1997. január 23.
(IX. évfolyam, 17. szám)
Hétfôn kisebbfajta megmozdulást váltott ki a múlt év októberében a tömegprivatizáció nyomán menesztett menedzser, Horia Podar visszatérte. A volt vezetô nehezményezte az újonnan alakult vezetôség összetételét, és a hatósági döntés értelmében megkísérelte állása visszafoglalását. A munkások azonban még a kapun sem akarták beengedni.
Mi újság pillanatnyilag a vállalatnál? — kérdeztük Nedelcu igazgatótól -, aki megnyugtatott: az alkalmazottak dolgoznak, csend és béke honol mindenütt. Egyszerûen nincs mit nyilatkozzon az újságírónak, de megadta a szakszervezeti vezetô telefonszámát. RacolT,a Dorel megerôsítette az igazgató állítását. Kérdésemre, hogy miért nem óhajtják visszafogadni Horia Podart, elmondta: a hatósági döntésben mindösze az állt, hogy a vállalatot a közgyûlésnek kell irányítania, és nem az, hogy a volt menedzsert vissza kell fogadniuk. Akinek személye ellen semmi kifogásuk sincs, mindössze azt nehezményezik, hogy figyelmen kívül hagyta a vállalat gazdasági és pénzügyi érdekeit. Ezt egyébként közölték a prefektúra illetékeseivel is, és várják a döntést. Pár nap múlva talán többet is tud mondani az ügy fejleményeirôl.
A 4-es számú bizottság a hónap minden második és negyedik keddjén tartja fogadóóráit a tanácsosok városházi irodájában. Január 28-án a Nemzeti Liberális Pártot képviselô Ioan Deac, február 11-én pedig Molnos Lajos fogadja az érdeklôdôket és panaszosokat. A megbeszélésen felmerülô fontosabb kérdésekrôl a tanácsosok tájékoztatják a bizottságot, és esetenként az ügyet a tanácsban is megtárgyalhatják.
A marosvásárhelyi Népújságnak nyilatkozva Markó Béla, az RMDSZ elnöke erôteljesen kiállt az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett. A szövetségi elnök a lap szerdai számában közölt interjúban megjegyezte: Az RMDSZ-ben ebben a pillanatban nincs erôs ellenzéke a kormányzatban való részvételnek, de van ellenzéke.
A többség iránti bizalmatlanság kifejezéseként születnek olyan kijelentések — egy rossz történelmi tapasztalatot meghosszabbítva tulajdonképpen -, hogy „számtalanszor becsaptak minket, számtalanszor csalódtunk". A szövetségi elnök ezeket az inkább érzelmi alapúnak tekintett véleményeket nem fogadja el, de elismeri, hogy mivel másképpen kell megjelennie a szövetségnek külföldön, és szolidárisnak kell lennie a kormánnyal, dilemmák is adódnak.
Véleménye szerint a dilemmát az oldja fel, ha az RMDSZ élesen, világosan elmondja, milyen helyzetben van a romániai magyarság, milyen helyzetbe hozták az elmúlt évtizedek, évek — emellé azonban társítani kell, hogy most viszont megindult egy pozitív megoldási folyamat.
Név említése nélkül visszautasította az interjúban Markó Béla azt a (többek között Tôkés László tiszteletbeli elnök által kifejtett) álláspontot, hogy bár a kormányzati részvétel szükséges és kívánatos volt, a baj az, hogy az RMDSZ nem alakított ki megfelelô alkut. Markó elmondta: kezdetben a koalíciós partnerek is hajlottak arra, hogy az RMDSZ részvétele amolyan második vonalbeli legyen. A tárgyalások során az RMDSZ alakította ki azt, hogy vagy egyértelmû lesz a részvétele a kormányban, vagy kérdésessé válik a koalíció, hiszen más megoldás nem jelentett volna garanciát a szövetség számára.
Egyértelmû sikernek tartja Markó Béla, hogy a koalíciós partnerek vállalták az RMDSZ-szel való szövetséget, és felelôtlennek azt a véleményt, hogy a kisebbségi kérdés nem szerepel a kormányprogramban, hiszen az számos konkrétumot felsorol e téren. Azt a nézetet, hogy az RMDSZ-nek nyilvánosan bejelentett feltételrendszerrel kellett volna a koalíciós tárgyalásokra mennie, nagyfokú politikai naivitásnak, vagy éppen rosszindulatnak tekinti a szövetségi elnök. Ez már nem alkupozíció lett volna, hiszen vagy elfogadják, vagy elutasítják, további tárgyalás ilyen megközelítés mellett nem lehetséges.
Ugyanakkor a szövetségi elnök kifejtette: egy szövetségen belül szükség van egyfajta ellenzékre, arra, hogy a szervezeten belül a választott vezetôség mozgását és döntéseit kontrollálják. Ez azonban nem lehet érzelmi alapú, nem alapulhat személyes rokonszenveken és ellenszenveken. Megjegyezte továbbá: nem román, hanem európai politikusok jelezték az utóbbi idôben, hogy szerintük az RMDSZ belépésével a koalícióba visszafordíthatatlan legitimációs aktus történt, ez megerôsítette a szövetség hitelét, külföldi tárgyalóképességét.
A kormányzati részvétellel a szövetségi elnök szerint a romániai magyarság jogérvényesítésének alapfeltételei változtak meg. Ez azt jelenti, hogy sok mindenben javíthat körülményein, mert nem találja már mindenben szembe magát a különbözô hivatalokkal, hatóságokkal.
A Mesagerul transilvan szerkesztôje, Oana MândruT, valahonnan kibányászta Kolozsvár 1933-as és 1939-es kalauzát, és ismerteti a tényállást. 1933-ban Kolozsváron létezett osztrák, csehszlovák, angol, francia, német, olasz és magyar konzulátus, további hat év alatt pedig létesült svájci, görög, norvég, lengyel, spanyol és svéd konzulátus. A cikkben, amelyet a lap elsô oldalon közöl, a szerzô megjegyzi, hogy most egyetemi tanárok és pártvezérek (RTDP, RNEP, SZMP) kavarnak botrányt a magyar konzulátus feleslegességének bizonygatásával.
Január 23-ára a dollár hivatalos árfolyama 5567 lej lett, ami azt jelenti, hogy a nemzeti valutát 38 százalékkal értékelték le 23 nap alatt. Csatát nyert tehát az infláció. Ennek következményei: drasztikusan drágul az import, a hitel, vesztenek a betétesek, mert az infláció meghaladta a kamatot, és elônyben részesülnek az exportálók. Ilyen körülmények között sürgôsen meg kell oldani pár millió ember kompenzálását, illetve fizetésének indexálását. Ez a kormánykoalíció azonnali feladata.
A bukaresti pénzváltóknál szerdán 6200 lejért adták a dollárt.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete 1997. jan. 25-én, szombaton délelôtt 10.00 órától tartja Kolozsváron a Farkas (Kogãlniceanu) utcai Egyetemiek Háza nagytermében alapszabályzat-véglegesítô és tisztújító küldöttgyûlését, amelyre minden érdeklôdôt meghívunk és szeretettel elvárunk.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöksége nevében
Ulm Spineanu reformügyi miniszter igen elégedetlen az Állami Vagyonalap eddigi munkájával. A jelentésekbôl ugyanis az derül ki, hogy a magánosított vállalatok legnagyobb részét alulértékelték, hogy azokat olcsón lehessen felvásárolni. Ebbôl kifolyólag a reformügyi miniszter kilátásba helyezte a nevezett vállalatok átvételét ismét az állami tulajdonba, tisztességes felértékelését és újbóli eladását. Iliescu szenátor bírálta a mondottakat, és komolytalannak nevezte az ígért intézkedést. Egy azonban bizonyos: az ÁVA-k vezetôi máris csomagolhatnak.
Minden cég, intézmény és személy , aki teheti, hogy a Szabadság legalább egyhavi elôfizetési árát — 11 400 lejt, vagy annak bármekkora töredékét — támogatásként felajánlja olyan kiskeresetûeknek, akik anyagi okokból nem tudnak elôfizetni lapunkra, forduljon támogatásával január 27-ig a szerkesztôséghez! Fedezze fel újra az ajándékozás örömét — csekélységgel sokra mehet!
Szerdán délig összesen 320 900 lej értékû elôfizetést ajánlottak fel rászorulóknak az eddig említettek, valamint a Kopiernicus Kft., és további 2, neve elhallgatását kérô adakozó. Köszönjük szépen, a támogatottak nevében is!
Ez szép és dicséretes, hiszen többek közt olyanokon segítenek, akik 28 000 lej tsz-nyugdíjból tengôdnek, fiatalon nyomorékként élnek, munkanélküliek, betegségben szenvednek. Azonban a fenti összeg még 30 elôfizetésre sem elég, miközben csak tegnapig 58, nagyon nehéz körülmények között élô személy jelezte jogos igényét embertársai segítségére. Ha van még segítô szándék e vidéken, szerkesztôségünk megszervezi annak gyakorlatban való jelentkezését is.
Kolozs megye RMDSZ-körzeteinek, kerületeinek javaslatai alapján a megyei RMDSZ-elnökjelöltek ideiglenes listájára a következô nevek kerültek fel: Bálint Kelemen Attila, Boros János, Bitay Levente, Kónya-Hamar Sándor, Molnos Lajos, Pálffy Károly és Tóth József — tudtuk meg tegnap Molnos Lajos megyei elnöktôl. A névsor még bôvülhet, a múlt péntek délutánra meghirdetett jelölési határidô ugyanis alaposan kitolódott. Megjegyzendô: a jelölések adott esetben a jelöltek megkérdezése nélkül történtek.
Lapzártunkkor érkezett a hír: a Mediafax értesülése szerint Molnos Lajos nem pályázik a megyei elnöki tisztségre. A két ellentétes információ tisztázása végett azonban a délután folyamán Molnos elnököt hiába kerestük.
A koalícióban részt vevô pártok helyi szervezetei hétfôn sikeresen elosztották a minisztériumokhoz tartozó decentralizált intézmények vezetô tisztségeit. Mint ismeretes, az 53 tisztségbôl 33 került szétosztásra. Ebbôl a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt 11, az RMDSZ 10, a Szociáldemokrata Unió 6, a Nemzeti Liberális Párt 5 és a Nemzeti Liberális Párt-Demokratikus Konvenció egy vezetô állást kapott. A osztozkodás után a prefektus, aki korábban úgy tûnt, tudomásul vette a pártok javaslatait a vezetôcserére érett felügyelôségek és igazgatóságok számáról, a hétfôi ülés után mély felháborodásának adott hangot. Amint azt Molnos Lajos megyei elnök elmondta, a megyefônök szombati ajánlata szerint csak 18 tisztségben lett volna idôszerû a váltás, amit a pártok képviselôi leszavaztak. Szerdán azonban Fãrcas, már úgy nyilatkozott, hogy ô kezdettôl fogva csak 15 vezetô tisztséget javasolt elosztásra. Véleménye szerint a filmelosztó vállalat, a tartományi híd- és útigazgatóság, valamint a kataszteri hivatal végképp nem érdemelne új vezetôt. Furcsa módon — mondotta Molnos — ezek épp azok a tisztségek, amelyeket az RMDSZ kapott meg.
Molnos Lajos tegnapi nyilatkozata értelmében a Demokratikus Konvenció, az RMDSZ és a Szociáldemokrata Unió képviselôi péntekre összehívták a hétfôn létrehozott megyei politikai tanácsadó testületet, hogy megvitassák a prefektusnak az ügyben tanúsított magatartását.
Kötô József, az RMDSZ Egyházügyi és Mûvelôdési Fôosztályának elnöke visszalépett a mûvelôdési államtitkári jelöléstôl. Bejelentését az RMDSZ Ügyvezetô Elnökségének (ÜE) szerdai ülésén azzal indokolta, hogy többszöri egyeztetés után sem alakultak ki a jó személyes együttmûködés feltételei a miniszterrel. Az ÜE a jelölést továbbra is megfelelônek tartja, de a bejelentést tudomásul vette. Markó Béla felkérte az ÜE-t, hogy még a héten tegyen új javaslatot a szóban forgó tisztségre.
Vasárnap volt (január 19.); ködös, borongós. Tudtuk, hogy az Árpád-csúcson még van hó, lehet sífutni: nem sokat teketóriáztunk, bepakoltuk a kocsiba a léceket és mentünk.
Odafönt találtunk egy megfelelô mezei utat, és vidáman sífutottunk, mikor hirtelen egy lövés dördült el. Utána még egy, és még egy. Rettenve álltunk meg; ránk vadásznak?! Mi ez??? (Vagy ha nem is ránk vadásznak, de tudják-e ebben a sûrû ködben, hogy mire lônek, látják-e, hogy mire céloznak, hogy állat, kiránduló vagy futó — sífutó ember-e? — villant át az agyunkon.)
A lövések hangja kiáltozó emberekével keveredett, és mi elkeseredetten kiabáltunk: „Hei! Nu trageT,i!". Majd lassan elvonultak, és mi megszeppenve folytattuk a körözést a mezei utunkon... Éppen azon gondolkodtam, hogy meg kellene írnom, amikor a vadászokkal ellentétes irányból 15-20 méterre tôlünk 2-3 vaddisznó ügetett keresztül az úton, ügyet sem vetettek ránk, jámbor sífutókra...
Késôbb, jobban belegondolva, rájöttünk, hogy akár meg is lôhettek volna; és akkor ki lenne a felelôs? És egyáltalán, erre vajon nincsenek törvények, elôírások, hogy mikor, hol és milyen körülmények között lehet az erdôben lövöldözni?!
levitézlett prefektusunk és mûvelôdési minisztériumon is átsuhant megyei „politikus" nyilatkozatában, amelyet a volt kormánypárt országos konferenciája után fogalmazott mélyértelmûvé: „Az RTDP Kolozs megyei szervezetének érdeme, hogy tagjai nem keveredtek korrupciós ügyekbe". Hát ez — itt és most — kormánypárti pozícióban valóban fenenagy érdem lehetne. Már, ha ezenkívül más érdemeket is szereztek volna.
A múlt század végén alakult Nagybányai Mûvésztelep alkotóinak bukaresti és kolozsvári magángyûjteményekben található mûveibôl nyílt hétfôn kiállítás a bukaresti Magyar Kulturális Központban.
A rangos bemutatón Balla Béla, Bitay L. Árpád, Boldizsár István, Csók István, Jándi Dávid, Kádár Géza, Tasso Marchini, Mikola András, S,tefan Moldovan, Mund Hugó, Pascu Eugen, Pirk János, Popp Aurél, Thorma János, Thormáné Kiss Margit, Vida Géza és Ziffer Sándor olyan alkotásaiban gyönyörködhetnek két hétig a látogatók, amelyek különben ritkán kerülnek a nagyközönség elé.
Sümegi György, a magyar Mûvelôdési és Közoktatásügyi Minisztérium fôtanácsosa és Vida György bukaresti mûvészettörténész méltatta a mûveket, majd Szôcs Ferenc, Magyarország bukaresti nagykövete nyitotta meg a kiállítást. A több mint 30 festmény, grafika és szobor mellett a Nagybányával foglalkozó miskolci Mission Art Galéria is bemutatta kiadványait, igazgatója, Jurecskó László, valamint Murádin Jenô mûvészettörténész, a nagybányai iskolával foglalkozó több mû szerzôje is eljött a megnyitóra.
A mûvészeti eseményen, amely a nagybányai iskola tavalyi centenáriumát követi, megjelent a bukaresti mûvészeti és kulturális élet számos ismert képviselôje — köztük Mihai Oroveanu, a bukaresti Artexpo galéria igazgatója -, s a román Mûvelôdési Minisztérium részérôl Csortán Ferenc fôtanácsos. Ott volt a megnyitón az RMDSZ több parlamenti képviselôje, szenátora, Bara Gyula munkaügyi államtitkár, továbbá Czédly József bukaresti alprefektus.
Sümegi György elmondta: az 1990-ben aláírt magyar-román kulturális egyezmény egyik cikke arról szólt, hogy a centenáriumot közösen ünnepli meg a két ország. Sajnos, 1994 végétôl 1996 júniusig nem volt érvényes egyezmény, így magyar részrôl egyoldalúan folytatták a centenárium elôkészítését, megnyílt a Nemzeti Galériában az emlékkiállítás, több száz publikáció jelent meg. Amikor lehetett, ismét dolgozott a kétoldalú vegyesbizottság is. Román részrôl decemberben került sor Nagybányán centenáriumi rendezvényre. A mostani bukaresti bemutatón, bár a centenáriumi év után sikerült megszervezni, igen fontos mûvek szerepelnek.
Vida György sajnálkozásának adott hangot, hogy a bürokratikus akadályok miatt a centenárium évében Romániában nem kerülhetett sor a közös rendezvényre. Kiemelte viszont, hogy a helyzet változása nyomán mégis megszervezett bukaresti rendezvény a nagybányaiak elsô közös kiállítása a román fôvárosban — 1939 óta.
— Hogy mondják annak, amikor sok a hiányzó az orosz parlamentben?
— Üres duma.
Támadás helyett inkább mellé állok Fey Lászlónak és támogatom véleményében (Szabadság, 1997. I. 18.), megpróbálva még egyszer szót emelni a lelkiismereti szabadság nevében.
Az állam és egyház összefonódásában Konstantin császártól kezdôdôen az erôviszonyok mindig eldöntötték, hogy a politikai elem vagy a vallási elem kerüljön túlsúlyba. Ha az egyház volt erôsebb, akkor az állam az egyház „karja és kardja" szolgálatát végezte. Ha az államé volt a túlerô, akkor az egyházat az egység és a hûség biztosítékaként használta fel és használta ki. Az állam és egyház egymástól eltérô hivatását és természetét sokáig nem akarták vagy nem tudták felismerni, mivel az esetek többségében egymásnak biztosították az elônyöket, kiegyezve az elnyomásban a nép kárára. Hosszú út vezetett el odáig, hogy felismerjék: a lelkiismereti szabadságot csupán az biztosíthatja maradandóan, ha az egyház és az állam szétválasztása biztosított.
A szocialista babiloni fogság után újra aktuálissá vált a lelkiismereti szabadság kérdése, mivel az egyházak között vannak, amelyek azzal próbálják orvosolni meggyengült társadalmi befolyásukat, hogy nemcsak aktív állami segédletet, és a volt egyházi javak visszaszolgáltatását követelik, hanem ezek mellett az egyházi alkalmazottak és egyházi iskolák állami támogatásának megtartásáért harcolnak, fennen hangoztatva egyéb múltbeli sérelmek elégtételéhez való jogukat. A jelek szerint az ortodox egyház ilyen követeléseit tárt karokkal fogadják, erôs szövetséges társat látva benne! A többi egyházak szintén hatékony szövetséges társat keresnek céljaik eléréséhez.
Kérem, ne értsenek félre. Az állam és egyház együttmûködése nem is lenne olyan rossz, ha Isten országának terjedését, az evangélium hatékonyabb hirdetését, a misszió vagy éppen az államiság demokratikus megerôsödését eredményezné, a társadalmi megbékélés, az igazságosság és (lelkiismereti) szabadság szorgalmazását jelentené. Sajnos, azonban, hogy épp az ellenkezôjének lehetünk tanúi. Az egyház(ak) egyrészt helyet ad(nak) a politika behullámzásának a templomokba, istentiszteleteket biztosítva a politikai gyûlések mellé, vagy tömjénezve állami rendezvényeken, másrészt lelki személyzete és állandó megbízottjai által kivonul a politika színterére, ott mind nagyobb szerepet vállalva. Ezzel egy idôben kifelé, a más egyházak felé tanúsított intolerancia, igazságtalanság, a lelkiismereti szabadság lábbal tiprása, befelé pedig a szekularizáció és hitetlenség a tetôfokra hág. Az egyház nem a szentek közössége már, hanem a társadalmi élet egyik formája, az emberek kulturális életének egy területe.
A XX. század igehirdetésében sok helyen a Biblia liberális értelmezése miatt társadalmi orientációt láthatunk, amely humanista-materialista elvekre épül. Az igehirdetés már nem IGE-hirdetés, hanem politikai, kulturális, társadalmi vagy közérdeklôdésre pályázó más eszmefuttatás. A modern szószékekrôl racionalista beszédek hangzanak legtöbbször. A puritán-pietista irányzat évszázadokon át, sajnos, csak mellékágnak számított, amit elfojtani igyekeztek. A megtérés evangéliumának ez az elfojtása, meggátolása a mai egyházakban is gyakori. Legtöbbször azonban nincs mit meggátolni... Sajnos, gyakran megtörtént és ma is megtörténik, hogy az igazság épp azok által hirdettetik világosan, akiket az egyház többé-kevésbé eretnekeknek nyilvánított. A különbözô tévtanítások épp azért árasztanak el mindenfelôlrôl, mert a keresztyén egyházaknak megújulásra lenne szükségük.
De állami-politikai tekintély sohasem eredményezhet megújulást az egyházban. Növekedhet a szalon- és érdekhívôk száma, a köpönyegforgató „meszelt sírok" serege, lehet mind nagyobb lesz a kegyeskedô farizeusok csoportja, akik „a kor leggonoszabb és legveszélyesebb találmányai" — András Enikô szerint (Szabadság, I. 4.), de igazi bûntudatot és bûnbánatot erôszakkal sohasem lehet elérni. Nemzeti megújulás helyett nemzeti képmutatás lesz, újjászületés helyett csupán újrafestés (a rozsdára). A valóság az, hogy a gyülekezet igazi tagjai, akik megérzik az „idegen szagot" az akolban, mindjobban kiábrándulnak abból az övéit segítô egyházból, amely önmaga is állami segítségre szorul, hogy fennmaradhasson. Bármennyire nehéz döntést hozni ilyenkor, a kiábrándult hívô más megoldás után fog nézni, még akkor is, ha ezért „régi közössége kiátkozza" — Fey László szerint.
Hozzá kell tennünk azt, hogy a szekták terjedését és új tanítások sokasodását mégsem támogathatjuk. Semmiképpen nem csatlakozhatunk a keleti miszticizmus nyugatról áramló megtévesztéseinek, vagy ezek itthon gyártott variánsainak támogatóihoz. Védekezésünk ezek ellen megnyilvánulhat abban, hogy hirdetôiket nem engedjük be házainkba, nem megyünk el rendezvényeikre, nem vesszük meg könyveiket, nem nézzük meg mutatványaikat. Gyermekeinket pedig bibliai szemléletre, értékrendre, lelki tartásra, keresztény világnézetre neveljük. De semmiképp sem gyalázhatjuk önkéntes meggyôzôdésüket: ez személyes ügy, alapvetô emberi jog. Az, hogy vért isznak, gyermekeket lopnak stb., ezek többsége rosszindulatú rágalom. Ha külföldi szervezetek pénzelik, még azt is meg lehet bocsátani. Ez sem nagyobb bûn, mintha az állam kasszájából finanszíroznák. Éppen errôl van szó, hogy el kellene jöjjön már az az idô, amikor mindegyik egyház és vallásos szervezet csupán a saját zsebébôl költekezik: akkor mindegyik addig nyújtózkodna, ameddig a takarója ér. Csakis így lehetne elejét venni a destruktív, idegen, haszontalan irányzatoknak: azok társadalmi támogatottság híján hamar elsorvadnának. Tudom, hogy ez sokaknak egészen új fogalom, fôleg most, amikor állambácsi segítségével is koldulásra szorulnak a zárdák és templomok mûködtetôi.
Mindegyik egyházat, felekezetet vagy vallásos mozgalmat minôsítették valamikor „szektának". A keresztyénség a zsidó vallás egyik „szektája" minôsítéssel indult, és vezetôit, mint eretnekeket végezték ki az „atyai hagyományokért szerfelett rajongó" vallásos vezetôk, a politikai hatalom felhatalmazásával. Persze, tisztességtelen az olyan házról házra való járás, ahol kihasználva a lakosok lelki gyengeségeit, pszichikai erôszakot gyakorolva, és a kiszolgáltatottságot felhasználva megfosztják az embert emberi szabadságától és méltóságától. És mindezt a „hittérítés" nevében! De az is tisztességtelen, ha unalomig ismételgetik a „keresztyénnek született" szlogen érvényességét, azonnal a keresztvíz alá tartva a megszületett csecsemôt, olyasmit sulykolva a vakon hívô egyháztagokba, hogy nem a személyes meggyôzôdés a fontos, hanem a származás. Ezek mellé járul még a vallásszabadság, a vallásos pluralizmus kihívására válaszolt hazugságok, torzítások, befeketítések sokasága, a politikai világ eszköztára szerint.
Bármennyire elítélünk sok mindent, ami az óceánon túlról jön, el kell ismernünk, hogy Észak-Amerikában sohasem honosodott meg az állam és egyház szövetsége. Az államok egymás után szakítottak a vallásos türelmetlenséggel, majd 1786-ban Jefferson megfogalmazta Virginia állam számára a vallásszabadság alapelveit. Ez kimondta: „határoztassék el a közgyûlés által, hogy senki sem kényszeríthetô arra, hogy vallásos kultikus alkalmat, helyiséget vagy istentiszteletet felkeressen vagy támogasson. Sôt, mindenkinek bizosítani kell a szabadságot ahhoz, hogy vallási nézeteit kifejthesse és érvekkel alátámassza, de ez semmi módon nem korlátozhatja, sem nem növelheti vagy befolyásolhatja a polgári jogokat". 1781-ben ezt felvették a Szövetségi Alkotmányba. Többek között azt is, hogy „a szövetség nem fogadhat el olyan törvényt, amely vallásalapításra vagy annak szabad gyakorlata megtiltására vonatkozik". Most, a húszadik század végén, ha „eldicsekedünk vele" — ahogy Fey László említi -, hogy Erdély a vallásszabadság hazája, akkor érvényt kellene szerezni annak az országgyûlési határozatnak, amelyet Tordán 1568-ban hoztak a vallási türelmetlenség ellen, abban az idôben megpecsételve a lelkiismereti szabadság és a refomáció gyôzelmét, követelve, hogy „ne szidalmaztassék senki az religióért senkitôl... és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyérôl való priválással fenyögessön az tanításért, mert az hit Istennek ajándéka". A vallásszabadságnak ez volt az elsô európai megfogalmazása, túlmutatott önmagán! De hogyan állunk most? Az új vallástörvény még nem került megvitatásra a parlamentben. Önkéntelenül a macska és a forró kása jut az ember eszébe. Pedig a lelkiismereti szabadság egy olyan eledel, ami nélkül nincs demokrácia. Ha némelyeknek keserû is, most már ideje lenne hozzálátni.
. Immár harmadik ismerôsöm állít meg az utcán, s kérdi: nem tûnik úgy nekem, hogy amióta kormánypárt lett az RMDSZ, azóta csökkent a kolozsvári magyarságra nehezedô nyomás?
Az esetleges jelenség alátámasztására ismerôseim egyszerû példákat hoztak fel. Olyanokat például, hogy házszenteléskor a pap örömmel mondta, hogy három olyan helyre is hívták az idén, ahol — vegyes házasságról lévén szó — eddig csak az ortodox papot fogadták. Sokatmondónak tartják azt a tényt is, hogy az év eleji tömbházgyûléseken több helyen is kijavították a helytelenül írt magyar neveket a lakók kifüggesztett névsorán, meg azt, hogy nem egy tömbházban a „La mulT,i ani" mellé a BÚÉK is odakerült. Az sem elhanyagolható tény — gyôzködött egyik ismerôsöm -, hogy a sarkon túli kocsmában, melynek magyarok a tulajdonosai, és ahol eddig állandóan román népzene szólt, most szinte minden este „kihallatszik belôle a szép muzsikaszó". Sôt — mesélték — egyre több a magyar részeg, aki magyarul dalolja végig az utcákat...
Nyilvánvaló kétkedéssel fogadtam ezeket az „alátámasztásokat", de beismerem, hogy az ügy elgondolkoztatott. Olyannyira, hogy figyelni kezdtem az egyik „Ceaus,escu-lakótelep" sikátorain közlekedôket, hadd lássam, hányan beszélnek magyarul és hányan románul. Az eredmény meglepô : a tavaly téli egy a húszhoz arány most egy a héthez volt! Azaz minden hetedik arra járó pár magyarul beszélt. Természetesen ebbôl sem lehet messzemenô következtetéseket levonni, hiszen a felmérés amatôr módszerekkel készült. A tömbházak körüli esküvôk viszont — amelyeket nagy autódudálások és cigányzenekarok kísérnek — az elmúlt hónapban mind „román hangulatúak" voltak.
Kérésemre néhány ismerôsöm is nekifogott ily módon magyart számlálni. Az eredmények elgondolkoztatóak voltak, mert több kolozsvári utcán ugyanazt az arányt tapasztalták: egy a héthez...
Valóban enyhült volna az RMDSZ kormánypárttá válásával a város magyarellenes hangulata, és azok a magyarok, akik félénkebbek voltak, most bátrabban beszélik anyanyelvüket az utcán? Vagy csak a csendre, békességre várók próbálnak valóságalapot szerezni álmaiknak? Annyira hozzászokott mindkét fél a funari hercehurcához, hogy már nem veszik komolyan a gyûlöletre való, trikolórba bújtatott felszólításokat? Vagy csak egyszerûen komolyodni kezd ez az óriásfaluhoz hasonló város? Ki tudja... Azt mondják, Bukarestben sorbaálltak az emberek, hogy beiratkozzanak a parasztpártba, nem utolsósorban azzal a reménnyel, hogy szükség esetén majd könnyebben lehet kormánypárti tagkönyvecskével munkahelyet szerezni, mint egységpártival vagy más bukott pártéval. Az is tény, hogy amióta kormánypárt az RMDSZ, Kolozs megyében megnôtt — beiratkozott — tagjainak száma! (Még a végén megérjük, hogy „román tagozata" is lesz az RMDSZ-nek.)
Visszaszorulóban lenne a nagyromán ideológia?
Az újságírónak illik ez esetben derûlátónak lenni, még akkor is, ha jól tudja a közmondás aranyigazságát, miszerint kutyából nem lesz szalonna.
Mindenesetre már maga a feltételezés, miszerint a kormányváltással csökkent volna a magyarellenesség Kolozsváron, sok mindent elárul. S ha már közmondásoknál tartunk: azt is, hogy éhesek vagyunk, és azt is, hogy makkról álmodunk.
. Újfent bebizonyosodott, hogy Fey Lászlóval nem érdemes vitatkozni. Tegnapi válaszcikkében, bár bevezetôjében vállonveregeti Nagy Lászlót, a témától messzire elkanyarodva azt bizonygatja, hogy vitatársának „sarkításai" csak az ô igazát támasztják alá. És, sajnos, aki nem olvasta a 22 címû lapban megjelent cikkét, vagy Nagy László írását csak átfutotta, azt a maga oldalára állíthatja.
Lássuk csak, mi is történt. A 22-ben közölt cikkében F. L. nyilvánosan feljelenti a romániai magyarok egy részét radikalizmussal, nacionalizmussal, irredentizmussal, horthyzmussal, satöbbivel. Szerinte a radikalizmus elterjedtebb a Székelyföldön és a politikailag alacsonyabb nívójú magyarok körében, amibôl a hasonló nívójú román olvasó arra a következtetésre juthat, hogy a nagyobbik felünkkel van baj. Nagy László fôleg a feljelentés alanyának túlméretezését sérelmezi, címben is jelezve, hogy nem így kellene bemutassuk magunkat a román társadalomnak. Ki nem érthet egyet Nagy Lászlóval?
A romániai magyarság becsmérlését kifogásoló Nagy László — mellékesen — párhuzamot von a Szabadságban január 13-án megjelent MADOSZ-nyilatkozattal, amely szintén a magyarság egy része feljelentésének dokumentuma. Igaz, sokkal zagyvább, de abban is benne van az „irredenta maszlag".
Ez a párhuzam szolgáltat alkalmat F. L.-nek, hogy a MADOSZ-dokumentum feltételezett szerzôjétôl „elhatárolja magát", mondván, hogy másért is nem szereti, nem csak azért, mert annak idején ôt és az öccsét kitette egyetemi állásából. Ezután a MADOSZ-dokumentum elemzésével F. L. eljut egy másik párhuzamig: a korabeli Magyar Párt éppen olyan titkos találkozót tartott Csucsán, mint a neptunosok, akiket a mostani radikálisok, Nagy Benedekkel együtt, meg akartak semmisíteni.
Miért került a csizma az asztalra? Hogy elmaradjon a válasz a kérdésre: feljelentéssel mutassuk-e be a magyarságot a románságnak? Ez itt a kérdés! Erre egyesek durván, F. L. szavajárása szerint ocsmányul azt válaszolnák, hogy: NEM! Nagy László finoman fejezte ki magát, mire kioktatást kapott. Úgyhogy nagyon kellene vigyáznia Markó Bélának, Takács Csabának vagy Frunda Györgynek, akiket mindkét vitacikkben felkértek az állásfoglalásra. Ôk is megkaphatják a magukét, ha szelíden „megsarkítják" F. L. szemléletét.
Ezért volna üdvösebb magával a jelenséggel foglalkozni, és nem annak képviselôjével.
A karácsonyi vakáció kihirdetésekor Victor Ciorbea miniszterelnök figyelmeztetett, hogy jól pihenjük ki magunkat, mert az új esztendôben nem lesz többnapos hétvége, hanem visszaállunk a hatnapos munkahétre. Milyen lesz a hangulat a parlamentben, amikor ezt a törvényjavaslatot vitatják? — próbáljunk erre következtetni parlamenti tagok sajtóvéleményébôl:
• Vida Gyula, az RMDSZ képviselôházi csoportjának vezetôje: Ez az intézkedés nem lehet globális, mert csak azokban a gazdasági szektorokban indokolt, amelyek termékének biztos piaca van mind belföldön, mind külföldön. Nem volna üdvös a munkahét meghosszabbítása olyan vállalatokban, amelyek elfekvô készletet, vagy ráfizetéses árut termelnek.
• Teodor Meles,canu szenátor, az RTDP szóvivôje: A munkahét megnövelése mellett szavazunk. Meggyôzôdésünk, hogy saját munkánk az egyetlen esély a holtpontról való kimozdulásban. A nagyobb munkahét alatt több termékhez jutunk.
• Viorel Cataramã liberális képviselô: Nem szavaznám meg. A rövid munkahét az 1989 decemberi forradalom vívmánya, és igazodik az európai gyakorlathoz. Nem a munkaidô megnövelésében rejlik a megoldás, hanem a termelékenység és a hatékonyság fokozásában.
• Valeriu Tabãrã, az RNEP képviselôházi csoportjának vezetôje: Meglep, hogy a javaslat a DP egyes vezetôi részérôl jön, hiszen az 1989-et követô idôszak elején adott pillanatban népszerûséghajhászásból éppen ôk döntötték el a munkahét csökkentését. Következményei közismertek. Olyan területeket is érintettek, amelyeken a tevékenység visszaszorítása nem volt kívánatos, például az egyetemi oktatást. Most azonban ez a probléma, úgy vélem, kizárólag a vállalkozókra tartozik. Azt hiszem, nincs az országban egyetlen polgár, aki ellenszegülne a hatnapos munkahét visszaállításának, ha a fizetése erre ösztönözné.
• Petre Roman, a Demokrata Párt és a szenátus elnöke: Jelenleg több vállalatban, fôleg ha exportra termelnek, 6, sôt, 7 napos a munkahét, a munkások pedig nagyobb jövedelmet érnek el a szabadnapokon végzett munkával. A hatnapos munkahét bevezetésével a szombati munkát nem fizetnék kétszeresen. Ez elômozdítaná egyes vállalatok fellendülését. A javaslat önmagában jó, de még nem vetettük össze a romániai gazdasági valósággal.
• Varujan Vosganian szenátor, a Románia Alternatívája Párt elnöke: Magáncégek annyit dolgoznak, amennyit akarnak, az állami tôkével mûködô kereskedelmi társaságoknál ugyanaz a helyzet, a költségvetési vállalatoknál pedig nincs szükség hatnapos munkahétre. A javaslat azért bukkant fel, mert egyesek szörnyen lelkiismereteseknek akarnak látszani.
Kedden a képviselôk elhatározták, hogy a tanügyben több mint tíz évi szolgálati idôvel rendelkezô tanszemélyzet 15 százalékos hûségpótlékban részesül.
Kezdetben a tanügyi bizottság a béradó 25 százalékos csökkentését javasolta, de ezt a tanügyminisztérium és a költségvetési bizottság elutasította, mivel nem lehet megkülönböztetést tenni a társadalmi kategóriák között. Úgyszintén elhatározták, hogy az egyetem elôtti oktatási személyzetet a tisztség és a norma, a tanulmányi szint, a didaktikai fokozat, a tanügyben elismert szolgálati idô, a munka minôsége, valamint a tevékenység kifejtésének helye és sajátos körülményei függvényében bérezik. A tanügyi káderek a törvényben megszabott háromszakaszos régiségben, valamint az oktatásban kifejtett 30, 35 és 40 év fölötti tevékenység esetén pótlékban részesülnek.
A falusi környezetben dolgozó tanerôknek a bér 60 százalékáig terjedô pótlék jár, ami azonban a földrajzi övezettôl függôen különbözik, amennyiben az alkalmazottak lakhelye ugyanezen helységben van. Az övezetenkénti változást a kormány hagyja jóvá a tanügyminisztérium javaslatára.
Az árvaházakban és a speciális oktatásban dolgozó személyzet az alapfizetés 15 százalékát jelentô kiegészítô pótlékban fog részesülni.
A képviselôház rendkívüli ülésszakán kedden megkezdte a tanügyi személyzet státusára vonatkozó törvénytervezet vitáját.
Az erre vonatkozó tárgyalásokat, amelyeket már az elôzô hatalom idején elkezdtek, a tanügyi személyzet bérezési feltételeinek rendezésével folytattak. A képviselôk elfogadtak egy olyan, elôzôleg elvetett javaslatot, amely értelmében a 23 éves szolgálati idôvel rendelkezô, elsô fokozatú tanügyi személyzetnek két órával csökkentik a heti óraszámát, anélkül azonban, hogy ez befolyásolná bérezésüket...
A kormány, a Világbank, az EU és az NVA képviselôinek elsô találkozóján kijelölték a munkacsoportokat, amelyek levezetik a reformprogram életbe ültetését.
A román félt a következôk képviselik: Victor Ciorbea kormányfô, Mugur Isãrescu, a nemzeti bank kormányzója, Mircea Ciumara pénzügyminiszter, Ulm Spineanu reformügyi miniszter, Cãlin Popescu-Tãriceanu ipari és kereskedelmi miniszter, Alexandru Athanasiu munkaügyi és társadalomvédelmi miniszter, Dinu Gavrilescu mezôgazdasági miniszter, Bujor Bogdan Teodoriu kutatás és technológiaügyi miniszter.
A nemzetközi szerveket Francois Etton (Világbank), Karen Fogg (EU), Poul Thomsen és John Hill (NVA) képviselik.
A Világbank reprezentánsa azt javasolta, hogy román, illetve az említett nemzetközi szervek szakértôibôl létesítsenek külön csoportokat a szociális védelemre, a mezôgazdasági, a vállalati és a bankreform céljából.
A munkacsoportok tevékenységét 2-3 hetesre tervezik. Ciorbea miniszterelnök szerint fontos lenne, hogy a három nemzetközi szervvel a tárgyalások párhuzamosan folytatódjanak.
Ion Neagu, Miron Cozma ügyvédje, kedden az ítélôtáblánál kérvényezte a vádlott szabadlábra helyezését.
Az ítélôtábla f. év január 24-én, pénteken vizsgálja meg a folyamodványt sürgôsségi eljárással, a bûntetô perrendtartás szerint. Ion Neagu közölte, hogy bizonyítékokat gyûjt, amelyek alátámasztják, hogy Miron Cozma, a Zsil-völgyi bányászok szakszervezeteinek vezetôje beteg, és ezért nem tartható fogságban.
Az ügyvéd nyilatkozata szerint a fôügyészségen kedden több krajovai tanú kihallgatása folyik az 1991 szeptemberében, a vasúton okozott incidensek ügyében, amelyekért a bányászok felelôsek.
A bányászok 1990-ben és 1991-ben többször jártak Bukarestben, és a lakosság méltatta vagy ellenezte cselekedetüket, de sosem szembesültek a rendfenntartó erôkkel — jelentette ki Ilie Torsan, a Romániai Bányászszakszervezetek Szövetségének ügyvezetô elnöke keddi fôvárosi sajtóértekezletén.
Milyen parancsot kaptak a rendfenntartó erôk? Miért nem védte senki a parlamentet és a kormányt? Miért nem tárgyalt velünk, amíg Bukarestben voltunk, a rendfenntartó erôk egyetlen felelôs tisztségviselôje sem — tette fel a kérdést Ilie Torsan.
A bányászok vezetôi szerint nincs ok Miron Cozma fogvatartására, mivel szerintük Miron Cozma nem vonná ki magát a bíróság elé állítás alól, és nem hagyná el az országot, a bányászok pedig, akik igazságos emberek, azt óhajtják, hogy tetteiért állítsák bíróság elé, de adjanak lehetôséget a védelemre, úgy vélve, hogy Cozma csakis szabadlábon tudja bemutatni a szükséges bizonyítékokat.
Az újságírók kérdéseire válaszolva Torsan rámutatott, hogy szerinte Cozmának politikai pere lesz. Úgy tûnik, hogy ezzel kezdik figyelmeztetni a szakszervezeti vezetôket: Kényelmetlenek vagytok, és vannak eszközeink hatástalanításotokra. Szerintünk Cozma letartóztatásával a lakosság figyelmét akarják eltéríteni a nehéz társadalmi helyzetrôl, a kompenzációk nélküli árnövekedésekrôl — mondotta a szakszervezeti vezetô. Rámutatott a továbbiakban, hogy a bányászok bizonyítani tudják Cozma ártatlanságát, és fényt tudnak deríteni a bányászakciókban erkölcsileg és fizikailag részvevôkre.
Ha Miron Cozmát nem helyezik szabadlábra, a bányászok elbarikádolják magukat a bányákban tiltakozásképpen — jelentette ki Ilie Torsan. Egyébiránt 30 000 bányász jelentette fel magát eddig azon a címen, hogy 1991 szeptemberében részt vett a bukaresti bevonuláson, de ennél sokkal többen kívánják feljelenteni magukat. A listák aláírása még folyik.
A Forradalmárok December 16-21. Egyesülete és a Decemberi Forradalmárok Ligája úgy véli, hogy Miron Cozma pere politikai jellegû, s ezért Petre Romant, a szenátus jelenlegi elnökét teszik felelôssé — jelentette ki Iancu Daniel, a társaság alelnöke, a liga elnöke keddi sajtóértekezletén, amelyet a Romániai Bányászszakszervezetek Szövetségének fôvárosi székházában tartottak. A két forradalmár egyesület képviselôi rámutattak, hogy csatlakoznak a Zsil-völgyi bányászok véleményéhez, miszerint az igazságszolgáltatás mondjon véleményt, de adják meg Miron Cozmának is a lehetôséget, hogy szabadlábon védekezhessen.
A mezôgazdaság radikális reformját ígérte Dinu Gavrilescu mezôgazdasági miniszter, és ennek elsô lépéseként várhatóan február 1-jétôl szabadárassá teszik a húst, a tejet és a kenyeret.
Szerdai lapjelentések szerint a miniszter sajtóértekezletén elmondták, hogy eredetileg augusztus végéig, fokozatosan kívánták végrehajtani ezt a liberalizálást, ám a nemzetközi pénzügyi szervezetek — a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió — és a kormány szakértôinek megbeszélései után a gyorsítás mellett döntöttek. Románia ezen intézmények 200 millió dolláros támogatására számít a mezôgazdasági reformhoz.
A hitel arra szolgál majd, hogy átszervezzék a mezôgazdasági piacot, a minisztériumot, illetve a mezôgazdaság pénzelési rendszerét. A korábbi kormányzat által nyújtott támogatás általában nem jutott el közvetlenül a termelôkhöz. Liberalizálni fogják a mezôgazdasági exportot is, tiszteletben tartva az Európai Unióval kötött és egyéb nemzetközi egyezményeket.
A mezôgazdasági reform keretében a földtörvény módosítása nyomán létrejön majd a földpiac is. A sokat vitatott, 18-as számú földtörvény módosításakor szabályozzák a volt állami gazdaságokhoz tartozó területek jogi helyzetét is.
A mostani szezonra Dinu Gavrilescu keddi sajtóértekezletén 17 millió tonnás gabonatermést jósolt. Várakozása szerint a tejtermelés 5 százalékkal nô, a sertéshús mennyisége 10 százalékkal, a tojásé 7 százalékkal csökken, a baromfihús-termelés szintje változatlan marad.
A miniszter elismerte, hogy a reform „negatív hatást gyakorol" az életszínvonalra. A szerdai lapok aggodalommal kommentálják az alapvetô élelmicikkek, a hús, a tej, vagy a kenyér eddig támogatott árának várható liberalizálását. Ez, véleményük szerint, újabb inflációs hullámot indíthat el, miután már a benzinárak emelése nyomán is meredeken nôttek az árak az élelmiszerpiacokon is. A Libertatea címû bukaresti napilap szerint egyenest „az éhínség kísértete fenyeget több millió román családot". A lapban megszólaltatott gazdasági vezetôk viszont azt is hangsúlyozzák, hogy a verseny majd a haszonkulcs mérséklésére kényszeríti a kereskedôket.
A kormány eddig még nem jelentette be azokat a szociális intézkedéseket, amelyek az eddigi áremelkedést hivatottak ellensúlyozni. A szakszervezetekkel eddig folytatott tárgyalásokon csak arra tett ígéretet, hogy a szociális intézkedések január 1-jétôl, visszamenôlegesen lesznek érvényesek.
Az egyetlen élelmiszeripari termék, amelynek egyelôre nem liberalizálják az árát, a kenyér. Minden más élelmiszernek február 1-jétôl várhatóan megnövekszik az ára. A kenyér azért kivétel, mert a jelenlegi kenyér a múlt évi, állam által támogatott búzatermésbôl készül.
A nemzetközi pénzintézetek képviselôi kedvezôen fogadták a társadalomvédelmi intézkedések csomagját — amelyek elsôsorban a gyermek- és munkanélküli segélyre, valamint a mezôgazdaságiak nyugdíjára vonatkoznak — jelentette ki Alexandru Athanasiu munka- és társadalomvédelmi miniszter. A Világbank képviselôi erre a célra 55 millió dollárt, az Európai Unióé pedig 70 millió ECU-t adnának e célra Romániának. A román kormánnyal folytatott megbeszélések eredményeként az EU ingyenes gyorssegélyre is hajlandóságot mutatott.
Birtalan Ákos turisztikai miniszter a kül- és belföldi turisták számára egységesített tarifákról szóló rendelete elégedetlenséget váltott ki az ágazat dolgozóinak szakszervezetében. Ezek javasolták ugyanis, hogy az egységesített tarifákat kísérleti jelleggel csak a négy- és ötcsillagos szállodákba vezessék be, mert az infláció következtében így is lehetséges, hogy a tarifák megduplázódnak, és vendég nélkül maradnak a szállodák. A hétfôn kibocsátott rendelet szerint a vendéglátóipari egységek önállóan állapíthatják meg tarifáikat.
A múlt héten hétfôtôl péntekig a Diákház adott otthont annak a rendezvénynek, amelyet az Izrael állam nagykövetsége és a Románia-Izrael Kulturális Egyesület szervezett. Az IZRAELI FILMHÉT betekintést nyújtott a még ötvenévesnél fiatalabb ország életébe, de azt is felmérhettük, hogy mi foglalkoztatja a zsidó filmmûvészetet.
A bukaresti izraeli nagykövetségrôl MICHAEL LOTEM elsô titkár köszöntötte az egybegyûlteket. Azért Kolozsvár — mondotta -, mert itt sikeresen mûködik az Izrael-Románia Kulturális Egyesület és a Judaisztikai Intézet . David Bar'ad vendégtanár, aki három éve hébert ad elô Kolozsváron, választotta ki a filmeket.
Az elsô három film az izraeli-arab konfliktust tárgyalta. A szokványos háborús filmektôl a hozzáállás különbözteti meg. A nagyvakáció blues-a (rendezte: Renan Shor ) érettségizett diákok szemszögébôl mutatja be a háborút. A vendégek szerint egyik legjobb filmjük a Szentföldön készült: Avanti popolo (rendezte: Rafi Bukai), az 1967-es hatnapos háború idején játszódik, mellôzi a militarista jelszavakat, inkább humoros megközelítésbôl láttatja az eseményeket. Két egyiptomi katona rádióból értesül a háború végérôl, de ôk messze a frontvonalak mögött barangolnak, a Sinai-félsziget homoktengerében. Egy ideig még tartják magukat a katonai szabályzathoz, de végül „leveszik" az egyenruhát és „csak" emberek maradnak. Egy zsidó járôr fogadja be végül ôket. Bizarrabbnál-bizarrabb kalandok hordoznak politikai üzenetet, ilyen például, amikor arab és zsidó katonák együtt éneklik a kommunista internacionálé indulót.
Harmadik a Látszatházasság (rendezte: Chaim Buzaglo), a két nemzet közötti különbséget és a lehetséges átjárást tárgyalja, azt a reményt, hogy végre megtörténhetik az annyira szükséges közeledés az arabok és zsidók között.
Az amerikai állampolgár (rendezte: Eitan Green) egy profi kosarazó és egy sportújságíró kialakuló barátságáról szól. A Shuru (rendezte: Savi Gavison) Tel-Aviv kisembereirôl ad képet. Ezek mindent kipróbálnának, hogy a felszínes életükbe valami „lényeget" vigyenek. Ezt használja ki egy szimpatikus sarlatán, aki az orruktól fogva vezeti barátait. A film tele van szellemes megoldásokkal.
Az IZRAELI FILMHÉT azért is sikeres rendezvény, mert e filmekbôl jobban megérthetjük a zsidó népet és törekvéseit.
Várjuk a folytatást.
Jánossy Lászlóra úgy emlékszem, mint a lehetetlenségig szerény, halk szavú, képek között élô, és lelkesedve csakis képekrôl beszélô emberre. A délelôtt a múzeumot jelentette számára, a kolozsvári képtárat, melynek restaurátora volt, a szabadidô a festés-természetjárás és a család között oszlott meg.
Egy ôszbe érô nyárvégen, mintegy huszonöt éve találkoztunk elôször. A Békás-szoros csípôs szelei már bíborba vonták az erdôt; Laci a Pongrácz-tetô felôl jött, mappával, rajzszerszámokkal. (Ezekbôl a vízfestményekbôl rendezte azután elsô kiállítását.)
Ott nyomban kiteregette az aznapi termést. Szakadékos oldalak, a mindenhonnan látható Nagy-Cohárd, az erdô borította hegyhátak festôi topográfiája bontakozott ki belôlük. A látott, ismert helyek teljesen új arca tárult föl, és hatott megrendítô erôvel, bizonyítva, mint annyiszor, a mûvészi átlényegítés végtelen lehetôségét. Egyik akvarelljére különösen jól emlékszem. Mint vulkáni tûzben, úgy vöröslött föl rajta a szinte életre kelt hegy.
Hasonló képeit Jánossy Lászlónak azután csak az utolsó korszakában festettek között láttam. Az Erdélyi-szigethegység tájairól hozta magával akvarelljeinek sorozatát. Közöttük néhány már csak színekre, vonalakra, foltokra absztrahálódott. Ezt a mindennél ígéretesebb képsort szakította meg korai halála.
Emlékét idézzük képei kiállításával.
Murádin Jenô
***
Jánossy László kiállítása január 25-tôl egy hónapig tart nyitva a Református Esperesi Hivatal fôtéri Gy. Szabó Béla Galériájában.
A gyûjtôk (hobbi elkötelezettek) vasárnap délelôtti összejövetelein rendszerint nagy a sürgés-forgás. Posta- és okmánybélyegek, képeslapok, gyufásdoboz címkék, pénzérmék, újabban (természetesen) használt telefonkártyák (hazaiak és külföldiek) cseréjérôl folyik alkudozás — a kp. hiánya itt is érezhetô.
Nemrégiben egy fiatalember kötegnyi régi levéllel és okmánnyal próbálkozott. Érdeklôdô nem akadt rajtam kívül. Kicsit unottan vettem kézbe egyik levelet a másik után, családi problémákra vonatkoztak. De megakadt a szemem két hatósági bizonyítványon. Az elsôt Piatra-NeamT, polgármesteri hivatala állította ki, és látta el pecsétjével, a másik Kisinyov tanfelügyelôségének tanúsítványa. Az okmánybélyegek mindkettôn kis címletûek, értéktelenek. Mégis kifizettem a kért ezer lejt.
Az elsôt Claudia Gorun tanítónô, besszarábiai menekült kérvényezte, román etnikai származásának igazolására. Mellékelte állampolgársági bizonyítványát, a kisinyovi püspökség által kiállított születési, valamint az orhei-i székesegyház igazolását házasságkötésérôl Gh. Gorunnal, aki almérnöki beosztásban dolgozik Piatra-NeamT,on az útkarbantartási hivatalban.
Miért tartottam elsô pillantásra érdekesnek a bizonyítványt? A dátum: 1940. augusztus 7. miatt.
Tehát Besszarábiának és Észak-Bukovinának (a Ribbentrop-Molotov titkos megállapodás értelmében — ezt jóval késôbb, a háború után tudtuk meg) a román hatóságok távozása és a hadsereg június 28-i kivonulása után keltezték.
A második okmány azt bizonyítja, hogy miután Antonescu, Hitler oldalán — utóbbi bevett szokása szerint — hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetúniót, és Románia visszacsatolta Besszarábiát, valamint Észak-Bukovinát, a Gorun házaspár Kisinyovban telepedett le. Felmerül a kérdés: miért volt szüksége 1942. február 27-én Claudia Gorunnak — az elsô bizonyítvány birtokában — még egy hivatalos tanúsítványra arról: milyen jó honleány?
Természetesen csak feltételezés, hogy látva a Szovjetunió elleni háború alakulását, a román hadsereg súlyos veszteségeit, a városon átvonuló sebesültszállítmányokat, jóelôre újabb menekülésre gondolt férjével. Pontosan egy évvel a sztálingrádi csata elôtt ennyire elôrelátó volt egy tanítónô és egy almérnök?
Választ nyilván nem kaphatok, de a két bizonyítvány arra késztetett, elôvegyem több évtizedes olvasmányaim, mert hát olyan könyv, amely érdemtelen újraolvasásra, egyszer sem szolgál erre.
Csujkov marsall Az út kezdete címû visszaemlékezéseiben a legnagyobb részletességgel írja le a Sztálingrádban egy pillanatra sem szünetelô ostromot. Harcálláspontja ott van a Volga partján, egyik kiégett ház pincéjében. Október 15-én feljegyzi: a két szovjet hadosztály elvesztette személyi állományának 75 százalékát! Ezen a napon a támadó német egységek 300 méterre megközelítik a folyót, de Paulusnak már nem marad egyetlen zászlóalja sem, amely ezt a távolságot megtegye...
Részletes tájékoztatás az egyes utcákon, sôt háztömbökben lefolyt küzdelemrôl. Átfogó képet keresek, és elôveszem G. K. Zsukov Emlékek, gondolatok címû vaskos könyvét. Zsukov egyike volt azoknak, akik Moszkvában kidolgozták az ellencsapás tervét, három front kapta ezt a parancsot.
A doni front parancsnoka, Rokosszovszkij tábornok olvasmányos egyszerûséggel írja Katonakötelesség címû visszaemlékezéseiben:
„Kemény tél volt. A hômérô higanyszála mínusz 32 fokra süllyedt. Heves széllökések, hófergeteg. November 19-én kezdtük az ellentámadást, nyolc nappal azután, hogy Paulus még kétségbeesett, de erôtlen kísérleteket tett Sztálingrádnál. Aznap bekerítettük a németek elitcsapatait. Addig az ellenségnek még volt lehetôsége megmenteni ôket a pusztulástól, visszavonulni nyugati irányban. A német tábornokok arroganciája azonban halálos ítélet volt...
December 31-én bizonyos fokú (természetesen viszonylagos) nyugalom állt be. Fôhadiszállásunkon összegyûltek a front katonai tanácsának tagjai, valamint a Moszkvából érkezett Wanda Waszilewszka és Alekszandr Kornyejcsuk, két ismert író. Egyik pilótánk fenyôfát hozott, feldíszítettük, és ha rögtönzött is volt, jól sikerült az új év köszöntése.
Nem tudom miként, de szóba került, hogy a hadtörténelem sok olyan esetet ismertet, amikor a nehéz helyzetbe került ellenségnek megadási ultimátumot küldenek.
Másnap megkérdeztük a moszkvai nagyvezérkartól: ne próbálkozzunk mi is ezzel a régi lovagi eljárással? Ha emlékezetem nem csal, Antonov tábornokkal beszéltem a titkos telefonon, akivel ismertettem a von Paulus vezérezredesnek vagy helyettesének címzett ultimátum fogalmazványát...
Miután az általános offenzívát január 8-án reggelre idôzítettük, a nagyvezérkar utasítása szerint két nappal elôbb rádión értesítettük von Paulust a fehérzászlós parlamenterek érkezésérôl.
De puska-, majd aknavetôtûz fogadta ôket. Minden nemzetközi szokást ezzel durván megsértettek. Nem maradt más hátra, mint az erôbedobás...
(Vajon von Paulus rádiósai hallgatták a BBC német adását, amely mindig így kezdôdött: Varsó, Rotterdam, Belgrád, Coventhry, majd fizetünk. Talán akkor már a földig lerombolt városok jegyzékére odakerült Sztálingrád is. — E. L.)
Január 15-én csapataink áttörték a németek alaposan megerôsített központi védelmi rendszerét. Csapatainknak nyílt sztyeppei terepen kellett elônyomulniuk, de egymás után foglalták el a lövészárkokat és bunkereket.
A hitleristák egyetlen segítsége a lovas hadosztályok és szállító oszlopok lovai voltak. A lóhús volt a fô táplálékuk...
Január 26-án a Krasznij Oktyabr és Mamaj kurgán övezetben kettévágtuk az ellenség bekerített csoportosulásait.
A 6. német hadsereg parancsnoka, von Paulus, aki néhány nappal elôbb Hitlertôl megkapta a marsallbotot, folytatja az ellenállást. Január 31-én, egy nappal a nácik ünnepnapja, a hatalomátvétel évfordulója után a táborszernagy Fjodor Jevcsenko, egy 21 éves ukrán harckocsizó egység hadnagya elôtt az asztalra teszi fegyverét.
Voronov tábornok és egy tolmács jelenlétében fogadtam. A szobát egyszerû lámpa világította. Mi egy asztalnál ültünk, és beismerem, érdeklôdéssel vártam a találkozást. Végül kinyílt az ajtó, és a szolgálatos tiszt jelentette a fogoly táborszernagy érkezését, majd félrehúzódott. Magas, szikár, elég jóképû tiszt volt, tábori egyenruhában. Vigyázállásban állt elénk. Hellyel kínáltam meg. Az asztalon dobozok szivarral és cigarettával. Megkínáltam, én rágyújtottam (Nyikoláj Nyikolajevics Voronov nem dohányzott), és felajánlottam egy csésze forró teát. Örömel fogadta.
Beszélgetésünk a fogoly katonák és tisztek helyzetére szorítkozott. A táborszernagy kezdettôl fogva reményét fejezte ki, hogy nem kötelezzük olyan kérdések megválaszolására, melyek összeférhetetlenek katonai esküjével. Megnyugtattam. Javasoltam: adjon parancsot az északi katlanba szorított hadseregcsoport fegyverletételére. Azt válaszolta, hogy mint hadifogolynak erre nincs joga...
Február 1-jén tüzérségi orkán zúdult az északi katlanra... Spontán fehérzászlós alakulatok közeledtek. Február 2-án reggel már tömegesen megadták magukat.
A Volgánál bekerített ellenséges hadseregcsoport megszûnt létezni. A sztálingrádi katlanokban a 6. német hadsereg 22 hadosztálya és nagyszámú utánpótlási egysége harcolt. A hitleri klikk saját katonáinak százezreit ítélte halálra...
Több mint 90 000 katonát és tisztet, köztük 24 tábornokot és a táborszernagyot ejtettük fogságba..."
Ez volt a vég kezdete. A német hadsereg és szövetségesei a sztálingrádi vereség után alig próbálkoztak nagyobb méretû offenzívákkal, inkább visszavonultak, ún. sündisznó állásokba húzódtak, „rugalmas elszakadó hadmozdulatokkal" rövidítve a tarthatatlan arcvonalat.
Latin mondás szerint megvan a sorsuk a könyveknek. Úgy látszik, az átlagemberek történelmi fordulatot jelzô és — a fentiek szerint felidézô — hatósági bizonyítványainak is.
Erôs László