1997. február 18.
(IX. évfolyam, 39. szám)
Nagy port vert fel a Kolozs megyei rendôrség különleges akciója, amelynek során harmadik hónapja mûködô, kéttagú bûnszövetkezetet sikerült tetten érni.
bár a módszer mindig ugyanaz volt, a rend ôrei sokáig
nem tudtak mit kezdeni azzal a tavaly novemberben indult rablássorozattal, amelynek áldozatai — egyetlen kivétellel — kizárólag idôsebb hölgyek voltak. A rablók — mert mint utólag kiderült, ketten voltak — a takarékpénztárak (CEC) környékén mûködtek. Figyelemmel követték a nagyobb pénzösszegekkel távozókat, s részleteiben is megegyezô forgatókönyv szerint hazáig, vagy legalábbis a támadás zavartalan véghezvitelére alkalmas helyig kísérték kiszemelt áldozatukat. Néhány jól irányzott ökölcsapás, s mire a kárvallott fölocsúdhatott volna, bottal üthette támadója nyomát.
Február 3-ától több tucatnyi rendôr bevetésével ôrszolgálatot szerveztek a legforgalmasabb takarékpénztáraknál. Az „áldozat" szerepét tíz napig Cristian Lupea, a bûnügyi osztály 23 esztendôs ôrmestere töltötte be, a cselgáncsbajnokot pedig a Kolozsvári Nemzeti Színház az „összeesküvésben" részt vevô alkalmazottjai öltöztették-sminkelték. Olyannyira jól, hogy fenti idôszakban csak egy kisgyereknek sikerült felismernie benne a férfit.
A rablók csak 12-én haraptak rá a csalira. A Postakert utcai takarékpénztártól háromnegyed ötkor érkezett a gyanús mozgásról szóló értesítés. A többi — legalábbis a cselgáncsbajnok „anyóka" számára — már gyerekjáték volt. A Fôtéren, majd a Jókai utcán keresztül megsétáltatott üldözô a Prahovei utca 11. szám alatt készült lecsapni, de nem kis meglepetésére a könnyû áldozatnak ígérkezô anyóka rövidesen bilincset kattintott a csuklójára.
A tetten ért, 22 esztendôs páncélcsehi Ioan Mesaros,nak, és cinkosának, a 42 éves gyalui Cornelia Rostas,nak azóta már megeredt a nyelve is: egyelôre 10 millió lejes kárral nyilvántartásba vett 9 rablásról meséltek.
Sajtóértekezleten ismertette tegnap este Victor Ciorbea miniszterelnök a kormány radikális gazdasági reformprogramját, amelynek lényege a szabadpiaci kezdeményezés és versenyfeltételek megteremtése a privitazálás felgyorsításával, a gazdaság restruktúrálásával, a deviza- és tôkepiac liberalizálásával, a külföldi tôkebefektetôk bevonásával. A továbbiakban felvázolta a kabinet társadalomvédelmi és munkaerô újraosztási stratégiáját, amely az új gazdaságpolitika szerves részeként hivatott ellensúlyozni az utóbbi hetekben hozott intézkedéseket, mindenekelôtt az árak felszabadításával járó következményeket, az infláció felgyorsulását. Eszerint a jelenlegi, rövid távra szóló társadalomvédelmi stratégia öt összetevôre alapoz:
1. Jelentôsen gyarapszik a gyermeksegély, összességében, és progresszíven növekszik a sokgyermekes családok esetében;
2. Növekszik az állami és mezôgazdasági minimálnyugdíj, az elkövetkezendôkben részlegesen indexálják a nyugdíjakat. A továbbiakban lehetségesek más társadalomvédelmi intézkedések az oktatási rendszerben, mint a társadalmi ösztöndíj, szegényebb diákoknak és egyetemi hallgatóknak társadalmi segély;
3. A garantált minimálbér rendszerében a teljes szolgáltatás indexálása;
4. A társadalmi étkeztetési programok kiszélesítése a társadalmi étkezdék kiterjesztésével, mozgó kantinok programjának bevezetésével;
5. A társadalom támogatása a kenyér részleges szubvencionálásával, ugyanígy a villamos energiafogyasztás bizonyos kvótájának fedezésével a költségvetésbôl.
A stratégia része egy program, amely anyagilag támogatja azokat a dolgozókat, akik a restrukturálás következtében elveszítik a munkahelyüket. A munkanélküli segély növelése, egyéb juttatások megadása a támogatás jelentôsebb része, ezenkívül program készül a munkaerôpiac mozgósítására, arra, hogy a munka nélkül maradt embereket átképezzék, illetve újonnan alakított kisüzemekbe elhelyezzék.
A társadalomvédelmi intézkedésekre a nemzeti össztermék több mint 10 százalékát fordítja a kormány 1997-ben, 2 százalékkal többet, mint az elôzô esztendôben.
A miniszterelnök a kormánypolitika támogatására szólítja fel a társadalmat, úgy ítéli meg, hogy a sokkterápia következtében társadalmi feszültségekkel kell számolni, ugyanakkor dialógusra szólítja fel a civil szervezeteket és a szakszervezeteket.
A miniszterelnök expozéja után az újságírók kérdéseire a Ciorbea-kabinet jelenlevô tagjai válaszoltak.
A rendkívüli sajtóértekezleten elhangzottakra visszatérünk.
*
A kormány vasárnapi ülésén egyhangúlag elfogadta a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel kötött megállapodásokat. Ezek meghatározzák azokat a gazdaságpolitikai célokat, amelyek teljesítését a kormány vállalja a FESAL és ASAL szerkezetátalakító hitelek, illetve a szociális program finanszírozására szolgáló kölcsönök felvételéhez a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal szemben.
Biztos, de magát megnevezni nem óhajtó hírforrás szerint Mihály király március 6-án érkezik az országba Dan Grigore zongoramûvész meghívására. Kormánykörökben azt remélik, hogy ez alkalommal megbeszéléseket folytathatnak többek között arról is, hogyan támogathatja a királyi család az ország euroatlanti beilleszkedését. Ugyanakkor Valeriu Stoica igazságügyi miniszter elkészítette a kormányhatározat tervezetét I. Mihály, Románia volt királya állampolgárságának visszaadására. 1948-ban a királyi család öt tagjától vonták meg a román állampolgárságot, közülük már csak Mihály van életben. A kormányhatározat értelmében — ha elfogadják — Mihály állampolgársága az eltelt 48 évre folyamatosan érvényes lesz, tehát leszármazottai automatikusan román állampolgárokká válnak. A kormányhatározat nem vonatkozik Mihály feleségére; Ana de Bourbon-Parma csak azután válhat román állampolgárrá, ha ezt kérvényezi.
Miközben a Román Nemzeti Egységpártban kiadták a jelszót az ideológiai tisztázásra, dr. Ion Cris,an, az RNEP alapító és egy ideig vezetôségi tagja bejelentette, hogy egy kezdeményezô bizottság kész arra, hogy a napokban a bukaresti törvényszéken bejegyeztesse a Román Nemzeti Pártot. Szerinte az RNEP jelenlegi vezetôsége kompromittálta a nemzeti eszmét, ezért létrehozzák a Román Nemzeti Pártot, amely modern, hiteles, nyílt együttmûködésre hajlamos lesz az összes hazai és külföldi erôvel. Az ideiglenes vezetôk állítása szerint egyes RNEP-fiókszervezetek vezetôi, illetve tagjai és szimpatizánsai már jelezték szándékukat, hogy beiratkoznak az új pártba, amelynek létrehozását különösképpen sürgôssé tette Funar és Gavra legutóbbi összetûzése.
A RMDSZ Kolozs Megyei Képviselôk Tanácsának (MKT) szombati ülésén sor került a megyei képviselôk mandátumának igazolására. Mint ismeretes, az új alapszabályzat szerint a Kolozs megyei RMDSZ döntéshozó testülete hetvenöt tagú. Összetétele: a Kolozs megyei szenátor és képviselôk, a megyei küldöttgyûlés által megválasztott húsz tag (akiket a február 2-i küldöttgyûlésrôl szóló cikkünkben ismertettünk), a tizenkét kolozsvári kerület elnökei, a nyolc vidéki körzet elnökei plusz egy-egy küldött, a Megyei Önkormányzati Tanács (MÖT) három képviselôje, a társszervezetek (Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület, Kelemen Lajos Társaság, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Demokrata Ifjak Szövetség, Romániai Magyar Dolgozók Egyesülete, Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Romániai Magyar Pedagógusszövetség) egy-egy képviselôje, a platformok (a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Szociáldemokrata Tömörülés és a Szabadelvû Kör) egy-egy képviselôje, illetve a kolozsvári SZKT-tagok. A Reform Tömörülés RMDSZ-platform nem kívánta képviseltetni magát az MKT-ban.
Az MKT Állandó Bizottságának elnökéül ismét Gyémánt Mihály t választották. Alelnökök: Schwartz Róbert és Pálffy Károly , titkárok: Rollinger Ágnes és Bitay Csaba .
A harmadik napirendi pont a megyei elnökség bemutatása, illetve az MKT általi elfogadtatása volt. Boros János megyei elnök kilenctagú csapatának a bemutatása azonban nem örvendett osztatlan egyetértésnek. Az alapszabályzat értelmében ugyanis a megyei elnök tiszte az elnökség létszámát, személyi összetételét, munkaköri elosztását megtervezni. Boros tervei szerint ugyanis a megyei elnökség a megyei elnökbôl és nyolc alelnökbôl állna. (Korábban, Molnos Lajos idején, a megyei elnökséget az elnök, a titkár és három alelnök képezte.) Boros elnök javaslatai értelmében az ifjúsági alelnöki tisztség élére Bónis Miklós t tudja elképzelni, a szociális és egészségügyi alelnökség dr. Bakos Katalinnak, a közmûvelôdési alelnökség Sebesi Karen Attilának, a gazdasági alelnökség Kiss Ildikónak, a mezôgazdasági alelnökség Barazsuly Emilnek járna. Az önkormányzati alelnöki tisztségre Borosnak még nincs javaslata, mindaddig ez a megyei elnök hatáskörébe tartozna. A kolozsvári kerületek érdekeit Donogán Péter , a Külmonostor kerületi elnöke, a vidék körzeteiét pedig ifj. Barabás Ferenc dési RMDSZ-elnök képviselnék alelnöki minôségben. Az oktatás ügyével a pedagógusszövetség foglalkozna, a munkaügyi problémákkal pedig az RMDE. Egyes ellenhangok szerint azonban az ily mértékben felduzzasztott megyei elnökség csak mûködésképtelen lenne. Boros János viszont épp amiatt érvel az ilyen fokú munkamegosztás mellett, mivel az alelnökök tevékenységüket nem fôállású alkalmazottakként végzik, jó lesz tehát kevesebb, de biztosan elvégezhetô feladattal felruházni ôket.
Más vélemények szerint pedig igenis szükséges külön oktatási alelnökség. Javaslatok szerint ennek élére pedig azt a Bálint Kelemen Attilát kell kinevezni, aki különben is a megyei vezértanfelügyelô-helyettes tisztség várományosa. Minderrôl azonban végleges döntés az MKT következô, március 2-i ülésén várható.
Nemsokára eldôl, hogy Debrecen, Szeged, Békéscsaba, Gyula közül hol nyílik román fôkonzulátus. Ioan Donca budapesti nagykövet szerint gyakorlati és pénzügyi szempontokat vesznek figyelembe a hely kiválasztásában. Grósz György, a csabai román kisebbségi önkormányzat vezetôje feltétlenül Békéscsabát javasolta, mert így a Magyarország és Románia közti közúti s vasúti forgalom fô irányainak a közepén nyílna a fôkonzulátus. Békéscsabához igen közel van Battonya, Lökösháza, Gyula, Méhkerék és Kötegyán átkelôje, s egyforma távolságra helyezkedik el a további két legfontosabb magyar-román átkelôhelytôl, Ártánd-Biharkeresztestôl és Nagylaktól is.
Együttmûködési egyezményt írt alá Andrei Marga, a Babes,-Bolyai Tudományegyetem rektora és Andorka Rudolf, a budapesti Közgazdasági Egyetem rektora. A kolozsvári közgazdasági kar dékánjának, Dan RacoviT,annak a névjegyével is ellátott egyezmény diák- és szakembercserére, tudományos összejövetelek rendezésére, a SOCRATES-programban való részvételre vonatkozik. Az együttmûködést kolozsvári részrôl a közgazdasági és a kereskedelmi kar irányítja.
Hasonló együttmûködés született a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel is. Az Andrei Marga és Szabó Miklós rektorok parafálta egyezmény közös matematika, kémia, fizika, történelem, biológia, magyar és román nyelv és irodalom programokra vonatkozik.
Február 12-én a budapesti Közép-európai Egyetem rektora, Bruszt László és Andrei Marga rektor megbeszélték az új egyetem nyújtotta lehetôségeket, amelyekkel a régió, s így Románia diákjai is élhetnek. Az elemzést márciusban folytatják. A megbeszélések elôsegítik a két egyetem közti kapcsolatok elmélyítését.
Február 13-án a SOCRATES program keretén belüli ERASMUS- és LINGUA-programokat egyeztette Andrei Marga rektor Gustav Dieckheuerrel, a Münsteri Egyetem rektorával. A Babes,-Bolyai Tudományegyetem a neves német egyetemmel is együttmûködési egyezményt kötött.
Kérem az olvasót és minden érdeklôdôt: higgye el, hogy a szociológia nem egy könnyed, bárki által ûzhetô tevékenység, de nem is egy boszorkányság. Nem ördöngösség, de mégis egy tudomány, amihez tanulás és gyakorlás, tapasztalat szükséges. Külön szakma — nem közkeletû tevékenység, nem csak annak része, amit „általános mûveltségnek" szoktunk nevezni. Egy felmérés értékelése nem politikai kérdés: a Bolyai Egyetem-üggyel kapcsolatba hozott felmérést támadók elvetették a sulykot, amikor azt hitték, hogy tudományos közvélemény-kutatást végezni csupán politikai felelôsség. Megértem kitartásukat maguk meggyôzôdése mellett, de a támadók közül többet is sikerrel lehetne perelni szakmai hitelrontásért, becsületsértésért. A vita hevességében szem elôl tévesztették, hogy olyasmit akarnak számon kérni a szociológuson, amihez ôk maguk nem érthetnek, ami a szakmabeliekre tartozik.
Kérem továbbá — ôszinte megértéssel, beleérzôen — azokat, akik ideáljaikat vélték veszélyeztetve, amikor más véleménnyel is szembesültek a magyar felsôoktatást illetôen, hogy legyenek nyíltak, higgadtak. Még nem veszett el semmi. Még nem történt semmi jóvátehetetlen. Vitatkozzanak politikai síkon! Állapítsák meg, hogy rossz, kedvezôtlen az ô szempontjukból a felmérés eredménye, de ne fogják rá a szakemberre. Ez olyan volna, mint régen az, hogy felakasztották a rossz hír hozóját. Nekem se tetszik, ha például dr. Löwy Károly orvos azt írja, hogy terjed az influenza, mert ez egy rossz hír, de nem támadom szakmai minôségében (még ha a példa nem is tökéletes). Az sem tetszhet, hogy a diákok nem feltétlenül akarnak önálló egyetemet — lehet, hogy ez is egy rossz hír, de attól még nem kell kipellengérezni azt, aki ezt megállapította.
Kérem tisztelettel az egyetemi és más körû értelmiséget: a befolyásukat, hitelüket használva (támadások nélkül!) tegyék szóvá a szakmai hitelrontást. Bármilyen legyen a véleményük a felsôoktatás jövôjérôl , a tudományos munka hitelrontását ne hagyják szó nélkül! (Úgy, ahogy ezt a rektorhelyettes sem hagyta a Campusnak adott interjúja zárómondatában, a február 14-i számban.) Ne csak négyszemközt támogassák az érintetteket! Nem értem Balázs Sándort, aki bár nem szociológus, de pályája során a szociológia terén is tevékenykedôk közelében dolgozott, és mindig árnyaltan tudott, ha kellett, fogalmazni a Bolyai Egyetem kérdésében is. Nem értem, hogy a Szabadságban közöltekben miért kellett kitérnie arra, hogy a szociológia szakma hitelét tovább rontsa, személyeket támadjon. Kívülálló elfogultaktól inkább várható lett volna az ilyesmi, de nem egyetemi embertôl. Érthetetlen Neményi Ágnes tanárnô megnyilvánulása. Nem lehet, hogy valaki, talán politikai okokból, ennyire szem elôl tévessze az általa is gyakoroltnak tekintett szakma elemi tényeit! Hogy azt a szofizmust kövesse el, hogy azért sem jó a vitatott kutatás, mert a megállapítottakkal ellentétes vélemények vannak. Hogy azt állítsa, hogy képtelenség Kolozsváron közvélemény-kutatást végezni. Hogy azt az érzetet keltse, hogy érdemben szólt hozzá, miközben összefüggések nélkül használ egy szakkifejezést: „minta".
Végül arra szeretném kérni a Szabadság szerkesztôbizottságát, hogy vizsgálja meg annak a lehetôségét, hogy a Bolyai Egyetem-vitában a politikai részt szétválassza a szakmaitól (a szociológiaitól) — ahogy lehet. Ezzel azt szeretném kérni, hogy bármilyen politikai vélemény további közlése mellett, szakmai és méltányossági okokból ne adjon helyet a szociológia szakmát és oktatást diszkreditáló fogalmazványoknak. Egy szakma hitelrontásának elkerülésére hivatkozva, ha teheti, hárítsa el azokat az írásokat, melyek általában a szociológiát, a közvélemény-kutatásokat támadják. Ugyanezek miatt ne járuljon hozzá — hálátlan és érdemtelen lenne — Magyari Nándor és más kutatók, néhány masterandus, valamint egyetemi hallgatók munkacsoportja által végzett tudományos munka elleni támadásokhoz. (Nem precedens nélküli ez: mérnököt támadtak már a lapban a feleki alagútról szóló szakmai véleménye miatt, amatôr kritikusok támadják a színházi szakembert, Tompa Gábort, rendszeresen támadják a társadalomkutatást, mintha áltudomány volna stb.)
Itt jelzem: Magyari Nándor csak egyike a munkacsoport tagjainak. A többieket is érintô támadások célpontjává vált. Továbbá: a vitatott felmérésben az egyetem jövôje csak egyik kérdéskör a több közül. Ez a felmérés csak egy a többi hasonló jellegû közül.
Nem vagyok a vitatott kutatócsoport tagja. Talán ettôl is hitelesebb lehet az, amit nagyon határozottan akarok itt szakmabeliként közölni:
A fent említett személyek, a még fiatalabb, de ügyes diákokat kivéve, külföldön is elismert szakemberek. Nem a közszereplôk körében azok, hanem hiteles, szakmai körökben. Több ízben tanultak rangos nyugati intézményekben. Több minôsítô vizsgán estek át. A legújabb módszereket ismerik, beleértve a legmodernebb számítástechnikaiakat. Egyiküknek módszeralkalmazási találmánya is van — ami ritka a mi szakmánkban. Megfigyelésem szerint példamutató olvasottsággal, jól fejlett lényeglátással rendelkeznek. Diákok tucatjai keresik meg ôket tanácsért, olykor a nálunk tartózkodó külföldiek (nyugatiak) is, a román anyanyelvû diákok is. A román kollégák tiszteletét, megbecsülését is kivívták. Civil szervezetek keresik meg ôket elôadásokért, tanácsokért, felmérésekért. Rangos külföldi kapcsolatok megalapozói, éltetôi. Nem a pártállam konjuktúrájában kerültek az egyetemre, hanem azután. Hangsúlyozom: a szociológusi minôség (mint bármely más tudomány esetében is) a szakmabeliek széles körû elismerésén, megbecsülésén, értékelésén múlik.
Mindez persze logikailag nem érv egy felmérés helyénvalósága mellett. Ezért leírom azt is: a vitatott felmérés a maga nemében és a vonatkozó érvényességi tételek között megfelelô, jó, szakszerû . Mellesleg ez egy rutinszerû munka; bár nem ördöngösség, de elvégzése sok szempontot igényel, technikai ismereteket — ezek a mi szakmánk berkein belül találhatók, itt Kolozsváron is.
Bármilyen politikai véleményû, vitázó felet ôszinte tisztelettel kérem a fentiek megfontolására.
Békességet!
Magyari Tivadar
szociológia szakos
egyetemi adjunktus
Egészen röviden szeretnék reflektálni az M. N. L. egyetemi lektor által végzett közvélemény-kutatás adataira (lásd a szerzô a Szabadság 1997. február 14-i, Rágalmaznak, tehát vagyok? címû cikkével kapcsolatosan), amely akadémiai nyelvezettel egyáltalán nem jellemezhetô.
Ebben M. N. L. az általa végzett közvélemény-kutatás mintájáról is értekezik. De álljunk meg a minta nagyságánál. Összesítve a szerzô által leközölt adatokat, a megkérdezett népesség sem egyértelmû, hiszen az évfolyamonkénti össznépesség 241, tanulási nyelv szerint 238, nemenként 242, szakonként pedig 245 jön ki az aritmetikai összeadással. Tehát, hogy mekkora a minta, azt sem tudjuk pontosan. Márpedig egy ilyen kis számú minta esetében bizony fontos.
Ha szakonként csoportosítjuk a diákokat, oly módon, hogy az egyik csoportba helyezzük azokat a szakokat, ahol van magyar nyelvû oktatás és a másikba azokat, ahol nincs, akkor kiderül, hogy a megkérdezettek közül 208 (84,89%) olyan szakon tanul, ahol van magyar nyelvû oktatás. A fennmaradó 37 (15,11%) diák esetében nincs jelenleg ilyen oktatás. Tehát a minta túlsúlyos a jelenleg magyarul tanuló diákok szempontjából.
Ha helyesen számolunk, legfeljebb a minta 15,11%-ára, vagyis azon magyar diákokra volt idôszerû feltenni a kérdéseket, akik nem tanulhatnak jelenleg anyanyelvükön. Tehát itt értelmezési hibák vannak. Nem a diákokkal van baj, akiket szintén félrevezetnek, hanem a felmérés szellemi szerzôivel .
Továbbra is állítom, hogy ez a felmérés egyrészt koncepciós hibákat, másrészt súlyos értelmezési hiányosságokat tartalmaz. Nem utolsósorban pontatlanságokat, ami a szakmában megengedhetetlen.
Tehát vagy tudatos manipuláció és torz véleményformálás volt a cél, vagy a nem tudás okozta ezt az „eredményt", vagy mindkettô. Döntsék el a kedves olvasók.
*
Magyari Nándor László helyettes egyetemi lektor személyem ellen szellemi agressziót követett el. Az ok az, hogy merészeltem megkérdôjelezni közvélemény-kutatásának eredményeit.
A szakmai síkon teljesítményt még eddig nem bizonyított fiatalabb kolléga arra vetemedett, hogy személyemet nyíltan fenyegeti a sajtón keresztül, a fenyegetés odáig megy, hogy munkahelyemrôl és szakmámból való kidobatással félemlít meg, mert nem szolidarizálok tudománytalan, manipuláló felméréseivel.
A közvélemény tudomására kívánom hozni azt, hogy a Szabadság 1997. fenruár 14-i számában megjelent cikke (Rágalmaznak, tehát vagyok?) az agressziónak egy igen durva formája, mely ellen a szakma és a józan szellem védelmét kérem.
Igazságtalannak és elítélendônek tartok minden fajta agressziót, az ilyen fajta pedig az ifjúság számára egyenesen veszélyes.
Ezt a durva agressziót azért is megengedi magának az egyébként volt diákom, mert azt hiszi, hogy ezt megteheti egy nôi tanszék-taggal. Nem vagyok ijedôs, de a jelenségre mégis fel kívánom hívni a közvélemény figyelmét, mert ez ellen tenni kell.
Lehet-e szellemi agressziót büntetlenül elkövetni?
A háromszobás tömbházlakás két végén az apró szobácskák jelentették a mi felségterületünket, a középsô nagyszobában lakott Ioana. A megfontolt, halk szavú mérnöknô kellemes lakótársnak bizonyult. Kétségtelen, hogy mi, az apró gyerekekkel, sokkal zajosabb társbérlôk voltunk. Nem emlékszem, hogy akár egyetlenegyszer is szóváltás lett volna közöttünk. Bár a konyha és fürdôszoba használata szolgáltathatott volna alkalmat rá bôven. Beszélgetéseink a közös területeken folytak, s csak ritkán léptük át egymás küszöbét. Ha a sors és a lakáskrízis nem irányít bennünket egy fedél alá, talán sohasem ismerem meg Ioanát. És most szegényebb lennék egy kellemes emberi tapasztalattal. Errôl beszélgettünk a minap, amikor jó pár év elteltével újra találkoztunk. De arról a boldogságról is, amikor végre külön lakáshoz jutottunk, és szétköltözhettünk.
***
Amikor a patinás, több száz éves magyar iskolába a szocialista internacionalizmus és a nagy szeretet jegyében az elsô román osztályokat betelepítették, még abban reménykedtünk: talán megvalósítható egy csöndes és toleráns együttélés is. Mindenki végzi a maga dolgát, és ennyi. Aztán kiderült, hogy nem errôl van szó. Fokról fokra terjeszkedett a nagy nemzeti kizárólagosság. Elôbb a tablók, a magyar feliratok kerültek le a falakról, végül már a magyar beszéd is osztályon belülre szorult. Amikor a betelepítést követô harmadik évben a fiam érettségizett, felsô utasításra szigorúan megtiltották, hogy az évzárón egyetlen magyar szó is elhangozzék. A Mûvész mozi udvarán folyt akkor a szülôi összeesküvés, és írtuk meg, alkotmányos jogainkra hivatkozva, az anyanyelv használatát követelô beadványunkat egy, velünk együtt jobb sorsra érdemes, kiszuperált boroshordó tetején. S aztán kilincseltünk népes küldöttséggel a szolgálatos magyar vezértanfelügyelô-helyettesnél, hiába. Sôt, diszkréten, de nyomatékosan figyelmeztettek: jobban tennénk, ha meghúznánk magunkat.
***
Mostanában egyre többet morfordírozok azon, hogy talán bennem van a hiba. Mert többen is mondják: a nagy bábeli zûrzavarban igazán mindegy, hogy milyen nyelvet beszélünk. Na meg aztán ott van az én tiritarka, ugyancsak szétterpeszkedô családfám, amelynek legalább öt nemzetiségû tagjai nyelvcserék állomásain estek át, amíg én, eredôként magyarnak születtem. És furcsa módon vallom, meggyôzôdéssel és néha még érzelmesen is, hogy az vagyok. Bár román és magyar funárok próbálnak olykor meggyôzni az ellenkezôjérôl. Elôbbiek úgy szeretnék kiinni a tengert, hogy közben a folyóvizeket eltávolítsák belôle. Mert úgy biztosan beleférne egy kanál vízbe.
***
A baj velem van. Az én érzelmes történelmemmel. Amelyhez butamód ragaszkodom. Még akkor is, ha nincs benne sem turáni délibáb, sem kutyabôr, sem valamilyen más pedigré. Mert több van benne: a gyerekkor, az iskola, az anyanyelv. A magyar iskola, amely kitárta elôttem a világot. Amely egy pillanatig sem volt számomra gettó. De volt egy biztos háttér, érzelmi útravaló. Egyszóval Alma Mater. Ezért aztán, a felnôtt koromra már jobbról és balról záporozó szúrások dacára is mindent megtettem, hogy fiaim is részesülhessenek az enyémhez hasonló élményben és tapasztalatban. Nem rajtam és nem rajtuk múlott, hogy esetükben ez már nem a legfelhôtlenebbre sikeredett.
1.
Aki e sorokat papírra veti, élete alkonyán közelebb a nyolcvanhoz mint a hetvenhez, visszavonulva a politikai élettôl, fôiskolai tanárságtól — amit még 75 évesen gyakorolt —, Horatiust idézve Procul negotiis , elôveszi régi iratait, jegyzeteket, és kezébe kerül egy nyolcoldalas visszaemlékezés a fenti címmel. Amit íróasztalának és utódainak szánt, minthogy a visszaemlékezést az 1980-as években a „Kárpátok Géniuszának" uralkodása idején Romániában, Erdélyben elképzelhetetlen volt megjelentetni. Isten kegyelmébôl megértem ezt a magas életkort, a szocializmust sikerült kiböjtölnöm, késôbb bár, de így is örvendhetek, hogy az alábbiakban leírhatom, hogyan vetettem véget magánúton a második világháborúnak.
*
Pár tucat huszár — gyalog. Egy önálló huszárszázad maradékai lépdelnek a cigándi (Zemplén megye) fôutcán. Énekelve, mert ez emeli a katonamorált, állítólag. „Vadkörtefa fehéret virágzik" — vagy valami hasonló címû katonadalt. A parancsnokló ôrnagy megálljt vezényel. A szálláscsinálók jelentenek, és nemsokára megkezdôdik 1944. október 14-én az elszállásolásunk.
Engem kebelbarátommal, Péter Lehel hadapróddal — civilben pénzügyi fogalmazó — a jegyzôhöz szállásolnak el, egy nagy szobában kényelmes ágyakat mutat a jegyzô; igazán mennyei élvezet lesz sátor helyett puha ágyban aludni. Ezek után, amíg barátom megborotválkozik, kimegyek megnézni, mit csinálnak a többiek.
A kialakított körlet szélén Szabó nevû, nyilvánvalóan gyengeelméjû huszár. Mindig mondtam, amióta a mundért magamra öltöttem, hogy a sorozó bizottságok a lúdtalpat vizsgálják, de elmeorvos, pszichiáter nincs a bizottságban. Éppen Szabót dicsérem, hogy puskáját tisztítgatja nagy gonddal, amikor hatalmas dörrenés, és a fülem mellett sivít el a golyó. Reflexszerûen hatalmas pofot adok Szabónak, aki megdöbbenve kérdi, hogy miért durváskodok vele.
— Szerencsétlen — ordítom —, hajszál híján agyonlôttél! Csôre töltött puskát takarítasz! Át kellene adjalak a hadbíróságnak, hogy meg akartál ölni.
— Önkéntes úr, ne vicceljen — válaszol Szabó. — Hát miért öltem volna meg? — és bambán néz. Nincs mit tovább vitatkoznom a szerencsétlennel.
Ekkor a jegyzôség felôl jön egy irodaszolga és közli, hogy a helyi földbirtokos szívesen lát ebédre pár bajtársammal együtt. Október 15-e van. Visszamegyek szállásomra, rendbe szedem az öltözékem, amennyire ez rendbe szedhetô, megborotválkozom, és Lehel barátommal elindulunk a kastély irányába.
Egy aranyos öregúr vár bennünket (akkor öregnek tûnt, bár nem hiszem, hogy hatvanéves lett volna), majd megjelenik a ház asszonya, neki is bemutatkozunk. A házigazda érdeklôdik élményeinkrôl. Mesélem, hajszál híja, hogy nem lettem hôsi halott Cigándon, a puskáját tisztító Szabó huszár jóvoltából. Megmenekülésem örömére a házigazda valami különösen finom pálinkával kínál, amit nagy élvezettel fogyasztunk el. Két-három pohárka után invitálnak, hogy fáradjunk át az ebédlôbe, tálalva van.
Olyan húslevest tálaltak, amilyenrôl a harctéren álmodtunk a szárított zöldségbôl fôzött löttyök után. A rádió bekapcsolva, várjuk a harctéri híreket. Engem különösen érdekelnek a hírek, hiszen Kolozsvár elesett, szüleim ott élnek, mi van velük?
A sültnél tartunk, amikor a rádióban felhívás hangzik el: figyelem, rendkívül fontos bejelentést fognak beolvasni.
Egyszerre mindnyájan abbahagyjuk az evést és a rádiót hallgatjuk. Ekkor elhangzik Horthy hadparancsa a fegyverszünetrôl! A hír hihetetlen örömöt okoz nekünk, akik civilként most mundérban vagyunk. Ugyanakkor jó barátom, Árám — hivatásos tiszt, hadnagy — bejelenti, hogy ô tovább harcol, nem adja meg magát az oroszoknak. Átmegy az SS-be, a németekhez.
Kis közösségben is különbözô a reagálás egy ilyen hírre.
Hamar befejezzük az ebédet, megköszönjük a vendéglátást és Lehel barátommal elvitorlázunk. Leheltôl be kell inkasszálnom 100 pengôt június 6-án, amikor a normandiai partraszállást hallgattuk a tábori BBC-n keresztül. Fogadtam Lehellel — és micsoda telepátia —, hogy október 15-én mi készek vagyunk, s ha nem egy szibériai fogolytáborban érjük meg, a 100 pengôt elisszuk közösen.
Egy jómódú ember borpincéjébe vetôdünk, aki hozza is a szürkebarátot, amit a gazdával közösen inni kezdünk, ezt a fajtát követi még vagy három másféle, már nem emlékszem valamennyire, de a jövôprognózis után, ami távolról sem sikeredett annyira sötétre, mint ami nemsokára bekövetkezett, késô délután egymást támogatva a sötétben ballagtunk haza barátommal. Már a legvérmesebb civil elképzelésekben éltünk, sorrendben elöl a NÔ, utána különféle menüket állítottunk össze: terveztük, hogy nemsokára hazaérünk.
A jegyzôségen lefeküdtünk és az igazak borgôzös álmát aludtuk, amikor hajnal felé éktelen kiabálásra ébredünk. Ugrunk ki az ágyból, a legrosszabbra elkészülve. Hirtelen még arra is gondoltam, hogy orosz ejtôernyôs különítmény ugrott le a faluban, emiatt van ez a nagy sürgés-forgás. Beállít a századírnok, és azonnal sorakozóra hív bennünket.
Még ki sem józanodtunk tisztességesen, amikor a sorakozás megtörténik. Megjelenik az ôrnagy, s bejelenti, hogy a tegnapi Horthy-féle hadparancsot visszavonták, és már nem Horthy a legfôbb hadúr... Szálasi Ferenc nemzetvezetô vette át a parancsnokságot, és le fogjuk tenni az esküt az ô hûséges szolgálatára.
Az 1997. évi 11. sz. kormányhatározat jelentôs gyakorlati következményekkel járó módosításokat hajt végre az 1995. évi 112. sz. törvény alkalmazási rendeletén, amelyet Románia kormánya az 1996/20. sz. határozattal fogadott el.
Az új kormányhatározat az 1995/112. sz. törvény (az államosított házak törvénye) által használt és a gyakorlati alkalmazás szempontjából kulcsfontosságú fogalmakat határoz meg újra, a régi kormányhatározattól eltérô értelmezésben.
Így, a 11. sz. kormányhatározat a következôképpen határozza meg a jogcímmel állami tulajdonba került ingatlanok fogalmát, az 1995/112. sz. törvény értelmében: Jogcímmel az állam tulajdonába került lakás rendeltetésû ingatlanok alatt azokat az ingatlanokat értjük, amelyeknek lakás rendeltetése volt, és amelyeket az illetô idôpontban hatályos törvények betartásával — mint amilyen az 1950. évi 92. sz. törvényrendelet, az 1951. évi 111. sz., az 1952. évi 142. sz., az 1974. évi 223. sz. rendeletek (dekrétumok) és az 1973. évi 4. sz. törvény — vettek állami tulajdonba (1. szakasz, 2. bekezdés).
A „jogcím" ilyetén való értelmezése lehetôvé teszi a lakás rendeltetésû ingatlanok volt tulajdonosai, illetve azok örökösei számára, hogy polgári perek keretében vita tárgyává tegyék az ingatlanok állami tulajdonbavételének törvényességét, természetesen az állami tulajdonbavétel pillanatában hatályos jogszabályok alapján.
Az 1950. évi 92. sz. (államosítási) törvényrendelettel állami tulajdonba vett ingatlan alatt azok az államosított ingatlanok értendôk, amelyeket az 1950. évi 92. sz. törvényrendelet I. szakaszának 1-5. pontja és II. szakasza elôírásainak betartásával államosítottak, valamint ahol az államosítási törvényrendelet mellékletében szereplô és az államosítás pillanatában létezô valódi tulajdonos személye megegyezik (1. szak. 3. bekezdés). Ellenkezôleg, amennyiben nem tartották be az idézett elôírásokat, vagy amennyiben az államosítási törvényrendelet mellékletben megnevezett személy vagy személyek nem voltak tényleges tulajdonosai az ingatlannak, akkor az állami tulajdonbavétel jogcím nélkülinek tekintendô, és az érintettek számára megnyílik a lehetôség, hogy polgári per keretében bírósághoz forduljanak tulajdonjoguk elismertetéséért.
Rendkívül fontos, sokakat érintô rendelkezés. Az államosítási törvényrendelet I. szakaszának 1-5. pontja felsorolja, milyen kritériumok alapján állapították meg az államosítandó ingatlanok listáját, míg a II. szakasz felsorolja, mely ingatlanok nem kerülnek az államosítási törvényrendelet hatálya alá, és így nem is lesznek államosítva. Így mentesítve kellett volna hogy legyenek az államosítás alól a munkások, hivatalnokok, mesteremberek, értelmiségiek és nyugdíjasok tulajdonában levô ingatlanok. Mint tudjuk, a kommunista rendszer nem tartotta be a saját maga által meghozott törvényeket sem. Nem volt ez másként az államosítási törvényrendelet esetében sem, így végre, hosszú évtizedek után, az érintettek a bíróságokhoz fordulhatnak a jogsérelmek orvoslása végett.
Ezt az új kormányrendelet 1. szakaszának 4. bekezdése határozza meg, amely szerint, ha nem tartották be a törvényes elôírásokat az állami tulajdonbavétel pillanatában, vagy amennyiben nem létezett törvényes rendelkezés, amely jogcímként szolgálhatott volna az állam tulajdonjogának megállapítására, úgy az ingatlanokat jogcím nélkül állami használatba vettnek kell tekinteni, és nem érvényesek rájuk az 1995. évi 112. sz. törvény elôírásai.
Keleti György honvédelmi miniszter meghívására hétfôn egynapos hivatalos látogatásra Debrecenbe érkezett Victor Babiuc védelmi miniszter. Ez az elsô találkozó az új kormány védelmi minisztere és Keleti György között. A miniszterek vezette katonai küldöttségek délelôtt 10 órakor ültek tárgyalóasztalhoz az Aranybika Szálló Debrecen Termében. Keleti György és Victor Babiuc áttekintette a kétoldalú katonai kapcsolatokat, a regionális biztonságpolitikai kérdéseket, s szó volt a találkozón az SFOR misszióban való részvételrôl és a NATO-csatlakozással kapcsolatos kérdésekrôl. A tanácskozást követôen a két miniszter az Aranybika Eger Termében aláírta a magyar-román titokvédelmi egyezményt.
A találkozó végén a két védelmi miniszter megkoszorúzta a debreceni II. világháborús Román Katonai Emlékmûvet.
Miközben szinte országos jelenséggé vált az a felismerés, hogy nadrágszíjparcellákon már nem lehet kifizetôdôen termelni, legtöbbször a befektetett pénz sem térül meg, egyedi jelenség az, hogy valahol majdnem 8 évvel a tsz-ek felszámolása után próbálják megszüntetni azt a szövetkezeti gazdálkodást, amelyet hosszú évekkel ezelôtt nehéz egyeztetések árán sikerült létrehozni.
A Fehér megyei Magyarlapád faluközössége mégis a gyökeres váltás mellett döntött. A színmagyar nagyfalu emberei a forradalom után közösen létrehozott három nagytársulást idén télen fölosztották, és szinte mindenki visszaállt aprócska földjére. Mindez azért döbbentett meg, mert a kilencvenes évek elején többször is megfordultam ebben a Nagyenyed melletti faluban, ahol a környezô településektôl eltérôen virágzó mezôgazdaság volt a megye talán legnagyobb hektárátlagaival, s ôsszel bizony az udvarok megteltek kukoricával, gabonával, cukorrépával, gyökérzöldséggel... Akkoriban mindenki a szövetkezeti gazdálkodás mellett kardoskodott, hiszen a tagosított nagyparcellákon az idôközben megvásárolt mezôgépekkel korszerû gazdálkodást lehetett folytatni.
Évekkel ezelôtt sokat cikkezett Magyarlapádról a sajtó. Az ottani emberekre jellemzô bátorságnak számított, hogy a faluban egy állami mezôgazdasági vállalat gyümölcsfarmját is fölszámolták, holott ezt a földtörvény kitételei tiltották. Az állami gazdaság nem volt hajlandó a faluval együttmûködni, annak ellenére, hogy a régi korszakban tucatnyi földcserebere történt ámv és tsz között, ami végül (Folytatás az 1. oldalról)úgy végzôdött, hogy a magyarlapádiak közel százötven hektár jó termôföldet veszítettek. A falu egy darabig türelmesen várt, végül bement a gyümölcsösbe, és visszafoglalta a földjeit. Az ügy felkerült kormányszintre, a parlamentben is felszólaltak a békés rendezés mellett. Végül a falu nyerte meg a vitát. A gyümölcsöst az emberek visszavették, és társulás formájában, szakemberek felügyelete mellett termeltek. A kedélyek lecsillapodtak, minden rendes kerékvágásba került. A gyümölcsösnek jó eredményei voltak. Egyházi szinten is foglalkozni kezdtek az üggyel, a kolozsvári református püspökség a svájci Kék Kereszt missziós szolgálattal karöltve gyümölcsprést hozatott Lapádra, hogy a gyümölcsös termését feldolgozzák természetes üdítônek, almalének. A beindult vállalkozás 50 százalékát a püspökség, 50 százalékát helyi vállalkozók állták. A helyi egyház sajnálatos módon nem vett részt az újonnan alakuló Golden Kft.-ben, az egyféle magánvállalkozássá alakult, amely bérmunkában fölvállalta a 142 hektárnyi gyümölcsös mûvelését. Kezdetben a püspökség is részt vállalt ebbôl, az elsô esztendôben azonban kiderült: ez nem jövedelmezô befektetés, így a megmûvelésrôl lemondottak. Ahogy teltek az évek, a falu lakói egyre elégedetlenebbek lettek. A gyümölcsösbôl kapott részesedés — a terméseredményektôl függetlenül — évrôl évre csökkent. Ugyanez történt a további három társulásban is. Sokan kifogásolták, hogy a földek hozamaiból vásárolt gépparkot a társulás vezetôi önkényesen használják, a szövetkezetbôl „kiprivatizálják", s míg ôk földjeik után csekélyke részesedést kapnak, addig a társulás vezetôi emeletes házakat építenek maguknak...
Idén télen a társulásokat végül is megszüntették, és beindult a kisparcellák egyéni kimérése... A gépparkot, az épületeket már sokkal nehezebb elosztani, ezért félô, hogy a meggondolatlan döntés csak árthat a falunak. Ahelyett, hogy a társulás, az immár tôkeerôs három szövetkezet vezetôségét változtatták volna meg, közgyûlés döntött volna a kiútkeresés lehetôségeirôl, az emberek visszamentek egykori földjeikre. Így már aligha lehet közösen szántani, vetni. Szerencsére a józanabb hangok amellett kardoskodnak, hogy újféle társulási módozatokat kell keresni, szomszéd szomszéddal, ismerôssel, esetleg rokonok egymás között szövetkezzenek, hogy tovább lehessen folytatni a már elkezdett és jó eredményeket hozó korszerû gazdálkodást.
A gyümölcsös felosztása végképp elhibázott lépésnek bizonyulhat. Ha mindenki visszavesz néhány fát, és azt külön próbálja mûvelni, az intenzív telepítés pár év alatt teljesen tönkremehet... Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Golden Kft. önkényesen felbontotta az emberekkel kötött szerzôdést, és olyan változtatást szeretne bevezetni, ami tovább csökkentené a tulajdonosok részesedését, az eddigi 30 százalékról akár 5-15 százalékra. Ezzel az egyház sem ért egyet — mondotta Bódis Miklós helyi lelkipásztor —, aki megpróbálja menteni a menthetôt, és szakemberek bevonásával szeretné orvosolni ezt a visszás helyzetet. Hogy lehetôleg ne veszítsen sokat a gyülekezet. Abban végül megegyeztek, hogy a gyümölcsös gondozásához kertész-szakember szükséges, mindössze az a kérdés, miként történne az alkalmazása, ki vállalná a továbbiakban a jogi hátteret.
A püspökség részérôl Kovács István gazdasági menedzser jelezte, hogy ôk nem vesznek részt a gyümölcsös körül kialakult vitában, ez a döntés a falura tartozik. Kapcsolatuk a Golden Kft.-vel változatlan, és ezt továbbra is vállalják. Annak ellenére, hogy a püspökség számára nem annyira nagy üzlet a lapádi vállalkozás: keveset jövedelmez.
Reményeink szerint a magyarlapádi perpatvarban a józan ész dönt. Kár volna teljesen szétverni egy olyan gazdálkodási formát, amit csak a teljes ráfizetés, a kisparcellás csôdgazdálkodás válthat föl...
Fehér, Szilágy és Beszterce-Naszód megyében járva többen is kérdezték, mi a magyarázata annak, hogy a szatmári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi színház örömmel száll ki hozzájuk, míg a kolozsvári évek óta nem látogatta meg ôket. A kérdéssel a Kolozsvári Állami Magyar Színház gazdasági igazgatójához, Csulak Sándorhoz fordultam.- Valóban az a helyzet, hogy ki kellene gyakrabban szállnunk ezekbe a megyékbe — mondotta. — A környezô megyékkel kialakított kiszállási kapcsolataink elsatnyulásának kettôs oka van. Elôször is: az anyagi törvénykezési rendszerek olyanokká váltak, hogy gyakorlatilag megoldhatatlan az, hogy rendszeresen járjuk a szomszéd megyéket. A jegyárak és a kiszállási költségek között ugyanis olyan nagy a különbség, hogy e fölött már nem lehet elsiklani. Például amikor a Székelyföldön jártunk, mindig úgy tudtuk a kiszállást megoldani, hogy az illetô megyék, valamint a szponzorok olyan támogatást nyújtottak, hogy fedezni tudtuk a szállítási és lakásköltségeket. A második ok, amiért igen nehezen tudunk kiszállni más megyékbe: elôadásaink olyan összetettek, hogy bizonyos minimális színpadtechnikai igények nélkül nem kivitelezhetôk, gondoljunk csak a felvonó- és világítóberendezésekre, amelyek nélkül a Képmutatók cselszövése vagy az Operett nem mutatható be. Egyelôre Kolozs megye kisvárosaiból, községeibôl próbáljuk saját autóbuszunkkal beszállítani a nézôket önköltségi áron.
— A jövôre nézve?
— Olyan elôadásokat kell majd produkálnunk, amelyeket „szállítani lehet". Megtörténhet, hogy egy teljes teherautós, díszletes kiszállásunk esetén egy belépôjegy ára 60 000 lejbe kerülne. Ez, persze, képtelenség, mert tudjuk, hogy egy elôadásért nem lehet néhány ezer lejnél többet kérni. A tavaly külön gondot jelentett az, hogy a pénzügyi törvény a kiszállási költségeket az 1985-ös szint 85 százalékára vitte le. Úgy le volt hát szorítva a kiszállási költségvetés, hogy nem is lehetett megmozdulni.
— Besztercén a város és környéke bérletet válthat a Marosvásárhelyi Színház Besztercén megtartott elôadásaira.- Mi is egykoron igen sok településrôl hoztuk be azokat, akik bérletet váltottak nálunk. Marosvásárhely egy másik utat választott. Nálunk komoly gondot jelentenek a színpadtechnikai részletek: csonka díszletekkel nem lehet útnak indulni, hiszen az elôadás értéke ezzel sokat esne. Nekünk egy olyan stratégiát kell kidolgozni, amelynek az alapját olyan elôadások létrehozása képezné, amelyekkel könnyen ki lehet szállni. Azokat a „mamutelôadásokat", amelyekrôl már szó volt, nem lehet szállítani. A jövôre nézve tehát a kiszállással kapcsolatban két irányban szeretnénk elindulni: a „szállítható elôadások" útján, és a vidéki nézôknek Kolozsvárra szállításával. A színháznak és az operának összesen két busza van, egy tizenhat és egy tizennyolc éves... Azt hiszem ezzel sok mindent elmondtam.
— Hogyan segíthetnek a külmegyei nézôk?
— Szponzorokat kell keresni. Meg kell érteni, hogy három autóbusznyi ember, és néhány teherautó kiruccanása nagyon sok pénzbe kerül. És, persze, a legjobb az lenne, ha elmennénk például Hunyad megyébe vendégszerepelni, és ott néhány napot ülnénk is, hogy mondjuk Dévára, Petrozsényba, Petrillára, a Zsil-völgyi magyarlakta településekre is eljuthassunk. Ehhez viszont komoly anyagi támogatásra van szükség. Különben a kiszállási ügyben derûlátó vagyok, mert remélem, hogy az új kormány „kultúrbarát" lesz, és egy olyan költségvetést sikerül elfogadtatnia a parlamenttel, amely nagyobb mozgásteret biztosít majd a színháznak.
Claudiu Mãrginean arról a — szerinte — félpolitikai botrányról tájékoztatta tegnap a kolozsvári sajtót, amelyet a Pro tv helyi hírmûsora pattantott ki pártjuk egy tagja, Sorin Albãcan segítségével. A valótlan állításokért Mãrginean bepereli a Pro tv helyi szerkesztôségét. Ez neki nem sok fejtörést okoz, járatos a pereskedésben, amióta több mint száz eljárást indított a polgármesteri hivatal ellen és negyvenet már meg is nyert.
A legsúlyosabb rágalomnak azt tartja, hogy tolvajnak kiáltották ki, meggyanúsították a párt kampánypénzeinek eredménytelen elherdálásával. Azoknak a pénzeknek java része az ô adománya, de még ezek elköltésérôl is pontos kimutatása van. Bogdan Rares,, az egykori kampányfelelôs is igazolta, hogy a propagandaalappal ô maga gazdálkodott, azt nem lehet a megyei szervezet elnökétôl számon kérni. Ami pedig a választási kampány eredményét illeti, ahhoz nem fér kétség: a '93-as Liberális Párt a demokratikus ellenzék gyôzelméért küzdött, és ez teljes mértékben sikerült. Ehhez képest mellékes az, hogy ôk nem jutottak be a parlamentbe.
Claudiu Mãrginean utalt azokra a kapcsolatokra, amelyek a Pro tv és a Ziua helyi kiadása között van. A bukaresti lap északnyugati kiadójának ô volt a tulajdonosa, most bizonyos okokból visszalépett, és természetesen van elszámolnivalója a bukaresti központtal. De az összeg korántsem rúg 400 millióra, hanem csak 50 milliót tesz ki. Az pedig övön aluli ütés, hogy a Ziua alkalmazottjai bepanaszolták ôt a Pro tv-nél — a két munkacsoport majdnem ugyanazon személyekbôl áll —, hogy el van maradva a társadalombiztosítási járulékkal. Köztudomású, hogy a tb-vel el lehet maradni, azt az állam úgyis behajtja, mégpedig súlyos bírsággal. Ezért nem pakol ki olyan információkkal, hogy más lapkiadók mennyivel adósodtak el.
Ion Cristoiu, aki csütörtökön mondott le az általa 1992-ben alapított népszerû napilapot, az Evenimentul zilei-t kiadó részvénytársaság vezetésérôl és a lap mindennapos vezércikkeinek írásáról, hétfôn terjedelmes vezércikkben fejtette ki, mi bírta arra, hogy feladja lapkiadói-újságírói pályáját, és ellenszolgáltatás nélkül lemondjon kiadói részesedésérôl.
A publicista okfejtése szerint a lépésre az indította, hogy míg az elmúlt hét évben szabadon bírálhatta az Iliescu-rezsimet, annak bukása után az új vezetés bírálatában már korántsem érezhette magát olyan szabadnak, az olvasók és pályatársai egyaránt szemére vetették kritikus hangnemét.
Cristoiu felidézte, hogy az eddigi ellenzék választási gyôzelme után figyelmeztette az új hatalmat nagy felelôsségére, bírálta a tárcák elosztása körüli marakodást a koalíciós pártok között, a gyôzelem elhúzódó ünneplését, azt, hogy nem kezdôdött meg a parlamentben még a reformtörvények kidolgozása, kifogásolta, hogy tíznapos vakációt biztosítottak a románoknak az év végi ünnepek alkalmából, szóvá tette, hogy egyes posztokba nem a szakértelem, hanem annak alapján neveztek ki felelôsöket, hogy a konvencióhoz, a Szociáldemokrata Unióhoz vagy az RMDSZ-hez tartoznak, vagy hogy szüntelenül tovább halasztották a reformintézkedések bejelentését.
Cristoiu írása nem említi, de ebben az idôszakban lapja bírálta az új kormányzat több személyi kinevezését is, és teret adott a kolozsvári magyar konzulátus újranyitása elleni kampánynak, többek között Ceaus,escu volt titkosszolgálatának, a Securitatenak egyik tábornokától idézve a konzulátus elleni kémkedési vádakat.
A publicista búcsúcikkében azt írja, hogy az ôt ért bírálatok nyomán kételkedni kezdett abban, papírra vesse-e bírálatait, és ebben a helyzetben döntött úgy: mintsem hogy csak a pozitív tényeket említse és méltassa, és engedékeny legyen az általa hibáknak tartott jelenségekkel szemben, inkább egy idôre búcsút vesz az újságírástól. S noha attól tart, hogy az új kormány radikális reformjának megvalósítása katasztrofális lesz, ôszintén reméli, hogy sikert hoz — nem annyira a Ciorbea-kormány, hanem a románok milliói szempontjából.
A román politikai és sajtóvilágban nagy megdöbbenést okozott Cristoiu távozása, és magyarázatát is kétkedéssel fogadták. A kormány és a koalíciós pártok szóvivôi egyaránt veszteségnek nevezték a különleges tekintélyre szert tett publicista elhatározását, és kifejezték reményüket, hogy meggondolja magát.
A kormány keddtôl ismét engedélyezi valamennyi helyi banknak a dollárral való kereskedést. A kabinet egyebek között ezzel az intézkedéssel kívánja fokozni a valutaárfolyamok feletti szabadpiaci ellenôrzést — közölte a jegybank egyik illetékese, akit az AP-DJ idézett. Mugur Stet, a jegybank sajtóosztályának vezetôje szerint az intézkedés teljes szabadpiaci ellenôrzést teremt a valutaárfolyamok felett.
Romániában jelenleg négy, köztük három állami többségû bank köthet dollárügyleteket. Tavaly márciusban az akkori kormányzat a kijelölt négy bank mellett az összes többi pénzintézetnek megtiltotta a dollárkereskedést. A kormányzat célja az volt, hogy fokozzák a valutaárfolyam és az infláció feletti ellenôrzést. Az akkori lépésnek az lett az egyik következménye, hogy a Nemzetközi Valutaalap megszakította készenléti hitelmegállapodását a román kormánnyal.
Elemzôk azzal számolnak, hogy a szabadpiaci ellenôrzés kiteljesedésével további 7 százalékkal, vagy azt meghaladó mértékben gyengül majd a lej. Ezzel gyakorlatilag a magánpénzváltók által alkalmazott árfolyamhoz igazodik majd.
Stet azt is elmondta, hogy a jegybank a jövôben is naponta teszi közzé hivatalos referenciaárfolyamát. A keddre vonatkozó kurzus 1 dollár/7024 lej. Ez a lej 2 százalékos gyengülését jelenti hétfôhöz viszonyítva.
A hazai össztermék 4,1 százalékkal nôtt Romániában tavaly, tavaly elôtthöz képest — ismertette a Rompres az Adevãrul címû lapban megjelent adatokat.
A statisztikai hivatal szerint 1996-ban az ipari termelés 9,9 százalékkal nôtt, hasonló ütemben, mint 1995-ben. A magánszektor része a GPD termelésébôl 52 százalékos volt. A fogyasztás 4,2 százalékkal haladta meg az 1995-öst. A magánfogyasztás 6,2 százalékkal emelkedett, az állami adminisztrációjé viszont 7,2 százalékkal csökkent.
Az export 3,2 százalékkal elmaradt az 1995-östôl, az import pedig 3 százalékkal csökkent 1996-ban. Utóbbi oka elsôsorban a nyersolaj, a nyersanyag és a fogyasztási javak külföldi beszerzésének mérséklôdése. A kereskedelmi mérleg 1,543 milliárd dollár paszívummal zárult, ennek fele a román-orosz kereskedelemben keletkezett.
Az infláció kétszerte volt gyorsabb a tavalyi év végén, mint egy évvel korábban, a havi nettó bérek pedig 49,3 százalékkal voltak magasabbak. A munkanélküliek száma 657 ezer volt a tavalyi év végén, 6,3 százalékkal több mint 1995 decemberében.