1998. augusztus 25.
(X. évfolyam, 195. szám)

Tájbasimuló, meghunyászkodó politizálással, a romániai magyarság nemzeti érdekeit súlyosan veszélyeztetô kompromisszumok felvállalásával vádolta Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a szövetséget lapunk augusztus 21-i számában közölt interjújában, amelyben a jövô hónapban sorra kerülô Székelyföldi Fórum az RMDSZ megújulásáért címû rendezvény indítékairól nyilatkozott. A vita kibontakozása azonban megelôzni látszik a szeptember 12-re tervezett egynapos polgári fórumot: a válasz jogán Markó Béla RMDSZ-elnök reagál Tôkés püspök állításaira.

— Köztudott, hogy általában kerültem minden nyilvánosság elôtt zajló polémiát, most azonban nem hagyhatom szó nélkül Tôkés Lászlónak ezt a meggondolatlan nyilatkozatát — mondotta a szövetségi elnök. A tiszteletbeli elnöknek nem egyszer kínálkozott lehetôsége eddig is arra, hogy kritikáit megfogalmazza. Jól tudjuk: a Szövetségi Képviselôk Tanácsának ülésein, az Operatív Tanácsban, ahol különben elég ritkán van jelen, többször is megvitattuk és szavaztunk az ô bírálatai nyomán született javaslatokról, határozattervezetekrôl. Éppen ezért érthetetlen és aggasztó, hogy Tôkés püspök egy ilyen "RMDSZ-en kívüli" kezdeményezésen, az alsócsernátoni rendezvény keretében próbálja az RMDSZ kritikáját megfogalmazni. Aggasztó, mert ez a kezdeményezés arra utal, hogy Tôkés László nem bízik az RMDSZ vezetôségében. Sem az RMDSZ vezetôségében, sem a Szövetségi Képviselôk Tanácsában, vagy a Szövetségi Egyeztetô Tanácsban, az egész RMDSZ-ben! Véleményem szerint Tôkés László senkiben sem bízik, aki épp nincs egy véleményen vele! Az a tény, hogy a tiszteletbeli elnök csak akkor hajlandó az RMDSZ-t elfogadni, ha ez vele egy álláspontot képvisel, olyan intoleranciára vall, amely méltán adhat okot aggodalomra — mondotta Markó Béla.

— Ami pedig a kompromisszumokat illeti — folytatta a szövetségi elnök — ennek a koalíciónak a közös kormányprogramja valóban kompromisszum eredménye. Ez a kormányprogram nem csak az RMDSZ, hanem egyetlen koalíciós párt programját sem tartalmazza teljes egészében. Hangsúlyoznom kell azonban: a kormányprogram egyetlen pontja sem mond ellent az RMDSZ programjának. Nekünk nem a megkötött egyezségekkel akadnak gondjaink, hanem azzal, hogy a koalíciós partnerek képtelenek tiszteletben tartani ezeket az egyezségeket. Tôkés László egyáltalán nem érinti nyilatkozataiban a kérdésnek ezt a vetületét! Mindez azt bizonyítja, hogy az ô egyedüli célja az RMDSZ vezetôségének a lejáratása. Ismétlem: az a program, amelyet partnereinkkel megalkottunk, jó! A koalíció mûködik egyre rosszabbul, nekünk pedig elsôsorban errôl kell beszélnünk. Hiszen emiatt sodródhat az RMDSZ olyan helyzetbe, hogy képtelenné válik mindenféle együttmûködése a koalíciós partnerekkel — hangsúlyozta Markó.

Az RMDSZ-nek a Fidesszel, illetve az új magyar kormánnyal kialakult viszonyát illetôen Markó elnök kijelentette: — Tôkés László, aki minden áron azt próbálja belesulykolni a közvéleménybe, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetôsége esetleg rossz viszonyban lenne a magyar kormánnyal, téved. Ennek pontosan az ellenkezôje az igaz: a magyarországi parlamenti választások óta többször is volt alkalmunk tárgyalni Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel, és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon jól megértjük egymást. Tôkés László hiába próbálja elhitetni, hogy az RMDSZ vezetôsége pártpolitikai szempontokból alakítja viszonyát a mindenkori magyar kormánnyal. Nem lenne szabad megfeledkeznie arról, hogy az RMDSZ hasonlóan jó kapcsolatban volt korábban az MDF-kormánnyal, megfelelô volt a viszony a nemrég leköszönt magyar kormánnyal, és most is igyekszünk minél jobb viszonyt kialakítani a jelenlegi vezetéssel — mondotta Markó Béla, hozzátéve: — Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a különbözô magyar kormányoknak a határon túli magyarságra vonatkozó politikája közt ne lennének kisebb vagy nagyobb, akár lényeges különbségek. Az erre vonatkozó kritikánkat általában nem a nyilvánosság elôtt fogalmaztuk meg — hangsúlyozta a szövetségi elnök.

Kérdésünkre: hogyan kommentálja a koalíciós partnerek, elsôsorban a Demokrata Párt részérôl egyre erôsödô kritikákat, miszerint az RMDSZ nemigen járult hozzá a kormány munkájához, csak önös érdekeit nézte, csakis saját céljainak a megvalósítására törekedett, a szövetségi elnök úgy nyilatkozott: — Annak ellenére, hogy sokan esetleg demagógiának tartják, most, amikor kívülrôl is egyre inkább erôsödnek a támadások, minél nagyobb belsô összefogásra lenne szükség. Erre nyilván sokan azt fogják válaszolni, hogy az „egység"-jelszóval próbáljuk visszaszorítani a kritikát. Nem ez a szándékunk. A kritikának pedig megvannak a fórumai az RMDSZ-ben. De nagyon nehéz két tûz között helytállni. Ugyanakkor különös is ez a kétoldali golyózápor: román részrôl azért, mert állítólag az RMDSZ csak kisebbségpolitikai szempontjait érvényesítette, s nem vette ki a részét a kormány munkájának egészébôl; Tôkés László pedig azzal vádol, hogy megalkudtunk, tájbasimultunk, s kompromisszumainkat kéri számon tôlünk...

Székely Kriszta

Markó Béla az MTI tudósítójának nyilatkozva ugyanakkor kijelentette: "Tôkés László már jó ideje nem úgy nyilatkozik meg, mint az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, hanem mint a szövetségen belüli ellenzék egyik képviselôje. A csernátoni rendezvény szerintem kísérlet arra, hogy egy kis csoportosulásból platformot kovácsoljon, amihez bárkinek joga van az RMDSZ-ben, de a tiszteletbeli elnöki funkcióval semmiképpen sem fér össze. Tôkés Lászlónak el kellene döntenie, hogy tiszteletbeli elnök akar-e lenni a továbbiakban, vagy a szövetség egyik platformjának a vezetôje. Remélem, hogy ezt minél elôbb tisztázni fogja a püspök úr."

Kolozsváron, szeptember 5-én ülésezik ismét a Szövetségi Képviselôk Tanácsa. Napirenden:

A szövetségi elnök beszámolója; Miniszterek és államtitkárok beszámolói; Az RMDSZ gazdaságpolitikájának vitája (a hargitafürdôi tanácskozás konklúziói); Az Állandó Bizottság kiegészítése; Interpellációk.

A szövetségi elnöki hivatal közleménye megjegyzi: az ülés egynapos lesz.

A Radu Berceanu ipari és kereskedelmi miniszter által tervezett átszervezési program ellen tüntetett tegnap délután háromtól a RENEL körülbelül kétszáz alkalmazottja. Vasile Oltean szakszervezeti vezetô elmondta, hogy a szakszervezet kéri: vehessenek részt az átszervezést érintô döntések meghozatalában, a munkaadó tartsa be a megkötött kollektív munkaszerzôdések rendelkezéseit, a RENEL átszervezési programjának azonnali leállítását, az alkalmazottak képviseletét az igazgatótanácsban (ezt nem teszi lehetôvé a kormány idei 365-ös határozata). A munkaidôn kívül szervezett megmozdulás résztvevôi kormányellenes jelszavakat skandáltak. Vasile Oltean bejelentette: eddig a koalíciós pártok vezetôinek magánlakása elôtt szerveztek sztrájkôrséget, most pedig a nagyvárosok prefektúrái elôtt folytatódik az akció. Amennyiben megszerzik a rendôrség és a polgármesteri hivatal engedélyét, a napokban a kolozsvári prefektúra elôtt szerveznek hasonló akciót. (A vasutasok sztrájkját az országos szakszervezet felfüggesztette. Kolozsváron azonban bármikor spontán tiltakozásba kezdhetnek az alkalmazottak. Riportunk a 8. oldalon.)

K. O.

A Termorom részvényeseinek tegnapi közgyûlésén az Állami Vagyonalap képviselôje, Pãunescu Radu amellett szavazott, hogy bontsák fel a szerzôdést az Arthur Andersen céggel, amelyet az üzem tevékenységének fellendítésével bíztak meg. „A cég hat hónapot kapott arra, hogy befektetôt keressen, amely megvenné a gyárat. A határidô egy hónapja járt le és nem sikerült semmit felmutatniuk" — mondta a hétfô délutáni sajtóértekezleten Tescariu Olimpiu, az Alfa Kartell szakszervezet kolozsvári fiókjának alelnöke. A jelenlegi adminisztrátort, Potolea Dragos Ovidiut leváltották, helyét a hajdani menedzser, Donea Virgil veszi át. A változások után újból az Állami Vagyonalap kezébe kerül az üzem sorsa. A sztrájkot beszüntették, egyelôre viszont nem tudni: a vagyonalapnak milyen szándékai vannak a még mindig 230 alkalmazottat dolgoztató üzemmel.

K. O.

Két nagystílû csaló sötét ügyleteirôl május 28-i lapszámunkban már beszámoltunk. Pár nappal azelôtt került a nyilvánosság elé, hogy Alin Strãjescu, a Mobilgel Prod-Com Kft. 30 esztendôs ügyintézôje tetemes (csúszó)pénzösszeg fejében „nyerte meg" az orvostudományi és gyógyszerészeti egyetem új épületének bebútorozásáért kiírt tavaly decemberi árverést. Strãjescu és cinkosa, Augustin Câmpean, a fent említett egyetem egykori gazdasági igazgatója ügyeskedéseinek újabb részleteirôl tegnap értesültünk a megyei rendôrség immár hagyományos sajtótájékoztatóján.

Eszerint a múlt év végi árverést követôen Strãjescu az egyetem vezetôségének címzett átiratban két részletben kért elôleget a szállítandó bútormennyiségre: Câmpean december 12-én 250, négy nappal késôbb pedig újabb 312,8 millió lej átutalása felôl intézkedett. Az állami költségvetésbôl származó összeget Câmpean úgy kívánta elszámolni, hogy utasította Strãjescut: állítson ki az ügyletet igazoló számlát. Ezzel egyidôben egy másik irat is született: a tulajdonképpen csak papíron létezô bútor zárgondnokságba vételérôl tanúskodó jegyzôkönyv. Ezt az igazgató alákanyarintotta, s egyben szóbeli utasításra „beszerezte" rá Vasile Loga (63) építésvezetô, illetve Traian Popovici (54), az egyetem mûszaki osztályának mérnöke aláírását is. Az irat a több mint félmilliárdot érô bútormennyiség létezését és zárgondnokságba vételét „igazolta"!

A bizonyító eljárás alapján tovább hosszabbították Augustin Câmpean elôzetes letartóztatását: ezúttal szolgálati visszaélés, alkalmazott által elkövetett közokirat-hamisítás és hamisított okirat tudatos felhasználása miatt indult bûnvádi eljárás ellene. Három bûntársa szabadlábon védekezhet, a kárt nem sikerült megtéríteni.

T.-J. L.

AZ RMDSZ PATA-GYÖRGYFALVI KERÜLETÉNEK SZERVEZETE új székházba költözött, az Ariesului (volt Jobbágy) utca 55. szám alá. A székház nyitvatartási ideje hétfôtôl péntekig, 12–16 óra között.

Az óvodásoknak és iskolásoknak vakációs klubot nyitottak a székházban, ahol lehet sakkozni, römizni, asztaliteniszezni és kérésre, a székház videofilm készletébôl vetítenek is. A klub hétfôn, kedden, szerdán és pénteken mûködik, 12–16 óra között.

A fenti címen átvehetik az érvényes részvényes igazolásokat azok, akik kicserélésre leadták a Samus M. Dej által hibásan kibocsátottakat, valamint azok is jelentkezhetnek, tájékoztatás végett, akik valamilyen oknál fogva nem kapták meg Magyarországról a 10 százalékos kárpótlási határozatukat és még nem értékesítették azt.

A Sigismund Todutã Zenelíceum pótfelvételit hirdet szeptember 3-7 között az I-VIII. osztályokban üresen maradt helyekre. Augusztus 24-tôl rendszeres elôkészítôt tartanak a líceumban. Bôvebb felvilágosítás a 194-807-es telefonon, vagy az iskola Victor Deleu 2. szám alatti titkárságán. Ugyanitt lehet beiratkozni szeptember elsejéig.

A Kül- és Belmonostori RMDSZ szervezet kirándulást szervez az Aranyos völgyébe (Detunáták). Találkozás a Taromnál augusztus 29-én, szombaton reggel 7 órakor. Érdeklôdni a 165-685-ös telefonszámon lehet. Feliratkozás a Pro-Juventute székházban a Mócok útja 75. szám alatt, kedden és csütörtökön este 6-8 óra között.

• Augusztus 17-én ismeretlen tettesek felnyitották a szamosújvárnémeti Otilia C. személygépkocsiját, amelybôl elloptak egy bôrtáskát. Ebben 2,5 millió lej készpénz mellett a vállalkozó iratai voltak, köztük a vezetôi jogosítvány és a személyazonossági igazolvány. Négy nappal késôbb a szamosújvári Shate Kft. tulajdonosa nyitáskor talált egy papírfecnit, amelyen a tolvaj 250 ezer lejt követelt az iratok visszaszolgáltatása fejében. A pénzt a szamosújvári mozi elôtti szemétládába (!) kérte elhelyezni, és „utasításaiban" az üzletember telefonszáma felôl is érdeklôdött. Hét órás les után a rendôrök a pénz kiemelése közben érték tetten Alexandru Ioan Teglast: a 17 esztendôs, jelenleg foglalkozás nélküli, büntetett elôéletû fiatalembert bekísérték. Bûncselekménye, azaz a magánvagyon kárára elkövetett minôsített lopás 3-tól 15 évig terjedô börtönnel büntethetô.

• Tragikus véget ért a kolozsvári Vasile Ioan Pop két kiskorú gyermeke: a 2 és fél éves Tabita Ioana és az egyéves David Ioan szénmonoxid-mérgezésben vesztette életét. A vasárnapi tragédia a könnyûipari szakiskola Tábor utcai bentlakásának 1-es szobájában következett be, ahol kora délután a férfi mintegy 20 percig felügyelet nélkül hagyta gyerekeit. Ezalatt a konnektorban felejtett légmelegítô és más, rögtönzött villanydrótok valamelyike rövidzárlatot okozott, s a lángok hamar elharapóztak.

• Pénteken kirabolták Vasile Pãcurar mezôbôi lakost. A 38 éves férfi arról számolt be a rendôrségen, hogy Aranyosgyéres határában, a Rákos-patak közelében, két fiatalember lerohanta, összeverte, majd 40 ezer lej készpénz mellett elvette a személyazonossági igazolványát is. Az aranyosgyéresi illetôségû útonállókat már másnap azonosították: a 17 esztendôs Alexandru Petert és rovott múltú bûntársát, a 25 éves Viorel Bandulát bekísérték.

• Nyomoznak Relu Axinte horgesti-i (Bákó megye) lakos csalási bûncselekményének ügyében. A 34 esztendôs férfit azzal vádolják, hogy augusztus 18-i, tiltott valutaügyletek során, Magdalena C. R.-t 800 ezer, Ioan M.-t pedig 1,2 millió lejjel csapta be. A valutaüzért elôzetes letartóztatásba helyezték.

(turós)

Az utcai pénzváltóknál a forint 40/41, a márka 4840/4930, a dollár pedig 8660/8760 lejbe kerül.

„Elvben minden vásznon születhet remekmû. Nem mindig sikerül, de a remény örökre megmarad. Semmi sem véletlen, bár a hazardírozásnak is megvan a maga szerepe.

Az idôtálló festészet hívének vallom magam. Nem vagyok spontán. Elôfordul, hogy bizonyos munkákat újra feldolgozok, amelynek elemei ezáltal más összefüggésekben jelennek meg, mint ahogy eredetileg terveztem, mindez azonban nem akaratomtól függetlenül történik.

Ha jól ismered a mesterséged, nem kockáztatsz semmit: mindig találsz sajátosan egyéni megoldást, még akkor is, ha esetleg nem vagy teljesen megelégedve vele. Úgy érzem, magam ritkábban csúszok el a sikertelenség irányába, de ez már büszkeség kérdése is.

A falu, mint téma, számomra nem a legkényelmesebb megoldást jelentette, ahogyan többen is gondolnák, hanem egy olyan környezetet, amibe beleszülettem, amit jól ismerek, ami már eleve adott volt számomra"- vallja a festészetrôl és önmagáról az 1991-ben, 59 éves korában elhunyt Paul Sima festômûvész, a Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola egykori professzora és dékánja abban az interjúban, amit Valentin Tascu készített a festôvel 1982-ben.

A mûvész munkáiból a Bánffy-palotában rendezett nagyszabású emlékkiállítás augusztus hónapban még megtekinthetô, hétfô és kedd kivételével naponta 10 és 17 óra között.

Még hogy nálunk semmi sem történik! Ugyan kérem, olcsó újságírói fogás — üti meg a fülem az érdekesnek ígérkezô beszélgetésfoszlány. A motorzúgáson kívül hosszú ideig senkinek sem akaródzott megtörni a munkából hazaigyekvôkkel zsúfolásig megtömött busz álmos csöndjét, így aztán az elcsípett mondat egyenesen frissítôleg hatott a tompító augusztusi kánikulában. Úgy helyezkedtem, hogy halljam, hátha lesz folytatás is. Szerencsém volt. A hang — tulajdonosát nem láttam — tovább morfondírozott, s abból, ahogyan belemelegedett a témába rájöttem, egy ifjú hölgyet akar, nem elsôsorban belpolitikailag kimûvelni. Ezt leszámítva a sztori jó volt, és arról szólt, hogy jó tizenöt évvel ezelôtt, amikor Hang Úr éppen Algírban birkózott a kisázsiai napsütésnek a mienkhez képest szinte kétszeresen kínzó gyönyöreivel, hazai ízekre vágyva, vásárolt egy zsák krumplit. Mielôtt kifizette volna, bekukkintott a csomagba, szemrevételezte az árut és elégedetten cipelte haza az elsô osztályú, válogatott burgonyát. Otthon aztán kezdte kicsomagolni, s amint az elsô sort leszedte, legnagyobb meglepetésére és bosszúságára a zsákban narancs volt. Mikor hazajövet elmesélte a családnak és ismerôseinek, azok irigykedve gondoltak az ottani narancsosan paradicsomi állapotokra. Nálunk akkor a krumplinak szinte nem is volt ára, a narancs viszont elérhetetlen volt. S itt jött említett úr megfellebbezhetetlennek szánt végkövetkeztetése a hazai változásokat illetôen. Kéremszépen, most már nem kell Algírba mennünk ahhoz, hogy esetleg hasonló élményben lehessen részünk. Elôfordult már, hogy itt is olcsóbban juthattunk a zamatos déli gyümölcshöz, mint a mifelénk a szegények eledelének számító burgonyához. Pedig nekünk krumliföldjeink vannak, nem narancsligeteink.

Hang Úr idôközben leszállt, jómagam pedig kénytelen voltam megállapítani, hogy való igaz, nálunk tényleg történt valami az utóbbi években, s nem ártana már kipróbálni azt a kollégák javallta narancspaprikást is.

Németh Júlia

„Ha jó sörre és tisztességes kiszolgálásra szomjazom, nem Félixfürdôre megyek, hanem át a határon és megállok a budapesti autósztráda mentén lévô kiskocsmák valamelyikénél" — mondotta nekem nemrég egy nagyváradi román. Ha netán valaki nem tudná: Félixfürdô tíz percre van Nagyváradtól. Egy másik alkalommal pedig egy marosvásárhelyi mesélte nekem, hogy ha egy európai metropolisban úrnak akarja érezni magát, akkor átugrik Budapestre és beül kávézni egy dunaparti kávéházba... majd hazatér. Az út a határig nehéz, utána minden tökéletes. — „Miért nem Bukarestbe megy?" — kérdeztem. „Mert, amilyen rosszak az utak, hamarabb eljutok Budapestre, mint Bukarestbe; ráadásul a város szebb és tisztább, az emberek pedig civilizáltabbak", felelte.

E két, százszázalékosan igaz beszélgetéstöredéket óhatatlanul összefüggésben kell hoznom, egy, kolozsváriakkal folytatott, elég heves vitával. Ôk egyrészt arról panaszkodtak, hogy a pár évvel ezelôtti „moldvai invázió" tönkretette „városuk légkörét", másrészt azt állították, hogy a bukarestiek, általában a „regátiak" nem értik Erdélyt. Az volt a végkövetkeztetés, hogy meg kell engedni Erdélynek, hogy egyedül oldja meg gondjait, a kárpátontúliak kéretlen beavatkozása és az ottani területekrôl érkezô, hívatlan emigránsok „könnyezetszennyezô" idejövetele nélkül. Hasonló erôvel és érveléssel ugyanilyen gondolatokat tártak elém a szebeni románok, a temesváriakról pedig hadd ne beszéljek. Érdekes, hogy sohasem hallottam a jászvásári, a botosani-i, vagy a vaslui-i románokat az erdélyiek „inváziójára" panaszkodni. Ellenben a bukovinaiak mindig azt állítják, hogy ôk nem moldvaiak, valahogy úgy, mint ahogy a hargitai és kovásznai székelyek sem vallják magukat magyaroknak. Egy alkalommal több Szucsáva-környéki falu lakosai nagyon határozottan magyarázták el, hogy nekik olyan szokásaik és szabályaik vannak — mint például a kataszteri szabályozás —, melyek még Mária Terézia és II. József császár korából származnak. És nem értik, hogy ezeket a bukaresti fônökök miért nem veszik figyelembe és miért nem tartják tiszteletben.

A Bánság és Dobrudzsa — különbözô okok miatt — Románia legkozmopolitább tartományai. Ott az önkormányzat, az európai és az euro-atlanti integrálódás eszméi nagyon gyorsan meggyökereznek, ez abból is kiviláglik, hogy polgáraik választáskor fôleg a fiatal, nemzetközileg nyitott pártok felé tájékozódnak. Nem véletlen, hogy az eurorégiókat és a nyugati helységekkel kialakított testvérkapcsolatokat illetôen Temes, Arad vagy Krassó-Szörény megyék a legaktívabbak, tehát a legfejlettebbek. A bánsági románok mindig nagy büszkeséggel magyarázzák el, hogy ôk mások, mint a többi román, mivel fejlettebb közösségi szellemiséggel, hosszasabb polgári neveléssel és gazdagabb interetnikus együttélési tapasztalatokkal, vagyis pontosan azzal rendelkeznek, amit az Európába való betagolódás megkövetel. Ezért nem fogadhatják el, hogy Európába való menetelüket a „regátiak, valahok, bukurestyánok" „balkanizmusai" és „levantinizmusai" fékezzék. Még ha a dolgokat nem is nevezik nevükön, minden szavuk világossá teszi, hogy Európa és Bukarest közül a bánságiak, akárcsak az erdélyiek, az elôbbit választják.

1992-ben, amikor az állami vagyon öt területi holdingba való kiegyensúlyozott felosztása révén felvetôdött a FPP létrehozása, megfigyelték, hogy Erdélyben és a Bánságban a kis- és középvállalkozások a gyakoribbak, Moldvában, Havasalföldön és Olténiában pedig fôleg a veszteséges mamutvállalatok találhatók. Íme, ezért nem kell meglepô legyen az, hogy a gazdasági dinamizmus és a vállalkozói szellem fejlettebb Erdélyben és a Bánságban, ott, ahol — következésképpen — a privatizáció is gyorsabban haladt elôre. Ugyanakkor az Ókirályságban jóval szélesebbkörû az elszegényedés, a proletarizálódás, ami maga után vonja az etatizmus, protekcionizmus és a konzervativizmus iránti vonzalmat, az idegenektôl és a túl gyors változásoktól való félelmet.

Azt a körülményt sem kell lebecsülni, hogy a külföldi valutákra való átszámításkor az erdélyiek és a bánságiak a német márkát használják, míg a regátiak (havasalföldiek, oltyánok, moldvaiak, dobrudzsaiak) az amerikai dollárt részesítik elônyben. Ebbôl az európai és a transzatlanti vonzáskörzet között megosztott Románia képe rajzolódhat ki. A nép szemszögébôl tekintve úgy tûnik: ma Németország és az USA az a két pólus, amely felé a románok reményei irányulnak.

Erdélyt és a Bánságot járva, a közemberekkel beszélgetve arra is ráébredünk, hogy — a schengeni térség határainkhoz való közeledésével egyidejûleg — az ottani románoknak azt a frusztrációs érzést kell elviselniük, hogy a „regátiak balkanizmusa" miatt megtagadják tôlük a szabad utazás jogát abba az Európába, amely — legalábbis Bécsig — szüleiknek útlevél nélkül elérhetô volt. Ugyancsak nagy hatású végighallgatni a temesváriak azon érvelését, amellyel bebizonyítják: a Béga-csatorna roppant fontos infrastruktúra, ami viszont csak akkor lehet hasznos, ha Románia, Szerbia és Magyarország bizonyos területeit egy gazdasági-közigazgatási területként kezelik. Szintén zavarbaejtô a bihari, mármarosi, beszterce-naszódi vagy fehérmegyei románok azon véleménye, miszerint az általuk ... Bukarestnek fizetett adók — melyek az ô munkájuk gyümölcsei — nem térnek vissza hozzájuk, hanem a déli lustákat, ravaszkodókat és sáphúzókat gazdagítják. A medgyesi Földgázipari Gazdasági Egyedáruság Bukarestbe való költöztetési szándékának — igaz vagy hamis — híre majdnem lázadást keltett abban az Erdélyben, amely egyre jobban fél attól, hogy mások nyereségéért, szükségleteinek kielégítéséért és fejlôdéséért dolgozik — noha azok ugyancsak románok.

E gondolatokban, gesztusokban és rejtett gyötrôdésekben ugyanazok az aggodalmak, elégedetlenségek és érvek fedezhetôk fel, mint amelyek az északi területek olaszainak a déliekkel való kapcsolatait jellemzik, és amelyek a — gúnyos és látszólag ártalmatlan — „Milánó azért dolgozik, hogy Róma alhasson és Nápoly dalolhasson" mondástól lassanként a „Pó-menti Köztársaság" függetlenségét követelô elszakadási mozgalommá fejlôdtek.

Noha nem kívánja az elszakadást, a romániai „Dél", akárcsak Itáliában, elégedetlen „Észak" viselkedésével. Ne legyünk igazságtalanok a moldvaiakkal. Ôk teremtették meg a román történelmi dicsôség nagy részét, a román kultúra ragyogásának nagy részét, és a román gazdaság eleségének nagy részét. Hogy mit kaptak cserébe? Megvetést és elmaradottságot. Már a Fejedelemségek — kevesebb mint százötven éve történt egyesülésekor— úgy érezték a moldvaiak, hogy kibabráltak velük. A szentimentális, hagyománytisztelô, lojális és legitimista moldvaiak elvileg nem ellenségei a haladásnak, hanem csak az új azon elemeinek, amelyek gyorsabban gyûlnek fel, mintsem ôk el tudnák fogadni; nem általában utasítják el a haladást, hanem a folyamatos evolúciót részesítik elônyben az ugrásszerû, forradalmi fejlôdés helyett. Ha óvatosak a Nyugattal szemben, csak azért, mert nem álltak vele kapcsolatban. Ma egyetlen fontos európai út sem halad át Moldván és nem kapcsolja egyetlen, Nyugat-Európa értékeit képviselô országhoz sem. A moldvai infrastruktúrába való masszív beruházás, a Lvovon, Csernovicon, Szucsáván és Jászvásáron áthaladó, észak felé Gdansk-ba, a Balti-tengerig, délen pedig az Égei-tengerig, Alexandropolisig kiágazó Varsó-Bukarest autópálya-terv megvalósításának állhatatos nyomonkövetése nélkül az európai közösség szellemisége nehezen fog behatolni e térségbe, és Erdély kozmopolita lelkesedése és Moldva idejétmúlta óvatossága közötti fáziskülönbség káros következményekkel jár. Noha a „Moldvaiak Pártja" megalapítása pillatnyilag badarságnak tûnik, nem szabad egy kézlegyintéssel elintézni, mivel egy újabb szegregációt jelez.

Végül hadd tegyük hozzá, hogy a valahok (a havasalföldiek és az oltyánok) is egyre gyakrabban nyilvánítják ki elégedetlenségüket amiatt, hogy az erdélyiek nehézkes szigorúsága és a moldvaiak konzervatív érzékenysége magakadályozza ôket azoknak a spekulációknak a véghezvitelében, melyek iránt különleges hajlamot éreznek, akárcsak az inkább utánzás, mint alkotás révén szerzett gyors fejlôdés iránt.

Az adott feltételek között mi marad Románia nemzeti egységébôl? Mondjuk ki nyíltan: ez még nem jött létre, csak a megvalósulás útján halad, de ugyanakkor olyan centrifugális erôk veszélyeztetik, melyek a román környezetben hatnak és ennek strukturális különbözôségébôl táplálkoznak. A totalitarizmus kísérletet tett a román társadalom egységesítésére, és arra, hogy összefogja az államhatáron belüli összes történelmi tartományban élô románokat. A demokrácia újra napvilágra hozta az eltéréseket. Ezek önmagukban nem károsak, amennyiben nem képviselnek olyan, egymástól annyira távolesô kulturális-civilizációs szinteket, hogy kényelmetlenséget és feszültséget teremtsenek, egymástól eltérô elvárásokat, óhajokat és távlatokat hozva létre. A politikai elit hiába erôlteti az egységes állam fogalmát, ha ez nem támaszkodik szilárdan a nép érzéseire, érdekeire és meggyôzôdéseire, melyeket a gazdasági, társadalmi és kulturális valóság határoz meg. Úgy tûnik, hogy Románia poszt-totalitárius kormányai nemzeti egységünket annyira szilárdan elnyert adottságnak tekintik, hogy nem veszik számításba az ország különbözô történelmi tartományaiban élô román közösségek eltérô fejlôdését.

Ezért hiányzik egy igazi nemzetpolitika, amelynek célja a román nemzet szerves összhangjának a megteremtése, az egységes jelleg adott úton való biztosítása, mindenfajta sovinizmus elutasítása és az európai és euroatlanti sors felé való nyitás feltételei közepette. Ha a román állam sürgôsen nem fogad el egy ilyen politikát — amelynek helyi önrendelkezési és közigazgatási intézkedéseket is magába kell foglalnia — nem az idegenek, vagy a nemzeti kisebbségek, hanem maguk a románok fogják újra felvetni nemzeti egységünk kérdését, s ezt nem azért teszik, mert rossz hazafiak, hanem mert rosszul kormányzottak.

* Megjelent a ZIUA 1998. aug. 18., keddi számának 4. oldalán

Metz A. Márton fordítása

Nyolc és fél éve, pontosabban az RMDSZ megalakulásától kezdve szünet nélkül halljuk, hogy a romániai magyarság egyik vagy másik elvárása éppen nem idôszerû. És a dologban az a fájdalmasabb, hogy nemcsak a mindenkori hatalom int bennünket a világvége utánig tartó türelemre, hanem az RMDSZ-vezetôségnek éppen az a része, amely közelebb áll a hatalomhoz, tehát amely a legtöbbet tehetne az éppen idôszerûtlennek kinevezett igények megvalósításáért.

A kezdeti az idealista álmokra, például a kolozsvári Bolyai Egyetem természetszerû visszaállítására a románok és a magyarok meghatott összeborulása nyomán, a válasz az volt, hogy ne legyünk szeparatisták. Ha nem, hát nem, akkor ez a probléma nem idôszerû, de legalább a marosvásárhelyi Bolyai Líceumot meg tetszenek engedni? Az sem ment együtt–impreunã, hát akkor szintén idôszerûtlenné vált. Ezután — és csakis az elsô kudarcsorozat után és fôleg a jogos kisebbségi igényeket elfojtani akaró pogromkísérlet után — került napirendre az autonómia, az államhatáron belüli önrendelkezés szükségessége. Aminek az idôszerûségét felvetni éppen most azért nem idôszerû, mert kormányban vagyunk, ugye. Korábban meg éppen azért volt nehéz dió, mert nem voltunk kormányban, ugye.

A példákat hosszasan sorolhatnánk, a kétnyelvû feliratozástól a kisebbségi vagyon visszaszolgáltatásáig, vagyis olyan ügyekkel kapcsolatban is, amelyek a mérlegben a pozitív oldalra szoktak kerülni. A sajnálatos az, hogy alig valamivel több kétnyelvû helységnévtáblánk van (bemázolatlanul), mint a nyílt nemzeti- kommunista diktatúra idején, és körülbelül pontosan annyi ingatlant adtak ténylegesen vissza, mint 1989 elôtt. Ez is annak tulajdonítható, hogy vezetôink nyolc és fél éve várnak a megoldás idôszerûségére. (Bezzeg a negyvenes évek végén, amikor államosítottak — pontosabban: nemzetiesítettek —, a hatalom akkori birtokosai pillanatig sem gondolkoztak azon, hogy a kilakoltatottaknak van-e hova költözniük.)

Különleges eset a kettôs állampolgárság, vagy állampolgársági kettôsség kérdése. Nem azért, mert maholnap majdnem minden más nemzet fiai számára idôszerû, csak éppen számunkra nem, hanem, mert a megoldás elhalasztására érdekes érvet találtak. Azt mondták, nem fogadhatjuk el azt, amit fel sem ajánlottak. Nagy kunszt lenne csak azért hadakozni, amit felajánlanak! Ez a politikusi logika vezet a számunkra felajánlott zsákutcába, amelynek a nemzetállamépítés jelenlegi szakaszában multikulturalizmus a neve.

A nyolc és fél éves tapasztalatból leszûrhetjük a tanulságot, hogy ha valami kevésbé idôszerû, akkor az csakis a jövôhöz képest értendô. Vagyis a Bolyai Egyetem ügye idôszerûbb volt 1989 decemberében, mint 1996 novemberében, 1997 januárjában úgyszintén sokkal idôszerûbb volt (de nagy erôbedobással elszimpóziumozták), mint a NATO-fintor után, ma mérhetetlenül idôszerûbb, mint esetleg az ezredforduló után lesz. Viszont az RMDSZ ezredfordulói vezetôségének mégis a lehetô legidôszerûbb lesz a Bolyai Egyetem (ha addig meg nem valósul). A mindenkori RMDSZ-vezetôségnek minden olyan törekvés a lehetô legidôszerûbb kell hogy legyen, amely a romániai magyarság létérdekeibôl fakad.

Azért is roppant idôszerû a szeptember 12-i alsócsernátoni tanácskozás, mert az idôszerûtlenségre való hivatkozás politikájának elvetése nélkül kétségessé válik az RMDSZ további létének idôszerûsége.

Nits Árpád

Karddal és puskával jár. Vág, lô, szel, lô. Bátor, már szinte ulánbátorinak, vörösen hôsnek taksálható építészként szeli ketté városa fôterét euklidészi és nem-euklidészi részre, nyilván trakófil részrehajlással (cum studio — mondják latinul), de a magasabb mér- vagy tértan studírozását nem erôltetve. Miután Pruteanutól megtanulta, hogyan kell agyonhallgatással lelôni Bolyait, a „nem-euklidészi fôtérrészt" Lobacsevszkijrôl nevezi el — multikulturális szlavofíliával (és mielôtt álmában — în somn — a hajósok a tengerbe dobják, ahol összetéveszti, nem „ca un bun nas", nem mint jó „nás", a cethal és a románul somn-nak hívott harcsa gyomrát). Majd ámul, hogy hirdetôoszlopokra csuda jó — bagã i-o’n ciudã — verssorokat ragasztanak. Ilyeneket: „Lop, lop az oszlop, / furã stîlpul iute. / Gyorsan hazaindul Noszlop; / kérdés, hazajut-é." Továbbá: „Nu! Nu! Salvanu / nu în somn ciupeste. / Face sã fie slav anu / cît ai zice peste."

Ács Áron

TORDA TÖBB, mint a köztudatban élô cementporos iparváros. Erdély nem egy, nagy horderejû történelmi eseményének színhelye. Földrajzilag Kolozsvártól délkeleti irányban alig 30 kilométerre, az Aranyos folyó két partján keresendô, az emberi jogok koordinátái között pedig a napjainkban sokat hangoztatott Európában, ahová még 1568 januárjában „lépett be"... Akkor foglalta ugyanis törvénybe a Tordai Országgyûlés — világviszonylatban elôször — a lelkiismereti- és vallásszabadságot. (...)

Orbán Balázs jegyzi meg egyik munkájában, hogy „Torda sokáig Erdély fôvárosa", azaz vezetô városa volt (Lásd Orbán Balázs: Torda város és környéke. Bp., 1889. 169.). (...) Bércek felé tolt pontként, mind a mezôség gabonatermelôinek, mind a fát árusító havasi lakosoknak kitûnô piacul szolgált. Vásári forgalma jelentôs; még a múlt század hatvanas éveiben a vidék embereinek elsôdleges foglalkozása földmûvelés, állattenyésztés, gyümölcstermesztés és a kereskedelem. Az iparosok közül a fazekasok, a bôrösök és az élelmiszeresek szerepelnek nagyobb számban. Utóbbiak egyik híres-nevezetes készítménye, a rozslisztbôl, mézbôl gyúrt, tordai-pogácsa nemcsak a gyomrokba, az irodalomba is bevonult. Babits Mihály feledhetetlen Erdély címû versében megemlékezik a porhanyós csemegérôl.

Nemes Ödön, a jeles pedagógiai- és szépíró, Avram Iancuról írott portréjával egyben az erdélyi népek testvériségének hirdetôje, 1869-ben egy budapesti folyóiratban lelkesedéssel jegyzi meg Tordáról: „Ipara élénk, kereskedése emelkedô" (Lásd, Nemes Ödön: Torda. In: Hazánk s a Külföld, 1869/30. 466.). Azonban — tegyük hozzá —, csak a századforduló táján lel nagyobb lendületre, mikor már Amerikába, Indiába exportáló cellulózüzeme, gipsz- és sörgyára, fafeldolgozó mûhelyei vannak, s az iparosodás szele a vármegye más ismertebb helységeit: Felvincet, Aranyosgyérest, Marosludast sem kerüli el.

A gazdasági fejlôdés a helyi társadalmon belüli informálódási igényt is magával hozza. Már 1830-ban létezett a városban kis Olvasó Társaság, amelynek tagjai a Tudományos Gyûjtemény, a Hasznos Mulatságok, a Pesti Nemzeti Újság, az Erdélyi Híradó és a Nemzeti Társalkodó példányait forgatták, megbeszélték az érdekesebb országos és helyi eseményeket. A múlt század utolsó évtizedeiben a közösségi és társasági életet már jóval több, olajozott, régi önképzô intézmény szolgálja. Itt említhetjük a Tordavármegyei Kaszinót, mely 1833-ban kezdte el tevékenységét Jósika Lajos, majd Kemény Farkas elnökletével, s a szabadságharcot követô kényszerszünet után Tordai Kaszinó névvel folytatta aktivitását. Jogutóda az 1867 tavaszán kaput táró Polgári Kaszinó, melynek elsô elnöke Érsek Elek, jegyzôje pedig Kôvári Józsa volt. A Tordai Olvasó Nôegyletet Puhl Ignátzné alapította 1844-ben, Fûzi Sándor református lelkészkarnagy 1872-ben a Tordai Daloskört szervezte meg, de létrejött a továbbiakban a Kereskedôk Társasága, a Zene Egylet, az Iparosok Önképzôköre, a Gazdasági Egylet, hogy csak néhányukat említsük. Beszámol ezekrôl a Tordai EMKE — Emlékkönyv (Összeállította Borbély György, Torda, 1894. 199–200., 202–203.) Többségükben az újságolvasás és a rendszeres gondolatcsere megszokottá vált. Annak ellenére, hogy Torda-Aranyos vármegye a tankötelesek beiskolázása szempontjából legtöbbször a kullogók listáján szerepelt, a megyeszékhelynek számos és nagy múltú iskolája volt. A múlt század hatvanas-hetvenes éveibôl református, katolikus és polgári iskolája, kisdedóvója, az ipari és katonai oktatást biztosító tanintézete ismeretes, és mindezek elôtt neves unitárius gimnáziuma, mely a XVI. században kezdte el mûködését, s nem egy rektorából püspök, magas állami tisztségviselô, vagy az irodalom elismert mûvelôje lett. Sorukban találjuk Csanádi Pált, Járay Jánost, Koncz Boldizsárt, Bartók Jánost, Derzsi Simó Istvánt, Tôzsei Jánost, valamint a nagy tudású Kertesi Sámuelt, vallási és történelmi munkák szerzôjét, késôbbi kolozsvári tanárt. A névsor elejére kívánkozik, a Désnél is említett, Bogáthi Fazekas Miklós, az unitárius vallás elkötelezett hirdetôje. Szép História (1575) címû munkájába beleszövi a korabeli tordai nôket is, akik — szerinte — fényûzôek voltak, s csak a pénzes férfiakat kedvelték... Legnagyobb költôi mûvét, a Mátyás király dolgairól-t (1577) azzal zárja: „Gondolom tudjátok, végeztem Thordán". Itt rektoroskodott.

A fentiek megvilágításában már érthetô, miért ringatta az elsô helybeli lap bölcsôjét a tordai unitárius gimnázium. Falai között pezsgô önképzôköri tevékenység zajlott. 1832-ben — a kaszinóalapító felnôttek példájára — az intézet nagyobb tanulói is egy baráti, olvasó társaságot hoztak létre, s zsebpénzükbôl megrendelték a Nemzeti Társalkodó, a Jelenkor, és a Kolozsvári Társalkodó címû közlönyöket. Diáklappal, a kolozsvári Unitárius Kollégium néha idevetôdô termékein kívül, azonban csak a következô évtizedekben találkoztak rendszeresen, amikor a felsô osztályosok maguk közül évenként szerkesztôket és kiadót választottak, akik aztán kéziratos kis újságot állítottak össze. Ebben önképzôköri dolgozataikból, nagyobbrészt verses munkáikból adtak közre. Ezek ma már fellelhetetlenek. Létezésük szegényes bizonysága Kádár József harmadik személyben írott önéletrajzi vázlatának egyik passzusa: „Az unitáriusok tordai gimnáziumába vitetvén, a III. elemi osztályba vették fel. III-ik gymn. osztályos korában már deákká levén, tanítványokat kapott s járt legatiokba. Az ifj. önképzôkörének tagja, a Remény, Viola, stb. címen megjelent ifj. lapnak szerkesztôje volt" (Lásd Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye nevelés- és oktatásügyének története. Dés, 1896. 229.).

Kádár életrajzi adatainak ismeretében, feltehetô, hogy a Remény, azaz a Viola 1867-ben került ki keze alól, ami nem jelenti azt, hogy nem létezhettek korábban, akár késôbben is.

Arra, hogy hova lettek, dr. Varga Dénes, a gimnázium egykori igazgatója sem talált választ. „Mi történt az ifjúsági olvasótársaság és önképzôkör alapszabályaival, jegyzôkönyveivel, az ifjúság által szerkesztett Remény és Hajnal címû lapokkal? — nem tudhatom" — írta 1907-ben az iskola történetét feldolgozó, közel félezeroldalas könyvében (Lásd Varga Dénes: A tordai unitárius gimnázium története. Torda, 1907. 379.).

A Remény, a Viola és a Hajnal csak szerény és zártkörû lappróbálkozás. Ennél többre kötelezték a várost kulturális hagyományai, nagyjai. (...)

1877. MÁJUS 19-ÉN VÉGRE kipattant a tordai kultúrhumuszból a Haladás címû elsô helyi hírlap, s elindult vele ezen a vidéken is a magyar újságírás. Címe, bár tordai vonatkozásban némileg illusztratív, kevésbé szerencsés, hiszen futott már ez idôben egynéhány Haladás, nem említve a további kolozsvári, székelyudvarhelyi, aradi, sepsiszentgyörgyi, budapesti különbnél különb jellegû, azonos nevû kiadványokat. A tordai Haladás, mint „Társadalmi, tanügyi, közgazdasági és ismeretterjesztô közlöny" hetente kétszer: szerdán és szombaton jelent meg, négy 45,5x30,5 cm méretû oldalon. Felelôs szerkesztôje és kiadótulajdonosa Volz Bálint, aki újságát helyben, saját könyvnyomdájában állította elô. A hírlap igazi zászlóbontója, szellemi alapítója és mentora azonban Moldován Gergely, Torda-Aranyos tanfelügyelôje, a késôbbi kolozsvári egyetemi tanár. Neve szerénységbôl nem került a lap fejlécére, még utalás sem történt erre hasábjain.

Bemutatkozását a Haladás egyszerûen kezdi: „A városnak és megyének épp úgy, mint egy államnak, van tan-, közgazdasági-, társadalmi-, közigazgatási stb. ügye, ezeket fogjuk felölelni, ezekre leszünk fôtekintettel, ezeknek javítása, emelése lesz egyedüli célunk, kizárva a politikai kérdések megvitatását, minden személyeskedést — ez a mi programunk" — vallja többek között a Mit akarunk? címû indítócikkében. Fôbb rovatai: Vezér- és második cikk, Tárca, Csatatér, Városi és megyei élet, Tanügy, Nemzeti színészet, Csarnok, Közgazdaság, Hírek, Nyilttér, Szerkesztôi üzenetek, Hirdetések, majd a késôbbi Budapesti Levelek, Törvényszék és Borsszemek a kiadvány jellegéhez idomuló, viszonylag széles érdeklôdési beosztásról tanúskodnak, amely azonban az úttöréssel járó nehézségek, a heti kétszeri megjelenés gondjai, a foghíjas munkatársi csoport, a városban forgalmazott divatos kiadványok konkurenciája, s nem utolsósorban a gyakorlatlan szerkesztôi munka miatt nem töltôdtek ki mindig a hozzá fûzött reménnyel.

A Haladás, amint már elsô számában bejelentette, nagyobbrészt az „állam tartópilléréhez", vagyis az iparososztályhoz kívánt szólni. Meglehet, éppen ezért alakult ki nehézkesen olvasóközönsége, pedig egy lapszám ára — az akkori piaci viszonyokhoz mérten — alig érte el a 160 grammnyi szalonnadarabka ellenértékét, amint az egész évre szóló elôfizetési díj egy hektoliternyi törökbúzáért fizetett pénzösszeggel volt egyenlô.

Kétségtelen, vezércikkei adták meg a lap alapgondolatát. Egész soruk röppenti fel az iparosok gondjait, néhányszor megoldásokat kínálva ezekre, legtöbbször azonban — tágabb szemlélet híján — a részletekbe bukva. (...) A Haladás a „kényes" kérdéseket sem kerüli: „(-)"-jel mögül az ôszinte tisztelet jegyében tudósít a vidék más nemzetiségû lakosságáról, a magyar–román viszonyról: „Meg vagyunk gyôzôdve, hogy sem a magyar, sem a román s egyáltalában megyénk egyik ajkú népe sem iparkodik arra és nem tûzte ki célul azt, hogy a másikat magába kebelezze, hogy megfossza nemzeti jellegétôl, elvegye anyanyelvét, elfelejtesse és meghamisítsa szokásait és kényszerítse arra, hogy hagyományaival felhagyva, idegen nyelven dalolja el örömét és bánatát" (Megyénk nemzeti jellege, 1877. jún. 9.). (...)

A lap felelôs szerkesztôje, akirôl a szakirodalom nem jegyzett föl semmit, ügyvédember lehetett, vagy legalábbis jogi hivatalnok , hiszen közlönye magán viseli ennek félreérthetetlen nyomait. (...) Volz Bálint Gyulafehérvárra költözésével a Haladás 1878. június 8-i, II/45. száma már a szerkesztôség új székhelyén jelenik meg. (...) Elméletileg ekkortól két város lapja, gyakorlatilag azonban egyiké sem, mert semmitmondóvá válik. (...) A megszûnését követô, négy kiesett évben csak a fôvárosi és kolozsvári sajtóorgánumok, mint az Ellenôr, a Vasárnapi Újság, a Lányok Lapja, a Budapesti Bazár, az Erdélyi Gazda, valamint a Benedek Aladár szerkesztette Csendes Órák hoznak nagy ritkán rövid tordai híreket. (...)

AZ ELSÔ TORDAI HÍRLAPOT 1944 végéig 34, magyarnyelvû helyi újság és folyóirat követte, a városban 1867–1944 között 16 nyomda mûködött, melyek az idôk folyamán különbözô nyelvû idôszaki sajtókiadványokat, de könyveket is megjelentettek (Lásd Huber András: Százarcú nagyhatalom; Lapok az erdélyi magyar idôszaki sajtó történetébôl. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 1997. 276-362.). Az Aranyosvidék, Kévekötés és Aranyosszék, sebtiben csak hármukat említjük, fontos helyet foglalt el a tordai anyanyelvû hírlapirodalomban, melyrôl elmondhatjuk, hogy egy-két jelentéktelen komponensétôl eltekintve, becsülettel töltötte be társadalmi funkcióját; az aranyosmenti magyar közvélemény-formálás sine qua non-jává vált. Szerepe nemegyszer túlnôtt a megyeszabta határokon, és nem maradt visszhangtalanul az erdélyi, de még az összmagyar sajtó történetében sem.

1989. december 17-én, Temesváron egy református pap, Tôkés László parókiája körül élôláncot vont néhány száz magyar híve, hogy megvédje lelkipásztorát a szekuritáté elhurcolása ellen. Néhány óra múlva már románok is ezrével tódultak a lelkészi hivatal elé, bátorítóan kiáltozva: „Suntem cu tine!". „Veled vagyunk!", „Nu te lãsãm" — „Nem hagyunk téged!", „Nu plecãm!" — „Nem megyünk el!". Majd eldördült az elsô sortûz. Román és magyar vér ömlött a temesvári utca kövezetére, majd ömlött országszerte, napokon keresztül, Arad, Nagyszeben, Kolozsvár, Marosvásárhely, Bukarest utcáinak kövére. Lôtte, gyilkolta a népet az államvédelem, a rendôrség, a hadsereg. És a forradalmas nép gyilkosai szabadlábon élik világukat.

1989. december 22-én reggel a háromszéki Kézdivásárhely gyáraiban az emberek kis csoportokban beszélgettek arról, hogy Ceausescu Temesváron a nép közé lövetett. A munka csakhamar leállt a gyárakban, az emberek a Fôtér felé szivárogtak, majd a pártszékházra, melyet pedig három milicista ôrzött, fekete zászlót tûztek — a Temesváron és a más városokban legyilkoltakért. A városi milícia épülete körül is gyülekezett a lakosság, szidalmazva a milicistákat, szemükre vetve, hogy sokan közülük „nem voltak emberek, hanem verômasinák". Nemsokára betörték az épület kapuját, a bent tartózkodó milicisták közül a rendesebbeknek tartottakat félreállították az udvar egyik sarkába, a többieket viszont — egy szemtanú szerint — „suppantani kezdték, amivel érték". Aznap Kézdivásárhely fôterén lett a lincselésnek, a népharagnak áldozata Aurel Agache milicista ôrnagy, a gazdasági milícia hírhedt fônöke, aki éveken keresztül szadista módon visszaélt hatalmával, kinek sokféle visszaélése könyékszerte közismert volt.

Aurel Agache ôrnagy meglincselése kivizsgálásának indokával 1991. november 26-án ôrizetbe vették a kézdivásárhelyi Comalimatex Rt. cukrászatának vezetôjét, Héjja Dezsôt, illetve 1991. november 29-én Filip Orbán Daniella Kamilla francia–angol szakos tanárnôt, majd Paizs Ottó fodrászt. Mindhármukat egy hónapig vizsgálati fogságban tartották, majd a széleskörû tiltakozások hatására szabadon engedték, az ellenük kezdeményezett eljárást abbahagyva. Hét éves vizsgálat után, 1997 decemberében a Kovászna megyei ügyészség elkészített egy vádiratot, mely a néhai Agache milicista-ôrnagy meglincselésével kapcsolatos. Eszerint 1989. december 22-én a több ízben megtámadott Agache ôrnagynak két ízben sikerült elfutnia a felbôszült kézdivásárhelyi lakosok haragja elôtt. Azonban a fôtéri Szülészet elôtt a tömeg utolérte, közrefogta és ütlegelte. A szülészet orvosai kihívták a mentôket. A vádirat szerint Héjja Dezsô, Paizs Ottó, Anton Reiner (illetve más, máig azonosítatlan személyek) kirángatták a mentôkocsiból Agachet, majd — Filip Orbán Daniella Kamillával, ifjabb Konrád Jánossal meg Kanabé Sándor Istvánnal — ütlegelték, taposták.

Az ügyészség vádiratában Filip Orbán, Paizs és Héjja vádlottként, Reiner, ifj. Konrád és Kanabé mint gyanúsított szerepel. A nevezetteket a kézdivásárhelyi rendôrség lakosság-nyilvántartó osztályán ôrzött fényképek alapján azonosították a bûnüldözô szervek. Mivel Kanabé Sándor István idôközben közúti balesetben életét vesztette, az ellene indított bûnvádi eljárás megszüntetését javasolta az ügyészség. Ifjabb Konrád János és Filip Orbán Daniella Kamilla viszont külföldön tartózkodik.

A történtek után sok sajtóközlemény foglalkozott Agache ôrnagy viselt dolgaival, illetve meglincselésének körülményeivel. A sepsiszentgyörgyi magyar napilap jogi megközelítésben a következôképpen minôsítette a helyzetet: „évek óta (román részrôl) nyomást gyakorolnak a bûnüldözô szervekre és az ügyészségre, ami végül is négy embert ítélôszék elé juttatott. Az ôrnagy halálát tömeg-felháborodás okozta, és a forradalmi eseményekhez tartozott, hiszen december 22-én, és nem késôbb történt. Amikor a tömeg, felháborodásának kifejezéseként bizonyos erôszakcselekményt követ el egy olyan személy ellen, aki elôzôleg a megtorló szerveket képviselte, és az akkori (a kommunista diktatúra-béli) törvényeket túlbuzgóságában megszegte, visszaéléseket követett el, és amikor ezt a személyt nem egy-két ember, hanem a tömeg meglincseli, a tömegbôl kiválasztani négy vagy akár tíz személyt, mindig megkérdôjelezhetô cselekedet marad." (Háromszék, 1998. február 9.)

A sepsiszentgyörgyi Megyei Törvényszéken elkezdett Agache-pör elsô tárgyalásán, 1998. február 9-én az áldozat ügyvédei az ügyészségi vádbesorolás súlyosbítását kérték: halált okozó ütlegelésérôl rendkívül súlyos emberölésre, illetve a kártérítési összeg emelését 500 millió lejrôl másfél milliárd lejre. Agache családjának kívánságára a Legfelsôbb Bíróság június 3-án a pör folytatását áthelyezte Bukarestbe.

Ismeretes, hogy a ’89. december 22-ike után hatalomra került Nemzeti Megmentési Front amnesztia-rendeletet bocsátott ki az 1989. december 22-én 24. óra elôtti valamennyi erôszakcselekményre, ez a rendelet tehát Agache ôrnagy meglincselésére is érvényes. Egyébként ezt a Ion Iliescu elnök által aláírt amnesztia-rendeletet országszerte alkalmazták a rendôrök, szekuritátésok és hasonló személyek meglincselôi esetében, illetve egyéb forradalmi erôszakcselekmények megítélésére, így például a Fehér megyei Kudzsiron is, ahol a lincselôk románok voltak. Az is széles körben ismeretes, hogy ennek az amnesztia-rendeletnek alkalmazását mellôzték két magyar lakosságú székelyföldi községben, Oroszhegyen és Zetelakán történt lincselés, lincselési gyanú, valamint a községi milíciaépület megrongálása esetében.

Arra is sokan emlékezhetnek, hogy mi magunk éveken át küzdöttünk az igazságtalanul elítélt székelyföldi magyarok amnesztiája érdekében, és hogy a hazai és az anyaországi demokratikus közvélemény, számos nyugati magyar közéleti személyiség, politikus, illetve intézmény, így a Magyarok Világszövetsége és nem utolsó sorban az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetôinek összefogásával sikerült a nemzetközi közvélemény figyelmét ráirányítanunk erre a közösségi jogsérelmünkre, és elnöki kegyelmet kierôszakolnunk az igazságtalanul elítélt székelyföldi magyaroknak. A tiltakozásnak és a figyelemfelkeltésnek sokféle eszközét alkalmaztuk: aláírásgyûjtés, tömegtüntetés, börtönlátogatás, tévéfölvétel és végül 1996. október 23-ikától platformunknak, az Erdélyi Magyar Kezdeményezésnek 42 napos éhségsztrájk-akciója. Az sem titok, hogy a Domokos, majd a Markó-féle RMDSZ-vezetés hosszú idôn át közönyösen szemlélte küzdelmünket az elítéltekért, küzdelmünket a romániai magyar nemzeti közösség egészének jóhírét csorbító igazságtalan ítéletek ellen.

Elszomorító, hogy a romániai igazságszolgáltatás a szóban forgó amnesztia-rendeletet a magyar elkövetôkre, illetve gyanúsítottakra nem alkalmazta, és most sem szándékozik alkalmazni, tehát egyértelmûen negatív diszkriminációt követett és követ el.

Elszomorító, hogy mindmáig nem rehabilitálták a magyarellenes koncepciós perekben elítélteket, hanem egy újabb igazságtalan ítélethozatalt készítenek elô a romániai ügyészek.

Az EMK-platform Ügyvezetô testülete
dr. Bartha András, dr. Borboly István,
Gazda István, Katona Ádám, dr. Ujvári Ferenc

Sorin Dimitriu privatizációs miniszter úgy véli, hogy a legnagyobb adósságterhekkel küszködô állami kereskedelmi társaságok, a ráfizetéses nagyüzemek megmentésének egyetlen reális lehetôsége a szimbolikus áron történô értékesítés, az úgynevezett egy dolláros privatizáció. Ilyen üzemek lennének a miniszter szerint a jászvásári Fortus, a targovistei különleges acélkombinát, a temesvári Comtim, a krajovai Doljchim, a turnui vegyipari kombinát, az onesti-i RAFO és a navodari Petromidia petrolkémiai kombinát, illetve olajfinomító.

A felvetett ötlettel azonban a sem a hazai lakosság, sem pedig a politikai elit nem barátkozott meg annyira, hogy azt megoldásként elfogadja. Gazdasági elemzôknek az a véleménye, hogy egy ilyen megoldás alkalmazásához a széles politikai támogatás elengedhetetlenül szükség. A szakértôk szerint az egydolláros privatizáció a román gazdaságnak mindenképp elônyére válna, hiszen az állami költségvetés olyan tehertételektôl szabadulna meg, amelyek az államháztartásra bénítóan hatnak, s amelyek a fejlesztési és beruházási programokat folyamatosan megakadályozzák.

Ilie Serbãnescu volt reformügyi miniszter és ismert gazdasági elemzô a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva kifejtette: amennyiben a kormánynak feltett szándéka, hogy egy lejért adjon el egész vállalatokat, ezt a szándékot üdvözölni és támogatni kéne. Serbãnescu úgy véli, hogy a hatalmas adósságokat felgyûjtött vállalatok számára a miniszter által ajánlott módszer a túlélés egyetlen lehetôségét jelenti. Hiszen az egylejes privatizálásra rendszerint olyan — Romániában nagyon is gyakori — esetekben kerül sor, amikor a nagy adósságterhekkel küszködô vállalatok más módszerekkel történô rehabilitálásának esélye minimális, ugyanis hiányoznak a korszerûsítésükhöz szükséges alapok.

Az egydolláros privatizálást a tôzsdét mûködtetôk is helyeselik. Amennyiben ez a gondolat nem reked meg a kijelentések szintjén, a legjobb megoldást jelentheti a romániai kereskedelemi társaságok magánosítására — jelentette ki Constantin Dinu, az Aureola 06 értékpapírral kereskedô társaság brókere. Dinu is azon a véleményen volt azonban, hogy ennek a gyakorlatba ültetéséhez politikai akaratra és támogatásra van szükség. A bróker akkor látná értelmét az ilyen típusú magánosításnak, ha a vásárló átvenné és kiegyenlítené az egy lejért vagy egy dollárért megvásárolt vállalat adósságait, és elvégezné mindazokat a beruházásokat, amelyekre a gyárnak szüksége lenne ahhoz, hogy nyereségessé váljon.

Serbãnescu a legnagyobb veszélyt abban látja, hogy az ellenzék álhazafias szólamokkal fogja majd megpróbálni az ilyen típusú privatizáció alkalmazását. A jelenlegi koalíció teljes politikai támogatására éppen azért lenne szerinte szükség, hogy az ilyen megnyilvánulásoknak gátat lehessen szabni. A volt miniszter ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az egydolláros privatizálásnak a hazai körülmények között nem biztos a sikere. Ugyanis a befektetônek a vételt követôen hatalmas összegeket kellene fordítania az általa megvásárolt gyár adósságainak kiegyenlítésére, illetve a nyereségessé tételhez szükséges korszerûsítési programokra.

Nem kellene megfeledkezni az ezzel a megoldással együttjáró társadalmi kérdésekrôl sem, a munkanélküliség növekedésének a valószínûségérôl — mondotta Robert Spiegel, az Incoval cég brókere.

(t)

Románia az elsô öt hónapban 3,36 milliárd dollárért exportált, 4,51 milliárd dollárért importált, és 1,15 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet könyvelt el, jelenti a statisztikai hivatal.

A fontosabb partnerek közül Romániának csak Görögországgal, Hollandiával, Portugáliával, Bulgáriával, Jugoszláviával és Moldovával volt többlete az elsô öt hónapban.

Az export 71,4 százaléka a fejlett ipari országokba került — ez az arány 60 százalékos volt a tavalyi elsô öt hónapban. Ezen belül az összexport 63,2 százalékát, 2,13 milliárd dollárért, az EU-országok vásárolták meg. Az EU-export 11 százalékkal nôtt a tavalyi elsô öt hónaphoz képest. Az import az EU-ból az összimport 56 százalékát tette ki.

Az úgynevezett átmeneti — azaz kelet- és közép-európai országok — vették meg a román kivitel 12 százalékát az elsô öt hónapban, a román importnak pedig a 22 százaléka származott ezekbôl az országokból. A CEFTA-országokba irányuló export 25,9 százalékkal növekedett.

Románia legnagyobb exportpiacai sorrendben Olaszország, Németország, Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia.

Az Oroszországba és az Ukrajnába irányuló román kivitel több mint 30 százalékkal csökkent az elsô öt hónapban, a tavalyi elsô öt hónaphoz képest.

Az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége felhívja a Romániába látogató amerikai állampolgárok figyelmét, hogy legyenek körültekintôek. Jóllehet semmilyen konkrét veszélyrôl nincs tudomásuk, tekintettel az elmúlt hetek véres kenyai és tanzániai terrorcselekményeire, nem árt, hogy ha a Bukarestben tartózkodó amerikaiak is a lehetô legbehatóbban tanulmányozzák, milyen óvintézkedésekre van szükség ezekben az áldatlan idôkben. A nagykövetség felkéri tehát állampolgárait, hogy a szükséges információkért vegyék fel a kapcsolatot a bukaresti kirendeltséggel.

A James C. Rosapepe, az USA bukaresti nagykövete által aláírt közlemény szerint, sajnos, nem zárható ki annak a lehetôsége, hogy az amerikai hadsereg afganisztáni és szudáni légicsapásainak megtorlását kilátásba helyezô terroristák a lehetô legváratlanabb helyen és idôben bukkanjanak fel.

Vonatsíp. Induló és érkezô vonatok. Szóval mégsem sztrájkolnak a kolozsvári vasutasok, mondom magamban, miközben a vasútállomáshoz közeledek. Ionel Budeanu, a vasutasok szakszervezetének Kolozs megyei vezetôje felôl érdeklôdöm. Nagyon nehéz nyomára akadni. — Bujkál, nem mer a vasutasok szemébe nézni, mondja egy idôs vasutas. — Újból kitoltak velünk a nagyfônökök, de most a szakszervezeti vezetôk is hibásak. Már bennük sem lehet bízni, teszi hozzá. — Hogy lehet egy országnak ilyen miniszterelnöke, aki egyik nap aláírja a megegyezést, másnap pedig visszavonja, elégedetlenkedik kollégája. Együtt keressük Budeanut. Sikertelenül.

A mozdonyvezetôk szakszervezeti vezetôje terepen

— Tudja mit, menjen keresse meg Pinteát, a mozdonyvezetôk szakszervezeti vezetôjét, ô talán a depóban van, javasolja. Míg odaérek, több vasutassal találkozom. Egyikük a szerelvény akkumulátorját ellenôrzi, és közben zsebrádióját hallgatja. — Hogy fogunk-e sztrájkolni? Szerintem halott minden, de a mozdonyvezetôk nem kéne hagyják magukat. Most hallom, hogy a RENEL alkalmazottai sztrájkot hirdetnek, bezzeg nekik lehet, velünk meg folyton kitolnak, mondja beletörôdve. — Most egy hónapig nem lehet sztrájkolni.

Dan Pintea nincs a vasúti mûhelyben. — A tövisi személlyel jön, ô is mozdonyvezetô, mondja a kapus. Szerintem sztrájkolni kéne, ez a Bãsescu megint bekevert nekünk. Nem kellene hagynunk magunkat. A vasutasok összetartanak, mondja határozottan.

Hosszas várakozás után elôkerül Ionel Budeanu. Irodájának egyik asztalán meztelen nôk kacsintanak a látogatóra. Talán így könnyebb elviselni a felelôsséget. — Tudomásom szerint a szakszervezetek betartják szavukat, és nem lépnek általános sztrájkba. Ma újabb tárgyalások következnek a kormány képviselôivel, ugyanis tudni akarjuk, miért szegték meg szavukat. Fennáll annak a lehetôsége, hogy a napokban kibontakozhat a szakszervezet által nem ellenôrzött spontán sztrájk. Ki merem mondani: a kormány a szemünkbe hazudott, nem lehet bízni bennük.

A kormánynak sikerült a sztrájk elodázása

Súlyosabb, hogy elvesztettük hitelünket a szakszervezeti tagok szemében. Egyik nap azt mondjuk nekik, hogy sztrájkba lépünk, ha nem növelik a fizetéseket és nem vonják vissza a július végi figyelmeztetô sztrájkban részt vett mozdonyvezetôk ellen hozott intézkedéseket, azután pedig megnyugtatjuk, hogy minden rendben van, lesz pénz. Végül bejelentjük: a kormány megszegte szavát, nem lesz fizetésemelés. Ezt nem lehet így csinálni! A kormány pénzzel kéne elôálljon, nem hazugságokkal. Nálunk a júliusi figyelmeztetô sztrájk miatt 83 mozdonyvezetôt lefokoztak. Ôk sokkal radikálisabban kérik az általános sztrájkot. Ma (tegnap — K. O.) délután gyûlést tartunk Pinteával és a többiekkel, meglátjuk mi a teendô. Holnap Bukarestbe utazunk konzultálni a központi szakszervezeti vezetôkkel. Meglátjuk, mi lesz a vége. Minden esetre ahhoz, hogy újból általános sztrájkba lépjünk, hosszú idônek kell eltelnie. Újból kezdôdhet a papírmunka, a figyelmeztetô sztrájk stb. Huzavonát, idôhúzást akart a kormány, és sajnos el is érte.

Kiss Olivér

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]