1998. január 5.
(X. évfolyam, 1. szám)

Éles belpolitikai vitát váltott ki az éppen 50 évvel ezelôtt lemondásra kényszerített I. Mihály király december 28-án elhangzott kijelentése, miszerint ezentúl ô és családjának tagjai idejük legnagyobb részét Romániában kívánják tölteni „a haza javát szolgálva". A volt uralkodó közölte, hogy végleges hazatelepedésre készül, mivel „az emigrációnak immár nincs értelme".

Az antimonarchista ellenzék ezt követôen a királyság helyreállítására irányuló apró lépések politikájával vádolta a KDNPP-t. Az RTDP nyílt levélben fordult Emil Constantinescu államfôhöz: valljon színt a nyilvánosság elôtt a kérdésben. Iliescu pártja ugyanis úgy látja, hogy a nyilvános rendezvényeken az államelnök oldalán megjelenô I. Mihályt „második államfôként" kezeli a mostani bukaresti hatalom.

Az ellenzék december 30-án a szenátusban kialakult szópárbajban is a monarchia „lopakodó visszaállításával" vádolta meg a kormányzó parasztpártot és a hatalmon levô politikai koalíciót. Válaszul a parasztpárt képviselôi cáfolták a vádakat, és arra figyelmeztették az ellenzéket, hogy I. Mihály király nem kíván alkotmányjogi problémákat okozni Romániának, és elkobzott vagyonának visszaadását, illetôleg kárpótlását sem sürgeti.

Petre Roman szenátusi elnök szintén annak a véleményének adott hangot, hogy Emil Constantinescu államelnöknek állást kellene foglalnia ebben a kérdésben. Ugyanakkor Adrian Nãstase, az RTDP elsô alelnöke kijelentette: ha Emil Constantinescu elnök nem tesz közzé egyértelmû és határozott állásfoglalást, amely megfelel a jelenlegi alkotmány szellemének, pártja a román parlamentben kérni fogja Constantinescu felfüggesztését államelnöki tisztségébôl.

I. Mihály december 30-án este, lemondatásának 50. évfordulóján rendezett fogadáson mondott beszédében jelentette be elhatározását jogutódlásáról, elsôszülött leánya javára. A 76 éves egykori uralkodó közleményében hangsúlyozta: „alkotmányos felelôsségem tudatában, mind saját, mind leányom sorsát a nép kezébe teszem le, és a nép egy napon meg fogja erôsíteni mai óhajomat". A király azt is közölte, módosítják a királyi ház szabályzatát olyan értelemben, hogy törlik belôle a sale-i törvényre való hivatkozást, amely tiltja a királyi család nôtagjainak trónöröklését.

Az exkirály utódlási bejelentése olajat öntött a viták tüzére. Petre Roman, aki más román hivatalos személyiségekkel együtt részt vett az évfordulós vacsorán, december 31-én nyilatkozatot juttatott el a rádióhoz. Ebben hangoztatja, a bejelentés beárnyékolja a királyi család törvényes romániai letelepedésének szándékát, hiszen a közöltek újabb politikai vitát gerjesztenek.

Aznap Adrian Nãstase úgy nyilatkozott, hogy a „bukaresti társasági élet legújabb eseményei" igazolták pártja ismételten kifejezésre juttatott aggodalmainak megalapozottságát. Bejelentésével ugyanis I. Mihály gyakorlatilag nem a mai román alkotmányt, hanem az 1923. évit ismeri el érvényesnek. Ilyen körülmények között Constantinescu elnök „egyfajta öszvér-országot" vezet, amelynek politikai rendszere „köztársasági monarchia". Ezt az RTDP elfogadhatatlannak tartja, és ha az államelnök nem garantálja annak az alkotmánynak a tiszteletben tartását, amelynek alapján ôt megválasztották, az RTDP a törvényhozásban kezdeményezi Constantinescu elnöki tisztségének felfüggesztését, továbbá kéri majd, hogy tagadják meg I. Mihálytól az állandó letelepedéshez való jogot Romániában.

Január 2-án a királyi ház sajtószolgálata közleményben tért vissza I. Mihály december 30-án tett kijelentéseire. Eszerint a király 50 évvel ezelôtt történt erôszakos lemondatásának évfordulója alkalmából I. Mihály és felesége által adott vacsorán elhangzott beszédében a király „hosszas konzultációt és megfontolást követôen" nyilatkozott a jogutódlásról, de nem áll szándékában bármiféle vita kiváltása. Az állásfoglalás rámutat, a volt uralkodóra mély benyomást tett, hogy most még republikánus meggyôzôdésûek is elismerik, hogy 50 évvel ezelôtti rendszerváltás szovjet szuronyok támogatásával és választási csalások nyomán ment végbe.] [Január 2-án este kormányközleményt tettek közzé I. Mihály volt román uralkodó 1997. december 3O-i kijelentéseivel kapcsolatban. Ebben Victor Ciorbea miniszterelnök ismét kinyilvánítja eltökélt szándékát, hogy egész kormányával együtt a parlament által jóváhagyott kormányprogramnak és az ország törvényeinek, valamint az 1991 óta érvényben lévô és a kormány eskütételének alapjául szolgáló alkotmány elôírásainak szigorú tiszteletben tartásával valósítja meg az ország bel- és külpolitikáját.

A miniszterelnök véleménye szerint nem lehet megkérdôjelezni I. Mihály nemzetiségét és állampolgárságát, amelyektôl önkényesen fosztották meg a királyság 1947. évi megdöntése nyomán. Nemzetiségét és állampolgárságát törvényesen a jelenlegi kormány állította helyre.

Ciorbeaék szerint a volt uralkodónak joga van letelepedni az országban azzal a feltételellel, hogy elismeri az alkotmány által szentesített államformát, a román nép által törvényesen megválasztott állami hatóságokat és az állami protokollt. A közlemény szerint a kormány kedvezôen ítéli meg I. Mihály királynak azt a szándékát, hogy folytatja Románia európai és euroatlanti integrációjára irányuló erôfeszítések támogatását, valamint a világon bárhol élô románokhoz intézett felhívását, számûzetésének megszûnése alkalmából. I. Mihálynak, mint volt államfônek a helyzetét, megfelelô lakáshoz, javadalmazáshoz és védelemhez való esetleges jogait törvényes úton fogják szabályozni. E jogok átruházásának lehetôségét ugyancsak jogszabály alapján rendezik majd a hatóságok. „rökségének vagyonjogi vonatkozásait a kérdéskörre vonatkozó közjogi rendelkezések alapján fogják megoldani. Ami pedig a király és családja romániai látogatásait illeti, azokra az állam nem fordított pénzt. Ugyanakkor a kormány személyes jellegûeknek tekinti a király december 30-i kijelentéseit, melyeket az 1947. december 30-i esemény felidézése alkalmából tett.] [A kormány véleménye szerint az ellenzéki pártok célzatosan használták ki ezeket a kijelentéseket, hogy álproblémákat teremtsenek és mérgezzék a román politikai légkört — hangoztatta a Ciorbea-kabinet közleménye.

Romániában nem idôszerû sem a királyság helyreállításával kapcsolatos referendum, sem az elôrehozott választások kiírása — szögezte le szombat esti rádió- és tévényilatkozatában Emil Constantinescu elnök.

Az ellenzéki Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának, valamint a kormánykoalícióban részt vevô Demokrata Pártnak az államfôhöz intézett kérését figyelembe véve Constantinescu kijelentette: mandátuma idején nem fogja kezdeményezni és nem engedi meg az ország államformájának megváltoztatását.

Constantinescu elnök a továbbiakban figyelmeztetett, hogy sem a legfôbb ellenzéki pártnak számító RTDP, sem a párt elnöke, vagyis Ion Iliescu, egy szót sem szólt, amikor a jelenlegi parlament egyik pártjának vezetôje, aki az RTDP-kormány szövetségese volt, a törvényhozás szószékérôl és a sajtó útján a demokráciával homlokegyenesen ellenkezô eszméket hirdetett. Iliescu pártja és maga a volt államfô is szótlanul tûrte, hogy a pártvezér olyasmiket állítson, miszerint „a jelenlegi román államfô idegen ügynök", nyíltan erôszakkal és leszámolással fenyegesse meg a nép választott képviselôit és az igazságszolgáltatás személyiségeit, „szégyentelenül rágalmazzon kifogástalan életvitelû közéleti személyiségeket" — mutatott rá Constantinescu elnök.

A román állam alapvetô intézményei elleni antidemokratikus akciók és állásfoglalások — mondotta — nemhogy az RTDP tiltakozását váltották volna ki, hanem Iliescu pártja még csak el sem határolta magát tôlük. Constantinescu kiemelte, hogy a tavaly ôszi választások óta az RTDP maga is szüntelenül gyalázta az országot, attól sem riadt vissza, hogy feljelentéseket küldözgessen nagykövetségeknek és nemzetközi fórumoknak. Constantinescu elnök rámutatott: államfôként nem fog tûrni egyetlen egyéni vagy kollektív akciót sem, amely közvetlenül vagy közvetve veszélyezteti az állam függetlenségét, szuverenitását, egységét és az ország politikai stabilitását.

Constantinescu egyszersmind hangoztatta: ôrködik minden állampolgár véleményszabadságának és általában az összes demokratikus szabadságjogoknak a biztosítása felett. Hangsúlyozta: nem fogja tûrni, hogy „bármely politikai erô, bármilyen nevet viseljen is, szeparatista pártok és politikák ajánlásával, kezdeményezésével veszélyeztesse a román állam integritását és egységét". Kijelentette: nem fogja tûrni, hogy bármely politikai erô „megrendítse a románok és a nemzetközi közösség bizalmát az ország politikai stabilitásában".

Constantinescu elnök a továbbiakban kijelentette: mivel a kormánykoalíció parlamenti többsége stabil, ez idô szerint nem indokolt elôrehozott választásokat tartani. Emlékeztetett rá: az új esztendôben Románia saját jelene és jövôje szempontjából döntô jelentôségû kihívásoknak néz elébe. Jórészt 1998 dönti el a gazdasági reform sikerét, azt, hogy az ország mennyire lesz képes a társadalom átfogó reformjára.

Végül a román államfô felszólította az ország politikai erôit és állampolgárait, hogy tegyék félre a nézeteltéréseket, bizalommal tekintsenek a jövôbe, és együtt munkálkodjanak az ország és minden lakosa javára.

Kovács László magyar külügyminiszter a magyar kormány és a maga nevében levélben köszöntötte Andrei Plesut, az új román külügyminisztert. Kovács kifejezte meggyôzôdését, hogy a román külpolitika tovább halad azon az úton, amely Románia teljes körû euroatlanti integrációjához vezet. A magyar fél reméli — hangzik a levél —, hogy sikerül megôrizni a magyar–román kapcsolatokban a folyamatosságot, és a kapcsolatok további erôsödése hozzájárul a térség stabilitásához is.

A magyar külügyminiszter üdvözlô levelében biztosította a román felet arról, hogy Magyarország továbbra is megbízható partner lesz a kétoldalú alapszerzôdésben foglaltak megvalósításában is.

Kovács és Plesu az elmúlt napokban telefonon is kapcsolatba léptek egymással. Személyes találkozásra valószínûleg Emil Constantinescu január végére tervezett budapesti látogatása ad majd alkalmat. De amint azt Andrei Plesu kifejtette: amennyiben zsúfolt programja megengedi, még az elnöki vizit elôtt sort kerít magyar kollégájával való találkozóra.

Victor Babiuc nemzetvédelmi miniszter felelôsségre vonta és megbüntette azokat a katonatiszteket, akik vétkeseknek bizonyultak december 27-re tervezett szarajevói útjának kudarcában, és a Boszniában állomásozó román egység meglátogatása megfelelô elôkészítésének elmulasztásában.

Miniszteri utasításában Babiuc figyelmeztetésben részesítette a hadsereg nagyvezérkari fônökét és annak elsô helyettesét, az alárendeltjeik felületes irányítása miatt. A rendelet értelmében rossz szervezômunka és ellenôrizetlen adatok továbbítása miatt leváltották a nagyvezérkar fônökének hadmûveleti ügyekkel megbízott helyettesét, a hadmûveleti osztály különleges mûveletekkel megbízott vezetôjét és a SFOR-mûveletekkel megbízott tisztjét, a repülésrendészeti osztály vezetôjét és a kudarcba fulladt repülôút megszervezésével megbízott tisztjét, a 96-os utászdandár parancsnokát és a SFOR-parancsnokság mellé kirendelt összekötô tisztet.

Mint ismeretes, a nemzetvédelmi miniszter gépe — a tervezett látogatás hiányos és felületes megszervezése miatt — a zágrábi repülôtéren volt kénytelen leszállni, ahol a minisztert és hivatalos kíséretét megalázó ellenôrzésnek vetették alá. A katonai küldöttség végül dolgavégezetlenül tért vissza Bukarestbe.

Hét alapvetô kritérium megvalósításában látja Andrei Marga miniszter a román tanügy sarkalatos reformját.

A sajtónak eljuttatott hosszú elemzése szerint a gyökeres reformfolyamat érvényesítése érdekében elengedhetetlen a tanrendek zsúfoltságának megszüntetése, illetve az európai normákhoz való hozzáigazítása; a jelenlegi reproduktív oktatás kreatívvá tétele, a tudományos kutatások szerepének növelése az egyetemi oktatásban; korszerû infrastruktúra kiépítése; az iskolák és egyetemek közti kapcsolattartás, valamint a tanintézetek és a gazdasági, közigazgatási kulturális szervek közti kölcsönhatás megteremtése; versenyképes menedzsment; a nemzetközi oktatási hálózatokban való bekapcsolódás. A mélyreható tanulmányban a tanügyminiszter nem tér ki a kisebbségek nyelvén történô oktatás idôszerû problémáinak megoldására vonatkozó elképzeléseire.

Sajátos korhelylevesben részesült 1998 elsô napján Kolozsvár sétatere. Bárki láthatta a csodát, aki december 31-én, január 1-jén és 2-án elhaladt az emberi kéz által létrehozott és (elvileg) gondozott kis tó mentén. Az óév utolsó napján látszólag minden rendben találtatott: a vízszint a normális magasságban lebegett, s miközben „hagyományos" honi szokás szerint behajigált faágak és más hulladékok sokasága himbálózott rajta, a stadion irányából lefektetett csövön zavartalanul ömlött be az utánpótlás. Az újév elsô napján viszont, talán elôször a tavacska évszázados történelmében, valóságos árvízhelyzet alakult ki. Ugyanis a lefolyó eldugult, a csövön pedig továbbra is zavartalanul ömlött az utánpótlás. Víz alá került a kis sziget és a part lesüllyedt része. Ám január 2-án száznyolcvan fokban megváltozott a kép: a tó víztükre fél méterrel a kritikus szint alá esett. Mert közben valakik kidugaszolták ugyan a lefolyót, de elzárták a befolyót is. Halak, halbarátok, esztétikai érzékkel megáldott természetkedvelôk bánatára, ismét hiánycikk a sétatéri víz.

Korhelylevessel kezdtem, írhattam volna körtót is, de most döbbenek rá, hogy valójában kórhelységrôl, a kóros nemtörôdömség, a következetlenség beidegzôdöttségérôl van szó. És manapság Kolozsvár a jelenlegi rapszodikus Románia szerves része.

— Mit jelent az, hogy a király hazajöhet, de az államforma nem változhat?

— Azt, hogy a király csak önmagán uralkodhat.

„A dimenziók, a végtelen — ez az, ami most a legjobban érdekel. Kilépni ebbôl a hármas kötöttségbôl az ötödik, a hatodik és a ki tudja hányadik dimenzióba, a végtelen térbe. És dolgozni. Dolgozni megállás nélkül. Ha elfáradok az egyik dimenzióban, egyszerûen átlépek a másikba és ott folytatom tovább. El tudja képzelni, micsoda lehetôség ez egy mûvésznek? Maga hisz a többdimenziós terekben? — érdeklôdött legutóbbi látogatásomkor az akkor is éppen nagy munkában levô mûvész. S miközben grésziaporos kezét törölgette, félig-meddig igenlô válaszomra szeme felcsillant: az izgalmas szellemi kalandhoz partnert sejtô lelkesedéssel csapott le rám, s már indult is a végtelen terek és mûvészi lehetôségek meghódítására. Közben pedig önmagát múlta felül elképzeléseinek rendkívül képszerû, plasztikus ecsetelésében. Jó órába tellett, amíg aztán az imaginárius terekbôl visszacseppentünk otthonosabb három dimenziónkba. És akkor Benczédi mesternek azon nyomban eszébe jutott, hogy most már dolgozni is kellene, mert megint szorít az idô, készül a legújabb kiállítására, a budapesti gyûjteményesre. Ez lesz a legszebb születésnapi ajándéka — mondta —, amellyel meglepi, elôbb egy mûtermi szegleten, majd a fôváros nagy nyilvánossága elôtt magamagát: új alkotásokkal, töretlen munkakedvvel, erôvel, energiával. „Nyolcvanöt év? Hát az is valami? Majd, ha százéves leszek, akkor írjon rólam, akkor aztán ünnepelhetnek, mert az szép kerek évforduló lesz." S mi, akik szerettük, szerettük emberségét, derûjét, kiapadhatatlan mesélôkedvét, jóízû kacaját, páratlan vendégszeretetét, és tiszteltük, csodáltuk mûvészetét, hittünk neki. Bár ünnepeltük nyolcvanöt évesen, és ünnepelték tehetségéhez, rangjához méltóan Budapesten is, nem kételkedtünk abban, hogy másfél évtized múlva a még mindig töretlen munkakedvû Mestert köszönthetjük, amint éppen köpenyébe törli grésziaporos kezét és felveszi ünneplôjét a pezsgôbontáshoz.

És nem kételkedünk most sem, amikor végképp búcsút mondott a három dimenziónak, mert tudjuk, hogy tizenöt év elteltével ugyanolyan derûsen tekint majd ránk abból a bizonyos végtelen térbôl, szellemi kalandozásainak célpontjából, ahol megszûnt az idô és megszûnt a fáradtság, ahol most már megállás nélkül gyúrhatja az anyagot, vegyítheti kemény siamittá a grésziaport, faraghatja örökéletûvé a cserefát.

Benczédi Sándor elment, de világát maga mögött hagyta. A kis és nagy emberekbôl álló több tízezres panoptikumot. Utunk-széli, hétköznapjaink menti erényeinket és fonákságainkat, örömeinket és bánatainkat, bennünket, akik értelmet adtunk életének, akiket gyarlóságainkkal egyetemben is szeretett, akik nagyon emberi és nagyon emberséges mûvészete alapjául szolgáltunk.

Csütörtöki Mûvelôdés oldalunkon Benczédi Sándorra emlékezünk.

Munkaszüneti tolongás idején havasi siratódalok és érthetetlen információk gurguláznak a kolozsvári vasútállomás hangszóróiból, és közben valaki arról áradozik, hogy bezzeg a milánói állomás hangulata milyen más. Ott például minden vágány mentén képernyôkre írják ki a vonatok érkezését, esetleg késését, továbbá megjelenik a vonat „szerkezete", hogy az emberek ne az utolsó pillanatban, egymást fellökve rohangáljanak a megfelelô vagonhoz.

Ami azt illeti, Kolozsváron sem muszáj tétlenül várni a vonat beérkezését. A minden lépésre felbukkanó kerékpofozgató szívélyesen tájékoztatja az utast, hogy a pályaudvarnak körülbelül melyik részén állapodik meg az adott számú vagon.

Néhány napja ezek az informális információk különleges formát ölthetnek. Azt mondhatja a kalapácsos ember, hogy az A vagy a B szektorban tessék lehorgonyozni a csomagokkal. A vágányok mentén betûjelek függnek alá az esôcsatornákról. Figyelmesebb szemlélônek feltûnnek az eligazító táblák, amelyeken, többek között, látható a vonatszerkezet: melyik felén van a mozdony, honnan kezdôdik a vagonszámozás, melyik állomási szektorba várható a jegyünkön szereplô vagon.

Óriási! Hát innen inspirálódtak a milánói vasutasok. Vagy fordítva. De mindegy, az a lényeg, hogy a nemzetközi járatok eme félreesô szárnyvonalán is mutatkozik némi jele a haladásnak. Most már csak a részletkérdésekre kellene megoldást találni. Például jó volna egyeztetni a kalapácsos ember és a tábla információit. Ugyanis a sokat látott alkalmazott azt mondta egy konkrét érdeklôdônek, hogy vagonja a D szektorban fog megállni, a tábla pedig az F szektorban jelezte. A kalapácsos találta el.

Az Egri csillagok, A rejtelmes sziget és a Kétévi vakáció után Vita Zsigmond Jókai Erdélyben címû tanulmánykötete volt az, amelybe tizenéves koromban szinte minden héten egyszer belenéztem. Sokan nem értették, hogyan lehet Vita Zsigmond könyvét rongyosra olvasni? Mit lehet benne annyi mindent aláhúzni, hogy már kölcsön se lehessen adni szégyenkezés nélkül?

Hát volt mit! Fôleg azoknak, akik erdélyiek révén a hegyek szerelmesei voltak, és ámulattal álltak meg egy-egy vízesés, kiálló sziklabérc, avagy folyókanyarulat elôtt a felkiáltással: — Látod, itt játszódik Jókai Szegény gazdagok címû regényének ez és ez a jelenete! Varázslatos helyen: regényszínhelyen állunk most, bakancsban, hátizsákosan!

Vita Zsigmond tanulmánykötetét olvasva bôven volt alkalmunk megélni a regényszínhely-felfedezések határtalan örömét! Sôt, számomra, aki a regényszínhelyek felkutatásával már több mint tíz éve foglalkozom, ekkor fogalmazódott meg bennem a regényturisztika kifejezés. Vita Zsigmond egyik igen érdekes „regényturisztikai" felfedezése az volt, hogy Jókai Erdély aranykora címû nagysikerû regényének egyik legérdekesebb színhelyét — a Gregyina drákulujt nem egy bizonyos erdélyi tájnak a regényesített változatának tartotta, hanem sajátos tájötvözetnek. „Az erdélyi tájakat ismerô olvasónak — írja Vita Zsigmond a Gregyina drákuluj létével-nemlétével kapcsolatban — rögtön feltûnik néhány elem, amelyet Jókai Szilágyi Sándor vagy Kôvári leírásaiból vett át és telepített a Hideg-Szamos völgyébe: az óriási orgonához hasonlított »toronymagasságú bazaltszikla« nem lehet más, mint a Detonáta, a sziklahasadék, amely »minden töréseivel egymásba látszik illeni«, nyilván a Tordai-hasadék, míg a »barnazöld vizével« sötétlô tengerszem bizonyára a Szent Anna-tó."

Jómagam az 1980-as évek végén többször is végigkövettem Vita Zsigmond Jókai-kutató útvonalát, és azt a következtetést vontam le, hogy a Gregyina drákuluj nem tájötvözet, mint azt Vita Zsigmond írja, hanem az Erdélyi Szigethegység egyik nagy látványosságának — a Szamosbazár Aragyászának — regényesített leírása. Kilenc pontban próbáltam ezt bizonyítani, ha érdekelt volna valakit akkoriban egy fiatal tollforgató „regényturisztikai" elmélete...

— Menjél el az öreg Vitához — biztatgatott egy-egy jóakaróm. — Ô végighallgat és tanácsokat is ad, no meg bibliográfiát. Menjél el nyugodtan hozzá!

Nem mentem. Féltem. Mert mi lesz, ha a kilenc pontom nem állja meg a helyét? Gondoltam, elmegyek hozzá tanácsért akkor, amikor már egészen biztos leszek a dolgomban.

Most, amikor már biztosan merülök meg a „regényturisztika" világában, most, amikor tényleg lenne mit kérdezzek „az öregtôl"...

...most már nincs kihez fordulni. Vita Zsigmond 1998. január elsején egy olyan világba indult el, amit hiába keres a „regényes nyomozó" a térképen...

A múlt a miénk volt, a jelen gyorsan a múltba hull, a jövô pedig... Terveznünk kell, de hogy ki hajtja végre, nem tudjuk. Az egészség nem garancia, a köszöntés keveset mond, a jókívánság is gépies. A politikai harcok immár nyolcadik éve dúlnak, az ígéreteket siettek visszavonni. Mégis remélni kell! Az ország sorsa, igazi demokratizálódása, Európa felé törekvése tôlünk is függ! Hinnünk kell, hogy ami eddig nem sikerült, valóra válik az új évben. A továbblépéshez szükséges ez a remény. Láttam fáradt lelkû fiatalokat, akik elvágynak innét, de láttam nagyszülôket, akik azt remélik, hogy unokáik emberibb életet élhetnek. Vannak és lesznek mindig, akik akadályozzák a jót, de ez nem jelentheti az ügy vereségét. Lám Cseresznyés Pál kegyetlen börtönbüntetése is véget ért. Megszoktuk, hogy mindenért kemény árat fizetünk. Szavainkat kifordítják, azt mondják, hogy több jogot követelünk, mint ami jár. Ennek ellenére bíznunk kell. Európa is figyel ránk. Hiszem, hogy Csereháton is ökumenikus gyermekotthon lesz a Szeplôtlen Szív „kedvesnôvéreknek" el kell fogadniok a többi vallás nevelôivel való együttmûködést. Nem ismerjük a jövôt, de imádkozni és hinni tudunk! Ez az erônk. A csüggedésnek helye nincs. Az életet igenlô nép tudja, hogy minden év bölcsôket és koporsókat hoz. Ha több lesz a bölcsô, mint a koporsó, akkor már van remény. Ha Isten nevével indulunk az új év felé, nincs miért aggódnunk, még akkor sem, ha utolsó lenne számomra, vagy számodra. Az a fontos: hagyjunk magunk után bár egy gyertyányi fényt.

mint ahogy mindenkinek az a sajátja. Miért akarják, sôt!: követelik egyesek, hogy lemondjak Csokonai és Kazinczy, Kölcsey és Ady, Petôfi és Arany, Kosztolányi és Babits által és általam mûvelt anyanyelvrôl minden fokú tanintézeteinkben? Megtanultam én Eminovici — értsd: Eminescu! —, Goga és a legújabbkoriak, vagy Sadoveanu teljes moldvai nyelvjárásokkal tûzdelt (sokszor szótárral is bogozott!) nyelvét, irodalmát elfogadható-érthetô módon, mert szükségét éreztem ennek, és igyekeztem ezt továbbadni, minél alaposabban, érthetôen használni négy évtizedes katedrai ténykedésem idején.

Éppen ezért: nem kevés könnyelmûségnek tartom vezetô politikusaink részérôl a kompromisszum felvetését. Nem szabad önként lemondanunk anyanyelvünk használatáról! Még a kétes román történelem, valamint a földrajz tanítását-tanulását illetôen sem! Majd következik más téren is a... farkas bekérezkedése. Volt és van rá példa!

Nem tanulhatom-taníthatom a román történelmet (is) édes anyanyelvemen, amelyen biztosabb az anyag elsajátítása?... Nem ismertethetem meg a Maris–Mures–Maros neveit ilyen látószögben?... A Siret nem szebben, érthetôbben hangzik Szeret néven?... És nem kézenfekvô a történelem és a földrajz kapcsolatának ismerete Iasi és Jászváros tükrében.

Nem szabad lemondani az anyanyelven folyó oktatásról semmilyen szinten! Sem az önálló Bolyai egyetem ügyérôl! Elég dokumentum erre a gyulafehérvári, rögzített ígéret. Csak — mint annyiban — itt is a betartással van a gond.

Lemondásunkkal sok magyar szülôt és tanulót veszítünk. Ez pedig egyik nagy vétkünk! Még számon kérheti(k) valaki(k) rajtunk..., mert számomra (is!) kedves édes anyanyelvem...!

Ceausescu idejében, amikor a közegek mindenáron fékezték az információáramlást, és a külfölddel való kapcsolattartás ritka alkalmait kivételes kegyként kaptuk a rendszertôl, kitalálták, hogy könyvet csakis a megyeszékhelyek vámhivatalánál lehet külföldre küldeni, és csakis a hét egy bizonyos napján. Ceausescut rég kivégezték, de a rendelkezés megmaradt. Kolozsvárt például csak kedden vesz fel a vám külföldre szánt könyvküldeményt.

Alkalmazkodom. 30-án, kedden letaxizom a vámhoz bô tízkilós könyvcsomagommal. Az ajtó zárva. Bekopogok egy másik szobába, ahol az érkezett csomagokat adják ki. Kérdésemre az alkalmazott kérdéssel válaszol: hogyhogy nem tudom, hogy az ötödik kedden nincs csomagfeladás?! A hangsúly olyan, mintha azt kérdezné: maga még nem tudja, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva?!

Magyarán: amelyik hónapban öt kedd van, abban az ötödik nem gilt. Más szóval: a derék vámosok nem évi 52 nap hivatalos óráiban foglalkoznak kimenô könyvküldeményekkel, hanem csak évi 48 alkalommal.

Mennyire jellemzô! A diktatúra észjárása szerint minden intézkedés jó, amely akadályozza a külfölddel való kapcsolattartást. Ha csak ideig-óráig is, ha csak egy hétnyi halasztás erejéig is. És minden intézkedés jó, amely emlékezteti a polgárt: ebben az országban a hatóság az úr, nem a társadalom.

Nyolc éve múlt az eseményeknek. Megértük a nemrég még elképzelhetetlent: az államelnök és az egykori király együtt jelennek meg a nyilvánosság elôtt.

Mindazáltal ama letûnt más világ is, köszöni szépen, ha csak „kicsiben" is, de elég jól megvan napjainkban is.

Lakótelepünk környékét január elsején reggel nyolc órakor némaság uralta: az egyetlen életjelet a fôúton unottan cirkáló rendôrautó jelentette. Jó sokáig kellett várni ahhoz, hogy végre emberi mozgást vegyen észre odakinn a szemlélôdô. A szilveszter éjszaka emlékeit — üvegek, fenyôágak és cigarettacsikkek — még igen elevenen ôrzô utcákon végül sikerült életet találni. Fôleg arról kérdeztem ôket, amirôl általában mindenki szívesen beszél: szándékoznak-e új életet kezdeni ez új év hajnalán?

— Nem volt meglepetés számomra, amikor a fônök kijelentette, hogy az üzlet szilveszter éjszakáján is nyitva tart, és mivel én vagyok a legújabb, legfiatalabb alkalmazott, hát nekem kell majd a pult mögül búcsúztatnom az óévet — mondja karikás szemekkel újév kora délelôttjén a sugárút menti vegyeskereskedés ablakából a fiatal kiszolgáló hölgy. — Azt csinál velem, amit akar. Ha azt parancsolná, hogy még a mai éjszakát is itt töltsem, hát mit tehetnék mást? Amikor felvett, tisztán megmondta: a cége nem jótékonysági intézmény. Azért alkalmazott, hogy minél többet áruljak az üzletében. Nem azért, mert ô a frissen végzett egyetemistákat támogatja. Ez utóbbit azért terjeszti magáról, mert az a tapasztalata, hogy ilyen szöveggel becsületesebb fiatalokat alkalmazhat arra a szerencsétlen három hónapra, amelyre engem is felvett. Ez volt az elsô olyan szilveszterem, hogy éjfélkor sírtam, mint egy gyermek. Kinn nagy vidáman vonultak a város felé a fiatalok, csillagszórókkal meg petárdákkal, nekem meg valami részeg férfiaknak kellett mutogatnom, hogy milyen gumióvszereket árulunk. Mind a négyféle dobozt kibontották, hogy lássák — úgymond —, hogy nem hiányzik-e belôle? Mikor végre eldöntötték, hogy melyik fajtából vegyenek, elkezdtek vitatkozni velem, hogy miért olyan drága? Hogy az oroszoknál ezerötszáz egy dél-koreai óvszer, nálunk pedig három darab tízezer lej...

— Mit vásároltak szilveszter éjszakáján az emberek? Gondolom, fôleg szeszes italt?

— Nem! Csodák csodája, nem alkoholt vettek fôleg, hanem kólát és rengeteg ásványvizet! Fôleg hajnali három után kezdôdött az ásványvíz-ôrület: még ezekbôl a méregdrága nyugati palackokból is megvettek vagy tízet. És persze cigarettát, meg neszkávét. Az óvszerek is fogytak, ebbôl a tízezer lejesbôl nyolcat vettek meg az éjszaka.

— Senki nem volt magával, akivel koccinthatott volna?

— Nem. A barátom meglátogatott még a tegnap este, de fél tizenkettôkor el kellett mennie valahova. Teljesen egyedül maradtam... Magyar éjfélkor azért néhány percre lefutottam abba az új éjjel-nappali, tudja abba az új magyar üzletbe. Ott elszívtam egy cigarettát, ittam egy kávét, de siettem is vissza, nehogy a részegek kifeszítsék az üzlet kisablakát. Az ottaniak, szegények, különben jól megjárták: bedobtak valami suhancok egy petárdát az üzletükbe. Akkorát szólt, hogy a szerencsétlen asszony majdnem megsiketült. Amikor én ott jártam, éppen hideg vízzel öblögette a fülét, mert attól — szerinte — visszatér a hallása...

— Nem fogadta-e meg, hogy az idén, 1998-ban új életet kezd?

— De igen. Soha többet nem akarok kiszolgáltatottan élni! Ahogy lejár ez a három hónap, kimegyek Magyarországra. Ilyen munkát ott is találok. Aztán fújja fel ez az ország a híres egyetemi oklevelemet, amelyért idehaza a nyomor és kiszolgáltatottság a fizetség!

Környékünk ...mesterét még senki nem látta józanul ezen a furcsa, esôs télen. Reggel kilenckor kinyitja kétszer háromméteres pléhbódéját, kiteszi a nagyobbik táblát, amelyen az áll, hogy percek alatt minden fajta órát megjavít, aztán egy fél óra múlva a kisebbet: „mindjárt jövök". Délig még csak be-bekukkint a közeli kocsmába, ahol mindig magyar nóták szólnak, de utána már teljesen el szokta felejteni, hogy „munkaidôben" van. Nem haragszik rá soha senki, ugyanis, aki elolvassa a kisebbik feliratot, tudja, hol keresse a mestert. A karácsony közeledtével emberünk kezdett egy kicsit furcsán viselkedni. Bezárta bódéja ajtaját, benn felkattintotta a kislámpát, és déli tizenkettôtôl estig ott benn — azaz a munkahelyén — ivott. Este aztán hazament valahogy. Egy alkalommal jómagam is hallottam, amint korholja a kocsmáros. — Egyszer meg fog fullasztani az a kis vaskályha, amit be szoktál oda vinni. Néha olyan fekete a füstje, hogy azt hisszük, kigyúlt a bódéd, s te benne maradtál... Legalább az ajtót nyisd ki néha, hogy tudjuk, benn vagy és... dolgozol!

Mesterünknek nincs senkije, egyedül él immár hatodik éve. A környékbeliek azt mondják, azért húzódik be a bódéjába, hogy ne kelljen otthon egyedül maradnia. Fél a karácsonyi magánytól, mert hát akkor nincs kivel beszélgetni a kocsmában, hiszen mindenki otthon iszik az ünnepekkor. Nem kell aggódni érte — nyugtatgatják egymást a környék minden lében kanál kofái —, az ünnepek elmúltával majd kibújik odújából...

Most, újév reggelén, kissé félénken kopogok be a pléhbódé ajtaján, hiszen az apró kéményen kibodorgó füst azt jelzi, hogy a mester a „munkahelyén" szilveszterezett. Bentrôl a Homokóra dallamfoszlányai szûrôdnek ki. Hiába kopogok, a mester még mindig alussza szilveszteri álmát. Vajon ô is új életet akar kezdeni ebben az új évben? Nincs senki a környéken, akitôl megkérdezhetném, mikortól zárkózott be a mester. Vajon nem történt valami baja?

Rendôrautó lassít mellettem, lehúzza a rendôr az ablakot, és kiszól, igazoljam magam. Mondom: nincs semmi nálam, s különben is, nem látja, hogy kocogok? Hova tegyem a személyimet? A szakadt, viharvert kocogóruhámba?

A fiatal rendôr látható szimpátiával figyeli lihegô arcomat, szakadt melegítômet. — Miféle kocogás az — kérdi kicsit gyanakodva azért —, amikor valaki be-benéz egy üzletbe, és onnan elszalad? Figyeltem magát... Mit csinált az üzleteknél?

— Kérdezôsködtem... Arról, hogy kezdenek-e új életet, avagy nem az emberek. Újságíró vagyok. Mit gondol, ha tolvaj lennék, itt szaladgálnék melegítôben a maguk orra elôtt? Elhatároztam, hogy ezentúl minden reggel kocogni fogok. Hogy miért pont újév reggelén? Talán azért, mert én is új életet akarok kezdeni...

Hagyományos újévi köszöntésünk egykoron bizonyára mindent magába foglalt abból, amit erdélyi magyar ember kívánhatott az új esztendô hajnalán: bôséget, jó termést, szeretetet és nyugalmat a családban, békességet a közösségen belül és azon kívül. Mindez ma is éppen úgy érvényes, de aligha akad közöttünk olyan, aki ehhez még hozzá ne gondolná mindazokat a kívánalmakat, amelyek eléréséért érdekvédelmi szervezetünk megalakult 1989-ben.

Majdnem egy egész évtized elmúlt azóta, és ami akkor könnyebben elérhetônek tûnt, egyre távolodott, pedig a politikai csatározás szinte minden formáját kipróbáltuk. Voltunk ellenzékben és most kormányban vagyunk. Ellenzéki alapállásból egyetlen sikerként talán csak a nemzetközi közvélemény figyelmének felkeltését tudhattuk magunkénak, és azt a valójában jótékony hatást, amelyet az ország monitorizálása jelentett. Bár ez utóbbi ténylegesen semmit sem oldott meg kitûzött céljainkból, de legalább állandó figyelmeztetésül szolgált a megelôzô kormányoknak olyan ígéreteik betartására, amelyek teljesítése elengedhetetlen ahhoz, hogy az ország az európai demokráciák mellé sorakozzon. Kormányba lépésünk aztán sarkalatos változást eredményezett. A nemzetközi közvélemény elégedetten nyugtázta a lépést, példaképpen állított más, etnikumi viszályokkal küszködô kelet-európai államok elé, a monitorizálás megszûnt, és a figyelem is elterelôdött rólunk. Magunk maradtunk koalíciós partnereink amnéziájával. És megoldatlan helyzetünkkel. Így virradt reánk az 1998-as év hajnala, amikor a bor, a búza és a békesség mellé ismét fel kell sorakoztatnunk valamennyi óhajunkat, amelyet az RMDSZ programja megfogalmazott.

Nem állunk tehát ismeretlen helyzet elôtt. Mindössze tapasztalatokban lettünk gazdagabbak, de ugyanolyan bizakodással tekinthetünk az új esztendô elé, mint ahogyan tettük eddig is. Mert csak az a nemzet vész el, amely lemond önmagáról.

Addig azonban, amíg hittel és reménnyel tudjuk mindig újrakezdeni az elkövetkezendô éveket, addig nem veszhetünk el. S ha a magunk dolgaiban nem sikerült elôrelépnünk, akkor is látnunk kell a környezô világ változását, a rengeteg rossz irányú folyamat mellett azt a megújuló Európát, amely minden nemzetet egyenlôképpen kíván befogadni. És ha céljainkért vívott küzdelmünkben sokszor elgáncsolnak is, bízhatunk a történelem soha meg nem szûnô sodrában, amely egyszer minket is szárnyára kap. Mint minden nemzetétôl elszakított közösséget, amely körülöttünk él más-más országokban, és vég nélküli csatát vív a többségiekkel az egyenlô bánásmódért.

Küzdelmes év lesz 1998 is. Ebben bizonyosak lehetünk. De reméljük, sikerekben gazdagabb lesz mint az eddigiek!

Az Erdély egyik legrangosabb családjaként számon tartott Bánffyak 1172-tôl okmányokkal igazolhatóan Tomaj besenyô nemzetségbôl származnak. Birtokaikat Erdélyben kapták: Gertrudis királyné megölése után Simon bánnak a vagyonát elkobozták, azt kapta meg a mai Bánffyak egyenes ôse, Tomaj Dénes. Fiai, horvát-dalmát, szlavón és szörényi bánok voltak, így lett az új családnév Bán, majd egy fi-vel Bánfi. Késôbb bejött az ffi, s 1372-tôl a divatos latinitás, az y.

A századfordulón Erdély legrangosabb földbirtokosai voltak a Bánffyak. A Fölmívelésügyi Minisztérium 1911-es adatai szerint 34 településen 130 593 kataszteri hold mezôgazdasági területtel, erdôvel rendelkeztek. Gazdaságaik Erdély mintabirtokai voltak kiváló állatállománnyal, korszerû vetésforgóval, a korabeli adatok szerint magas terméshozamokkal.

A Trianon utáni kisajátításokkal a birtokok átrendezôdtek, az új román államhatalom sok ezer holdat kobozott el a Bánffyaktól. A negyvenes évek végén a kommunista hatalom a birtokokat állami mezôgazdasági vállalattá, vagy termelôszövetkezetté alakította át, a volt földbirtokosokat elôbb kényszerlakhelyre vitték, majd deportálták. Ma 64 Bánffy családtag él. Tíz Erdélyben, 1 Ausztriában, 9 Németországban, 20 az Egyesült Államokban, 3 Buenos Airesben.

A Kolozsváron élô Losonci vitéz báró Bánffy István az Erdélyben életben maradt Bánffy-család egyik legmarkánsabb tagja. A Johannita-rend lovagja, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjének a tulajdonosa, magyar és román rúdugróbajnok a Donnál háromszor sebesült, fél lábát elveszítette. Ez nyilván a kommunista hatóságokat nem akadályozta meg abban, hogy 15 évi nehézbörtönre ítéljék. 1964-ben szabadult.

A Bánffyakról szinte könyvtárnyi az írott dokumentum. Múltjukat, történetüket vaskos kötetekben dolgozták fel. A ma élô utódokra rendszeresen vadásznak az újságírók, tévé-szerkesztôk. Báró Bánffy Istvántól is számtalanszor megkérdezték, milyen érzés ma Erdélyben arisztokrata család sarjaként bárónak lenni? Jómagam a család gazdálkodási szokásairól, lehetôségeirôl faggathattam a sok tíz milliót érô festményekkel teleaggatott belvárosi szûkös egyházi lakás egyetlen szobájában, amihez a napokban tudtak több évtized után civilizált fürdôt csatolni.

— 1990-ben ügyvédi segédlettel sikerült kipakolnom a termelôszövetkezetet az aranyosgerendi kastélyunkból, amit szerencsére nem államosítottak, így visszaszerzése nem ütközött különösebb nehézségbe. Aranyosgerenden eredetileg 1500 hektárnyi birtokunk volt, ez az 1922-es földreformkor lecsökkent 422 hektárra, majd 1945-ben 50 hektárat hagytak meg. Az 1991-es földtörvénnyel 10 hektárt kaptunk vissza. A visszaszerzett földeket átadtam a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének. Késôbb derült ki: a falubeliek megdézsmálták a káposztát, a maglucernát... Megváltoztak az idôk, más a mentalitás, nehéz lesz az embereket újra rendre szoktatni.

— Ezek szerint nagy reményeket nem fûztek egy új birtok megteremtésére...

— A kastélyt nagyon tökrement állapotban szereztük vissza. Sokáig kilincseltem az egyházaknál, amíg sikerült kihasználót találni rá, olyant, akinek pénze és rendes terve van. 1996. április 5-én kötöttük meg a 99 évre szóló bérleti szerzôdést az Umanoconstruct Alapítvánnyal, aki masszív nyugat-európai segítséggel serdülô árvagyerekek számára szándékszik korszerû szakiskolát meghonosítani itt hozzávetôleg 1 millió dolláros beruházással. A szerzôdés úgy szól: 99 év múlva, ha nem lesz Bánffy-örökös, a kastély tulajdonjoga az Erdélyi Református Egyházkerületre száll.

— Kanyarodjunk vissza az idôben: hogyan lehetett megélni az egykori Bánffy-birtokokon gazdálkodásból?

— A régi Erdélyben hízott marhából tudtak pénzt keresni. Az eladásra szánt állományt Bécsbe, Prágába, Olaszországba szállították. A legnagyobb gond a szállítás volt: Debrecenig volt vasút, Erdélyben nem. Így a debreceni állomásig a hízott marhákat tôzsérek hajtották át Erdélybôl. Más terménnyel szállítás híján nem lehetett kereskedni, az erdélyi mezôgazdaság lépéshátrányban volt, nehezen lehetett itt gazdálkodásból megélni. Miután az 1870-es években megépítették a Szolnok — Brassó vasúthálózatot, érezhetôen megélénkült az agrárkereskedelem is. Jelentôs elôrelépés volt az 1910-ben megépített székely körvasút Brassó, Szászrégen és Székelykocsárd között. Ezután már nem tutajon szállították le a fát a Maroson Aradra.

— Milyen üzlet volt akkoriban a Bánffyaknak a fakitermelés, hiszen Ratosnyán, Palotailván hatalmas erdôbirtokaik, fûrészüzemük volt?

— A fûrészüzemnek csak a fele, pontosabban a 49 százaléka volt a mienk. 51 százaléka egy svájci zsidó cégé volt. A nagy bevételek nyilván a fakitermelésbôl származtak.

— És a gazdálkodás?

— A gazdálkodásból nem lehetett kijönni. Étel volt bôven, de ez nem számított, mert mindenkinek volt, mit enni. Az nagy hazugság, hogy éheztek az emberek, nem volt mit egyenek, ez nem igaz. Túltermelés volt, az élelmet nem lehetett eladni, alacsonyak voltak az árak. A piac 1938-tól kezdett megélénkülni, ezután már el lehetett adni a tejet, a tojást... A parasztok szombaton Tordára, Aranyosgyéresre, hétfôn Marosújvárra, kedden Ludasra jártak a vásárba piacolni. Ludas, Marosújvár akkoriban jó vásár volt, gazdag városoknak számítottak, azért is lakott itt sok zsidó, akik fôleg kereskedésbôl éltek. A harmincas évektôl kezdve egyre több külföldi, fôleg német gyáros jött erdôinkbe vadászni, ami komoly bevételt jelentett. Egy szarvasbikát el lehet adni 50 ezer lejért, ami akkoriban két vagon búza árát jelentette. A harmincas évek végén kezdôdtek a hadiszállítások Svájcba, Olaszországba, Németországba. Akkor már nagyon fellendült a fakitermelés: három váltásban dolgozott 1000 munkásunk.

— Sok szó esik manapság a bonchidai Bánffy-kastélyról. Tudomásom szerint a birtokok között a családi gazdaság egyik gyöngyszeme volt ez...

— A bonchidai Bánffy Miklósnak 60 ezer hold szántója és erdeje volt, nagyon gazdagok voltak. Nagy fizetéseket kaptak az osztrák államtól. Bánffy Miklós külügyminiszter volt. Bárónak született, és 1884-ben lett gróf. A grófi ág kétszer is kihalt. Egyszer a gubernátori ág, akik a kolozsvári Bánffy-palotát építették, majd 1852-ben, Bánffy József személyével ismét kihaltak. Bánffy Miklós 6 éves volt, amikor apja Bécsben fôajtónálló vagy fôistállómesterként grófi címet kapott. Bánffy Miklósnak már nem volt leszármazottja. A sokak szerint tévesen emlegetett, Marokkóban élô Katalin grófnô nem is grófnô és nem is Bánffy. Ôt Fekete Katalinnak hívják. Bánffy Miklós volt a kolozsvári operának és a Nemzeti Színháznak a fôintendánsa. Véber Aranka színésznô alakította Évát az Ember tragédiájában, Bánffy Miklós pedig beleszeretett. Feleségül nem vehette el, mert az apja megtiltotta volna. Miután a vén Bánffy György meghalt, 1938-ban elvette feleségül a színésznôt. Horthy Miklós nem adhatott grófi címet, ezt az országgyûlés nem szavazta meg neki, amikor megválasztották kormányzónak. Bánffy Miklós így adoptálta, s így lett a felesége Bánffy Katalin.

— Olyan vélemények is elhangzottak, hogy a háború pusztításában Bánffy Miklós kimenekítette a bonchidai kastélyból az értékeket...

— Ugyan!... Ez nem igaz. Bonchida nem került be a magyar hadsereg védelmébe. Olyan gyorsan jött Dés és Szászfenes felôl a támadás, hogy nem volt ott idô javakat menekíteni. Magyar törvények szerint fôrendiházi tagnak a birtokára, lakásába magyar katonák nem telepedhettek be. A beszállásolás, ugye, borzasztó kárral járt, mert a katona mindenhol mindent tönkretett. A németek beszállásolták magukat a kastélyba, és véletlenül felgyúlt két szoba. Ez a tény: a németek más kárt nem tettek benne. A kastélyt késôbb rabolták ki a helyi cigányok, a fôispán, alispán, a háborúból hazatérôk... Bánffy Miklós végrendeletében az Erdélyi Református Püspökségre hagyta a kastélyt.

— Tud-e arról, hogy helyreállítanák a kastélyt?

— Szerintem azt helyrehozni ma már szinte lehetetlen. Az utóbbi évtizedekben nagyon leromlott, gyakorlatilag újra kellene építeni, s nincs rá pénz.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]