1998. július 6.
(X. évfolyam, 153. szám)

Az oktatási minisztérium kisebbségügyi államtitkára, Kötô József az MTI-nek nyilatkozva erôteljesen állást foglalt a romániai magyar oktatás teljes, az önálló egyetemet is magában foglaló szerkezetének megteremtése mellett, és jelezte, hogy amennyiben erre nincs mód, akkor saját minisztériumi posztjának sem látja sok értelmét.

A politikus, aki egyben az RMDSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó ügyvezetô alelnöke, a képviselôház tanügyi bizottságának csütörtöki ülését kommentálta, ahol az a sajátos helyzet állt elô, hogy kénytelen volt vitába szállni a minisztériumot képviselô másik államtitkárral, Mihai Korkával. Korka felszólalásaiban a kisebbségi jogokat korlátozó megoldások mellett szállt síkra, többek között a kisebbségi (magyar) tannyelvû állami egyetem létesítésének jogát illetôen is.

Mint ismeretes, a tanügyi bizottság vitája errôl a kérdésrôl abbamaradt, miután az RMDSZ nevében Asztalos Ferenc a tanácskozás felfüggesztését javasolta, hogy legyen idô a korábbi koalíciós megállapodás érvényesítését célzó tanácskozásra a pártok illetékesei között. (E megállapodás érvényesülése esetén ugyanis biztosítani kellene a törvényben az egyetemre vonatkozó jogot.)

Kötô József elmondotta: a minisztérium kisebbségi oktatással foglalkozó államtitkárságának létrehozására a koalíciós kormányprogram alapján került sor. Értelemszerûen kifejezte ez a lépés azt, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának nyomán a koalíciós társak elfogadják a szövetség programjában minimális feltételként szereplô követelményt, a teljes vertikumú magyar oktatás helyreállítását az óvodától az egyetemig. Ô maga, mondotta, azért vállalta a tisztséget, mert a koalíciós kormányprogram, amelyet a parlament is megszavazott, ehhez biztosítja a lehetôséget.

Az államtitkár kifejtette, hogy mindaddig, amíg az egyetem kérdéséig el nem jutottak, a minisztériumban együttmûködési készséget tapasztalt: létrehozták a reform beindításához szükséges önálló magyar oktatáskutató csoportot, szabályozták a tankönyvek kérdését, amivel lehetôség nyílt önálló magyar tankönyvek megírására is, az Erdélyi Tankönyv Tanács vezetôit ennek jegyében kooptálták az Országos Tankönyvtanácsba, biztosították a magyar oktatók részvételét az összes tanterv-bizottságban is.

Ha viszont nem jön létre az önálló magyar felsôoktatás, akkor visszafelé bomlik le az egész magyar nyelvû képzés, amit jól mutat, hogy csaknem 130 ezren járnak magyar tannyelvû iskolába az 1–8 osztályban, a 9–12 liceumi osztályban a magyar anyanyelven tanulók száma már csak 30 ezer, a felsôfokú tanintézetekben pedig csak mintegy 10 ezer magyar diák van, és közülük csak 4 ezer tanul magyar nyelven. Lélekszám szerint a magyarok a második helyen állnak Romániában, ám a felsôoktatásban való részvételi arányszámuk szerint a 10. helyen — mutatott rá az államtitkár.

Kötô József antidemokratikus helyzetnek nevezte, hogy most a többség akarja megmagyarázni, mi jó a kisebbségeknek. Ebbôl eredt a véleménykülönbség az oktatási bizottság vitájában is, mivel a miniszter és a minisztérium csak a multikulturalitást fogadja el a felsôoktatásban. Kötô véleménye szerint azonban az, ahogy ez eddig megvalósult a kolozsvári Babes–Bolyai egyetemen, korántsem igazi multikulturalitás, hiszen még önálló karokat, fakultásokat sem akarnak jóváhagyni az egyetemi szenátusban, ahol a többségben lévô román oktatóktól függ a döntés, és fontos területeken (mûszaki, mezôgazdasági képzés, stb) nincs magyar nyelvû oktatás.

Az RMDSZ által állított oktatási államtitkár hangsúlyozta: abban a felfogásban kezdett munkához a minisztériumban, hogy tevékenységével a koalíció közös programját valósítja meg, de ebben a kérdésben kitûnt, hogy csak az RMDSZ álláspontját képviseli, sem minisztériumától, sem a koalíciós partnerektôl nem kap támogatást. Kötô József megjegyezte: ilyen körülmények között eljuthatunk odáig, hogy felül kell vizsgálnunk a szerepvállalásunkat. Az államtitkár a vita eddigi alakulása nyomán, mint kifejtette, nem optimista. Csak halvány a remény arra, hogy a nagypolitika formálói továbblátnak — jegyezte meg.

Az RMDSZ csúcsvezetôségét tömörítô operatív tanács pénteki kolozsvári ülésén úgy döntött, hogy Hajdú Gábor jogászt, Hargita megyei szenátort javasolja a dr. Bárányi Ferenc temesvári orvos-szenátor menesztése nyomán megüresedett egészségügyi miniszteri tisztségbe.

Az RMDSZ-testületnek több javaslat közül kellett választania, s bár az elmúlt napokban a legesélyesebb jelöltnek dr. Molnár Géza kolozsvári orvos és korábbi egészségügyi államtitkár tûnt, az operatív tanács végül Hajdú Gábor csíkszeredai ügyvéd-szenátor jogász mellett döntött. Abból a megfontolásból, hogy a romániai egészségügyi rendszerben idén bevezetésre kerülô reformintézkedések valóra váltásához tapasztalt politikusra van szükség, s nem pedig feltétlenül orvosra. A jelölt személye ellen Radu Vasile kormányfô nem emelt kifogást.

Mint ismeretes, dr. Bárányi Ferencet két héttel ezelôtt a román kormányfô lemondásra szólította fel, miután elismerte, hogy 1961-ben kényszer hatására informátori kötelezvényt írt alá a Securitaténak. Ezt követôen az operatív tanács elfogadta Bárányi lemondását. Ugyanakkor a testület a menesztett miniszter mellett foglalt állást, hangsúlyozva, hogy Bárányi a Securitate áldozata volt, s nem pedig ügynöke, olyan személy, aki 1989 elôtt több alkalommal is fellépett a totalitarizmus ellen.

Verestóy Attila szenátor lapunk kérdésére elmondta, hogy saját bevallása szerint a jelölt nem állt kapcsolatban a kommunista titkosszolgálattal.

Sokak számára jelentett nagy meglepetést a jelölésem az egészségügyi miniszteri posztra, és köztük vagyok én is — mondta az MTI tudósítójának Dr. Hajdú Gábor csíkszeredai otthonából adott telefoninterjújában. Az RMDSZ-politikust alig 30 órával korábban kérte fel a szövetség politikai vezetése, hogy vállalja a jelöltséget, és az operatív tanács pénteki ülésén ôt ajánlotta a posztra. Miután a nevet addig, amíg Radu Vasile kormányfô nem jelezte egyetértését, az operatív tanács nem jelentette be, a román televízió péntek esti híradója még mást nevezett meg a szövetség jelöltjeként, majd az adás során ismertette az RMDSZ faxközleményét a szenátor nevével.

Hajdú Gábor, mint mondta, akkor lepôdött meg, amikor felkérték, mivel nem gondolt arra, hogy jogászpolitikus is szóba kerülhet, aki nem az egészségügyi pályán mûködött. Az viszont tény, jegyezte meg, hogy 1992-tôl a szenátus munkaügyi bizottságának elnökeként sokat foglalkozott az egészségügyi reformra vonatkozó törvénnyel, eredetileg az ô bizottsága készítette el az egészségügyi törvénytervezet alapjelentését, késôbb vonták be ebbe a munkába az egészségügyi bizottságot. Ezzel együtt, jegyezte meg, nem tekintheti magát teljesen tájékozottnak, azzal kell kezdenie, hogy ,,megtanulja a leckét."

A román egészségügy legfontosabb feladatának a miniszterjelölt a teljes reform megvalósítását nevezte meg, de hozzáfûzte, az az érzése, hogy ehhez csak részben állnak rendelkezésre a szükséges eszközök. Igyekezni kell ezeket megteremteni és felhasználásukkal biztosítani azt, hogy új alapokra helyezzék az ország egészségügyét, az ne szoruljon háttérbe, ne legyen másodlagos kérdés a költségvetésben.

A szorosan vett szakkérdésekkel kapcsolatban megjegyezte, hogy a miniszter rendelkezésére áll a felkészült, a témakörökben jártas tanácsadók serege, akiknek a véleményét figyelembe kell vennie a megoldások kidolgozásánál. Ehhez, jegyezte meg, hasznos lehet ügyvédi gyakorlata, hiszen abban is az elsô lépés a probléma meghatározása, aztán pedig meg kell keresni az eredményes megoldás lehetôségét.

A kinevezés menetrendjét illetôen Hajdú Gábor elmondta, hogy az eljárás szerint a parlamenti szakbizottság meghallgatja a jelöltet, elkészíti jelentését, majd a parlament jóváhagyja a miniszteri kinevezést. A parlament rendes ülésszaka csütörtökön véget ért, rendkívüli ülésszaka hétfôtôl csütörtökig tart, kérdéses, miként lehet mindezt ilyen gyorsan lebonyolítani — jegyezte meg a miniszterjelölt.

Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök is szerepel a Fidesz-MPP Pro Minoritate alapítványa és több romániai és magyarországi alapítvány által idén is megrendezendô tusnádfürdôi nyári szabadegyetem meghívott elôadói között, de a program még nem végleges. A tervezet szerint július 25-én kerülne sor a tusnádfürdôi Univers Campingben ,,Érdekazonosságok" címmel politikai fórumra Orbán Viktor, Radu Vasile és Markó Béla, az RMDSZ elnöke részvételével, a beszélgetést Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung kelet-közép-európai tudósítója vezetné. (Tusnádfürdôn tavaly nyáron is volt hasonló tábor az akkor még ellenzékben lévô Fidesz-MPP elnökének részvételével.)

Bukaresti kormányforrások szerint a román miniszterelnök még nem válaszolt a meghívásra, errôl várhatólag a jövô hét végén, olaszországi látogatása után dönt. Ismeretes, hogy Radu Vasile a Fidesz-MPP választási gyôzelme után romániai látogatásra hívta meg a hamarosan hivatalba lépô új magyar kormányfôt. Legutóbb Horn Gyula személyében magyar miniszterelnök 1997 ôszén járt Romániában, aki meghívta a román partnert magyarországi viszontlátogatásra, Vasile azonban a sorrend felcserélését javasolta.

A Mediafax hírügynökség pénteken a Magyar Nemzet budapesti híre alapján számolt be arról, hogy felgyorsultak a román–magyar miniszterelnöki találkozó elôkészületei.

Azzal kapcsolatban, hogy a tusnádi szabadegyetemen Orbán Viktor és Radu Vasile miniszterelnök mellett ô is szerepel egy a szervezôk által óhajtott erdélyi kerekasztal-találkozó résztvevôjeként, az RMDSZ elnöke elmondta: tud Orbán Viktor kijelölt magyar miniszterelnök ama szándékáról, hogy nem hivatalosan ellátogasson Radu Vasile miniszterelnök meghívását követôen a tusnádfürdôi táborba egy ilyen megbeszélésre, de még nem ismeretes számára a román kormányfô álláspontja.

Az RMDSZ legfôbb vezetôit tömörítô operatív tanács pénteken Kolozsváron szabályozta, milyen módon készítsék el és kinek adják át nyilatkozataikat az RMDSZ tisztségviselôi a titkosrendôrségekkel való esetleges kapcsolataikról és általában politikai múltjukról, továbbá megvitatta, hogy miután a képviselôház oktatási bizottságában a koalíciós partnerek megsértették a koalíciós jegyzôkönyvet, milyen módon lépjenek fel a jövô héten a partner pártoknál az egyezség érvényesítésére: ellenkezô esetben ugyanis az SZKT döntése értelmében az RMDSZ számára lehetetlenné válna a koalíciós együttmûködés.

Azzal kapcsolatban, hogy a legfrissebb koalíciós megállapodást egyszerûen figyelmen kívül hagyva a képviselôház oktatási bizottságában a minisztérium hivatalos képviselôje és a kormánypártok honatyái a héten több pontban újra a kisebbségek számára kedvezôtlen szabályozást támogattak és kétségessé tették az önálló magyar tannyelvû egyetem létesítésére vonatkozó jogot is, az operatív tanács megvitatta a politikai fellépés módját. Az RMDSZ a jövô héten tárgyal a koalíciós partnerekkel, mert szükségesnek tartja, hogy bizonyítékot szolgáltassanak a koalíció szavahihetôségérôl, stabilitásáról és hitelérôl, és hogy parlamenti szinten is erôsítsék meg az együttmûködést, mely utóbbi — ellenkezô esetben — az SZKT kolozsvári határozata értelmében lehetetlenné válik.

— A bukaresti koalíción belül folyamatosan jelentkeznek az újabb és újabb feszültségek. Az RMDSZ pedig egyre gyakrabban fenyegetôzik a kormányból való kilépéssel. Elnök úr, mekkora az RMDSZ mozgástere a koalíció jelenlegi helyzetében?

— Nem tartom szerencsésnek a Szövetségi Képviselôk Tanácsának azon üléseit, amelyek minduntalan azzal fenyegetôznek, állandóan azt próbálják megfogalmazni, hogy kilépünk, kilépünk, kilépünk a kormányból. Ez ugyanis bizonyos politikai lépéseknek-döntéseknek a kopását jelenti, tétjüket csorbítja. A kilépés egyébként olyan aktus, amelyet nem zsarolási eszköznek, hanem felelôsségteljes politikai döntésnek tekintek. Amelyhez akkor kell nyúlni, ha a kormányprogramnak számunkra lényeges elemeit nem megfelelôen, nem a megegyezések alapján juttatják érvényre. Tény, hogy a közigazgatási vagy a tanügyi törvény elfogadására ez idáig nem került sor. Az RMDSZ azonban nem a halogatást, a reform megkerülését, az elködösítést vállalta fel saját választópolgárai elôtt, hanem azt, hogy a magyar közösség helyzetének javítását az egész ország gazdasági, társadalmi, politikai, és nem utolsósorban igazságszolgáltatási reformjával együtt valósítja meg. És vállalta a reformot teljes egészében, pozitív és negatív következményeivel együtt. A mozgásteret ennek az átfogó folyamatnak a sikere és a teljes megtorpanása közötti távolság határozza meg.

— Ön szerint melyik volt a kolozsvári SZKT legfontosabb üzenete?

— Az, hogy az RMDSZ-nek a kormányzati részvétel kérdésében az állandó riogatás helyett határozott álláspontot kell megfogalmaznia. Már a kezdettôl nem a kormányból való kilépésnek vagy a bent maradásnak az SZKT-ját láttam a tanácskozásban, mert errôl a testület már több alkalommal döntött. Az RMDSZ-nek komoly politikai elemzést kellett elvégeznie arról, hogy melyik a döntések és a lépések optimális ideje, s ez Kolozsváron meg is történt. Látnunk kell, hogy ez az optimális periódus semmi esetre sem az 1999-es év lesz, hiszen Romániában az 1998-as esztendô a kormányzási ciklus félideje. Félidô után pedig, a választások elôtti idôszakban, népszerûtlen intézkedéseket egyetlen kormány sem szokott hozni. Egyébként a reformdöntések hatása is bizonyos idôszakon belül mutatkozik. Ha tehát ezeket idejében nem hozzuk meg, lehetôleg az idén, hanem meghozatalukat 1999-re halasztjuk, ezek hatása pontosan a választási idôszakra esne. Hiú ábránd az, hogy a választópolgárok Romániában megértôen viszonyulnának különbözô reformintézkedésekhez. Erre nem csupán a nemzetiségi jogok biztosítása lehet példa. Romániában a Nyugat által annyiszor szorgalmazott homoszexuálisok elleni diszkrimináció megszüntetése is a népszerûtlen megoldások közé tartozik. Ha tehát az ilyen intézkedéseket a román parlament és a kormány nem hozza meg 1998-ban, megvalósításuk a kormányzati ciklus második felében már teljesen esélytelen. A kolozsvári SZKT-n ebbôl a szempontból is komoly, jó minôségû vita alakult ki, s megfontolandó javaslatok sora hangzott el.

— A román sajtó heteken át arról cikkezett, hogy a magyarországi parlamenti választások eredménye és az új magyar kormányfelállás felhangosította a szövetségben a koalíciós együttmûködést kezdettôl megkérdôjelezô, radikálisnak nevezett szárnyat, miközben a mérsékelteknek mondottakat háttérbe szorította. A kormányból történô kivonulás mellett azonban csupán hét képviselô szavazott a kolozsvári SZKT-n, ami egészen más erôviszonyra enged következtetni. Mi errôl a véleménye?

— A Bukarestben 1996-ban tartott SZKT négy ellenszavazattal fogadta el az RMDSZ vezetôinek tárgyalási eredményeit, és adta meg a zöld utat arra, hogy a szövetség belépjen a kormányba. Másfél év után — még akkor is ha nagyon rosszak az eredményeink — úgy gondoljuk, hogy a részvételével megkezdôdött átalakításban az RMDSZ-nek partnernek kell lennie, s ezt a partnerséget a politikai tûrôképesség racionális határáig vállalnia kell. Azt reméljük, hogy az új kormány elindítja végre azt a folyamatot, amelynek során az RMDSZ nélkül még kétesebb, még kevésbé átfogó és kisebb fajsúlyú reformokat sem lenne képes véghez vinni.

— Konkrétan melyik lenne a tûrôképességnek ez a határa?

— Például a tanügyi törvény elfogadásának, az állami magyar egyetem újraindításának vagy a tulajdonszerkezet átrendezésének az elutasítása, ami jóval több, mint az elkobzott javak visszaadása. Nem vállalhatunk partnerséget azokkal, akik ezeket elutasítják, akik még ezt sem képesek véghez vinni. Nem azt mondjuk, hogy ahhoz az ellenzékhez fogunk majd csatlakozni, amelyben jelenleg a posztkommunisták és a román szélsôségesek vannak, de az RMDSZ ki kell hogy jelölje a maga számára azt a politikai partnerséget, amellyel együtt elindulhat az akár több évet is igénylô, de eredményekkel kecsegtetô megoldások kiépítése felé. Ám lemondani, feladni azt a harcot, amelyet megkezdtünk, nem szabad, és nem is lehet.

T. Sz. Z.

Pihenés, üdülés hegyen, völgyön, tengeren a Régiókban. Végre itt a nyár! „Kiss úr" nyaral. A család is nyaral, pihen. Meg mindenki, akinek van rá pénze, hogy egy felszabadult hetet, két hetet, hónapot eltöltsön, kinek, mire telik. Van, aki a hegyekbe megy, jelen esetben Erdélybe. Van, aki a horvát tengerpartra utazik, van, aki a felvidéki fürdôhelyeket keresi fel. De mit fognak csinálni a kárpátaljaiak? Nekik marad az egyetlen magyar folyó, a Tisza? És akinek hiányzik a délibáb: az pedig ellátogat a szép, kies Hortobágyunkra. És ebbôl az egyvelegbôl jön létre egy látlelet, amit Önök elé tárunk a Régiók július 8-i adásában, 19.20 perckor.

— 1918 óta ez a román állam legnagyobb megvalósítása Mérában — mondja Varga György, a helyi általános iskola igazgatója, amikor megjegyezzük: végre átadták az új hidat a falu bejáratánál. A közel 1 milliárdba kerülô beruházás hosszú évek óta készül, mert soha nem került elegendô pénz felépítésére. Hivatalosan ugyan még nincs átadva, de a forgalmat a régi hídról már átterelték az újra.

Mérában azonban más változás is van: javában tatarozzák a mûvelôdési házat, amelyet tanácsi fennhatóság alól sikerült visszaszerezni egyházi használatba. Az Illyés Alapítvány 24 millió lejjel támogatja a munkálatokat, 11 millió lej a termelôszövetkezet felszámolásával, végeladásával került a közös alapba. Ezenkívül minden, 25. életévét betöltött mérai felnôttnek 25 ezer lejjel kell hozzájárulnia az összesen 110 millióba kerülô összköltség finanszírozásához. Az épület átadását ôszire tervezik, amikor minden bizonnyal Kalotaszeg legszebb, legmodernebb mûvelôdési háza fogadja majd a vendégeket, átépített színpaddal, tágas teremmel, a színpad alatt meghitt hangulatú klubhelyiséggel, óvodával, orvosi rendelôvel és mellékhelyiségekkel.

A mûvelôdési ház szellemi és szociális központja lesz Mérának, ahol a népszaporulat pozitív irányba történô elmozdulása sejteti: rendeltetését a következô években, évtizedekben is be fogja tölteni, hiszen évrôl évre több az iskoláskorú gyerek. A fiatalok többsége már nem hagyja el Mérát. Az elmúlt tanévben 140 gyerek tanult a helyi iskolában, s idén ôsztôl 20 elsôs lépi át elôször az alma mater kapuját.

A 25 magántraktor és a tíz évvel ezelôtti kettô helyett a mostani 5 marhagulya is a falu fejlôdését, gyarapodását sejteti, ígéri. Olyan falujét, amely az állattenyésztés folyamatos megerôsödésével Kolozsvár elsô számú tej- és tejtermékszállítójává vált.

(m.j.)

Emberéleteket követelt és komoly anyagi károkkal járt az elmúlt napokban is Romániában a rendkívüli idôjárás, amely az elôzô hetek árvizeit követte. Az ország déli részét szokatlan hôhullám sújtotta, amelynek következtében Bukarestben emberek tucatjait szállították kórházba légzési és szívpanaszokkal, három ember az Adevãrul szombati jelentése szerint meghalt. A hômérséklet, amely a hétvégére ,,normalizálódott", , árnyékban is meghaladta a 35 fokot, a napon, az aszfalt közelében a 60 fokot is elérte. Sok helyen a beton útburkolat is tönkrement, felszakadozott, mivel a hôség miatt kiterjedt tömbök összetöredeztek, az aszfalt megolvadt.

Az ország különbözô részein az elmúlt héten több rövid, orkánszerû vihar okozott súlyos károkat, helyi áradásokat, döntötte ki fák ezreit, tépte le a tetôket. A Szatmár megyei Szinérváralján egy 27 éves férfi életét oltotta ki egy lezuhant tégla, a Hargita megyei Borszéken egy vihar által kicsavart fa ölt meg egy embert és sebesített meg három másikat, Zilah városában, amelyre valóságos vízözön zúdult, eltûnt egy sofôr.

Hargita megyében a pénteki vihar Ditró, Maroshévíz, Salamás és Borszék térségében fákat tépett ki tövestül, letépte a villamos- és telefonvezetékeket, tetôket. A kidôlt fák elzárták a Gyilkostó és Piatra Neamt felé vezetô fôutat. Ebben a térségben a rövid ideig tartó orkán 300 ezer köbméternyi fát döntött ki.

Szatmár megyében jégesôvel kísért vihar dúlt, amely a Kraszna völgyében okozott újabb áradásokat, károkat Ákos, Erdôd, Királydaróc, Mezôfény, Nagymajtény, Ivácskó, Oláhcsaholy, Résztelek és más helységek területén, 54 ház rongálódott meg.

Máramaros megyében Nagybányán is félelmes vihar dühöngött, tucatszámra csavarta ki a százados fákat a város parkjaiban, utcáin, megrongálta a repülôteret, és károkat okozott több középületben, összetörte a város ásványtani múzeumának ablakait, leszórta a cserepeket az ortodox katedrálisról és egyes épülô templomokról. 300 ház sérült meg.

Szilágy megyében Zilah városát a környezô hegyekre zúdult hirtelen felhôszakadás nyomán öntötte el a héten az ár: a belvárost félméteres víz és sár lepte el, egyes helyeken kétméteres magasságban is, behatolt a házakba, a földszinti üzletekbe, irodákba. A megyében félszáz helység szenvedett különbözô károsodásokat, sok helyütt le kellett zárni az utakat.

Kolozsvár sem volt kivétel, itt is rövid, de heves vihar keltett pánikot, megyeszerte komoly anyagi károk keletkeztek. Súlyos viharok voltak Bákó megyében és a Duna deltájában is.

A kolozsvári Millenium alapítvány az idén másodjára rendezi meg középiskolások számára újságíró táborát. A tavalyi Erdôcsinádon megrendezett tábor sikeres kimenetelén fellelkesülve már akkor, ott megszületett az elhatározás, hogy amennyiben lehetséges, a tábort az idén is meg kell tartani. A szervezés viszont most mintha több nehézségbe ütközne, mint a tavaly.

— Milyen gondokkal jár egy tábor szervezése? — kérdeztük dr. Bartha Zoltántól, a tábor mentorától.

— Már elcsépeltnek tûnik az a szó, hogy pénz. De sajnos a legfôbb gondot mindig az anyagiak okozzák. Ígéret támogatásra mindig van, de sajnos sokan elfelejtkeznek róla. Pályázatokat nyújtottunk be különbözô alapítványokhoz. Voltak, akik értékelték, voltak akik nem. Helyi vállalkozókhoz is fordultunk, de úgy néz ki, hogy sokan „szívesebben" adják az államnak a profitnak azt a hányadát, amelyet különbözô hasznos tevékenységek támogatására fordíthatnának.

— Az idén hány ifjúra számítanak?

— A tavaly tíz fiatallal mûködött táborunk, az idén kétszer annyira számítunk.

Jóllehet a tábor ingyenes több meghívott fiatal az Erdély-szerte dúló árvíz miatt vissza kellett hogy mondja részvételét, ugyanis szükség van rájuk otthon a gazdaságban. Mások a felvételi vizsgák miatt gondolták meg magukat, jóllehet fôleg erre a korosztályra számítottunk a legjobban.

— A táborkezdés idôpontja augusztus elseje lenne, de ha jól tudom, még mindig nem lehet tudni a helyet. Mi ennek az oka?

— Az egyik ok szintén azt árvizek okozta kár. Nem minden helység felel meg most táborhelynek. A másik ok az infláció. Az elmúlt évhez képest mindennek felment az ára. Ezért több helyen is jártunk, árak felôl érdeklôdtünk, alkudoztunk, de nemsokára döntenünk kell. Reméljük a választás mindkét fél számára elônyös lesz.

— A táborba meghívott fiatalok kiválasztása milyen feltételek alapján történik?

— Fôleg olyanokat hívtunk, akik írásaikkal, fényképekkel, rajzokkal jelen voltak a Tinivár kiadványaiban, a Diákabrakban vagy a Diákévkönyvben. Az idén a kolozsvári rádió is szeretne bekapcsolódni tábori tevékenységünkbe, így a jelenlévôk nemcsak az írott sajtó szakmai titkaival bôvíthetik majd ismereteiket, hanem az elektronikus médiával is közelebbrôl megismerkedhetnek.

Részemrôl kívánok viharmentes táborozást.

H. Gy.

Mindazon személyek, akik ez év június 25-e után még fizettek benzinilletéket a határátkelésnél, visszaigényelhetik pénzüket felmutatva az eredeti számlát, minek alapján befizették az összeget, jelentette be pénteken az Arad Megyei Vámhivatal. Az erre vonatkozó kormányhatározat június 25-tôl érvénybe lépett. Ennek ellenére a benzinilletéket július 1-ig minden határátkelôhelyen kifizettették, mivel a Hivatalos Közlöny, mely ennek törlését közölte, csak ekkorra jutott el a vámhivatalokhoz.

Az utóbbi idôben a Szabadságban nemegyszer felbukkant, a rádióban is több ízben hallható volt ez a minek nevezzük. De talán nem is kellene csodálkoznunk azon, hogy elfelejtették a nevét. Hiszen a bejáratát már évtizedek óta kapu zárja el a Malom utcától, utcaként tehát valójában nem is létezik. Csak a Fellegvárra vezetô lépcsôrôl látható, hogy jobb oldalának elején, bal oldalának majdnem teljes hosszában ma is házak állnak.

Létét annak a gyaloghídnak köszönheti, illetôleg köszönhette, amelyet a Rákóczi-szabadságharc bukása után a Szamoson építettek. A Kômálon a berendezkedô új, Habsburg hatalom 1716-ban várat kezdett emeltetni. No nem a város védelmére — ugyan ki ellen kellett volna megvédeni —, hanem a rebellis kurucok sakkban tartására. Ezt a város lakossága Fellegvár névvel illette. Hogy „feladatát" a várba telepített német katonaság maradéktalanul elláthassa, a város felé vezetô legrövidebb utat egy híddal is ki kellett egészíteni. Úgy tûnik azonban, hogy itt már azelôtt is állhatott valamilyen átjáró, ugyanis Segesvári Bálint 1631-ben följegyezte, hogy február 2-án „éjjel nagy hertelen megindula az szörnyû temérdek jég és az Szamoson való óhidat, az Tyúk utcának az végiben aki volt, elvitte nagyobb részét; az Kômál alatt való pallót azonképpen elvitte."

1735-ben, a német katonai fôparancsnok utasítására Kolozs, Torda és Doboka megye költségén elkészült a híd. Minthogy a német katonaság készíttette és használta, a kolozsváriak Németek pallójának nevezték. Ezt azután 1772-ben és 1840-ben elvitte az ár. 1872-ben szétszedték, hogy a helyébe erôs hidat építsenek. Föltehetôen akkor készült az a fedeleshíd, amelyet végül 1925. december 22-én reggel elsodort a jeges ár. Többé nem állították helyre.

A Malom utcába torkolló kis út két oldalán ez idô alatt házak épültek. Az így kialakult utcának pedig neve is volt. A város növekedésével, az utcák számának gyarapodásával ugyanis a tájékozódás szükségessé tette, hogy minden utcának neve legyen. Ezeket a neveket az illetô utca valamilyen jellegzetessége, például a hossza — Nagy, Hosszú, Kurta (Szappany) —, a szomszédos utcákhoz való helyzete — Közép —, a város területén levô helyzete — Szélsô —, alakja — Görbe (Szappany) —, valamilyen jellegzetes épület — Torony, Malom, Fürdô stb. —, templom Szentegyház, Görögök temploma —, valamely építmény — Híd, Kôkert —, lakóinak nemzetisége — Magyar —, lakóinak foglalkozása — Fazakas, Timár, Kalános —, iránya — Monostor, Torda, Györgyfalvi, Pata, Kajántói —, stb. alapján maga a lakosság adta. Néha igen tréfás nevek is születtek, mint pl. a Gatyaszár utca vagy mint Désen a Szaros sikátor.

Ezeket az utca megfelelô jellegzetességével szoros összefüggésben levô, igencsak kifejezô, úgynevezett beszélô neveket a városbeliek nem egy esetben évszázadokon át használták. Kolozsvárt tehát nem volt névtelen utca. Amit most egyesek annak neveznek, azt Kelemen Lajos szerint a múlt században Tyúk utcaként emlegették. Az 1923 és az 1933-as utcanévjegyzékben egy Német utca, románul str. Neamtului is szerepel, de a térképen nincs rajta. Ez azonban nem a Malom utcából nyílt, mert az akkori, a Széchenyi tértôl északra fekvô III. kerületben volt, miközben a szóban forgó utca az I. kerületben.

Az 1930-as évek elején, a magasfeszültségû egeresi távvezeték egyik tartóoszlopának talapzatát az utca végében építették, oda, ahol az egykori Németek pallója a folyó jobb partját érte. Az 1942. évi utcanévjegyzékben Németpalló-köz néven szerepel, azzal a megjegyzéssel, hogy nincs házszámozva. Egy 1942. évi térképen Fáy utca. 1946-ban Németpalló-köz, románul Pasagiul Nemtilor. Az 1957-ben megjelent kis Kolozsvár kötetben Németek pallója-köz, románul Pasageiilor, a kötetben mellékelt térképen is rajta van. Hogy mikor rekesztették el a bejáratát, nem tudni, de talán az idô tájt. A késôbbi térképeken már nem szerepel.

Asztalos Lajos

Kiadósabb esôzések idején mindig örökzöld téma Romániában az árvíz. A sok évtizede mellôzött, elhanyagolt árvízvédelmi beruházások már a hetvenes évek elején figyelmeztették az akkori országvezetést: ha nem történik meg a korszerû folyószabályozás országszerte, ha nem építenek védôgátakat, a folyamatos árvízveszély nagyobb károkat okozhat, mint a földrengés.

A Nyárád, a Küküllôk, az Aranyos, a Szamos és a Maros legveszélyesebb szakaszai mentén azóta sem emeltek semmiféle töltést, vagy ha igen, pár kilométeren a nagyobb városokat próbálták védeni. A folyó menti falvak, kisebb települések számára az árvízveszély Damoklész kardjaként lebeg a fejek fölött, anélkül, hogy az utóbbi nyolc évben a hatalmon levô kormányok bármit is tettek volna a porták és a mezôgazdasági termelés megóvása érdekében.

A hatalom viszonyulása e folyamatos veszélyhez enyhén szólva felelôtlenség. Miközben kormánybizottságok alakultak zsíros állásokkal az árvízveszély elkerülésére országos és megyei szinten, a konkrét megelôzésre egy banit nem költöttek. De nincs jogi keret a károsultak érdemi kártalanítására sem. A lakások biztosítása fakultatív, de ha ki is fizeti a polgár a biztosítási összegeket, kár esetén aprópénzézzel intézik el. Mert nálunk semmi nem mûködik úgy, mint Nyugat-Európában. A mezôgazdasági biztosítás gyakorlatilag nem létezik. Az állami és a magánbiztosítók közül egyik sem vállalja a teljes körû agrárbiztosítást, vagy ha igen, olyan összegeket kérnek, hogy azt gazda nem tudja kifizetni. Fôleg olyan körülmények között nem, amikor a mezôgazdaság mai helyzetében gyakorlatilag semmire nincs pénz. A kormánykoalíció által beígért teljes körû mezôgazdasági reform egyik kitétele az agrárbiztosítás törvénye volt, ami változatlanul várat magára. Az agrárágazat ilyenszerû rendezése azonban a végtelenségig nem késhet, mert az idôjárás viszontagságai pár óra alatt tönkretehetik egy teljes mezôgazdasági év eredményeit. A kötelezô jármûbiztosításhoz hasonlatos biztosítási rendszerre volna szükség, ami ugyan pluszkiadást jelentene a gazdáknak, de biztonságot is nyújtana. A mai közadakozásból történô részleges kártérítés egyáltalán nem megoldás. Az állami költségvetésbôl kiutalt összegekkel együtt sem jelentenek lényeges segítséget a százmilliárd lejnél nagyobb károk orvoslására. A legtöbb károsult szinte semmit nem kap, mert a segélyek többsége el sem ér a károsult vidékekre, akárcsak 1977-ben, amikor a pártaktivisták szedték meg magukat nyugati javakkal. A kiutalt összegeket a hatalmas államaparátus emészti fel: egy pokróc kiutalásának a papírjai legalább tíz aparatcsik kezén megy át, akiknek minden mozdulatért fizetés kell.

Az esôs évek ezután is állandó árvízveszéllyel járnak. A költségvetés mai és közeljövôbeni helyzete alapján kevés a remény pár billió lejt kiutalni átfogó árvízvédelmi munkálatok elvégzésére.

Ceausescu Duna-csatornát épített, aminek a költségeibôl az összes folyóink mederszabályozását finanszírozni lehetett volna. Ma bankokat építenek. A pénz többi részébôl a bankoktól ellopott összegeket pótolják. A helyzet tehát nagyjából változatlan.

Makkay József

Lejárt a kilencedik osztályba való beiratkozások két hete, és így a magyar tannyelvû szakoktatási hálózat megteremtésében érdekelt magánszemélyek és intézmények levonhatják már az elsô következtetéseket. Most már közismert: a magyar diákok számára fenntartott helyekre közel sem iratkoztak be annyian, mint ahogyan azt reméltük. Olyannyira, hogy például a Könnyûipari Iskolaközpont bôrfeldolgozó szakos osztályába egyetlenegy nyolcadikos sem iratkozott be! A Spiru Haret Iskolaközpontban — annak ellenére, hogy az iskola vezetôsége a sajtónak többször is azt nyilatkozta, készen áll a magyar tagozat befogadására — a beiratkozás utolsó napjaiban — a sajtó további érdeklôdésére — kijelentették: itt nincs semmiféle magyar tagozat, nincsenek hozzá meg a tanárok, hiába „utalt ki" számukra a tanfelügyelôség egy magyar kilencediket...

Elképzelhetô, milyen érzéssel veszi ezt tudomásul az a szülô, aki amúgy is félénken lép be egy idegen hangulatú szakiskola kapuján, amelyrôl a sajtó „bátorítólag" azt írta, hogy nagy szeretettel várja a beiratkozókat! Legalább ilyen rossz helyzetben volt az a két szülô is, akiket a szerkesztôségben kifüggesztett szakiskola-szaklíceum névsorok alapján küldtünk el egy iskolába, hogy ott kiderüljön: még senki nem iratkozott a magyar tagozatra, és sajnos egyetlen olyan magyar anyanyelvû tanár sincs a környéken, aki a románul rosszul beszélô vidéki szülôknek felvilágosítást adhatna errôl, arról. Így — ami biztos, biztos — beiratták a gyereküket, csak éppen román tagozatra! Ott ugyanis nagyon kedvesek voltak velük, leültették ôket... Az rossz jel ugyanis — magyarázták a telefonban utóbb a szülôk — hogy egy iskolában senkivel nem lehet magyarul beszélni!

Aki olyan apró bakiknak tekinti ezeket, amelyek távolról sem befolyásolták a magyar szakiskola-szaklíceumhálózat kialakításának menetét — tévednek. Ez a sok kisebb nagyobb, viszonylag könnyen kiküszöbölhetô baki volt az, amely jócskán lejáratta azt a gondolatot, miszerint úgy kell az erdélyi magyarságnak a magyar tannyelvû szakiskola, mint a cukor! Ugyanis ha ennyire szüksége volna rá — mondhatják rosszmájú koalíciós barátaink —, már elsô nap tolongtak volna a szülôk és diákok az említett iskolák elôtt! S ha ennyire fontos ez számunkra — teszem én hozzá —, akkor egy diákelosztó központot is létrehoztak volna, hogy a vidéki, valamint egyszerûbb szülôk számára, akik „hallottak valamit" arról, hogy lehet magyarul tanulni, csak nem nagyon tudják, hogyan is kell ezt „elintézni" — felvilágosítást lehessen nyújtani. És egy olyan telefonvonalat is létrehoztak volna, hogy aki érdeklôdni akar a szakmáról meg az oktatás menetérôl, annak magyarul mondja el egy szakavatott, jó ember- és pedagógiai ismeretekkel rendelkezô tanár azt, hogy s miképp! Egy ilyen zöld telefonvonal-szerû módszerrel (olyan telefonnal, amelynél a hívónak nem kell fizetni) gyerekjáték lett volna még az utolsó hetekben is „szétosztani" a magyar jelentkezôket.

Mi történhet most, amikor úgy tûnik, pótvizsgára bukott a még meg sem született magyar nyelvû szakiskolai-szaklíceumi oktatás? Remélhetôleg nem az, hogy az oktatásért felelô intézményeink megkezdik kezük mosását, és ujjal mutogatni a másikra. Ha ez mégis megtörténik, akkor remélhetôleg olyannyira célratörô vitát fog ez kezdeményezni, amelynek eredménye az lesz, amire mindnyájan vártunk: megindul majd ôsztôl Kolozs megyében is magyar szakoktatás. Akik kiestek az elméleti líceumok rostáján, talán ide iratkoznak majd.

Az ôszi pótvizsgában tehát ne szégyelljünk „felkészítôre járni". Mi, felelôs magyar személyek, intézmények.

Egymáshoz.

Szabó Csaba

Valamikor régen, Erdély ôsi szögében vegyész akartam lenni. Ezért apám jó barátja, akinek a nagyobbik fia fotómûvész lett, megajándékozott — Iorga-sori lakásán — egy Mitscherlichhel. Vékony dongájú tervem dugába dôlt, és a tudománytörténet törheti a fejét, mit veszített velem a kémia. Magam inkább azon töprengek, hogy Madách, aki egy évvel élte túl Mitscherlichet, és rímtelenül írta fômûvét,. mit szólna, ha valaki rímesen akarná ezt „németesíteni". Próbaként talán lefordíttatná vele ezt a prózát: „Én, én, Mitscherlich, tudós vagyok, és tudom, miért becsületes Nietzsch: mert a buta alkot üresen." Szép, eszterláncszerû — és netán láncreakciót kiváltó — átköltésnek számíthat például ez (legalábbis egy „multikulturális" egyetem szemet szúróan német, persze ideiglenes rektora számára): „Ich, ich, Mitscherlich, / bin ein Wissenschaftler / und weiss warum ist Nietzsch ehrlich: / weil der dumme schafft leer".

Á. Á.

Bodrog oly közel van Kolozsvárhoz, mégis oly távol a világtól. Nyugat felé vezetô útjainkon megszoktunk már egy valamivel jobb országutat, így hát szörnyülködünk azon, hogy Bodrogba sáros út vezet kilométereken keresztül. Itt nincs táblaháború, ugyanis semmi sem jelzi az eltévedt utazónak, hogy merre jár.

— 1884 és 1914 között a magyar állam erre a vidékre — Kolozskarába, Szoporba és Bodrogba — Györgyfalváról telepített családokat. Bodrog teljesen györgyfalvi telepes falu — tudjuk meg Imre István Zoltántól, a kolozskarai egyházközség segédlelkipásztorától.

— Mikor a mi nagyszüleink ide jöttek, akkor még csak 12 házból állott a falu. A magyar állam adott melléjük földet, kertet, erdôt, jószágot, ahogy egy falusi gazdálkodóhoz illett és kellett — mondja János bácsi.

— Aztán egyre többen lettünk, volt úgy, hogy nagyszülôk, szülôk, unokák mind együtt laktak egy szobában. Ki hogy nôsült, úgy a szülei segítették s építették a házakat. Akkor egy nem tudott, hogy nekifogtunk, s na, építeni. Úgy, ki ahogy szaporodtunk, úgy épültünk elôre. Volt itt egy bánya, onnan hordták a követ. Bizony egyszer odaölt két embert a sok kô, a másik kettô az megmaradt, de még most is érzik az ütést.

Tegnap

1914-ben felépült a református templom és Kara anyaegyházzá alakult, azóta Bodrog a kolozskarai református egyházhoz tartozik. A két falu elsô papja a neves pedagógus. Imre Lajos volt. A kolozskarai templomot fél évszázadon át a bodrogiak is magukénak tekintették. Akkoriban Istennek ez a hajléka még szûknek bizonyult.

— Az egyházi élet nagyon érdekesen alakult ezen a vidéken. Bodrog Karához tartozott, s a bodrogiak Karába jártak át templomba. Minden vasárnap gyalog mentek át a hegyen, ez 5 kilométernyi utat jelent. Régen olyan sokan voltak, hogy amikor az elsô emberek felértek a hegyre, a menet vége még a faluban volt. Mióta Bodrogban is van imaház, csak különleges alkalommal kelnek át a hegyen Karába — meséli a lelkész.

Az udvaron egymás szájából veszik ki a szót az emberek. Mindenkinek eszébe jut még valami hosszú életébôl.

— Akkor még fiatalok vótunk, sokan vótunk — kapja el a szót a nevetôs arcú István bácsi. — Olyan mulatságokat rendeztünk, hogy döngött a kicsi falunk. Lentrôl egész fel zúgott. De vót ki, sokan vótak lányok, fiúk. Szüreti bálokat, tarisnyás bálokat, fonó kalákát csináltunk...

— Minden vót itt...

— Innen jártunk fiatalkorunkba be Karába a templomba, hatvanan-hetvenen mentünk keresztül a hegyen, mint a juhak. Minden vasárnap megcsináltuk eztet. Mentünk Kolozsvárra, vittünk húsz liter tejet a hátunkon! Tíz órára hazajöttünk, s tizenegyre benn voltunk a templomba. S gyalog mentünk Kolozsvárra!

— Nem restellte egy se.

— S jöttünk haza, húztuk fel a csizmánkat, s hájsz’ keresztül a hegyen a templomba, s bé egyenesen a táncba. Akko vót élet, nem most. Kár, hogy megöregedtünk, lehetnénk most bá’ harmincévesek. Ha vissza tudnánk valahogy facsarni...

— Ha vissza tudnánk tapsolni!...

— Az kéne nekünk még, hogy most is tudjunk rendezni, amit akarunk. De most má’ ki? 71 évesen... Há’ most má’ ha mejek dúdolva, nótázva le az utcán, azt mondják, ni, elment annak az öregnek az esze!

Meleg nevetés töri meg a falu csöndjét. Mintha újra fonóba készülnének a nagyapák és nagyanyák.

A háború

Mint már annyian annyiszor elmondták, az idô mindent megszépít. Még a szenvedés is más 50–70 év távlatából. Bár a falu félreesik a fôbb útvonalaktól, a bodrogiak is megérezték a háborúkat.

— Édesapám hat évig vót orosz fogságba a régi háborúba, 14-be elfogták. Ha nem megy az amerikai vereskereszt, soha nem jött vóna haza. 45 kilós vót, úgy le vót fogyva, pedig nagy ember vót — mondja Marci bácsi.

A második világháborúban Bodrog mellett vonult el a határ. Ezekre az idôkre már szinte örömmel emlékeznek, hiszen akkor voltak fiatalok, erôsek és sokan. Akkoriban még illatos volt Bodrogban az élet.

— A határ csak itt vót közel, csak olyan 500 méterre.

— Több is vót az...

— Nem vót több, hogy lett vóna több — ragaszkodik igazához István bácsi. — Olyan 500 méterre. Az én bátyám túl lakott egy kicsi akácos erdôn, az má’ magyar földön vót. S mi itt Romániába vótunk. A katonák is, a gránicserek, ültek le a magyarok a románokkal, fogtak neki kártyázni ott a határszélen, cigarettába.

— Volt határátlépôje minden embernek, akinek vót túl is fôdje — emlékszik vissza Marci bácsi —, s nyári idôbe, amikor dógozni kellett a fôdet, akkor mentünk a határátlépôvel, jelenkeztünk a román katonáknál, s akko’ túl a magyaroknál, este mikor jöttünk vissza, akko’ megint kellett jelentkezni. Végeztük a dógunkat, mintha itt lett vóna a fôd, akko’ is.

Nagyapánknak nyóc fia vót, s mind hazajött. A szüleink, a mi szüleink. Vót, akinek egy vót, s az is ott maradt. Még az újságba is kiírták a nyóc fiút.

Kis emberek nagy tettei

Bodrogban nincs kultúrotthon, orvosi rendelô, rendôrparancsnok, postáskisasszony vagy kocsma. Sokáig még templom sem volt a faluban.

— Valamikor a bodrogiak is ide jártak templomba, Karába. Akkor tele volt a mi templomunk, nem úgy, mint most. A fiatalok mind elhúzódtak Karából is városra, egyre kevesebben vagyunk. Amikor még Bodrogból is ide jártak a templomba, akkor voltunk ám sokan, hogy gyönyörûség volt nézni a sok népet. De aztán ôk is építettek maguknak saját templomot — meséli Margit néni Kolozskarában.

— Az imaház építésének a története igen érdekes — mondja Imre István. — Abban az idôben ugyanis templomba járni sem volt ajánlatos, nemhogy templomot építeni. Mégis, ezek a bodrogi emberek saját erejükbôl, kevés külsô pénzbeli támogatással, saját munkájuk révén megépítették ezt az imaházat. Sokszor büszkén mesélik, hogy két alkalommal meg is büntették ôket emiatt. De annyira szívósak és kitartóak voltak, hogy minden felszólítás ellenére, miszerint a templomot bontsák le, mégis felépítették. És hát erre azért — jogosan — büszke a bodrogi gyülekezet.

— Megöregedtünk, s már nem tudtunk olyan könnyen átmenni Karába. Így sorba minden házhoz kellett menni, amikor jött a tiszteletes úr, s nem fértünk be a házba — mesél tovább Marci bácsi. — S akkor mindenki, hogy csináljunk egy kis imaházat, ahol lehessen megállani. S úgy aztán fogtunk nekie templomot építeni. 74-be... Nagyon nehezen ment. Több versbe megbüntettek, leiratot kaptunk, hogy bontsuk le a templomot, mer’ ha nem jönnek és ledûtik... Mi csak folytattuk tovább. Utoljára aztán felépült. Nem segített senki.

— A Jóisten...

— Még ellenünk vótak, merthogy Karához tartoztunk, ôk nem akarták sehogy, hogy építsünk templomot ide. Azt állították, hogy akkor nem járunk oda a templomba. Elválunk tôlik. Még a tiszteletes úr sem akarta, az út miatt, hogy ne kelljen idejárjon istentiszteletet tartani, de mi aztán összeállottunk. Az vót az óhajunk, hogy csináljunk egy kis templomot.

— Rajtakaptak bennünket. Pont engemet is — mondja Marci bácsi hamis mosollyal a szája szegletében. — Jöttem le a toronyrúl, mikor fedték bé a tornyot, s a milícia a motorbiciklivel megérkezett, rögtön jött hozzám, hogy na, asszondja, akkor rögtön fölírta a nevemet, s megbüntettek 3000 lejjel. Fellebbezést csináltam, de nem kûdte fel a törvényszékre, hogy elengedjék a büntetést. Úgy ki kellett fizetni.

— Még úgy is volt, hogy leskelôdtek a falu végén — pörgeti tovább emlékeit István bácsi. — S akkor mikor jüttek a milíciák, akkor szaladtak, hogy na, jönnek, s akkor hájt’!, ki merre látott. Akkor eloszlottunk, egyik erre bútt el, a másik arra, hogy ne fogjanak bennünket meg. Nehezen, nagyon nehezen ment az építkezés.

A harang

A falu dísze és dicsôsége az oly keservesen emelt imaház. Akkor építették, amikor érdem volt ateistának, templomkerülônek lenni. Amikor a házakat nem szeretettel, hanem buldózerekkel „építették". Örömük mégsem lehet teljes: a kevés ember kis pénzébôl a templomépítésre még igen, de harangra már nem futotta. Csak egy régi, repedt jutott nekik.

— Én aztat mondom, hogy egy harangot kell tenni a templomba. Ezt meg kéne mindenféleképpen csináljuk. Az egyházzal, s még mi is segítsük.

— Ne beszéljetek, mer’ ezt nem lehet. Nem engedik meg. Mer’ az egy régi harang. Mi ott vótunk, amikor behoztuk. Abba benne van a régi márka, hogy hányba csinálták. Azt nem engedik meg.

— Nem szabad átönttessük, a régiség miatt. 150–200 éves harang. Jegyzôkönyvet csináltak Ajtonyban, a tiszteletes úr, hogy a harangot ne önttessük át. Nem szabad átöntetni.

— Újat lehetne, ha vóna pénzünk, de nincsen pénzünk hozzá. Kevesen vagyunk. Egy kis segítséggel talán...

— A tiszteletes úr azt mondja, hogy 8 millióért már csinálnak.

— 8 millióból már lehetne valamit. Egy kisebb harangot. Egy 50–75 kilós elég lenne.

— Nem kell, még a hatvan is elég. Már voltunk Györgyfalván is, én voltam, és ... — Hun van Balog István? Elment. — Voltunk fenn a tiszteletes úrnál, s úgy voltunk értesülve, hogy egy harangot átadnak, me’ nekik van három, s nem használják, s átadják nekünk. Amikor felolvasták a kérvényt, s azt mondta a tiszteletes úr, hogy biztos fogják aprobálni, s nem aprobálták.

— Nem engedték sehogyse.

— Vótak ellenünk is, s vót aki mellettünk is vót.

— Temetéskor, ugyi, milyen hiány, hogy harangozni nem harangoznak. Még így vasárnap, mikor megvan, hogy hány órakor lesz a templomozás, tudjuk, de a harang nagyon szükséges vóna, temetés alkalmával. Má’ ezután arra kell számítsunk, mert az idô lejárt. Nagyon szükséges vóna egy kis harang. Hogy legyen nekünk egy harangunk.

Ma

Mióta az imaház fennáll, minden vasárnap volt istentisztelet a faluban. Az utolsó lelkipásztor 1989-ig szolgálta a gyülekezetet. Azóta Bodrognak nem volt saját papja, 1997 nyaráig, amikor az egyetem padjaiból alig kikerült segédlelkipásztor vette gondjaiba a szétszóródóban levô nyájat.

— 1990-tôl sem Karának, sem Bodrognak, és így a hozzájuk tartozó Apahidának sem volt papja — mondja a tiszteletes úr. — Akkor ment el az utolsó lelkész, és tavaly nyárig, amíg én ide nem kerültem, üres volt a karai papilak. A lelkész hiánya maga után vonta azt a lelki, szellemi és anyagi leomlást, ami ezt a három gyülekezetet érintette. A karai templom padlására galambok költöztek be, s emiatt a mennyezet annyira átnedvesedett, hogy istentisztelet közben nagy darabokban szakadozik a hívek feje felett. A falu nagy része idôs emberekbôl áll, ezért nehéz megszervezni bármiféle felújítási munkálatot.

Az igazság az, hogy az emberek nehezen szoknak vissza arra, amitôl nagyon elszoktak 7 és fél év alatt, nehéz újra „megszelídíteni" ôket, újra bevonni ôket egy olyan normális egyházi vérkeringésbe, amit ôk nem éreztek az elmúlt évek alatt.

— A patai tiszteletes úr járt ide, ô tartotta az istentiszteletet minden második vasárnap — szólal meg Erzsi néni. — De most már jobb, hogyha van nekünk helybelink, mer’ akkor minden vasárnap van, hová összegyûljünk. Jobban vágyunk a templomba. S olyan fiatal, hogy szedi össze a népet. Még az is jön, aki nem járt soha. Mer’ olyan a lelkipásztor, hogy szereti a híveit összeszedni.

— Minden ünnepet igyekszünk megünnepelni — mesél tovább a fiatal lelkész. — Kolozsvárról sokszor kijönnek a fiatalok egy-egy mûsorral. Még Szeben megyébôl is jöttek táncosok. Az emberek nagyon örülnek, amikor látogató jön, fiatalok jönnek, hogy pezsdüljön kissé az élet. Fel lehet kelteni bennük az érdeklôdést, csak türelmes munka kell hozzá.

Holnap

Bodrognak ötvennél kevesebb lakosa van. Az egyetlen fiatal család Kolozsvárról költözött a faluba.

— El akartuk adni a kolozsvári lakásunkat, hogy egy házat kerttel vásároljunk — mondja Marika. — Kijöttünk Patába, de nem találtunk. Mivel nem nagyon ismertek, nem mondták meg, hogy van eladó ház. Akkor eljöttünk Bodrogba. Tudtuk, hogy itt van egy kis magyar falu, és ide jöttünk, és megtaláltuk a kis házunkat. A két fiam magyar iskolába járt, s az az én nagy bánatom, hogy mivel nagyon nehéz volt az ingázás, muszáj volt a román iskolába beadjam ôket, ide Patára. A kislányomnak még semmi köze nincs az iskolához, ô még kicsike, kilenchónapos csak. Ôt Bodrogban kereszteltük, hiszen, ha ideköltöztünk, akkor itt is kell megéljük a közösségi életünket.

Szeretnénk itt megmaradni, s szeretném, ha a gyerekeink ugyanezt folytatnák, mert városon nagyon nehéz az élet. Kevés a fizetés, a közköltség nagyon nagy, és mi azért jöttünk ki, hogy legalább a megélhetési lehetôségünk meglegyen. A gyerekek szeretik, úgyhogy a jövôrôl csak jót gondolhatok. Nem hiszem, hogy csak egyedül maradunk majd Bodrogban. Remélem, hogy a fiatalokból legalább egy páran visszatérnek a szülôfalujukba. Ebben bízunk. Habár kevés a kilátás, sajnos.

Bodrogban áll még az iskola épülete. A vakáció már évek óta tart, és elôreláthatólag soha nem fog megkezdôdni az új tanév.

— Még a mi gyerekeink ide jártak iskolába egytôl négyig, s akkor mentek be Patába — mondja Erzsi néni —, s mikor ott elvégezték a nyócat, akkor aki akart fejjébb menni, az ment be a városra, aki nem, az ment dolgozni. S így tölt le ez a kis életünk.

A gyermekeink, unokáink még járnak haza, amikor muszáj. Szombaton, vasárnap jönnek egy órát, kettôt, s mennek vissza. Nem akarnak visszaköltözni. Azt mondják, hogy nem jühetnek, mert akkor a gyerekeknek nincs meg a jövôjük. Itt nincs iskola már, nincs hol tanuljanak, innen bejárni nehéz. A fiatalok návétáztak 10–15 évet, húszat, s má’ jóllaktak, ôk nem akarják, hogy a gyerekek is návétézzanak.

Az iskola ott van, szét van menve majdnem egészen. El van rongálódva, a cserepek le vannak hullva, tönkre van menve egészen az iskola. Itt már nincsen jövô.

Kerekes Edit

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]