 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1998. február 21.
(X. évfolyam, 42. szám)
A nyolc napja folyó sztrájk folytatása és új, radikálisabb módszerek alkalmazása mellett döntött pénteki ülésén a romániai egészségügyi középkáderek szakszervezetének országos tanácsa. A Sanitas vezetôi, együtt a mintegy 200 ezer sztrájkolót teljes támogatásáról biztosító CNSLR-Frãtia szakszervezet elnökével, Pavel Todorannal, az ülésrôl egyenesen a bukaresti Forradalom terére siettek, ahol a Frãtia és a Sanitas tagjai rendeztek országos tiltakozó nagygyûlést. Pénteken országszerte más városokban is tiltakozó felvonulásokat rendeztek.
A Sanitas országos tanácsának ülésén szóba került, hogy a nagyarányú béremelési igény alátámasztására az egészségügyi dolgozók például tömegesen mondjanak fel, bénítsák meg a kórházak munkáját, vagy kezdjenek éhségsztrájkot. Az Olt megyei Sanitas-szervezet elnöke kijelentette, hogy az oltvidéki bányászok készek Bukarestbe jönni, „segíteni az egészségügyieknek". A középkáderek a kormány ígérte 25 százalék helyett eredetileg 100 százalékos béremelést követeltek, de Marius Petcu, a Sanitas elnöke már jelezte, hogy egyelôre beérnék 75 százalékkal. A kabinet mindeddig azzal hárította el a választ, hogy a költségvetés nem teszi lehetôvé az igény teljesítését.
Petcu a pénteki ülés után azt mondta, hogy „azonnali ésszerû emelést" sürget a Sanitas, és középtávon tart igényt a százszázalékos emelésre. Az eredeti terv szerint a délben kezdôdött nagygyûlés után a sztrájkolók küldöttsége a kormány illetékeseivel tárgyalt volna, de a találkozót a kabinet hétfôre halasztotta.
Dr. Bárányi Ferenc temesvári RMDSZ-képviselô, aki maga is orvos, úgy vélekedik, hogy a Sanitas indokolt követelésekért harcol annyiban, hogy az egészségügyben valóban igen alacsonyak a fizetések, viszont a Frãtia szakszervezet, amelynek élén ma az ellenzéki RTDP egyik alelnökévé elôlépett Miron Mitrea volt szakszervezeti elnök bizalmasa, Pavel Todoran áll, politizálni kívánja a konfliktust.
A képviselô példákkal illusztrálta az egészségügy helyzetét, ahol a fizetések olyan alacsonyak, hogy a megélhetést csak a hálapénz teszi lehetôvé. Egy városi szeméthordó fizetése havi 808 ezer lej, egy kezdô orvosé pedig alig 483 ezer lej. Az egészségügyi kisegítôké 300 ezer lej, az ápolónôké induláskor 269 ezer lej.
Kolozsvár
Péntek délután utcára vonult több mint ezerötszáz orvos, egészségügyi dolgozó, valamint a román szakszervezetek Frãtia nevû szövetségének tagjai. A tüntetés a Béke téren kezdôdött, majd a felvonulók végighaladtak a Jókai és Deák Ferenc utcán. A megyefônökség elé érve lezárták a forgalmat, és jelszavakat kiáltoztak: Tisztességes béreket! Fizetést és nem csúszópénzt akarunk! Mikor Dorina Bota, a Sanitas szakszervezet kolozsvári képviselôje elmondta: tárgyalni mennek a prefektussal, a tüntetôk követelték, hogy Alexandru Fãrcas jöjjön a tüntetôk közé, és ne fordítva.
Végül mégis a szakszervezeti vezetôk vonultak az épületbe. Dorina Bota elmondta: a sztrájkot folytatják, a szenátus által javasolt 25 százalékos béremelés nem elégíti ki ôket. A prefektus beszámolt a kormányfôvel való találkozójáról, aki arról tájékoztatta, hogy a pénzügyminisztérium szakértôi elemzik az egészségügyiek béremelésének lehetôségét, de mindeddig nem sikerült forrásokat találniuk. Sanda Posa, az Orvoskamarák Szövetségének kolozsvári elnöke lehetséges forrást vázolt fel: emeljék az alkohol, cigaretta és a szerencsejátékok luxusadóját. Florentina Mãrginean, a Frãtia-RSZSZOSZ kolozsvári képviselôje megkérdezte: — Meddig várjunk még? Az elején értékeltük a kormány ôszinteségét. Ha azt mondjuk, hogy éhezünk, a válasz az, hogy igazunk van, de nincs pénz. Mit fognak válaszolni, mikor azt mondjuk, hogy meghaltunk?
A küldöttség tájékoztatta a kint várakozókat a tárgyalások eredményeirôl. Válaszként a tömeg kormányellenes jelszavakat skandált. A tüntetés fél háromkor, incidensek nélkül ért véget.
A bukaresti ítélôtábla helyben hagyta a Kolozs megyei törvényszék ama döntését, hogy a Hôsök (Deák Ferenc) utcai volt székesegyház (még korábban: Minorita-templom) ismét a görög katolikus püspökség tulajdonába kerül. A döntés végleges és megmásíthatatlan. Az ortodox egyház azzal fenyegetôzik, hogy ezután ôk tartják szabad ég alatt istentiszteleteiket Kolozsvár fôterén.
Egyszerû indítványt nyújtott be az RTDP a parlamentben — újságolta Grigore Zanc, a legnagyobb ellenzéki párt Kolozs megyei elnöke. Szerinte a kormány semmibe veszi az orvosok és egészségügyi dolgozók követeléseit. Az Alexandru Athanasiu munkaügyi miniszter által javasolt új egészségügyi adót is csupán a költségvetési hiányok fedezésére találták ki, szó sincs az egészségügyi személyzet fizetésének növelésérôl, a kórházak felszereltségének javításáról. A Vãcãroiu-kormányzat idején a minisztereknek csupán két tanácsosa volt, ezek száma most nyolc-tizenkettô.
Zanc Románia és a román nép lenézésének, megvetésének tekinti Horn Gyula magyar miniszterelnök azon kijelentését, mely szerint a Nyugat határai Magyarország keleti határánál húzódnak. „Az intézkedés diszkrimináció, ugyanis a határon túli magyar kisebbségeket mentesítik a vízumkényszer alól" — véli az ellenzéki politikus.
Cãtãlin Harnagea, a Külföldi Hírszerzô Szolgálat igazgatója csütörtökön Emil Constantinescu elnök elôtt letette a hivatali esküt. A hivatal megszervezésére vonatkozó törvény szerint annak vezetôje miniszteri ranggal rendelkezik.
Az eskütétel alkalmából Constantinescu elnök a társadalom fejlôdésének fontos eseményeként méltatta az új igazgató hivatalba lépését.
(Kiküldött munkatársunktól)
Az Országház épületében pénteken megkezdte munkáját a Magyarország — 2000 konferencia, a „sikeres magyarok" idei tanácskozása. Harmadik alkalommal kerül sor ilyen jellegû, nyugati, kisebbségben élô és anyaországi tudósok, politikusok, bankárok, mûvészek és gazdasági szakemberek részvételével rendezett megbeszélésre. Az idei tanácskozáson részt vevôk arról folytatnak vitát, hogy miképpen lehetne elôsegíteni a magyarság szellemi erôinek összefogását az ország sikeres euroatlanti integrációja érdekében.
A konferenciát Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg, majd Horn Gyula miniszterelnök tartott vitaindító elôadást. Nagy érdeklôdést váltottak ki Lámfalussy Sándor frankfurti egyetemi tanár gazdasági kérdésekre választ keresô remek elôadása, Méray Tibor párizsi író nagy hatású, a magyar kormányzat kulturális és kisebbségpolitikai tevékenységét elemzô beszéde, André Kosztolányi pénzügyi gondokra orvoslást ajánló szavai, valamint Markó Béla, fôképp a romániai magyarság létkérdéseit bemutató helyzetelemzése, amelyrôl bôvebben lapunk hétfôi számában olvashatnak.
Pénteken a Victoria palotában fogadta Victor Ciorbea az új fôrabbit, Menachem Hakohent, kifejezve a román hatóságoknak az izraeliekkel való minél eredményesebb együttmûködési óhaját. A megbeszélésen szóba került az önkényesen elkobzott zsidó javaknak a helyzete is. A kormányfô biztosította a fôrabbit, hogy megkülönböztetett figyelmet szentelnek a romániai kisebbségeknek. Éppen ezért olyan intézkedéseket készülnek hozni, amelyek során visszadják a kisebbségek egyes elkobzott ingatlanait, beleértve a zsidó javakat is.
Országos politikai és érdekképviseleti szervezetünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség minden kötelességét teljesítette, amivel kormánypártként koalíciós partnereinek tartozott. Sajnáljuk, hogy partnereirôl nem mondható el ugyanez. Nemrég új követelés hangzott el felôlük: a Demokrata Párt azt kéri, hogy mielôtt a parlament a koalíciós megállapodás szerint megszavazná a tanügyi törvény módosításait, az RMDSZ szólítsa föl választóit, hogy tanuljanak meg románul.
A követelés sértô és megalapozatlan. Minden román állampolgár alanyi joga, hogy megtanulja az államnyelvet. Elégedetlenek vagyunk a tanügyi törvény mindazon elôírásaival, amelyek gyermekeinket akadályozzák abban, hogy szabadon éljenek e joggal. Tûrhetetlennek tartjuk, hogy iskoláinkban a román nyelv oktatása nem folyik kellô módszerességgel, sajátos program és tankönyvek alapján, erre a feladatra szakszerûen felkészített oktatókkal. Visszautasítunk minden olyan politikai beavatkozást, amely jogunk gyakorlásának szabadságát államhatalmi szabályozással, közösségünknek címzett utasítással kívánná korlátozni.
Ugyanakkor kinyilvánítjuk: a román nyelv minél magasabb szintû elsajátítása minden romániai magyar elemi érdeke, és erre nézve a romániai magyarság körében teljes egyetértés uralkodik. Nemcsak megélhetésünk, minden román állampolgárral való tényleges esélyegyenlôségünk szempontjából tartjuk így. Szemléletünkben a kisebbségi lét nem sorscsapás, hanem ugyanolyan mértékben ajándék is, mivel lehetôvé teszi, hogy a magunk kultúrája mellett egy másikban, a románban is otthonosak legyünk. Ez az esély kulturális többlethez juttathat minket azokkal a románokkal szemben, akik, bár tehetnék, nem akarnak a mi kultúránkkal megismerkedni. Az a romániai magyar, aki nem él ezzel az eséllyel, azokhoz a többségiekhez hasonul, akik lenézik a mi kulturális javainkat. Rajtunk múlik, hogy bebizonyítsuk magunknak, az ország román többségének és az egész világnak: tudunk élni a kisebbségi lét e történelmi ajándékával. Álljunk ellen a többségi diktatúra bárminô kényszerítésének, de mutassuk meg, hogy nemzeti azonosságunk megôrzése jól összefér a többség értékei iránti fogékonysággal!
A huszonegyedik század Európája kulturális azonosságukat ôrzô, egymás kulturális azonosságával szemben nyitott nemzetek Európája lesz. Ki-ki maga dönti el, hogy átlépi-e a szellemi határt, s ha igen, hamarabb vagy csak késôbb. Mindenekelôtt közvetlen környezetünkben kell európaiaknak lennünk.
1998. február 15.
Ágoston Hugó, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Domokos Géza, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Jakobovits Miklós, Jung János, Kántor Lajos, Kékedy László, László Ferenc, Lohinszky Loránd, Péntek János, Pusztai Kálmán, Szilágyi István, Szilágyi N. Sándor, Tompa Gábor, Tonk Sándor
Az aláírók névsora nyitva mindenki elôtt, aki e nyilatkozat tartalmával egyetért.
JÓTÉKÁNYSÁGI HANGVERSENYT rendeznek a templomi orgona javítási költségeinek fedezésére a kolozsmonostori Kálvária-templomban február 22-én, este 6 órakor. Elôadók: Ruha István érdemes mûvész és Botár Katalin. Mindenkit szeretettel várnak.
Nagyenyedi kishírek
Az 1997-es statisztikák szerint Nagyenyeden továbbra is magasabb a magyarság elhalálozási aránya a születésnél. A református egyház hívei közül például 47-en haltak meg, keresztelés viszont csak 15, esküvô 17, amelybôl 8 volt román-magyar vegyes házasságok száma.
***
Február 27-én 17 órakor a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Márk Attila mutatja be nemrég megjelent negyedik albumát.
***
Február 13-án a nagyenyedi RMDSZ-székházban Kerekes János Maros megyei képviselô tartott elôadást a jelen legégetôbb jogi kérdésekrôl. A képviselô a Fehér megyei RMDSZ meghívására kéthavonta látogat el Nagyenyedre.
Mentálhigiénés képzési program színhelye volt az AGAPE Életvédô Alapítvány Mócok útja 16. szám alatti székhelye. A 30 órás képzési program két szakaszban zajlott le, január 17-18-a és február 14-15-e között.
A mentálhigiéné egészségmegôrzô, egészségfejlesztô mentalitás (elmélet és gyakorlat egyszerre). Az egészség megôrzésének feladata ma már nem korlátozódik az egészségügyi ellátási rendszerre. Ebben a munkában jelentôs szerep hárul a pedagógusokra is, akik, az egészség károsításában legveszélyeztetettebb réteg, az ifjúság nevelésével foglalkoznak. Nekik szánták ezt a tájékoztató elôadássorozatot, melyet két fiatal, jól felkészült, lelkes pszichológus, Pál Mária Ildikó és Rápolti Kinga vezetett.
A tevékenységek során izgalmas utat jártak be a résztvevôk — nemcsak elméleti kérdésekkel ismerkedhettek meg, de változatos gyakorlatok révén ki is próbálhatták a tanult módszereket. Gazdagodott önismeretük, technikai javaslatokat kaptak a személyes fejlôdést segítô beszélgetésekhez, segítséget a kommunikációs hibák felismeréséhez és kiküszöböléséhez. A tanítási-tanulási folyamat kétirányú kommunikáció. Fontos ezért a kölcsönös visszajelzés a kommunikáció két résztvevôje, a diák és a tanár között. A képzési programon a visszajelzés hatékonyságát növelô szabályokat is megismerhettek a jelenlévôk. A bemutatott témakörök között szerepelt a konfliktuskezelés is, melynek gazdag eszköztára meglepôen új stratégiákat kínál a konfliktusok megoldására... Szó volt a pályakezdôk nehészégeirôl, a pedagógus közérzetét meghatározó tényezôkrôl, a kiégés megelôzésének szervezeti és egyéni lehetôségeirôl. (Nálunk még alig ismertek és alkalmazottak a pedagógusok körében az önsegítô-támogató csoportok.)
Csütörtökön tisztújító közgyûlést tartott a belmonostori RMDSZ-kerület. Az elmúlt évi tevékenység beszámolója után Bitay Levente megyei szervezési alelnök beszélt a tagság, a tagdíj, a szervezés kérdésérôl. Amint a beszámolóból kiderült, sajnos, csökkent a tagok száma, egyrészt elhalálozás, másrészt kitelepedés miatt. Mindkettô sajnálatos jelenség, de sokan vannak, akik egyszerûen kiléptek az RMDSZ-bôl. Gyémánt Mihály MKT-elnök kitûnô javaslattal jött. Nem kell az embereket tagságra kényszeríteni, de el lehet velük beszélgetni arról, mi az oka, hogy kiléptek az RMDSZ-bôl, vagy egyáltalán nem lettek tagok. A tagságidíj-begyûjtôk nemcsak a pénzt kell hogy követeljék, kérjék, hanem beszélgessenek az emberekkel gondjaikról, és amennyiben lehet, tanácsot is adjanak, hisz ôk vannak a legkötetlenebb kapcsolatban velük. A távolmaradásnak több oka is lehet, de ezekre fény kell derüljön, mert másképp a tagok létszáma továbbra is rohamosan csökkenni fog.
Az elmúlt hét végén Bogártelkén járt Boros János Kolozs megyei RMDSZ-elnök és Kónya Hamar Sándor parlamenti képviselô. A falugyûlésen részt vett Kovács András helyi RMDSZ-elnök is, aki Egeres község bogártelki tanácsosa is egyben. Terítékre kerültek a föld és erdô visszaigénylésének kérdései, valamint a legidôszerûbb politikai események és elvárások. Kiderült, hogy a legnagyobb gondot itt is, mint sok más kolozs megyei településen, az erdei tulajdont bizonyító iratok beszerzése jelenti. Ennek ellenére a nagyszámú jelenlevô szerint mindent elkövetnek a bogártelkiek, hogy még idejében összeálljanak az iratcsomók, és valamennyi volt tulajdonos visszakapja majd földjét és erdejét.
Kolozson Mátis Jenô parlamenti képviselô, Bitay Levente Kolozs megyei RMDSZ szervezési alelnök és e sorok írója vett részt a régóta várt fórumon. A vendégeket meglepte a sok-sok kérdés, amely a földdel és erdôvel kapcsolatban elhangzott. A legnehezebb azonban nem a föld visszaszerzése, hanem az: hogyan lehetne ésszerûen gazdálkodni a mai igen-igen összekuszált világban. A 83 éves néni elpanaszolta, hogy eddig is nehezen mûvelte a földjét, s ha még kér, és valamikor vissza is kap szántóterületet, igazából nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Kimondatlanul is ez a kérdés sok-sok idôs embert gyötör falvainkban. Erre egyértelmû a válasz: most a soron levô legfontosabb feladat az, hogy kérjük vissza a jogtalanul elkobzott birtokot, s amíg sor kerül, hogy kimérjék és a gazdák átvegyék, bôven lesz idô azon gondolkodni, hogy mi is legyen vele. Bérbe adni, eladni, esetleg a „tékozló fiú" családostól visszatér a városból, ha bezárul elôtte a gyárkapu. Akkor biztosan jól fog majd számukra is a régi föld és az ôsi ház. Ilyen irányú folyamat már elkezdôdött, és felgyorsulhat a közeli vagy távoli jövôben. A túlélésben segíthet a föld, és ezért bûn lenne lemondani ôseink birtokáról.
Ez volt a legfôbb tanulsága a kolozsi tanácskozásnak.
A Gheorghe Dima Zeneakadémia stúdiótermében tartották meg Szegô Péter szerzôi estjét, aki nemcsak zeneszerzôként, hanem tanárként is hozzájárul a kolozsvári zenekultúra fejlesztéséhez, ápolásához.
Az elsô mûvet, a Kontrasztokat az Anonymus kamarazenekar szólaltatta meg. Érdekes a hangszerelés egyéni hangszíne. Talán a cím is aláhúzza a hangcsoportokból kibomló mondanivalót. A kifejezés, a hatás növelése érdekében. Szegô Péter gyakran él a tudatos felnagyítás, néha akár a torzítás eszközeivel is. A következô kép a tömör harmóniavilágot felváltó, teljesen nyugodt hangulatot teremtô uniszonó. Az ellentétek vonzásának jegyében nem következhetett más, mint fergeteges fokozás, amely a hangszeresek minden tudását igényelte. A népzenei motívumokat rejtô dallamvilág a hegedûbôl próbált életre kelni, amelyet mindvégig egy háttérzenéhez hasonló kíséret egészített ki. A mûben végigvonuló hullámzás pasztorális hangulatot teremtô konklúzióval zárult.
A második mû, a MOM címe még megfejtésre vár. Rézfúvósok és ütôsök számára íródott. A hangképzés is egyéni módon, a hagyományos hangszerek újszerû kezelésmódjával valósult meg. A tom-tom és trombita érdekes kombinációja a ritmus és színvilágot érzékelteti. A harmadik, s talán a legérdekesebb Egyszer volt címû mû a mesék atmoszférájába vezet el. Maximálisan kihasználja a hangszerek technikai lehetôségeit. Újból a trombita kerül elôtérbe, melyet hozzá méltó vonós üveghangok készítettek elô. A mondanivaló tovább hullámzott a „klasszikus" harmóniák felé, majd a fuvola vette át a fôszerepet, néha a kínai dob kíséretében. Akár a mesékben, a cselekménynek itt is dinamikussá kell válnia. A klarinétok disszonanciája a mû csúcspontja, amelyet fantáziadús hegedûjáték követ. A sok egymás melletti hang (mely egy adott pillanatban teljes egészében kitöltötte a teret) eggyé vált és lecsendesedett, majd finom, pontszerû dobütések zárták a mûvet. A továbbiakban elhangzott mûvek befogadását talán a népi elemekkel telitûzdelt faktúra tette érthetôbbé. Az Arcade címû alkotásban a visszatérô motívumok ismerôsként bontakoztak ki a tömör harmóniakomplexumból, mely egy adott ponton annyira koncentrált, hogy a függôleges és vízszintes elemeket egyaránt elborította.
Szegô Péter mûvészetében érdekes a zenekar felállítása, a hangszerelés, nevezetesen a rézfúvós hangszerek gyakori egyéni igénybevétele. Volt, aki bekapcsolódott a körtáncba, volt, aki csak pusztán nézôként jelent meg, de mindenki számára élmény lehetett a modern zene értékes elemeinek felfedezése.
A CORVINEUM Alapítvány AMARYLLIS reneszánsz klubja igaz szeretettel hívja és várja az 1998. február 22-én kezdôdô, 14 helységben zajló, majd február 25-én a kolozsmonostori Kálvária-templomban zenés áhítattal záruló rendezvényeire.
Fô társunk a szervezésben és az igyekezetben a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága. A Kolozs Megyei Kultúrfelügyelôségtôl kezdve Felméri bôrdíszmûves mesterig tengernyi jóindulat és szeretet segít minket. A gondolatot Arany János adta: „S ahol jön / Ahol jön / Egy fekete holló; / Hunyadi / Paizsán / Ül ahoz hasonló".
Kérésünkre a VET védnökségét képezô fôpapjaink századvégi úton-módon (fax, e-mail... galambposta?) küldték szét híveikhez a körlevelet, melyben arra kéretnek, hogy február 22-én, vasárnap 10 órakor — amikor mi, kolozsváriak Pap Géza tiszteletes úr igehirdetésével a Kakasos templomban imádkozunk és ünnepelünk (orgonán muzsikál Silvia Panã) — Erdély templomaiban szintén az 555 esztendôvel ezelôtt születettre emlékezzenek.
Február 22-én, 18 órakor, a szülôházban más nemzetiségû testvéreinkkel közösen tartjuk az immár hagyományos megnyitót. A Ion Andreescu Képzômûvészeti Akadémiával közös rendezvényünk keretében a Régi Kolozsvár címmel Feleki Károly és Dorel Gerendi Gãinã mutatja fel a szülôváros (rejtett) szépségeit. Ünnepi beszédet mond Patrubány Miklós, a VET elnöke.
Hétfôn, február 23-án, délben 13 órakor a harangok Hunyadi János másodszülött fiának emlékére kondulnak.
Az irodalmi olimpia megyei szakaszán 104 tanuló vett részt. Az elsô helyezettek az idén Temesváron képviselik megyénket az országos szakaszon. A következôket díjazták: VII. osztály: I.: Kovács Emese — zenelíceum (tanár: Szôke I.); II.: Usturoi Renáta — Apáczai (tanár: Ömböli I.); III.: Adorjáni Anna — Apáczai (tanár: Ömböli I.); Ambrus Tibor — Báthory (tanár: Bodrogi E.); Varga Enikô: 1-es Ált. Isk., Dés (tanár: Tárkány M.). Dicséret: Balogh Ágoston — Apáczai; Kassay Réka — Brassai; Sebe Attila — Báthory; Balogh Xénia — 1-es Ált. Isk.; Tárkány Andrea — 5-ös Ált. Isk., Dés; Máthé Edina — Apáczai; Benedek Éva — Báthory.
VIII. osztály: I.: Kiss Katalin — „T. Murãsanu", Torda (tanár: Nemes E.,); II.: Dáné Melinda — Apáczai (tanár: Tonk M.); III.: Nitu Johanna — Hunyad Ált. Isk. (tanár: Czondi Á.). Dicséret: Majó Zoltán, Sípos Dávid — Apáczai; Székely Tünde, Tôkés Orsolya, Kovács Zita, Bálint Lenke — Báthory; Jankó Hilda — 17-es Ált. Isk.; Kádár Imola 5-ös Ált. Isk., Dés; Sütô Csilla — Szentmihály Ált. Isk.; Péntek Zsuzsa — Hunyad Ált. Isk.
IX. osztály: I.: Fodor Kiss Ildikó — Apáczai (tanár: Misztrik J.); III.: László Lilla — Báthory (tanár: Tôkés E.). Dicséret: Rácz Norbert Zsolt, Al Eid Nesrin — Unitárius Kollégium; Ilyés Etelka, Korondi Ágnes — Apáczai; Szabó Attila — „A. Muresanu", Dés.
X. osztály: I.: Keszeg Anna — Apáczai (tanár: Misztrik J.); II.: Adorjáni Zsolt — Apáczai. Dicséret: Boga Eszter, Pap Eszter, Torjai Emese — Apáczai; Fülöp Mónika — Református Kollégium; Nagy Anikó — „A. Muresanu", Dés.
XI. osztály: I.: Simon Boglárka — Báthory (tanár: dr. Tibád Levente). Dicséret: Varga Anikó, Tibori Szabó Kinga — Báthory; Fekete Melinda, Kovács Eszter — Apáczai.
XII. osztály: I.: Székely Melinda — Apáczai (tanár: Tôkés E.); II.: Vincze Kata Zsófia — Brassai (tanár: Kovács K.); III.: Székely Andrea — Római Katolikus Kollégium (tanár: Gáspár M.). Dicséret: Kosztándi Timea — Római Katolikus Kollégium; Bálint Sarolta — Református Kollégium; Böyte Dániel — Báthory; Bodgán Júlia, Bíró Zsuzsanna — „O. Goga", Hunyad; Muresan Andrea — Brassai.
XIII. osztály: Dicséret: Nagy Mária — Apáczai (tanár: Tonk M.).
Sok sikert a továbbjutó tanulóknak az országos vetélkedôn!
— A sürgôsségiek miért nem sztrájkolnak?
— Mert ôk mentik azt, ami még menthetô.
alkalmából pénteken, nyilvános gyûlésen megválasztották a megyei és Fráta körzeti választási iroda tagjait. A megyei választási iroda a következô bírákból áll: Haltek Zoltán (elnök), Georgiu Ioan (tag), Mora Ioan (tag), Nicorici Silvia (tag), Gheta Eleonora (tag). A Magyarfráta körzeti választási iroda tagjai a következôk: Chirila Octav Claudiu bíró (elnök), Socaciu Otilia óvónô (helyettes). Az irodák megválasztási módja és tagjai ellen a megalakulás utáni 24 órán belül lehet kifogást emelni.
Közeledik a tanügyi törvény parlamenti vitája, s ennek kimenetele az innen-onnan elhangzott ígéretek ellenére bizonytalan. Az anyanyelvû oktatás nemcsak a nemzeti önazonosság megôrzésének, mindinkább az anyagi boldogulásnak, a létfenntartásnak az eszköze is. Nem kétséges, hogy a munkahely megôrzése, s a jobb munkahely megszerzése mindinkább a szakképzettségtôl függ. A szakképzés azonban a tudományos alapismeretekre, az általános mûveltségre, az értelmi képességek fejlesztésére épül. Így a szakképzésre odafigyelni azt is jelenti, hogy az anyanyelvû oktatás egészére is figyelünk. Az anyanyelvû szakképzés ügye, sajnos, rosszul áll. Tavaly például Kolozs megyében egyetlen magyar nyelvû tanonciskolai osztályt hirdettek meg. Ilyen még a „fénykorszak" legsötétebb éveiben sem fordult elô!
A szak- és tanonciskolák hálózatának kiépítése nemcsak azért égetôen sürgôs, mert a szakmát is csak anyanyelven lehet eredményesebben elsajátítani, hanem az általános elszegényedés miatt is. Mind több szülô képtelen gyermekét líceumban, vagy pláne egyetemen tovább taníttatni. A család ugyanis egyre inkább rászorul a fiatalok keresetére is. (Már, ha egyáltalán munkához jutnak.)
Nemegyszer halljuk, hogy a magyarság eltúlozza az anyanyelvû oktatás és különösen a szakoktatás szükségességét. Elvégre az ország hivatalos nyelve a román, tehát a „munka nyelve" is az lehet. Egyszóval meg kell tanulni románul s akkor a nemzetiségi oktatás gondja is megoldódik.
A beszéd nemcsak gondolatközlés, hanem a gondolkodás, az intelligencia-fejlôdés eszköze is. Beszéd nélkül (némi egyszerûsítéssel) nincs gondolkodás!
A gyermek anyanyelvén jut el a dolgok és tárgyak rendeltetésének, a folyamatok jellegzetességeinek megismeréséhez, így rögzôdnek a környezô világgal kapcsolatos tapasztalatai. Az anyanyelvû „belsô beszéd" segítségével elemezzük, hasonlítjuk össze a dolgok különbözô tulajdonságait, emeljük ki, majd egyesítjük fogalmakba. Miért éppen anyanyelven, miért nem a tanult második nyelven? Azért, mert az anyanyelvünket tanultuk meg a leghamarabb, ezen a nyelven tanultunk meg gondolkozni, ez rögzôdött a legkorábban és a legtartósabban.
Mi történik, amikor a gyermek más nyelvû környezetbe kerül? Jelképesen szólva: lelkileg süketnéma lesz. Nem érti, amit mondanak, nem tudja kifejezni gondolatait. Hosszú és megterhelô folyamat után kezdi összekapcsolni (asszociálni) a két nyelv azonos jelentésû szavait, de e szópárokban csak az anyanyelv szavai bírnak tényleges jelentéstartalommal. A második nyelv használata során folyamatosan mindenki arra kényszerül, hogy gondolatban fordítsa anyanyelvére a szavakat, az megterheli és lelassítja a gondolkodást. Csak többéves gyakorlás után juthat el az ember (s nem is mindenki), hogy a második nyelven is gondolkodjék.
Amikor át kell térni egy másik nyelvre, egy ideig összeomlik az embernek az egész addigi gondolkodási rendszere! Az embert rá lehet kényszeríteni arra, hogy jól-rosszul egy másik nyelven beszéljen, de arra, hogy más nyelven is gondolkodjon, nem!
Az anyanyelv, az oktatási nyelv és az intelligencia fejlettségének a viszonyát vizsgálva, ír kutatók már a 60-as évek elején megállapították, hogy az intelligenciaszint azoknál a gyermekeknél a legalacsonyabb, akik nem anyanyelvükön tanulnak az iskolában. Közepes szinten helyezkednek el az anyanyelven tanulók. A legfejlettebb intelligenciaszintet azoknál a gyermekeknél mérték, akik anyanyelvükön tanultak, de játék közben, a más nyelvû gyermek-pajtásokkal érintkezve, spontánul egy második nyelvet is elsajátítottak.
Vannak azonban súlyosabb következmények is. Megfigyelték, hogy a nem anyanyelvû osztályba kényszerített tanulóknál magatartászavar lép fel. Nyílt, közlékeny gyermekek —gátlásossá, zárkózottá, barátságtalanná; nyugodt, kiegyensúlyozott gyermekek agresszívekké, hisztérikusokká válnak. Olyan eseteket is ismerünk, amikor más nyelvû osztályba kényszerített elemisták ismét ágybavizelôk lettek.
Ezekre is kellene gondolniuk azoknak, akik az anyanyelvû oktatás korlátozását választották életcéljukul.
A román nyelv elsajátítása természetesen nem azért szükséges, mert kötelezô, hanem mert érdekünk. Ez azonban olyan módszertani kérdés, amely épp az anyanyelvû oktatásra támaszkodva oldható csak meg.
Jön a hír, hogy a külügyminisztérium sajtókonferenciáján a szóvivô, aki feltehetôen nem csak a saját szavát hordozza és teszi közkinccsé, egy — bizonyára — nem véletlen kérdésre azt a szakszerû magyarázatot fogalmazta meg, hogy a magyar miniszterelnök szigorú bejelentése vízumkényszer bevezetését jelenti, ami megnehezíti országunknak az európai közösséghez való csatlakozását! Márpedig ez — szónokolta — szöges ellentétben áll azzal a nagy hangú vállalással, hogy Magyarország támogatja Románia felvételét.
Persze, a kérdést feltevô újságíró, meg a külügyi szóvivô is jól tudja, hogy a magyar kormányfô mindössze arra utasította belügyminiszterét, hogy meg kell erôsíteni a határátlépések ellenôrzését. De hát ez éppen olyan hírtelen hír, mint az, hogy a kutya megharapta a postást! Ráadásul vízumról szó se esett, pláne Románia felé. Ám a szóvivô hallgatósága, de még inkább a hallgatóság hallgatósága minderrôl semmit sem tud, tehát ezzel a tájékoztatással az amúgy is elferdült és elferdített „tájékozottságukat" gazdagítja csak egy újabb ecsetvonással. Kérdés, hogy a témának e láttatása valóban minisztere szavát hordozza-e, egybeesik a véleményével, vagy csak a szólásszabadság szép jogán vélekedett ilyen sajátos „tárgyszerûséggel", s adta a Scînteia-utód újság munkatársának ezt a lehetô legtesthezállóbb választ?
A félretájékoztatásnak és a gondolatolvasásnak ez a nem éppen korrekt keveréke, sajnos, régi gyakorlat mindig frissre szántott humuszában gyökerezik. S jóval termékenyebben fungál, mint a mezôgazdaság. A tendenciózus célirányosság, a vírusvetés gyanúja ugyanis nyomban elesne, ha a szóvivô egy mondattal továbbviszi a szót: a vízumkényszer nem kimondottan magyar szabadalom, hanem európai igény — más tagállamba se utazhat vízum nélkül román állampolgár. De ha magam is a gondolatolvasás e módszerével élek, azt hámozhatom ki e szóvivôi igyekezetbôl, hogy majd, ha szorul a kapca, ennek alapján újra elmondható: nem azért maradt ki az ország az elsô európai körbôl, mert elfelejtett volna felkészülni erre a mezei futóversenyre, hanem azért, mert a magyarok mindjárt a start elôtt, majd azután is többször keresztbe tettek nekünk! Ugye, mennyivel szebben és hasznosabban hangzik ez mindenféle unalmas és megalázó önvizsgálatnál? Hiszen e földön mindenki úgy tudja, hogy minden sikertelenségért mások, csak mások lehetnek hibásak! Bennünket sok ezer éves történelmünk során mindenbôl kihagytak, kifosztottak, soha senki nem játszott velünk „hátulsó pár elôre fuss"-t. És igen, mindig olyan mezei futóversenyre hívtak meg, amelyre valamilyen tôlünk független okból nem készülhettünk fel. Pedig a jó elôre vízumlátóknak — ha nem csak a xenofóbia napszemüvegén át szemlélnék a világot, és legalább önmagukkal szemben következetesek lennének — a vízumlehetôségtôl valójában táncra kellene perdülniük. Egyrészt azért, mert akkor a romániai magyarság sem mehetne át a határon minden héten többször — irredentetlenkedni, e mioritikus tájtól idegen eszméket és utasításokat beszerezni, vegyes vállalatokat összetajkolni, koldulni, csencselni, meg minden más, amitôl eddig féltettek bennünket —, hanem nekik is ott kellene állniuk sorban a konzulátus elôtt azért a bizonyos határátlépési pecsétért. A magyarországi pénzes turisták pedig továbbra is ugyanazzal a lendülettel jöhetnének ide, ahogy egyébként minden európai országba most is elmehetnek.
Én a helyükben még a funariotákért sem izgulnék különösebben, elôttük pláne nem hull le a határsorompó, nekik ugyanis van mit aprítani a tejfölbe, többségük ugyanis már kikapta örökségét az osztozkodáskor, megvetette és megvethette a vállalkozói ágyát, és náluk senki sem tudja jobban, hogyan lehet egy kis csúszópénzért nemcsak vízumot és pecsétet, de ha kell, konzulátusi zászlót is akadálytalanul megszerezni...
Az író „dokumentuma"
1957 ôszén találkoztam 20 év után ismét Magyarországgal és Budapesttel. Az alábbi naplósorok errôl a találkozásról szólnak. Bármilyen rövid is volt ez az utolsó utazás, amit mindenesetre megállapíthattam, hogy a „lelkek felépítése", ami 1957 ôszén még oly nagy kérdés volt — ma már nem kérdés. A tudatok forradalmi konszolidációja nagy léptekkel halad elôre. Magyarország népe félreérthetetlen módon a szocializmus, a forradalom népe. Hruscsov elvtárs útja Magyarországon példátlan diadalmenet volt. Az ideológiai fronton kibontakozott és rohamban a kommunista kritika. A mai magyarországi helyzet igaz ábrázolása többet követelne, mint az alábbi elégikus futam, amelynek hangulata, ha nem is talál már a fél év alatt rohanva változó valósággal, mégis ma is dokumentum. Ezért adom közre.
Húsz-egynéhány éves korom óta mindig tudatában voltam: ha lelki zsebeimet forgatnák ki, tiltott árut találnának. A románok is, a magyarok is. Hiszen a tiltott eszmék szellemi csempészei közé tartoztam. (...) Húsz esztendôvel ezelôtt a Nagykörút katonásan sorakozó palotányi épületeit, cirádáival, szobrocskáival, díszítéseivel, bronz borította tornyocskáival egyaránt a budapesti füstbarna és sötétszürke kérge borította. Híven fejezte ki a falak mögött zajló romlott és nyomorúságos polgári és kispolgári életet, amelynek nem akadt a magyar irodalomban Balzacja. (...) Igen, itt ezekben az épületekben lakott a gömbösi magyar „nemzet", a skriblerek, az ügynökök, a minisztériumi naplopók és velük elválaszthatatlan szellemi és érdek-promiszkuitásban a távolabbi budai villanegyedek lakói, az új lipótvárosi burzsoázia és a felsô Andrássy út saint-germaini gôg palotácskáinak arisztokratái, urak és szerkesztôk, született, vagy azzá vedlô fasiszták. Ezt a világot böfögte fel még egyszer 1956 októbere, a kispolgári burzsoá, lumpenproletár és intellektuális anarchisták reakciós fasiszta szövetkezésében. Micsoda harsány karikatúra lenne máris e kép, ha ez az ôrült komédia nem robbant volna tragédiába. Még túl friss a sérülés. Már össze-vissza járok a városban, megállok a romos Kilián laktanyánál, ahonnan az október 26-i „békés tüntetés" reggelén szállították az ellenforradalmárok tehergépkocsikon a fegyvereket. Elidôzöm az egykori sztálingrádi filmfelvételekre emlékeztetô szétlôtt Korvin-köznél. Itt tanyázott a fehér terroristák vezérkara. Innen irányították a fejvadászatot és a tömeges rémtetteket. Itt vallattak és „ítélkeztek". Itt, a halál és a téboly központjában uralkodott Dudás József, II. (Hohenzollern) Károly sziguráncájának egykori munkásprovokátora és ügynöke, aki Nagy Imrétôl a külpolitikai tárcát követelte, és Nyugat ágenseivel Magyarország nevében tárgyalt a hatalom átvételének kérdéseirôl. (...) Igen, az írók. Ellenôrzöm magam írás közben és vigyázok a szóra. Most 1 éve bizonyára több volt a zavar, mint a határozott politikai program. Bizonyára sokan megriadtak, amikor a felelôtlen politikai játékok hullámai összecsaptak a fejük fölött. Bizonyára sokan nem gondolták, hogy az események katasztrófába visznek. De akkor már késô volt. A 30-as, 40-es években az új magyar irodalom, az „urbánus" és a „népi" egyaránt, a vallomás és a gyónás literatúrája volt. És ebben — minden elvi tisztázatlansága ellenére is — volt férfias nagyság, bátorság, hôsiesség és felelôsségtudat. 1955–56 ezt is fonákjáról ismételte meg, pózzá és érthetetlen mazochizmussá vált. Elôbb csak a személyi kultuszban való tényleges vagy vélt szerepükért verték fél téglával a mellüket egyes írók, aztán már maga a szocializmus háborgatta a lelkiismeretüket. Végül pedig „öntudatukban" kivertek az irodalomból mindenkit, aki nem tartott a revizionistákkal, a „népiekkel", a kispolgári liberálisokkal. (...) A 30-as, 40-es esztendôk nép- és valóságfelfedezô irodalmának vádló szelleme 1956-ban a végsô konzekvenciákig önnön torzképévé vált az álpetôfies „nemzeti felelôsség", a dolgozó nép és pártja elleni politikai akcióvá, minden külsô és belsô ellenség támogatójává és szövetségesévé. Akarva, nem akarva, tudatosan vagy öntudatlanul, mindazzal, amit felleltem itt az utcákon az érkezés órájában, már csak emlékeztetôjeként a való eseményeknek. Odahaza kezdetben úgy gondoltuk, hogy a rebellis írók csak úsztak az árral. De ez a vélemény ugyanolyan tájékozatlan és balga volt, mintha azt mondta volna valaki, hogy mindennek az írók az okozói. De nem is a véleményekrôl és a magyarázatokról van szó, hanem a tényekrôl és a valóságról, amelyek egész szörnyûségükben óhatatlanul felszínre fognak kerülni, beszélni és írni fognak róluk, mert megtörténtek, akár vallanak az érdekeltek, akár hallgatnak. A felelôsségrôl van szó, mert errôl a felelôsségrôl szólnak ezen az aranyát pazarló ôszi vasárnapon... az utcák, a falak, a romok, az emlékek, az arcok. (...) Nézem a vizet (a Dunát) szomorúan és fájdalommal. Azon gondolkozom, mit tennék, ha én is utat tévesztettem volna? Élnék-e még? Meg tudnék-e szabadulni valaha is a bûnrészesség terhétôl? Ideggyógyintézetbôl ideggyógyintézetbe vándorolnék? Vagy mindent töredelmesen bevallanék, mert másképp valóban nem lehetne élni. (...) Itt lent a Bajza utca sarkán most esztendeje tankok álltak, és fegyveres férfiak meg nôk jártak-keltek. A szomszéd utcában, a Benczúr utcában S. barátomhoz bekopogtatott egy géppisztolyos ember: „Ismer-e még?" — kérdezte. Aztán egy szuszra elmondta: hajnalban érkezett az osztrák határról. Odaát régi csendôrök egy frissen felfegyverzett ezrede áll, ô az összekötô, holnap bevonulnak Budapestre. „Szedje az irháját, akinek vaj van a fején", mert ha megjönnek a csendôrök, akkor kezdôdik aztán az igazi tánc... Másnap szovjet tankok hengeredtek végig az Andrássy úton... Jó reggelt, Budapest! (...) Most 1 éve egy fiatal fiúkból és lányokból álló horda megszállta a Nagykörúton a Royal Szállót, lefoglalta a szobákat és természetesen az ágyakat is, az étterem italait, ételeit, gépfegyvereket állítottak fel. Nyugati töltényekkel naphosszat és éjjeleken át lôtték az utcát, és tûz alatt tartották az Oktogont, amíg ki nem égett fejük felett az egész épület. Akik nem oldottak kereket idejekorán és kézre kerültek, arra a kérdésre: miért? — vállat vontak és azt felelték: nem tudom. De vajon valóban nem tudták? Hiszen azt szavalták, hogy a „szabadságért" küzdenek. Azaz: az anarchiáért. És az anarchián túl? Akik csak némileg is gondolkoztak, tudták: a kapitalizmus restaurációjáért.
(Méliusz József: Magyarországi naplósorok, Korunk 1958/5-6.)
(Folytatjuk)
Amikor a kolozsvári Video-Pontes filmstúdió munkatársai idén felkeresték otthonában Wass Albertet, még csak 90. születésnapját ünneplô filmet akartak készíteni róla. Akkor még nem sejtették, hogy valószínûleg élete utolsó interjúját rögzítik filmszalagra. Olvasóink elsônek a Szabadságból értesülhetnek a találkozás élményérôl az alábbiakban, és rövid elôzetest olvashatnak a nemsokára tévében megtekinhetô beszélgetésbôl. A néhány napja elhunyt íróról megemlékezô elsô filmkockákat az RTV 1 magyar nyelvû mûsorának és a Duna tv Helikon címû irodalmi rovatának hétfôi, február 23-i adásaiban láthatják.
...Reggel Chicagóban még a rádió bemondta, hogy a hômérséklet –11 fok, és 20 perc múlva havazni fog. Házigazdánk kissé megszeppent, hogy biza akkor még forgalmi dugóba keveredhetünk a reptér felé vezetô úton. Mi, bölcs vendégek, persze, csak összemosolyogtunk a gazdánk háta mögött. Húsz perc múlva az autópálya forgalmi dugója kellôs közepén csodáltuk a vaskos kötésû hópelyheket...
Néhány óra múlva kivonatoztunk az orlandói repülôtérrôl — ami a botanikus kerti üvegház felnagyított mása, a különbség mindössze annyi, hogy a japánkerti tavacskákban nem mesebeli aranyhalak, hanem valóságos aligátorok úszkálnak —, és az elsô adandó alkalommal gyümölcsöt szakítottunk egy út menti narancsfáról.
A narancs savanyúsága rögtön nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy mindez valóság, a narancs pedig, mint nálunk a vackor, csak olyan ehetetlen útszéli látványosság. A finomabbja, akárcsak itthon a Palocsay-kertben, ott is rácsok mögött van — a Smith-eké vagy Johnsonoké, akiknek a neve ellenben amolyan tucatnév csupán, nem megy fogalomszámba, mint idehaza a Palocsay.
Ám nekünk könnyû volt. Mi, kolozsváriak, pontosan tudtuk, hol rejtôzik Floridában az a narancsfa, melynek tulajdonosa számunkra sohasem fog összemosódni a narancsliget-birtokos Smithékkel vagy Johnsonékkal.
Január huszonnegyedike volt. Háromtagú erdélyi csapatunk céljához közeledett: az Astor Park szívében rejtôzô narancsfa tulajdonosához, WASS ALBERTHEZ.
7000 km-rel és néhány év szerkesztôi, riporteri tapasztalattal a hátam mögött, bizony reszketô lábakkal léptem be olvasmányaim megelevenedô birodalmába. Vártam, hogy ajtót nyisson Wass Albert, aki megélte mindazt, ami számomra csak történelem, aki eleven része nagyatyáink mára hôsivé minôsült életének. Egyik kezemben a Farkas utcai templom ajándékul szánt metszetét szorongattam, másikban a marosvécsi helikoni csapat fényképét, „a kastély árnyékában", emlékeztetôül vagy vitaindítóként. Néhány pillanat, és — megtörve a varázst — elôttem állt a porosodó képek megelevenedett alakja. Kölcsönösen csalódtunk.
Elsôként Albert bácsi szólalt meg:
— Te egyáltalán nem hasonlítasz nagyapádra, a korod esetleg. Ô volt ilyen fiatal, mikor utoljára láttam.
Másodikként én hallgattam. Csalódásom oka mindössze annyi volt, hogy nem a történelem nyitott ajtót, hanem egy pirospozsgás arcú, huncut szemû kedves bácsi.
Hallgatásom az operatôr törte meg:
— Elrontottad a képet. Muszáj volt belemászni? Eltakartad, beárnyékoltad, beleköhögtél... Valóban, ez a kép Wass Albertrôl kizárólag csak az én agykérgembôl hívható elô: fénykép, filmkocka soha nem lesz belôle. Éppen ezért leírom, hogy mi van még a negatívon. MEGHATÓDOTTSÁG.
A fia késôbb elárulta, hogy nemcsak én izgultam, hanem PAPI is. Aki csak azért nem utasított vissza bennünket, mert nagyon örült annak, hogy végre szülôföldjérôl érkeztek hozzá tévések, akik révén immár személyesen is üzenhet Erdélynek, nem csak írásaiban.
— Az otthoniaknak én csak annyit üzenhetek — mondta késôbb a kamera elôtt Wass Albert –: a mai világ embere nem úgy küzd otthonáért, hogy hôsi halált hal, hanem úgy, hogy hôsi életet él... A Kolozsvári Református Kollégium drága igazgatója, Kovács Dezsô hangoztatta, hogy magyarnak lenni nem olyan, mint más fajtának lenni. A magyar ember számára, különösen Erdélyben, mást hozott az élet. Ehhez a másfajta élethez, amit annak idején kisebbségi életmódnak neveztek, a léleknek hozzá kellett idomulnia. És ez nem azon alapult, hogy hôsi halált halj. Hôsi halottja van már elég a magyar nemzetnek... Én sokat gondolkodtam ezen, amikor belekeveredtem a háborúba, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne legyek hôsi halott. Mert úgy végképp nem érek senkinek semmit. Így hát csak azt tudom üzenni az otthoniaknak: feledkezzenek meg a hôsi halálról, és éljenek hôsi életet.
Wass Géza Wass Albertnek, az Egyesült Államokban, a floridai Astorban élô fia. Vele készült január végén az alábbi beszélgetés.
— Hogyan próbált meg édesapja és az egész Wass család Amerikában az Erdélyben maradt emberek és kultúra megmentéséért tenni valamit?
— Apám azzal a küldetéstudattal jött az Egyesült Államokba, hogy elmondja az igazságot Amerikában és mindenütt a világon az odahaza található valóságról, mert a külvilág csak román forrásokból és a politikai színtérrôl értesülhetett róla. Író létére természetesen a legkézenfekvôbbnek mutatkozott elkezdeni közölni. Támogatást próbált szerezni munkái megjelentetésére, de nem sikerült, így arra a következtetésre jutott, hogy ezen úgy a legkönnyebb segíteni, ha saját kiadót alapít. Így jött létre a Danubian Press és az Amerikai Magyar Szépmíves Céh. Ezzel már ki tudta adni saját és más magyar írók mûveit, amelyek magyarázatul szolgáltak Románia és Magyarország történelméhez, az elsô világháború utáni otthoni helyzethez, a kulturális genocídiumhoz. Ezenkívül beutazta az Egyesült Államokat és Kanadát, elôadásokat tartott számos magyar szervezetnél, és Washingtonba is felment, ahol képviselôkkel és szenátorokkal beszélt. A könyvkiadással elsôdleges célja nem az volt föltétlenül, hogy magyar olvasókhoz juttassa el mondanivalóját, hiszen a magyarok többsége úgyis ismerte már az otthoni helyzetet. Azt szerette volna, ha fôként az amerikaiak, és közülük is leginkább a politikusok, ismerkednek meg az otthoni valósággal. Ezért minden közölt kötetbôl ingyenes példányt juttatott el a törvényhozókhoz, a helyi politikusokkal pedig gyakran személyesen is elbeszélgetett, magyarázatokkal szolgált nekik. Amikor Románia a legnagyobb kedvezmény jogát próbálta elnyerni az Egyesült Államoktól, apám kapcsolatba lépett a honatyákkal, feltárta elôttük az otthoni valóságot, és igyekezett meggyôzni ôket, nehogy megszavazzák a kedvezményezett státust Romániának.
— Mit gondol, melyik tekinthetô a legfontosabbnak az édesapja kiadásában megjelent kötetek közül? Nagy meglepetésemre szolgált, hogy az Interneten, ha bepötyögjük a számítógépnek a bûvös Transsylvania szót, akkor Dracula kalandos történetei mellett megjelenik a Wass Albert szerkesztette Documented Facts and Figures on Transsylvania (Dokumentált tények és adatok Erdélyrôl) címû honlap a Danubian Press kiadásában. Ez a munka általános képet kínál az otthoni állapotokról, a múltból, betekintést nyújt a gazdasági, politikai, kulturális életbe. Édesapja munkássága tehát túlnôtt a nyomtatásban megjelent írások birodalmán.
— Mégsem hiszem, hogy bármelyik írást is kiragadhatnánk közülük, hiszen épp az volt a cél, hogy minél több lásson napvilágot, minél több szerzôtôl, nehogy azt a látszatot keltsék, mintha mindez csak egyetlen ember mûve lenne. Minthogy mások küldetése is volt ez, mások is körülvették ôt, akik tájékoztatni akarták a nagyvilágot. Ezért egyszerre több írásról kell beszélnünk.
Olvassák a Szabadságot. Sôt, az olvasottak felôl is érdeklôdnek.
Január 26-án cseng a telefon nálam, otthon.
— Ön Kovács Ferenc? — kérdezi valaki a vonal túlsó felérôl. — Ön írt a Szabadság január 10-i számában Sorsvállalás címmel a 90 esztendôs Wass Albertrôl szóló megemlékezést?
— Igen, én írtam.
— Itt Airizer János, az Unirea gépgyár technikusa. Az édesapám nevében érdeklôdöm. Ôt Airizer Ferencnek hívják, 88 esztendôs, és valamikor, 1944 elôtt, Wass Albert gazdatisztje volt Vasasszentgothárdon. És édesapám levélben szerette volna köszönteni a cegei, szentgothárdi, a tóvidéki uradalom egykori tulajdonosát...
Az erdélyi Mezôség csücske, a Tóvidék: Cege, Gyeke, a Fekete-tó vidéke. Itt születtek, ez szûkebb hazájuk a Wassoknak. A külföldre, Németországba, majd Amerikába sodródott író sokat örökített meg emigrációjában errôl a vidékrôl. Németországban írta Udvarház a dombtetôn címû bölcsôhely-rajzában: „A föld és az ember összetartozik, s minden, ami kívül van ezen, csak cicoma, csipke, bárányfelhô. Egyének, családok és nemzetek sorsát súlyos horgonyláncok tartják lekötve a földhöz, s aki ezt a láncot eloldja, azt úgy elsodorja valami, mintha nem is élt volna sohasem."
Ôt is elsodorta a háború. Mint mozgósított tartalékos katonatiszt hagyta el hazáját a menekülô csapatokkal 1945 húsvétjának napján. De gondolatban folyton vissza-visszajárt. Voltam címû mûvében írja szülôföldjérôl: „Hajlataiban szelíd arcú tavak húzódnak, nádas veszi körül mindegyiket, szellôben susogó nádasok, melyekben vadkacsa fészkel, nádirigó cseveg, fülemile csattog".
Borzalommal emlékezik a háborúra Ember az országút szélén címû, 1948-ban, Németországban írt munkájában. Íme, mit ír a háborús Kolozsvárról: „Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdultak alá Kolozsvárra. Repülôgépek bombázták az állomást s a város északi részét. (...) Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetôk. A Mátyás-szobor megett ott állt komoran, gyönyörû szépen a Szent Mihály-templom, s szemben vele, a Bánffy-palota mellett mindjárt, két szürke apáca térdelt a szennyes járdán, imára tett kezekkel, s néztek föl a templom tetején csillogó keresztre. (...) Jobb kéz felôl, az Astoria Szállodával majdnem szemben romokban hevert egy épület, s a romok még porzottak. Alig néhány pillanattal azelôtt érhette a bombatalálat. Az Uránia filmszínház épülete volt, vagy a mellette lévô ház. Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy a világ, az én világom, amiben felnôttem, menthetetlenül összedôlt, elpusztult és befejezôdött."
De Wass Albert, aki elment, tovább élt, és Airizer Ferenc, aki itthon maradt, ô is tovább élt. Úgy látszik, jó klímájú vidék ez a Mezôség, a Tóvidék. Szíjas, konok embereket szülnek az itteni anyák, hosszan tartó életû embereket nevel ez a föld és ez a kenyér, ami itt sül az acélos búzából. Vagy a levegôben van valami? A vízben? Sok halat esznek itt gyermekkorukban az emberek? Ki tudja. De mindezeken túl az az összetartozás is csodálatos, amely az egykori egymáshoz közel állót a távolból is összeköti egymással. Airizer Ferenc, Wass Albert egykori gazdatisztje érdeklôdik valamikori gazdája felôl, és mert megtudja, él, hát fel szeretné köszönteni ôt. És ha már szóba került a 90 esztendôs Wass Albert, azt is kérdezi, feleségével, Wass Albertnéval, Siemers Évával mi lett, mert csak annyit tud róla, ô Németországból nem ment tovább, valahol Hamburg környékén telepedett le. És mi lett a fiukkal, az Airizer Jánosnál nem sokkal idôsebb Hubával és Andrással?
És én mondom, amit tudok: Czegei Wass Huba amerikai tábornok a kuvaiti felszabadító háború elméleti-taktikai részének a kidolgozója volt. András pedig járt itthon 1960 után édesanyjával. — Itt közbevág a kérdezô: ezt tudja, s azt is, a legkisebb fiú még itthon halt meg. De azt már nem tudja, hogy Wass Albertné Siemers Éva 1991. május 2-án hunyt el Hamburgban.
És azt sem tudja, versben üzent haza Wass Albert. És ezt üzente: „Törvényei vannak a szeleknek, / esônek, hónak, fellegeknek, / és nincs ború, örökkévaló. / A víz szalad, a kô marad, / a kô marad." És, úgy látszik, a kôerôsségû emberek is maradnak. Sokáig. Még ha nem is örökké.
Kovács Ferenc írását olvasom a Mûvelôdés 1998/1. számában. Ez az írás a romantikus Wass Albertrôl, a szépíró, irodalmárról szól. — Bennem viszont egy ugyancsak reális, harcos Wass Albertnek, a magyar küzdelmek egy elhanyagolt, de igen fontos területén verekedô és ugyancsak legendás grófjának képe él.
1991-ben az Országos Széchényi Könyvtárban búvárkodtam, annak a folyóirat-termében. Sorra vettem az akkor közszemlére kirakott, ábécé sorrendbe rendezett folyóiratokat. Így került kezembe a Szentkorona címû lapnak II. évf. 34. száma. A 8. oldalon meglepôdve olvasom Wass Albert cikkét: „A kivénült harcos leteszi a fegyvert". A tartalma megdöbbentô. Tomaš Masaryk és társainak a Nyugaton, az elsô világháború elôtt terjesztett félrevezetô, eredményes, hazug propagandáját ismerteti. Azt bizonygatták, hogy Magyarország, mint olyan, a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépû laza egység a „szentkorona országai" összefoglaló név alatt. A 14. századtól kezdve már csak német, olasz, lengyel és román királyok viselték Szent István koronáját. Ugyanezek az országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburgok fennhatósága alá tartoztak. Magyaroknak csupán az uralkodó nemesi és fônemesi osztály egy kis része tekinthetô, akik a földet birtokolják, míg a jobbágy, a paraszt a különbözô ott élô, leigázott nemzetiségekbôl tevôdött össze, kiknek egy részét hosszú idô után földesuraik erôszakkal elmagyarosítottak. A magyar egy veszekedô, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra fellázadt uralkodói ellen abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvû birodalom egységét.
Nyugat könyvtárai csupa ilyen propagandaanyaggal vannak tele. Teljesen hiányzanak az ilyen félretájékoztatásokat cáfoló, a valóságot ismertetô tanulmányok.
Érdemes volna részletesen ismertetni Wass Albert említett tanulmányát, aki majdnem egész életében ez ellen az állapot ellen harcolt, saját erre vonatkozó írásait többnyire még közölni sem tudta. Idôs korában kiábrándultan letette a fegyvert. Ezek az elkeserítô sorok felidézik: Kossuth Lajosnak az Irataim az emigrációból-nak „A magyarok liberalitása a nem magyar fajú lakosok iránt" címû részét; Szabó Dezsônek (ifjú koromban az egyetemi ifjúság bálványa) a témáról szóló pusztába kiáltott szavait; László Dezsônek A kisebbségi élet ajándékai címû posztumusz könyvének a zarathusztrai szavait.
Töprengek néhai gróf Czegei Wass Albert dr. kettôs kitüntetése értelmén, rendeltetésén.
T. Tóth Sándor
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |