1997. december 30.
(IX. évfolyam, 301. szám)

*

Bukarestben vasárnap este 91 éves korában elhunyt Corneliu Baba festômûvész — közölte hétfôn a mûvelôdési minisztérium. A XX. század egyik legnagyobb képzômûvészének tekintett Corneliu Baba életmû-kiállítása novemberben nyílt meg a bukaresti szépmûvészeti múzeumban.

Az új külügyminiszter várható feladatait vázolja fel Andrei Plesu „A diplomácia kacskaringós útjain" címû vezércikkében az Adevãrul lap hétfôi száma. Plesut a parlament két házának délutáni együttes ülésén erôsítették meg tisztségében, majd letette az esküt Emil Constantinescu államfô elôtt.

Az 1998-as esztendô román diplomáciai prioritásait kiemelô írás egyebek között rámutat, hogy a diplomácia csillogó világa tele van olyan veszélyes csapdákkal, amelyek, ha nem veszik figyelembe ôket, súlyosan árthatnak nem annyira a filozófus Plesu személyiségének, mint inkább Románia nemzeti érdekeinek. A cikk emlékeztet Adrian Severin kezdeti hibáira, amikor szerintük „a most leköszönô külügyminiszter" — egyetlen lépésben mindent felkínált Budapestnek anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe, s aki mandátumának elsô napjaiban alkalmatlan pillanatban olyan kijelentést tett, hogy Romániának van alternatívája arra az esetre, ha a NATO elutasítaná.

Elsô helyen említi a lap az új román külügyminiszter évi feladatai között a román–orosz alapszerzôdés tetô alá hozását. Ezt követôen az Adevãrul számba veszi a bukaresti diplomácia washingtoni, németországi, franciaországi és nagy-britanniai feladatait, az ország NATO- és EU-esélyeinek bebiztosítása szempontjából. S a Budapesttel való kapcsolatok sem olyan rózsásak, amilyeneknek azokat Severin feltüntetni igyekezett, s amilyeneknek általában a „Plesu által alapított és vezetett Dilema c. hetilap tartja azokat".

Plesunak a Petre Roman-kormányban mûvelôdési miniszterként szerzett tapasztalatait felidézve — amikor is a neves mûvészetfilozófus azzal búcsúzott posztjától, hogy nem volt jó minisztere a kultúrának, s aki nyilván hideg megfontolás nyomán tavaly ôsszel visszautasította a neki felkínált németországi megbízatást is — a lap így „harangozza be" az új külügyi tárcavezetô diplomáciai karrierjét: „Egy jó külügyminiszter — mûvész. Plesu úr bebizonyíthatná, hogy egy mûvész is lehet jó külügyminiszter, amilyenre most Romániának valóban nagy szüksége van".

A BBC értesülése szerint egy napilapnak nyilatkozva Traian Bãsescu közlekedésügyi miniszter élesen bírálta a miniszterelnök és a kormány tevékenységét. A tegnapi kormányülésen a miniszterelnök felkérte ôt, hogy vonja vissza állításait. Ehelyett Bãsescu felajánlotta lemondását. A kormányülés után Victor Ciorbea a sajtónak nyilatkozva kijelentette, hogy elfogadta Bãsescu lemondását.

Mihály király emlékezetes sajtóértekezletet tartott Bukarestben, elsô ízben azóta, hogy ötven évvel ezelôtt elüldözték az országból. Az 1989-es fordulat után most történhetett meg elôször, hogy egész családjával együtt lehet Románia földjén — hangsúlyozta az egybegyûlt újságíróknak, majd dicsérô szavakkal méltatta a román sajtót. Büszke arra — mondotta az egykori király —, hogy országa Közép-Európában az elsôk között van az újságok és tévéállomások számának tekintetében. Arra biztatta az újságírókat, hogy amikor szükségesnek látják, bíráljanak, leplezzék le a törvénytelenségeket.

A továbbiakban arról a tevékenységérôl beszélt, amellyel Románia érdekeit képviselte. Nem értett egyet azzal a vélekedéssel, hogy a NATO-ba lépés kísérlete kudarccal végzôdött. Emlékeztetett, hogy egy évvel ezelôtt a NATO-tagság fantáziaszüleménynek tûnt, ahhoz képest a második csoportba tartozás hatalmas lépésnek értékelhetô. Európai útja során a továbbiakban is elômozdítja az ország beilleszkedését az európai szerkezetekbe — ígérte a volt uralkodó.

A sajtóértekezleten Mihály király kijelentette, hogy ezután családjával együtt többnyire az országban tartózkodik majd. Ezzel kapcsolatban a sajtóban különbözô találgatások láttak napvilágot, ezekre a sajtóértekezleten nem kívánt reagálni, csupán annyit mondott, hogy számûzetésének most már nincs értelme.

A 76 éves Mihály az utóbbi idôben nemzetközi sajtóügynökségeknek adott nyilatkozatokban többször leszögezte, hogy nem kíván visszatérni a trónra és családja nem formál igényt a királyi vagyon öröklésére, az 1948-ban elkobzott javainak visszaadása az általános visszaszolgáltatás részét képezi majd.

A Román Kommunista Párt fôvárosi központi székházában vasárnap megünnepelték a köztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját.

Stefan Muresanu szóvivô, a párt politikai-ideológiai problémáival foglalkozó alelnök kijelentette, hogy a párt megpróbálta bebizonyítani a román közvéleménynek, hogy a köztársaság valóban foglalkozhat és válaszolhat a munkásosztály problémáira és szükségleteire. Hozzáfûzte, hogy az RKP a munkásosztály érdekeit védi, nem ellenzi a kis- és közepes méretû privatizációt, nem helyesli azonban az összgazdasági magánosítást.

A jövô év január 31-ig érvényes a háborús veteránoknak, forradalmároknak és rokkantaknak kibocsátott szállítási bérlet, akárcsak a nyugdíjasoknak járó 50 százalékos vasúti jegykedvezményre jogosító szelvény. A meghosszabbítás lényeges feltétele, hogy december 31-ig a szállítási bérleteket láttamoztassák, illetve szerezzék be az érdekeltek a vasúti menetjegyirodáktól.

Ennek értelmében Magyarországról egy turista kihozhat 10 darab egyenként 500 forintos egyforma terméket, vagy 5 darab 500–2000 Ft közötti árú azonos terméket, illetve két darabot az 5000 Ft-ot meghaladó termékfajtákból. Ha a kihozandó termékek összértéke nem haladja meg a 250 ezer forintot és beilleszkedik a fenti jogszabályokba, nem szükséges a valutabeváltás. Ellenkezô esetben a turistának igazolnia kell a valutabeváltás tényét.

Sírhantokon nem illik mulatozni — ez a közismert illemszabály Victor Ciorbea miniszterelnöknek jutott eszébe, sajnos, késôre, így már csak a jövôre vonatkozóan jelenthette ki, hogy a bukaresti Egyetem téren többé nem szabad szilveszterezni. A miniszterelnök kifejezte sajnálatát, hogy a fôpolgármesteri hivatal nem értesítette idejében a tervrôl, hogy az Egyetem téren nagyszabású murit szerveznek.

Victor Ciorbea egyébként bejelentette, hogy 1998-ban a kormány törvénytervezetet dolgoz ki a mûemlékek és emlékhelyek felújítására, gondozására, megnevezve az Egyetem teret, ahol a forradalmár szervezetek szerint is kegyeletsértés történik az idén.

Mi, kolozsváriak, reméljük, hogy a készülô törvénytervezetben módot találnak a Fôtéren évek óta folyó törvénytelenség felszámolására is. Nemcsak a történelmi mûemlékhely helyreállítását kellene végre biztosítani, hanem az 1989. december 21-i forradalmi események egyik színhelyén tátongó bombatölcsért éppen ideje volna betömni.

A politikusok egymásnak ellentmondó módon értékelik a Ciorbea-kormány egyéves mérlegét. Markó Bélának, az RMDSZ szövetségi elnökének „komoly fenntartásai" vannak a romániai reform ütemével kapcsolatban. „Nagyon sok tétovázás, feladás, visszalépés" történt a reformfolyamat során 1997-ben, ami minden alkalommal feszültséget keltett — mutatott rá a politikus, aki a Curierul national címû bukaresti lapnak nyilatkozva „bizonyos fokú erélytelenséget és tekintélyhiányt" vetett a kormány és az RMDSZ-t is felölelô koalíció szemére.

Markó „nagy hibának" tartja, hogy a kormánynak alárendelt közigazgatási gépezetben csak részben történtek változások, éppen ezért most „ezekben az intézményekben nagyon radikális változtatásokra van szükség".

„Veszélyes késlekedésnek" mondotta Markó azt is, hogy csak most kerülhet sor egy átfogó és jól megalapozott privatizációs törvény megalkotására.

Ion Iliescu, a legnagyobb ellenzéki párt vezetôje szerint nem igaz, hogy a Ciorbea-kormány reformot és szerkezeti átalakítást hajtott volna végre. Úgy vélekedik, hogy a Ciorbea-kabinet „tönkretette és aláaknázta a nemzetgazdaságot".

Ion Diaconescu, a kormányon lévô kereszténydemokrata nemzeti parasztpárt elnöke viszont úgy látja, hogy a Ciorbea-kabinet egyéves kormányzása kedvezô változást eredményezett az ország külföldi megítélésében, ami igen elônyös Románia euroatlanti felzárkózása szempontjából.

A Transilvania Ökoklub közleményben hívja fel a figyelmet arra, hogy karácsony elôtt Kolozsvár piacait elárasztották a gyanús eredetû fenyôfák. A több tízezres felhozatalban gyakoriak voltak a védetteknek számító ezüstfenyôk, és a túlkínálat miatt sok eladatlan példány került szemétre. A környezetvédôk szerint az idei erdôrablás minden eddigit meghaladt. A törvénytelenségnek hallgatólagos részese a hatóság, az erdôvédelmi szerv. A felelôtlen kapzsi és gátlástalan fairtás megfékezésére nagyon keveset tettek az illetékesek — mutat rá a Transilvania Ökoklub nyilatkozata.

Karácsony közeledtével az utcai és piaci árusok úgymond csak kétféle fenyôfajtát, a lucfenyôt és az ezüstfenyôt kínálgatják eladásra. Pedig a természet sokkal nagyobb választékról gondoskodik. A fenyônek a tudomány a következô váltazatait ismeri: banksz, bérci, borovi, cirbolya, déli, duglász (kék, szürke, zöld), erdei, ezüst, fekete, gesztes, gyalog, Hemlock, jegenye, kolorádó, krími, lápi, luc (arizonai, fekete, kanadai, kaukázusi, Omorika, Sitka, szibériai, szúró, vörös), mamut, mandula, mocsári, páfrány, páncél, peuce, selyem, sima, szurok, tengerparti, törpe, vörös (Dehuri, európai, lengyel, szibériai).

VÁRADY KATALIN: HANGOK A SZÉLBEN címû verseskötetét mutatják be január 5-én, hétfôn du. 5 órakor a Heltai-alapítvány székházában (Mikó/Clinicilor 18.).

• Gyilkossági kísérlettel vádolják Sabin Moldovan dési lakost. A jegyzôkönyv szerint a 65 esztendôs férfi és 17 évvel fiatalabb veje, Vasile Radu közötti korábbi nézeteltérések kedden délután poharazgatást követôen csúcsosodtak, amikor elôkerült a konyhakés. Furcsa mód az após vesztette el hamarabb önuralmát, és ô volt az, aki háromszor döfött is. A penge megsértette a vô légcsövét, és csak szerencsével határos módon nem okozott végzetes tragédiát. A vô a 3-as számú sebészeti klinikára került, az apóst pedig letartóztatták.

• Tyúktolvajt vizsgálnak a bánffyhunyadi rendôrségen. Petru Rostas 30 esztendôs helyi lakost azzal vádolják, hogy az 1994-tôl 1996-ig terjedô idôszakban szárnyasokat lopott el négy gazdaságból. Az ügyészség 30 napra szóló elôzetes letartóztatási parancsot állított ki a késôn lebukott tyúktolvaj nevére.

• Nemi erôszak kísérlete és lopás a vád Ioan Mailat ellen. A múlt hét elején az 55 esztendôs férfi behatolt S. I. kiskapusi házába, ahol élelmiszert követelt. A 76 esztendôs asszony megtagadta a kérés teljesítését, majd távozásra szólította fel a férfit, akit a házigazda elutasító magatartása kihozott sodrából. Erôszakoskodni kezdett, de alantas szándékát szerencsére nem tudta véghez vinni. Még aznap este bezörgetett Stan O. házába is, de kérését ott is visszautasították. A sötétség leple alatt az éhes férfi mégis hozzájutott a falnivalóhoz, de az elôbbiek füstölôkamrájából elhordott disznóhúst és szalonnát végül inkább roma „igénylôknél" értékesítette.

• Tizennégy közúti baleset szerepel a december 23-tól 29-ig terjedô idôszak rendôrségi nyilvántartásaiban. A négy halálos áldozat pedig arra int: vezessünk óvatosabban és az útviszonyoknak megfelelô sebességgel!

• Pénteken S. C. melegszamosi házának udvaráról tûnt el egy Fiat személygépkocsi. A gyalui rendôrök gyors közbelépésének köszönhetôn a tolvaj rövidesen megkerült: Valentin Stan 24 éves gyalui fiatalember szabadlábon védekezhet.

A személyes kapcsolatok, a barátság nem ismer határokat. Ékes bizonyítéka ennek a testvérvárosi hálózat, amely bizonyos esetekben még a legsötétebb diktatúra idején is képes volt egy csöppnyi reménysugarat lopni a szívekbe. Természetes hát, hogy 1989 után, a tiltás megszüntével egymás után alakultak az országhatárokon átnyúló baráti társaságok. Egyikük az Amicitia, amely Dés lakosságát hozta közelebb a tokajiakhoz, teremtett állandó kapcsolatot a Szamos mente és Tokaj hegyalja között. A társaság ugyancsak gazdag tevékenységgel büszkélkedhet. A kulturális rendezvények, kirándulások mellett a tagok együtt ünnepelnek, szórakoznak, örvendenek egymás sikereinek, igyekeznek eloszlatni a gondokat. Mert együtt könnyebb és kellemesebb. Az 1997-es esztendôt a hagyományos, január 3-i újévköszöntô találkozóval nyitották meg, majd dési diákok utaztak tanári kísérettel Tokajba, hogy részt vegyenek a Rákóczi Ferenc vetélkedôn. De volt farsangi, nônapi és szüreti bál, karácsony elôtt pedig bazár a gyermekeknek és lakásdíszítési kiállítás felnôtteknek. Májusban tokaji tanárok élvezhették a désiek vendégszeretetét, októberben pedig, polgármesteri meghívásra, a désiek látogathattak Tokajba, a híres-neves szüreti napokra.

Az Amicitia Dés-Tokaj Baráti Társaság tagjai, a hagyományokhoz híven, az 1998-as esztendôt is együtt köszöntik január 3-án, a dési Magyar Házban. A batyus bál este 6 órakor kezdôdik. Jó szórakozást, sikerekben gazdag boldog új esztendôt, a baráti szálak még szorosabbra fûzését kívánjuk a társaságbelieknek. És minél több új tagot, igaz barátot!

Kormányhatározat értelmében szegénysorsú tanulók 600, 800, illetve 900 ezer lejes ruha-, cipô-, tanszer- és élelmiszertámogatásban részesülhetnek.

A Báthory-líceumban nem „ömlesztve" vásároltak, hanem az érdekelt tanulókat (kisebbeknél a szülôket is) meghívták, hogy méretre válasszák ki a szükséges ruházati cikkeket, cipôket stb., így a legmegfelelôbben használhatták fel a kiutalt összeget.

50 diák ötvenezer lej értékben vásárolhatott a MODEX cég üzleteiben vásárlási utalvánnyal; a cég ugyanis az idén is megajándékozta a rászoruló tanulókat.

A jó példa ragadós! „Ajándékozz meg egy árva gyereket" — hirdették a Báthoryban ötletes plakátok. A kezdeményezô XI. B a pénzt, valamint a természetbeni adományokat az árvaházi gyermekeknek szánta. Az akciót az V-VIII. osztályosok is komolyan vették.

Szép karácsonyi ajándékot hozott Szovátáról 5 báthorys diák. Hárman közülük dobogós helyezést értek el a magyar líceumista diákok Hegyi Lajos Matematika Emlékversenyen. Lendek Zsófiát (XII. A) és Kelemen Zoltánt (X. B) I. díjjal és Felméri Pétert (IX. A) III. díjjal jutalmazták.

A Soros-alapítvány idei szokásos közvélemény-felmérése a jelenlegei romániai életszínvonal helyzetére keres választ. A megkérdezettek 39%-a értékeli úgy, hogy az utóbbi egy évben nem mutatkozott lényeges változás életében. Viszont 35% nyilatkozta, hogy valamit romlott a helyzete és 9%-nak sokkal rosszabb az életszínvonala. 16% él jobban valamivel, mint a tavaly, és csupán 1%-nak javult a helyzete lényegesen. Ami a jövô évi kilátásokat illeti, alig 3% reménykedik a látványos fejlôdésben, 33% óvatosan derülátó, 20% nem vár változást, 17% enyhe és 4% drámai visszaesést képzel el, míg a megkérdezettek 23%-a nem tudott nyilatkozni. A családi háztartási bevételek szempontjából nagyon széles a szórtság: a mai román társadalom alig 1%-a költekezhet különösebb megszorítások nélkül, 7% vásárolhat idônként drága fogyasztási cikkeket, 23% kordában tartott költekezéssel decens módon él, 41% kénytelen beérni csak a legszükségesebbekkel és 28% adja ennél is lejjebb.

A nagy vállalatok privatizációs folyamatáról is meglehetôsen eltérôek a vélemények. A megkérdezettek 17%-a szerint nagyon jó irányba tartunk, 35%-nak nagyjából elfogadható a trend, 21% viszont részben rosszallja a mostani folyamatot és 12% teljesen elítéli azt. 15%-nak nincs véleménye ebben a kérdésben. Hogy milyen mértékben segíthetik a külföldi befektetések a hazai gazdaságot? A román társadalom 24%-a nagyon bizakodik, 38% mérsékelten, 16% kisebb mértékben, 9% nagyon kis mértékben és 13% nem tudja, mit gondoljon. Kell-e az államnak beavatkoznia az árak felsô határának megszabása érdekében? 67% támogatja ezt, 24% úgy véli: csak csínján a beavatkozással, míg 9% nem tudja a választ. A reform következtében leghátrányosabb helyzetbe került a parasztság (33%), munkásság (23%), fiatalság (22%), nyugdíjasok (10%).

És ami talán a legfontosabb: mennyi idôbe telik, míg jelentkeznek a reform elsô pozitív jelei? A megkérdezettek 10%-a szerint egyéves várakozási idôrôl van szó, 16% gondol két évre, 11% három évre, és 33% három évnél hosszabb idôszakra, 13%-uk nem lát kiutat és 17%-nak nincs véleménye.

látványaink logikájáról szól. A vizualitás korában élünk. Információink jelentôs hányadát a látás révén szerezzük. „Képkorszakról, sôt, képkorról beszélnek, konzumidiotizmusról, mértéktelen és ritualizált képfogyasztásról. A nyomtatott szó kultúráját, az ellenôrizhetô logikai érvelésû tipográfiai elmét fölváltotta a fragmentált tudatú, csak a pillanatnak élô képimádó tömegember uniformizáló univerzuma". (Pethô Ágnes)

Kelemen Attila esszéje a hétköznapok stílusairól szól. Szerinte a három legfontosabb a bankár, a techno és az amerikai stílus. A bankár stílus esetében „a hangsúly nem annyira a testeken, mint az arcokon van". Színei pihentetôek. Ezzel ellentétben a techno stílus „az erôs ingerek és mindenféle mámorok stílusa". Jellegzetes mûfaja a követhetetlen klip. Az amerikai stílus „a kozmikus szerénység stílusa". „Lényege, hogy a nagy volumen elôhívja a nagy formátumot, és soha nem késô nagy formátumúnak lenni. Ezúton válik minden vásárlás egzisztenciális tetté, a nagy vásárlásban pedig a nagy egzisztencia csúcsosodik ki."

Balázs Imre József a kétnyelvûség és kevertnyelvûség viszonyát elemzi. A tanulmány szempontokat nyújt a képvers esztétikájának a kidolgozásához. A képvers írásaktus, „metaköltészeti alkotás", a vizuális elemek pedig „vers(át)formáló eszközök".

E lapszámban Lászlóffy Csaba, Karácsonyi Zsolt verse és Moldova György Mikes-regényének a harmadik része olvasható.

B. L., Kolozsvár: Tömbházunkban még nem jegyezték be az új törvény szerint azokat a tulajdonos társulásokat, amelyek az eddigi lakótársulások helyét veszik majd át. Elmarasztalnak-e ezért bennünket?

Válasz: A novemberi 196. számú törvénnyel már másodszor módosították az 1996/114. számú lakástörvényt. Ennek 20. pontja egy évvel meghosszabbította a tulajdonos társulások bejegyzési határidejét. (Tehát a törvény életbe lépésétôl — 1996. október 21. — számított 24 hónapon belül kell megalakulniuk az új társulásoknak.)

Esôs, sáros tövisháti karácsony van, a szilágysági hepehupákon még gumicsizmával is bajosan lehet járni. Sokan emberemlékezet óta nem éltek át ilyen karácsonyt: csorog az esô, és a patakok árvizet sejtetôen csobognak a dombok között.

Múltidézôben járjuk a Tövishátat. A szürke, mozdulatlan jelen árnyékában keressük a nyolc évvel ezelôtti események emlékeit. Olyan itt minden, mintha az idô a két világháború között megállt volna. Az utcák középkori sarát dagasztja a karácsonyi kántás, azóta sem javítottak errefelé utat. A gyenge földek csekélyke hozama csak öregeket késztet egy utolsó erôfeszítésre, hogy a visszaszerzett ôsi juss egy része legalább ne maradjon parlagon. A rendszerváltozás után többnyire nyolc osztállyal itthon maradt, vagy a gyárakból kikerült fiatalok Magyarországon próbálnak szerencsét, s aki teheti, ott telepszik le. A többség azonban rendszeresen hazatér, és az összekapargatott forintokból itthon próbál szerencsét. Sok nehezen megközelíthetô, sáros közben mutatós házak épülnek. Bennük egyre több a gyermek, több, mint az utóbbi húsz évben bármikor. A gyerekzsivaj jövôt ígér, erôsödô, újjáéledô magyar közösségeket Szilágykeresztúron, Kis- és Nagydobán, Szentkirályon, Vérvölgyön, Nagymonban, Szilágymenyôben, Désházán, Lelében...

A megyei hatóságok által jórészt feledésre ítélt magyar faluvonulat nyolc évvel ezelôtt újságírók, tévések, rádiósok százait fogadta, szolidarizált Szilágymenyôvel, ahova 1989. december 22-én a környezô falvakból magyar reformátusok ezrei érkeztek a kommunista rezsimmel szembeszegülô Tôkés Lászlótól hallani istentiszteletet. A Ceusescu-rendszer egy eldugott, sáros, vegyes lakosságú kis falucskába számûzte a temesvári lelkészt, közel kétszáz lelkes magyar gyülekezetbe, abban a reményben, hogyha a forradalmat sikerül leverni, a megtorlási hullámban Tôkés Lászlót aprócska gyülekezetével együtt eltüntetnék a föld felszínérôl.

Nem így történt. Szilágymenyô és környéke ma is büszke a nyolc évvel ezelôtti eseményekre. Tôkés László püspök az emlékezetes évfordulón évi rendszerességgel visszatér Szilágymenyôbe, hogy a környék magyarságával együtt emlékezzen. Bizonyára az akkori események miatt sem nézik jó szemmel a vidéket a megyei hivatalosságok, Szilágy megyébôl azért is jut ide kevés közpénz...

Milicistákkal körbezárt faluba nevezték ki a lelkészt

Karácsony másodnapján emlékezni jöttünk Szilágymenyôbe. Feleleveníteni azt, amit az emlékezet nyolc év távlatából megôrzött. Szerencsénk van: a „koronatanú" szûcsmestert, Varga Jenôt családja körében, otthon találjuk a középkorban épített, fazsindelyes haranglábú templommal szemben, a falu egyik legszebb portáján, tágas emeletes házban. Apja a környék legjobban megbecsült szûcsmestere volt, a családi gazdaság az akkori idôkben alapozódott meg, amikor a bôrruhák, bundák, szôrmék divatja tombolt, a szûcs jól élt belôle. Fia is ezt a szakmát tanulta, a rendszerváltozás után azonban változott a divat, mást igényeltek az emberek, így félbehagyott a családi örökséggel és feleségestôl beállt benzinkutasnak: Szilágycsehben ketten üzemeltetik a környék egyetlen PECO benzinkútját.

Megalakulása óta a szilágymenyôi RMDSZ elnöke. Azokban a forró napokban ô tartotta igazából a kapcsolatot a Tôkés házaspárral, ô kockáztatott a legtöbbet. Készségesen mesél 1989 decemberének szilágymenyôi eseményeirôl.

— Tôkés László szilágymenyôi lelkészi kinevezésérôl december 17-én, vasárnap reggel értesültünk. Virág Károly szilágysomlyói esperes milicista kíséretében megjelent a faluban, Papp László püspök megbízásából. Elmondta a presbitereknek, hogy a püspök elfogadta a szilágymenyôiek sokévi kérését a lelkészi állásról, és egy Tôkés László nevû papot neveznek ki a faluba. Készülôdjünk, fogadjuk melegen, mert hamarosan meg fog érkezni. Ahogy jöttek, úgy távoztak is. Egymásra néztünk, kissé furcsálltuk ezt a fajta bejelentést, de örültünk, hogy végre lesz állandó papunk. A Szabad Európa rádió adásaiból akkor már hallottunk egyet s mást Tôkés Lászlóról és a temesvári eseményekrôl, bizonyosat azonban nem tudott senki. A papilakban tíz éve nem lakott senki, elhanyagolt állapotban volt, tanakodtunk, mitévôk legyünk? Elhatároztuk, hamar összefogunk, és pár nap alatt rendbehozzuk, kimeszeljük. Fél tizenegykor rendesen harangoztak, közeledett a tizenegy órai istentisztelet. Amikor az emberek templomozáshoz gyülekeztek, díszes kocsi jelent meg a templom elôtt, és kiszállt belôle a kommunista párt Szilágy megyei elsô titkára megtudakolni, hogyan készülôdünk a lelkész fogadtatására. Mindenki megdöbbent, néztük egymást, nem értettük, miért olyan fontos a pártnak, hogy nekünk lelkészünk legyen? A beszolgáló lelkész is megérkezett, az emberek bementek a templomba.

Istentisztelet közepén azonban szokatlan zajra lettünk figyelmesek, kocsik hajtattak a közelbe. Egy rendôr benyitott a templomba, félbeszakította a lelkészt, és szólt, hogy a munkaképes férfiak jöjjenek ki, pakolják le a lelkész holmiját. Kint kocsikaraván fogadott. Elöl egy szirénázó közlekedésrendészeti kocsi jött, mögötte három milicistaautó és egy nyitott teherautó. Tôkést és feleségét külön kocsikban hozták. A lelkész házikabátban, házipapucsban volt. Mindketten megtörtek, sápadtak voltak, Tôkés László erôsen sántított. A milicisták nem engedték, hogy szóba álljunk a házaspárral, hogy üdvözöljük ôket: betuszkolták mindkettôjüket a papilak egyik üres szobájába.

A teherautóra minden fel volt hányva: látszott, hogy kutyafuttában dobálták fel a holmikat. A teherkocsit lepakoltuk, mindent behordtunk a papilakba, de nem engedték meg, hogy rendet teremtsünk. A konvojjal érkezô milicisták és civil ruhás szekusok ellepték a templom és a papilak környékét. Nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy a lelkésszel senki nem beszélhet, a papilakba nem léphetünk be. Ady Áron kurátorunkat hatalmazták fel, hogy bemehessen Tôkés Lászlóékhoz, ha valamire szükségük van. A házaspárt az ô gondjaira bízták.

Istentiszteletek — fegyverek árnyékában

A falu megijedt, mindannyian rettegtünk. Mi lesz a gyülekezettel, mi készül itt? A papilak körül nem lehetett téblábolni, mert a környékrôl elküldtek a milicisták. Én a házunk ablakából néztem a fejleményeket, mi lakunk a legközelebb a templomhoz. Láttam, hogy estére újabb csapat milicista érkezik, ezúttal a környezô falvak, községek rendôrei. Az ôrséget a szabadságáról visszahívott szilágyszegi milicistaôrs vezetôjére, Pop Dorura bízták. Ez kissé megnyugtatott, mert a szomszéd falu rendôrét az akkori körülményekhez képest rendes embernek ismertük. A konvojjal érkezett csapat ezzel távozott.

Megérkezett az elsô ételcsomag a faluból, vacsorát vittünk Tôkés Lászlóéknak. A kurátort körbefogták a milicisták, az ételt összetúrkálták, nincs-e benne valami tiltott dolog? A biztonság kedvéért a milicisták a falubeli román férfiakból civil ôrséget szerveztek az egyházi porta köré. Attól az éjszakától kezdve már nem aludtunk nyugodtan, minden magyar félt a faluban.

Hétfôn reggel a milicisták betelepedtek a papilakkal szomszédos házba, bevezették a telefont. Nagybányára mentem temetésre, és délután, amikor jöttünk hazafelé, a Szilágyszegrôl a faluba felvezetô út le volt zárva, milicisták igazoltattak. Akkor már az egész falut körbezárták: erdôn, mezôn ôrszemek álltak, csak a madár repülhetett be. Szilágymenyôt idegen nem tudta megközelíteni! A milicistákat huszonnégy óránként cserélték. A templom környékére hatalmas reflektorokat szereltek, a falu egész éjszaka fényárban úszott.

Karácsony elôtti nagyhét volt. Tôkés Lászlót és feleségét minden reggel bevitték kihallgatásra a szilágyszegi rendôrôrsre, ahol a megyei milícia és a szekuritáté parancsnokai várták. Amikor dél körül vagy délután visszakísérték ôket, megengedtek egy rövid istentiszteletet. 15–20 idôs ember mert elmenni a templomba. Tôkés Lászlót rendôr kísérte be a templomba és vissza a papilakra. A felesége terhes volt, rosszul érezte magát, de orvost nem engedtek a közelébe.

Szerda reggel kocsival indultam volna Szilágycsehbe, de az utcán egy civil ruhás csoportra lettem figyelmes, elállták az utat. Amikor a lelkészt és feleségét újból elvitték kihallgatásra, bementek a papilakra. Késôbb tudtuk meg, hogy mindenhova lehallgatókészülékeket szereltek. Szóba elegyedtem a szilágyszegi milicistával, megkínáltuk egy karéj zsíros kenyérrel, behívtam a házunkba. A milicista sem tudta igazából, kit és miért ôriznek. Hallgatólagos jóváhagyásával szerdán pár percre bejuthattam a papilakra, a lelkészék vacsoráztak. Intettek, hogy ne beszéljek: cetlit nyomtak a kezembe telefonszámokkal, hogy hívjam fel a rokonságot, és nyugtassam meg, hogy élnek. Zilahról telefonáltam. Talán akkor derült ki, hogy hova vitték ôket.

Csütörtökön elmaradt az istentisztelet: Tôkés Lászlót és feleségét késô estig tartották kihallgatáson. Amikor este hazatértek, ismét belopakodtam hozzájuk: csendben hallgatták a holmi közül véletlenül elôkerült táskarádiót. Tôkés László gondterhelt, meggyötört arccal suttogta, hogy valószínûleg kihirdetik az ostromállapotot, és akkor a környezetében is bárkit agyonlôhetnek. Kért, hogy nagyon vigyázzunk, legyünk éberek!

Talán az volt a legszörnyûbb éjszakánk, senki nem tudta, mi következik. A faluba senki nem jöhetett be, el voltunk már teljesen zárva a világtól. Éjszaka azonban nem történt semmi. Péntek reggel ismét kezdôdött a kihallgatás. Délelôtt megérkeztek Tôkés László rokonai a papilak elé, nem tudom, hogyan engedték be ôket a milicisták. Amikor megtudták, hogy nincsenek a faluban, visszatértek. Feltûnt azonban, hogy a milicisták egyre izgatottabbak, nem találják a helyüket, látszott az arcukról, hogy félnek.

Magyarok ezrei zarándokoltak a faluba

Dél körül bekapcsoltam a tévét, s akkor már Sergiu Nicolaescu beszélt, Ceausescu távozott. Rohanok a milicista után, jöjjön be, nézze meg, hogy mi történt. Nem hisz a szemének, rám förmed, hogy ne komédiázzak vele, kapcsoljam át romániai adóra! Hamarosan telefonon érkezett a parancs a visszavonulásra: pár perc múlva egy rendôr sem maradt a faluban, sem a környéken!

Tôkés Lászlóék délután jöttek vissza a rokonsággal. Akkor már özönlött mindenhonnan a tömeg: a környezô falvak magyarsága tömegesen érkezett Szilágymenyôbe. Kevesen fértek be a templomba. Tôkés László kemény, lelkesítô istentiszteletet tartott, mindenki örült, sírt. Istentisztelet után beköltöztek hozzánk az emeletre, mert nálunk egyrészt nagyobb volt a kényelem, másrészt úgy gondoltuk, itt nagyobb biztonságban vannak! Mire az egészen együtt voltunk, és tárgyaltuk, mi lesz a további teendô, özönleni kezdtek az újságírók, tévések, itthonról és külföldrôl egyaránt. A helyi és a désházi férfiak a szilágyszegi betérôig ôrt álltak az úton éjjel, nappal, nehogy váratlan támadás érjen. A románok is fenntartás nélkül örültek a lelkész jelenlétének, a román templomban is beszélt Tôkés László. A Román Televízió felvételt készített róla, de ez már nem került adásba soha. A filmet a Magyar Televízió adásában láttuk.

Másnap megérkezett Puscas Dan, a volt zilahi párttitkár, megtudakolni, nem kell-e Tôkés Lászlóéknak tüzelô, nem fáznak-e? Mondtuk, ha tudnak hozni egy autónyi fát, mi megköszönjük, különben mi már gondoskodtunk a téli tüzelôrôl.

Megérkezett karácsony, az istentiszteleteket zsúfolt templomban tartotta Tôkés László. Az emberek szakadatlanul jöttek, mentek. Megalakult a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezete, a zilahi vezetôk is kijöttek, hogy üdvözöljék a falut és az ellenálló lelkészt. Kértük, hogy a biztonság kedvéért küldjenek ki pár fegyveres katonát, mert akkor már országszerte lôttek, folyt a tömegmészárlás, féltünk, nehogy valaki ránk támadjon az éj leple alatt. Üres kézzel sokat nem tehettünk volna. Jött is a zilahi kaszárnyából tíz fegyveres kiskatona. Átadtuk számukra a papilak egyik szobáját, a falu biztosította az ellátásukat. Jött a csapattal egy törzsôrmester és kapitány is. Ez megnyugtatta az embereket.

Szilágymenyôtôl Bukarestig

Karácsony másodnapján este katonai ezredes érkezett hozzánk, hogy Tôkés Lászlót elvigyék Bukarestbe az új hivatalosságokkal tárgyalni. Tôkés elvben ment volna, de gondolkozási idôt kért. Átment a papilakra, s amikor láttuk, hogy nem tért vissza, utánamentem. Azt mondta, nem mer elmenni, egyedül fél. Biztatam, hogy neki feltétlenül ott kell lennie, mindenki ôt várja. Visszakérdezett: eljössz velem? Elgondolkoztam, de rávágtam, hogy igen. Egy kikötésem volt: azt mondjuk az asszonyoknak, hogy csak Zilahra megyünk, hogy feleslegesen ne aggódjanak. Mindketten éreztük, hogy nagy kockázatot vállalunk, s talán soha nem térünk vissza!

Útközben kiderült, hogy a Kolozsvárról Zilahra értünk küldött katonai terepjáró felborult, használhatatlan, így a szilágyságiak kocsijával érkeztünk meg a kolozsvári vasútállomásra, ahol ôrzött, külön utazófülke várt az éjszakai bukaresti gyorson. Reggel, amikor megérkeztünk az Északi pályaudvarra, nagyon szoros katonai sorfal között haladtunk végig a kijáratig, itt külön kocsikba ültünk, és elindultunk az új hatalom rezidenciája felé. Én lenn maradtam a protokolltermekben, s megvártam, amíg Tôkés László Iliescuékkal tárgyal. Mindenki kedvesen fogadott, úgy éreztem, örülnek a jelenlétünknek. A látogatásról este már részletesen beszámolt a nemzeti tv-adó. Visszafelé jövet mesélte Tôkés László, hogy felajánlották, válasszon egy tárcát az új kormányban. Nem fogadta el. Reggelre ismét Zilahon voltunk, bevittek a katonai parancsnokságra. Mindenki üdvözölt, elrepült az idô. Ezután már megnyugodtunk: úgy gondoltuk, közvetlen veszély sem Tôkés Lászlót, sem a menyôi magyarokat nem fenyegetheti.

Itt nem lônek a terroristák

Készülôdtünk a szilveszterre. Estefelé bejött a zilahi katonai parancsnok, hogy valami furcsa csillagot látnak Zilah felett, igazából nem tudják, mi lehet az. Terroristák támadásától tartott mindenki... Így küldtek éjnek idején három harckocsit Szilágymenyôbe, megvédeni a falut, ha netán valóban támadnak az ismeretlen terroristák. A szokásos éjféli harangzúgás is elmaradt, hosszú évszázadok óta talán elôször. Leoltottuk a villanyokat, a gyerekeket védettebbnek hitt szobákba vittük, a falu újból rettegett. Lassan elmúlt az éjszaka, ránk virradt 1990 elsô reggele, és nem dördült el egyetlen lövés sem Szilágymenyôben vagy környékén. A harckocsik január 10-ig tartózkodtak a faluban. Tôkés Lászlóék január 20-án mentek el Szilágymenyôbôl, addig nálunk laktak, együtt virrasztottunk át sok-sok éjszakát.

A romániai 1997-es gazdaságpolitikának a lényege és eredményei, úgy érzem, benne vannak a fenti címben. A liberális gazdaságpolitika, amit a Nemzetközi Valutaalap és Világbank ránk ruházott, mindenkire, erôsekre és gyengékre egyformán érvényes gazdasági játékszabályai, úgy néz ki, hogy igazán csak az erôseknek kedveznek, a felzárkózni akaróknak járhatatlan utakat jelenthetnek. A pénzügyek elsôdlegessége csak a gazdagok számára jelenthet sikert, és mi, gyengék a 12,5 millió tonna kukoricatermés mellett importdisznóhúst fogunk vásárolni, mert szétverték a nagy állami termelôgységeket, nem adtak elegendô hitelt, és a mezôgazdaságban a termelôkapacitások kihasználatlansága fájdalmas méreteket öltött.

Az életszínvonal viszont romlik, az ígéretek papíron maradnak, és a nyugati befektetôk távolról sem tülekednek, hogy részt vegyenek a szerkezetváltás és modernizáció felette szükséges folyamatában.

Mit is hozott az 1997-es esztendô?

Az állami, úgynevezett adminisztrált árak óriási többségét eltörölték, de jelentôs és egészséges konkurencia nélkül. Ezért az infláció mértéke 1997-ben elérte a 150%-ot. Gazdaságpolitikánk a szegénységhez volt igazítva, s a politikai ígéretek és csatározások dzsungelében elmaradt az, amire a legtöbben számítottak: a normális életvitelhez szükséges fizetés, elfogadható árakkal. Az árak terén a felzárkózás a nyugat-európai modellhez a legtöbb termék esetében „sikeres". Az átlagfizetés viszont 130 USD (1 046 000 lej havi bruttó fizetés).

A koalíciós kormány, sajnos, igazából nem kezdte el a nagyprivatizációt, az ipar szerkezetváltását, a bank-magánosítást, nem lett konvertibilis a nemzeti pénznem, ugyanakkor a brutto nemzeti termék 6%-kal lesz kevesebb mint 1996-ban volt, és a költségvetési hiány majdnem kétszer akkora, mint reméltük. Egyben viszont bajnokok vagyunk: a pénzügyi zárlat értéke 1997 november végén elérte a több mint 60 billió lejt, az állam tehát közvetett úton, továbbra is hitelezi a veszteséges nagyüzemeket, amelyek nem fizetik a villanyt, a gázszámlát és az adókat, és kapuikat mégsem zárták be. A tizenharmadik fizetés is elmaradt 1998-ra, így talán decemberben ideig-óráig az infláció mértéke csak annyi lesz, mint novemberben, tehát 4,3–4,7%.

A római szerzôdés négy alapvetô koordinátájához, amirôl már írtunk: az áruk, a tôke, a szolgáltatások és személyek szabad áramlásához úgy tíz év múlva csatlakozhatunk. A gazdasági növekedés és modernizáció szorosan összekapcsolódik viszont az iskolarendszer és humán-tôke minôségével; a társadalombiztosítás és szociális biztonság, egészségügy helyzetével; az infrastruktúra helyzetével és megújulásának lehetôségeivel a szállításban, távközlésben és energia-szektorban.

Ebben a három vonatkozásban a legnagyobb a lemaradás, és a nyugati értékelés szerint a bizonytalanság a rozoga infrastruktúrával függ össze. Ennek modernizálásához pénz, idô és megfelelô szakértelem kell.

Írtam és írom, hogy eljött, karácsonyra, a fájdalmas beismerések és felismerések ideje. Talán ez segít a megtisztuláshoz, és a tanügyi törvény szenátusi buktatása után a magyarok elitjére is vonatkozik.

Vajon okultunk-e? Nyolc év hihetetlen rövid idô egy nép életében. Idéznék Emil Constantinescu elnök salzburgi beszédébôl: „...a népszerûség eróziója miatt két vagy több kormány szükséges ahhoz, hogy a reformok eljussanak arra a szintre, amikor a hasznuk már érezhetôvé válik...

Az ár, amit a románoknak fizetniök kell a reformokért, túl nagy ahhoz, hogy a végén fél eredményekkel is megelégedjünk. A társadalom mûködése szempontjából rendkívül fontos a bizalom, a tisztesség és lojalitás, amelyek a társadalom intézményi tôkéjének részét képezik."

A központosított gazdaságról és tervkényszerrôl a szabad piacra való áttérés az életszínvonal csökkenését és következésképp társadalmi nyugtalanságot hoz magával, ami nem szükségszerûen irányul a reformok ellen, de veszélyezteti azok lényegét és ütemét. A gazdasági rendszerváltás súlyos következményeit viselôk érdekeit leghatékonyabban nemcsak az állam segítségével, civil szervezeteken keresztül, az önszervezôdés útján érvényesíthetjük.

A nagy vívmány a demokrácia és sajtószabadság az emberi felelôsségtudatba vetett bizalmon alapul. Ezt a felelôsségtudatot folyamatosan táplálni és mûvelni kell. Az államnak és vezetôinek bízniuk kell az állampolgárokban, és az átmenet felelôsségének jelentôs részét át lehet ruházniuk a polgárokra, akik a közéletben, a polgári együttélés, szolidaritás és közremûködés különbözô formáiban kiveszik részüket.

A politikai erôtér és ciklusváltás helyzetérôl, esélyeirôl, jövôképérôl tárgyalni, elmélkedni kell, de belátható idôn belül nem lehet jobbulás, ha nem történik meg az ôszinte elemzés után a magunk revíziója.

Románia egy éve országló reformista kormánya elôszeretettel hangoztatja, hogy leszámolt a románok és az országban élô magyar kisebbség közötti ôsi ellenségeskedésekkel, a legutóbbi fejlemények tükrében azonban „ez az állítás egyre üresebb szólamnak tûnik" — írta elemzésében a Financial Times.

A mértékadó londoni politikai-gazdasági napilap karácsonyi kiadásának terjedelmes összefoglalója megállapítja: a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetôi sem tudják irányítani frakciójukat a kisebbségi anyanyelv oktatásbeli használatának kérdésében, és a szenátus, amely a magyar iskolákban is románul kötelezi tanítani a földrajzot és a történelmet, Constantinescu elnök saját pártjának lázadása tette lehetôvé.

George Pruteanu, a felsôház oktatási bizottságának parasztpárti elnöke, aki a lap szerint a lázadást irányította, a Financial Timesnak nyilatkozva kijelentette: azokon a vidékeken, ahol a magyarok többségben élnek, sok magyar alig beszél románul, „ez abszurd helyzet..., arra kell ösztönöznünk Románia magyar lakóit, hogy jobban sajátítsák el a román nyelvet, és nem arra, hogy méginkább elszigetelôdjenek".

A lap szerint a két ország kormánya erôteljesen dolgozik azon, hogy a viszály ne csússzon ki az ellenôrzés alól, magyar diplomaták azonban „egyre nyíltabban figyelmeztetik a bukaresti kormányt: Románia nem engedheti meg magának, hogy Szlovákiára kezdjen hasonlítani a Nyugat szemében". Az elemzés szerint a magyar kormánynak semmi kedve még egy olyan viszályhoz, amilyen a Szlovákiához fûzôdô viszonyt mérgezi, éppen „az elsô világháború után elvesztett területek jelentôs magyar kisebbségei miatt". Magyarország tudja, hogy e területek visszaszerzésére nincs esély, ezért abban bízik, hogy a határok az EU-csatlakozással elvesztik jelentôségüket „az emberi kapcsolatok szintjén".

A lapnak nyilatkozó egyik magas rangú magyar határôrtiszt kijelentette: Magyarország EU-tagként sem engedheti meg keleti határainak szoros ellenôrzését, hiszen „Magyarország nem csupán a szomszédos országokkal, de Magyarországgal is határos". A lap szerint az ilyen kijelentéseknek „igencsak nacionalista felhangjuk van sok román fülében".

A lap szerint a szocialisták vezette magyar kormány nem esett annyira zavarba az oktatásbeli nyelvhasználat felett kirobbant újkeletû konfliktustól, mint Constantinescu elnök, mert kínosan igyekszik hangsúlyozni, hogy a romániai magyarság érdekeit nem Magyarország, hanem az RMDSZ képviseli. Belpolitikai okokból azonban a magyar kormány mégsem engedheti meg magának, hogy gyengének mutatkozzék a magyar kisebbség védelmében, hiszen közelednek a parlamenti választások, és a radikálisabb romániai magyar politikusok szoros kapcsolatokat ápolnak a magyarországi ellenzéki pártokkal.

Ez a helyzet megköveteli, hogy a magyar kormány ragaszkodjék az alapszerzôdésbe foglalt kisebbségi jogi ígéretek szigorú betartásához, és a budapesti kormánykoalíció vonakodva ugyan, de mégiscsak visszasodródhat abba az etnikai viszálykodásba, amelyrôl már azt remélte, hogy sikerült jó idôre eltemetni — áll a Financial Times öthasábos karácsonyi elemzésében.

A Petôfi utcán bandukolva nincs olyan nap, amikor ne állnék meg néhány másodpercre megcsodálni a még romjaiban is elegáns, hangulatos Gilovics-házat, amely már évek óta omladozóban van. Már gyerekkoromban is érdeklôdtem az épület iránt, amely toronyszerû emeletével az egykori Kincses Városra emlékeztetett. Hetekkel ezelôtt egy férfit láttam onnan kijönni, két öt-hat éves, igencsak szegényesen öltözött gyerekkel. Most, télen az emeleti ablak mintha épebb lett volna, mint az ôsszel; az ablakba tett tábla szalonna pedig egyértelmûen arra mutatott, hogy lakik valaki az épületben.

Az ütött-kopott kapu elôtt sokáig álldogálunk, betûzzük a felsejlô feliratot: Gi-lo-vics... Aztán megpróbálunk „kopogni", mint utóbb kiderül, sikertelenül, ugyanis a kapu az elsô érintésre kinyílik. Beomlófélben minden: az egykori lépcsôház, az egykori szobák, az udvari épületek. A kéményt tényleg csak a csoda tartja még a magasban: egyik oldalát már lehasította a szél, a helyükön maradt téglák meg a leggyengébb fuvallatra is megremegnek. Bal oldalról, egy szobának kiképezett helyiségbôl hangok hallatszanak, hát újra kopogni próbálunk, hallózunk, románul, magyarul... A hangok hirtelen elhalnak: magunkra maradunk ennek az omló épületnek kísérteties árnyaival. Odébb, az udvaron tízesével száradnak ruhadarabok. Suttogások jobbról is, balról is, végül kinyílik az egyik „ajtó", és kilép rajta egy magas roma férfi. Mögötte sötét szobaféleség ötlik fel: alig látni valamit, ugyanis a Gilovics-ház betört ablaküvegei helyén pokróc feszül. Elôjön egy kutya is, aztán négy kíváncsi barna bôrû gyerek. Valahogyan elmondom, hogy nem vagyunk rendôrök, hanem csak csóró újságírók, és a Gilovics-házat lakó családot szeretnénk megismerni. Mint utóbb kiderült, több családnak is otthont nyújt az omladozó épület, pontosabban húsz (!) felnôttnek és hat gyereknek. Ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, a ház egyik legépebbnek tûnô sarkába invitálnak bennünket, ahol is egy kályha, egy rozzant szekrény, két ágymaradvány és egy asztal szerepét betöltô bútordarab biztosítja az „összkomfortot". Az egyik sarokban mosatlanok, a másikban a kiskutya, amelynek sorra a lábára lépnek a besettenkedô gyerekek. Egyiküket gyorsan elküldöm néhány neszkávés zacskócskáért, hogy a lassan jócskán megtelt „szoba" roma és nem roma lakóinak bizalmatlanságát oszlassam. Sorra veszem a gyerekeket, mint egy tanító: Varga Éva Alexandra négyéves, elöl és oldalt kopaszra van nyírva, mint megtudom, azért, mert beteg volt a fejbôre, és csak úgy múlt el, ha a beteg részeken lenyírták a hajat. Hátul tenyérnyi felületen feketéllik kopasz fején a haj. Czuli Gelu ötéves, neki is beteg volt a fejbôre, de metilkékkel rendbehozták a szülei. Czuli Anna Martina a legnagyobb a gyerekek között, elmúlt hétéves, de nem jár iskolába, mert hát honnan pénz? Apja azt reméli, hogy majd Bánffyhunyadon sikerül jövôre beíratni a lányát, ugyanis ott olcsóbbnak véli az iskolai életet. Czanka Alexandru büszkén mondja, hogy „cinc" éves, Vrabie Zoltán pedig, hogy hat. Zoltán egy darabig járt óvodába, dehát mibôl fizették volna a szülôk a tanítást? A legkisebb az „emeleti lakosztályban" tanyát verô fiatal család Stoica Daniela nevû kislánya.

A szülôket és a felnôtteket nehezebb számba venni, hiszen vannak közöttük, akik csak néha jönnek „haza". Négy család lakik a földszinti romokban, a „toronyban" pedig — amelynek ablakában megláttam az utcáról a szalonnát — kettô.

Czuli Gelu Alexandru amolyan adminisztrátori szerepet tölt be ezen a nyomortanyán, ha gond van a „lakókkal", hozzá szokott mindenki fordulni. Amikor azt kérdem tôlük, hogy ki vezeti a „kommunát", mind a tíz jelen levô felnôtt rá mutat. — Czuli ismeri itt a legjobban a dolgokat! — gyôzködnek bennünket. Czuli szerint a Gilovics-házat már évtizedek óta elhagyták lakói, és hallotta valahol, hogy mûemléképületrôl van szó. Tudomása szerint ezt a házat valamikor „Casa cãlãului"-nak, azaz a hóhér házának nevezték.

— Én az elsôk között „költöztem" ide, úgy egy éve — mondja. — Huszonnyolc éves vagyok, három gyerekem van, és nagyon sajnálom, hogy szüleim nem taníttattak. Ha így elgondolom a dolgokat, összehasonlíthatatlanul többre vittem volna, mint így, iskolázatlanul!

— Tud olvasni?

— Ahhoz képest, hogy még elsô osztályba sem jártam, elég jól olvasok. Egyedül tanultam meg olvasni, méghozzá a Fãcliából, az 1989 elôtti kolozsvári román lapból. Sokáig utcaseprôként dolgoztam, de történtek olyan dolgok az életemben, amelyek miatt elvesztettem az állásomat...

— Bûncselekmény?

— Én nem nevezném annak. Elmondom, mi történt akkor, miért zártak el tíz hónapra. A barátommal azon vitatkoztunk, hogy ki erôsebb, ki tud megemelni egy személygépkocsit. Kinéztünk magunknak egy Skodát. Ittasak voltunk... Én megemeltem az autót, de kinyílt az ajtaja... Ez lett a vesztem. A legkisebb gyerekemet kénytelen voltam árvaházba adni, hiszen az állami gyermeksegélyen kívül semmi más pénzforrásunk nincs. Csak nemrégiben tudtam „kiváltani" onnan a gyereket. Most ô is velünk van — mutatott Czuli Gelu az újságírók jelenlététôl a végsôkig felvillanyozott kölykök közül az egyikre.

— A húsz felnôtt közül, aki itt tengôdik, hányan tudnak írni-olvasni?

— Szinte mindegyikük. Mi nem vagyunk bûnszövetkezet! Nem vagyunk tolvajok! Nem volt hol lakjunk, így hát az elmúlt hetekben lassan, családonként beköltöztünk ebbe a lakatlan házba... Tudja maga, hogy milyen nehéz volt ezt a romot kitakarítani? Majd mutatok én magának egy olyan helyiséget ebben az épületben, ahol nem „takarítottunk" még! Majd meglátja, hogy az évek során mi szemét gyûlt itt össze! A szektoristának is mondtuk, hogy nem vagyunk tolvajok... Ô azt mondta, hogyha nem lopunk, meg verekszünk, akkor egy darabig „lakhatunk" itt. De hogy késôbb mi lesz velünk, meg a gyerekekkel, nem tudom.

— Miért nem állnak be dolgozni valahová? Hiszen erejük teljében levô férfiak is vannak itt!

— Dolgozunk! — kiáltja el magát büszkén Czuli. — Dolgozunk! Papírt, meg kartont gyûjtünk, és azokat értékesítjük. Üzletrôl üzletre járunk, és hordjuk a kartondobozokat! A gyerekek is!

— Hogyan kezdôdik maguknál a nap?

— Mindegyikünk korán felkel, és együtt megyünk papírt gyûjteni. Délben fôzünk. Fôleg „polonec"-et eszünk, lisztbôl csináljuk. Hús? Honnan hús, uram? Honnan? Bizony van úgy, hogy a hat gyerek közül az egyik éhesen marad este... Aztán a munkahelyekkel kapcsolatban: mi, romák, általában nem rendelkezünk mindig hivatalos papírokkal... Ezek nélkül pedig nehéz elhelyezkedni.

Lassan elkészül a három kávé, egy kopott tálcán a rozoga asztalra is teszik nekünk. Kínáljuk ôket, ôk meg minket. Végül újra rálép az egyik kölyök a kutya lábára, és a nagy nyûszítés-sorozat mindenkit lefoglal. Végül ottmarad a kávé az „asztalon", és a „lakók" kezdenek kifelé szivárogni: van, aki csak a szomszéd odúba, van, aki az emeletre, a szalonnás ablakú helyiségbe. A bejárati kapu alá érve Czuli Gelu még elmondja, hogy a rozoga kémény nem hagyja ôt még éjszaka sem nyugodni, hiszen bármikor lezuhanhatnak a téglák. Isten ôrizzen, hogy akkor történjen ez, amikor a gyerekek az „udvaron" játszanak. Czuli még a kapuban is aggályoskodik: nem lesz vajon baj abból, hogy írtam róluk? Nem költöztetik vajon ki ôket?

Mit mondhatnék nekik? Kellemes karácsonyt kívánok búcsúzóul, habár biztos vagyok benne, hogy karácsonyfa nélkül, dideregve és éhesen fogják tölteni a karácsonyt az „új" otthon, a Gilovics-ház omladékai között.

A Petôfi, régen Külsô-Torda utca egykor 21., most 23. szám alatti házat jócskán megviselte az idô. Az a vélemény is elhangzott róla, hogy több száz éves. A rogyadozó külsô azonban ennél kevesebbet takar. Az 1700-as években készült térképek tanúsága szerint ugyanis itt nemhogy ház, de utca sem volt, a városfal elôtt széles vizesárok és a senki földje húzódott. Utóbbi azért, mert a falak elôtt tilos volt építkezni, nehogy ostrom idején az ellenségnek legyen hol elrejtôznie. Talán ez a fal volt a leginkább kitéve az ellenség ostromának, a közelében emelkedô házsongárdi lejtôrôl igen hatékonyan lehetett ágyúzni. Itt emelkedtek hát legsûrûbben a falak erôsségei, a tornyok, a tizenkilencbôl nyolc: nyugaton a vargák, keleten a szabók szöglettornya, közöttük az asztalosok, a posztócsinálók, a szíjgyártók, a kômûvesek és a tímárok tornya, a Torda — a mai Egyetem — utca végében pedig a Torda-kapu, amelyet a kardcsiszárok és a késcsinálók gondoztak és védtek. A haditechnika fejlôdésével azonban a városfalak a XVIII. század második felére elvesztették hadászati jelentôségüket, az ágyúk tûz- és hordereje miatt már nem nyújtottak védelmet a városnak. Így gondozásuk elmaradt, s mind elhanyagoltabb állapotba jutottak.

Mária Terézia idején a régi védelmi rendszer megszûnt, s a városok visszanyerték jogaikat a falakon kívüli területre. Ennek ismeretében, miután a katonaság a Fellegvárba tette át székhelyét, az élelmes polgárok raktárt, sütödét rendeztek be az elhagyott tornyokban, a kôkertnek nevezett belsô magasabb és külsô alacsonyabb városfal közötti néhány méter széles, a Házsongárdi temetô megnyitása elôtt temetônek használt területet gyümölcsfákkal ültették be, a falakon kívülit pedig virágos- és veteményeskertnek kezdték használni. Az 1791-ben Nagyszebenbôl Kolozsvárra költözött fôkormányszék határozata azonban 1794-ben más rendeltetést szánt a Vargák- és a Szabók-tornya — tévesen Bethlen-bástya — közti falnak, s az elôterében levô területnek. Ennek értelmében itt házsort lehetett építeni. 1798-ban a Házsongárdi temetô aljának rendezésekor a két torony, a mai Majális utca és Tordai út között, széles utat nyitottak. Ez volt a Tordai vagy — minthogy itt szállították Tordáról a sót Kolozsvárra — Só út. Írásban elsô ízben 1834-ben Külsô-Torda utca, de 1845-ben is „a temetô alya két sora"-ként említik.

Az elsô építôk a városfalon belüli, Belsô-Farkas utcai háztulajdonosok voltak, akik magától értetôdônek tartották, hogy a lebontásra ítélt falon túl terjeszkedjenek, feltöltsék a várárkot, építkezésüknél felhasználják a fal és a tornyok köveit. A múlt század elején épült a Petôfi utca 23. szám alatti ház is, amelynek közepén kétablakos emelet magasodik. Ehhez hasonló, késô barokk kapus polgári ház állt a Petôfi utca elejével szemben, a Majális utcában is: a Mátéfi-, késôbb Ürmössy-ház. Ezt 1938 nyarán lebontották, s négyemeletes bérházat építettek a helyén.

Miután a Petôfi utcát szabályozták és szintjét feltöltötték, a ház ablakai majdnem a járda szintjével egy vonalba kerültek, most pedig úgy tûnik, mintha a ház a földbe süppedt volna. A század elején a Gilovics család lakott itt. Gilovics József, a családfô, amint azt Kolozsvár 1923. évi leírása és címjegyzéke is tanúsítja, kádár volt (P. Bortes: Cãlãuza orasului Cluj, 163.). Neve, mestersége jelképével, a hordóval együtt, ma is az épület homlokzatán látható. A város 1933. évi címtárában a kádármester Gilovics már nem szerepel. De ott van a kor egyik legnevesebb fûszer- és csemegekereskedése, a Fôtér és az Unió utca sarkán levô Gilovits és Papszt. Az elsô társtulajdonos a kádármester rokona volt.

„Gilovics bácsi erôs, zömök ember volt. Udvara tele volt dongákkal, abroncsokkal, hordókkal. Stráfszekéren szállította hordóit a megrendelôknek. Mi is vettünk tôle, mert bort és savanyú káposztát tartottunk a pincében. Káposztát savanyítani Gilovics néni jött át (...). Kemény tél idején idáig jártak le a farkasok a Bükkbôl. Gilovics bácsi mesélte, hogy a farkas a pincerácsra tette az elsô két lábát, és úgy nézett be hozzájuk az alacsony utcai ablakon", idézi édesanyja szavait Mikó Imre, és megemlíti, hogy a ház mûemlék (Csendes Petôfi utca, 49.).

Szépirodalmi mû is említést tesz az épületrôl. Az 1920-as években a Református Leánygimnáziumban tanuló, s 1928-ban itt érettségizô Ignácz Rózsa ugyan a római katolikus egyház tulajdonában levô sarokházat említ, leírása azonban egyértelmûen a Gilovics-házra illik (Anyanyelve magyar): „Ma is látom a földbesüppedt házat. Hatalmas fedél alatt roskadoznak penészes falai. Ott guggol ijedten az Egyetem utca sarkán, szemben a temetôvel, Kolozsvárt, a Majális-tetô alatt." (3. old.) „A ház annyira alacsony, ablakai annyira a földbe süppedtek már, hogy az utcáról csak az nem lép be egyenesen a díványon alvó Ilona fejére, aki nem akar." (10.)

Az épület, amint Mikó Imre írja, mûemlék. Ha nem az, mielôbb mûemlékké kell nyilvánítani, és mielôbb helyre kell állítani.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]