1997. február 10.
(IX. évfolyam, 32. szám)
Az RMDSZ frissen kinevezett kormány-tisztségviselôinek (minisztereinek, államtitkárainak, prefektusainak, alprefektusainak) napirend elôtti bemutatásával kezdôdött a szövetségi képviselôk hét végi marosvásárhelyi tanácskozása. A meghívottak közül azonban néhányan egyéb halaszthatatlan teendôikre hivatkozva nem tudtak jelen lenni, vagy lekésték az ünnepélyesnek tervezett momentumot.
Az RMDSZ-nek kormányzati felelôsségvállalása óta elsô ízben összehívott „miniparlamentje" a továbbiakban sem ült kifejezetten az alkalomhoz illô örömünnepet. Takács Csaba ügyvezetô elnök ugyan lelkes beszámolót terjesztett elô az ôszi parlamenti és elnökválasztásról, hangsúlyozva a Frunda-kampányhoz fûzött remények beteljesülését. De jóformán még meg sem köszönte az elvi viták kirobbantásában illetékeseknek, hogy a kritikus hónapok alatt afféle önkéntes kampánycsendet erôltettek magukra, és nem zavarták meg az egységes, békés RMDSZ-imázst, amely, íme, milyen jól bevált, a felgyülemlett indulatok elszabadultak. Csapó József ugyanis felhívta a figyelmet: az RMDSZ választási programja lényeges pontokban (kisebbségi jogok garanciája, autonómiakérdése) eltér az RMDSZ-nek a kongresszuson elfogadott programjától. Frunda György elnökjelöltként megfogalmazott programja pedig végképp „felaprózza", félremagyarázza az RMDSZ autonómiatörekvéseit olyannyira, hogy most már senki sem érti, mit is akar lényegében az RMDSZ — derült ki Katona Ádám , majd Tôkés László felszólalásából is. A püspök elmondta: egyáltalán nem tartja helyénvalónak az ügyvezetô elnök kampánybeszámoló gyanánt elôterjesztett „sikerlistáját", a Frunda-kampány nagyszerûségének ecsetelését. Mint ismeretes — mondotta —, Frunda elnökjelöltként egy százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint maga az RMDSZ. Noha Frunda a románok számára határozottan rokonszenves volt, megszerették, mégsem szavaztak rá. Tôkés László elmondta, maga is örül az RMDSZ sikerének, a kisajátított, félremagyarázott siker ellen viszont tiltakozik. Az RMDSZ választási sikere elsôsorban a romániai magyarok józanságának és nem a kampánynak vagy Frunda elnökjelölésének köszönhetô.
Tôkés László szerint itt a kérdés nem a siker, mint olyan, hanem az, hogy mit is vitt sikerre az RMDSZ az 1996-os választások során. Emlékeztetett: tavasszal Kolozsváron az SZKT megszavazta, hogy Frunda György választási programjával feltétlenül képviselje a budapesti magyar-magyar csúcs nyilatkozatában leszögezetteket. Mindebbôl azonban semmi sem lett. Tôkés püspök elmondta, bizalmas levélben fordult a kampány alatt Frunda Györgyhöz, amelyben figyelmeztette arra, hogy elnökjelölti mivoltát Neptun legitimizálására használja fel, az autonómia eszméjét pedig félremagyarázza. (Frunda György választási programjában az autonómia fogalmát egy adott közigazgatási egység autonómiájára korlátozza, holott az RMDSZ mindvégig a romániai magyar nemzeti közösség autonómiájáról beszél).
Takács Csaba válaszában kifejtette, a kampánystratégiával kapcsolatos döntéseket az az Operatív Tanács hozta meg, amelynek maga Tôkés püspök is tagja, és akinek az efféle utólagos számonkérését ezért visszautasítja. Takács szerint az RMDSZ-re leadott szavazatok számát tekintve, a szövetség több voksot kapott 1996-ban, mint négy évvel ezelôtt. Az aktuális választási helyzetben azonban, sajnos, ez kevesebb mandátumot jelentett. Markó Béla szövetségi elnök szerint semmi sem indokolja azt, hogy egy választási programnak feltétlenül egybe kell esnie a párt teljes programjával. Az RMDSZ választási programjába csak azokat az elemeket emelték át, amelyeket az elkövetkezô négy évben megvalósíthatónak látnak.
Tôkés András a Szabadságban a kampány folyamán megjelent Frunda-interjúban elhangzottakra reflektált. Visszautasította a szenátor kijelentését, miszerint ô volt az, aki megszerkesztette 1989-ben Tôkés László védelmét. Tôkés András, majd késôbb maga a püspök is cáfolta, hogy Frundának valami köze lett volna Tôkés László kilakoltatási peréhez.
Frunda György határozottan tiltakozott az ellen, hogy kampánya során nem képviselte volna az RMDSZ programját. Mindezt azonban a reálpolitika talajáról tette, ellentétben azokkal a különben „minimális létszámú maximalistákkal", akik nem tudják megérteni, hogy a politikában csak lépésrôl lépésre lehet eredményeket elérni. Emlékeztetett: ô volt az, aki a „radikálisoknál is radikálisabban" állt ki az Európa Tanács 1201-es ajánlása mellett. Tôkés András cáfolatát pedig sértônek tartotta.
Markó Béla a kormánykoalíciós tárgyalásokról tartott beszámolójával az RMDSZ kormányzási felelôsségvállalása következtében felmerült kétségeket, tévhiteket igyekezett eloszlatni, és felszólított az ellentmondások közös feloldására. Markó szerint a racionálisnak tûnô ellenérv, miszerint az RMDSZ kormánybalépésével nem alanyi, hanem politikai jogon szerzi meg a döntéshozatalból való részesedést, hamis. Jogunkat az anyanyelvi oktatáshoz vagy a nyelvhasználathoz igenis törvényekkel kell szabályozni. Erre pedig jó eszköz a kormányzásban való részvétel. Részt vállalni az egész társadalmat érintô kérdések megoldásából, és egyúttal megoldást keresni a minket sajátosan érintô problémákra — vélte a szövetségi elnök. Elmondta: a koalíciós partnerekkel való együttmûködésnek az alapja az, hogy a parlamenti stabilitás immár elképzelhetetlen az RMDSZ támogatása nélkül.
A megyékben folyó koalíciós tárgyalásokkal kapcsolatban hangoztatta: sokan vitathatónak tartják a megyékben a kormányzati alárendeltségû intézmények politikai színezetû átrendezését. De épp amiatt, hogy az elôzô kormányzat maga adott politikai jelleget ezeknek a tisztségeknek, legtöbb helyen elengedhetetlenül le kell cserélni a vezetôket ahhoz, hogy valóságos fordulatot lehessen végrehajtani.
A közös kormányprogram kompromisszum eredménye, egyetlen koalíciós partner sem érvényesíthette teljes egészében a maga elképzeléseit — mondotta Markó Béla. De hamisan vélekednek azok, akik azt állítják, hogy a kisebbségi kérdés nem szerepel ebben a programban, amely véleménye szerint közvetve vagy közvetlenül, de tartalmazza célkitûzéseinket. Markó elégedetlen, amiért a kormánykoalíció a kelleténél nehezebben lendül mûködésbe. Ugyanakkor elsôrendû fontosságúnak jelölte meg az RMDSZ számára, hogy közösségével kommunikálni tudjon. Különösen most, amikor e gazdaságilag válságos idôszakban kettôs felelôsség terheli a szövetséget.
Kérdésekre válaszolva Markó Béla hangsúlyozta: nincs semmiféle „moratórium" sem az egyházi javak visszaszolgáltatását, sem más, nemzeti közösségünket érintô kérdéseket illetôen. A kormány prioritásai közt azonban most elsôsorban a szociális, gazdasági kérdések szerepelnek.
Katona Ádám felhívta a figyelmet, hogy amíg szép szólamokat hallunk mind a román, mind a magyar hadügyminisztertôl a gyümölcsözô együttmûködésükrôl, addig javában tart Székelyföld militarizálása, ahova jelenleg is több ezer román katonát telepítenek be. Markó Béla túlzásnak tartotta Katona aggodalmait, és értetlenségének adott hangot, hogy amíg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés a bukaresti SZKT-n azt bizonygatta, nem kell a kormányba belépnie az RMDSZ-nek, a Szabadságban is közreadott nyílt levélben azért elégedetlenkednek, amiért az RMDSZ „nincs eléggé benne a kormányban".
Tôkés László tiltakozott az olyan rosszindulatú híresztelések ellen, miszerint a bukaresti SZKT-n ô a kormánybalépés ellen foglalt volna állást. Ô ugyanis csak annyit mondott, az RMDSZ fogalmazza meg elvárásait — ha már feltételeit elmulasztotta megfogalmazni. A püspök szerint különben helytelen kétségek nélkül azt állítani, hogy a kormánybalépéssel elérhetjük jogainkat. A jelek — és az elnöki beszámoló szerint is — épp ezáltal mondunk le róluk. Tôkés püspök csatlakozott azokhoz, akik felháborítónak, veszélyes manipulációnak minôsítik a Bolyai Egyetem létjogosultságát megkérdôjelezô közvélemény-kutatást, amelyet a napokban hoztak nyilvánosságra Kolozsváron.
Válaszul Markó Béla hosszabb keresgélés nélkül elôrántotta azt a levelet, amelyben a püspök félreérthetetlenül leszögezi: nem ért egyet az RMDSZ kormánybalépésével, és bizalmatlanságra való bujtogatással vádolta Tôkés Lászlót. A szaván fogott püspök méltánytalannak tartotta az 1996 nov. 7-én kelt levélre való hivatkozást, megfelelô információk hiányával indokolva meg akkori álláspontját.
Toró T. Tibor felszólalásában más prioritásokat emelt ki. Most az a fontos — vélte —, hogy az SZKT hozza létre azokat a munkacsoportokat, amelyek a konkrét helyzetben aktualizálják a RMDSZ cselekvési programját, segítik a kormányzati felelôsséget vállaló tisztségviselôiket.
A viták elhúzódása miatt módosult a napirend: az ügyvezetô elnök féléves beszámolója helyett a kongresszus elôkészítésérôl tárgyaltak a szövetségi képviselôk, majd interpellációk következtek.
Vasárnap délelôtt az SZKT az ellenôrzô bizottság jelentésével folytatta munkálatait, zárt ülést rendelve el ennél a napirendi pontnál. Mint ismeretes, a vádak Csíkszeredában a nyilvánosság elôtt hangzottak el. Szôcs Géza lapunknak úgy nyilatkozott, tiszteletben tartja a testületnek a zárt ülésre vonatkozó döntését, tehát nem kívánja kommentálni az elhangzottakat. Annyit azonban elmondott, a vizsgálat története itt nem zárult le.
Kiszivárogtatott hírek szerint az SZKT elfogadta az ellenôrzô bizottság Szôcs Gézát elmarasztaló jelentését. A szintén jelen levô Szôcs Géza azonban vitatta a jelentés több állítását, és még az ülésen fellebbezést fogalmazott meg az SZKT fellebbviteli fórumához, az RMDSZ-nek az ôsz folyamán sorra kerülô V. kongresszusához. A jelentés azonban továbbra is titkos marad, s ezek szerint az évek óta tisztázatlan alapítványi juttatások, külföldi segélyek és adományok felhasználását és kezelését továbbra is az „SZKT-konszenzus" homálya fedi.
Az SZKT immár nyilvánosság elôtt folytatódó ülésén döntés született azokról a feltételerôl, amelyek mellett az RMDSZ területi szervezetei megpályázhatják a kongresszus megszervezésének jogát.
Kiss Olivér KMDSZ-elnök felolvasta a diákszevezetnek az SZKT-hez intézett levelét, amelyben az önálló magyar egyetem létrehozását sürgetik. A Bolyai-vitában több hozzászólás hangzott el.
Végezetül az SZKT megszavazta Kötô József mûvelôdési és egyházügyi alelnöknek az ügyvezetô elnökség oktatási fôosztálya élére történô kinevezését, amely által gyakorlatilag egyesítették a két fôosztályt. Az önkormányzati fôosztály alelnöki tisztségébe pedig Székely István politológust, a fôosztály volt referensét választották meg.
Rendkívüli jelentôségû eseményként méltatta a Fekete-tenger Menti Országok Együttmûködése Isztambulban pénteken befejezôdött külügyminiszteri értekezletét Adrian Severin. A román külügyminiszter a bukaresti rádiónak szombaton adott nyilatkozatában, hazaérkezése után rámutatott: az a tény, hogy szándéknyilatkozat született a térség szabadkereskedelmi övezetté alakításáról, jelentôs lépés a fekete-tengeri országok közötti kapcsolatok élénkítésére.
Románia részvétele ebben ugyanakkor nem alternatívája, hanem része az európai integrálódásnak — jelentette ki Adrian Severin.
A román diplomácia vezetôje Isztambulban az európai és a NATO-integráció szempontjából „igen hasznos és jelentôs" megbeszéléseket folytatott Tansu Ciller török külügyminiszterrel, s egymás kölcsönös támogatását hangoztatták e téren. A román külügyminiszter különösen fontosnak ítélte meg az ukrán külügyminiszter-helyettessel folytatott tárgyalásait: ezeken sikerült tisztázni a Leonyid Kucsma ukrán elnöktôl nemrégiben a BBC-ben idézett, félremagyarázott kijelentéseket a román-ukrán viszonyról.
Az ukrán külügyminisztériumhoz közeli források szerint Bukarest hajlandó annak elfogadására, hogy a megkötendô ukrán-román alapszerzôdésben ne szerepeljen a Molotov-Ribbentrop paktum elítélése.
Az Interfax Ukraina hírügynökség közlése szerint a két ország barátsági és együttmûködési szerzôdésében mindössze egy általános formula lesz majd arról, hogy a felek a jövôben elkerülik a területi újrafelosztásra vonatkozó titkos egyezmények megkötését.
A hivatalos román álláspont a közelmúltig az volt, hogy ha lesz ukrán-román alapszerzôdés, akkor abban nevesíteni kell, és el kell ítélni a Molotov-Ribbentrop szovjet-német egyezményt, amely alapján 1940-ben Romániától a Szovjetunióhoz csatolták a ma Ukrajna részét képezô Besszarábiát és Bukovinát. Ezt az álláspontot Ukrajna azonban mereven elutasította. Egyebek között ezen ellentét miatt az alapszerzôdéssel kapcsolatos korábbi egyeztetések nem hoztak átütô eredményt.
Sergiu Cunescu, az RSZDP elnöke múlt hét végi sajtóértekezletén saját és pártja nevében fejtette ki egyetértését Gabriel Liiceanu filozófus törvényjavaslatával, hogy biztosítsák minden állampolgárnak a hozzáférést a volt szekuritáté archívumában levô dossziékhoz. Bogdan Niculescu-Duvãz, a parlamenti kapcsolattartás minisztere magánvéleményként ugyancsak egyetért a javaslattal. Mint mondotta, a kérdés csak az, mit keresünk ezekben az iratcsomókban: azt, hogy mit rótt fel nekünk a szeku, vagy hogy kik voltak azok, akik rólunk ezt-azt befújtak? — kérdezi Duvãz.
Úgy tûnik, hogy a héten — valószínûleg szerdán — összeülnek a Román Hírszerzô Szolgálat tevékenységét ellenôrzô parlamenti bizottság tagjai, s döntenek a kérdésben.
Az elmúlt hét végén megkezdôdött annak a peres ügynek a tárgyalása, melyet az Írószövetség indított C. V. Tudor, a Nagyrománia Párt elnöke ellen. Az Írószövetség jelentôs összegû kártérítést követel a hírhedt publicistától a nem kevésbé hírhedt România Mare címû lapban elkövetett erkölcsi kártevései miatt. C. V. Tudor, bár nem szokott megjelenni az idézésekre, ezúttal elôállt és a védelmét ellátó ügyvédjét semmibe véve maga védekezett. A jelenlevôk nagy derültségére.
Az ítélethirdetést február 28-ig elnapolták.
Az RSZSZOSZ-FrãT,iában tömörülô szakmai szövetségek nem hajlandók aláírni semmilyen megállapodást a kormánnyal, úgy tekintve, hogy az egyedüli dokumentum, amit ennek tiszteletben kell tartania, az a Szerzôdés Romániával, amivel megnyerte a választásokat, és amit maga Emil Constantinescu államfô garantál — fejtette ki pénteki sajtóértekezletén Pavel Todoran elnök. Hozzáfûzte, hogy türelmetlenül várja a társadalomvédelmi intézkedéseket — remélhetôleg konkrét adatokat —, amelyek függvényében állapítják meg a szövetség harci stratégiáját.
A szakszervezetiek február 10-et jelölték ki határidônek az ágazati, tartományi és országos munkakonfliktusok elôkészítésének kezdeteként.
Az RSZSZOSZ-FrãT,ia Kolozs megyei szövetsége február 10-tôl kezdve körkérdést intéz a 74 tagszervezethez szakszervezeti megmozdulások kezdése, ezek formája és idôpontja célszerûségérôl.
Florentina Mãrginean megyei szakszervezeti vezetô szerint a jelenlegi kormány koherenciahiányt tanúsít a szociális védôintézkedések életbe ültetése terén. A „kormányzó ív" megyei honatyáival történt találkozón ez utóbbiak még annyit sem tudtak, mint mi — mondotta az elnökasszony, hozzáfûzve, hogy a felmérés eredményeit megyei szinten a hónap végén hozzák nyilvánosságra.
Szülôvárosa elsô díszpolgárává avatták szombaton Ruha István hegedûmûvészt. A nagykárolyi színházban lezajlott esemény rendezôje a Say Yes Alapítvány volt.
A Román Nemzeti Bank hivatalos valutaárfolyama február 10-én: 1 amerikai dollár — 6 183 lej, 1 angol font — 10 091 lej, 1 osztrák schilling — 532 lej, 1 svájci frank — 4343 lej, 1 francia frank — 1109 lej, 1 német márka — 3745 lej, 100 olasz líra — 381 lej, 1 holland gulden — 3334 lej, 1 ECU — 7 266 lej.
Románia területén pestisben megbetegedett vaddísznók tömegei vándorolnak Bulgáriába és ott pusztulnak el. A határzónában január folyamán tucatnyi tetemet kellett mélyen elásni. A bolgár 24 császá napilap szerint a helyi hatóságok most olyan lista összeállításán dolgoznak, amely bármely, a zónában felbukkanó gyanús állat meglövésére feljogosított vadászok névsorát tartalmazza. Ugyanakkor a járvány továbbterjedése ellen beoltották a környék összes háziállatát.
Az Egészségügyi Minisztérium által közzétett adatok alapján az országban 2957 a HIV-vírussal fertôzött személyek száma. Ezeknek több mint 85%-a gyermek. Sokan közülük megmaradtak a nyilvántartásban akkor is, amikor már az AIDS-esek közé kellett ôket besorolni. A Mediafax szerint az utóbbi évben ez a szomorú statisztika növekvô tendenciát mutatott.
Kolozsvári újságírók, rádiószerkesztôk egy csoportja találkozott csütörtökön Magyarszovát gazdáival kötetlen beszélgetés keretében. Németh Attila, Sántha Emôke, Fóris F. Zoltán, Gyurka Elôd és Tóthfalussy Béla képviselte a megyeszékhely magyar rádió-, illetve tévéstúdióját, a Szabadságot és a Kertbarátok Lapját.
A Balázs Tamás unitárius lelkész szervezte találkozón a kolozsvári vendégek arra keresték a választ, a falusi ember számára milyen szerepe van az írott szónak, illetve az éter hullámain elhangzó mûsoroknak? A beszélgetés menete minduntalan a falusi embert legjobban érdeklô gazdálkodási, szaktanácsadási témákra terelôdött. Legtöbben az elszabadult üzemanyagárak következményeit említették, amelyek idéntôl roppant megnövelik a gazdaember termelési költségeit.
Kiderült, hogy lapunknak csupán 11 állandó olvasója van a faluban. Kevesen hallgatják a rádió magyar adását is. Az emberek elsôsorban saját gondjaikra próbálnak gyógyírt keresni, s ebben a tömegtájékoztatás nem sokat segíthet nekik. Kevés a gazdálkodással kapcsolatos hír, s talán ezzel is magyarázható, hogy magyar lapjaink olvasottsága faluhelyen igen alacsony. Ehhez viszont társul az általános érdektelenség is.
A találkozó jól bizonyítja: egyre több hasonló kapcsolattartásra volna szükség, amíg megtörik a jég, és a falusi ember is ráébred: friss hír nélkül ô maga sem boldogulhat!
Kedves Nagy László Úr !
Érdeklôdéssel olvastam elgondolkoztató ítéletét rólunk, színészekrôl, a színházunk mûsorpolitikájáról (1997. jan. 28-i cikkében).
„— Ez ügyben" — írja — „mivel gyáva (?) színészeink nem nyilatkoznak, kénytelen vagyok" — és idézi Márton János, színházunk nyugdíjas színészének véleményét a rendezôcentrikus elôadásokkal kapcsolatban.
Hogy színészeink gyávák-e vagy sem színházi kérdések megítélésében — errôl nincs bátorságom nyilatkozni. De általánosítását nem tartom helyesnek és átgondoltnak. Az emberek között van bátor, gyáva, helyezkedô, vakmerô, stréber, közönyös, karrierista, jó, rossz stb. Mi, színészek pontosan olyanok vagyunk, mint a többi „átlagember". Csak sokkal, de sokkal kiszolgáltatottabbak — szakmai téren. Tanulmányozza a színháztörténetet ilyen szempontból, meglátja, mennyire igazam van. A színházi életben a legkönnyebb egy színészrôl vagy színésznôrôl bebizonyítani, hogy tehetségtelen, használhatatlan, vacak, középszerû. Kicsit nehezebb, de megoldható annak bizonyítása is, hogy a színész zseniális, csodálatos stb.
Magyarországon — mondják — azt a színészt, aki színházát, annak mûvészi elképzeléseit (vagy megvalósítását) bírálja, kirúgják állásából.
Ön a színészeink véleményére kíváncsi bizonyos színházi kérdésekben. Nos, Ön nem tájékozódott eléggé, mielôtt leírta volna, hogy gyáva (?) színészeink nem nyilatkoznak. Vitára ingerlô szándékában (?) azt tette, amit másnál elítél: igaztalanul sértett. Pedig a színészek mégis nyilatkoznak. Ajánlom tisztelettel a figyelmébe a Korunk 1995-ös hármas számát, melynek témája a színház. Színészvéleményeket olvashat ott — és nem csak az Ön által felvetett színházi kérdésekrôl. Ha majd elolvassa a leírtakat, látni fogja, hogy színésznyilatkozattól (véleménytôl) a hazai lucernatermelés javulhat, a tehenek napi tejhozama is elérheti a 40 litert, a bikák is levadulhatnak — de a színházak mûsorpolitikája nem változik meg. Sem jobb, sem rosszabb irányban.
Tisztelettel üdvözli
A harmincas évektôl Kolozsváron magánpraxist folytató Vitányi doktor személye köré fonódó visszaemlékezések legalább annyira részei családi krónikánknak, mint például öcsém születése, vagy nagyapám halála. Akkoriban még megszokott volt a sok gyerek, nagyszüleim hét életben maradtat neveltek kétkézi munkából, de az egyedül dolgozó szabómester házából mindenki átvészelte a himlôt, a diftériát, a hírhedt „spanyol" náthajárványt, no meg egy-két világháborút nemkülönben. A nagy család, meg a körülöttük cseperedôk végül is — a nagyon kevés kivételtôl eltekintve — tekintélyes kort értek el. S bevallom, egy frisskeletû, az elôbb említett kivételek egyikét hírlelô gyászjelentés kapcsán egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: Vajon megelôzhetô lett volna a tragikusan korai halál, ha éppen „kéznél van" doktor Vitányi?!...
Akinek modus operandija, egyáltalán procedúrái nemegyszer meghökkenthették a beteget és környezetét egyaránt. Mert megtörtént, hogy érkezését vágtató paták robaja, lovak horkantása tudatta a kihívott orvosra várakozókkal, akik aztán a kocsissal együtt emelhették le a fiákerrôl a röntgengépet, amelyet a mozgathatatlan pácienshez, házhoz szállított... S ki hallott például olyat, hogy a doktor, akinek még nem állt rendelkezésére a mindenható penicillin, mert még fel se találták — a Prontosil tablettákhoz Áprily vers kezdô sorait mellékeli, s a már-már eszméletvesztô rohammal viaskodó beteg elsuttogja a folytatást... s nem sokkal késôbb a sokak által már elparentált fiatalember láza esik, s napok óta elôször nyugodtan alszik...
Joikits György anyai nagybátyámmal esett így a dolog; jóformán senki sem értette a hirtelen, talán már nem is remélt gyógyulást. Különben a versek lelkével akkor még alig ismerkedô, „csak" aranykezû borbélysegéd, késôbbi élô lexikonunk, 82 éves koráig mondogathatott „kívülrôl" rengeteg sok verset, ám az, ott, a betegágyon, biztosan a lélek legmélyérôl fakadt... s meglehet, barátságot szentesített.
Sárika nagynéném most, 87 éves korában is lelkendezve meséli-emlegeti, hogy a borszéki „birtok" (tenyérni földdarabként öreg vályogházból „varázsolt" faházikó) sokéves vidám, összcsaládi belakása mindörökre a képzelet világában reked, ha Vitányi, úgy ötven-hatvan évvel ezelôtt nem javasol neki az elkerülhetetlennek vélt mirigyoperáció helyett hegyvidéki terápiát.
Hallgatom, és a feltörekvô emlékhalmazból szemelgetem a magamét, s bár nincs már a nagyanyám nevét ôrzô Mariska-lak, rég lebontották, egykori vakációk, nagy kirándulások, ismeretségek, s tán egy szerelem kollázsából hámozódik elô a sejtelem: lehetséges, hogy az életre szóló élmény-anyagot recepten írta ki nekünk valaki?
Engem mindössze egyszer vizsgált meg a doktor úr. Holmi étvágytalanság ürügyén erôszakolta ki anyám a találkozót, nem tudván azt, amit a férfi a férfivel egy röpke, de ôszinte eszmecsere után rögzített: szívfájdalmaim és a múló kamaszszerelem között nyilvánvaló az összefüggés... De persze, azért másképpen is „kihallgatott". Amikor elôvette a sztetoszkópot feltûnt, hogy rálehel a kis kerek tölcsérre. Meg is kérdeztem tôle, ez valami rituálé része, vagy csupán megszokásból teszi? Elmosolyodott, és csak ennyit mondott: Gondolom, senkinek sem esik jól, ha hideg vasat nyomnak a hátához...
Nem tudom, milyen és miféle lelki-fizikai faktorok játszanak (fô)szerepet egy-egy életet átfogó orvos-páciens viszony kialakulásában. A mi esetünkben — gondolom, kölcsönösségi alapon — különleges emberi képességek elismerésén is múlott a dolog. A magunk részérôl viszont azt is hittük, hogy jó néhány gesztus kizárólag nekünk van fenntartva, csak személyesen nekünk szól, csak a mienk, a tulajdonunk. Számomra például mindössze egyetlen, kicsit cinkos összekacsintás elegendônek bizonyult, hogy megtartsam emlékezetemben. Valahogy így lettünk mi a Vitányival kötött szövetségünk kapcsán különlegesek, kiválasztottak, jobbak és... minden bizonnyal egészségesebbek is!
Persze, ma már aligha hihetem, hogy ennyire gyér lett volna a „kivételezettek" tábora. A napokban hallottam többek között Toroczkayékról, egykori városlakó földmûvelôkrôl, magyarul: hóstátiakról, akik azt a bizonyos, itt ez írásban is emlegetett röntgenmasinát dugdosták életük kockáztatása árán is olyan idôkben, amikor akár orvosok vallási-nemzetiségi hovatartozásán múlott az illetô további sorsa... Amikor a katonai egyenruhát is öltött hatóság már keveset törôdött azzal, hogy milyen hideg vasat nyom a Vitányik hátához.
Szóval, sokan lehetnek, akik úgymond külsô munkatársként kiegészíthetnék ezeket a sorokat. Befejezetté bizonyára sohasem lehetnének, hisz ez olyasmi lenne, mintha számokkal akárnánk kifejezni egy lélek hatáskörének átmérôjét... Ám ha ott, a Thulén túli messzeségben úgy vannak elrendezve a dolgok, ahogy sejtjük, és a végtelenben a párhuzamosak biztosan találkoznak, hát akkor nem kell aggódnunk felmenôink egészségi állapota miatt. Ha bármi elôadódik, csak kihívják Vitányit, aki, ha esik, ha hull, rögtön ott terem, cinkosan kacsintva elôhúzza immár másvilági gyémántokkal kirakott fülhallgatóját, régi szokása szerint rálehel és... az ég is megáldja, még haló csillagporában is...
Alighanem a Bolyai Társaság január 23-i nyilatkozata váltotta ki azt a heves reakciót az önálló állami magyar egyetem újjáélesztése ellen, amely napjainkban zajlik, annak ellenére, hogy a BT lépése teljes joggal indokolhatónak nevezhetô. Az ország vezetését ugyanis demokratikus kormány vette át, s ennek az RMDSZ is részét képezi. Románia NATO-integrációja kapcsán pedig világpolitikai szinten kedvezôen nyugtázzák a román-magyar alapszerzôdés megkötését, a két állam vezetôinek egymás iránti pozitív megnyilvánulásait, találkozását és közeledését. Kül- és belföldön megteremtôdtek tehát a feltételek ahhoz, hogy az írott vagy íratlan ígéretek beteljesüljenek. Némi aggodalomra adhat azonban okot az, hogy az ország valóban rendkívül nehéz gazdasági helyzetére való tekintettel és hivatkozással, az alapszerzôdésben foglaltak életbeléptetése jócskán elnapolódik. Az elnapolódás pedig azt a veszélyt rejti magában, hogy a NATO-integrációra kapott esetleges pozitív válasz feledésbe meríti az ígéreteket, úgy mint ahogy erre már volt precedens a történelemben.
Az RMDSZ feje fölött megkötött alapszerzôdés, a lábjegyzet és az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó fejezet törlése miatti keserûséget azzal igyekeztek tompítani, hogy a szerzôdésben foglaltak messzemenôen kárpótolnak minden egyébért. Például az önálló egyetemhez való joggal, amelyet a 15. cikk 3. pontja így fogalmaz meg: „a szerzôdô felek biztosítják a romániai magyar és a magyarországi román kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magán- és közéletben, szóban és írásban egyaránt. Megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy ezek a személyek anyanyelvüket megtarthassák és megfelelô lehetôségük legyen ezen a nyelven képzésben részesülni az állami oktatás keretei között minden szinten és formában, igényeiknek megfelelôen .
Nem véletlenül emeltem ki éppen az „igényeiknek megfelelôen „ szövegrészt, hiszen pontosan ez az, amelynek alapján elindult a szabadelvû offenzíva az önálló állami magyar egyetem létesítése ellen. Azt tudniillik, amit az erdélyi magyarság nem kér, nem igényel, azt nem kell teljesíteni, viszont az a látszat, hogy az alapszerzôdés remekül mûködik, semmi ok a morgolódásra. Legfontosabb teendô tehát az önálló magyar egyetem hiábavalóságának elhintése a köztudatban. Ennek elsô fejezeteként a HTMH (Határon Túli Magyarok Hivatala) elnökhelyettese Ellenségkép nélkül címû, a Magyar Hírlapban január 25-én megjelent írásának Agyelszívás címû fejezete megállapítja: „Autonómiát, egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan". — Az egyáltalán nem megtisztelô megfogalmazás alatt nyilván az RMDSZ is értendô. A cikkíró a továbbiakban kifejti, hogy „A nagy követelôk az adott országok állapotának, társadalmi jelenségeinek figyelmen kívül hagyásával követelôztek...", és hogy nem könnyû az „önjelölt képviselôk és érzelgôs polihisztorok helyett szakmailag jól felkészült, jövôképpel rendelkezô embereket találni". Továbbá „az a játék, amelyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi ellenállókat, hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban — feltehetôen — nem kap támogatást". Végül pedig a megoldás: „Az anyaország-kisebbség XX. századi modelljét a XXI. század elejére ki kell egészítenie az intézmények, régiók együttmûködési modelljének. A nemzetközi források közös projektumokban való megpályázásának... ki kell szorítania a különbözô szintû redisztributorokat". De annak érdekében, hogy ne vádolhassanak az idézeteknek a szövegkörnyezetbôl való önkényes kiragadásával, kérem tessék elolvasni az írást teljes terjedelmében a Szabadság február 3-i számában, amelyet egyébként csak annyiban kívánok kommentálni, miszerint a szerzôt, úgy tûnik, folyamatosan félretájékoztatják. Ennek következtében nem képes felmérni a romániai magyar nyelvû oktatás — óvodáktól egyetemig terjedô — hiányosságait, a román-magyar szakszótárak nem létét és minden egyéb körülményt, amely az anyanyelv olyan mértékû károsodásához, elgáncsosodáshoz vezetett, hogy az már rég túllépte a jól felkészült szakemberek e helyzetben való döntési jogát: és társadalmi kérdéssé növekedett. Ugyanakkor a néhány idézettel lehet leginkább példázni az itteni és határon túli szabadelvûség megtévesztésig hasonló retorikáját (önjelölt képviselôk, szakemberek döntési joga stb.).
A szabadelvû offenzíva további lépése a Szabadelvû Kör pénteki tanácskozása, az ugyancsak általuk rendelt és készített felmérés és a bukaresti tv magyar nyelvû adásában, valamint a Duna tévében e témára elhangzott fejtegetések. Mindezt kiegészíti az egyetemi tanácsok azon helyzeti elônye, hogy a diákok között saját nézeteik terjesztésére is lehetôséget kapnak. A diákok pedig amúgy is elégedetlenkednek afölött, hogy egyes magyar csoportoknál rendszertelen oktatás folyik, a tanárok némelyike többet tartózkodik külföldön, mint idehaza, óráit nem tartja meg, nincs mibôl vizsgázni stb., s így jobban bíznak más típusú egyetemben, mint az önálló magyarban. Annak ellenére, hogy ehhez képest a volt Bolyai Egyetem tényleg mítoszt jelent!
De mit jelent vajon az a „megváltozott helyzet", amelyre a szabadelvû retorika alapozza állításait? Mi az, ami bárkit is arra késztet, hogy az 1990-ben e témáról vallott nézetét pontosan az ellenkezôjére fordítsa? Hiszen az RMDSZ következetesen ragaszkodik programjához — amelyben az önálló egyetem kérdését tételesen megfogalmazta — attól függetlenül, hogy részt vállalt a kormányzásban. Tehát itt nem történt helyzetváltozás, ami pedig a magyar nyelvû oktatás helyzetét illeti — valódi szakemberek véleménye szerint —, még a diktatúrában megéltnél is rosszabb szintre süllyedt. A néhány magyar egyetemi csoport és egy demokratikusan gondolkodó rektor — aki mellett viszont ott van az, aki még magyar nyelvû szót sem bír elviselni — kevés garancia a jövôre. Végül pedig az RMDSZ egyetlen platformja nem módosíthatja a szervezet programját. Ezért az egyetlen, amit megtehet — és iparkodik is megtenni — az a saját nézeteinek céltudatos propagálása, a köztudatba való átplántálása. Akár széles körû, összehangolt offenzívával is.
Harmincperces késéssel kezdôdött szombaton este a kolozsváriak által türelmetlenül várt farsangi mulatság. A Kolozs megyei RMDSZ nem feledkezett meg a tavalyi szüreti bálon beígért farsangi mulatságról. Sebesi Karen Attila , a heccmester ezúttal is kellemes meglepetéseket tartogatott a jelenlévôk számára. Elôször Boros János t, a Kolozs megyei RMDSZ újonnan megválasztott elnökét — aki azért, hogy velünk lehessen, „elszökött" a Marosvásárhelyen tartandó SZKT-ról (Szövetségi Képviselôk Tanácsa) — hívatta a színpadra, hogy megnyissa a mulatságot. Külön üdvözölte a Magyarországról érkezett vendégeket, Tóth Bélát, a pécsi polgármesteri hivatal képviselôjét, Hangya Antalt, Baranya megyei közgyûlési képviselôt és Varga Ferencet, a pécsi EMKE elnökét. Hangya Antal képviselô tolmácsolta Tóth Sándornak, a Baranya megyei közgyûlés elnökének üzenetét, aki objektív okok miatt, sajnos, nem tudott eleget tenni a Kolozs megyei EMKE meghívásának. Az elnök reméli, hogy hamarosan sor kerülhet majd a két megye 1989 utolsó napjaiban felvett testvérkapcsolatának tényleges gyakorlására gazdasági, kulturális, sport és más területeken. A farsangozók ezután megtekinthették a Balázs-Bécsi Attila vezette szamosújvári Téka Alapítvány Kaláka táncegyüttesének hangulatos mûsorát, akik Küküllô menti táncokkal szórakoztatták a vidám közönséget. Idôközben megérkezett László Ferenc sportújságíró is, aki humoros történeteket idézett fel a sport világából, valamint mesélt a nevek okozta derûs, illetve szomorú pillanatokról. Katona Károly színmûvész cigánybandájával — Urszuly Kálmán , Tetrade Sándor , Szabó Pali , Visky Árpád , Czilika Attila és Tetrade Ádi — biztosították hajnalig a talpalávalót. Nagy tapssal fogadták a neves marosvásárhelyi Gruppen-Hecc csapat tagjait (Nagy István , Szélyes Ferenc és Kilyén László), akik politikai kabarémûsorral szereztek kellemes perceket a mulatozóknak. Tájékoztattak a hazai politikai élet legfrissebb híreirôl, az új kormány mûködésérôl, a NATO-hoz való csatlakozásról, és még sok egyébrôl... Nagy István elutazásuk elôtt elmondta, hogy a kabaréegyüttes 1992-ben alakult, de a csapat tagjai már 1990-tôl együtt dolgoznak. Akkor készítették az elsô kabarémûsort a marosvásárhelyi rádió számára. A csapat állandó tagjai a fentebb említetteken kívül még Gál György és Hunyadi László . A szövegek szerzôje maga Nagy István, akinek legkiválóbb múzsája — vallomása szerint — a határidô. Általában az elôadás elôtt kerül sor a szövegek megírására, amelyeket a csapat tagjai útközben tanulnak meg. A poénmester elárulta, hogy mindig szívesen lépnek fel városunkban, mert a kolozsvári közönséget rendkívülinek tartják. Megtudtuk, hogy a hónap folyamán tizennyolc elôadásra kerül majd sor Marosvásárhelyen és a Székelyföldön.
Jancsó Miklós színmûvész humoros történeteket adott elô, amelyekbôl kiderült, hogy tíz perc alatt mit lehet tenni, és mit nem... György Mária Magdolna operaénekes operettrészletekkel szórakoztatta a komolyabb mûfaj kedvelôit. Nem maradt el a divatbemutató sem! Major Melinda, a szamosújvári RMDSZ elnöke ezúttal ruhatervezôként mutatkozott be, egyaránt széles választékot kínálva a hölgyeknek és uraknak.
Sebesi Karen Attila a bál szervezésével kapcsolatosan elmondta, hogy a bálok rendezése számára nem jelentenek különösebb gondot, hisz immár hét éve tölti be ezt a tisztet. A nehezebb rész az idôpontok egyeztetése a marosvásárhelyi és a kolozsvári mûvészekkel — mondotta. — Most már ott tartok, hogy a csapatot „menedzseri szinten" szedem össze. Én meg ezt az „összeszedési akciót" nagyon élvezem. Tudom, hogy ez a „mûfaj", úgymond, nem „mûfaj". Iyenkor mindig arra gondolok, hogy jönnek fiatalok és idôsek, akik közül egyesek nóta-, mások operakedvelôk. Olyan személyeket ismerek, akik tarsolyukban magukkal hoznak egy üveg bort, néhány szendvicset, közben üldögélnek a lelátókon, és élvezik a hangulatot. Ilyenkor mindig arra kell ügyelni, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.
Hogy a szervezôknek sikerült a közönség tetszését elnyernie, azt legközvetlenebbül a szinte reggelig tartó bál bizonyította. Két órakor még javában folyt a mulatság. Szerény közvélemény-kutatásunk alapján megtudtuk, hogy sokak számára felejthetetlen élményt jelentett a farsang. Az RMDSZ megyei elnöke úgy véli, hogy az emberek igénylik e bálok szervezését, amelyeken a látszat szerint mindenki jól érzi magát.
Az ígéretek szerint már most készülôdhetünk a júniusi Anna-bálra.
A Falvak Népe 1992-ben történt megszüntetésével az újrakezdô magángazdák mezôgazdasági szaklap nélkül maradtak. 1991-ben beindult ugyan a Kertbarátok Lapja, de ez egy szûkebb érdeklôdési körnek készült.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének programjában a szervezet megalakulása óta szerepelt az 1869-1948 között kiadott Erdélyi Gazda újraindítása, amelyet annak idején az új hatalom emberei tiltottak be.
Az Erdélyi Gazda új sorozatának elsô száma 1993 novemberében jelent meg. Az újraindításban oroszlánrészt vállalt az RMGE országos vezetôsége, illetve a lap fôszerkesztôje, Makkay József és gazdasági menedzsere, Horváth Zoltán.
Az elsô lapszám piacrakerülése óta eltelt több mint három esztendô. Megváltozott a szerkesztôség összetétele, a lap több válságos idôszakon ment át, belsô nézeteltérések adódtak. Valamennyien kíváncsian követtük a hazai magyar mezôgazdasági szaksajtó legjelentôsebb kiadványának alakulását, tartalmi kibontakozását.
A lap megjelenésének elsô szakaszában a szerkesztôbizottság és a szakírói gárda számos közös szakmai megbeszélést, tanácskozást szervezett, jó munkaszellem alakult ki a szerkesztôségben. A Kertbarátok Lapja munkatársaival is sikerült közösen megegyezni: vonjuk össze a két lapot, hiszen ebbôl csak nyerni fog az olvasóközönség. Az Erdélyi Gazda tartalmilag gazdagodott, színesedett, és jelentôsen nôtt a példányszáma.
1995-ben az egykori fôszerkesztô távozott a laptól, helyette Horváth Arany vette át az Erdélyi Gazda irányítását. Ugyanakkor új munkatársak is érkeztek a laphoz.
Úgy érzem, nem érdektelen a mezôgazdasági szakirodalom felôl érdeklôdôk számára elemezni az Erdélyi Gazda tavaly megjelent számait. Ez azért is idôszerû, mert a lap olvasottsága folyamatos visszaesésben van, példányszáma csökken. Íme, az utóbbi 12 lapszám kínálata: az összesen megjelent 360 oldalból 24 naptár, vezércikk, 27,5 agrárgazdaságtan, növénytermesztés, talajtan, 35,5 gyümölcstermesztés, 19,5 virágkertészet, 15 zöldségtermesztés, szôlészet, 12 borászat, 36 állattenyésztés, (áprilistól) 9,5 méhészet, 9,5 biogazdálkodás, 26 oldal pedig mûvelôdés...
Az alkalmi rovatok között 6 számban 7 oldallal vezet a növényvédelem, 3 számban szerepelt 4 oldallal a kisállattenyésztés (baromfitartás), 3 számban négy oldalnyi jutott a jogászatnak, szintén 3 számban 4 oldal a riporté, míg vitaanyagra egy alkalommal került sor, egy oldal erejéig.
Hiányzott a lapból a friss híranyag, a piaci információ, az agrárhirdetés, az olvasóval történô kapcsolattartás, a barkács, a szórakoztató anyagok, a humor.
Egy idô után az új fôszerkesztô úgy döntött, nincs többé szükség hobbikertészetre sem, ezért a Kertbarátok Lapja egykori fôszerkesztôje, Tóthfalussy Béla távozott a laptól, s erôgyûjtés után úgy döntött, újra kell indítani a régi fölállásban a Kertbarátok Lapját. Annál is inkább, mert egyre többen szóvá tették hiányát.
Az Erdélyi Gazda válságos szakaszba került. A belsô nézeteltérések miatt a szerkesztôbizottságból kivált Barazsuly Emil, Farkas Zoltán és Horváth Zoltán is. A hattagú szerkesztôségbôl maradt a mezôgazdasághoz nem értô fôszerkesztô és az újságírásban kezdô szerkesztôségi fôtitkár.
A lap újraindulása utáni hónapokban a lapszerkesztés komoly csapatmunkának számított: háromhavonta készült a szakembergárda bevonásával a lapterv, havonta a szerkesztôbizottság, a fômunkatársak részvételével kiértékeltük a legutolsó lapszámot, megpróbáltuk a hiányokat korrigálni, építô jellegû viták alakultak ki a lapépítés terén.
Mára ezek a megbeszélések, szerkesztôségi gyûlések teljesen elmaradtak. Ezt a tényt a lap mellett máig kitartó, talán leghûségesebb külsô munkatárs, a szakmai tanácsadó dr. Sebôk M. Péter nyugalmazott egyetemi tanár is kifogásolja.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének a kiadásában megjelenô lap sorsának alakulásába immár az RMGE szakemberei részérôl sem igen tûr beleszólást a fôszerkesztô. Egy év alatt kétszer költözött a szerkesztôség, anyagi gondjai jelentôsek.
E röpke kiértékelésbôl is kitûnik, hogy a lap jelenlegi szerkesztési stílusa fölött eljárt az idô. Az olvasói igények és a szerkesztôségi kínálat között egyre nagyobb az eltolódás. Már nem kelendô a tankönyvszerûen szerkesztett, korszerûtlenül tördelt folyóirat. A hosszú lére eresztett írások helyett a rövidebb, tömörebb szöveg kellene, a hasznos információ. Szerkesztôségi stratégia szükségeltetik, hogy a lap összeállítása ne legyen esetleges, alkalomszerû.
Írásommal elsôsorban a sajtóban felröppent hírekre próbáltam reagálni, amely az Erdélyi Gazda, illetve a Kertbarátok Lapja közötti látszólagos ellentétet vetítik az olvasó elé. E mögött azonban a fent bemutatott okok állnak. Úgy érzem, a mezôgazdasági dolgaink iránt érdeklôdôk számára közös érdek, hogy ez a lap megmaradjon.
Pro és kontra vélemények sokasága hangzott el az elmúlt napokban az Erdélyi Gazda szerkesztôségének sajtóközleménye nyomán, amely hazai magyar lapjainkban jelent meg. A szerkesztôség az újonnan induló Kertbarátok Lapja „kiadói körülményeivel" elégedetlen.
Kevesen tudják azonban, milyen viták, nézeteltérések vannak e hír mögött. Lévén, hogy mindkét érintett lap Kolozsváron jelenik meg, úgy éreztük, Gazdakör rovatunkban érdemes nagyobb sajtónyilvánosságot szentelni az eseménynek.
A két vitacikk közzététele elôtt megkerestük az Erdélyi Gazda fôszerkesztôjét, Horváth Aranyt, nyilatkozzon az üggyel kapcsolatban. Ezt elhárította, jelezve azonban, hogy a cikkek megjelenése után megírja a szerkesztôség álláspontját.
Döbbenten hallom egyik kedves ismerôsöm szájából a korholást: igazán nem szép tôletek, hogy tönkre akarjátok tenni az Erdélyi Gazdát!
Rögtön észbe kapok, s már tudom, honnan fúj a szél. Egy rövid sajtóközlemény nálunk már elegendô ahhoz, hogy az embert gyanakodva figyeljék, szavait fenntartással fogadják. A hajdani független Kertbarátok Lapja, majd az Erdélyi Gazdába olvadt kiadvány, a késôbbi rovat, végül az egy-két idevágó apró cikkecske szerkesztôjeként kénytelen vagyok magyarázattal szolgálni.
1991 augusztusában megjelentettük a Kertbarátok Lapját. Nehéz lenne elmondani, honnan volt rá pénz, de tény, hogy vállalva a kockázatokat, belevágtunk a nehezébe. Ez volt 1989 után az elsô magyar nyelvû, részben elméleti, részben gyakorlati kérdéseket taglaló mezôgazdasági lap, amely kiskertészeknek készült. Akkori, mondhatnám, vakmerô elhatározásunkat meg kellett volna bánnunk, mert rögtön érkeztek a bírálatok. Nem a szakmai oldalával volt a baj, hanem formai dolgokba akadtak bele egyesek. A lapot mégis hamar megszerette az olvasóközönség. Ez nem véletlen, hiszen a hazai agrárszakirodalom legjelesebbjei adtak nekünk kezdetektôl fogva kéziratot: az azóta közülünk távozott dr. Pap István, Veress István professzor, dr. Csávossy György, a hazai borászat legjelentôsebb képviselôje, Császár Gyula és Mezei István (mindketten meghaltak), dr. Páll Olga ny. egyetemi tanár, a hazai növényvédelem kiváló szakembere, Texe Imre kiváló méhész, dr. Wagner István rózsanemesítô, dr. T. Veres Éva egyetemi docens, a Bioklub elnöke, és még sokan mások.
A szakmai felhozatalt nem is igen lehetett bírálni. Minduntalan azt hangoztatták, hogy a Kertbarátok Lapja családi lap, lévén, hogy Veress István ny. professzor, a kiváló gyümölcstermesztési szakember, a lánya dr. T. Veress Éva, aki számos külföldi, nyugat-európai szakmai rendezvényen mélyíthette el kiskertészeti, biokertészeti szaktudását, és végül jómagam, Tóthfalussy Béla szerkesztjük elsôsorban a lapot. Úgy érzem, nem szerénytelenség elmondanom, hogy több mint 30 éven át a hazai magyar nyelvû rádiózásban szerkesztettem mezôgazdasági mûsorokat, tehát megvolt hozzá az újságírói, szerkesztôi tapasztalatom, hogy vállalni tudjam a Kertbarátok Lapja irányítását.
A lap önálló megjelenésének idején (1991 augusztus — 1993. december) 3000 állandó olvasónk volt, elfogadhatóan mûködô terjesztôhálózatot építettünk ki. A lap megjelenésében az Athos Kiadó mellett kemény munkát vállalt a Kertbarátok Egyesülete is, amely 1992-ben az RMGE társult tagjává vált.
1993 végén dr. Csávossy György, az RMGE elnöke, Farkas Zoltán ügyvezetô alelnök, és az újrainduló Erdélyi Gazda fôszerkesztôje, Makkay József meggyôztek róla, hogy jelenjünk meg az új lappal „egy testben, egy lélekben". Nem mondhatnám, hogy kitörô lelkesedéssel, de végül is elfogadtuk az ajánlatot. A házasság nem talált lelkes visszhangra a kertbarátok körében sem. Azt is el kell mondanom, hogy az Erdélyi Gazda a mi terjesztôhálózatunkra ráépülve futhatott fel rövid idô alatt. A kezdeti periódusban az egyezséget valóban sikerült betartani. A Kertbarátok Lapja különálló kiadványként, amolyan melléklet formájában került az olvasó elé. 1996-ban azonban törés állt be az együttmûködésben. Elharapózott az ellenszenv a hobbikertészeknek szóló cikkek iránt, az Erdélyi Gazda munkaközössége nem vette komolyan ezek szükségességét. Munkám feleslegessé válásával „egészségügyi" okokra hivatkozva kiváltam az Erdélyi Gazda szerkesztôségébôl, és azzal nyugtattam magamat, hogy ha netán lehetôség mutatkozik rá, akkor majd újraindítjuk a Kertbarátok Lapját. Az újraindulásról szóló döntésemet Horváth Arany fôszerkesztô, illetve Sebestyén Csaba, az új szerkesztôségi fôtitkár (aki egyben az RMGE ügyvezetô alelnöke lett) megértették, bár figyelmeztettek, hogy vállalkozásunk egyáltalán nem lesz könnyû.
Igazuk volt, az újraindítás egyáltalán nem mutatkozott könnyûnek. 1000-1500 olvasóval kezdtük, a lap második számának a megjelenésekor ez a valós helyzet. Megkerestük régi terjesztôinket, akik idôközben átvették az Erdélyi Gazda forgalmazását. Ebbôl lett a nagy galiba, az elsô és legnagyobb nézeteltérés. Az nyilván nem merült föl, hogy ezek a terjesztôk egykoron a Kertbarátok Lapja forgalmazói voltak...
Összegezve: az történt, hogy 1994 januárjában beléptünk az Erdélyi Gazdába, 1997 januárjában kiléptünk. Ennyire futotta e kényszerházasságból.
Meggyôzôdésünk, hogy egymás mellett és nem egymás ellenében kellene talpon maradni. Lassan minden területen hozzá kell szoknunk a sokszínûséghez, s nincs ez másként a mezôgazdasági szakirodalom, az információáramlás terén sem. Meggyôzôdésem, hogy idôvel lapjainknak kialakul a saját olvasótáboruk: az Erdélyi Gazda a nagyban termelô, vállalkozó erdélyi magyar gazda sajtófóruma lesz, mi pedig megmaradunk a kiskertészek, a hobbiból, szabadidôtöltésbôl kertészkedôk havi tájékoztatójának.
Így legyen!
— Szabadelvû Kör nyilvánosság elôtt zajló párbeszédet szervezett január 31-én, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban a magyar nyelvû felsôoktatás kilátásairól. Az eseményen számos egyetemi tanár és néhány diák vett részt, magáról a találkozóról a Szabadság már beszámolt. Ez alkalommal az ott elhangzott szövegekbôl közlünk, a Horváth Andornak a Bolyai Társaság nyilatkozatát kiegészítô levelét teljes egészében, a Magyari Nándor László tanulmányából pedig egy részletet. Késôbb a többi elôadásokból is közlünk még.
Kedves Barátaim!
Engedjék meg, hogy néhány személyes jellegû kommentárt fûzzek a Bolyai Társaság elnökségének folyó év január 23-án elfogadott Nyilatkozatához.
Az egyetem visszaállításának ügyét nem a társaság tûzte újra napirendre, hanem a megváltozott politikai valóság. Úgy kell számolnunk gondolataival, mint a nagypolitika kínálta eshetôséggel, azaz minél pontosabban tudnunk kell, mi róla az álláspontunk. A kérdés tehát számunkra így tevôdik fel: tudunk-e megközelítôleg egységes álláspontra jutni magunk között?
A Bolyai Társaság elnöksége erre tett kísérletet, és ezt szeretné elômozdítani szélesebb körben. A nyilatkozatunkban foglaltak mögött az alábbi elôfeltételek és megfontolások állnak:
1) Az önálló állami magyar egyetem gondolata jogos igénye a romániai magyar közösségnek. Kérjük ennek az igénynek olyan politikai állásfoglalás formájában való elismerését, amely feloldja a kérdés körül 1990 után mesterségesen teremtett zárlatot.
2) Az egyetem gondolatának a politikai hatalom általi elfogadása nem esik — nem eshet — egybe az intézmény azonnali létesítésével. Ennek vannak „külsô" okai, mindenekelôtt az anyagi természetûek: a szükséges pénzalapok elôteremtése külön erôfeszítési, szervezési igényei. Vannak továbbá „belsô" okai: egyetemi közösségünknek idôre van szüksége ahhoz, hogy felkészüljön a feladatra. Mekkora ez a „várakozási idô"? Ennek tisztázása külön számítást, tervezést, elôkészületet tesz szükségessé.
3) Minden józan mérlegelés arra a következtetésre vezet, hogy a jelenlegi kolozsvári egyetem tényleges szétválasztása nem járható út, nem kívánatos megoldás, más szóval: az osztozkodás helyett az egyedüli reális elképzelésnek az egészében új egyetem látszik. Ez politikai szempontból bizonyos fokig egyszerûsíti, de a kivitelezést tekintve bonyolítja és nehezíti a dolgot.
4) Ismert adatok támaszják alá azt a tényt, hogy a magyarság részvétele az egyetemi struktúrákban 1990 óta számszerûen javult, ám továbbra sem tart a kívánatos szinten. Ennek okai többfélék, de közöttük mindenképp számolnunk kell azzal, hogy az egyetemek mûködését szabályozó dokumentumok határozzák meg világosan és megnyugtatóan a magyar nyelv és a magyar nyelven oktató egyetemi testület státusát . Azonnali célnak kell tekintenünk, hogy ebben a kérdésben elôrelépést érjünk el a kolozsvári egyetem — továbbá olyan más intézmények, mint a Zenemûvészeti, illetôleg a Képzômûvészeti Fôiskola, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Fôiskola — román-magyar kétnyelvûségnek hivatalos elismertetésével, mindazzal, ami ebbôl szükségképpen folyik. Ezt a rendezést az intézmények vezetô testületeivel, illetôleg a szakminisztériummal folytatandó tárgyalásokon kell elérni, természetesen szintén megfelelô politikai támogatás mellett. E nézet körül a társaságban vita alakult ki. Jómagam azt vallom, hogy nekünk mindenben egyenesen és nyíltan kell fellépnünk, nemcsak amiatt, mert erkölcsileg így korrekt, hanem fôképpen azért, mert mi nem felkelést vagy pártütést készítünk elô — mi egyszerûen a jövônek való építkezés jogát kívánjuk gyakorolni.
Végül két záró gondolat. Jelen körülmények között tanügyi kérdésekben illetékes RMDSZ-politikusainknak megnôtt a mozgástere, de a felelôssége is . Ahhoz, hogy feladatuknak megfeleljenek, közvetlen megbízóik — az RMDSZ vezetôi — mellett a civil társadalom képviselôivel is szüntelenül egyeztetniük kell nézôpontjukat és elképzeléseiket. Az RMDSZ-nek volt oktatási stratégiája, sôt nem is egy, de több is, hogy ezekbôl mi kerül be a döntéshozatalok mechanizmusaiba, arról minél világosabb képünk kellene hogy legyen.
Az elmúlt évek során nyilvánvalóvá lett, hogy tanügyi értelmiségünk olykor jellegzetesen helyi , illetôleg csoportérdekek szerint szervezôdik. Ha ezeket, valamint a hozzájuk társuló sokféle elfoglaltságot nem tudjuk a józan mérlegelés és az ésszerû egyeztetés határai között tartani, nagyobb szabású céljaink elérésében aligha számíthatunk sikerre.
Kolozsvár, 1997. január 28.
A magyar egyetem ügyét mint kisebbségi „politikai vállalkozás"-t egy paradoxonnal jellemezhetném: igen szerteágazó és bonyolult, ugyanakkor hallatlanul egysíkú szemantikai mezônyben mozog . A mezôny egységét a kisebbségi politikai mezôny korlátai, az etnikai elkülönülés határai szabják meg, ti. egyáltalán nem nyúlik túl ezen a kereten, alig jut el a tágabb környezethez, és nem válik országos politikai disputává. Nem csoda, ha egyfelôl leképezi a romániai magyar politikai vita-tér minden eddig bevetett, az utóbbi hét esztendôben szokásossá lett szintagmáját, anélkül, hogy jottányit elôbbre lépett volna az egyetem-eszme tisztázása A magyar egyetem ügye körül kirobbanó — vagy leggyakrabban csak a sejtetések szintjén jelen lévô — viták értelmezôje nem tudja, milyen terminusokban gondolja el az egészet. Nem láthat tisztán, hiszen egyaránt nevezheti a jelenséget: „belháborúnak"; „generációk mérkôzésének"; „regionális elitek meccsének; „ideológiai fegyvercsörgetésnek"; „presztízsek, gyôztesek és vesztesek, örökösök és kiközösítettek idegharcának"; „(ön)legitimációs játszmának" stb.
Az egyetem-eszme körüli vitáknak a jelzett igen szûk és merev keretekbôl való kiszabadítása, mindenekelôtt a volt Bolyai Tudományegyetem hagyománya feldolgozásának, viszonylag lezárt, és egysíkú kontextusba helyezett interpretációja feloldásának a függvénye . Miért lett szinte lehetetlenné a volt Bolyai Egyetem tradíciójának a „feldolgozása" és elhelyezése, lezárása és ugyanakkor továbbvitele?
Mindenekelôtt, mert a magyar egyetem tradíciója:
1) része a „múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek", a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban
2) másfelôl „zavaros és ellentmondásos tradíció".
1) Csak egyetlen vonatkozást emelnék itt ki. Egyfelôl a „magyarok" az egyetem újjáélesztését, mintegy történelmi igazságtalanságot jóvátevô gesztust tekintik, mellyel egyszer s mindenkorra egyfajta „kultúrfölényt" állítanának vissza, nem is elôször Erdély történetében („Immár hetedszer építenénk újra" — mondja Bakos István egy helyen), az etnikai/nemzeti retorika a múlt szimbolikus visszavételén kívül alig céloz mást. Másrészrôl a „román nacionalisták" éppen e vélt vagy egykor valós helyzet megakadályozását a „közös" egyetem, illetve a magyar nyelven folyó egyetemi oktatás elsorvasztásával, leépítésével gondolják megoldhatónak (ennek érdekében „horthysta-fasiszta-kommunista-irredenta" jelzôkkel illetik a volt Bolyai Egyetemet, de az 1956-os magyar forradalomnak a tanárok és diákok általi „támogatása" is vádként hangzik el továbbra is funárhívôk szájából!). A két álláspont, maradva a jelzett diszkurzus szintjén, teljességgel összeegyeztethetetlen, ahhoz, hogy pragmatikus célokért folyjék a tervezés, ki kell az egyetem ügyét szabadítani ebbôl a rossz kontextusból.
2) A Bolyai Egyetem tradíciójának felemásságát a leginkább, számomra legalábbis, az jelzi, hogy mind ez idáig senki sem vállalkozott egy átfogó, de ugyanakkor árnyalt kritikai feldolgozására mindannak, ami az egyetem tevékenységével, szakmai-kulturális teljesítményével, hibáival és elônyeivel kapcsolatos . Csak emlékezni szabad az egykori egyetemre, csak dokumentumok közlését tartják fontosnak kultúrpolitikusaink (azt aztán többször is), de „saját" véleményt formálni, netán nyilvánosan kritizálni: tilos! Így aztán lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállotja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a „nemzeti korrektséggel", hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemzô, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem „újjáalakításáért" jött létre, annyira hozzánôtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az „eredeti" mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy „méltó követôje", „örököse" lehessen annak, amirôl ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sûrû ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.
Felesleges a domináns diszkurzus szövegeinek további interpretációját nyújtanom, megtették ezt már mások elôttem, ezért rövidre zárom e részt. Úgy vélem, a fentiek kellôképpen jelzik: a magyar egyetem ügyéért magukat felelôsnek gondoló kultúrpolitikusok nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából, mely feldolgozatlanságában is akadálya az új helyzetnek megfelelô, a várható jövô trendjeihez igazodó, korszerû intézmény tervei kidolgozásának. Még kevesebb lehetôség van — ilyen körülmények között — esélyes politikai stratégiák felvázolására, nem is beszélve azok megvalósításáról. Minél inkább megmerevedett, saját mítoszának foglyává lett a Bolyai Egyetem ügye, annál bátrabban és határozottabban léptek/lépnek fel kultúrpolitikai közegben álalternatív elképzelések, programok és „stratégiák".
„Párhuzamos különidejûségek"
Ernst Bloch a különféle eszmék, életmódok, ideológiák együttlétezését nevezi így, vannak ugyanis olyan történelmi korszakok, amikor különféle hagyományok és értelmiségi magatartások úgy élnek egy társadalmon belül, hogy: „Nem mindegyikük van ugyanabban a jelenben itt. Ez utóbbiak (egy régebbi kor maradványai) csak külsôdlegesen vannak jelen, azáltal, hogy ma láthatók. De ettôl még nem élnek a többivel egyszerre. Sokkal inkább múlt dolgokat hordoznak, az mûködik bennük." (Ernst Bloch, idézi H. Bausinger, 25., o.). Nem vitás, hogy ez nem csak itt és most jellemzô, és nem csak az erdélyi-romániai helyzetre érvényes. Mindenesetre, úgy hiszem, ilyen párhuzamos különidejûségként foghatjuk fel sok szempontból a romániai magyar egyetemi és értelmiségi elit jelenlétét és ténykedését. Súlyosnak tûnô kijelentés, ezért hadd sorakoztassak fel mellette, az eddig elmondottak alapján, egynémely konkrétabb érvet, mégpedig úgy, hogy közben egy lehetséges alternatívát is vázolok.
Az egyetem-eszme dominánsan anakronisztikus felfogásának egyik legfontosabb összetevôje, mint már jeleztem, a hagyományba való megmerevedés . Mettôl alkalmasabb a volt Bolyai Egyetem és tanárainak tragikus sorsa az önsajnálatra, kisebbségi „marginalitás-mítoszok" termelésére, annál erôsebb a kísértés, hogy „revansként" vagy legalábbis „történelmi igazságtételként" fogjuk fel a magyar egyetem újra alakításának kérdését. Politikai színtéren ez tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé „szembemegy" a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi. A helyzetet bonyolítja, hogy egy feldolgozatlan tradícióról van szó, mely kritikai elemzés nélkül igyekszik modellt nyújtani az intézményesítéshez . Következésképpen meg kell szabadítanunk az egyetem-eszmét a múlt önsajnáltató ideológiai felhangjaitól ahhoz, hogy a szakmai disputák és pragmatikus lépések mezejét kialakíthassuk. A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás meglehet identitáserôsítô és szívünknek kedves, mégis járhatatlan. Nem a múltból olvasható ki a jelen, nem a tradíció tartalmazza a mát, hanem a ma kell meghatározza a tradícióhoz való visszanyúlást, azt, hogy mit és hogyan értelmezünk újra, és tartunk meg múltunkból, használunk a jövôépítés építôköveiként. A varázstalanítás kényszerû.
Utaltam rá, hogy a romániai magyar egyetemiek nem voltak képesek, vagy nem voltak hajlandók bekapcsolódni a BBTE-n folyó reformba, ezt a kimaradást — itt nem részletezendô okokból — a román elit soha szóvá nem tette, a távolmaradásunkat hallgatólagosan akár támogatta is! A kisebbségi elit pedig nemzeti/etnikai alternatívákat keresett, vagy azokba menekült, megannyi kudarcélmény ellenében is.
Az egyetem-kérdést fogva tartó diszkurzust nem tekintem kizáróan generációs problémának, és azt sem gondolom, hogy a romániai magyar értelmiségi elit nem rendelkezne elég kompetenciával az intézményalakításhoz, az ezen a téren való felzárkózáshoz: ehhez elsôsorban a politikai és intézményfejlesztésben részt vevô értelmiségiek kapcsolatrendszerét kellene módosítani, az ez idô tájt domináns nyilvános diszkurzus struktúráját kellene átalakítani. Elitcserének nevezném ezt a folyamatot, olyan elit térnyerésének, mely képes megszüntetni a „párhuzamos különidejûséget", mer a korral haladni és vállalja az esetleges kudarcokat.
A politikai helyzetelemzés része, hogy a választások nyomán, valamint a régióban és egész Európában tapasztalható trendek a (kulturális, tudományos) centrumok megerôsödését, egyes regionális központok felemelkedését ígérik, illetve támogatják. Ezzel nem számol a romániai magyar elit egy része, amikor a centrumtól a periféria felé tervezi elmozdítani egyetemfejlesztési törekvéseit. Úgy vélem, az európai integráció, a posztmodern globalizáció régiónkban, a „modernizációs szigetek" és alrégiók integrálásával fog végbemenni, és csak második hullámban lesz általánossá a „vidék" (például az információs hálózatokba való) bekapcsolása. Fontos egy tarka, mozaikszerûen integrált európai térség kialakításában az idôtényezô, az integrációs folyamatok üteme, ami nem hagy idôt újabb centrumok kialakítására, inkább a meglévôket támogatja. Más terminusokban a vidék piac és utánpótlást biztosító erôforrás a centrum számára, a kultúra és a tudás szempontjából is. Ezért a centrumból való kivonulás nem lehet globális törekvés vagy (politikai) alternatíva az egyetemtervezés terén sem . Szó sincs arról, hogy az egyetem-tervek sokféle alternatívája ne lenne kívánatos, sôt. De nem érdemes ezeket a felzárkózási esélyek ellenében mûködtetni. Félô: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Az egyetemreform fôáramától eltérô törekvésnek tûnik — az integrációs folyamatok felôl nézve — az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is. A minden bizonnyal régiónkban is létrejövô új típusú identitások és közös európai intézményrendszerek semmiképpen sem honorálják ezt. Amikor a globalizáció a korparancs a lemaradás szinte biztos garanciája pl. a tudományos kutatói infrastruktúrák szétválasztása és elaprózása.
***
Meglehet minden szöveg az utolsó pont leírásakor elavul, a helyzet olyannyira változékony és soktényezôs, hogy nem is lehet ez másként. Ezért sem a helyzetelemzésem, sem következtetéseim nem lezártak, a legkevésbé sem „kényelmes aranyigazságok", mindenestôl vitathatók. Ez az, ami biztató.
Kolozsvár, 1997. január 30.
Magyari Nándor László