 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1997. november 10.
(IX. évfolyam, 261. szám)
Az RMDSZ Kolozs Megyei Képviselôinek Tanácsa (MKT) szombati ülésén úgy döntött: saját dokumentumának tekinti a megyei szervezetnek október 23-án kelt állásfoglalását a Kolozsvár székhelyû, önálló, állami magyar egyetem ügyében. A képviselôk tanácsa nyílt levélben fordul az RMDSZ országos vezetôségéhez, amelyben felszólítja az elnökséget: szorgalmazza a kolozsvári magyar tudományegyetem mielôbbi létrehozását. Az MKT határozottan tiltakozik az ellen, hogy az RMDSZ újabb kompromisszumokat kössön oktatási kérdésekben.
Napirend elôtti felszólalással kezdôdött szombat délelôtt az RMDSZ Kolozs megyei képviselôinek tanácskozása: Mátis Jenô parlamenti képviselô arról a súlyos sérelemrôl tájékoztatta a jelenlevôket, amely az Evenimentul zileiben érte ôt, és ezáltal azt a szervezetet, illetve intézményt, amelynek tagja. Anélkül hogy részletekbe bonyolódott volna, Mátis cáfolta az ôt ért rágalmakat, és felhívta a figyelmet: ez a becsületsértô írás nem más, mint egy újabb epizódja a román sajtóban az RMDSZ tisztségviselôi ellen beindult kampánynak. (A bulvársajtó fogalmát közismerten kimerítô Evenimentul zilei helyi tudósítója ízléstelen cikket közölt a képviselônek egy kolozsvári éjjeli bárban megejtett látogatásáról.) Alapos konzultáció után Mátis Jenô úgy döntött: a szervezet érdeke azt kívánja, hogy mégse perelje be a lapot.
Góger Ferenc, a belvárosi RMDSZ-körzet elnöke javaslata, miszerint az MKT tekintse magáénak a kolozsvári egyetem ügyében közzétett állásfoglalást, a tanácskozás központi témájává avatta az egyetemügyet. Mindezt az tette még idôszerûbbé, hogy aznap reggel találkozóra került sor Kolozsváron Markó Béla szövetségi elnök, Béres András tanügyi államtitkár és a Bolyai Társaság vezetôsége között. Amint arról Balázs Sándor nemsokára személyesen is beszámolt: a tanácskozáson egyértelmûvé vált, hogy az RMDSZ változatlanul kitart a kolozsvári székhelyû önálló magyar egyetem gondolata mellett. Továbbra is érvényesnek tekinti a kolozsvári egyetemi közösség azon igényét, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen létrehozzák az önálló magyar struktúrát és szorgalmazza az ennek megfelelô politikai döntést. Továbbá: az RMDSZ a tanügyi tárca illetékeseinél eléri a magyar nyelv státusának rendezését azokban a felsôoktatási intézményekben, ahol erre igény és szükség mutatkozik. Az egységesen vallott közös felsôoktatási stratégia megvitatása és elfogadása céljából összehívja az érintett romániai magyar oktatási szervezetek képviselôinek tanácskozását.
Balázs Sándor beszámolójából kiderült: Markó Béla félreértések sorozatának minôsítette az egyetemügy körül ismét fellángolt vitát, hiszen a Horn Gyulával való tanácskozás alkalmával egyáltalán nem esett szó az egyetem székhelyérôl. Mint ahogy az sem felel meg a valóságnak, hogy az RMDSZ — Horn kijelentésével ellentétben — lemondott volna a Babes-Bolyai Tudományegyetem önálló magyar tagozatának létrehozásáról. A szövetségi elnök tájékoztatta a BT vezetôségét arról, milyen éles polémia folyik a koalícióban mind az egyetem kérdésében, mind pedig a történelem és földrajz oktatási nyelvével kapcsolatban. Markó Béla ugyanakkor sajnálja, amiért az az információ, hogy a magyar kormány hajlandó anyagilag támogatni az önálló magyar egyetemet, igazságtalanul a háttérbe szorult. A szövetségi elnök nehezményezte ugyanakkor, hogy a megyei RMDSZ által közzétett állásfoglalás bizalmatlanságot sugall, az országos vezetôséggel szemben.
Kónya-Hamar Sándor képviselô egyszerû „kampányfogásnak" titulálta a magyar kormány nagylelkû finanszírozási ajánlatát. Amennyiben a szándék valóban ôszinte, akkor már négy évvel korábban és nem a választások elôtt kellett volna elhangzania.
Eckstein-Kovács Péter szenátor megjegyezte: a maga részérôl elképzelhetetlennek tart egy olyan döntést, hogy a magyar egyetem székhelye ne Kolozsvár legyen. Óvatosságra intett azonban: a magyar kormány mégiscsak anyagi támogatást ígért. Mivel pedig a tét nagyon nagy, értelmetlen meggondolatlanul kiélezni a feszültséget a kormány és az RMDSZ között.
Buchwald Péter alprefektus arra szólított fel: az MKT nyílt levelében ne lépjen fel támadólag az RMDSZ országos vezetôsége ellen pont akkor, amikor ilyen kemény koalíciós tárgyalások folynak.
Vekov Károly felkérte az MKT-t, külön levélben köszönje meg a Maros megyei RMDSZ-nek, hogy ilyen határozottan kiállt amellett, hogy a magyar tudományegyetem székhelye igenis Kolozsváron legyen. Félô volt — mondotta Vekov —, hogy megpróbálják kijátszani Marosvásárhelyt Kolozsvár ellen, de szerencsére, az ottani RMDSZ-szervezet ezt nem vállalta fel. Figyelmeztetett: egyre érezhetôbben folyik egy szûk klikk nyomása a Marosvásárhelyi központú egyetemért, amelynek egyik fôszorgalmazója maga Béres államtitkár.
Az MKT második napirendi pontjaként Bálint Kelemen Attila, a Kolozs megyei RMDSZ oktatási alelnöke jól dokumentált tanulmányt mutatott be a magyar nyelvû oktatás helyzetérôl Kolozs megyében a tanügyi törvény és kormányrendelet tükrében. A siralmas képet festô tanulmány — amelyre részletesen is visszatérünk — csak alátámasztotta a korábban elhangzottakat: az RMDSZ büntetlenül semmit sem engedhet abból, amit mindeddig kialkudott.
Újsághír: „Verestóy Attila figyelmünkbe ajánlotta: jó volna Kolozsváron is tudomásul venni, hogy a választásokat nem az RMDSZ nyerte meg. Még csak nem is a többségi kormánypárt. A szenátor reményének adott hangot, hogy 'néhány álértelmiségit' kivéve, minden józan ember a dolgok ésszerû mérlegelése mellett foglal állást."
(Székely Kriszta: Továbbra sincs egyetértés az anyanyelvi oktatás ügyében. Szabadság. 1997. nov. 7.)
Tisztelt szenátor úr, tudomására hozom, hogy a hír, mely szerint nem az RMDSZ nyerte meg a választást és nem a többségi kormánypárt, szájról szájra terjedve eljutott Kolozsvárra is. Nincs szükségünk arra, hogy ezt Verestóy úrtól tudjuk meg. Ön, szenátor úr nem írta alá azt az állásfoglalást, amelyben kérjük a romániai magyar egyetem megteremtését Kolozsváron. Lelke rajta. De aláírták a magyar történelmi egyházak nagyra becsült élenjárói, akadémikusok, egyetemi tanárok, kutatók, a civilszervezetek és számos megyei RMDSZ-szervezet vezetôi s annyian mások. Az aláírások most is özönlenek hozzánk. Ez lenne az a „néhány álértelmiségi", aki „nem józan ember", s „nem mérlegeli ésszerûen a dolgokat"? A szenátor úr állítja: a parasztpárt hajlandó belemenni magyar fakultások létrehozásába, ez a lehetséges maximum, amit most a szenátusban el lehet érni. Ezek szerint az RMDSZ lemond az önálló magyar felsôfokú oktatási intézmények létrehozásáról? Ez lenne az igazi, nem az „álértelmiségi" hozzáállás? Mi van akkor az V. Kongresszuson elfogadott programmal, amelyben kiemelten szerepel a magyar tannyelvû kolozsvári egyetem visszaállítása mint cél?
Egészen halkan megkérdezem: vajon nem az az a bizonyos „néhány álértelmiségi", köztük a vegyészmérnök-szenátor úr is, aki kioktatja Kolozsvárt? Mert ha igen, akkor dicséretes a szenátor úr önértékelése.
Dr. Balázs Sándor
egyetemi tanár
a kolozsvári állásfoglalás egyik aláírója,
aki van annyira szerénytelen,
hogy nem tartja magát álértelmiséginek.
Az RMDSZ Kolozs Megyei Képviselôi Tanácsa 1997. november 8-i határozata felkéri az RMDSZ Operatív Tanácsát, hogy ragaszkodjék a kormányprogram, valamint az 1997/36. sz. sürgôsségi kormányrendeletben foglaltak maradéktalan érvényesítéséhez, beleértve a történelem és földrajz anyanyelven történô oktatását.
Az RMDSZ Kolozs Megyei Tanácsa 1997. november 8-i ülésén, elfogadva az erdélyi magyar közösség 1997. október 23-i állásfoglalását, felkéri az RMDSZ országos vezetôségét, hogy a koalíciós partnerekkel folytatott tárgyalások során szorgalmazza az RMDSZ programja és a kormánykoalíciós cselekvési prioritásoknak megfelelôen a kolozsvári székhelyû, önálló, magyar tannyelvû, állami egyetem újraindítását.
• Jósika Miklósról neveznék el
• Három iskolában szétszórt magyar osztályok
• Nem jött el mindenki a tanácskozásra
A tordai RMDSZ-nek az írott és elektronikus sajtóban közzétett felhívása nyomán az Ótordai református templomban péntek délután hat órakor több mint százötven szülô és pedagógus gyûlt össze, hogy megvitassa a tordai önálló magyar tannyelvû iskola létrehozásának lehetôségeit. Mint ismeretes, a több mint hétezer magyart számláló kisvárosban az I-XII osztályos diákok több iskolában, illetve iskolaépületben vannak szétszórva: az I-IV. osztály a Teodor Murãsanu Iskola három épülete közül az egyikben, az V-VIII. pedig a másik két épületszárnyban tanul. A líceumi osztályok a Mihai Viteazul Líceumba járnak. Ezeken az osztályokon kívül a keresztesi (8-as) iskolában is vannak magyar osztályok: (I-VIII osztályos magyar tagozat). A református templomban megtartott tanácskozás elôtt megkérdeztük Pataky József tordai tanácsost, hogy miért is látják szükségesnek a tordaiak az önálló iskola megszervezését. A tanácsos fô inditóoknak a különbözô épületekben-iskolákban szétszórt magyar diákok azon gondjait hozta fel, melyeknek eredményeképpen diákjaink nem tudják igazán megvalósítani önmagukat: kinevetik ôket társaik, ha magyarul szerepelnek, táncolnak, énekelnek, szünetekben félnek magyarul beszélni stb. Kérdésünkre, miszerint miért pont ez év végén szánta magát erre a nagy lépésre a tordai magyarság, azt a választ kaptuk, hogy nem utolsósorban azért, mert kiderült, hogy a Teodor Murãsanu Iskolának a templom felôli szárnya még mindig a református egyház tulajdonát képezi, az államositáskor valamilyen véletlen folytán nem vették el az egyháztól. Ebben az épületben lenne annyi osztályterem — tudtuk meg —, hogy egy egysoros magyar tagozatos iskolát létre lehessen hozni. Mint az a tordai lelkes szervezôkkel folytatott beszélgetésünkbôl kitûnt, a magyar iskola tervét nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a tordai pedagógus társadalom: vannak, akik félnek e gondolattól... E félelmek mögött a diktatúra alatti beidegzôdéseken kívül a tordai magyar oktatás kisebb fokú, évek óta tartó válsága is hozzájárult, hiszen — amint azt Ádámosi Klára oktatási alelnöktôl megtudtuk — a magyarszakos tanár hiánya avagy aktív jelenléte rendkívül sokat számít a líceumban, már csak azért is, mert a magyar nyelv és irodalom érettségi tantárgy. Arra a kérdésre, hogy milyen reális lehetôség van arra, hogy az esetleges önálló magyar tannyelvû iskolában minden tantárgyat magyarul lehessen tanítani, az oktatási alelnök derûlátónak bizonyult: mint mondotta, minden tantárgyat szaktanár taníthatna. A szervezôk fontosnak tartották, hogy elôször egy pénzalapot (alapítványt?) hozzanak létre a tordaiak, s csak aztán mérlegeljék azt, hogyan tovább.
Az Ótordai református templomban a tanácskozást a házigazda, Nagy Albert lelkész nyitotta meg, biztatva a jelenlévôket, hogy ne csüggedjenek, még ha úgy is érzik, hogy a magyar iskola létrehozása szinte lehetetlennek tûnik: „Évszázadokon át vigasztalt e templomban Isten igéje" — mondotta többek között. Pataky József tanácsos rendkívül tüzes beszédet intézett a jelenlévôkhöz, történelmi pillanatnak nevezve ezt a tanácskozást. Felszólalásába még a Szabadság azon kérdését is belefoglalta, amely a tanácskozás elôtt hangzott el: „- Azt kérdezték ma tôlem, hogy miért csak most, nyolc évvel a forradalom után jutott ez eszünkbe. Válaszom az volt: jobb késôbb, mint soha..."
A tanácsos felhívta a figyelmet arra, hogy ugyanolyan adófizetôi vagyunk az államnak, mint bármelyik más nemzet, és nem kellene állandóan attól rettegnünk, hogy vajon mit szólnak „mások" ahhoz, amihez nekünk istenadta jogunk van. Pataky József arra is rámutatott, hogy számos tordai oktatási gondot megoldhattak volna az RMDSZ tanácsosok, ha azokról értesítették volna ôket a pedagógusok. Finomabban fogalmazva: nem mindig tartanak igényt a tordai pedagógusok tanácsosaink támogatására. A tanácsos nagyhatású beszéde után Nagy Ferenc nyugalmazott történelemtanár foglalta össze a tordai magyar nyelvû oktatás múltját, sejtetve hallgatóival, hogy az önálló magyar tannyelvû iskola nem új intézmény lenne, hanem hagyományaink folytatása.
Az estébe nyúló tanácskozás az egyes iskolák pedagógusainak felszólalásaival folytatódott, ismertetve a magyar osztályok reális helyzetét.
A kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem alapításának 125. évfordulója alkalmából emlékülést tartott a Szent László Akadémia és a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete szombaton, a budapesti Magyarok Házában.
Faragó József kolozsvári néprajztudós, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja elôadásában kifejtette: a Ferencz József Tudományegyetem 1872. október 19-én, 258 diákkal kezdte meg mûködését. Megszüntetéséig, 1919-ig falai között összesen csaknem 60 ezer hallgató fejezte be tanulmányait. Az egyetemen 1940-ben ismét megindulhatott az oktatás. Néhány esztendôvel késôbb, az 1944-45-ös tanévben az intézmény nevét Kolozsvári Magyar Tudományegyetemre változtatták, ám még abban az évben meg is szüntették, és utódjaként megalapították a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez az önálló magyar intézmény 1959-ig mûködött, abban az évben azonban erôszakkal egyesítették a kolozsvári román egyetemmel. Pozsgay Imre egyetemi tanár, a Szent László Akadémia rektora a fórumon hangsúlyozta: a romániai magyar közösségnek elvitathatatlan és jogos igénye, hogy a Bolyai Egyetemet helyreállítsák, mégpedig egykori városában, Kolozsvárott. Megítélése szerint azzal, hogy az egyetem ügyével kapcsolatosan Romániában a „multikulturalizmus álnok jelszavát" hangoztatják, a magyarok identitásának felszámolását célozzák, önazonosságukat kérdôjelezik meg. Pozsgay Imre — kiemelve az anyaország felelôsségét — úgy vélekedett, hogy a Bolyai Egyetem újraindítása az egyetemes magyarság jussa és érdeke is.
Az emléküléshez kapcsolódóan az erdélyi magyar felsôoktatás történetét bemutató korabeli dokumentumokból, fotókból, sajtókivágatokból és kiadványokból nyílt kiállítás a helyszínen.
A Kovászna megyei tanács állandó bizottsága Emil Constantinescu román államfôhöz, a szenátus és a képviselôház elnökeihez, illetve Victor Ciorbea miniszterelnökhöz intézett nyílt levélben tiltakozott a Kovászna és Hargita megyében élô magyarság elleni sajtókampány, politikusi nyilatkozatok ellen.
A Rompres által szombaton ismertetett nyílt levél statisztikai adatokkal cáfolja azokat a vádakat, amelyek szerint a románságot elüldözik a két székelyföldi megyébôl. Rámutat például, hogy a legutóbbi nyolc esztendôben a Kovászna megyében élô románság aránya 23,4 százalékról 25 százalékra nôtt. Egyes, a jelenlegi kormánykoalíció megbontásában érdekelt erôk azonban irreális adatokat terjesztenek, mutat rá a Kovászna megyei vezetô testület, hangsúlyozva: egyáltalán nem olyan a megyei románság helyzete, hogy a Legfelsôbb Védelmi Tanácsban kellene megvitatni és kiemelt országos programot kellene kidolgozni támogatására.
A hazai és a nemzetközi közvélemény félrevezetése merénylet Románia nemzeti érdekei ellen, és hamis képet fest az ország más megyéiben élô román lakosság szemében a magyarságról — mutat rá a megyei tanács, kifejezve reményét, hogy az állam vezetôi véget vetnek a szélsôséges, nemzeti gyûlölködésre való, a román alkotmányban is tiltott uszításnak.
AZ RMDSZ DONÁT NEGYEDI KÖRZETÉNEK HETI PROGRAMJA: minden héten kedden 10-12 óra között tagdíjbeszedés a református parókián; 12-én, szerdán du. 5 órakor választmányi gyûlés ugyanott; 14-én, pénteken du. 5 órakor beszámoló és tisztújító közgyûlés a református imaházban, amelyre minden tagtársat szeretettel vár A VÁLASZTMÁNY.
A KOLOZS MEGYEI A FORRADALOM IGAZSÁGÁÉRT SZÖVETSÉG vezetôsége újra közgyûlésre hívja össze tagságát kedden, november 11-én 16 órától, a szövetség Vasile Goldis utca 2. szám alatti székházába. A vezetôségválasztásra a 21/1924-es számú törvény elôírásai értelmében kerül sor. A sajtó nem vehet részt a gyûlésen.
Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság — EMT — Kémia Szakosztálya ez év november 14-16. között szervez harmadik alkalommal Vegyészkonferenciát Kolozsváron. A konferencia színhelye a Bethlen Kata Diakóniai Központ, Ponorului u. 1. sz.
Szakmai társszervezô az Erdélyi Múzeum-Egyesület Természettudományi és Matematikai Szakosztálya.
A konferencia célja szakmai továbbképzés, új kutatási eredmények ismertetése vegyészmérnökök, doktoráns hallgatók és kutatók kapcsolatfelvétele és tapasztalatcseréje. A rendezvény keretén belül az idén elsô alkalommal szervezünk általános és középiskolai kémiatanárok számára szakmai találkozót, ahol munkájuk sajátosságainak megfelelô kérdésekrôl tárgyalhatnak, megoszthatják tapasztalataikat.
November 15-én délelôtt plenáris ülésen neves hazai és külföldi szakemberek elôadásait hallgathatják a résztvevôk, délután öt szakosztályban zajlanak a rendezvény munkálatai: szerves-, szervetlen-, analitikai-, alkalmazott kémia és oktatás, módszertan.
Az érdeklôdôk telefonon vagy e-mailen vegyék fel a kapcsolatot az EMT titkárságával: 064/194-042, 064/190-825, emt@emt.org.soroscj.ro.
hétfô esti (20.25) Magyar tudomány c. mûsorából megtudhatjuk, mennyire vonható felelôsségre a tudománytalan, népbutító nézeteket terjesztô újságíró, hogy miért hiszünk az áltudományos sarlatánoknak, hogy meglátogattak-e minket földön kívüli élôlények, hogy felveszik-e a kesztyût az áltudósokkal a tudomány valódi szakemberei.
Kedd esti (20.25) Héthatár c. külpolitikai magazinmûsorában az Adria-parti kikötôvárosban, Pólában forgatott riportfilmet mutat be. Ez volt az egykori osztrák-magyar haditengerészeti flottabázis. A mûsorból megtudhatjuk, kik laknak a régi Horthy-villában, hány magyar él egyáltalán az Isztriai-félszigeten — tehát az itteni magyar közösség életérôl számol be a riporter. A mûsor második részében a jugoszláv háború kezdetekor Délvidékrôl, Bácskából elmenekült s most visszatért magyarokkal beszélget a riporter. Felelôs szerkesztô: Marosi Barna.
A szintén kedden este 21.05 órakor kezdôdô Gazdakörben a földrajzilag már Moldvához tartozó Gyímesbe látogathatunk. Betekinthetünk a kalibás marhatartó gazda, a patkolókovács, a gereblyekészítô, az asztalos, a vízimolnár mindennapi életébe. Egyebek közt megtudhatjuk azt is, hogy miért csángó a csángó, és azt is, hogy mibôl készül a deszkabor.
Dr. Hadnagy Árpád kolozsvári ásványkutató, de munkája és a hozzá fûzôdô szenvedélye révén egész Erdélyben „hazajár". Mert nála a hobbi zsenge kora óta egyet jelent hétköznapi kötelességével. Honnan ez a vonzódása a kövekhez?
— A természetszeretet az oka — vallja. — No, meg az, hogy a családban három geológus is van. Már gyeremekkoromban inkább a homoknak a tartalma érdekelt és nem az a képessége, hogy belôle várat lehet építeni. Megfogta a fantáziámat, majd késôbb a véletlen is elmélyítette ezt. Félárva lévén, petrozsényi nagybátyámhoz kerültem, és ott sokat kirándultunk. Petrillán, például, volt egy izgalmas foszilis lelôhely, bár akkor még nem lehetett tudatos vonzalomról beszélni. Késôbb az élet ide-oda dobált, és végigkísértek a geológiai élmények. Mindenütt rám köszöntött a szép kövekkel való találkozás. Csak az úgynevezett vulkáni bombákat kellett széttörni, és némelyikükben már ott lapult az achát...
— Mennyiben jelent elônyt, hogy Erdélyben kutathatsz?
— Nagyon nagy. Mert a szaharai geológusnak ott a Szahara Rózsája, ami egy sárgás színû kôszépség, de hol vannak az Erdélyi Érchegységben található opálok, jáspisok, más változatok? Nem is tudom elszakítani a tudományt, a mineralógiát a hobbitól. Gyönyörû színek, gyönyörû formák világa ez.
A kis kutatószobában, ahol beszélgetünk, az asztalon kis tasakok sorakoznak:
— Nézzük ezeket a Kárpát-kanyarból származó mintákat. 100-200 méter mélységben található nehézásványok, vagyis a fajsúlyuk 2,65 g/cm-nél nagyobb. Ilyen mikrovilágot vizsgálok.
És a mikroszkópban én is megcsodálhatom, huszonötszörös nagyításban, a rózsaszínû gránátszemcséket, a fekete formalindarabokat és amfibolokat, az áttetszôen fehéres kvarcokat, a farkasfogrecézettel ékesített piroxinokat, az ónfehér, néha sárgás árnyalatokban játszó arzenopiriteket, a sötétzöld augiteket, a tömött, lécszerû kristályokból álló fehéres-zöldes nefriteket... Apró méretük miatt szabad szemmel nem is lehet kellôképpen élvezni. A nagyobb leleteket viszont tudni kell összegyûjteni. De hogyan?
— Sok terepjárással, patakban, esôben, sárban, és kevesebb-több szerencsével. Sokat dolgoztam Nagybánya környékén, és ott hamar megtanultam, hogy egy-egy szép ásványi példányt bizony nemigen adnak ingyen. Sem a cigány, sem a bányász. Most, hogy sorra zárják be a bányákat, nagyon megugrik az ásványok ára. Tudni kell még, hogy minden geológus egyben gyûjtô is. Kialakult a cserebere. Ezelôtt húsz évvel ez még élénkebb volt. Akkoriban a feleségem fogta a fejét, ahányszor hazaállítottam valamivel: Hova tesszük azt a sok követ a tömbházi lakásban? Volt két vitrinünk, üvegpolcokkal, azok mind összetörtek a súly alatt... Így érkezik el, a pince és a zsákok megtömése után, a nagyon szigorú válogatás ideje.
— Az évtizedek alatt, gondolom, akadtak emlékezetes kôszerzô sztoriid.
— Számomra minden kiruccanás, melyet szakberkekben különben vadászatnak hívunk, érdekes... Egyszer egy falu határában dolgozva észrevettem, hogy valaki követ. Megkérdezte, hogy mit csinálok, látta a hátizsákot, a kalapácsot és nem akarta elhinni, hogy nincs valami más a háttérben. Egész nap tisztes távolságból figyelt engem, ami nagyon bosszantott. Pláne abban a szekus világban. Este a faluban elém áll három fejszés alak, hogy ki-mi vagyok, és mit akarok azon a tájon? Alig tudtam elôttük tisztára mosni magam, hogy én csak a munkámat végzem. Vagyis köveket keresgélek. „Pfujj, micsoda ronda szakmát választott!" — jött a válasz...
— Minek nevezzük a Ferenc József elôtti idôket?
— Preferenciális korszaknak.
Érdekes volna összevetni Lászlóffy Csaba fiatalkori próbálkozásait a most, nemrég megjelent Szigorúan bizalmas címû kötete prózájával. Bizonyára meglepô változásokat, módszer- és stílusletisztulást mutathatnánk ki. Mindenképpen olyan nyelvi fejlôdést és gazdagodást, az ábrázolás sokrétûségét, magabiztosabbá válását, lélektani hitelét és elmélyülését tapinthatnók ki, amely elôkelô helyet biztosít számára a hazai prózaírók sorában. Túlzás veszélye nélkül mondhatjuk: Lászlóffy Csaba prózája beérett.
Lászlóffy Csaba rég kísérletezik egyfajta idôtôl-tértôl függetlenített, belsô történéseket felidézô, sejtelmekre és jelzésekre épülô prózával. S teszi ezt akkor is, amikor fiktív vagy valóságos dokumentumokból, naplórészletekbôl építkezik. A Magyarországon, a Litera Nova Könyvkiadó gondozásában megjelent új kötetében is látszólag két irányzat érvényesül. Az elsô két elbeszélés (a Folytatásos ôrizet és a Szigorúan bizalmas) dokumentáris, már-már hagyományos prózája és a két utolsó elbeszélés (az Ôrangyalok és A közeledô láthatatlan) belsô történéseket rögzítô, merôben más érzékelésnek ható, tértôl és idôtôl független (vagy nagyon is függô?), nem egészen evilági, lebegô, de stilárisan, nyelvi megformálásában, fölépítésében mégis egységes írásaiban. (Valószínûleg ennek a látszólagos rejtélyére utal a könyv hátsó borítói ajánlásában Bogdán László, amikor így ír: „Van Lászlóffy Csaba példásan növekvô prózai életmûvének néhány olyan rejtélye, amelyekre ugyan ebben az újabb gyûjteményben, a Szigorúan bizalmasban sem derül teljes egészében fény, de már maga a válogatás példaszerûen bizonyítja Lászlóffy kettôs érdeklôdését.") Olyannyira egységesek, hogy az Ôrangyalok és A közeledô láthatatlan címûeket — az apakomplexus alapján — akár összetartózóknak is tekinthetnénk. Mintha az egyik a másikból következne, nône át. Ha az olvasó kísérletképpen eltekintene a két írást elválasztó „határmesgyétôl", s ezen átugorva folytatná az olvasást, a „történet" különösebben nem is döccenne. Az apakomplexus, akár a görög drámákban, Lászlóffy Csaba írásaiban is visszatérô motívum, s ilyenformán mintegy meghatározza, valósággal kisajátítja — s lehet, béklyózza is — hôsei gondolkodását, mindennapi reagálását. Az apa „szelleme" az emlékezet mindig nyitott ablakán át beleszól, részévé, alakítójává lesz az eseménynek. Számomra úgy tûnik, hogy Lászlóffy Csaba ebben a két írásban találta meg azt a hangot (és eszközt), amely felé eddig kísérleteiben törekedett, s amelyek korábbi Apokrifjeiben, Esedékes naplójában lehetséges ígéretként már benne voltak. Bizonyára ezért tûnik nekem úgy, hogy a Folytatásos ôrizet és a Szigorúan bizalmas tárgyszerûsége, akár a lépcsô fokai, elôkészítôje gazdagodó prózája hódításának, az idô és tér korlátja áttörésének. Minthogy csak a lélek képes e korlátok áttörésére, arra, hogy függetlenítse magát e behatároló béklyóktól — a lélek síkján ugyanis más rendszerek és szabályok érvényesülnek —, szárnyaljon gátakat nem ismerô szabadsággal. Nos, Lászlóffy Csaba jól érti és ugyanilyen jól képes érzékeltetni a belsô történések, a lélek „útjainak" sajátos logikáját, még akkor is, amikor a tér és idô kalitkájából, vagy e függôségben felejtkezô olvasó szemszögébôl, olykor ez nehezen követhetônek tûnhet is.
Lászlóffy Csaba legújabb prózájának többsége belsô történés. Akár úgy is jellemezhetnénk e prózát, hogy az emberi lélek szárnyalásainak, megtorpanásainak, kutakodásainak, ok-okozati motivációjának leképezése, nyomon követése, plasztikus, tehát anyagi megjelenítése. Talán ezért tûnik úgy elsô pillantásra, mintha nem is volnának fölmondható történetei, de ez csak addig igaz, ameddig rájövünk, hogy a lélek történései más elvek, kötöttségek szerint zajlanak. A lélek szintjén az események nem megtörténnek, hanem felmerülnek, majd elmerülve újaknak adnak helyet, hogy ugyanilyen elôzménytelen váratlansággal új megvilágításban, egészen más összefüggésben bukkanjanak föl újra. Nála a „módszer" még akkor is igaz, amikor valós dokumentumokat idéz meg egy jelenet, hangulat értelmezése helyett. Az értelmezés, a beleélés öröme és kínja az olvasóé.
Nem pihentetô, andalító olvasmány a Lászlóffy Csaba prózája. A gondolatokkal zsúfolt szöveg nem egykönnyen adja meg magát, de az író sem kényezteti el túlságosan olvasóját azzal, hogy támasztékokkal, segédeszközökkel könnyítse az eligazodást ebben az öntörvényû világban, amelyben az idôsíkok és emlékek egymásra csúsznak, összekeverednek, párhuzamosan futnak, vagy „belelógnak" a felidézôdô cselekménytelen eseményekbe. Hangulatok, színek, ízek, emlékek fonják át- meg át, szövik mégis felismerhetô egységbe prózájának ezt a sajátos világát, amely végül — mégha Kármán József ellobbanó, hôsi életét járja is körül —, tagadhatatlanul a miénkhez hasonlít leginkább.
Kiss János
(Lászlóffy Csaba Szigorúan bizalmas címû kötete az Egyetemi könyvesboltban és a Röser antikváriumban vásárolható meg.)
Meghitt hangulatú beszélgetés keretében zajlott le a Magyar Napló és a Mûvelôdés folyóiratok közös lapbemutatója pénteken délután a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az író-olvasó találkozón részt vett Oláh János, a Magyar Napló fôszerkesztôje, Rosonczy Ildikó, Margittai Gábor szerkesztôk és Szenyán Erzsébet mûfordító.
Szabó Zsolt, a Mûvelôdés fôszerkesztôje mindenekelôtt a két lap közti kapcsolatról beszélt. Annak ellenére, hogy a folyóiratok profilja nem esik teljesen egybe, több éve szoros együttmûködés áll fenn a két lap között. Ezek után Oláh János bemutatta a folyóiratot, amely a Magyar Írószövetség támogatásával jelenik meg havonta. Az irodalmi lapban állandó rovatként jelentkezik a Szépirodalom, az Európai Figyelô, a Tanulmányok, a Párbeszéd, a Vita, a Jegyzet, a Visszapillantó és a Könyvszemle.
A szerkesztôk célja, hogy a lapban a lehetô legszélesebb körben adjanak helyet a magyar, illetve az európai kisnépek irodalmának. Necsak hivatásos irodalmárok jussanak szóhoz a lapban, hanem új hangok és témák jelentkezzenek. A tanulmányi rovat fô törekvése, hogy a tudományos kutatások eredményei esszé formájában, irodalmi és közérthetô nyelven jussanak el a nagyközönséghez. Ugyanakkor nagy figyelmet szentelnek a kritikának, hiszen ezáltal sikerül dialógust teremteni a szerzôk és az olvasók között.
Szó volt a rendszerváltás után jelentkezô könyv- és lapkiadás körülményeinek a megváltozásáról, illetve a terjesztés gondjairól. A beszélgetés során kiderült, mind a magyarországi, mind a hazai lapok kiadása és terjesztése nehézségekbe ütközik. A lapok anyagi helyzete alapítványok támogatásától függ, amelyet ideológiai szempontok szintén befolyásolnak.
A gyér jelenlét ellenére kellemes hangulatú beszélgetéssel zárult a találkozó.
(Folytatás elôzô lapszámunkból.)
Kár, hogy Gáll Ernô nem illusztrálja egy-két példával a jellemrontó s gerincpuhító eseteket tanulságul a jövô nemzedékeinek. Ugyancsak ô írja le Miron Constantinescu ’58-as kolozsvári Canossa-járását s azok félelmét, akik vele közelebbi kapcsolatban voltak: „Egy júniusi napon jelen kellett lennem a városi pártbizottság gyûléstermében, azon az elôzetes autodafén, amelyen a tetemre hívott Miron Constantinescut meg próbálták rákényszeríteni, hogy ismerje be pártellenes tevékenységét. Ezzel kapcsolatban arról is faggatták, kik voltak azok a kolozsvári értelmiségiek, akikkel 1956-ban kapcsolatban állott. Emlékszem, szorongtam is, megnevez-e vagy sem. Bár azokban az októberi napokban ô csak úgy „támogatott", mint akasztott embert a kötél" (Számvetés).
Megítélésünk szerint reálisabban érzékelteti a kor hangulatát Péterffy Irén (ekkor még hallgató): „...ideológiai elôadásokon szlogenné vált, hogy (Magyarországon) ellenforradalom volt. Ismét visszaálltak a szerepek, pont úgy, mint a XX. Kongresszus elôtt. Ôk mondták, mi hallgattuk. Visszamerevedett mindenki a saját szerepébe" (P. I.).
Ebben az idôszakban sorra elküldik az arra „érdemes" hallgatóknak az exmatrikulásukról szóló levelet. Egy ilyen kicsapott diák emlékeit idézzük: „’58 júliusáig rendesen befejeztem a másodévet, vakáción voltam, és egy napon levelet kaptam a Bolyai Egyetemrôl, hivatalos levelet. Sajnos az eredeti nincs meg. De emlékszem határozottan a szövegére, mert százszor is elolvastam, nem akartam hinni a szememnek, hogy végül is bekövetkezett. Ez teljesen váratlanul ért, megkaptam ezt a levelet Márton Gyula dékán aláírásával és egy egyszerû levél formájában érkezett hozzám" (I. G.). Az Istenes Gabriella exmatrikulálásáról szóló levél (rekonstruált változata) a következôképpen hangzik: címzett, ... hallgatónak: Közöljük, hogy múltbeli rendszerellenes tevékenységére való tekintettel nevelô munkára nem alkalmas. Az 1003/1957-es számú miniszteri határozat értelmében exmatrikuláltuk. Dátum: 1958. július. Dékán (Márton Gyula), kari fôtitkár (?). Emellett közöljük – egy társadalmi származását tekintve nem osztályellenség – exmatrikulálásáról szóló eredeti levél fénymásolatát.
Péterffy Irént társai figyelmeztetik a várható eseményekre: „Olyan évfolyamtársaim, akik bekerültek aztán az új KISZ-vezetôségbe, egészen bizalmasan mondták nekem, hogy vigyázzak, mert baj lesz, és hogy az ösztöndíjamat is azért vonták vissza, és hogy még más bajok is jöhetnek. De egész bizalmasan mondták, négyszemközt. Abban a konjunktúrában, amikor minket leváltottak, kik vállaltak szerepet? Én például nem is emlékszem, hogy ôket megválasztottuk volna. Lehet, hogy csak kinevezték. Tehát ’57–’58-ban egyértelmû volt az, hogy aki szerepet vállal mostantól kezdve a KISZ-ben, az kinek az oldalán áll" (P. I.).
Végül elkövetkezett az 1958-as októberi (pontos dátumot nem sikerült kideríteni) úgynevezett „füttyös" gyûlés napja, ahol aztán valóban mûködésbe lépett a hatalom által létrehozott „kinyírós" elnökség, amely az emlékezôk szerint az akkor fiatalnak számító ideológusokból állt: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán és Szabó Sándor nevét említik az emlékezôk. A „kinyírás" az Arany János utcai épület aulájában zajlott le néhány óra alatt. Errôl Péterffy Irén: „Amit azért rendeztek meg és szerveztek, hogy ott a plénum elôtt elrettentô példát statuáljanak, tehát vagy arra kényszerítsenek minket, hogy ott mindenki elôtt leköpjük magunkat, vagy arra, hogy legyen ürügy a letartóztatásunkra. Ez ’58 ôszén, október elején lehetett. Az egyik (nekem feltett) kérdés az volt, hogy mi volt Magyarországon: forradalom vagy ellenforradalom? Most már annyira bennem volt a félsz, hogy nem tudtam egyértelmûen mondani. Hanem azt mondtam körülbelül, hogy egy iszonyú vérontás volt, ahol nagyon sok ártatlan és nem ártatlan ember..., szóval ez nem szó szerint, de valami ilyen kitérô választ (adtam). Tehát még mindig nem sikerült szembeköpni magam, de nem is mertem már vállalni az egyértelmû választ, és gondoltam, lehet egy harmadik út is. Hát nem lehetett. Arra emlékszem, hogy Vastagh Lajitól azt kérdezték, hogy mit csinált volna ’56-ban, kire lôtt volna. Ô azt mondta, hogy öngyilkos lett volna. Erre emlékszem, mert egy olyan tapsot váltott ki. Teljesen tisztában volt mindenki, hogy itt most bûnbakot gyártanak. Ezért a fütty és ezért volt a taps. A szervezôk azt hitték, hogy megfélemlítenek minket is és a hallgatóságot is" (P. I.).
Ugyanarról Jamandi Emil: „Az Arany János utcai aulában az akkori vezetôség tartott egy ilyen, úgymond, elítélô gyûlést, ahol egyetemistákat zártunk ki az IMSZ soraiból. Többek kozött Vastagh Lajosra emlékszem, Vastagh Lajost megkérdezte a volt tudományos szocializmust tanító Farkas Zoltán tanár „elvtárs", hogy: mondja, Vastagh elvtárs, hogyha puska került volna a kezébe, maga kire lôtt volna? Azt mondta Vastagh, hogy fôbe lôtte volna magát. Ez elég volt ahhoz, hogy Vastaghot is kirúgják az egyetemrôl. Ha nem tévedek, 7 évet kapott. Ennek nagy fütyölés lett a vége, s erre döbbent csend. És akkor megkérdezték, hogy ki fütyölt. S ekkor Csire Dénes nevezetû diák elárulta Boros Zoltánt, akit akkor rúgtak ki a Bolyai Egyetemrôl" (J. E.).
(Folytatjuk.)
Hallgattam, néztem a Pro tv híreket a minap egy csütörtök este. A kedves, szép bemondónô bájosan bejelentette, hogy újra nem sikerült megszavazni egy törvényt (majd holnap rákerül a sor – tette hozzá mosolyogva-megértôen az emberi gyengeségek iránt), mert a parlamenti küldött urak egy része hiányzott (tenném én hozzá, nemre, nemzetiségre – és mert már azt is ki lehet írni – vallási hovatartozás nélkül), és így nem jött össze az a minimális létszám, ami egy törvény megszavazásához szükséges.
Holnap... igen, holnap, ha éppen ráérnek parlamenti küldötteink, besétálnak..., mosolygott újra a bemondónô, és én is mosolyogtam, miközben néztem a jelenlévô képviselôket, szenátorokat, akik gondtalanul heherésztek. És majd intézik tovább az ország sorsát – tûnôdtem. Intézik sorsunkat. Sorsomat. Az ország sorsát.
Ha egy munkásember netán hiányzik a munkahelyérôl, megbüntetik, kiteszik az állásából (kivéve persze, ha az igazgató barátja, barátnôje, sógora, bizalmija. Mert ha az, akkor az új demokratikus elithez tartozik, és mint ilyenre, rá más etikai törvények vonatkoznak, mint egy közönséges emberre, aki valahol a fizetéslista végén szerénykedik riadtan). Parlamentünk tagjait minden vonatkozásban védi Isten és az immunitás. Persze, a szervezôk a hibások (okuljanak a „mindig más a hibás" remekül beváló hazai szlogenbôl), ha a büfében tartanák a szavazást, talán összekeservesedne a minimális létszám egy törvénymegszavazáshoz. Hogy aztán egy ilyen szavazás mögött milyen a parlamenterek felkészültsége, hogy szavazás elôtt mennyire dokumentálódtak a készülô törvény életképességérôl, azt az olvasó vagy tévénézô fantáziájára bízom.
Persze, az is igaz, minek sietni a szavazással. Ráérünk. Majd holnap délelôtt esetleg. Aztán kiderül holnapután, hogy a tegnap megszavazott törvény nem jó. Hiányos, nem baj, legközelebb hozzászavaznak (ha sikerül egybegyûlni) a parlamenterek egy törvénymódosítást, aztán egy törvénymódosítást módosító törvénymódosítást, ami csak a lényeges pontokban ellenkezik az elôször megszavazott törvénnyel (módosítás nélkül). Csak eltelik az idô, a parlamenti idô egy újabb választásáig, amikor is az új országgyûlési küldöttek újabb törvényt találnak fel ugyanarról a társadalmi vagy gazdasági jelenségrôl, netán a mezôgazdaságról – azt majd megszavazzák, ha ráérnek, módosítják, teszik, veszik, vitatják.
Még szerencse, hogy a parlament napirendi pontjai közt nem szerepel: mit is kezdjünk ezzel a sok törvénnyel? Be is kell tartani netán? Jaj, Istenem, csak óvatosan, hiszen ma veszek állami alapból lakást, holnap kiderül, egy törvényjavaslatból, hogy „tolvaj bûnrészese" lettem. Vagy netán megtudom, hogy kapok az államtól pénzt lakásvásárlásra, ha... és olyan anyagi feltételek következnek, amit Rotschild unokája esetleg vállalni tudna. Ha ugye meghülyül, és belemászik effélékbe.
Ha már törvényjavaslatokról van szó, tisztelettel javasolom, hogy érdemes volna megszavazni egy olyan törvényt (valamivel csak be lehetne csalni a parlament tagjait a parlamentbe – ingyen ebéddel, jelenlétdíjjal? – nem tudom mivel), hogy a honatyák jelenléte kötelezô munkaidôben. Mert ezért kapják a fizetést. Hogy a választók bizalmáról vagy hazafiúi kötelességrôl ne beszéljek (arról ôk beszélnek, ha éppen...).
Ezzel a jelenlét-kötelezô-törvénnyel egy dolgot mindenképpen biztosítani lehetne: a parlamentereknek a kötelezô parlamenti ott üléseken mindenképpen muszáj lenne használniuk – a feneküket. És ez sem kevés elsô lépésként.
Elismerés, köszönet és hála illeti kiváló heraldikusunkat, dr. Székely Andrást a Szabadság 1997. október 31-i számában megjelent cikkében, a Bethlen Gábor által adományozott Arte et Marte Dimicandum címerrel kapcsolatosan közöltekért.
Bethlen Gábor 1629-es oklevele, melyben leszármazottaikra örökíthetô nemességet adományoz a lelkipásztoroknak (nemcsak a reformátusoknak!) az európai jogtörténeti fejlôdés nagy jelentôségû dokumentuma. A középkori katonai arisztokráciának az európai újkorban a szellemi arisztokráciára való áttérés nagy kísérletének jelentôs eseménye.
A Római Katolikus Egyház volt az elsô Európai Unió: a nyugat-európai nemzetközösség, a Confederatio Christiana Barbarorum Nyugat-Európa népeinek kettôs hódítás alá kerülésével született, a barbár katonák fegyveres honfoglalásával, illetve a római egyház krisztusi karizmájának a meghódítottak szívébe való plántálásával. A kettôs hódítás eredményeképpen a Nyugat-Európára jellemzô feudalizmus is két kiváltságos politikai rendet ismer, a nemességet és a papságot. Éppen e két rend kiváltságainak az egész nyugat-európai közösség területén való érvényessége bizonyítja magának a jogközösségnek a létét: a skótországi és erdélyi nemesség éppúgy érvényes volt Kasztíliában és Norvégiában, mint a római egyház minden papjának a kiváltságai a nyugati kereszténység egész területén. Persze, viták, kifogások, zökkenôk mindig voltak. Ezek közül a legnagyobb az volt, ami a nyugati egyházban a papi cölibátushoz vezetett. A katonai nemesség ugyanis elfogadta és elismerte a papok nemesi kiváltságait (érsek = herceg, püspök = gróf, plébános = köznemes stb.), de semmiképpen sem tudta nemesi birtokrendjébe beilleszteni a papok leszármazottait, mert azok feudum hiányában feudális kiváltságokat nem gyakorolhattak. Ezért rendelte el VII. Gergely pápa – persze, a lelkipásztori szolgálat eredményesebbé tételének szándéka mellett – a papok házassági tilalmát, hogy ne lehessenek a papoknak jogokat követelô törvényes gyermekei.
A reneszánsz és a reformáció a katonai erények addigi egyed uralmát kétségbe vonta. Nem lehetett többé a Sámson erejét, a Gedeon vitézségét többre értékelni a Salamon bölcsességénél, sem a rablólovagot Assziszi Ferencnél vagy Kopernikusznál. A társadalmi tekintélyt és hatalmat a katonai erényekre visszavezetett származás helyett az ember szellemi, lelki értékeinek a tekintélyére kellett áttenni. Ez az a sokat emlegetett gerontokrácia, szellemi arisztokrácia, amit Arisztotelész óta az emberiség legjobbjai ideális társadalompolitikai rendszerként kívánnak.
Bármennyire is berzenkednek korunk materialista gondolkodói, mint minden szellemi fejlôdés, a racionalizmus is a vallásban, a hittudományban veszi eredetét. Ha tehát valaki az emberi értelmet társadalmi tekintélyhez kívánja juttatni, szükségképpen a vallásnak, a hitéletnek a szolgáival kell kezdenie, a papokkal. Ennek megfelelôen, a középkori felfogással ellentétben, igenis a papok gyermekeivel kell kezdeni az új társadalmi elit kialakítását, hiszen természet szerint ezek részesülnek a legjobb nevelésben. Ezt sokkal szebben és tömörebben fejezi ki Bethlen Gábor oklevelének a Székely András által idézett szövege.
Nyilvánvaló, hogy a szabadság-egyenlôség-testvériség ideológiájának általános gyôzelme korunkban már anakronikus történelmi emlékké tett mindenféle társadalmi kiváltságot, mind a született nemességét, mind a tudósok szellemi arisztokráciájáét. – Hogy a társadalomnak ez a fejlôdése kívánatos-e vagy sem, az nem befolyásolja a fejlôdés tényét.
Kolozsvár, 1997. november 4.
Berlin Wansee elnevezésû külvárosának egy villája 1942. január 20-án végzetes konferencia színhelye volt. „A zsidókérdés végsô megoldása szempontjából rendkívüli jelentôséggel bíró gyakorlati tapasztalatok birtokába kerültünk" – vezette fel a témát Reinhard Heydrich SS tábornok. A hitleri halálgépezet mûködtetôi itt értesültek a zsidók kiirtására vonatkozó döntésrôl. A Holokauszt azonban nem a wansee-i konferenciával kezdôdött el. Az 1935-ös Nürnbergi Törvények hivatalos keretet szolgáltak a náci elôítéleteknek, melyek szerint a zsidóság legfôbb bûne a „faj megrontása". A nácik „vérszívóknak, vérfertôzôknek" titulálták késôbbi áldozataikat, akik tudatosan keverték vérüket a „felsôrendû" árja fajjal.
Roosevelt amerikai elnök javaslatára 1938-ban, 32 ország képviseletében kétszáz delegátus, megfigyelô és újságíró gyûlt össze Eviánban, a német zsidók ügyének megtárgyalására. A Szovjetunió, Csehszlovákia és a fasiszta Olaszország képviselôi távolmaradtak, Lengyelország, Magyarország és Románia csak megfigyelôket küldött. Németországból hivatalos delegáció nem érkezett, ám nagylelkûségét bizonyította a honi, valamint az ausztriai zsidó közösségek képviselôi jelenlétének engedélyezése. A 32 szuverén ország segítség helyett sorban sajnálkozását fejezte ki. A Dominikai Köztársaság szeretetteljesen ajánlotta bevándorlási kvótájának megemelését, hiszen mezôgazdasági vállalkozókra mindig is szükség volt a karibi szigetországban.
A konferencia utolsó napján a küldöttségek kijelentették: noha bátorítják az emigrációt, a bevándorlók számára anyagi támogatást nem nyújthatnak. Ha nem is fogalmazódott meg szóban, ezzel a kijelentésükkel gyakorlatilag lehetetlenné tették a kivándorlást, mivel a náci kormány nem engedélyezte az emigráló zsidóknak, hogy személyes vagyontárgyaikat, valamint 5 dollárnál nagyobb összeget magukkal vigyenek.
A Reichswart címû náci lap a következô címmel értékelte a konferencia eredményeit: „ELADÓ ZSIDÓK – KINEK KELLENEK? SENKINEK". A New York Herald Tribune közölte: „A HATALMAK BECSAPJÁK AZ AJTÓT A NÉMET ZSIDÓK ELÔTT."
1938. augusztus 17-én kiadták az úgynevezett „Globke-rendeletet", mely értelmében a zsidó férfiak keresztneve kötelezô módon „Israel", a nôké pedig „Sára" lett. A svájci kormány javaslatára a zsidók útlevelére rányomták a vörös „J" betût. A német külügyminiszter kárörvendôen olvashatta az 1938 októberében küldött francia kormány üzenetét: „Egyetlen állam sem vitatja a német kormány azon jogát, hogy saját belátása szerint intézkedéseket hozzon az állampolgárait érintô ügyekben". Más szavakkal: indulhat a halálgépezet, hiszen biztosított a nyersanyag.
Alig egy hónap múlva, november 9-ének éjszakáján Göring birodalmi marsall megszervezte az úgynevezett birodalmi kristályéjszakát. Hegyekben állt az utcákon a zsinagógák, zsidó üzletek és otthonok ablakaiból származó üvegcserép. Harminchat zsidót gyilkoltak meg azon az éjszakán, ezreket tartóztattak le, és küldtek koncentrációs táborokba.
Végre volt hajtva a Gestapo (Államvédelmi Titkosrendôrség) utasítása, mely szerint mintegy 20 000–30 000 zsidót kell letartóztatni, de fôleg vagyonosokat. Három nappal késôbb a német zsidóság egymilliárd márkát kellett fizessen a náciknak.
A Kristalnachthoz mintegy ürügyül szolgált egy 17 éves párizsi zsidó fiú által elkövetett merénylet. Herschell Grynspanban az újságok világméretû zsidó összeesküvés eszközét látták, ám a felkorbácsolt közvéleménnyel nehéz lett volna elhitetni, hogy a fiú gyilkos indulatát szülei és bajtársai sorsa szülte, akiket mint lengyel zsidókat kiutasítottak a Harmadik Birodalomból. A lengyel kormány viszont nem engedélyezte belépésüket, így mintegy 17 000 ember, minimális ellátás nélkül egy ideiglenes táborban volt kénytelen élni. A fiú pisztolyt vásárolt, és felkereste Németország párizsi nagykövetségét, ahol a harmadik titkár fogadta. A lövés célba talált, így Goebbelsnek (propagandaminiszter) kapóra jött a botrány, mellyel fel lehetett korbácsolni a közvélemény haragját.
1939. január 30-án Hitler kijelentette: „Egy Új Világban az európai zsidóság meg fog semmisülni". Hogy mennyire sikerült ezt megvalósítani mindannyian tudjuk, de válaszért kiáltanak azok a kérdések, hogy mit tudott a világ a készülô katasztrófáról, mit tettek a világ nemzetei a tömeggyilkosság megakadályozásáért. 6 millió zsidó vére követeli a választ, ám aligha lehet nemzeteket vádolni, hiszen a háború okozta káosz kiégette az emberség legelemibb szellemi és erkölcsi gyökereit is. Semmi sem akadályozhatta meg a gondosan megszervezett halálgyár mûködését. Amikor rájöttek, hogy sok idôbe telik a fegyver általi gyilkolás, a gázkamra tökéletes megoldásnak bizonyult.
Hogy nem tudta senki a végrehajtó alakulatokon kívül, hogy mi történik, aligha fenntartható, hiszen a vonatokból, melyek áthaladtak Auschwitz vasútállomásán az utasok láthatták a krematóriumok kéményébôl felszálló fekete füstöt, és érezhették az égett hús émelyítô szagát. Vajon a németországi munkások, akik a zsidó nôk hajából készítették a matracokat vagy akár párnákat, nem gondolkodtak esetleg a nyersanyagforrásról?
Hogy nem tehettek semmit a zsidó életekért az érthetô, de senki nem hivatkozhat a tudatlanságra.
1945 áprilisában a brit csapatok, amelyek felszabadították a bergen-belseni koncentrációs tábort, olyan dolgokról számoltak be, melyek fölülmúlták az emberiség minden képzeletét. A nyugati sajtó és kormányok mély megdöbbenést mutattak. A nagyobb táborok nevét és elhelyezkedését már régebben nyilvánosságra hozták, mégis miért okozott Bergen–Belsen akkora meglepetést?
A szövetségesek és semlegesek tudtak vajon a Holokausztról? Történészek bizonyítják, hogy például Svédország rendszeresen értesült dr. Felix Kerstentôl, de a diplomácia csatornáin kívül is érkezgettek hírek, melyeket üzlet emberek közvetíthettek. A berlini nagyköveteknek sem lehetett csukva a szemük.
A szövetségesek titkos információforrásokkal rendelkeztek. Nemcsak kémek és szabotôrök, de partizánalakulatok is küldtek információkat a megszállt területekrôl. Az újságok és a rádió is tudósított a Holokausztról, zsidómentessé vált területekrôl. A semleges országok sajtója gyakran használt olyan szavakat, mint halálhajó, tömeggyilkosság.
Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a vasúti alkalmazottak sem tudtak az önmagáért beszélô igazságról, hiszen a zsidó szállítmányok közremûködésükkel értek célba. És a hatalmas szállítmányok, melyek személyes vagyontárgyakat tartalmaztak? A bürokrácia fel kellett hogy dolgozza az áldozatok eltûnését. Emberek százai vagy akár százezrei dolgoztak közvetlenül a végsô megoldáson, nehezen hihetô, hogy titok maradt.
Dicséretes cselekedetek is történtek. A dánok átcsempészték zsidó állampolgáraikat Svédországba, a finnek elenálltak a német követeléseknek, ám ezen országok hatásköre eléggé korlátolt volt. Nagy-Britannia és az USA nem tett semmit. Hiába, egy demokratikus társadalomban csak esti mese, hogy egy hivatalos kormánypolitika részeként emberek milliói meghalhatnak.
Az USA-ban élô zsidók ma legtöbben az áldozatokban keresik a hibát.
Miért nem álltak ellen? – hangzik a kérdés
Talán mi, 1997-ben megbocsáthatjuk a „passzívan halálba rohanó" áldozatoknak, hogy nem vették fel a harcot a halál ifjú lovagjaival.
„Világ hazafiai, egyesüljetek!" – jelentette ki Bukarestben Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front vezetôje, aki a Nagyrománia Párt szombaton kezdôdött kétnapos kongresszusán szólalt fel.
C. V. Tudor, az NRP elnöke beszámolójában azt állította, hogy pártja, amely a tavalyi választásokon mintegy 4 százalékos eredményt ért el, ma az ország harmadik legnagyobb politikai erejét alkotja 1541 alapszervezetével és több mint 72 ezer tagjával, a „felvilágosodott nacionalizmust" és „népi kapitalizmust" hirdetô doktrinájával. A különbözô közvéleménykutatások 8-10 százalékra taksálják ma Corneliu Vadim Tudor pártját.
A kongresszusra kidolgozott programtervezet az NRP hatalomra jutása esetére az eddigi magánosítás alapos kivizsgálását és azok felelôsségrevonását helyezi kilátásba, akik felelôsek „a nemzetgazdaság több fontos ágazatának elherdálásáért". A gyôzelem esetére tervezett intézkedések között szerepel az RMDSZ betiltására irányuló eljárás azonnali megkezdése – ez egyébként nem új elem, Corneliu Vadim Tudor már évek óta ismétli.
A kongresszus napirendjén szerepel a vezetô testületek átalakítása, az alapszabály módosítása. A pártelnök tisztségére továbbra is csak C. V. Tudor pályázik.
A kongresszusra csak a román ellenzéki pártokat hívták meg, külföldrôl Le Pen a legismertebb vendég. Felszólalásában kifejtette, hogy a különbözô európai országok nemzeti és nacionalista erôinek olyan összefogására van szükség, amely "alternatívát kínál a földrész népeinek Brüsszel kozmopolita, föderalizált Európájával szemben". Azt akarjuk, mondta Le Pen, hogy „Románia legyen román, Franciaország francia".
Maga Corneliu Vadim Tudor vendégérôl nyilatkozva kifejtette, hogy Le Pen ugyanúgy nem fasiszta, idegengyûlölô és szélsôséges, ahogy ô maga sem tekinti magát sovinisztának vagy fajgyûlölônek. Corneliu Vadim Tudor örömmel üdvözölte Le Pen javaslatát egy „nacionalista internacionálé" létrehozására, amelyet a francia vendég Euronatnak, ô maga Mondonatnek nevez, mert szerinte nemcsak a földrész nacionalista erôit kellene összefogni, hanem az egész világét, bevonva „olyan latin-amerikai, afrikai, ázsiai népeket is, amelyek készek lennének csatlakozni a nacionalista struktúrákhoz".
Csütörtökön, november 6-án Budapesten ünnepélyesen megnyitották a Határon Túli Magyar Ífjúsági Szervezetek Információs Irodáját. A megnyitón beszédet mondott Tabajdi Csaba, a magyar miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára. A jelen levôket köszöntötte Varjú László, a magyar Nemzeti Gyermek és Ífjúsági Közapalítvány kuratóriumának elnöke és Kali Zoltán, a Romániai Magyar Ífjúsági Tanács elnöke. Ezután sor került a határon túli magyar ífjúsági szervezetek képviselôinek találkozójára Tabajdi Csaba politikai államtitkárral. Tájékoztatók hangzottak el a régióbeli ífjúsági szervezetek helyzetérôl, gondjairól, szóba került a felvidéki magyar ífjúsági szervezetek helyzete, a Romániai Ífjúsági Tanács alakulási folyamata, a román-magyar ífjúsági alapítvány létrehozása, a Magyarországon tanuló határon túli magyar diákok szociális és tanulmányi helyzete, a támogatási lehetôségek kérdése.
A romániai magyar ífjúsági szervezetek képviseletében jelen voltak a MIT, MISZSZ, OMDSZ, TMD, MAKOSZ, ÁME, valamint az RMDSZ Ífjúsági Fôosztályának képviselôi.
Százhuszonöt évvel ezelôtt, 1872. november 10-én örömünnepet ült Kolozsvár. Tudományegyetemét ünnepelte. A város lakói úgy érezhették, hogy egy háromszázados törekvés valósul meg. A János Zsigmond, Báthory István, Bethlen Gábor, Mária Terézia nevével fémjelezhetô egyetemalapítási kísérletek után végre egy valamennyi felekezet érdekeit kielégítô, országos jellegû állami egyetem létesül Kolozsvárt. Alapítását jóváhagyta már a király és az országgyûlés, 40 tanárát a minisztérium javaslatára kinevezte az uralkodó. Ezek október 19-én le is tették gróf Mikó Imre miniszteri biztos kezében az esküt, s megválasztották a négy dékánt (Groisz Gusztáv, Czifra Ferenc, Imre Sándor, Abt Antal), az elsô tanév rektorát és prorektorát Berde Áron, illetve Brassai Sámuel személyében. Megalakították a kari tanácsokat és az egyetemi szenátust. Akkor tûzték ki november 10-ét az elsô rektor beiktatási idôpontjául s egyben az egyetem megnyitási ünnepélye alkalmául.
Kolozsvár minden eszközzel emlékezetessé akarta tenni ezt a napot, mely éppen vasárnapra esett. Reggel valamennyi felekezet templomában hálaadó istentiszteletet tartottak. Fél tizenkettôre a tanárok a város vezetô személyiségei társaságában a „lyceum" (ma Báthory István Líceum) II. emeleti dísztermében gyûltek össze, s itt Groisz Gusztáv dékán beiktatta a jogi kar részérôl javasolt rektort, Berde Áront, a nemzetgazdaságtan és pénzügytan professzorát, tudományos akadémiai levelezô tagot. Berde korábban a kolozsvári Unitárius Kollégium tanára és igazgatója volt, majd 1863-tól a Királyi Jogakadémián adta elô a közgazdászatot. Az egyetembe való beolvadás elôtt ô igazgatta a jogakadémiát.
Groisz beszédét e szavakkal kezdte: „Választóink egyhangú szavazatával a most beálló tanévre Nagyságod választatott rektorunknak; a bizalom ilyen egyhangú nyilvánulása következtében Nagyságod nyitja meg a kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem rektorainak – lelkünkbôl óhajtjuk – hosszú és – reméljük – díszes sorát." Majd jellemezte Berdét, a feddhetetlen férfiút, a sokoldalú tudóst. Ezután mondotta el Berde sokat idézett székfoglaló beszédét. Ebben szólt az elôzô kolozsvári egye temalapításokról, s úgy találta, hogy e mostani azért lesz hosszú életû, mert nem egy felekezet, hanem egy ország szükségletét fogja kielégíteni. Értékelte a tudás hatalmát, mely képes lesz a társadalmi korlátok áttörésére. A kolozsvári és a budapesti egyetem közt versenyszellemet kívánt kialakítani. Értelmezte a tanszabadság fogalmát a diákok és a tanárok szempontjából, s – meglepô módon – rámutatott: a kolozsvári egyetem szervezetét hiányosnak találja, mert nincs politechnikai irányultsága. A tudomány mechanikai és technikai alkalmazását is tanítani kellene. Tanártársaihoz felhívással fordul: „Uraim! egy új egyetem megalapítása áll elôttünk. Önök tudják, hogy az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg jó hírnevében, áldásos mûködésében".
Délután 2-kor kezdôdött a Redut (ma Néprajzi Múzeum) nagytermében az díszebéd, amelyen a tanári karon kívül részt vett a város teljes vezetôsége s minden itt élô értelmiségi. Pohárköszöntôk sorában dicsôítették a rektoron és a dékánon kívül mindazokat, akiknek szerepe volt az egyetem felállításában. Az estébe nyúló bankettet a színház ünnepi elôadása követte: bemutatták Vörösmarty Árpád ébredése címû darabját E. Kovács Gyulával a fôszerepben, valamint az egyetem létesítésében is fontos szerepet játszó Eötvös József Éljen az egyenlôség címû vígjátékát. A kettô közé A tudományok oltára témájú élôképet iktattak. Estére a fô utcákat-tereket kivilágították, a város pedig elhatározta, hogy emlékérmet veret az esemény tiszteletére.
Másnap, november 11-én, hétfôn a négy karra beiratkozott 253 hallgató részvételével megkezdôdött az oktatás a kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetemen.
Néhány év alatt 25 új épület
A 125 éve megnyitott kolozsvári tudományegyetem azok számára, akik nem voltak hallgatói, többnyire egyetlen hatalmas, a Farkas utca sarkán álló épülettel azonosul. Kétségtelenül itt feküdt az elsô egyetemi épület, s itt történik máig is a legtöbb egyetemmel kapcsolatos esemény. Kevesen tudják, hogy a magyar állam az I. világháború elôtt még 25 más, máig is a felsôoktatást szolgáló épületet húzatott fel az egyetem részére.
A négy karral alapított egyetemet 1872-ben a jezsuiták egykori ó- és újkollégiumi épületeiben helyezték el. Ezek a mai központi épület helyén állottak, s az 1720-as évek végén épültek. A mai Egyetem utcára nézett az egyemeletes szép barokk portálés ókollégium, a Király utca felé feküdt az újkollégium kétemeletes tömbje. Ide költözött be 1790-ben az Erdélyi Fôkormányszék, s 1829-ben az épületeket megvette az állam. Miután a kiegyezéssel és az unió újbóli életbe léptetésével megszûnt a fôkormányszék, az épület megürült. Így vált lehetôvé, hogy itt helyezze el az állam az új egyetemet. De itt el sem fért minden tanszéke. A jogi kar a Katolikus Fôgimnázium (ma Báthory líceum) II. emeletén mûködött, az orvosi kar néhány boncterme a gimnázium földszintjét foglalta el, az orvosi oktatás nagyrészt a Karolina Országos Kórháznak az Óvárban fekvô rozoga épületeiben folyt.
Tíz évvel a megnyitás után kerül sor az elsô, kifejezetten egyetemi építkezésre. A Vegytani Intézetet kellett megfelelô hajlékhoz juttatni. A gróf Mikó Imrétôl az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozott kertben 1882–1883-ban épült fel a 49 m hosszú, 15 m széles Kolbenheyer Ferenc tervezte épület (ma a Mikó-kerti út jobb oldalára esik). Maetz Frigyes és Bukuresti János cége kivitelezte. Az ünnepélyes felavatást 1884 októberében Trefort Ágost miniszter részvételével tartották.
Az orvosi kar elméleti-preklinikai tanszékeinek ehelyezése volt a legsürgetôbb. A Mikó utca bal oldalán egymás után húztak fel két erre szolgáló impozáns épületet. Mindkettôt Hauszmann Alajos tervezte. Elôször a Mikó-kert szomszédságában a domboldalra épült az Anatómia és bonctan emeletes tömbje, majd a Mikó és Trefort utcák sarkára az Élettani intézet 60 m hosszú szintén emeletes épülete. Az elôbbit 1888 júliusában, az utóbbit 1889 októberében adták át.
A fôépület
Mindössze ezen sürgôsségek kielégítése után került napirendre a központi épület kérdése. Itt ösztönzôen hatott, hogy a Katolikus Fôgimnázium ismételten felszólította a jogi kart helyiségei felszabadítására. Csáky Albin közoktatásügyi miniszter 1890. júniusi látogatásán gyôzôdik meg az építkezések szükségességérôl. 1892-ben sikerül a pénzt erre kiutaltatni. Meixner Károlyt bízzák meg a terv elkészítésével. Mivel a központhoz közel fekvô más telket nem kapnak, a jezsuita telkekre építenek, bontásra ítélve az ott álló két patinás kollégiumépületet. A munkálatokat megnehezítette, hogy részletekben kellett kivitelezni, a régi épületekbôl rendre költöztek át az újba. Reményik Károly cége 1893–94-ben felépíti a régi kôszínházzal párhuzamos keleti szárnyat (ahol szabadabb volt a terep). Közben Meixner megbetegszik, s Alpár Ignácot bízzák meg a kivitelezés ellenôrzésével. Következett az Egyetem utcai szárny, pár hónapos bontás után 1896–97-ben húzta fel a cég. A legbonyolultabb a középsô rész, a díszes lépcsôház kiképzése volt. E helyen kétemeletes kôépületet kellett egyszer lebontani, majd 1900 tavaszától 1901 ôszéig itt is befejezte a munkálatokat Reményik. Egyedül a 290 négyzetméteres karzatos aula kivitelezése, berendezése tartott el még egy esztendeig. Így egy hatalmas neoreneszánsz klinkertéglás burkolatú, téglalap alakú épülettömb jött létre, mely magához ölelte az egykori jezsuita majd piarista templomot is, sôt annak sekrestyét és harangozói lakást is biztosított. Az épület Farkas utcai homlokzata 122 m, a régi kôszínház felôli oldala 59 m lett. A beépített terület 4226 m2, ebbôl 535 m2 lépcsôház.
Az épület szerényen díszített, csak a háromkapus fôbejárat kiugró része pompásabb. Az emeletes aula kapuk fölé esô magas ablakait jón stílusú oszlopfôk fogják közre, a félkörös záródású ablakok fölött két-két szimbolikus alak látható. A bal oldalon a természettudományokat és a bölcsészetet, történetírást, a jobb oldalon a mennyiségtant és a jogtudományt szimbolizálják a szobrok. E középsô részt hatalmas timpanon zárja le, melyben most az egyetem neve van kirakva fekete betûkkel. Itt eredetileg Mayer Ede horgany szoborcsoportja állt: középen Ferenc József királyi tógában trónszékérôl felemelkedve jobb kezével átnyújtja az egyetem alapítólevelét. Tôle jobbra és balra két-két allegorikus alak (a négy kart jelképezve) siet átvenni az oklevelet. Rajtuk kívül még két-két mitológiai figura töltötte ki a sarkokat. Miután a románok átvették az egyetemet, 1920 januárjában lefûrészeltették a Ferencz József szobor fejét, az 1920-as évek végén pedig leszereltették az egész szoborcsoportot, s a botanikus kert gruppjai közt díszként helyezték el az épen maradt részeket. Az épület díszes elôcsarnokának bal oldalán emléktábla is volt: „I. Ferencz József apostoli király uralkodása alatt épült 1893–1902. Elkészült Szél Kálmán miniszterelnök, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, Zsilinszky Mihály államtitkár, Schilling Lajos rektor idejében, Meixner Károly és Alpár Ignácz építészek tervei szerint, Kanitz Ágost és Davida Leó építési bizottsági elnökök közremûködésével". A 20-as évek elején ezt is eltüntették. Az egész építmény ünnepélyes felavatására a Mátyás-szobor leleplezési ünnepsége után, 1902. október 13-án került sor Wlassics Gyula miniszter jelenlétében.
A klinikák
E hatalmas munkálattal párhuzamosan folyt az egyetemi klinikák kiépítése. A Karolina Országos Kórház a belügyi tárcához tartozott, s itt az egyetemi munka csak másodlagos szerepet kaphatott. 1896. január 1-jétôl vette át az intézményt a közoktatásügyi tárca, s még az év novemberében megalakította az építési bizottságot. A Mikó utca bal oldalán fekvô hatalmas területet sikerült megszerezni, s erre elôször Hauszmann Alajos dolgozott ki nagyobb tömbökbôl álló építési tervet. Ez túl költséges volt, s a klinikáknak nem lett volna teljesen önálló épületük. Az újabb terveket Korb Flóris és Giergl Kálmán készíti. Némi egyszerûsítés után ezek kerülnek kivitelezésre. Igen költségesek az elômunkálatok. Három szintet kell kialakítani a domboldalon hatalmas támfalakkal, lépcsôket kiépítve. 1897 ôszén kezdi el Reményik cége a földmunkákat, s 1899 ôszén adta át az elsô szinten a sebészeti, belgyógyászati, szülészet-nôgyógyászati klinikákat, valamint az igazgatóság (akkor még egyemeletes) épületét, a második szinten a gazdasági épület (konyha) készül el. 1900 júliusára befejezik a szemészeti, októberére a bôrgyógyászati klinikát, 1901 nyarára pedig elkészül a heveny fertôzô betegek Trefort utcai épülete. A második szint oldalsó kapuja mellé épül a hullaház és a halottas kápolna, ennek stílszerû kifestését Paulay Erik fôvárosi mûvész végzi. A klinikai telep legfelsô szintjén csak 1905 tavaszára készül el a belgyógyászathoz tartozó tüdôbeteg pavilon. Az igazgatósági épület mögött, a két szint közötti lépcsô fordulójában (ahol most az Aesculapius-jelvény áll) 27 soros fekete márvány építkezési emléktáblát helyeztek el.
A klinikai telepen nem jutott hely a több épületet és bizonyos elszigeteltséget igénylô ideg- és elmegyógyászati klinikának. A Trefort utca tetején vásároltak öt telket részére, s így jött létre a 28 000 négyzetméteres új telep, melyre 1900–1903 között felépült a klinika tíz épülete, különösen a Pasteur utcai igazgatói lak figyelemre méltó, ezt Lechner Károly professzor testvére, Lechner Ödön tervezte a rá jellemzô szecessziós stílusban.
A könyvtár és a diákotthon
Az egyetem könyvtárát ideiglenesen a központi épület keleti szárnyában helyezték el, s több terv is született önálló épülete felhúzására. 1903-ban sikerült a Mikó utca jobb oldalán egy hatalmas saroktelket venni, s 1904-ben írták ki rá a tervpályázatot. Korb Flóris és Giergl Kálmán a bázeli egyetemi könyvtár épületébôl ihletôdött terve bizonyult a legmegfelelôbbnek. 1906–1907-ben végezte a kivitelezést Reményik Károly cége. Az épület dísze lett a háromhajós akkor 200 ülôhelyes olvasóterem és az emeleti elôadóhelyiség. Az elôcsarnokban emléktábla szólt az építkezésrôl. Az olvasótermet 1908. február 8-án nyitották meg a diákok számára.
A könyvtárral szinte párhuzamosan épült fel a Mikó-kertben, az út bal oldalán 1907-re az Állattani és összehasonlító bonctani intézet, valamint múzeum nagy L-alakú épülete. Az intézetet és az egyetemi könyvtárat egyszerre avatta fel 1909. május 18-án Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter.
A sok építkezés után sem volt megoldott a vidéki diákok kosztoltatása, elszállásolása. Többnyire az egyes felekezetek iskolái, teológiái biztosítottak pár tucat fiatalnak helyet. 1899-ben megnyílt az „egyetemi diákasztal", vagyis az étkezde, vállalkozók vezették bérelt helyiségekben. Miután a város az Egyetem utca végén levô jobb oldai „kôfaragók saroktelkét" építkezési célra felajánlja, megkezdôdik a tervezgetés. Pósta Béla régészprofesszor és Krenner Miklós joghallgató szervezômunkájának eredményeként épül fel 1909–1910-ben az elsô kolozsvári diákotthon és menza. Akkor 300 hallgató kosztját és 44 szállását biztosította. Az 1940-es években Gábor Áron diákház volt a neve, utóbb Avram Iancu otthon néven ismerik.
Az utolsó nagyobb egyetemi építkezés 1912–1913-ban volt a Pasteur utca jobb oldalán. Itt készült új otthon az Általános kór- és gyógytani, valamint a Pasteur Intézet számára. Az épületet már nem tudták berendezni, mert kitört a háború, hadikórházat létesítettek benne. Ugyancsak befejezetlenül maradt az új botanikus kert kialakítása. 1910-ben és 1913-ban a Házsongárd-oldalban több kertet vásárolva szert tettek egy 20 holdas területre, s Richter Aladár professzor el is készítette az új füvészkert tervét. A kivitelezés már a háború utánra maradt.
Az I. világháborút követôen a román egyetem az 1930-as évekig alig építkezett, néhány régi épületet vásárolt. Az 1930-as évek második felében a botanikus kert kiépítése, a könyvtár melletti új klinika, valamint a régi magyar színház átalakításával emelt diákház voltak jelentôsebb megvalósításai.
A sok-sok épületbôl 1945-ben egy sem jutott a Bolyai Egyetemnek!
Halottak napján mindenki igyekszik sírjait kitakarítani, virággal feldíszíteni, de legalább pár szál virágot tenni egy-egy sírra. Hosszabb távollét után én is kimentem a temetôbe halottaim sírjához. Megérkezve dédapám legalább százéves sírjához, nagy meglepetés várt. A vasráccsal bekerített, szép fekete sírkôvel borított hantot sárral bemocskolva és földdel színültig megtöltve találtam. A meglepetéstôl elôször megnémultam, majd méltatlankodva megszólaltam. A közelben hárman dolgoztak egy kettôs síremléknél. Látván megrökönyödésemet, rögtön belátták, hogy ami történt, nem helyénvaló, és felajánlották, hogy másnapra rendbe hozzák, elszállítják a földet. Az történt ugyanis, hogy a síremlékhez kiástak két gödröt, hogy belül kibetonozzák. Legegyszerûbbnek pedig azt találták, hogy a kiásott földet a környezô sírokra szórják, melynek legnagyobb része az én halottaim sírjára került.
Másnap azonban még nagyobb meglepetésben volt részem, mert a sírrendezés abból állt, hogy a földet szétteregették a sírkertben, és az eredetinél kétszer akkora sírhantot emeltek. A sírkövet is körülvették földdel, ami a sírkövet tartó kôalapzatot rongálja. A földbôl juttattak még a mellettünk levô sírra is, nekik is meglepetést okozva.
Az esetet a temetô vezetôségének is elpanaszoltam. Legnagyobb meglepetésemre ôk azt felelték, hogy nem lehet másképpen dolgozni. Nincs hely, ahová a kiásott földet elhelyezzék, és nem is ehetik meg. Érdeklôdésemre, hogy ôk nem azért vannak-e ott, hogy a dolgok jó menetére ügyeljenek, azt válaszolták, hogy amikor az én halottaim síremlékét készítették (100 évvel ezelôtt), feltehetôen ugyanígy jártak el, tehát nincs miért békétlenkednem. Ha pedig nem tetszik, forduljak a bírósághoz.
Hol, kinél keressem az igazamat? Az egyik közeli sírhoz járó hölgy a polgármesteri hivatalhoz akar fordulni, ô megteheti. Nem elég, hogy minket, élôket naponta zaklatnak különbözô meglepetésekkel, halottainkat sem hagyják békében nyugodni?
Olvasom, hogy a báthorys diákok sírgondozási tevékenységének nem akadnak követôi (gondolom) más iskolák tanulói, tanárai között. Szerintem ez biztosan azért van így, tehát azért nem követik a báthorysokat a „többiek", mivel a „báthorysok" úgymond monopolizálják a magyarságtudatot városunkban. Teszik mindezt a „többit" fölényesen, de ugyanakkor jogosan is lenézve. Jogos a fölény, mivel más, a lakótelepi iskolák tanulói és tanárai, illetve a Báthory Líceum tanulói és tanárai között különbség van... Íme egy példa: a 8-as számú (Monostor negyed), akkoriban még ipari líceumban volt szerencsém elvégezni a 9-10. osztályt a nyolcvanas évek elején. A magyar tagozat diákjainak körülbelül a 60-70%-a a szünetben egymás között románul beszélgetett. Erre nem kötelezte ôket senki...
Gondolom, vagy inkább remélem, hogy a példa egyedi, és más iskolákban nem létezik ilyesmi. Ebbôl azonban következtetni lehet a tudásszintre is. Pedig ezekben az iskolákban is tanítanak jó tanárok, ide is járnak rendes szülôk tanulni vágyó és jóakaratú gyerekei. És ha esetleg a lenézés, illetve a fölényeskedés helyett az összetartást léptetnénk életbe, akkor megszûnne ez a jelenség, a nagyképûség. Vajon nem tudnánk e nélkül élni? Gondolom, ez számunkra létfontosságú lehet. Te hogy gondolod? Mert ez aktuális a Szabadságnál is, az RMDSZ-nél meg mindenhol, ahol a „közöst" vitatják. Gál Ferencegkésett köszöntô Dorián Ilonának Kovács Ferenc pár soros cikkének jóvoltából megtudtuk, hogy születésnapot ünneplünk, köszöntünk, s nem is akármilyent. A kolozsváriak üdvöskéje betöltötte a 70 évet. Több generáció nôtt fel, s szerette meg a színházat általa. Az eszményi Júlia, a felejthetetlen Dada, s fel nem lehet sorolni szerepeinek számát, alakításait, amelyeken vörösre tapsoltuk tenyerünket. Ötvenévesen A nadrágban elhitette velünk, hogy boldog kismama. Az utazó halálában könnyûvérû nôcske. És még sok csodálatos alakítás.
De sem a rádió, sem a tévé magyar nyelvû adása nem mondott egy „boldog születésnapot". Igen gazdagok vagyunk, ha ennyire könnyelmûen el tudjuk herdálni értékeinket. Csak azokkal készítenek interjút, akik elfutottak, elhagyták hazájukat. Az itthon maradottakat, akik bizonyítottak és csendben kitartottak, elfeledjük. A Szabadságban még csak egy fényképnek sem jutott hely. Nem számít, már megszoktuk, hogy a színház és az opera is csak az idegeneket becsüli.
Mûvésznô kedves, kívánok erôt és egészséget, játsszon sokat az unokájával. De jó volna néha hallani a hangját is, mert még vagyunk egy páran, akik 40 éve járjuk a színházat, s szívünkben megôriztük minden alakítását. Boldog születésnapot Júlia, Rozika s megannyi csodás nôi szerep alakítója, Dorián Ilona.
Bevallom, sohasem ismertem a szabadkômûvesség szó jelentését. Rövid címszavakban már olvastam néhányszor róla, de mind ez ideig nem sikerült megértenem, mit takar ez a szó. Kolozsvár — többek közt — a tudományok városa. Annyira az, hogy évek óta megválaszolatlan kérdésekre már az utcán is találhatsz választ. Tehát teljesen megvilágosodtam, mihelyt megközelítettem egy lámpaoszlopot, amely színes plakátruhában szerényen hirdette felöltöztetôinek szerénytelen képzelgéseit. Vagyis azt, hogy ôk ismerik az abszolút igazságot.
Hát tudd meg te is, jó nép, ha eddig nem tudtad, hogy minden földi baj okozója a szabadkômûvesség létezése. Titkos laboratóriumaikban gyártottak nekünk egy jó kis AIDS-et, ötmilliárd embert manipuláltak játszi könnyedséggel, mert övék a hatalom számítógépek, kozmosz meg minden egyebek fölött is. Sajnos, tudatlanságom itt nem enyészett el, mert mindjárt más gondolatom is támadt. Nevezetesen: fogalmam sem volt arról, hogy Romániában baj a szabadkômûvesség létezése.
Szeretném, ha egyszer valaki beszélne nekem ezekrôl a dolgokról, mert nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket, amelyek, elismerem, számosak. Például az is ismeretlen számomra, hogy ki szervezte mindezt, mert a plakát csak a dörgedelmet tartalmazta.
Végül szeretnék még egy, számomra ismeretlen tényezôrôl beszélni, ami azonban fokozatosan áthajlik a valószínûség síkjába, még ha nem is tudom kész tényként kezelni. Amint az lenni szokott mindenféle diszkriminatív, provokáló megnyilvánulás esetében, ezen rendezvények szervezôi is a sötétben maradnak. Szándékomtól távol áll olyasmit védelmezni, amirôl fogalmam sincs, hogy mi is az. De a sötét provokációt, a nyugtalanság keltését, szítását megvetem.
Most jut eszembe, kár, hogy a plakát forgalmazói pénteken nem voltak hangversenyen. A mûsorban Mozart mû is szerepelt. Mozart is szabadkômûves volt. Talán sikerült volna a nagy mesternek némi égi fényt csepegtetnie a sötét fejekbe.
A halk szavú asszonynak két gyermeke van és három unokája. Mindegyikért rajong. Ismerem küzdelmes életét: férje balesetben halt meg, gyermekeit özvegyen nevelte fel, keményen dolgozott. Ma is bájos, de akkor, amikor a csapás érte, igen szép volt. Férjhez mehetett volna, de ô nem akart mostoha apát a gyermekeknek. Az évek meghozták jutalmukat. Egyik gyermek elvégezte az egyetemet, másik dolgozni akart. Majd következtek a házasságkötések, kétszer állhatott az anya örömkönnyekkel a szemében az oltár elôtt. De minden öröm más öröm. Soha nem láttam olyan boldognak, mint amikor az elsô unoka megszületett. Az asszony úgy érezte, hogy unokája szemébôl a férje mosolyog vissza, Isten ajándékának tekintette. Az örömtôl kivirágzott, és hol egyiknél, hol másiknál segített. Több lett a munkája, de nôtt benne a tenniakarás is. Mert az úgy van, hogy a boldogság a hanyatló fizikai erôt is képes újjáépíteni. Így ment ez hosszú éveken át.
Az utóbbi idôben úgy láttam, mintha valami betegség gyötörné ezt az örökmozgó asszonyt. Vajon mi lehet vele? Gyermekei Kolozsváron laknak, fiának szép kocsija van, menye, veje rendesek. Múló bajok pedig mindenütt léteznek. De azért egyre világosabban látszott, hogy itt „valami sántít", ahogy mondani szokás. És ami a szívben valahol mélyen gennyed, az elôbb-utóbb kifakad. Így is történt. A kenyérboltban találkoztunk egy októberi délelôtt, és amikor a családja felôl érdeklôdtem, oldalt nézett, és eleredtek a könnyei. Kiderült, hogy látogatják a gyermekei, de „csak úgy módjával". Az imádott gyermekek és unokák most is szeretik ôt, de csak a maguk módján. Ez csupán annyit jelent, hogy mindegyik rohan a dolgai után, és nincs idô anyukára. Néha benéznek hozzá, hogy lássák, nem beteg, és el is viharzanak. Ritkán telefonálnak, mert az drága dolog. Maradt a szeretet, de mára megváltozott a megnyilvánulása. Az idôsödô édesanya nem érzi már a régi meleget.
Gyermekek, unokák, az édesanya nem panaszkodott rátok, mert megérti bonyodalmas életetek, és mert nem akar a terhetekre lenni. A baj csak az, hogy neki már nincs ideje kivárni azt, amikor számára is akad végre idôtök. Értitek ezt? Ô nem „csak módjával" dolgozott értetek, hanem elégett csonkig. A szürke hétköznapokat ünneppé varázsolta számotokra, amikor csak tehette. És most nem elég, ha csak sátoros ünnepeken veszitek ôt körül, mert ô még nem emlék. Amikor le fog hanyatlani két keze, amikor rettenetes csend vesz majd körül benneteket. Az elmulasztott jó szó, elhalasztott látogatás keserû emléke visszatér számon kérni.
Eszmélnünk kell az elanyagiasodás halálos álmából. Ide nem kell pénz, csak ki kell ásnunk saját mélységeinkbôl a sokszor eltemetett emberséget. Ez nem szívesség, hanem kötelesség, amit tenni kell, és nem „csak úgy módjával".
Ilyenkor ôsz végén, a tél küszöbén a földmûves ember számba veheti munkáját, küzdelmes mindennapjai eredményét. Megelégedéssel nyugtázhatja: igen, fáradságomnak megvan a gyümölcse.
Egy véletlen „hazalátogatás" váltotta ki belôlem ezt az emlékezést.
Ragyogó október végi szombat — még egy-két „betakarító" földmûves a szántóföldeken. Mi pedig szótlanul ülünk a kocsiban és emlékezünk. Nem zavarjuk egymást gondolataink közlésével, de tudjuk, ugyanarra gondolunk mindketten.
Régen volt, nagyon rég, amikor naponta tettük meg az utat Kolozsvár és Kalotaszentkirály között, akkor elégedetlenkedve, most fájó emlékezéssel gondolunk a hidegre, kerékpárra, esôre, de egyértelmûen a „szépre".
Mi az, ami széppé tehette a mindennapok nehéz útját, fáradságát? Az a ma már sokak számára mosolyt kiváltó hivatástudat, elkötelezettség, ami vagy az emberrel születik, vagy nem létezik.
Megszépítette az életet a sok kis tudnivágyó „emberke", az otthon melege, amelyet nyújtott számunkra a kalotaszentkirályi iskola. Ahogy a kisgyermek számára az elsô lépések óriási fontosságúak, a tanárnak is életre szóló az új iskolával, a közösséggel való elsô találkozás.
Mély nyomot hagyott lelkünkben Demeter Tibor igazgató bácsi egész egyénisége, s elsô mondata, amellyel fogadott: „Szeressétek a gyerekeket" — még most is a fülünkben cseng. Hát ennél a mesterségnél valóban elengedhetetlen a szeretet, de következetességgel társulva.
A földmûves felmérte munkája eredményét. A szeretô tanár, én, nyugdíj elôtt két évvel, vajon mit vehet számba? Megtettem mindent, amit a SORS rám szabott? Ha újra kezdeném, vajon hogyan tennék?
Egymás után tódulnak a kérdések, s a válasz egyértelmûen egy. Tudtommal „giz-gaz"-t nem hagytam hátra, jobban lehetne, de rosszabbul nem szabad.
Bárcsak lehetne újrakezdeni! De nekem ez már nem adatik meg, csak az utánam következôknek.
Valóban ôsz vége, tél kezdete van az én életemben is. Ezt el kell ismernem, akármilyen fájó. A számbavétel — életem — ezért jutott eszembe, s éppen ennek a hazalátogatásnak a kapcsán.
Kérem az RMDSZ vezetôségét, adjanak választ arra, mi cél vezérelte a sok bennük hivô, szerény nyugdíjjal rendelkezô tagjuk vagyonjegyének összegyûjtésére a dési Samus M. cég jeligéje alatt. Ugyanis míg más vállalatoknál a vagyonjegyek milliókat érnek, addig ennél (és nemcsak — szerk. megj.) a cégnél a részvények értéke alig ér valamit, hogy a részesedésrôl ne is beszéljünk. E cselekedet megokolását várja sok nyugdíjas tagtárs.
Orbán Gyôzô nyugdíjas
Ui. Felelôtlenségnek tartom az RMDSZ részérôl e kiábrándítóan ható lépést, mely szerintem sok szavazat és tagsági díj elvesztését fogja maga után vonni.
A KIA-üzlet igazgatója Kókay Csaba elmondta: bár hét éve dolgozik ezen a szakterületen, mégis újdonság neki igazgatónak lenni. Szívesen válaszolt kérdéseinkre:
— Mit jelent az, hogy KIA?
— Dél-koreai gépkocsigyártó cég, amely 1981 óta hazájában elsô helyen áll kis- és középnagyságú tehergépkocsik gyártásában. Nincs információnk róla, hogy a KIA szó valaminek a rövidítése lenne.
— Hány gépkocsit adnak el?
— Eddig már hetet (ebbôl hármat Kolozsvárt, kettôt az Alimentara cégnek, amely itteni székhelyünket biztosította). Terveink szerint havonta öt autót fogunk eladni. Áraink alacsonyabbak, mint Nyugaton, a Román Bank és egy másik cég segítségével pedig egy egészen új rendszert akarunk meghonosítani: az autókat ötéves részletre lehessen megvásárolni, elôleg fizetése nélkül .
— Mit jelent Önöknek a konkurencia?
— Nyugaton ez ösztönzô a cégek számára, szûkebb pátriánkban azonban még nem az.
— Kinek szól az Önök ajánlata?
Landmaster és Sportage (1988-ban, illetve 1993-ban sikeresen szerepelô márkák a Párizs-Dakar ralin), valamint Sephia (amely 1995-ben az ausztráliai ralin olyanokat elôz meg, mint a Toyota és a Honda) személygépkocsikon kívül — többek közt — mikrobuszt és 1,5 tonnás billenôkocsit (amely az építôtelepek belsô szállítási gondjainak a megoldását jelentené) forgalmazunk. Kolozsváron kívül Bukarestben, Jászvásáron, Brassóban, Brãilán és Nagyváradon építettük ki szervízrendszerünket, amely cserealkatrészeket, technikai ellenôrzést és javítást biztosít. Hálózatunk pedig folyamatosan nô.
Bár Románia és Moldova viszonya azóta, hogy egy évvel ezelôtt Emil Constatinescut választották meg Románia elnökévé, ôszintébbé vált, a kétoldalú kapcsolatokban vannak még megoldásra váró kérdések — tûnt ki Adrian Severin külügyminiszter szombati moldovai munkalátogatásán.
A bukaresti diplomácia vezetôje Kisinyovban tárgyalt moldovai kollégájával, Nicolae Tãbãcaruval, és fogadta ôt Ion Ciubuc kormányfô, valamint Petru Lucinschi elnök.
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |