 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1997. október 27.
(IX. évfolyam, 249. szám)
Az erdélyi magyar közösség alulírott képviselôi követeljük — az RMDSZ programjának, a legutóbbi kongresszusi határozatainak, valamint az 500 000 aláírással hitelesített tanügyi törvénytervezetének szellemében —, hogy az RMDSZ Országos vezetôsége kezdje meg azonnal a tárgyalásokat az illetékes román hatóságokkal a kolozsvári székhelyû, önálló, magyar tannyelvû egyetemi oktatás beindításáról.
Az önálló kolozsvári magyar egyetem megszüntetése jogsértô és törvénytelen politikai intézkedés volt, és ezt csakis egy politikai döntéssel lehet helyrehozni. A magyar nyelvû egyetem létrehozása a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesítésének pozitív példája lehet a világ elôtt.
Az erdélyi magyarság közös érdeke, hogy egyetemének székhelye Kolozsváron legyen. Felelôsségünk tudatában és minden más állítással szemben kijelenthetjük, hogy Kolozsváron és csakis Kolozsváron változatlanul adottak a szellemi feltételek és — sokkal jobban, mint bármely más erdélyi városban — az anyagi lehetôségek is az egyetem kiépítésének megkezdéséhez. E mellett szól Kolozsvár központi fekvése, és nem kevésbé az a többévszázados hagyomány, amelynek egyik fontos állomása volt az éppen 125 éve alapított modern, de legalább annyira rangos, kolozsvári tudományegyetem.
Kolozsváron adottak a feltételek egy korszerû európai és nemzetközi kitekintésû, igazi tudományos versenyszellemet megtestesítô egyetem mûködtetésére. Ez az egyetem éppen az erdélyi magyar oktatás haladó hagyományainak jegyében lesz képes román-magyar viszonylatban megvalósítani az együttmûködést és a kölcsönös és szoros támogatást, a helyi, illetve a többi hazai egyetemi és fôiskolai intézménnyel.
A kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem eddigi mûködése bizonyítja, hogy ez — minden törekvése ellenére — nem képes ellátni azt a feladatot, amelyet a magyarság identitástudatának biztosítása végett el kellene látnia. Ez a multikulturális egyetem elsôsorban a románság megítélése szempontjából jelentôs, a magyar egyetemi/fôiskolai oktatás gondjait és feladatait nem képes maradéktalanul megoldani.
A román-magyar viszony új alapokra helyezésében a román-magyar partneri kapcsolatok kialakításában, nemkülönben Románia európai és euroatlanti integrációjának megvalósításában döntô, egyben meghatározó szerepe van és lehet a magyar nyelvû egyetem beindításának Kolozsváron.
Szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy az erdélyi magyarság véleményének figyelembevétele nélkül a kolozsvári magyar egyetemmel kapcsolatos kérdésekrôl nem dönthetnek önkényesen és kizárólag sem az RMDSZ országos vezetôségének egyes tagjai, sem Magyarország egyes vezetôi.
Ezért kérünk minden magyar politikai pártot, érdekvédelmi vagy polgári, társadalmi szervezetet, hogy támogassák az erdélyi magyar nyelvû egyetem visszaállítását Kolozsváron.
Kolozsvár, 1997. okt. 23-án.
Boros János
az RMDSZ Kolozs megyei
elnöke
* Várjuk a további támogatók aláírását.
Cím: RMDSZ, 3400 Kolozsvár, Pavlov u. 21. Fax: 064/192-217
Az Állásfoglalást eddig 193-an írták alá, köztük:
Tempfli József római katolikus megyéspüspök, Tôkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Mózes Árpád evangélikus püspök, Szabó Árpád unitárius püspök, Bustya Dezsô az Erdélyi Református Egyházkerület fôjegyzôje, Czirják Árpád érseki helynök;
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, illetve a Gyulafehérvári Hittudományi Fôiskola rektorai és tanárai;
Az RMDSZ egyes országos és Kolozs megyei tisztségviselôi, kolozsvári körzeti elnökei, SZKT- és SZET-tagok;
Az RMDSZ Szeben és Krassó-Szörény megyei szervezetének elnökei, illetve választmányi tagjai;
Az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülés vezetôi, az RMKDP Kolozs megyei elnöke;
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke és vezetôsége;
Jelenlegi és nyugalmazott egyetemi tanárok és tudományos kutatók, a kolozsvári egyetemekrôl és fôiskolákról;
Az Erdélyi Múzeum Egyesület, az EMKE, az RMPSZ Kolozs megyei, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Romániai Magyar Zenetársaság, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökei, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete ügyvezetô alelnöke és a szervezetek egyes tagjai;
Írók, képzômûvészek, színészek, a kolozsvári Magyar Opera igazgatója;
Újságírók, újság-, folyóirat- és tévé fôszerkesztôk;
Alapítványok képviselôi és vállalkozók.
Victor Ciorbea miniszterelnök a bukaresti rádiónak úgy nyilatkozott: nincs kizárva, hogy november 3-a után átalakítja kormányát. Erre az alkotmány lehetôséget nyújt. ,,Ez természetes, néha éppenséggel szükséges dolog, amit nem kell drámainak tekinteni" — mondta. A kormányfô szerint nem a kormány munkájának egészével, hanem csak egyes minisztériumokkal szemben tapasztalható elégedetlenség. A miniszterelnök jelezte: az esetleges változások nem módosítanák a koalíciós pártok eddigi arányát a kormányban.
A döntés a pártvezetôkre tartozik, akik hamarosan értékelik majd az elvégzett munkát. Emil Constantinescu államfô a koalíció egyeztetô tanácsától szerdán maga is azt kérte: készítsen értékelést a kormány hivatalba lépésének közelgô elsô évfordulójára.
A Romániai Magyar Szó napilapban Verestóy Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetôje szintén kifejtette: a koalíció holtponton, a mûködôképesség határán van.
Vasile Lupu, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt alelnöke is idôszerûnek nevezte a kormányátalakítást, de nem nevezte meg a szerinte kicserélendô minisztereket. A politikus saját pártjának egyes minisztereit is bírálta.
Lapvélemények szerint: az átalakítás érintettjei elsôsorban a gazdasági tárcák birtokosai. Egyes elemzôk úgy látják, hogy a reform nehézségeit az RMDSZ és a KDNPP közötti nem épp felhôtlen kapcsolatok is tetézik. Vasile Lupu szerint a két párt közti konfliktusokat azzal magyarázta, hogy ,,egyes RMDSZ-tagok radikalizmusa sajnos párjára talált egyes parasztpártiak hasonló magatartásában". Véleménye szerint azonban az anyanyelv iskolai használatával kapcsolatos problémákat ésszerûen meg lehet oldani mindkét oldalon.
Más kommentárok szerint: a kormánynak ,,kifut a lába alól a parlamenti támogatás". Példaként George Pruteanu szenátor esetét említve, aki — mint ismeretes — a koaliciós utasításokat megtagadva a szenátus oktatási bizottságának jelentésében a kormány sürgôsségi kormányrendeletétôl eltérô változat mellett foglalt állást a kisebbségi anyanyelvû oktatás kérdésében.
Dan Constantin Vasiliu, a Demokrata Párt szenátusi frakcióvezetôje a Mediafax kérdésére úgy vélekedett, hogy a kilátásba helyezett kormányátalakítás egyetlen demokrata párti minisztert sem érint majd. Véleménye szerint hárpom "gyenge pontja" van a Ciorbea-kabinetnek, ezért a legvalószínûbb, hogy a tanügy, a mezôgazdaság és a belügyi tárcák élén következnek be változások.
A Nemzeti Liberális Párt alelnöke, Paul Pãcuraru szerint pártja nem utasítja vissza a kormányátalakítás gondolatát. A liberálisok mindenekelôtt a gazdasági és privatizációs reformfolyamat ütemével elégedetlenek. Ugyanakkor kifogásolják a kormánynak a törvényhozásban tanúsított tétovázásait, illetve a parlamenttel való kapcsolattartás terén mutatkozó hiányosságokat. Az NLP álláspontja szerint jó volna, hogy ha az átalakítás nem csak a miniszterek szintjére, hanem az államtitkárokra, prefektusokra, alprefektusokra is kiterjedne.
Jóllehet Victor Ciorbea nyilatkozatában tartózkodott attól, hogy megnevezze, mely tárcák vezetôit érinti majd a tervezett átalakítás, a sajtóban máris találgatások hosszú sora látott nyilvánosságot. Ezek szerint az egyik "legesélyesebb" épp az NLP-s Cãlin Popescu Tãriceanu, az ipari és kereskedelmi tárca vezetôje lenne. Pãcuraru a Mediafaxnak elmondta: pártja mindenben elégedett a miniszter tevékenységével, és hallani sem akar arról, hogy elmozdítsák helyérôl. Tãriceanu az egyik legfelelôsségteljesebb tárca vezetôje, aki egyre nagyobb elismerésnek örvend, mi több, maga Ciorbea miniszterelnök bizalmát is élvezi, szó sem lehet leváltásáról — mondotta Pãcuraru.
A Forradalom Igazságáért Kolozs megyei szervezete két módosító tervezetet fogalmazott meg az 1990/42-es Törvényt illetôen. Az egyik szerint az 1989-es decemberi események mártír hôseinek özvegyei és fiatalkorú utódai számára továbbra is biztosítani kell a törvény által korábban megfogalmazott jogokat. A másik szerint pedig azoknak a vértanú hôsöknek az utódaitól, vagy azoktól a sebesültektôl, akiket 1990 januárja után mint köztörvényes bûnözôket elítéltek, vonjanak meg mindenféle jogot. A Kolozs megyeiek szerint az 1989-es decemberi események során megsebesültek számára a rokkantként eltöltött idôt adják hozzá a munka mezején letöltött évekhez.
Aurel Coltor, a kolozs megyei szervezet elnöke felkérte Ioan Vida Simiti parasztpárti és Titus Sutea RTDP-s szenátort, hogy képviselje javaslataikat a szenátusban. Aurel Coltor kifejtette: szervezete nem osztja azon forradalmárok szervezetének a véleményét, akik az 1989-es decemberi események során elesett hôsök utódai és sebesültjei jogait szabályozó törvény módosítása elleni tiltakozó akciókat indítványozták.
***
Emil Constantinescu elnök felhívást intézett a még mindig éhségsztrájkoló forradalmárokhoz, hagyják abba tiltakozó akciójukat.
A vasúti szolgáltatások bôvítésérôl állapodtak meg a Magyar Állami Vasút, a GySEV és a Román Vasút vezetôi. A három vasút együttmûködik a két országot átszelô vasúti folyosók fejlesztésében. A megállapodásra a két ország kormányfôinek találkozóján került sor.
A vasúttársaságok közösen kezdeményezik a vonatok határon való tartózkodási idejének csökkentését, és szeretnék elérni, hogy az 1998/99-es menetrend életbe lépésével a vám- és határôrök a mozgó vonatokon közösen végezzék az ellenôrzést. Ezzel párhuzamosan a vasutak az eddigieknél határozottabban intézkednek a nemzetközi vonatokon az utazók biztonsága érdekében.
A román vasutak vezetôi kérték, hogy a következô menetrendben az Orient Expressz részeként állítsanak be Bukarest és Párizs között közvetlenül közlekedô háló-, illetve 1-2. osztályú kocsit.
A MÁV ôszi szállítási feladatainak megoldásához a román vasút már eddig is nagy segítséget nyújtott: a cukorrépa-szállításhoz 1000 vagont küldött át a MÁV-nak. A két cég vezetôi megállapodtak abban is, hogy az eddigi 500 gabonaszállító kocsi számát 700-ra emelik. Jelenleg három konténer-vonat közlekedik Sopron és Bukarest között. A vasúti vezetôk elhatározták, hogy megvizsgálják ezek napi közlekedtetésének lehetôségét. Hasonló járat indítását tervezik Milánó-Sopron-Bukarest, valamint Nürnberg-Sopron-Bradul de Sus között. A tárgyalásokon szó volt az Arad-Sopron közötti vasúti kamionszállítás lehetôségérôl. Tárgyaltak továbbá konténerek és közúti kocsik Constantából a törökországi Mersinbe vasúti komphajón történô szállításának lehetôségérôl.
Sok a „vizes téma" Kalló László képein — aki civilben a Pandion Kft. grafikusa —, amelyek jó három hétig a Kolozsvár-Külsô Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának falait díszítik. Alkotójuk szándékosan kizárólag vízfestményeibôl válogatott, pedig amúgy sokszólamú mûvész: olajképeivel, krétarajzaival, grafikáival is meghódította immár nemcsak szülôvárosának közönségét — ahol az utóbbi tizenegy esztendôben hatszor állott a tárlatlátogató közönség ítélôszéke elé, és nem találtatott híjával; sôt! Hiszen 1995-ben már Egerben is volt sikeres egyéni kiállítása. De most úgy érezte, hogy bármely más technikával alkotott képe megbontaná a spontánul kialakult összhangot. Csupán annyi engedményt tett önmagának, hogy a belsô teremben a hazai tájak uralják a mezônyt, míg a külsôben fôként a dunántúli Barcson rendezett alkotótábor meghívott mûvészeként festett képeibôl válogatott alkotások. Eme utóbbiak tehát többségükben a Dráva-parton készültek, s a folyó innensô felén kikötött ladikok fölött a túloldalon már a horvátországi füzesek és égerfák kontúrjai díszítik a képek felsô harmadát.
Nehéz, mondhatni mostoha életsorsot rendelt Kalló Lászlónak a kifürkészhetetlen végzet. Szülei Bihar megyei földbirtokosok lévén, a 40-es évek végén, mindenükbôl kifosztva kényszerlakhelyként telepíttettek Udvarhelyre. De gyermekük, az 1959. május 8-án született László már jó értelemben vett lokálpatriótaként vallja szülôföldjének Székelyudvarhelyt, noha csupán a Képzômûvészeti Általános Iskolát végezhette el, utána mindössze a Bíró Gábor festômûvész által vezetett festészeti és grafikai szakkör keretében fejleszthette tovább Isten-adta tehetségét. Hálás is mesterének csakúgy, mint Maszelka Jánosnak, Székelyudvarhely köztiszteletnek, közmegbecsülésnek örvendô festômûvészének, idôsebb mentorának, aki sokat foglalkozott a „nem középiskolás fokon" amatôrködô mûvésszel.
Kalló László kiállítása november 3-ig tekinthetô meg a Gy. Szabó Béla Galériában, a Fôtér 23. szám alatt.
— Miért kell átalakítani a kormányt?
— Azért, hogy az ország sorsa jobbra forduljon.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség, az Ifjúsági Keresztény Egyesület, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága közös rendezésében 1997. október 24-25-én Kolozsváron sor került a Magyar Ifjak Világfóruma Erdélyi Társaságának (MIVET) alakuló ülésére, amelyen 15 erdélyi magyar ifjúsági szervezet és 5 egyéni alapító tag vett részt.
Az alakuló ülés résztvevôi megvitatták és elfogadták a MIVET alapszabályzatát, végül megválasztották vezetôségét.
A MIVET az erdélyi magyar ifjúság és a világban szétszórt magyarság lelki, szellemi, kulturális, gazdasági közeledése, a magyarsággal együttélô népekhez fûzôdô kapcsolatok erôsítése céljából alakult meg.
Ezen alakuló ülésen került sor a KIUT 2.0 program vízre bocsájtására, amely az 1997. március 15-én bemutatott KIUT programnak a felhasználóktól visszaérkezett észrevételek alapján felújított változata — áll a MIVET Országos Tanácsának szerkesztôségünkbe eljuttatott nyilatkozatában.
Ünnepi istentisztelet keretében szentelték föl Brassóban a Fekete-templom híres Hesse-orgonáját, amelyet az elmúlt hónapokban a svájci Zürich melletti Zumikonban székelô Stemmer-cég állított helyre. Az istentiszteleten, amelyen a helyi fôpap, Matthias Pelger hirdette az igét, svájci vendég Jürg Leutert orgonált. Az ünnepély keretében szerepelt még a svájci sunnebüeli „Echo"- és a brassói Bach-énekkar, továbbá az ugyancsak Svájcból érkezett Claire Pottinger csellómûvésznô. A svájci jódlikar a továbbiakban a Honterus-Gimnáziumban, majd hazautaztában a nagyszebeni Brukenthal-Gimnáziumban is bemutatta mûsorát.
A. J. Kolozsvár: Költségvetési intézményeknél kötnek-e kollektív munkaszerzôdést?
Válasz: Az 1996/130. törvény (a kolletív munkaszerzôdésrôl) módosított 12. szakasza a következôket írja elô: a kollektív munkaszerzôdés a költségvetési intézmények alkalmazottaival is megköthetô (tehát ebben az esetben ez nem kötelezô), anélkül azonban, hogy a jogszabályokban pontosan megállapított anyagi járandóságokról egyezkedhetnének.
A Filológiai Esték keretében kedden, október 28-án 19 órától a Bölcsészeti Kar (Horea út 31.) Popovici termében dr. Benkô Samu történész mutatja be Sz. Nagy Csaba budapesti közíró Hazám Európában címû könyvét a szerzô jelenlétében.
A szervezôk minden érdeklôdôt szeretettel várnak.
hogy Ion Cristoiu rágalmazásért bepereli a România liberã címû újságot és az ôt tolvajnak nevezô újságírót. Fájdalomdíjként egy lej kártérítést kér. Ha rosszmájú volnék, azt mondhatnám, hogy aki annyi milliót kapott volt cégétôl, amennyi az inkriminált cikkben szerepel, annak nincs is szüksége vaskosabb fájdalomdíjra. De az igazi ok — vélhetôen — az lehet, hogy Cristoiu nem ad annyit felsértett böcsületére, vagy még most sem sikerült kártérítésre szakosodott xenofóbok igényeinek színvonalára „emelkednie"...
Péntek délután az erdélyi körúton járó budapesti Teleki Blanka Gimnázium huszonegynéhány diákját és tanárát látta vendégül a Brassai Sámuel Elméleti Líceum. A Sipos László vezette — többnyire lányokból álló — kórus népdalokat, operarészleteket, dalokat adott elô, a tánckar pedig palotást, polkát, spanyol táncot járt — gépzenére. A lányok tisztán csengô hangja, a táncos legények kissé merev, majdnem kisfiús tánclépései jó érzéssel töltötték el a nézôt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a néha sutára sikeredô mozdulatok mögött sok-sok munka és igyekezet áll.
Az ôket követô háziak, a Bogáncs-együttes zenészei, táncosai aztán néhány pillanat alatt felforrósították a hangulatot. Palatkai népzenét, széki táncrendet mutattak be a tôlük már megszokott profizmussal. A szünetben Máté Adél, brassais diáklány szavalta Kányádi Fekete-pirosát.
És pörögtek a fekete-piros szoknyák... Kopogtak a vasalt csizmák, s végül záróakkordként a megérdemelt vastaps következett.
Az elôadás után Kovács Nemere aligazgatótól megtudtuk, hogy a csoport már tizenkét éve mûködik, több mint nyolcvan gyereket foglalkoztat. Akik betanítják ôket, régi diákok, örömmel járnak vissza az iskolába. Sokat köszönhetnek Könczei Csongornak, aki nélkül nem sikerült volna összetartani a csapatot.
Nem kizárólag a mûvészi élményért volt fontos a péntek délután. Jó volt látni, hogy vannak még néhányan, akik nem szégyellnek hangosan magyar népdalt énekelni.
Miért zárták be a Mócok útja 2. szám alatti 89-es számú, a Diákpoliklinikát kiszolgáló gyógyszertárat?
Válaszol dr. Scurtu Candid, a Kolozs megyei Kórház aligazgatója: — Korszerûsítés és bôvítés zajlik, melynek végén az eddig mûködô gyógyszertár mellett egy másik is otthonra lel, a cukorbetegek gyógyszertára is ide költözik, ugyanis független lesz a központi piac mögötti 1-es számú poliklinikától. Az átalakítás jól halad, november elseje körül sikerül megnyitnunk.
„Az ország minden tizedik középiskolása már megkóstolt valamilyen kábítószert." Ez a kijelentés egy felelôs beosztású román hírszerzôtiszttôl származik. Szerinte a helyzet ijesztô, hiszen a hiba nem az áldozatoknak kiszemelt gyermekekben, munkanélküli fiatalokban keresendô, hanem azokban a határtalanul gátlástalan drogforgalmazókban, akik elôbb kisebb és olcsóbb adagokban szoktatják rá vevôiket, majd miután azok kábítószerfüggôkké váltak, a legaljasabb módon kihasználják ôket. „Nem a fogyasztók mellé kell egy-egy ôrt állítani, ami különben is lehetetlen, hanem a kereskedôkre kell idejében lecsapni. Az az igazi megelôzés." Romániában, Nyugathoz képest sokkal olcsóbban lehet kábítószerhez jutni. Úgy látszik, a piac kénytelen az itteni életszínvonalhoz idomulni. Viszont az ellenszerhez nincs meg a szükséges eszköztár: a törvényhozás messze lemaradt a mai idôk követelményeitôl. És a tiszt megemlít egy hírhedt kolozsvári maffiozót, aki lebukása után két évet kapott, amibôl fél évet ült le, mert közben jött az amnesztia. „Nagyon drasztikusnak kell lenni a drogforgalmazókkal szemben. Nem tartanám túlzásnak az életfogytiglani fogság kiszabását sem!"
Például Kínában, abban a hatalmas, roppant ellentmondásos, de gazdaságilag fellendülôben levô államban, a kérdést egyszerûen oldják meg: a vétkest nyilvánosan lepuffantják. Igaz, Kína nincs a Balkánon.
(Folytatás elôzô lapszámunkból.)
Péter György (gyakornok): „...Valószínû, felsôbb utasításra valamennyi intézmény párttagsága állást kellett foglaljon a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. S akkor azt a feladatot kapták, hogy hívják össze a párttagságot (a Bolyain), ott értékeljék a magyarországi eseményeket, fôleg az RKP meglátása szempontjából. Az ilyen gyûlések végén táviratot fogalmaztak meg az RKP irányába, személyesen Gheorghiu-Dej elvtársnak címezve... (Balogh Edgár) volt az, aki a távirat megfogalmazása alkalmával határozottan kiállt a magyarországi (októberi) események pozitív értékelése mellett... Amikor (a gyûlésen) Nagy Károly felállt, azt mondta, hogy Magyarországon a RMP értékelése szerint ellenforradalom bontakozik ki, Balogh Edgár határozottan rendre utasította Nagy Károlyt, még akkor is, hogy Nagy Károly felsôbb pártszervnek volt a képviselôje... Mi megszavaztuk azt a táviratot, amelyet Balogh Edgár sugallt" (P. GY.).
P. GY. szerint a távirat a következô gondolatokat tartalmazta: Magyarországon a haladó erôk jogos felháborodása indította el az eseményeket a Rákosi korszak visszaéléseivel szemben. Nem lehet huligán bandának minôsíteni azokat, akik (ott) az eseményekben részt vesznek. A munkásosztálynak a jogos felháborodását egyes ellenforradalmi erôk próbálják kihasználni. A távirat lényege: azonosul a magyarországi eseményekkel.
Ez a távirat nem ment el Bukarestbe, mert a tartományi pártszervezet összehívta tanácskozásra a Bolyai párttagságot. Bukarestbôl Miron Constantinescu és Fazekas János „próbálták meggyomrozni a pártszervezetet, hogy változtassuk meg a táviratot". Ezen a tanácskozáson – P. GY. emlékei szerint – Gáll Ernôt kiállították a placcra, hogy önbírálatot gyakoroljon. Gáll Ernô azzal védekezett, hogy ô saját lelkiismerete szerint cselekedett. Ezt az önkritikát Miron Constantinescu nem fogadta el. Hosszadalmas és feszült viták után új táviratot szerkesztettek meg, amelynek a szövege a következô napokban megjelent a helyi sajtóban.
A magyar forradalom történetébôl tudjuk viszont, hogy november 3-án a szovjet elhatározás a Magyarország elleni agresszióra megszületett. November 3-án Miron Constantinescu váratlanul megjelent Kolozsvárt, délutánra gyûlést hívott össze, amelyen az összes kolozsvári egyetem politikai képviselôi, egyetemi vezetôi, IMSZ titkárok vettek részt. Ezen a gyûlésen Miron Constantinescu körülbelül egyórás beszédet tartott a magyar eseményekrôl, amelyet akkor már egyértelmûen ellenforradalomnak minôsített. A gyûlés – Bodor András közlése szerint – késô esti órákba nyúlott. Az egyik szünet után – a gyûlést folytatva – Miron Constantinescu bejelentette: mindenki hazamehet, „a magyarországi kérdés megoldódott". Ô már tudomást szerzett arról, hogy a szovjet csapatok megkezdik Magyarország megtámadását.
A november 1-jei temetôi események
A november 1-jei temetôi eseményeknek azért volt – ’56-ban – rendkívüli jelentôségük, mert a magyarországi forradalom egy hete tartó harcaiban számosan estek el. Az elôadottakból egyértelmûen kitûnik, hogy az összmagyarság – így a Bolyai diáksága is – a forradalmárok (akkori hivatalos értékelés szerint: ellenforradalmárok) harcával azonosult érzelmileg. Elemi erôvel tört fel a szándék, hogy az elesettekért – november 1-jén – legalább egy gyertyát meggyújtson.
A tények felôl közelítve az eseményeket, a következôk történtek: a filológiakaron katedraülésen, jóval a magyar forradalom kitörése elôtt megvitatták a Házsongárdi temetôben eltemetett s a magyar irodalom és mûveltség nagyjai sírjainak a rendbetételét és gondozását. A feladat elvégzésével Dávid Gyula tanársegédet bízták meg, akinek a hallgatók meggyôzése az ügy fontosságáról nem jelentett problémát.
Gajdos Attila (másodéves magyar szakos hallgató) elmondja, hogy: „közeledett halottak napja, egy szép ôszi napon, – tehát november 1-e elôtt! – reggelen, találkoztunk Dávid Gyulával, (aki) ott várt... Mi kimentünk kefékkel, meg drótkefékkel, de azt hiszem, több kárt tettünk, mint hasznot, mert összekarcoltuk a sírt. Mi lelkesen mentünk, és csináltuk (a munkát), és az volt a benyomásom, hogy Dávid Gyula nem tud semmirôl semmit. Ez képtelenség. Véleményem szerint ez az ember teljesen ártatlanul került bele ebbe az egész dologba" (G. A.).
Péterffi Irén (elsôéves): „Emlékszem, elhatároztuk (katedraülésen határozták el – G. B. I.), hogy a félig elhanyagolt írósírokat gondozni fogjuk... Mi mindnyájan kimentünk 1-én (a temetôbe). Egy olyan magától értetôdô dolog volt, hogy halottak napja van, tehát Reményik, Dsida, Misztótfalusi. Tehát ezek a mi elôdeink, akikkel szemben nekünk az a kötelességünk, hogy az emléküket ápoljuk" (P. I.).
November 1-én este – több évtizedes hagyományt követve – Kolozsvár lakossága 1956-ban is kiment a temetôbe halottak napi világításra. Egyetemi diákok – egyénileg és csoportosan is – kivonultak a temetôbe. Dávid Gyula, másodéves magyar szakos hallgatókkal világított az erdélyi magyar költôk sírjainál. Más csoportok – így diákszövetségi vezetôk – is világítottak. A világítás során Péterffi Irén szerint verseket is szavaltak. Adatok hiányában a periratban feltüntetett neveket említjük meg, így a temetôi világításon résztvevôk: Kelemen, Koczka, Várhegyi, Nagy Benedek, valamint Bartis Ferenc, Kocsis Ágnes és Zalányi Ágota voltak.
(Folytatjuk)
A parlament elôtt folytatódik a huzavona a kormány képviselôi és a magukat odaláncolt forradalmárok között. Miután úgy tûnt, hogy Constantinescu elnök és Victor Ciorbea kormányfô látogatása után az éhségsztrájkolók és a kormány között a viszony kezdett enyhülni, megjelent a színen Ion Iliescu és társai. Ettôl a pillanattól fogva a forradalmárok ás álforradalmárok követelései politikai színezetet kaptak, kérve a kormány lemondását.
Ilescunak mindig meg volt az érzéke hozzá, hogy válsághelyzetekben szélesen vigyorogva a maga és pártja malmára hajtsa a vizet. Lásd Marosvásárhelyt, az Egyetem-téri diáktüntetéseket, bányászjárásokat stb. Kihasználva sok ember naivságát most is úgy állítja be a helyzetet, hogy a forradalmárok egyes jogainak korlátozása az egész román népet sérti. Felvetôdik a kérdés, akkor miért nincs tízmillió forradalmár, hiszen minden épeszû ember Ceausescu bukását akarta. A százvalahány forradalmárszervezet közül melyek az igaziak, és kik az imposztorok? A válasz igen egyszerû. Azokban a napokban, aki az utcára vonult, egy percig sem gondolt arra, hogy ezért valami jutalomban fog részesülni. Lelkiismeretük és emberi méltóságuk vitte oda ôket, hogy szembenézzenek a gépfegyverekkel és tankokkal.
Már az elsô perctôl kezdve világossá vált, hogy az igazi forradalmárokkal ellentétben, akik a rendszert akarták megdönteni, Iliescuék csupán Ceausescuék eltávolítását akarták. Elsô beszédeiben Iliescu még elvtársozott, és emberibb arcú szocializmusról szónokolt.
Mirôl is van szó? A törvény értelmében aki 2–3 tanúval bizonyítani tudta, hogy részt vett a forradalomban, hôsnek kiáltották ki, és bizonyos elôjogokat élvezhetett. Az opportunisták rögtön kaptak az alkalmon. Olyan városok, sôt, falvak vannak tele bizonyítvánnyal rendelkezô forradalmárokkal, ahol még véletlenül sem dördült el egy lövés. Így lettek a forradalom „hôsei" volt szekusok, tisztek, akik belelövettek a tömegbe, vagy olyanok, akik a televízióból szerezték forradalmár tapasztalataikat. Földhöz jutottak, egyesek éppen Snagovon, ahol palotákat építettek, lakásokat kaptak, nem fizettek adót, árverezés nélkül kereskedelmi helyiségekhez jutottak. Csak egy beteg elme tudja egy kalap alá venni a forradalomban nyomorékká váltakat, az elhunytak özvegyeit, gyermekeit, szüleit (akik valóban megérdemelték ezeket a jogokat) az olyanokkal, akiknek csak hangjuk volt erôsebb a tömegnél. Lásd Dan Iosifot, az egyik „fô"-forradalmárt, aki szemtanúk szerint az események alatt egy percig sem volt józan, és késôbb Iliescu mellett élvezte a hatalmat. Melyik az a bizottság, amelyik el tudja dönteni, ki volt a forradalmárnál is forradalmárabb? Pontosan ekkora tévedés összehasonlítani a háborús veteránokat az úgynevezett forradalmárokkal. A háborúba az embert elhurcolták, elvitték akaratán kívül, míg ’89 decemberében mindenki azt tett, amit a lelkiismerete diktált. Azokban az emberekben, akik valóban hittek a rendszerváltásban, már az elsô hónapokban tudatosodott, hogy az egész egy nagy diverzió volt és keserûen, kiábrándultan hátat fordítottak az új hatalomnak. Persze akadtak, akik rájöttek, hogy jó buli kitartani Iliescu mellett, és nem is bánták meg, hiszen egyik napról a másikra miniszterek, nagykövetek, elnöki tanácsadók lettek.
Nem azoknak kell szégyenkezniük, akik életben maradtak, és ahogy tudtak, tovább harcoltak igazukért, hanem azoknak, akik egy történelmi pillanatot kihasználtak arra, hogy eggyel magasabbra lépjenek a hatalom és a meggazdagodás szamárlétráján.
Ui. Vajon mit szólnak ehhez a cirkuszhoz azok a mozgássérültek és rokkantak, akik a volt kormány és Mincu egészségügyi miniszter utolsó nagy húzásaként szinte minden kedvezményüket elvesztették?
Tisztelt Szerkesztôség!
Érdeklôdéssel olvastuk Szabó Csaba kollégájuknak a Szabadság folyó év október 10-i számában megjelent Még várni kell a kolozsvári magyar diszkóra címû írását. Örömmel tölt el bennünket, hogy a számunkra is oly fontos kérdésnek Önök is tág teret biztosítanak lapjukban.
A fent említett írás utolsó bekezdésében foglaltakkal kapcsolatosan engedjék meg, hogy ezúton néhány észrevételünket megosszuk Önökkel:
Felháborítónak tartjuk, hogy „négy megye napilapjában" még mindig ilyen fogalomtévesztésekre bukkanunk, hogy akik hivatalból ifjúsági érdekképviselettel foglalkoznak, azoknak lenne a dolga a buliszervezés. Így számon kérhetjük a környezetvédôk pártjától vagy szervezetétôl, hogy a turisták miért nem a szemetesbe dobják a szemetet, vagy az egyetem rektorától, hogy miért nem kap X. Y. ösztöndíjat. Valószínû azt a választ kapnánk elôbbire, hogy azért, mert nincs szemetes, utóbbira, hogy azért, mert X. Y. nem teljesített megfelelôen a vizsgán. Minôsíthetjük az autószervizt is azért, mert lóg a barátom autójának kipufogócsöve, és elmarasztalhatjuk a könyvtárost azért, hogy nem olvasunk magyar irodalmat. Nem feltétlenül kell azon tûnôdnünk, hogy minôsítésünk nagyon könnyen célt téveszthet, és visszahull ránk. Megítélésünk szerint más-más dolgok számonkérhetôk az érdekképviselettôl, a szolgáltatótól és a célcsoporttól/érintettôl. Egy korszerûbb társadalomszemlélet szerint...
A cikk szerzôje elosztja a feladatokat, pontosan megállapítva, hogy kinek hivatásbeli feladata és kinek nem bulikat szervezni. Volt és van egy ilyen logika, hogy kellene lennie egy vagy több intézménynek, amely az újságból értesül, hogy mit helyes tennie a Magyar Fiatalnak, és akkor azon munkálkodik. A fôosztályunk munkamódszere ettôl egy kicsit eltér. Tevékenységünket résztelesen ismertettük az RMDSZ V. Kongresszusára kiadott beszámolónkban (megkapta a Kongresszuson jelenlevô több mint száz újságíró mindegyike), és szívesen adunk felvilágosítást minden jóhiszemû érdeklôdônek, mint ahogy tettük azt nem egy esetben a kolozsvári rádió, az egykori Sonic rádió, a Campus stb. munkatársai esetében is.
Nem eshetünk abba a tévedésbe, hogy minôsítsük kollégájuk tettét, eljárását, mert nem tájékozódtunk a helyszínen tevékenységét illetôen. És sokkal súlyosabb lenne, ha Szabó Csaba kollégájukat minôsítené, vagy a Szabadságot sóhivataloznánk le nyilvánosan, mert megítélésünk szerint, a nyilvánosság tájékoztatására szolgáló eszközeinket csak a közérdekû és ellenôrzött hírek, az ún. objektív tényalapú kommentárok közlésére használhatjuk. Vélelmek és ellenôrizetlen alapú sérelmekkel nem szeretnénk gyarapítani a dilettáns véleménynyilvánítók aggasztóan terjedelmes sorait. Nem szívesen vennénk lelkiismeretünkre a romániai magyar közélet bármely intézményének alaptalan gyalázását.
Tisztelt szerkesztôség! A Közvélemény objektív tájékoztatása céljából, a fôosztályunknak okozott erkölcsi kár mérséklése érdekében az a kérésünk, hogy a fôosztályunk jellegérôl és tevékenységérôl összeállított mellékelt tájékoztatót szíveskedjenek lapjukban leközölni. Amennyiben fentebbi kifogásaink jogosságát elismerik, kérjük, hogy vállalják a kiigazítást, és közöljék a mellékelt anyagot. Amennyiben ragaszkodnak kollégájuknak a cikkben megfogalmazott, fôosztályunkat elmarasztaló minôsítéséhez, kérjük, hogy a replika jogán közöljék jelen levelünket.
Az általunk ismert tájékoztatás szabályaihoz alkalmazkodva bármikor állunk a tevékenységünkrôl dokumentálódni óhajtó kollégáik rendelkezésére.
A további jó együttmûködés reményében,
Tisztelettel,
az Ifjúsági Fôosztály munkatársai
Nagy Zsolt, Antal Attila, Bajkó Ildikó
Biztosítjuk munkaközösségüket, hogy sem a szerkesztôségnek, sem az egyes újságíróknak nem áll szándékában a lejáratásuk, hiszen azzal senki sem nyerne semmit. Sajnos, nem tudjuk a levelükben kért tájékoztatót lapunkban közölni, nemcsak azért, mert nem vagyunk egy ilyen jellegû anyagok – programok, törvények, jelentések, beszámolók stb. – közreadására vállalkozó közlöny, hanem pusztán terjedelmi okokból is. Fenti levelüknek nagyon szívesen helyt adunk, de nagyon fontos megjegyeznünk: még véletlenül sem azért, mert ragaszkodnánk munkatársunk „elmarasztaló minôsítéséhez". Ez a játékszabály számunkra – és általában a korszerû sajtóban – elfogadhatatlan, egyoldalúan Önöktôl származik. Nem az a szempont, hogy a „szerkesztôség" (vajon ki álljon e mögött az általánosítás mögött?) egyetért, vagy nem egyik vagy másik kolléga, egyik vagy másik RMDSZ-tisztviselô véleményével. Hanem az, hogy a legkülönfélébb vélemények egyaránt helyt kapjanak, hiszen azok ütköztetésébôl szûrhetô le a tanulság, lehet elôre lépni. Mindannyian csak jobbítani akarunk, mégha bírálunk is. Hozzá kell szoknunk a kritikához, a társadalmi ellenôrzéshez ez is a sajtó szerepe. Hogy ez a sajtó lehetne tárgyilagosabb, tájékozottabb, ügyesebb, profibb, azt elismerjük, senki nem tökéletes, elfogadjuk a bírálatot. A véleményszabadságot azonban messzemenôen tiszteletben tartjuk. Állunk rendelkezésükre a mindannyiunknak csak hasznot hozó együttmûködés reményében,
a Szabadság fôszerkesztôhelyettese,
A baj ott kezdôdik, hogy mintegy hétezer nyelvet beszélnek a világon, de csak alig több, mint kétszáz országban.
A fenti adatot többek között Mark Rannut észt nyelvész is emlegette azon a nemzetközi értekezleten, amelyet elsôsorban nyelvészek és polgári szervezetek képviselôi számára rendeztek a budapesti Közép-Európai Egyetemen (CEU) október 16-19-én. A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvészeti Intézete és a CEU Emberjogi Programja szervezte.
Több rendezvényt csak azért ejtenek meg, mert egy megpályázott pénzösszeget el kell költeni. A jelen konferencia azonban a kérdés legjelesebb szakembereit egyesítette az egész földkerekségrôl. Ami a nyelvészeknek — elsôsorban szociolingvisztáknak —, nemzetközi jogászoknak és politikusoknak szakmai megmérettetés volt, az a részt vevô újságírónak külön élményt jelentett. Felvértezhette magát azzal a korszerû érvrendszerrel, amely a kisebbségben élôk anyanyelve használatának jogosságát támasztja alá a legtárgyilagosabb és tudományos kutatások alapján.
Nem nyelvek kihalása, hanem nyelvirtás
Amint azt Tove Skutnabb-Kangas finnországi svéd nyelvész (is) állítja, nem elég baj, hogy a világban eltûnôfélben a biológiai sokszínûség, ennél gyorsabban halnak ki azonban a különbözô nyelvek és kultúrák. Riasztó példának elég annyi, amennyit a Magyar Pen Klub alelnöke, Tóth Éva tárt elénk, hogy a magyarhoz legközelebb álló nyelvet beszélô manysik (vogulok) 1991-ben még mintegy 7 000 lelket számláltak, 1997-ben azonban — tehát hat év alatt — számuk már csak néhány száznyira apadt!
A világ mintegy fele azt a tíz nagy világnyelvet beszéli, amely fokozatosan kiszorítja a használatból a többit, és így Skutnabb-Kangas szerint — hiszen megtanulásukkal általában arra ösztökélnek, hogy a létezô helyi nyelvet helyettesítsük a használatban, ne csak gazdagítsuk nyelvtudásunkat — a népirtáshoz fogható nyelvirtásról (lingvicídium) beszélhetünk. A nyelvirtásra vonatkozó tiltás nem véletlenül maradt ki a népirtás elítésélésre vonatkozó 1948-as ENSZ-dokumentumból. Ott tartunk még, hogy általában az emberi jogokat csak akkor rángatják elô, amikor a polgári világ értékrendszerét kell aládúcolni velük. Márpedig nemcsak az emberi jogoknak kell nagyobb teret hódítaniuk a nemzetközi közvéleményben, hanem azon belül a nyelvi jogoknak is el kell nyerniük méltó helyüket. Hiszen nem kisebb kérdésekkel szembesülünk, minthogy az írásbeliség hódítása évezredek óta beszélt nyelveket töröl el a Föld felszínérôl, miközben a nemzetközi egyezmények még mindig olyan homályos, könnyen kijátszható feltételekhez kötik az anyanyelv használatát, mint „a lehetôségek függvényében" stb.
A világ mindig arra törekedett — gyakorlati szempontokból —, hogy egy közös nyelven értekezzék, az arámi és a latin nyelvtôl napjaink angoljáig. Kétségtelen, hogy nem lehet mindenkinek több száz vagy ezer nyelvet megtanulni, a nemzetközi értekezésben elengedhetetlen egy (vagy több) közös nyelv ismerete — a jelen konferencia is angol nyelven folyt. De a baj az, hogy a polgáriasodás, tudományos és mûszaki fejlôdés, globalizáció, transznacionalizmus és amerikanizmus az angol nyelv imperializmusához vezetett. És ezt nem más hangoztatja, mint Robert Philipson angol nyelvész, akinek a becsületére váljék, hogy amikor az értekezlet fehérorosz részvevôje nehezen érttette meg magát a többiekkel, nyomatékosította, hogy nem az a baj, hogy a fehérorosz nem tud jól angolul, hanem hogy mi, többiek, nem tudunk fehéroroszul!
„...és ments meg minket a nemzetközi egyezményektôl!"
Mit tehet egy többségi nyelv eluralkodásakor a kisebbségi? Megkeresi anyanyelve használatának jogi, tudományos és gyakorlati érveit, majd hálátlan harcba kezd.
Fernand de Varennes kanadai francia, de jelenleg Ausztráliában oktató nemzetközi jogász azt tudatosította, hogy menniyre nem elismert nemzetközileg még az anyanyelv használatához való jog. Addig is, ameddig az anyanyelven folyó oktatást elismerik emberi jogként, a nemzetközi bíróságok elôtt gyakorlati szempontból többet ér el az, aki nyelvi jogi sérelmeit le képes fordítani a szólásszabadság vagy a megkülönböztetés törvénykönyvekben megtalálható fogalmaira. Ilyen szempontból azt sem árt megjegyezni, hogy az ENSZ szélesebb körben védelmezi az emberi jogokat, mint az Európai Emberi Jogi Egyezmény.
1996-ban két olyan nemzetközi dokumentumot is elfogadtak, amelyek a nyelvhasználatot szabályoznák. Amint azt egyik kidolgozójuk, Szépe György pécsi egyetmi tanár kifejtette, a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Barcelonai Nyilatkozat) és a Nemzeti Kisebbségek Oktatására Vonatkozó Hágai Ajánlások olyan új eszközöket jelenthetnek, amelyek — noha még nem jogi vonatkozásúak —, de irányadók lehetnek a közeljövôben. A szociolingviszták, emberjogi és békeharcosok kezdeményezte Barcelonai Nyilatkozat népekrôl és nyelvekrôl beszél, a szöveget az UNESCO felkarolta, és várható, hogy kötelezôvé teszi minden ENSZ-tag számára. A Hágai Ajánlásokat jogászok és politológusok dolgozták ki, elsôsorban közép-kelet-európai kérdésekbôl indultak ki vele, államok, konfliktuskezelôk és kisebbségek használatára szánták, és háttér-anyagként az úgynevezett „puha diplomácia" eszköze lehet: nem kötelezô, de — mint neve is mutatja — ajánlott feltételként két állam tárgyalásainál például.
A konferencián a fenti dokumentumok szellemi atyjai közül mások is — Patrick Thornberry, Guillaume Siemenski — felszólaltak. De mi van akkor, amikor a nemzetközi egyezményeket az illetô államok nem teljesítik, figyelembe sem veszik, legfeljebb papíron, illetve, ha még megszületésük elôtt már teljesítették, esetleg túlteljesítették azokat, akkor rögtön eszükbe jutnak, és a kisebbségek jogait éppen a nemzetközi egyezmények esetleg alacsonyabb igényszintjének oltárán igyekeznek feláldozni? Ki védi meg a kisebbségeket az utóbbi esetben a nemzetközi egyezményektôl? — tette fel a szaktekintélyeknek Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész és egyetemi tanár a szónokinak maradt kérdést.
Ez is mutatja, hogy nemzetközi jogi szinten az ehhez hasonló kérdések még korántsem megülepedettek, közismertek. Amíg a rendezvény egyik török képviselôje következetesen a kisebbségeknek biztosított többletjogokról beszélt, teszem azt, a kurdok esetében, Várady Tibor, vajdasági származású nemzetközi jogász, a CEU rektorhelyettese világosan bebizonyította, hogy a kisebbségek soha nem akarnak többet, mint a többségiek, legfeljebb annál kevesebbet, szó sincs tehát többletjogokról, hiszen még senki nem hallotta a romániai magyar kisebbséget magyar nyelvû ortodox papneveldét követelni... Értelmezésében a magyarul beszélés joga Magyarországon a többség kollektív joga, következésképpen egy csoportfüggô megoldás, szemben a csoporttól független, egyenlô vagy semleges megoldási elvvel, amely azt mondaná ki, hogy Magyarországon mindenki anyanyelvét használhatja mindenhol, tehát a bevándorló kínai is a bíróságon. A semlegesség elvét Várady szerint legalább odáig elmenôen kellene érvényesíteni — noha teljes mértékben gyakorlatilag lehetetlen —, hogy a kisebbségek mint adófizetôk számarányuk függvényében részesüljenek az egyes államok költségvetésébôl.
Ha „másság" és „türelem" — akkor uralkodó többség
Általában jellemzô az egész kérdéskörre, és így az értekezletre is a számbeli kisebbségben élôk nyelvhasználatának boncolgatása. Tove Skutnabb-Kangas kisebbségek anyanyelvén mûködô svédországi oktatási intézményekben végzett felmérésbôl kimutatta: az anyanyelvi oktatás olcsóbb, mint az államnyelv erôltetése! Megtévesztô lehet a kisebbségi nyelvtanárnak biztosítandó többletfizetés szemben a hivatalos nyelven mûködô iskola struktúrájával, de sokkal többet nyer, illetve takarít meg az állam a kisebbségek anyanyelvén oktatott intézményekbôl kikerülô magabiztos, a munkanélküliséget és kábítószerezést elkerülô fiatalokkal.
Voltak a konferenciának olyan részvevôi is, akik az bizonygatták, hogy az egyes nyelvek piaci értéke felviheti vagy csökkentheti azok ázsióját. A belga Bart Driessen szerint ha a magyar nyelv az Európai Unió hivatalos nyelvévé válik, rögtön meggyengítheti a jelenleg roppant elônytelen szlovák nyelvtörvényt, amennyiben Szlovákia is EU-tag szeretne lenni. A svájci François Grin elmondta, hogy amíg csak érzelmi és erkölcsi érvekkel próbálták rávenni az íreket, hogy írül is beszéljenek, nem sokra mentek, de amikor az ír nyelv megtanulásában anyagilag is érdekeltté tették az embereket, rögtön megugrott a kelta nyelv iránt tanúsított érdeklôdés.
Külön vonulatát jelentette a rendezvénynek a minden észérvvel ellenkezô szlovák nyelvtörvény tárgyalása, amelyrôl — hely hiányában — csak annyit, hogy a jelenlevô Miroslaw Kusy pozsonyi szlovák nyelvész is úgy nyilatkozott róla, hogy a nyelv természetes fejlôdésébe durva beavatkozásként egyenesen rontja a szlovák nyelvet.
Sok kisebbségi nyelvi sérelem került még elô. A romák nyelveit nagyon el sem akarják ismerni, nemhogy még tanítani sokfelé. A kanadai franciát minden jogvédelem mellett a szabadpiac törvényei értelmében az angol továbbra is kiszorítja. A „másság"-ról és „türelem"-rôl beszélni eleve egy uralkodó többséget feltételtez — fejtegette a többek között a nôk, a homoszexuálisok és a politikai kisebbségek által nyelvi agressziót elszenvedettek nevében Barát Erzsébet szegedi nyelvész.
A csángók — áldozat az egyház oltárán
A szintén szegedi Sándor Klára könyörtelen bizonyítékokkal tárta hallgatósága elé a szomorú valóságot: a római katolikus egyház tudatosan igyekszik a moldvai csángókat elrománosítani, és így az azonos érdekû román állampolitikát fölöslegessé tenni, illetve felerôsíteni. Nem igaz az, hogy a Vatikán nem tudna a mintegy 230-300 ezer moldvai csángó közül a magyar nyelv archaikus változatát még beszélô mintegy 60 ezer ember papok általi megaláztatásáról, anyanyelvük üldözésérôl, a csíksomlyói búcsún való részvételük esetében történô kiátkozásukról stb. De a cél — a katolikus vallás térhódítása a görögkeleti román többségû Moldvában —, úgy látszik, szentesíti az eszközt. Erre mondta Szilágyi N. Sándor, hogy a csángók esetében a megoldást a helyi egyház keresztény hitre térítésével kellene kezdeni...
A szervezôként is jeleskedô Kontra Miklós a magyar nyelv nyilvános használatának akadályoztatásáról szólt a Magyarországgal szomszédos államokban. Muzsnai István a süketnéma jelbeszéd létjogosultságát hangsúlyozta. A fehérorosz Szergej Zaprodszki pedig arról az áldatlan helyzetrôl beszélt, amikor az országa lakosságának 78 százalékát kitevô fehéroroszoknak csak 10-40 százaléka beszél anyanyelvén, és így eluralkodik az orosz.
Ezzel már el is jutottunk az államnyelv kérdésköréhez. Érdekes volt hallani az észteket, letteket, miként küszködnek a kisebbségibôl többségivé vált helyzetükkel, s egyben az elnyomottakból elnyomókká válni, vagy nem válni dilemmájával. Amíg Ukrajnában még egy vagy több államnyelv, esetleg helyi hivatalos nyelvek bevezetésérôl beszélnek, addig a volt szovjet tagországok közül egyesek — lásd például Kazahsztánt — nem tudnak szabadulni az orosz nyelv bûvkörébôl. Szilágyi N. Sándor vitaindítójában is az államnyelvrôl esett szó. Míg a jelenlegi oktatási törvény a román nyelv megtanulását kötelezôvé teszi, a kolozsvári nyelvész visszadobja a labdát a másik térfélre: a hivatalos nyelv elsajátítása a kisebbség joga kellene hogy legyen, az államnak viszont illene hogy kötelessége legyen a nyelvtanulás jó lehetôségeit biztosítani. Mégpedig a nemzetiségeknek szóló külön nyelvkönyvek révén ötödik osztály után is és olyan tanszemélyzettel, amely beszéli az illetô kisebbség nyelvét. Jelenleg Romániában egyetlen olyan román nyelvtanárt sem képeznek, akit nem román anyanyelvûek oktatására készítenének fel.
Jó volt látni — az egyébként túl feszes ütemû — rendezvény során a szlovákiai magyarok nyelvi jogait tudományosan és politikailag alátámasztó angol nyelvû dolgozatok, ismertetôk, térképek stb. garmadáját. Hadd tudja meg mindenki, mi fáj nekik. Vajon mi, romániai magyarok, mikor fogunk tudni ilyen szinten értekezni a nagyvilággal?
Továbbra sem egységesek a tagországok abban, hogy egy idôben kell-e megkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat a kelet-európai tagjelöltekkel — derült ki EU-források közléseibôl a találkozó színhelyén, a luxemburgi Mondorf városában. Az olasz delegáció részérôl megerôsítették, hogy immár elfogadják a kezdeti differenciálás ötletét, míg a portugál miniszter közlései arra engedtek következtetni, hogy a vonakodó Lisszabont is rá lehet beszélni a nem közös kezdés elfogadására.
A luxemburgi EU-elnökségnek az volt az összbenyomása, hogy minden küldöttség egységes abban: a bôvítési folyamatnak bevonó jellegûnek kell lennie, de abban minden országot saját érdemei szerint kell kezelni. Valószínûnek tûnik, hogy az Európai Bizottság bôvítési javaslatait végül általában elfogadják, néhány ponton azonban felülbírálják.
Több külügyminiszter azzal érvelt a kezdeti differenciálás mellett, hogy túlságosan nagyok a különbségek a tagjelöltek között. Ugyancsak emiatt egyöntetû véleményként fogalmazódott meg az: a csatlakozás-elôkészítô stratégiát úgy kell fokozni, hogy csökkenjen a rés a tagjelöltek között. Többen emlékeztettek arra, hogy társult jelzések szerint is aránytalanságok adódhatnak a felkészítésben, ha az elsô körösöket a többieknél nagyobb mértékben támogatják.
A finanszírozás tekintetében maradt a déli államok álláspontja abban a kérdésben, hogy a bôvítésnek nem szabad a jelenlegi belsô felzárkóztatás rovására mennie. Utóbbi arányainak megváltoztatása azonban elkerülhetetlennek tûnik, ha az EU nem akarja növelni a rendelkezésre álló pénzügyi keretet.
A helyszínen próbál bizonyítékokat szerezni a belga rendôrség arra, hogy az Európai Unió brüsszeli intézményeiben dolgozók gyermekeit foglalkoztató óvodában pedofil cselekményeket követtek el. Az események azzal kezdôdtek, hogy a hároméves gyermek szülei különösnek találták a kicsi viselkedését, mert a gyermek egyik napról a másikra nem akart például uszodába menni, nem hagyta magát fényképezni, és nem szívesen szállt autóba. A szülôk pszichológusokhoz vitték a gyermeket, akik hosszas vizsgálódás után arra következtettek, hogy a gyermeket az uszodában zaklatták, esetleg fényképezték, miközben valamiféle szexuális kapcsolatba léptek vele. Csak a gyermek vallomásai, illetve további szülôk egyelôre nem igazolt panaszai engednek arra következtetni, hogy ugyanabban az óvodai csoportban más fiúkkal is hasonló eset történhetett.
Az óvoda az Európai Bizottság tulajdona, és mint ilyen, kívül esik a belga hatóságok jogkörén. A helyzetet bonyolította, hogy a brüsszeli testület csupán a napokban járult hozzá az intézmény átkutatásához — igaz ugyan, hogy a rendôrség addig nem is kért rá engedélyt. Az idôközben eltelt négy hónap azonban bôven elegendô lehetett a bûnösöknek arra, hogy eltüntessék cselekményeik minden nyomát, így kérdés, van-e egyáltalán remény az eset igazságos lezárására.
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |