Én meghalok, te élsz, gyôzd meg felôlem És igaz ügyem felôl a kétkedôket."

1919 októberében Janovics társulatával átköltözött mentsvárába, a Szamos-parti Színkörbe. Mûsorpolitikájának alapelvei annak ellenére nem változtak, hogy a színházat fojtogató pénzügypolitikai szorítás egyre jobban fokozódik. Bért kellett fizetnie abban a színházban, amit Ô építtetett, és külön adót az elôadás után. A különleges viszonyok ellenére sem csügged Janovics. Bevezetô elôadásokkal mutatott be Shakespeare-, Ibsen-, Strindberg-, Anatole France- és B. Shaw-drámákat. Petôfi-ünnepélyt rendezett. Felelevenítette az ifjúsági elôadásokat. Nagy sikerrel mutatja be Tabéry Géza, Bárd Oszkár, Indig Ottó, Gulácsi Irén és Gyôri Illés darabjait, amelyek már elôfutárai a harmincas években kifejlôdô erdélyi drámának. Pályadíjat írt ki a hazai drámairodalom elômozdítására. A román-magyar kulturális kapcsolatok megteremtése céljából több híres régi és modern román író: Caragiale, Iorga, Victor Eftimiu, Goga, Sadoveanu, Lucian Blaga darabját tûzte mûsorra. 1923-ban a budapesti Nemzeti Színház igazgatójává akarták kinevezni. Pekár Gyula államtitkárnak ezt válaszolta: „Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért a megtisztelésért, de nem tudom elszakítani a kapcsokat, amelyek engem Kolozsvárhoz kötnek. Erdélyben most nehéz harcot vív fennmaradásáért a magyar színház. Úgy érzem, hogy ebben a harcban reám ott szükség van. Hagyjanak engem ott. Itt találnak sokkal méltóbbat a Nemzeti Színház vezetésére."

1924-ben a Shakespeare-ünnepségek keretében színre került az Othello, a Makrancos hölgy, a Szentivánéji álom, a Vizkereszt, a Rómeó és Júlia és a Hamlet. 1925 januárjában a drámai együttes négy darabot mutatott be Bukarestben. A haladó fôvárosi sajtó elragadtatással írt a vendégszereplésrôl. Kolozsváron Janovics kemény küzdelmet folytat minden irányban. A harcot egy évtizedig bírja, s ezalatt a magyar színjátszás fenntartására áldozza egész vagyonát, házát és értéktárgyait. A támadások évrôl évre fokozódnak, amíg 1930-ban kivették kezébôl a színházat. Mûvezetônek alkalmazzák. 1932 ôszén Janovics hosszú idôre megválik a színháztól. „A nagy harcot megvívtam, de úgy éreztem, hogy ez elôl ki kell térnem. Ki is tértem." De nem ült tétlenül. A három színházépülethez kötött kolozsvári magyar színjátszás történetét írja. Szeged városa a Szabadtéri Játékok mûvészi vezetésével bízta meg 1936-39. között. Láthatatlanul figyeli a kolozsvári színházi elôadásainkat. 1941-ben újabb sérelem éri: nem Ôt nevezik ki a visszakapott Hunyadi téri Nemzeti Színház igazgatójává. A faji törvények miatt 1943-ban a Gestapo elôl jóakarói Budapestre szöktették és ott bújtatták.

1944. október végén a Hunyadi téri színházban Városi Színház néven magyar társulat létesült azokból a színészekbôl, akik nem települtek át Budapestre. Kolozsvárt maradva vállalták az újrakezdés megpróbáltatásait. A magyar együttesnek Kômíves Nagy Lajos lett az igazgatója. Janovics 1945 tavaszán visszatér Kolozsvárra, és átveszi a színház vezetését Kômíves Nagy Lajostól. Huszonhat év után újra Ô a Hunyadi téri színház igazgatója. 1945. október 21-én tartottuk utolsó elôadásunkat. Másodszor kényszerítették Janovicsot, hogy társulatával elhagyja a Hunyadi téri színházat. Az átköltözéssel egy idôben a Szamos-parti Színkör színpadán megkezdtük a Bánk bán próbáit a következô szereposztásban: Biberach Janovics Jenô, Gertrudisz Poór Lili, Melinda Koós Zsófia, Tiborc Réthely Ödön, Petur bán Fekete Mihály, Bánk bán Senkálszky Endre. Rendezô: Janovics Jenô. A fûtetlen színpad mostoha körülményei és a színház megnyitásával járó gondok felôrölték igazgatónk szervezetét. 1945. november 16-án, az évadnyitás napján meghalt a XX. századi magyar színjátszás legnagyobb alakja, Janovics Jenô. Meghalt, mielôtt Biberach jelmezét magára ölthette, mielôtt tervei valóra váltásához hozzákezdhetett. Janovics végakarata az volt: bármi is történjék vele, 1945. november 16-án, Katona József születésének 154. évfordulóján nyissuk meg a kolozsvári magyar színjátszás 154. évadját. Utolsó kívánságát teljesítettük. Temetésén a Házsongárdi temetôben Lantos Béla színésztársunk megfogadta mindnyájunk nevében: „Utolsó leheletünkig ôrködni fogunk a strázsán".

Ünnepvárás idején szinte naponta számítgatjuk, hogy fehér avagy fekete lesz a karácsony. Figyelmesen hallgatjuk az idôjárási elôrejelzéseket, megállapítjuk, hogy locsogott-e vagy kopogott Katalin napján, s türelmetlenül várjuk az elsô hópelyheket, akármilyen hideget hoznak, bármilyen veszélyesek, csúszósak az utak, bármilyen költséges a fûtés. Csak lepje el végre a föld minden szennyét a hófehér lepel, hogy azt hihessük, béke van, csend és nyugalom. Ünnep. És nem csupán kinn, hanem benn, a lelkekben is.

Pedig milyen nehéz áltatni magunkat, és milyen nehéz elhinni azt, hogy ez így van. Hiszen nyolc éve mindig szebbet, jobbat álmodunk, és mégis egyre szûkösebb napok köszöntenek ránk. Az anyagi gondok növekednek, az ingerültség, a türelmetlenség fokozódik, a nyolc évvel ezelôtt megfogalmazott remények elérhetetlen, távoli álmokká váltak. Holott egy évvel ezelôtt minden tartalék erônket arra fordítottuk, hogy megváltoztassuk a dolgok menetét. S még akkor is bíztunk abban, jön majd egy új, jobb szándékú hatalom, amely az embert helyezi a társadalmi lét központjába. De csalódnunk kellett. Csak a népkonyhák, a koldusok és munkanélküliek száma nôtt, a gyûlölködés és egymás ellen uszítás. És senki sem adta vissza az éhezô, didergô emberek méltóságát. A lehetôséget, hogy önmaguk teremthessenek emberhez méltó életet maguknak és családjuknak. Nem alamizsnára várnak ôk, hanem arra, hogy két kezük munkájával, ha kell, véres verejtékkel, de nem odavetett konccal kapaszkodjanak egyre magasabbra. Legalább addig, amíg nem alulról kell felnézniük arra az Európára, amely körülveszi ôket. És amelyik iszonyodva fordul el az esdô kezektôl.

Karácsony van. Mindenki karácsonya. S az országot kereszténydemokraták vezetik.

(Részlet)

Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemes-csoport.

Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehetô legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József.

Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szûz Mária arcáról az ô arcának vonásai ragyogtak rám, s töltöttek el jólesô nyugtalansággal.

Elindultunk. Az egyébként szelíd természetû, szunyókálásra hajlamos mezôségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte ôket. Heródes — Lukács Jóskán a tiszteletes asszony elnyûtt, kék pongyolája lötyögött; Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította kamasz ingereinek viháncolásában. A szoknyát meg-meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. „De jó Kati-szaga van!" — mondta, s végighempergett a havon, egyik angyalunkat is magával rántva. A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedôt csavart magára, a pásztorokon juhbôr bûzlött, a futár püspöksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona.

— Indulás! — kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. — Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora elôtt.

A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus.

— Keljünk fel s menjünk el! — lelkendeztem én is, a szárnyaim rebbentve, és lelki szemeimmel Piroska harmatorcáján csüggve. — Mert ha valaki megelôz bennünket a hírrel, az urak a kapukat bezárják, és a kutyákat is eleresztik. (...)

A kántor úrnál a mennyezetig érô, gyönyörûen földíszített karácsonyfa elé állítottuk a betlehemes ládikót. A csákós futár a botjával kopintott, elújságolta, hogy örvendetes szép hírt hallott az éjjel, odakint az ajtó elôtt Szent József küzdött a kutyákkal, Heródes fennen hangoztatta, hogy minden toppantására ég s föld megrendül, és toppantott is valóban a faggyúszagú foltos bakancsával, de csillag helyett a bajusza esett le, és ezzel a színpadi vétséggel egyidejûleg én is kiröppentem a való világból. Szárnyaim alatt nem éreztem a spárga szorítását, a gyertyák és csillagszórók az égitestek sebességével suhantak el örömtôl repesô szemeim elôtt. Elfelejtettem, mi végett indultam el otthonról, csak azt tudtam, hogy minden vasárnap elrebegett gyermeki fohászom: add Uram, engedd Uram, hogy Piroska engem szeressen — ím beteljesedett, mert Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyôágak alatt, és reám nevetett. Mint egy elszakadt gyöngysor, úgy pergett rám a kedve, és akkor olyan mozdulatot tettem, mint aki leszakítja a szárnyait és átadja annak, aki arra született, hogy földön járó emberek csak a tekintetükkel illessék. S bár szöveg és helyzet szerint hallgatnom kellett volna, feléje fordulva énekelni kezdtem.

— Mit akarsz te, fiam? — szólt rám a kántor úr. — Összezavarod az egész istenséget.

Erre a szóra magamhoz tértem, és míg a király bajuszát visszaragasztották, verejtékezô homlokom törölgetve azon vitatkoztam magamban a kántor úrral, hogy a szent estének a szerelem nélkül semmi értelme.

Kifelé menet a szárnyam beleakadt az ajtóba és leszakadt. A hónom alá vágtam, úgy vittem, mint cigány a törött hegedûjét. A dombon — míg a többiek a ládikóban a szamarat és a pálmafát rendezgették, a fából faragott kisdedet a jászolba helyezték — leültem a hóra, s a kántorlak ablakában Piroska arcát kerestem...

Elmúlt karácsony estéje.

Inkább éjszakát kellene mondanom, hajnalban ugyanis még kántáltak az ablakok alatt. Tömegesen és szólóban egyaránt. A szabadtéri színjáték nagy kórusa százfelé szakadva ismételte és variálta ugyanazt a dallamot, amelyet este elkezdett.

Mint a járni tanuló gyermek, idônként hasra vágódva bukdácsoltak a köszöntôk.

Megjött a karácsony

veres paripáján

fagylaló szelet fúj

zuzmarázott száján

Jézus a megváltó

e napon született

azért szent nevével

kívánom hát nektek

kolbász alatt nyögjön

a vén kakasülô

bôséggel teremjen

búza málé szôlô

bojtosfarkú bornyú

tíz-húsz az udvaron

csikó tinó bárány

birka az udvaron...

tiszta jószívembôl

kívánom ezeket

adjon a jóisten

boldog ünnepeket

Apám is kántálni ment a presbiterekkel. Anyám otthon tartott szolgálatot. — „Szabad köszönteni?" — „Szabad, szabad!" — ismételte gyermeki örömmel. Le-lehunyta a szemét, próbálta kitalálni hang, vétség, ének szerint a vendégek személyét. „Ez Juli, ez Feri, Gergi, Verona, Ilona! Újra látjuk egymást!" A gyerekeknek és a cigányoknak kiosztott egy zsáknyi perecet. Jóízûen kacagott a tréfás köszöntôkön. — „Mondd még egyszer!" — „Hallgasd!" — intett felém. Rokoni, baráti, ismeretségi szálakat bogozott újra. — „Ezt a fiúcskát ismered? A Jónás fia! Hát azt a szép lányt? A Mihályé! Öleld meg bátyádat! Istenem, be szépen nôtök! Istenem, hogy múlik az idô!"

Már lefeküdtem volna, de meg kellett várnom a betlehemeseket. Egyebek között Jóska öcsém is, aki — hogy megérkeztek, mindjárt láttam — a fáradt angyal szerepét játszotta. Fáradt volt Heródes, Szent József, a futár is, az egész istenes társaság. Alkonyat óta járták a falut, a határt, nem csoda, hogy amikor énekre került a sor, heten kilenc felé vitték a dallamot. — „Mint a politikusok" — jegyezte meg D. bátyám, aki maga is egy kacskaringós kántálás szárnyain ereszkedett közibénk a savanyú bor és mákos kalács mellé. A kalácsban kevés volt a mák, szimbólumszerû. „Legalább nem ragad a fogunk közé." A karácsonyfa: fonnyadt, félredûlt ágacska, sztaniolpapírral díszítve. „Csak ennyire futotta." „A kis unokámért!" Öcsém angyali rongyain-szárnyain, égre emelt énekes arcán önmagamat vehettem szemügyre huszonöt év távolából. Kellô áhítat híján luciferi józansággal vettem újra tudomásul, hogy a valamikor oly fontosnak vélt szereplés mily komikussá törpült az idôben. Ez alkalommal a szemlélôdés szerepe jutott ki nekem. A kántáló rokonság mintha megérezte volna magányomat, sapkát vetett a fejemre, sálat a nyakamra:

— Gyerünk kántálni! (...)

Két vagy három utcát végigkántáltunk. „Íme, itt a zúrban maszületett gyermek, ó jöjjeteki-mádjuk, ó jöjjeteki-mádjuk királyunkat!" Jólesett zuhanyoznom az örömük záporában.

Reggelre belepte nyomunkat a hó.

Az ágyból még sokáig a néptelen utat néztem, ahogy elhullámzik az ablakunk alatt. Simának látszott, s hogy szavamat az ünnephez igazítsam: afféle mennybe vezetô ösvénynek. De én akkor már tudtam róla, hogy a csalóka felszín alatt bokamarjító göröngyök és keréknyomok leselkednek a hiszékeny gyalogosokra.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]