1997. március 24.
(IX. évfolyam, 68. szám)

Kolozsváron ülésezett az Országos Önkormányzati Konferencia

(1. old.)

Szombaton Kolozsváron került sor az Országos Önkormányzati Tanács (OÖT) idei konferenciájára, amelyen jelen volt Markó Béla szövetségi elnök, Takács Csaba ügyvezetô elnök, Székely István, az önkormányzatokért és területi szervezetekért felelôs fôosztály elnöke, Seres Dénes Szilágy megyei szenátor, a szenátus közigazgatási bizottságának elnöke, Kovács Csaba Tibor brassói képviselô, a képviselôház közigazgatási bizottságának tagja, Orbán Árpád, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke.

Mint ismeretes, az OÖT 1995-ben — nem kis botrány kíséretében — jött létre. A leköszönt kormánykoalíció ugyanis az OÖT sepsiszentgyörgyi alakuló ülését követôen alkotmányellenességnek, szegregációs, a román államból való kiválás veszélyes kísérletének minôsítette a testület megalakulását, amelynek célja az, úgymond, magyar autonóm tartomány megvalósítása. A 75 tagú tanács az RMDSZ-listán mandátumot szerzett önkormányzati képviselôk (számszerint 2049 városi tanácsos, 133 megyei tanácsos, 124 polgármester, illetve 172 alpolgármester) területi képviselôit tömöríti. Amint a hétvégi értekezletükön is kiderült, a tanács sajnos mindmáig nem tudott eleget tenni a megalakulásakor maga elé tûzött feladatoknak — önkormányzati tisztségviselôk képzésének, az önkormányzati képviselôk közti kommunikáció megvalósításának — amelyek infrastruktúra, anyagi háttér hiányában fôleg az ügyvezetô elnökség önkormányzati fôosztálya bevonásával nyertek megoldást.

Az ülésen felszólalt Takács Csaba, aki rövid politikai helyzetelemzés után felvázolta az önkormányzatok szerepét a megváltozott körülmények közt, és rámutatott azokra a pontokra, amelyeken keresztül az önkormányzatok bekapcsolódhatnak a kormányprogram megvalósításába. Seres Dénes a helyi tanácsok számára szélesebb hatáskört biztosító, módosítás elôtt álló önkormányzati törvényrôl szólt, kiemelte, mekkora szerep hárul az OÖT-re az említett 69-es Törvény módosító javaslatainak a kidolgozásában. Szó esett arról az indítványról is, amely szerint megszüntetnék a magyar nyelv használatának a korlátozását a közigazgatásban, illetve kétnyelvû feliratokkal látnák el azokat a helységeket, ahol a lakosság legalább 10%-a magyar nemzetiségû. Kovács Csaba Tibor az önkormányzati tisztviselôk nagyobb anyagi megbecsülését hiányolta, hiszen a kormányprogram végrehajtásának meghatározó hányada az önkormányzatokon keresztül valósul meg. Sántha Pál Vilmos, az OÖT leköszönô elnöke beszámolt az elmúlt idôszak tevékenységérôl. Markó Béla elmondta, bármennyire is fontosnak tartja az RMDSZ az önkormányzatok szerepét, sajnos ezek az elmúlt idôszakban árnyékban maradtak. Székely István javasolta, dolgozzon ki az új elnökség programot az önkormányzati tisztségviselôknek az RMDSZ-be való integrálási lehetôségérôl, vázolja fel, milyen feladatokat tudna a testület átvállalni az RMDSZ-tôl. Hangsúlyozta a kommunikáció megteremtésének fontosságát, és javaslatot tett egy önkormányzati hírlevél kiadására. Azok a feladatok, amelyekre az OÖT vállalkozhat, elsôsorban a megyékben valósulnak meg, ezért — mondotta — a testület mûködési súlypontját át kell tenni a megyékre, a Megyei Önkormányzati Tanácsokra (MÖT).

Megválasztották az OÖT új elnökét Demeter János, Barót polgármesterének személyében. Titkárok: Takács János, Molnos Lajos és Patka János.

Sz. K.

Románia nem tartozik a legesélyesebbek közé

(1. old.)

Adrian Severin külügyminiszter a román televíziónak adott interjújában beismerte, Románia valóban nincs a NATO-csatlakozásra leginkább esélyes országok között. Még akkor is, ha maximális „sebességgel" haladna Románia az euro-atlanti beilleszkedés feltételeinek a megvalósítása érdekében, a többi ország lényegesen megelôzi Romániát.

Véleménye szerint Oroszország és a NATO közt kötendô szerzôdésnek egyik paragrafusa mindenképpen kellene hogy tartalmazzon egy megállapodást a nukleáris fegyvereknek az új tagországok területére való telepítése ügyében. Ez ugyanis oszlatná valamelyest az oroszok aggodalmát.

„Egészségesen nacionalista" irányvonal?
Valeriu Tabãrã az RNEP új elnöke

(1. old.)

Valeriu Tabãrã volt mezôgazdasági minisztert választotta szombaton elnökévé a Román Nemzeti Egységpárt.

Tabãrã 196 voksot kapott, 26-an szavaztak ellene a párt rendkívüli konvencióján (kongresszusán).

Megváltoztatta a tanácskozás az alapszabályzatot is: a pártelnök például csak a szûkebb vezetés egyetértésével adhat ki közleményeket. Funar Kolozsvárról kiadott fulmináns magyarellenes nyilatkozatai ugyanis, amelyekrôl általában nem is konzultált a pártvezetés többi tagjaival, jelentôs mértékben hozzájárultak a párt népszerûségének csökkenéséhez, ôszi választási vereségéhez.

Costicã Ciurtin, az RNEP egyik szenátora a változást úgy értékelte, hogy a párt ezentúl ,,egészségesen nacionalista" politikai vonalat követ majd. Az RNEP-et már egy hónapja ideiglenes elnökként irányító Tabãrã nyilatkozatban tiltakozott Ciorbea miniszterelnök levele ellen, amelyben március 15. alkalmából üdvözölte a romániai magyarságot.

A pártvezetés ugyanakkor elhatározta, hogy nyilatkozatban nyilvánítja ki szolidaritását Gheorghe Funarral a kolozsvári polgármesteri tevékenységét illetôen.

A polgármester ellen jelenleg vizsgálat folyik különbözô szabálytalanságok ügyében.

Maga Funar közölte, hogy nem pályázza meg újból a pártelnöki tisztséget. Egy hónappal ezelôtt, amikor csak a szûkkörû vezetés függesztette fel ebbôl a hivatalából, Funar még nem volt hajlandó elismerni a határozat érvényességét, és bejelentette, hogy a március 22-i kongresszuson újra jelölteti magát a párt élére.

A volt pártelnököt a tagság zöme felelôsnek tekinti az RNEP ôszi, nagyszabású választási vereségéért. A tanácskozás zárt ajtók mögött zajlott, maga Ioan Gavra szólította fel a távozásra az újságírókat.

A NATO-bôvítésre vonatkozó döntés csakis a tagállamokra tartozik
A Külügyminisztérium közleménye a helsinki csúcsról

(1. old.)

A Külügyminisztérium szombaton nyilatkozatban szögezte le, hogy a Helsinkiben lezajlott amerikai-orosz csúcstalálkozóról kiadott közlemény tartalmát ,,érdeklôdéssel" vette tudomásul és Románia továbbra is ,,energikusan és következetesen" cselekszik annak érdekében, hogy csatlakozzék a NATO-hoz és teljesítse a tagsághoz szükséges összes feltételeket.

Tudomásul véve, hogy a Clinton-Jelcin találkozón nem jutottak megegyezésre a NATO bôvítését illetôen, Románia leszögezi, hogy a NATO szélesítésére vonatkozó bármely döntés kizárólag a tagállamokra tartozik, a jelölt országok világos és szabadon kifejezett akarata alapján és nem képezheti vétó tárgyát valamely harmadik fél részérôl. Ebben az értelemben a Külügyminisztérium elégedetten nyugtázza és bátorítónak tartja Clinton elnök arról szóló nyilatkozatát, hogy a NATO régi és új tagállamai azonos jogállást fognak élvezni a szövetségen belül.

A Külügyminisztérium ugyanakkor méltatta az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok javítására tett lépéseket, beleértve a hadászati és hagyományos fegyverzetek ellenôrzését és csökkentését. Támogatja egy olyan dokumentum kidolgozását, amely meghatározza a NATO és Oroszország közötti együttmûködés elveit.

Egyszerû tranzakció

(1. old.)

A második világháború idején Németország és Románia közt kötött aranyvásárral kapcsolatban Mugur Isãrescu, a nemzeti bank kormányzója elmondta, egyszerû kereskedelmi tranzakcióról volt szó, a románok kôolajat és gabonát adtak el aranyért. A svájci nemzeti bank jelentése szerint ugyanis Románia is egyike volt azon államoknak (Portugália, Spanyolország, Svédország és Szlovákia mellett), amelyek aranyat vásároltak a náci Németországtól. A jelentés szerint Románia mintegy 51,1 millió svájci frank értékében vásárolt volna aranyat.

Várakozó állásponton a maffia szervezetek

(1. old.)

Emil Constantinescu államelnök a Crans Montana fórumon szombaton kijelentette, a kormány kezdeményezte korrupcióellenes hadjárat következtében ideiglenesen meggátolja a Románia területén tevékenykedô maffia szervezetek áldatlan tevékenységét, amelyek — mondotta az elnök titkosszolgálati forrásokra hivatkozva — most várakozó álláspontra helyezkedtek. Constantinescu úgy értékelte, a korrupcióellenes harc következtében megnô az idegen befektetôk száma, akik mindeddig kerülték a bürokráciájáról közismert Romániát, amely a korrupció melegágya.

Akormány nem választja ketté az egyetemet
Victor Ciorbea Kolozsváron

(1. old.)

A Rákkutató Intézetben másfél hete megmûtött édesanyjáért érkezett Kolozsvárra szombaton Victor Ciorbea miniszterelnök. A sikeres mûtéten átesett 62 éves asszony könnyes szemmel nyugtázta, hogy számos kolozsvári ember eljött fiával találkozni, kezet fogni.

A magánlátogatásra érkezett miniszterelnököt számos újságíró is várta. Victor Ciorbea kérdésekre válaszolva, elmondotta: Clinton és Jelcin helsinki csúcstalálkozója nem csökkentette Románia NATO-csatlakozásának lehetôségét. A csatlakozás esélyét több mint 50 százalékosnak tartja. A miniszterelnök cáfolta a híresztelést, miszerint a kormány a Babes,-Bolyai Egyetem szétválását szorgalmazná. „Egy ilyen döntést az egyetem szenátusának kell meghoznia" mondotta, majd hozzátette: a kormány nem avatkozhat bele az egyetemi autonómiába.

Alexandru Fãrcas, prefektus esetleges leváltásának hírét kommentálva elmondotta: még nem tanulmányozta kellô alapossággal az ellene fölhozott vádakat, de úgy gondolja, nincs kellô indok leváltására.

1990 márciusa — hogyan történhetett?

(1, 7. old.)

A marosvásárhelyi Pro Európa Liga szervezésében a már harmadszorra megrendezett Tolerancia Hetének negyedik napján rendkívüli megbeszélésre került sor. Rendkívüli azért, mert hét év után elôször ültek össze románok és magyarok megvitatni Marosvásárhely Fekete Márciusát. A meghívottak, Smaranda Enache, Kincses Elôd, Nicolae Dumitru, Domokos Géza, Mircea Suhãreanu és Verestóy Attila a Marius Tabacu mûsorvezetô által felvetett „Mi vezetett a '90-es márciusi eseményekhez, és mennyiben volt azoknak etnikai vetülete?" téma kapcsán fejtették ki álláspontjukat. A jeles személyiségek kollektív véleménye szerint mind a jogi, mind a politikai síkon való igazságkeresés csak akkor lehet hatékony és eredményes, ha az érzelmi akadályok és az indulatok által gerjesztett frusztrációk teljességgel megszûnnek, helyüket pedig átveszik a valós tényekre támaszkodó megállapítások.

Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke ôszinte vallomása a liga és a Tolerancia Hét „Mindenki más — mindenki egyenlô" szlogenjére adott magyarázatot: az együttélés nem jelenti az azonosulást, de elengedhetetlen követelménye a másság tiszteletben tartása. Kincses Elôd ügyvéd, akit az események kényszerítettek az ország elhagyására, és aki a „Marosvásárhely Fekete Márciusa" c. könyvében írta le a történteket, kitartott amellett, hogy jogi úton kell eljutni az igazsághoz, az igazi bûnösök felelôsségre vonása által. Domokos Géza, az RMDSZ akkori elnöke az események indítékaira világított rá. Beszédében kifejtette, hogy a véres összetûzéseket a gyûlölet okozta, és ez a gyûlölet — mint a félelem egyik megnyilvánulása — az információhiánynak, a tudatlanságnak az eredménye volt. Leonardo da Vinci szavait is idézte: „Ha látok egy szakadékot, azon gondolkodom, hogyan lehetne hidat építeni föléje". Nicolae Dumitru politológus-szociológus a kiváltó okot annak tulajdonította, hogy a forradalmat követôen az emberek (románok és magyarok egyaránt) a „Hôs" szerepét vállalták fel. Verestóy Attila szenátor örömét fejezte ki, amiért sor került erre a megbeszélésre. Ô konkrét tényeket sorakoztatott fel, és hangsúlyozta, hogy az érzelmi feszültségeket félre kell tenni. Hivatkozott a márciusra vonatkozó, a politikai pártok által aláírt Jelentésre, amely Strasbourgba is eljutott, és amely sokak szerint a legtárgyilagosabban mutatja be a vásárhelyi eseményeket.

Az egyetértés nem terjedt ki a nézôk sorai közé. A hallgatók között volt, aki úgy vélte: nem az asztalnál ülôk dolga az események tisztázása — erre csakis azok hivatottak, akik közvetlen módon részt vettek benne. A meghívottakhoz intézett kérdések némelyike olyan hangnemben hangzott el, hogy Smaranda Enache kénytelen volt felkérni az indulatoskodókat, ne kompromittálják, és ne sértsék a rendezvény vendégeit.

A szerkesztô kérdésére, miszerint el lehet-e jutni az igazsághoz, Kincses Elôd a következôképpen válaszolt: „Az igazsághoz csak akkor lehet eljutni, ha beindul az igazságszolgáltatás gépezete. Ez a Parlamenti Jelentés tulajdonképpen a politikai felelôsséget kellett volna felderítse, nem helyettesítheti az igazságszolgáltatás munkáját. Amennyiben tényleg ki akarják deríteni az igazságot, azt ki is tudják. Én ezt hét éve fújom, szinte monomániának számít, de véleményem szerint Románia akkor indulhat el a valódi demokratizálódás útján, amikor a törvény elôtt mindenki egyformán felel a tetteiért." A rendezvényt Kincses Elôd hasznosnak ítélte: „Nagyon örvendtem annak, hogy a Kultúrpalotában magyarok és románok együtt vettek részt a Fekete Március megvitatásán. Lehetett látni, hogy nagyon sok megközelítése van ennek a kérdésnek, de ez így jó, így lehet még közelebb jutni az igazsághoz."

A témát korántsem merítették ki teljesen. De a fent említett híd elkészülte nemcsak idô, hozzállás kérdése is. Mindenkinek meg kell tudnia, hogy mi történt 1990 márciusában. Az igazságra szükség van.

Tófalvi Zselyke

KRÓNIKA

Letartóztatás a kolozsvári vasútnál

(2. old.)

Victor Nan, 54 éves kolozsvári vasúti igazgató, és Doina Revnic, 26 éves zilahi vasúti alkalmazott, elôzetes letartóztatásba került megvesztegetés miatt. Tavaly 13 személytôl fogadtak el hálapénzt több mint hárommillió lej értékben, amiért cserében megígérték, hogy közbenjárnak a 13 személy vasúti alkalmazásáért. A Kolozs megyei ügyészség vizsgálja az ügyet.

A szegény megyének sok a pénze

(2. old.)

A tavalyi költségvetésbôl idén március 20-ig 650 millió lejt nem sikerült elkölteniük a helyi önkormányzatoknak. Petru Mãlai, a Kolozs Megyei Tanács gazdasági igazgatóságának a vezetôje úgy nyilatkozott: az el nem költött összeget már nem tudják fölhasználni, mivel a törvényes rendelkezések értelmében az összeg fele kincstári alapba megy át, a másik fele forgóalapként szolgál rendkívüli kiadások esetére. A fôleg községi „megtakarítások" ellenére a 165 milliárd lejes Kolozs megyei költségvetés tavaly sem volt elegendô, a legnagyobb hiány Tordán és Kolozsváron mutatkozott.

Akcióban a Szamos szennyezettsége ellen

(2. old.)

A zilahi Vízügyi Igazgatóság közleménye szerint a Szamos Szilágy megyei szakasza roppant szennyezett. A háztartási hulladékok tárolóhelyévé vált partszakaszok, illetve több gazdasági egység Szamosba ömlô szennyvize kemény lépésekre késztetik az igazgatóságot. Összehangolt akció keretében a megyei partszakaszokat letakarítják, illetve számos ellenôrzést végeznek vízszennyezô nagyvállalatoknál. Hasonló akciókra kerül sor Kolozs megyében is.

Virágvasárnap — virág nélkül

(2. old.)

Hûvös, szomorkás reggelre ébredtek a virágvasárnapot rangjához méltón ünneplôk Kolozsváron is. Templomaink megteltek a délelôtti istentiszteleten, az embereken az ünnep hangulata érzôdött. Más években a húsvétot megelôzô virágvasárnap az ideinél jóval melegebb idôjárás fogadta az ünneplôket, lényegesen több virágcsokor volt a kezekben. Régi mondás szerint a márciusi hó zsákba sem jó: ez idén tovább fokozta a ránk törô szegénységet, a krónikussá váló pénztelenségünket. Az újból jéghideggé váló lakásokban nehéz a közeledô tavasz reménységében bízni. Húsvét közeledtével mégis reménykedni kell, bízni abban, hogy a lélek ünnepe könnyebben átsegít hétköznapjaink sokasodó gondjain. A virágvasárnap ünnepe sokunknak ebben is segített.

(-zsef)

Kecskés Józseftôl búcsúzunk

(2. old.)

Megkésve érkezett a szomorú hír egykori tanárunk, munkatársunk haláláról. A Bolyai Egyetem tanszékvezetô tanára volt tíz éven át. Az utóbbi években egyedül maradt és súlyos beteg volt. Besztercei rokonai gondozták, ôk is temették el.

A Bethlen Kollégium hagyományôrzô falai között nôtt fel, majd a kolozsvári Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Többévi enyedi tanároskodás után, a negyvenes évek elején a Hangya szövetkezetek marosvásárhelyi központjában dolgozott. A háború utáni években a kolozsvári Magyar Tankerületi Fôigazgatóság fôfelügyelôjeként irányította és segítette a terebélyesedô anyanyelvû oktatást.

1949-ben bízták meg a Bolyai Egyetem jog- és közgazdaságtudományi karán a tervgazdálkodás tanszék vezetésével. Történt ez a párizsi békeszerzôdés megkötése és a teljes kommunista hatalomátvétel után, amikor a nagytekintélyû és tudású magyar vendégtanárokat hazaküldték errôl a karról is.

Nem érdeme, sem bûne dr. Kecskés Józsefnek, hogy vállalta ezt a megbízatást. A tanügyi reform több „polgárinak" bélyegzett tárgyat, tudományágat szüntetett meg és politikai töltetû, az új rendszert szolgáló álltudományt léptetett elô. Ez történt az egész országban, minden egyetemen és fôiskolán, sôt egy egész földrésznyi területen. Ez alól a Bolyai Egyetem sem vonhatta ki magát.

Kecskés József és munkatársai érdeme, hogy nem ideologizáltak, nem dogmákat tanítottak. A tervezés gyakorlati, technikai oldalára fektették a hangsúlyt, úgy központi, mint vállalati szinten. Ez lehetôvé tette, hogy az egyetemrôl kikerült sokszáz magyar közgazdász hozzáértéssel lássa el feladatát ezen a területen is.

A Bolyai Egyetem erôszakos beolvasztása után, az „egyesített" egyetem nem tartott igényt Kecskés József szaktudására sem. Különben a magyar közgazdászképzés felszámolását már évekkel ezelôtt elkezdték. Tanárunk az Akadémia fiókjának közgazdasági osztályán, majd a Számítási Intézetben dolgozott 1975-ig.

Az évtizedek folyamán számos gazdaságtörténeti tanulmányt írt és hagyott ránk, egyeseket társszerzôként, több szakfolyóiratban, illetve közgazdasági és történelmi témájú kötetben.

Hosszú, reményekkel és csalódásokkal tûzdelt élete során sajátos humora, derûs szemlélete segítette át a vészterhes idôk fenyegetésein, megôrizve emberségét, jövôbe vetett hitét.

Március cégén lett volna 87 éves.

Nyugodj békében!

Nagy Ferenc

VÉLEMÉNY

Forgácsok
Számvetés helyett

(3. old.)

Az igazság az, belátom, hogy ha meghalok, már nem mondhatja senki, hogy: „Istenem, olyan szép fiatal volt; élhetett volna még..." Ha meghalok, már azt mondhatja bárki: „Élt éppen eleget... Tán többet is, mint amennyi illett volna..." És még az is az igazság, hogy ha meghalok, már én sem mondok semmit. De hát mit is lehetne ilyenkor mondani?! Meg aztán úgy tartom: ha meghal, örüljön s legyen boldog az ember, hisz végre!, legalább egyszer igazoltan, okkal hallgathat ô is!

Na persze, azért volna egy csomó kérdés, amelyekre felelni illenék. Sajnos, mindig van néhány olyan kérdés, amelyre felelni kell(ene)! Csak épp az a bökkenô, hogy sohasem tudható egészen pontosan: melyik épp az a kérdés, amelyikre felelni kell? Így hát a legjobb s alighanem a legcélravezetôbb is — lám, hányakat „célba vezet"! —, hogyha az ember mindig pont arra a kérdésre válaszol, amelyre éppen nem kíváncsi még a kutya sem!

Ha az emberrel, mondjuk, ötven szép hosszú éven át nem történik soha semmi érdemleges, nos, akkor akár mérget is vehetünk rá, hogy elôbb-utóbb (de inkább elôbb, mint utóbb) meg fog történni mindaz, aminek úgy húsz-harmincéves korában kellett volna véle is megtörténnie. A kérdés legfennebb most már csak az lesz: hogy mi értelme van még az egésznek; ugyanbizony, már mi értelme lehet?!...

Szóval, elnézem, hogyan ácsorgok itt magamban, mintha egy novembervégi kertben. Éppen csak itt. Éppen csak boldogan, mint egy tócsába fagyott katibogár, hétpettyes katicabogár... Éppen csak itt, és boldogan, itt vígadok az Isten biz-tonságos bal mellényzsebében. Néha kétujjal benyúl az Úr, kicsippent, tenyerébe pottyant, tûnôdve nézeget. Olykor, ha éppen vidám a kedve, meg is törölget gondosan, mintha üveggolyót — aztán vissza(r)ejt a biztonságos mellényzsebbe, mindenféle kedves törmelék, kacat közé. Nyugodt is volnék, s boldog szerfelett, ha nem tudnám: az Úr is néha pont olyan, akár egy elkényeztetett, szeszélyes vénember, vagy mint egy nyûgös, rigolyás kisgyerek, akirôl nem „számítható ki", hogy éppen mikor mit tör össze, vagy dob el... Számolgathatnám hát most szorongva: vajon még hány évet remélhetek, ha „minden jól megy" — miként például eddig is?! De nem számolgatok már. Mire lehetne még jó egy efféle ideges, lehangoló számolgatás?!

S különben is, amint az köztudott: a legritkább esetben fordulhat csak elô, hogy bárkinek is az élete ne pont a haláláig tartana ki! Akkor pedig? Nos, akkor pedig, aki hátul marad, ossza-szorozza, s vonja ki helyettem is, belôlem is!...

Molnos Lajos

Útban a jogállamiság felé
Államrend és korrupció

(3. old.)

Minden forradalom, társadalmi változás meghozza a maga igényét az általa ideálisnak talált jogrendre. A francia forradalom 1782. július 14-én lerombolta a Bastillet, az önkény jelképét. Ez a nap Franciaországnak máig is nemzeti ünnepe. Aztán jött az ideologizált forradalom, amelyik gyorsabban oldotta meg ellenségeinek megsemmisítését, mint a királyi börtön. Gillotine doktor, a test orvosa, feltalálta a lefejezô gépet s a Mars mezôn ezerszámra hullottak porba a fejek, és a forradalom vélt vagy valódi ellenségeinek a fejei. Fouché, a késôbbi napóleoni rendôrminiszter, a kiugrott papnövendék Lyonban, a hatékonyság kedvéért ágyúval, kartáccsal lövette agyon az „ellenforradalmárokat". Vendé-ban ezerszámra végezték ki a királypártiakat. Ha nem jön a napóleoni legenda, ki tudja, hol áll meg a vérözön — a szabadság, egyenlôség és testvériség nevében —, amire, mint a nagy francia forradalom vívmányára, minden hiteles demokrácia, mint jogállamiságának alapjára, büszkén hivatkozik ma is.

El kell ismernünk, hogy két-három évtized múlva ebbôl nôtt ki a Cod Civil, a polgárok államának mind a mai napig létezô jogrendje.

Nagyot ugrunk a történelemben — leszámítva az elsô világháborút, amit tekintsünk „ex lexnek", de amelyben úgy-ahogy betartották, a háborúval kapcsolatos genfi és hágai egyezményeket.

Jött az októberi forradalom Oroszországban, ami földi paradicsomot helyezett kilátásba, de ami kegyetlenségében és borzalmaiban elôrevetítette már a késôbbi szovjet valóságnak minden képzeletet felülmúló kegyetlenkedéseit, s mindez az ember érdekében... Sztálin elvtársnak, a Népek Atyjának üldözési mániája milliószámra szedte az áldozatait, a generálisszimusz legközvetlenebb munkatársait sem kímélve, akik könnyes szemmel köszönték meg a bíróság végtelen bölcsességét, amiért ôket, aljas bûnözôket kiirtásra ítélte.

Az egyetlen enyhítô körülmény, amit a „polgári Európa" hangoztatott: Oroszország sohasem ismerte, egy percig sem, az európai értelemben vett szabadságot, ez az óriási konglomerátum csak így volt irányítható.

Nem akarom az olvasó idegeit borzolni, sem türelmével visszaélni, de a hitlerista népirtás a szó szoros értelmében példa nélküli a történelemben, és ezt még azzal sem lehet enyhíteni, hogy az a félbarbár Oroszországban történt. Népirtás faji alapon, milliók szörnyû halálával, a hadifoglyok nem kis részének kivégzése vagy különféle orvosi kísérletekre történô felhasználása a történelem olyan fekete lapja, amit mementóként — mind az orosz, mind a német valóságot — a most felnövô generációknak meg kell ismerniök.

Máris tapasztalhatók nosztalgiák a romániai vagy magyarországi közelmúlt államberendezése iránt. Elfelejtik, Máramarossziget, Pites,ti, Szamosújvár, Jilava, Nagyenyed, Duna Delta börtöneit, az internálótáborok szörnyûségeit, s a pites,ti-i szörnyet (Nikolski; lásd: Memorialul Ororii címû könyvét), aki ágyban és párnák között halt meg Bukarestben, a forradalom után két-három évvel.

Kádár elvtárs nem büszkélkedett, de le nem törülheti múltjáról az 1956 után százszámra halálra ítélteket (tudomásom szerint 453). Hogy mennyit hajtottak végre, nem tudom, de a büntetôjogilag már felelôs, 1956-ban a forradalomban részt vett 14 évet betöltô gyermeket halálra ítélték, és a nagykorúsági ajándékaként 18 éves születésnapján felakasztották.

Sokan visszasírják, hiszen mindenkinek volt valami munkahelye, és a Kádár-rezsim hagyott maga után akkora külföldi adósságot, amit generációk sora fog visszafizetni. A dollármiliárdok egy mesterséges életszínvonal fenntartására kellettek, hogy ne legyen még egy 1956.

Nem lehet letagadni a vallás-, szólás- és sajtószabadság terén elért eredményeket 1989 óta, de a társadalomnak szembe kell néznie olyan jellegû bûncselekményekkel, amelyeket mi a kommunizmus alatt nem ismertünk.

Két központi problémája volt az 1989 elôtti büntetô-politikának:

1. A közvagyon megôrzése és gyarapítása;

2. A fennálló szocialista államrend tûzzel-vassal való fenntartása;

A többi bûncselekmény mellékszerepet játszott.

Volt idô, amikor a törvényszéki bírónak 100 000 lejt meghaladó sikkasztás vagy lopás, egyszóval az államvagyon megkárosítása miatt — a fenti körülmények között — halálbüntetést kellett kiszabni!

Megdöbbent ellenben, hogy legutóbb a törvényhozás, amikor a büntetô politikával foglalkozott, a vita központi tárgyát a homoszexuálisok problémája képezte, mintha hazánk stabilitása és jóléte attól függ, hogy mi történik homoszexuális vonalon — ami különben Európa országaiban megoldott, tolerált, ha nem nyilvánosságot sért, vagy nem okoz közbotrányt.

Ellenben — divatos kifejezéssel élve — megjelentek új bûnözési formák és lehetôségek: a szervezett, iparszerûen felépített és mûködô bûnszövetkezetek (maffiák), az intellektuális bûnözés, a bankrendszer hiányosságain keresztül, kisemberek kifosztása piramisjátékokkal, a gyerekekkel történô borzalmas és visszataszító visszaélések, nemritkán akár a szülô részérôl is. Terrorizmus, repülôgép-robbantások emberrablás, túszszedés — száz meg száz ember halálát okozó bûncselekmények.

Eljutottunk a korrupcióhoz. Évszázados jelenség tájainkon. Érdekességként idézek: a Paleografia s,i Diplomatica Turco-Osmana. Studia s,i Album. (A Román Tudományos Akadémia kiadása, 1956.) A fenti munkából szó szerint román nyelven idézem („Fermanul Sultanului Selim al III-lea 25 noiembrie-25 decembrie 1793 — Constantinopol):

„(...) se porunces,te susnumit,ilor dregãtori s,i vames,i sã nu se incaseze de la negustori Austrieci decît o singurã datã s,i intr-un singur loc pentru aceas,i marfã suma de 3%, as,a cum prevãd tratatele existente: iar la ies,irea s,i intrarea prin localitãt,i Silistra, Salonic etc. etc. s,i mai cu seamã pe teritoriul T,ãrii Românes,ti s,i Moldovei sã nu sã se facã dificultãt,i cerînd sub diferite pretexte mitã s,i bacs,is,."

Vissza lehetne menni sokkal régebbre is.

A korrupciót nem lehet kizárólag bûncselekményként kezelni. A korrupció melegágya a kórházi portástól legmagasabb beosztásig az emberi gyengeség, amely nem tud ellenállni egy adott helyzetben a kísértésnek. A távoli és közeli múltban a megállapított fizetésbe — egyes kategóriáknál ki nem mondva — belekalkulálták az elegánsan „paraszolvenciának" nevezett ajándékot (mica atent,ie), vagy rusztikusabban: a baksist.

A korrupció elleni harc nem lehet kampányszerû (ilyen volt mindig, lelepleztek két-három kirívó esetet, elítélték az illetôket és a közvélemény megnyugodott). Japánban vagy Dél-Koreában, virágzó gazdasági körülmények között, államelnöki és miniszterelnöki szinten létezik korrupció. Dél-Koreában a volt elnököt halállal büntették (megkegyelmeztek). Japánban csak a csúcson történtek és nem társadalmi válságjelenséget jelentenek. Ehhez hozzászólni azonban akkor lehetne, ha jobban ismernénk ezeknek az országoknak társadalmi, gazdasági, szociális helyzetét, felépítését.

Nálunk a korrupció elleni harcnak két vetülete van: a büntetôjogi (fiat justitia pereat mundus), a másik az erkölcsi, aminek a következménye kellene legyen tulajdonképpen a büntetôjogi megtorlás. Nem vagyok különösen derûlátó: a jelenlegi rendkívül szûkös kereseti lehetôségek, az életszínvonal minimumán élôk százezrei vagy milliói mellett a korrupció elleni harc rövid úton nem hozhat mélyreható változást.

Véleményem szerint a milliárdos vagy százmilliárdos korruptakra-korrupcióikra, a gazdasági bûncselekményekre kellene a bûnügyi szerveknek elsôsorban koncentrálniuk — másrészrôl a határellenôrzésre (vám, pénzügyôrség, embercsempészet, kábítószer). Nem tartom valószínûnek, hogy egy-két kórházi portás leleplezése — baksist fogad el a látogatóktól — megoldaná a társadalmunkat oly hosszú idô óta emésztô-rontó jelenséget.

A törvényhozás elsôrendû feladataként (sok az elsô) kellene kezelje, hogy a törvényhozó tanács (törvényelôkészítô) szervezzen széles körû testületet (jogászokon kívül közgazdászok, pénzügyi szakértôk, orvosok, pszichiáterek, a börtönviszonyokkal foglalkozó szakemberek stb.), ez lenne hivatott kidolgozni az új Büntetô törvénykönyv javaslatát, ami megvédi a polgári társadalmat.

A Szabadság 1997. január 29-i számában Kemény Dió cím alatt megjelenô cikkel nem értek mindenben egyet. Idézek: „a gazdasági perekbôl befolyó óriási összegek egy részét a bírói testületnek és általában a bírósági alkalmazottak fizetésének feljavítására kellene fordítani, hogy társadalmi szerepükhöz és rangjukhoz méltó tiszta életmódot biztosítsanak nekik".

Az igazságszolgáltató a legmagasabb erkölcsiségû, független tisztviselôje az országnak, akiknek a költségvetés kell biztosítsa a méltó élethez szükséges anyagiakat.

Az a bíró, aki tudja, hogy egy gazdasági bûncselekmény kapcsán megítélt kártérítés, vagy elkobzott vagyon az ô és kartársai jólétét is szolgálja — már elveszti függetlenségét, minthogy érdekelt az ügyben. A bírói gondtalan élet megteremtése annak az államnak a feladata, amelyik magát jogállamként jelöli meg az Alkotmányában.

Ezeket a gondolatokat nyilván nem e sorok szerzôje veti fel elôször, hanem nyilvánvaló gondja azoknak, akik hivatásszerûen foglalkoznak büntetô politikával. A megoldás azonban késik.

Podhradszky László

KISEBBSÉGPOLITIKA

Egy többszólamú politika esélyei

(4. — 5. old.)

Az államszocialista berendezkedés összeomlása nem jobbította a remélt mértékben a határon túli magyarok helyzetét. Sem az MDF erôteljesebb retorikája, sem a Horn-kormány alapszerzôdési politikája nem érte el kinyilvánított céljait. A magyar állam eszközei meglehetôsen szûkösek, a nemzetközi támogatás korlátozott. A kisebbségek jogainak alakulása elsôsorban az adott ország belpolitikai viszonyainak a függvénye.

Antall József miniszterelnöki hivatásának a nemzet egészének képviseletét tekintette: Az elsô szabadon választott kormányfô nem érhette be a kisebbségi magyarok érdekvédelmével, hanem kötelességének érezte a tizenötmilliós nemzet egységének kifejezését. A csoporttudat érzelmi oldala éppoly lényeges, mint a racionális számításon alapuló akaratérvényesítés. Az évtizedes elhagyatottságban élô kisebbségek számára különösen fontos, hogy egy nagyobb közösség tagjának tudhassák magukat. A határokkal elválasztott nemzetrészek iránti kormányzati felelôsség mindenképpen helyeselhetô kimondásának a formája azonban olyan közjogi kapcsolat képzeletét keltette, amely elôre láthatóan kihívta maga ellen a támadásokat. A „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke" megfogalmazás sokaknak jólesett, de kikezdhetôsége miatt aligha használt.

A sérelmi politikához vonzódva az MDF a nélkülözhetetlen gesztusokat nem tudta kellôen összekapcsolni megközelíthetô célokkal. Hívei illúzióit követve esetenként hiábavaló konfliktusokba bonyolódott, hajlott a hozzá közel álló csoportok atyai pártfogására. A politikai átalakulás eufóriájának elmúltával a kisebbségi magyarok egyre inkább tapasztalhatták a többségi társadalmak növekvô türelmetlenségét. Otthoni eredménytelenségüket érzékelve szervezeteik mindjobban az anyaország és a külföld fellépésétôl várták a hazai körülmények jobbra fordulását. A Kádár-korszak mulasztásait kompenzálva az Antall-kormány alaposan elvethette volna a sulykot. Az MDF négy esztendeje kevés kézzelfogható eredményt hozott, ám jóvátehetetlen hibákkal sem járt. 1994-ben mégis számosan képzelték: leváltásával a szocialista-szabad demokrata koalíció megvalósíthatja választási ígéretét, egyszerre megteremtheti a történelmi megbékélést a környezô országokkal.

Lehet itt fordulat?

Az új kormánytöbbség véleményformálói úgy vélték, amennyiben hazánk végérvényesen lemond a trianoni határok bármiféle megváltoztatásáról, olyan alkupozícióba kerülhet, mellyel jelentékenyen gyarapíthatja a kisebbségi magyarok lehetôségeit. A határgaranciák és a nemzetiségi jogok összekötése régi eszméje a szamizdat Beszélô szerzôinek. A szocialisták általában komolyan hitték, hogy az MDF dilettánsnak minôsített politikusai után ôk majd végre szót értenek a hasonló kultúrájú szlovák és román vezetôkkel. A szomszédok kormányai azonban rendszerint a nacionalista baloldal nagyobb és a radikális jobboldal kisebb pártjain nyugodtak, ami pedig egyáltalán nem kecsegtetett valódi fogadókészséggel.

A hatalomváltással a jóakarat szimbolikus megnyilvánulásai általában nyomban elmaradtak. A Horn-kormány kisebbségpolitikája döntôen itthoni támogatói normáit követi. A jóléti ígéreteket hordozó Európai Unióba való belépés választói számára feltehetôleg minden más külpolitikai célt megelôz. A két világháború közötti Magyarországon még igen elevenek voltak az elcsatolt nemzetrészek iránti érzések, a politizáló közönség jelentékeny hányada a történelmi területrôl származott, rokona, vagyona maradt odaát. A társadalom súlyos nehézségeit nagymértékben az ország megcsonkításával magyarázta. A Kádár-korszak vezetô csoportja 1956-os élményei alapján ezzel szemben tartott a nemzeti öntudat minden megjelenési formájától. A marxizmus-leninizmus lankadó mobilizáló erejét így meg sem kísérelte néhány szomszédunk módjára a nacionalizmus államszocialista válfajával kisegíteni. Egyre tágasabb teret hagyott ellenben az egyéni életstratégiák elôtt. A maguk külön útján boldoguló állampolgárok a legszûkebb közösségükön kívül ritkán vállalnak bárkivel is szolidaritást. A szegények, a leszakadó vidékek lakói ma idehaza ugyanúgy nem számíthatnak a hétköznapokban is aktivizálható együttérzésre, mint a határon túli magyarok.

Elsô a stabilitás

A nemzetközi jog a legutolsó idôkig úgyszólván hallgatott az etnikai kisebbségek státusáról. A náci Németország a versailles-i államrendszer megbontására használta a békeszerzôdések kisebbségvédelmi szabályait, így a második világháború után rendelkezései kikerültek a nemzetközi jogból. Az Európa Tanács újabb ajánlásai az esetleges késôbbi kodifikációnak még csak az elsô, bizonytalan lépéseit jelentik. Ennél lényegesen nagyobb a haladás néhány ország belsô jogában. Spanyolország történelmi régióinak feltámasztásával nyertek önkormányzatot tántoríthatatlan kitartásukkal például a katalánok és a baszkok. Olykor kifejezetten éles konfliktusok árán harcolták ki tekintélyes hatáskört gyakorló tartományi önállóságukat a dél-tiroli németek. Ez az alig háromszázezer fôs népcsoport régi államalkotó lét után a magyarokkal egyezô módon került kisebbségbe. Az olasz demokrácia feltétele között is úgy negyven esztendôbe tellett, mire a dél-tiroli autonómia ügye a többség és a kisebbség megnyugvásával megoldódni látszik.

A szovjet fenyegetés elmúltával Köztes-Európa országai leértékelôdnek. A cselekvôképes hatalmak érthetôen nem különösebben kívánnak igazságot tenni az itt élô kis nemzetek nehezen kibogozható vitáiban. A fennálló helyzetre veszélyesnek vélt igényeket formáló kormányok igazuktól függetlenül bajosan remélhetnek rokonszenvezô fogadtatást. Az Egyesült Államok hazai tapasztalatai szerint az etnikai elkülönülés elmérgesedô konfliktusok forrása lehet. A klasszikus emberi jogi észjárástól a kollektív jogosítványok gondolata meglehetôsen távol áll. Az európai államok számottevô hányada hasonlóan idegenkedik a kisebbségi különjogoktól. Nincs hatalom, melynek érdeke lenne törekvéseink kitüntetett pártolása. Egyébként is, a két világháború közötti magyar magatartás végsô csôdjének a tanúbizonysága fölöttébb kétessé teszi a külsô patrónusok kegyeinek elnyerésére alapozott politikát. A külhoni példák értékes hivatkozási alapot nyújthatnak, kiáltó jogsértések esetén még közbenjárást is várhatunk, de a határon túli magyarok jövôje mégiscsak a szülôföldjükön dôl el.

Az integrációs szándékainkról döntést hozó államok a stabilitás fenntartásában érzékelhetôen nagy szerepet tulajdonítanak a határos országokkal aláírt formális megegyezéseknek.

Az elsô alapszerzôdést még az Antall-kormány kötötte, a fordulatot ígérô hazai kijelentések azóta csak növelték az irányadó hatalmak várakozásait. A Horn-kormány rövidesen tapasztalhatta, a megváltozott külpolitikai magatartás sem alapozza meg a magyar törekvéseket kielégítô rendezést. Az államközi kapcsolatok sem lehetnek tartósan kiegyensúlyozottak a határon túli magyarok körülményeinek jelentékeny javulása nélkül. A koalíció végül csupán nem kis szerencsével tudott úgy-ahogy kikerülni a formálódó csapdahelyzetbôl.

A Szlovákiával kötött alapszerzôdésbe sikerült beemelni a „másokkal közösségben" gyakorolható jogokat vitatott tartalommal rögzítô 1201-es ET-ajánlást. A tárgyaló feleknek elôre látniuk kellett, odahaza megállapodásukat majd ugyancsak különbözôképpen fogják értelmezni. Mivel azonban a külvilág elôtt mindkét miniszterelnöknek szüksége volt az egyezségre, hamarjában aláírták. Elônyösebb megfogalmazások elérésére nemigen volt reális lehetôség, ám az alapszerzôdés szlovákiai fogadtatása kifejezetten rontott a kisebbségi magyarok helyzetén. A Meciar-kormány, hogy hívei elôtt igazolja nemzetvédô elkötelezettségét, idôközben több sérelmes indítványhoz adta hozzájárulását. Mint térségünkben általában, a belsô jog és a végrehajtó hatalom ezúttal is erôsebbnek bizonyult a határozatlan jogfogalmakkal megszövegezett nemzetközi szerzôdés nehézkesen érvényesíthetô elôírásainál.

Fiatal nemzetek

A Szlovákiával történt megállapodást követôen a Horn-kormány már könnyebben elháríthatta volna a román-magyar alapszerzôdés sietôs elfogadására irányuló elvárásokat, a magyar-magyar csúcs külföldi visszhangja után azonban a választások elôtt álló országgal való egyezségkötés mellett határozott. A már ratifikált megállapodás kevésbé számonkérhetô rendelkezéseivel, az 1201-es ajánlást tovább gyengítô lábjegyzetével kétségtelenül kedvezôtlenebb szlovák-magyar társánál. A szavazói akarat eredményeként bekövetkezett politikai változások a magyar közvélemény jelentôs része elôtt mégis igazolták aláírását.

Az RMDSZ bekapcsolódhatott a jobbközép és a technokrata baloldal koalícióján alapuló parlamenti többségbe. Esély nyílott az államközi kapcsolatok fejlôdésére, egyszerre közel került a kisebbségi mozgástér számottevô bôvülése. Ugyanakkor az új romániai hatalom sem helyesli a kollektív jogokat, a személyi és a területi autonómiát.

A környezô országok többsége fiatal nemzetek állama. Az erôsen centralizált közhatalom majd mindenütt meghatározó szerepet tölt be a társadalom mûködésében. A nagyobb keretekbôl rendszerint nem régen kivált népek valószínûleg még jó ideig nemzettudatuk romantikus korszakát élik. Hányatott történelmükbôl következôen sokszor bizonytalan önazonosságuk. Érthetô szorongásaikat esetenként nem csekély agresszivitással ellensúlyozzák. Általában súlyosan megszenvedik a piaci átalakulás gyötrelmeit, belátható idôn belül elérhetô pozitív célok hiányában a legegyszerûbben ellenségkép felmutatásával mozgósíthatók. A negatív külsô megítélés hátrányait érzékelve nem kívánnak Magyarországgal örökös viszályban állni, de belpolitikai céljaik érdekében politikusaik gyakorta szívesen felhasználják a magyar irredentizmussal való riogatást. Egy részük ma sem tekinti befejezettnek a nemzettest egészének egyesítését, kisebb-nagyobb területi igényeket támaszt vagy éppen szomszédja vitatja határait. Sokuk históriájában a kisebbségi jogok követelése, majd az autonómia igényének megfogalmazása csupán egy-egy lépcsôfoka volt az önálló állami lét elérésének. Politikai elitjük ezért saját nemzete történelmébôl indul ki, amikor a kollektív jogokat veszélyesnek gondolja hazája integritására.

Be kell látnunk, a számunkra legfontosabb országokban lényegében nincsenek az autonómia gondolatát elfogadó politikai irányzatok. Annál intenzívebben tevékenykednek kifejezetten magyarellenes, különbözô megszorító intézkedéseket követelô véleményformálók. Újabban mégis többfelé megerôsödtek azok a pártok, amelyek tudomásul veszik az egyéni kisebbségi jogok jelentékeny részét. Az utolsó fél esztendô romániai és szerbiai fejleményei biztatóak, nagyban meggyengültek a posztkommunista nemzeti baloldal pozíciói. A felemás köztes-európai állapotok fenntartásában érdekelt idegengyûlölô erôk tartós jelenlétével azonban érdemes számolnunk. Szomszédaink többségében ugyanakkor évszázados a vágyakozás a Nyugathoz történô felzárkózásra, ami esélyt ad a változásoknak. Mindenesetre továbbra is kérdéses: a létezô szocializmus munkahelyekig hatoló etatizmusa után a nemzetépítô állam felülrôl vezényelt rendje lesz-e partnereink jövôje vagy inkább a modern vegyes gazdaság centralizált jogállama irányába vezet fejlôdésük?

Egyezô érdekek

A kisebbségi jogoknak valós érvényesülést a nyugatos társadalmi szerkezetek adhatnak. Az európai integráció felszabadítja nemcsak az áruk, de az emberek és a kulturális javak áramlását is, utat nyithat a határokon túlnyúló kistérségi és regionális együttmûködésnek. A Kárpát-medence földrajzi és közlekedési adottságai a terület legfontosabb gazdasági központjává Budapestet emelhetik. Az autonóm döntések vezérelte piac elvilleg sokkal nagyobb lehetôséget nyújthat a kisebbségi társadalmak tagjainak, mint a nemzetállam irányította gazdaság. A tulajdonukban megerôsödött magyarok idôvel intézményeik, egyházaik biztosabb támogatói lehetnek, mint a többség hatalmi szervei. A parlamenti váltógazdaság körülményei között elôfordulhat, hogy a kisebbségi szervezetek közremûködése nélkül nem lehet kormányt alakítani. Hatalmi szerepben a magyar pártok bizonyíthatják, figyelembe tudják venni annak az országnak a szempontjait, amelyben élnek.

A hazájuk polgárosodását keresô többségi pártokkal elméletileg számos közös érdek található. A velük való együttmûködés nélkül a határon túli magyarok nemigen közelíthetik meg céljaikat. Az anyaország és a nemzetközi nyomásgyakorlás erejével elnyerhetô radikális fordulatra való hasztalan várakozás a kisebbségi szervezeteket az erôtlen kérelmezô helyzetében tartja. Az érzelmi, sérelmi politika védettebbé, de egyben elszigeteltté is teszi az etnikai közösséget. A magyar törekvések legkönnyebben a többségi társadalom jó része számára is elônyös programok révén érhetôk el. A modernizáltabb Erdélyben, a fôvárosban és a tengerparton eredményes új romániai kormánytöbbség szavazói érdekeltek, roppant mód központosított közigazgatás alapos decentralizációjában, a hatalmi szempontú gazdasági újraelosztás mérséklésében. Az önkormányzatok jogosítványainak érdemi kibôvítését kezdeményezô reform a nagy arányban magyarlakta vidékeken a kisebbségi problémák egy részét majdhogynem magától eligazíthatná.

A polgárosodás, az euroatlanti csatlakozás mindenképpen tágítaná a határon túl élô magyarok életlehetôségeit, ám nem vezet semmiféle automatizmus a kisebbségi jogok teljességéhez. A többségi nép nyugatos irányzatainak is terhes lemondaniuk az egységes nemzetállam gondolatáról. Nem könnyû szembenézniük azzal, hogy saját etnikumukban is általánossá válhat a kétnyelvûség, esetenként spontán magyarosodás indulhat el. Az önálló kisebbségi intézmények rendszerének létrejötte, és fôleg az autonómia, sokáig még számukra is elfogadhatatlan lesz. Pedig egy több százezres vagy éppenséggel milliós, évezrede szülôföldjén élô, századunk elején még államalkotó közösség számára a természetes végcél aligha lehet kevesebb.

Az autonómia megvalósítására még nem jött el az idô, ez azonban nem jelentheti azt, hogy akár a kisebbségi szervezeteknek, akár a magyar kormánynak le kellene mondania róla. Többszólamú politikára van szükség. Gyakorlatias hajlékonysággal kívánatos fellépni az elérhetô megoldásokért, miközben mindvégig jó észben tartani a végcélt is. Ugyanúgy meglehet a maga helye a kompromisszumot keresô rugalmasságnak, mint a határozott fellépésnek. Együttmûködés nélkül nincs elôrelépés, de akadnak helyzetek, amikor elkerülhetetlen az összeütközés. E két eshetôség alkalmanként nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. A „radikálisok" kiállása felértékelheti a „mérsékeltek" megegyezéskészségét. A hatásos cselekvéshez elkel a hûvös megfontolás, ám a viszontagságos közegben élô közösségek kitartásához a jelenben még elérhetetlen remények adhatnak támaszt. A körülmények összetettsége rendszerint számos választ kínál, a „mérsékeltek" reálpolitikájának és a „radikálisok" állhatatosságának egyaránt pozitív szerepe lehet. A fölöttébb különbözô vélemények között természetesen nem lehet idillikus harmónia, a politikai áramlatok egymást korrigáló versengése hozhatja a leggyorsabb haladást. Aggodalomra inkább az adhat okot, amennyiben az eldurvuló polémiában bármelyikük is kizárólagosságot követel magának. Hasznos lenne ezért, ha egyik magatartás képviselôi sem minôsítenék a másikat menten szélsôségesnek vagy a nemzet árulójának.

Nincsenek egyedül

A nagyobb ellenzéki szervezetek nemigen kockáztatták, hogy az alapszerzôdések árnyaltabb bírálatával hátrányba kerüljenek a jobboldali törzsközönség rokonszenvéért folytatott vetélkedésben. A differenciálatlanul túlzó állítások itthon sem válnak igazán az oppozíció pártjainak az elônyére, a külvilág elôtt megfogalmazóik pedig könnyen tárgyalásképtelen nacionalista hírébe keveredhetnek. Megkötésük óta az alapszerzôdések tartós adottságát képezik mozgásterünknek. A stabilitásért érzett magyar felelôsség igazolásának valószínûleg elônyösebb módját is lehetett volna találni, most azonban már csak hátránnyal járhat további heves vitatásuk. Elôírásaikat alighanem helyesebb a jelenleg is megvalósítható célok foglalatának tekinteni, mintsem idônként felmondásukról nyilatkozni.

A mégoly kicsi elmozdulásokat is érdemes értékükön becsülni. A szakadatlan konfrontáció és a szimbolikus cselekvés egyedülvalósága nem vezethet messzire. Ugyanakkor az összeütközéseket a nemzetközi színtéren módfelett kerülô kormány idehaza bonyolódhat minduntalan konfliktusba. A kisebbségi magyarok nem akarnak, és tömegesen nem is tudnak a többségi nációkba beolvadni. Ha szülôföldjükön végképp nincs maradásuk, elhagyják azt. Nagyobb arányú bevándorlásuk a munkaerôpiac egy-egy területén már most is tapasztalható ellentéteket könnyen társadalmi méretûvé emelheti. Az anyaország nem feledkezhet bele a kis lépések pragmatizmusába, a kisebbségeknek folytonosan szükségük van a nemzet összetartozását felmutató megnyilvánulásokra.

Amíg az európai példákhoz fogható státust a határon túli magyarok kivívják, elôreláthatólag még évtizedek telnek el. Meglehet nemcsak sikerekben, hanem visszalépésekben is részük lesz. Az élni akarását sokszorosan bizonyító nemzetnek még sincs más lehetôsége, mint küzdenie és bíznia.

Tölgyessy Péter

(Megjelent a Magyar Hírlap 1997. február 14-i számában)

A Széki-palota építtetôje

(5. old.)

A Dózsa György utca 37. szám alatti, a Malom utca és a Szamos között álló épületet a kolozsváriak Széki-palotának nevezik. Kapuja alatt, a mûkôbe öntve, az építés idejét jelzô évszám, 1893 látható. A mai kolozsváriak már nemigen emlékeznek arra, ki volt a palota építtetôje, és építésére mi adott alkalmat.

Az építtetô és névadó Széki Miklós — nevét helytelenül y -nal is írják — Nagybányán született. Az 1860-as években fiatal gyógyszerészként külföldre került. Eleinte a svájci Lausanne-ban, majd Baselben, késôbb a Riviérán, Nizzában dolgozott. Hazatérte után Kolozsvárt telepedett le. Hosszas külföldi tartózkodása széles látókörûvé, sokoldalúvá tette, tudományban, irodalomban, mûvészetben egyaránt otthon volt. 1872-ben a város pályázatot hirdetett a Széchenyi téri gyógyszertár elnyerésére. Széki Miklós, mondhatni, barátai unszolására nyújtotta be pályázati kérvényét. Jóformán minden remény nélkül, hosszas töprengés után határozta el magát erre, mert tudta, hogy a pályázatra két komoly kolozsvári gyógyszerész is jelentkezett. Ezek támogatói azzal gyôzködték a város választópolgárait, nehogy a másik, kolozsvári származású ellenfélre szavazzanak. Így aztán beteljesedett a régi mondás, s a két viszálykodó között a harmadik nyert. Vagyis a nem helyi születésû Széki Miklós kapta a legtöbb szavazatot.

A nem várt eredmény folytán azonban nem csupán ôt érte szerencse, hanem a várost is. Széki Miklós személyében ugyanis Kolozsvár elsôrendû gyógyszerészt kapott, aki akkor, a gyógyszeripar fejletlensége idején, a kor élvonalbeli szakismeretei alapján készítette orvosságait. Ezenkívül azonban egy lelkes, áldozatkész polgárt is, aki késôbb, az 1890-es évek elején, amikor a Szamos fölött felépült a vashíd, s a városi tanács felhívást tett közzé a hídfô körüli bérházak építésére, úgynevezett újcsúcsíves ízlésben olyan palotát emeltetett, amelyiknek azóta sem akadt párja. Az épület Malom utcai sarkán rendezte be új, Apostol nevû gyógyszertárát, amelyik mind a mai napig az eredeti, az épület ízlésének megfelelô faragott bútorzattal van berendezve. Kár, hogy most, a magánosítás során, nem kapta vissza eredeti nevét.

A neves gyógyszerész nyaralója, a Békevár, a mai Botanikus Kert fölött, a Majális és az Árnyas utca sarkán húzódó telken állt. Az 1885-ben épült villa bejárati ajtaja fölött elhelyezett kôtábláján Szász Béla egyetemi tanár felirata köszöntötte a belépôket:

Isten jóvoltából, szeretetszavára,
Épült a szeretet e kis Békevára.
Aki benne lakik, mind szeretiegymást,
Ha igaz vagy, lépj be, megszeretünk, meglásd.

A nyaraló késôbb a város kiemelkedô értelmiségeinek, személyiségeinek egyesülete, klubja, a Társadalom tulajdonába került, s maradt ennek a második világháború utáni megszûntéig. Széki Miklós — 1872-ben történt alapításától — tagja, pénztárosa, késôbb mintegy huszonnégy évig alelnöke volt a társaságnak. A neves gyógyszerész, a kolozsvári egyetem magántanára 1912-ben, Kolozsvárt hunyt el. Fia, az 1879-ben városunkban született Széki Tibor, apja hivatását folytatta. Itt végezte tanulmányait. 1900-ban gyógyszerész, 1902-ben vegyészdoktori oklevelet nyert. Ugyanebben az évben a helyi egyetemen tanársegéd, 1913-tól a vegytan tanszéken Fabinyi Rudolf, a neves vegyész mellett adjunktus. 1907-ben ugyanitt a szerves vegytan magántanára, 1917-ben rendkívüli tanár. 1922-tôl a Szegedre költözött egyetem tanára. Gyógyszerkutatásai során több új vegyületet állított elô, az azaronnal és származékaival foglalkozott, majd trombózis elleni gyógyszer után kutatott. 1950-ben, Budapesten halt meg.

Széki Miklós, városunk egykori neves polgára megérdemelné, hogy nevét az általa építtetett palota falán emléktábla örökítse meg.

Asztalos Lajos