1998. december 14.
(X. évfolyam, 289. szám)

A tervezett két nap helyett már szombaton befejezte munkálatait az ülésrôl ülésre egyre opertívabbnak bizonyuló Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT). A hét végi marosvásárhelyi tanácskozás napirendjén a szövetségi elnök tájékoztatója mellett az RMDSZ ifjúság és szociális politikája, a területi elnökök legutóbbi tanácskozásának értékelése, az átvilágító bizottság létrehozása, a belsô választások idôpontjának a meghatározása, valamint a kisebbségi törvénytervezet kérdése szerepelt.

Sem az RMDSZ-nek, sem a kormánykoalíció pártjainak nincs, sajnos, okuk arra, hogy örömünnepet üljenek idén decemberben, amikor az 1989-es eseményekre emlékezünk, vagy ha a szövetség kormányzati szerepvállalásának, a jelenlegi kormánykoalíció fennállásának második évfordulójára gondolunk — jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök. Az ország jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetét tekintve a kormány „évfordulós" mérlege cseppet sem kielégítô — állapította meg Markó elnök kijelentve: az RMDSZ támogatja azoknak a szigorú gazdasági intézkedéseknek a mielôbbi meghozatalát, amelyet Radu Vasile kormányfô az elkövetkezô fél évre kilátásba helyezett, még akkor is, ha ezek rövid távon negatívan befolyásolják az életszínvonalat. Kérdéses azonban — mondotta Markó —, hogy lesz-e elég ereje, képessége ennek a kormánykoalíciónak ahhoz, hogy végre is hajtsa ezeket az elodázhatatlan intézkedéseket, hogy bepótolja az elmulasztottakat, és ne játszodja el Románia európai intergrációjának utolsó esélyét. Az ellenzéki pártok által beterjesztett bizalmatlansági indítványára utalva, amelyet a héten tárgyal a parlament, kijelentette: bár az ellenzéki kezdeményezés nem céloz mást, mint a törvényhozás munkájának fékezését, jó alkalom arra, hogy a koalíció pártjai egyszer és mindenkorra tisztázzák az egymás közti viszonyt, hogy megerôsödjön a partnerek közti szolidaritást — vélte Markó.

A szövetségi elnök elmondta: felelôsség terheli mindazokat a politikai pártokat, amelyek nem emelik fel tiltakozó szavukat az utóbbi idôben ismét felerôsödô nacionalista, fasiszta megnyilvánulásokkal szemben. Ezek nemcsak egy közösségre, hanem az egész országra nézve veszélyesek.

Markó Béla röviden tájékoztatta a testületet az oktatási törvényt módosító sürgôsségi kormányrendeletet elfogadó törvénytervezet, illetve a szenátus pénteki ülésén nagy port kavaró, az anyanyelvhasználatot biztosító helyi közigazgatási törvénytervezet sorsáról. Könnyen elôfordulhat, hogy az egyeztetô bizottság már a héten összeül a 36-os sürgôsségi kormányrendelet kérdéses szövegrészei megvitatására. Az RMDSZ reméli, hogy a koalíciós partnerek ezúttal betartják ígéretüket, és a kérdéses cikkelyek számunkra kedvezô formában kerülnek elfogadásra. Markó Béla a román politika „tragikomikumának" nevezte azt, hogy egy politikai párt az ítélôtáblához fordul egy kulturális intézmény létrehozásáról rendelkezô kormányhatározat megvétózására.

Az új kormánystruktúráról szólva az elnök elmondta: az RMDSZ megtarthatja mind a két miniszteri tárcáját. Az államtitkárok számának csökkentése azonban már érzékenyebben érinti a szövetséget. Az oktatási és mûvelôdési államtitkári tisztségek mellett a jelek szerint megmarad a mezôgazdasági és a területrendezési államtitkárság. Az RMDSZ ragaszkodni fog a kormányfôtitkár-helyettesi tisztséghez, illetve ahhoz, hogy jelen legyen a privatizációs minisztériumban, valamint az általa kezdeményezett kis- és középvállalkozásokkal foglalkozó kormányhivatalban.

A napirenden „debütáló" RMDSZ-ifjúságpolitika — fennállása óta a testület érdemben nem foglalkozott még ezzel a kérdéssel — a jelenlevôk teljes közönyébe ütközött. Nagy Zsolt, az ifjúsági fôosztály vezetôjének elemzése alatt a terem szemmel láthatóan kiürült, a visszakönyörgött és szólásra ösztökélt képviselôk zöme néhány közhelyen kívül nem tudott lényegre törô vitát indítani a kérdésrôl. A költôi túlzásokra érzékeny Markó Béla vágta el a felszólalások fonalát kijelentve: itt nincs helye a demagógiának. Az RMDSZ vezetôségét és az ifjúsági szervezeteket egyaránt terheli a felelôsség azért, hogy az RMDSZ-nek gyakorlatilag nincs körvonalazott ifjúságpolitikája.

A testület megbízta az ügyvezetô elnökséget, hogy az SZKT következô üléséig készítsen tervet egy új, szociális kérdésekkel foglalkozó fôosztály létrehozására.

Az ügyvezetô elnökség elôterjesztése alapján az SZKT megtárgyalta a tisztségviselôk átvilágításáról szóló határozattervezetet. Ennek értelmében a bizottság 3, a Szövetségi Egyeztetô Tanács (SZET) által kijelölt tagból állna. Mint ismeretes, az SZKT júniusi ülésén elfogadott döntés értelmében minden megválasztott, illetve kijelölt RMDSZ-tisztségviselônek el kell készítenie politikai önéletrajzát, és zárt borítékban el kell juttatnia azt az Operatív Tanácshoz. Ennek kötelezô módon tartalmaznia kell a Szekuritátéval 1990 elôtti, a SRI-vel 1990 utáni kapcsolatok, valamint a kommunista pártban betöltött tisztségek leírását. Az említett átvilágító bizottság arra hivatott tehát, hogy ezeknek a zárt borítékoknak tartalmát megalakulásától számítva 30 nap alatt áttanulmányozza és megállapításait közölje a szövetségi elnökkel. A szövetségi elnök tiszte összehívni az Operatív Tanácsot, amely lemondásra szólítja fel az érintett tisztségviselôket. Az átvilágító bizottság a Szekuritáté-dossziék áttekinthetôségérôl rendelkezô törvény elfogadását követô tízenöt napon belül megvizsgálja átvilágítási tevékenységének kibôvítési lehetôségét.

A felszólalásokból kiderült: a szövetségi képviselôk nagy része nem sietett vallomást tenni politikai múltjáról. Mindez annak ellenére, hogy a júniusi ülésen hozott döntés úgy szól, hogy az SZKT megbízza az Operatív Tanácsot, hogy 10 napon belül értesítse a megválasztott, illetve kijelölt tisztségviselôket politikai önéletrajzuk elkészítésére, akik viszont szintén 10 napon belül kötelesek lettek volna eljuttatni a kért nyilatkozatot.

A politikai önéletrajz elkészítésének kötelezettsége a parlamenti képviselôkre és szenátorokra, miniszterekre és államtitkárokra, vezérigazgatókra, kormánytisztviselôkre, a szövetség országos testületeinek tagjaira, prefektusokra, alprefektusokra, prefektúrai fôigazgatókra, megyei tanácsok elnökeire és alelnökeire, valamint a megyei szervezetek elnökeire vonatkozik.

A várakozásoknak megfelelôen vita pattant ki a belsô választások kiírásának a kérdése kapcsán. Az ÜE javasolta: tartsák meg a belsô választásokat májusban, a kongresszust pedig ôsszel. A felszólalók többsége azonban úgy értékelte: tekintettel a lakosság körében tapasztalt passzivitásra, a belsô választások szabályzatának a hiányosságaira, ellentmondásosságára, a területi szervezetek logisztikai, illetve a magyarság pszichológiai felkészületlenségére indokolatlan a belsô választásoknak a kiírása a közeljövôben. Többen osztották azonban azt a véleményt, miszerint e választások kiírásának idôbeni tologatása nem jelenti az említett kifogások-gondok megoldását. Toró T. Tibor Temes megyei elnök szerint még akkor is bele kell vágni, ha ezek a választások elsô alkalommal nem hoznak jelentôs eredményt. Birtalan Ákos képviselô köztes megoldást javasolt: kísérleti céllal rendezzék meg elôbb három olyan megyében a belsô választásokat, amelyek vállalják a megszervezését. Boros János elnök korábbi, lapunk által is ismertetett véleményével szöges ellentétben most kijelentette: Kolozs megye is inkább a tavaszra tervezett kongresszus után, lehetôleg ôsszel képzeli el az SZKT összetételét meghatározó belsô választásokat. Ráduly Róbert képviselô viszont röviden úgy fogalmazott: azok, akik sürgetik, és a kongresszus idôpontja elôtt szeretnék lebonyolítani a belsô választásokat, egyértelmûen az intézmény reformját akarják, az ellenzôk pedig ezzel helyezkednek szembe. A felszólalók listáját záró Markó Béla azonban arra figyelmeztetett: a belsô választásoknak csak akkor van értelmük, ha a siker garantált. A vitát szavazás követte, amelynek értelmében az RMDSZ következô kongresszusának idôpontja május 15., a belsô választásokra pedig november 13-án kerül sor.

Mint ismeretes, az SZKT 1993 novemberében elfogadta a kisebbségi törvénytervezetet, amelyet viszont a parlament azóta nem tûzött napirendre. A Tokay György vezette Kisebbségi Hivatal is elkészítette a maga tervezetét, amelyet a Kisebbségekért Tanács pozitívan véleményezett. Az SZKT úgy döntött: felkéri az ügyvezetô elnökséget: vizsgálja meg annak kérdését, hogy felül kell-e bírálja az RMDSZ korábbi álláspontját a kisebbségi törvénytervezetet illetôen.

A Román forradalom — az idealizmustól a valóságig címmel szombaton, a Prefektúra épületében tartották a forradalmárok elsô országos szimpóziumát, amelyen az 1989-es Forradalmi Szervezetek Országos Szövetségének, illetve a Decemberi Forradalmárok Tiszteletbeli Tanácsának képviselôi vettek részt.

A jelenlevôk elégedetlenségüket fejezték ki az ország jelenlegi politikai, gazdasági és szociális helyzete miatt. Azoknak, akik 1989 decemberében utcára vonultak, más elképzelésük volt az ország helyzetének alakulásáról — mondották. A résztvevôk megállapodtak abban, hogy a lehetô legrövidebb idôn belül létrehozzák a Forradalmárok Országos Tanácsát, amely valamennyi forradalmár szervezetet, szövetséget, egyesületet magában foglalna. Hangsúlyozták: ebben az évben az országot vezetô politikai pártoktól külön kívánnak megemlékezni az 1989 decemberében történtekrôl.

A szimpózium második felében a résztvevôk a forradalmár-igazolványokról szóló törvényt vitatták meg. Felszólalt Dan Iosif, Bebe Ivanovics, és Nicolae Dide. Dorel Visan, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója Ion Iliescunak, az RTDP elnökének üzenetét olvasta fel. Ebben az ellenzéki politikus felháborodásának ad hangot, amiért „a jelenlegi kormánykoalíciós pártok azt próbálják bebizonyítani, hogy 1989 decemberében nem forradalom zajlott Romániában, hanem egy szûk csoport államcsínyt hajtott végre" — áll a levélben.

PÉNZBELI GYÛJTÉST szervez az RMDSZ hidelvi szervezete a kárpátaljai árvízkárosultak megsegítésére. Kérik azokat, akik adományoznának bizonyos összegeket, 1998. december 17-én, csütörtökön du. 2–6 óra között juttassák el a hidelvi tanácsterembe. Köszönettel, A VÁLASZTMÁNY.

MOLDOVA GYÖRGY Ha jönne az angyal... címû Mikes-regényének kolozsvári bemutatójára ma du. 2 órakor kerül sor a Báthory-líceum dísztermében. Fél ötkor a Korunk szerkesztôségében a szerzô a kolozsvári felnôtt olvasóközönséggel találkozik.

Az 1998. év díszokleveleit és plakettjét négy karnagy, illetve egyházzenész vehette át a Csíkszépvizen megtartott tisztújító közgyûlésen. Jagamas János-díjat Horváth Tünde aradi karnagy, Seprôdi János-díjat Simó Margit székelykeresztúri karnagy, Zsizsmann Rezsô-díjat Sógor Magda kolozsvári kántorkarnagy, Márkos Albert-díjat Fekete Miklós kézdivásárhelyi karnagy és díszoklevelet — post mortem — Szilágyi Sándor egerbegyi kántor kapott.

A Firka legújabb száma idézi Eötvös Loránd kiváló fizikusunkat és kultúrpolitikusunkat, aki 1903-ban Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetemen tartott ünnepi beszédében a következôket mondta: „Nagyságos elnöklô rektor úr! Fogadja, kérem szívesen ezt az üdvözletet. A közös nagy czélokra törekvô tudományos testületek közös ragaszkodásának tiszteletteljes megnyilatkozása ez, de örömujjongás is elôrehaladásunk érzetében, mert látva azt, hogy hazánkban immár a Királyhágón túl is nagyrabecsülik és serényen mûvelik a tudományt, reményleni kezdjük, hogy a tudományos világban lehet még, lesz még valamikor híres Magyarország!"

Minden érintett szíves elnézését kérjük.

— Mihez kell a félévi türelmi idô?

— Ahhoz, hogy szép csöndben menjünk csôdbe.

Igen, a mai világban, ahol üzlet üzletet ér, egy kis kereskedôszellemre is szükség van ahhoz, hogy jól menjen az üzlet. Tudni kell, hogyan kell megfogni a vásárlókat, de azt is, hogy hogyan lehet elveszíteni ôket. Legalábbis tudni kéne, még akkor is, ha mondjuk cipôjavítóról van szó, amibôl azért nincs olyan sok a városban. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy mintsem megfogni, inkább csak elijeszteni tudjuk a tisztelt (?) klienst. Az egyik belvárosi cipôjavító utcára nyíló ablaka például hatalmas betûkkel hirdeti, hogy ott bôrfestést is vállalnak. A minap éppen oda tértem be javításra szoruló bakancsommal, s miközben az alig egy négyzetméteres üzletecskében nyomorogtam hatodmagammal, egy középkorú hölgy is belépett.

— Bôrtáskát is festenek itt? — kérdezte az ajtóból, mivel képtelen volt közelebb menni a pulthoz.

— Nem, semmiféle festést nem vállalunk.

— Akkor miért írják ki, hogy festenek? — kérdezett vissza teljesen jogosan amaz, kicsit bosszúsan.

— Mert valakinek írni volt kedve.

Kereskedôszellem. No comment.

Ünnep nélkül mit érne az élet? Az ünnepi emelkedettségbôl merítünk erôt mindennapi gondjaink-bajaink megéléséhez. Ehhez segítenek „kis" és „nagy" színmûvészeink. Felidézünk néhány már-már feledésbe ment szokást, messze tájakon is barangolunk, elmondjuk azt is, hogy tájainkon mióta állítanak karácsonyfát. Legközelebbi nyugdíjas randevúnk egyik fénypontja minden bizonnyal BISZTRAI MÁRIA vallomása lesz a legszebb karácsonyi élményérôl, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, Bilascu/Majális utca 5. szám, 1998. december 15-én, kedden, délelôtt 10 órakor.

Nyugodtan nevezhetjük az Erdélyi Gyopár, az EKE közlönye idei 5., utolsó elôtti számát emlékezô jellegûnek. Hiszen az erdélyi magyar természettudósok, -kutatók és -járók ez évben elhunyt nagyjainak, mint László Gyula, Csûrös István és Balázs Arnold mellett olyan kiváló személyiségeknek állít emléket, mint Benkô Ferenc, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt tanára, a Magyar mineralógia címû tudományos munka szerzôje és ifj. Xantus János közép- és fôiskolai tanár, nemzedékek fáradhatatlan oktatója, a természettudományok lelkes népszerûsítôje. László és Csûrös professzorok munkásságát szerkesztôségi cikk méltatja, Balázs Arnoldra Prezensky Tibor, a túraszervezô és -vezetô társ, Xantus tanárra — versben — a volt tanítvány, László Zsófia emlékezik. Megismerkedhet az olvasó Körösfôvel és környékével, a „Hepehupás vén Szilággyal", elkalandozhat a Negojra és a Duna forrásvidékére, a Fekete-erdôbe, gyarapíthatja ismereteit az orchideákról. A hagyományos rovatok — honismeret, beszámoló, könyvismertetô, lepszemle, EKE-hírek, szerkesztôségi üzenetek és a lap tárgykörébe vágó keresztrejtvény — egészítik ki a lap legújabb számát.

Idei nyolcadik, eddigi összesen negyvenedik számával jelentkezik a tanulóifjúság egyre kedveltebb havilapja, a DIÁKABRAK, a kolozsvári Tinivár lap- és könyvkiadó kiadványa. Hagyományos, már a bevezetôben bizalmat — s bizakodást is — sugalmazó köszöntôje utáni Diákenciklopédia rovatában ezúttal a földtörténet nagyobb állomásait mutatja be. Folytatódik Dáné Tibor Kálmán tudományos ismeretterjesztô sorozata Az ördög háromszöge névvel illetett atlanti-óceáni tájról. A Törci-rögi összeállításban Magyarország 1301–1526 közötti történetérôl szerezhet ismereteket az olvasó. Mûvészet- és zenetörténelem sem hiányzik, kérdezz-felelek — bibliai, divattörténeti és egyéb vonatkozásban — összeállítások, rengeteg fejtörô, rejtvény, s nagyon sok játszva tanító rövid olvasmány gazdagítja a lapszámot. Ezúttal is sok fénykép, sztárfotó, sportolók arcképe teszi kelendôbbé a lapot. Nem marad más hátra, mint kedvteléssel forgatni és... várni a 9-es, azaz a 42. évzáró számot.

Makkay József Itthonmaradók önámítása? címû cikkében olvastam (Szabadság, 1998. november 30.): „Ahogy telt az idô, azt gondoltam: a kivándorlási hisztéria csökkenni fog, és az itthonmaradt öregek mellett fiataljaink értelmesebbje is esélyt lát erdélyi egzisztenciateremtésre. Persze, mint utóbb kiderült, ez is hiú ábránd maradt, mint az, hogy Romániából az elkövetkezendô 5–10 évben európai ország lesz."

Életkorom miatt az 5–10 év múlva beálló esetleges változás már nem fog tudni gyökeresen változtatni életemen, ezért a problémát csakis a családom, lányom és unokám szempontjából vizsgálom.

1941. január 21-én születtem Sashalmon (ma Budapest XVI. kerülete), anyai nagyanyám házában. Nem sokkal születésem után átköltöztünk Kolozsvárra, apai nagyszüleim házába. Rövid idô múlva a határt arrább tolták, s mi Romániában találtuk magunkat. A zeneakadémia elvégzéséig majdnem minden vakációt Budapesten töltöttem, és egy életen keresztül reménykedtem, hogy majd egyszer visszatérek szülôhazámba.

Anyai nagyapám, Komjáthy Komjatyán Mihály 1939-ben felszólítást kapott a belügyminisztériumtól, hogy igazolja nemességét, ellenkezô esetben nincs joga elônevet viselni.

Nagyapám a szlovák lakosságú Komját falu elöljáróságától levélben kért igazolást ôsei birtokaira vonatkozóan. Miután a levélre nem érkezett idôben válasz, 1940. február 17-én behívatták a minisztériumba, elébe tettek egy K betûvel kezdôdô névlistát: válasszon új nevet magának. Nagyapám rámutatott a Kocsis névre.

A névváltoztatás édesanyám számára komoly megpróbáltatást jelentett az iskolában. Még 50 év múlva is gyakran siránkozott, „ha már elkerülhetetlen volt, legalább szebb nevet kellett volna választania". Mindez anyámat egész életén át végigkísérte, s bennünket, gyermekeket is súlyosan érintett. Édesanyám 1940-ben kötött házasságakor a Komjatyán került leánykori névként az iratokba. Az én irataimban ezzel szemben a Komjáthy szerepelt az anya neveként. A gondot tetézte, hogy új lakhelyünket Romániához csatolták. 1950-ig sikerült megôriznünk magyar állampolgárságunkat. Új román születésû bizonyítványomban azonban „az anyja neve" Boér Margit szerepel. Édesanyám közben elvált, és a Kocsis nevet viseli. Azóta is tisztázatlan, hogy az a Komjatyán Margit, aki apámhoz feleségül ment Budapesten, azonos Komjáty Margittal, sôt Kocsis Margittal is, és én nem tudom bebizonyítani azt sem, hogy anyám törvényes, édes gyermeke vagyok!

1995-ben édesanyám elhatározta, hogy hazatér Magyarországra. Eladta a monostori kétszobás lakását, de ezen az összegen csak egy kis kertet vásárolhatott Szentmártonkátán, ahol egy faházban lakott. A kertet azonban nem írhatták a nevére, mert külföldi állampolgár nem vásárolhatott földet Magyarországon. Végül a kertet a kisebbik lánya nevére írták, aki 1991-ben ment ki Magyarországra, és most már magyar állampolgár, de még mindig albérletben lakik Budapesten. Édesanyámat a testvére akarta a családba fogadni, azonban ez másodfokú rokon esetében nem lehetséges. Miután a feketepiaci áron átváltott nyugdíja nem volt elegendô a megélhetésre, a szentmártonkátai kertet eladták.

A 77 éves Kocsis Margit végül kifosztva, megalázva, súlyos betegen, egy szál ruhában került vissza a romániai rokonok nyakára.

A történtek után arra a következtetésre jutottam, hogy talán mégis az ittmaradás az egyedüli biztos megoldás. Tisztában vagyok azzal, hogy unokámra (s késôbb dédunokámra is) a beolvadás vár itt, a román nacionalizmus fellegvárává lett Kolozsváron, de inkább vállalható ez a jövô, mint az, ami a határon túl várna rájuk.

De mi lesz, ha pár év múlva itt is a pénz lesz az egyedüli, követhetô ISTEN...?

„Felhô suhogva hajlik,
ezernyi tû remeg –
s egyetlenegy fenyôben
felzúg az életed. "
(Áprily Lajos)

A fenyôfát, mely udvarunk egyik sarkában nôtt, nagyapám ültette a születésemet követô tavaszon. Mikor akkora lettem, hogy elbírtam egy játéklocsolót, minden áldott nap megöntöztem a fácskát. Még nagyon messze voltam attól, hogy tudatosuljon bennem az, hogy szinte egyszerre születtünk, mégis kertünk, udvarunk összes fái közül a fenyôhöz vonzódtam a leginkább. Pajtásaimmal sokat játszottunk körülötte, de úgy vigyáztam rá, mintha életem függött volna tôle.

Öt- vagy hatéves lehettem, mikor egy karácsonyi estén néhány gömböt meg szaloncukrot kicsempésztem a házból, és felaggattam a fenyôfámra. Arra gondoltam, micsoda meglepetés lesz másnap reggel! Reggelre eltûntek a díszek meg a cukorkák (szerencsére nem fástól vitték el ôket), én pedig évekig hallgattam errôl a tettemrôl.

Magasságomat sokáig a nagyapám fenyôfájához mértem. Egy ideig gyorsabban nôttem nála, aztán egyik évrôl a másikra a fenyô elhagyott. Csodálkozva láttam, hogy lassan túlnövi a meggyfát, majd eléri az eresz magasságát, és úgy tûnt, az égig már meg sem áll.

Kamaszkoromban fenyôfám helyett a másik nem képviselôi kezdtek érdekelni. Mégis, ha egy lányt meghívtam hozzánk, a fát is bemutattam neki. Azt a fát, amelyet — és ezt mindig büszkén elmeséltem — nagyapám ültetett, és amely egyidôs velem. Akkor még eszembe se jutott, hogy amikor én az elsô nagy csalódásokon átestem, ô akkor is vidáman, egészségesen fog zöldellni. Hiányoztak a tüskéim, amikkel ezeket a dolgokat talán kivédhettem volna. Amikor úgy éreztem, hogy az élettôl kapott egy-egy pofon ledönt, fenyôfám a legnagyobb viharokban is csak elegánsan elhajolt.

Erôs gyökerei voltak, erôs kezek ültették. Tökéletes ember nincs, de számomra nagyapám jelleme, embersége, akaratereje, egész élete tökéletesnek tûnt. Bár rengeteget dolgozott, fáradtnak, ingerültnek, megtörtnek sohasem láttam. Számomra ugyanolyan örökzöldnek tûnt, mint a fenyôfája. Ma sem tudom hogyan jutott ideje munkára, családra és egyetlen szenvedélyére, a festészetre is.

Nagyapámnak huszonéves koromban is csak kisunokája maradtam. Pénzkeresô emberré cseperedtem, de valahányszor meglátogattam Temesváron, mindig némi zsebpénzt erôszakolt rám. A hetvenen túl is, ha vele voltam, úgy éreztem, hogy ô és a fenyônk halhatatlan.

Egy év sem kellett ahhoz, hogy a kegyetlen kór végezzen vele.

Azok, akik a helyünkbe költöztek, nemrég a nagyapám fenyôfáját is kivágták.

Elárasztottam kérdéseimmel, de nagyapám is sokat mesélt az életérôl, a két háború közötti viszonylag boldog idôkrôl, a kegyetlen orosz fogságról, arról, hogy szabadulása után Pesten nyitott autófestô mûhelyt, de nagymamám kívánságára visszaköltöztek Temesvárra. Talán ez volt az egyetlen lépése életében, amit késôbb megbánt, de errôl sem panaszkodott soha senkinek.

A mostani lesz a tizedik karácsony nagyapám nélkül. Egyetlenegy dolog nem hagy nyugodni halála óta. Sohasem kérdeztem meg tôle, amíg élt: mire gondolt és mit érzett, amikor az én fenyôfámat ültette?

Bernard Poignant gyôzelemre vitte az ügyet. A bretagne-i Quimper polgármestere már évek óta azért harcolt, hogy Franciaországban hivatalosan is elismerjék a kisebbségi, vagy ahogyan ott nevezik, a regionális nyelveket.

Néhány napja Franciaország több nagyvárosában ezrek tüntettek a regionális nyelvek elismeréséért. Franciahonban annak ellenére, hogy nagy lélekszámú népcsoportok beszélik vagy vallják magukénak az okszitánt, a bretont, a kreolt, a korzikait, a katalánt, a provanszált, az elzászit, avagy a baszk nyelvet, az ország törvényei ezek használatát évszázadok óta nem engedélyezik.

A francia alkotmány gyakorlatilag az 1789-es kommün óta változatlan e tekintetben, s csakis a franciát ismeri el, mint hivatalosan használható nyelvet. A franciákat az sem zavarta eddig kimondottan, hogy ez a gyakorlat szöges ellentétben áll mind az egyetemes emberi jogokkal, mind pedig a jelenkori európai törekvésekkel. Sokáig úgy tûnt, Párizs sikeresen fittyet hányhat azokra a bírálatokra is, amelyek a Francia Köztársaságot emiatt különbözô nemzetközi fórumokon az utóbbi idôszakban szinte folyamatosan ért.

Bernard Poignant polgármester egyike volt azoknak, akik a francia nemzetgyûlés, illetve a párizsi kormányzat tagjaiként határozottan kiállt a kisebbségi nyelvek szabad használata és megmentése mellett, s folyamatosan sürgette, hogy a törvényhozás ratifikálja az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját.

Sokáig úgy tûnt, erôfeszítései hiábavalóak, ám az idén Lionel Jospin kormányfô is felkarolta az ügyet, s utasította Guy Carcassonne jogász egyetemi tanárt: készítsen tanulmányt és jelentést arról, hogy ellentétes-e az ország alkotmányával a charta. Carcassonne munkájáról annak idején hasábjainkon is írtunk. A jogászprofesszor október elejére el is készült munkájával, s a miniszterelnöknek átadott jelentésben kifejtette: a nemzetgyûlés nyugodtan ratifikálhatja a chartát, mert az „alapjában véve nem ellentétes a francia alkotmánnyal" Carcassonne kimondta azt, amit a parlament is tudott. Hogy ti. az ET szerint a ratifikációhoz elegendô a charta csaknem száz cikkelye közül kiválasztani azt a harmincötöt, amely nem mond ellent az alkotmánynak. Fôképp pedig az alaptörvény 2. cikkelyének, amely szerint „a köztársaság nyelve a francia".

S ha tüzetesen megvizsgálják — így Carcassonne —, a honatyák könnyen rájöhetnek, hogy a charta mintegy ötven cikkelyének elôírását bármilyen alkotmánymódosítás nélkül is alkalmazni lehet.

A franciaországi kisebbségeket azonban ez a félmegoldás szemmel láthatóan nem elégítette ki. Az ország különbözô nagyvárosaiban utcára vonult tüntetôk énekelve és zenélve követelték, hogy a nemzetgyûlés módosítsa az alkotmány szóban forgó cikkelyét, és „európai módon csatlakozzon a regionális nyelveket védô-támogató európai chartához". Marseille-ben, Montpellier-ben, Narbonne-ban és nem utolsósorban Quimper-ben a tüntetôk a nemzetállamban gondolkodó francia fülének szokatlan jelszavakat kiáltottak. Ilyeneket például: „Alkotmánymódosítást!", „A nem oktatott nyelv — meggyilkolt nyelv!" stb.

Quimper-ben, ahol a történelmi Bretagne-ból és a Loire torkolatvidékérôl mintegy nyolcezren érkeztek a tiltakozó megmozdulásra hagyományos fekete-fehér breton zászlókkal, Louis Le Pensec szenátor, volt miniszter bejelentette, hogy a régió szocialista párti politikusai „a regionális nyelvek iskolai oktatásának bevezetése, sôt az ilyen nyelvû tévé- és rádiómûsorok indítására javaslatot terjesztenek elô a nemzetgyûlésben".

A franciák többsége azonban mégis fél. Nem is annyira Franciaország történelmi kisebbségeinek nyelvétôl, mint amennyire inkább az ország egykori gyarmatairól betelepült, s idôközben ötmilliónál is nagyobb lélekszámúra duzzadt arab közösség esetleges követeléseitôl. A francia gondolkodásban ennek ellenére valami változás kezdôdött. Megindult a nagynemzeti álmodozásból való felébredés.

Ha csupán ennyi maradna az egészbôl, Quimper polgármestere akkor is gyôzött.

A tél eljöttével az embereknek még egy okuk adódik a hatalmat szidni: lehull a hó, csúsznak az utak, leesik az esô, megfagy, újból csúsznak az utak, és mérgelôdnek, hogy a polgármesteri hivatal nem tesz semmit a helyzet megoldására. A „mindig a más a hibás, tehát ô hozza rendbe a dolgokat" jelenség kezd kihozni a sodromból. A felelôsséget senki sem meri vállalni.

Elindulnak az emberek télvíz idején hosszú útra anélkül, hogy meghallgassanak egy idôjárás-jelentést, vagy, ha nem hisznek benne, anélkül, hogy alapvetôen felkészüljenek a hóval történô találkozásra. S ha netán hullna a hó, akkor csodálkoznak, és magatehetetlenül várják a megfagyást az országút kellôs közepén. Ahol hótakarító gépek kellene hogy dolgozzanak, de nincs hogy, mert a sok megrekedt kiskocsi miatt nem lehet. Segíts magadon, hogy mások is segíthessenek — tartja a népi bölcsesség. Az ölbe tett kezek nem oldják meg problémáinkat. Szerintem a polgármester népszerûsége hóhulláskor tengerszint alá süllyed. Könnyû a felelôsséget reá hárítani (ami azért nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott, hisz egy homokkal teli ládát elhelyezni az útszélére nem nagy dolog).

De az emberek még nem nôttek fel. Az államra, a hatalomra úgy tekintenek, mint az anyukára vagy az apukára, akinek kötelessége minden gondot megoldani anélkül, hogy mi egy ujjunkat is mozdítanánk. Nem gondolják meg, hogy az államapuka- vagy anyuka minden lépése pénzbe kerül, a mi pénzünkbe, és hogy már pénztárcánk sincs, ahová az adósságunkat jegyezzük. A jóléti, mindenrôl gondoskodó állam álomképe valahol nagyon messze lebeg.

Gyakorlatias amerikaiakról hallottam egy történetet: lehullott a nagy hó, és a polgármesteri hivatal nem takarította el. Az amerikai polgár kinézett a 23. emeletrôl, látta, hogy nem közlekedhet kocsijával, és úgy döntött, metróval utazik munkahelyére. És nem követelte az utcák mielôbbi takarítását, mert tudta, hogy akkor elmaradhat, teszem azt, az újévi utcabál. 3–4 nap múlva egy pehelynyi hó, még annyi sem volt az utakon: a természet eltüntette ingyen és bérmentve.

Nem mondom, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. De nem kell mindjárt hisztizni, követelôzni, elôször gondoljuk meg jól, mit akarunk. Elvégre a mi pénzünkrôl van szó. Elvégre a mi felelôsségünk.

Románia 1997-ben megközelítôleg 20 milliárd köbméter földgázt használt fel, jóval kevesebbet, mint 1989-ben, amikor 38 milliárd köbméter volt a földgázfogyasztás. Elemzôk arra számítanak, hogy a következô években is a 20 milliárd köbméter körüli szinten stabilizálódik az ország földgázfogyasztása, de ezen belül mind többet kell importálni.

Az ország földgázszükségletének megközelítôleg negyven százalékát importálja jelenleg, az arány azonban valószínûleg eléri a 60 százalékot. A fô fogyasztó a lakosság és a kereskedelem, de nô az ipar és az áramtermelés igénye is: arányuk az összfogyasztásból 1997-ben 30 százalék volt, az 1990-es 7 százalék helyett.

Mivel hazánk egyetlen fô földgázszállítója Oroszország, a kormányzat most a külsô beszerzési források diverzifikálására törekszik. Emellett igyekszik hatékonyabbá tenni a felhasználást. Optimista várakozások szerint jövôre Ukrajnától és Moldovától is vehetünk földgázt. A Romgáz országos gázszolgáltató további forrásoknak is utánanézett, így Norvégiának Magyarországon keresztül, Olaszországnak Horvátországon és Magyarországon át, a Kaszpi-tengernek Iránon és Törökországon keresztül — a tárgyalások épp hogy elkezdôdtek az árakról, amelyek magasabbak az orosz gázénál.

A fogyasztás hatékonyságának növelése érdekében Románia növeli a föld alatti tárolókapacitásokat, és vezetékcseréket hajt végre az ország 15 ezer kilométeres szállítórendszerében. A Világbank segítségével 1995 óta folyamatosan polietilén csövekre cserélik az acélcsöveket. Az idei évtôl 2010-ig két új föld alatti tározó épül, és így a jelenlegi 1,1 milliárdról 4,6 milliárd köbméterre növelhetô a tárolható földgáz mennyisége.

A kormány tervezte üzembezárások nyomán munkanélkülivé váló dolgozók végkielégítése várhatóan 2 billió lejjel terheli majd meg az államkasszát — írta a Ziarul Financiar címû gazdasági napilap.

Radu Sârbu, az Állami Vagyonalap (FPS) elnöke szerint az alap tulajdonában levô vállalatok az év végéig harmincat zárnak be, és mintegy hetvenezer embert bocsátanak el. A számot ugyan vitatja Alexandru Athanasiu munkaügyi és szociális védelmi miniszter, de közölte, hogy a társadalombiztosítási költségvetésnek jövôre mindenesetre 1,9 billió lejre lesz szüksége a hat, kilenc vagy tizenkét havi ipari átlagfizetésnek megfelelô végkielégítések kifizetésére.

A miniszter hozzátette, hogy a végkielégítések összegét nem nemzetközi finanszírozásból fedezik, bár a Világbank illetékesei késznek mutatkoztak ilyen célú támogatásra.

Radu Berceanu ipari miniszter ugyanakkor arról tájékoztatta a sajtót, hogy a tárcája hatáskörébe tartozó vállalatok közül három bányavállalat — a dévai rézbányák, a petrozsényi kôszénbányák és a ploiesti-i bányavállalat — termeli a legtöbb veszteséget: ez az összeg az idén 1,3 billió lejre rúg. Ezeket a vállalatokat az év végéig felszámolják — közölte a miniszter.

A dévai vállalatnak 16 ezer, a petrozsényi kôszénipari vállalatnak pedig körülbelül 23 ezer alkalmazottja van. Elbocsátásuk esetén valamennyien havonta 1,8 millió lejes végkielégítést kapnak — fél évtôl egy évig terjedô idôre —, az átlagos bányaipari átlagfizetésnek megfelelôen.

A végkielégítés teljes összegét csak akkor kapják meg, ha bizonyítani tudják, hogy vállalkozásba fogtak. Ebben az esetben vállalkozásuk számlájára utalják át a végkielégítés teljes összegét — tette hozzá Berceanu.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]