 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1998. július 18.
(X. évfolyam, 163. szám)
A magyar tannyelvû szakiskolákról tanácskoztak tegnap délben a Brassai Sámuel Elméleti Líceum fizikumában Kolozs megyei tanárok, tanfelügyelôk és újságírók. A tanácskozást Révész Erzsébet mérnök-tanár nyitotta meg. Szerinte a magyar szakiskolákba történô felvételi vizsgák eredményeit a következôképpen lehetne összefoglalni. Könnyûipari Iskolaközpont (szaklíceum): a 6 beiratkozottból 5 megbukott a felvételin; Energetikai Iskolaközpont (szakiskola): a 4 jelentkezôbôl 2 kiesett; Elektrotechnikai Líceum: 31 jelentkezôbôl csak 2 diák jutott be (16-ot buktattak meg magyarból); a dési két szakiskolába összesen 5-nek, Tordán pedig a 15 jelentkezôbôl csak 3-nak sikerült a vizsgája. Összeadva kitûnik, hogy az összes magyar szakiskolába-szaklíceumba bejutottakból sem lehetne egy magyar osztályt összehozni. Révész Erzsébet mérnök-tanár felhívta a figyelmet arra, hogy nemsokára intenzív, az ôszi pótfelvételire felkészítô tanfolyam indul a Brassaiban. A jelenlévôk reményüket fejezték ki, hogy ez a tanfolyam lényegesen elô fogja segíteni majd a magyar szakiskolákba jelentkezôk bejutási arányát. Péter Tünde tanfelügyelô elmondta, hogy bizony nem a legjobban szerepeltek nyolcadikosaink a felvételin, és úgy tûnik, igen sokan iratkoztak román tagozatra. — Hiába a SZABADSÁG napilap által végzett szakoktatással kapcsolatos felvilágosító, meggyôzô munka, ha a szülôk gondolkodásmódja nem változik — mondta. Boldizsár Zeyk Imre megyei tanácsos felhívta a figyelmet arra, hogy a szakiskolákba történô pótfelvételit a líceumi után kellene megtartani, hogy az utóbbi rostáján kiesett magyar diákok számára meghagyjuk az utolsó szalmaszálat. A jelenlevôk elég lehangoltan vették tudomásul, hogy a magyar oktatásért felelôs személyek és intézmények nem képviseltették magukat ezen a tanácskozáson.
Dinu Gavrilescu mezôgazdasági miniszter a kormány csütörtöki ülésén azt javasolta, hogy a hazai termelés védelme céljából a kormány ideiglenesen — december 31-ig — vessen ki 60 százalékos vámpótlékot az import búzára és lisztre.
Rãsvan Popescu kormányszóvivô a javaslatot azzal indokolta, hogy a román búza drágább, mint ami a környezô országokban kapható, és így fennáll a veszély, hogy nem talál vevôre. Az elmúlt napokban a sajtóban több cikk jelent meg arról, hogy az olcsóbb magyar búza behozatala veszélyezteti a román termelôket.
A szenátus mezôgazdasági bizottságának elnöke kifejtette, hogy a magyar búza 30 százalékkal olcsóbb, mint a román, s a maga részérôl azt javasolta, hogy a kormány tiltsa be a búza és a liszt behozatalát, illetve vezessen be exporttámogatást a román búzára.
A kormány jövô heti — elôreláthatólag csütörtöki — ülésén vitatja meg a mezôgazdasági miniszter javaslatát. Gavrilescu ezenkívül javasolta azt is, hogy 1000 milliárd lejes (mintegy 120 millió dolláros) búzaalapot hozzanak létre a termés felvásárlásának elômozdítására. A piac támogatása végett az állam 1 millió tonna búzát vásárol fel versenytárgyalás alapján, a malomipari vállalatok és pékségek pedig a miniszter terve szerint kilónkénti 200 lejes hozzájárulást kapnak az 1200 lejes búzafelvásárlási árhoz.
Az idén kevesebb gabona terem, mint tavaly. A Rompres által idézett mezôgazdasági minisztérium idén 18–20 millió tonna gabonaterméssel számol a tavalyi 22 millió tonnát követôen. A minisztérium szerint a terméscsökkenés oka az, hogy a tavalyihoz képest 350 ezer hektárral kevesebb területet vetettek be búzával és 200 ezer hektárral csökkent a kukorica vetésterülete is.
Dinu Gavrilescu mezôgazdasági miniszter a kormány ülésén kifejtette, hogy a javasolt 60 százalékos importvám a búza és liszt vonatkozásában a hazai termelés védelmét szolgálja, mivel a búza világpiaci ára 17 éve a legalacsonyabb.
A búza és a liszt jelenlegi vámtétele 25 százalék az EU-ból, és 15 százalék a CEFTA-országokból származó behozatalra, ezért fennáll az a veszély, hogy a román piacot elözönli az import búza és liszt — fejtette ki a miniszter. Mint ismeretes, Románia tavaly csatlakozott a CEFTA-hoz, vállalva az abban elôírt vámcsökkentéseket.
Pénteken délben olvasói bejelentés riasztotta szerkesztôségünket, hogy ismét a Közterület Fenntartó Vállalat kocsija és emberei ügyködnek a Biasini-ház falán. Ilyenkor az embernek csak a polgármesteri ígéret juthat eszébe, a Petôfi Sándor emlékének meggyalázásával kapcsolatban. A helyszínen kiderült: csupán a funari történelemhamisító emléktábla feletti, meglazult két zászlótartót költöztették arasznyival feljebb. Mondja még valaki, hogy nálunk nincs gondos mûemlékvédelem!
Felmentették a Román Hírszerzô Szolgálat (SRI) kolozsvári kirendeltségének vezetôit, Cornel Caraba ezredest és két helyettesét, akik szoros szálakkal kötôdtek a Ceausescu-féle volt titkosrendôrséghez, a Securitatéhoz, illetve az Iliescu-kormányzathoz. Leváltották több beosztottjukat is.
A román lapok szerint a döntést személyesen Costin Georgescu, az RHSZ igazgatója közölte az érintettekkel. Az RHSZ élén történt ôrségváltás óta ez az elsô komolyabb átszervezés egy területi szervezetben.
Rendszeressé vált sajtóértekezletein a munkaügyi igazgatóság pontos kimutatásban szokta közölni az átszervezésre, privatizálásra vagy felszámolásra kerülô vállalatokat, valamint az innen elbocsátott alkalmazottak számát. Jelenleg 23 vállalat szerepel — az Állami Tulajdonalap által elfogadott átszervezési programmal — az igazgatóság kimutatásában, és újabb két vállalat (a tordai Izomac és a kolozsvári Agrotransport, elôbbi 375, utóbbi pedig 30 alkalmazottal) várja programjának jóváhagyását.
Az 1997. évi 9. és 22. rendelettel elbocsátottak száma már jóval meghaladja a tízezret megyénkben, a városok között a sorrendben természetesen Kolozsváré a szomorú elsô hely. Legújabban négy vállalat készül a 9. rendelettel felbontani alkalmazottainak munkaszerzôdését, ezek Kolozsváron a Clujana (3000), Unirea (360), Cominex (400), Tordán pedig a Casirom (271). Daniel Don, a munkaügyi igazgatóság munkaerô-foglalkoztatási irodájának vezetôje hangsúlyozta, hogy azok a cégek, vállalatok, amelyek nem foglalták bele elsô átszervezési programjukba azoknak az alkalmazottaknak a pontos létszámát, akikkel folytatni akarják a munkát, újabb átszervezési programot nyújthatnak be, és ezzel egyidejûleg újabb elbocsátásokat kérhetnek, az említett rendeletekben foglalt elôírásoknak megfelelôen (beleértve a végkielégítés kedvezményét is). Ez történt egyébként a kolozsvári székhelyû bányavállalatnál is (Cominex-Nemetalifere), ahol 903 embert a 22. rendelettel, újabban pedig még 400 alkalmazottat a 9. rendelettel bocsátanak el. És valószínû, hogy a cipôgyárban is hasonló helyzet fog kialakulni, mivel ott sem kötelezô megtartani a mostani elbocsátások után maradt embereket. A vállalat tehát egy idô után újabb átszervezési programot terjeszthet az Állami Tulajdonalap elé.
A sajtóértekezleten elhangzott, hogy a végkielégítések gyakorlata és korszaka elôreláthatóan ezzel az évvel véget ér, mivel túlságosan nagy kiadást jelentett a költségvetésnek. Jövôtôl más (eddig még nem ismeretes) intézkedéseket szándékszanak bevezetni.
• Kirabolták Ioan Granadirt. A 60 esztendôs tordai férfit hajnali 3 óra körül, az Albatros mulató közelében támadták meg. Az ismeretlen fiatalember erôszak bevetésével fosztotta meg egyebek közt személyazonossági igazolványát tartalmazó pénztárcájától és 200 ezer lej készpénzétôl, majd elszelelt. A rabló nyomába eredt járôrszolgálatnak rövid idôn belül sikerült elfognia és azonosítania a tettest: a 22 esztendôs, foglalkozás nélküli, büntetett elôéletû Cãlin Adrian Dant bekísérték.
• Szomszédja halálhírét tudatta a rendôrséggel a tordai Teodor C.: a Plopilor sétány 3/54. szám alatt lakó 41 esztendôs férfi az 55-ös lakást — mint utólag kiderült — törvénytelenül használó Alexandru S. holttestére lelt csütörtök reggel. A helyszínelô csoport vizsgálatai arra derítettek fényt, hogy a 42 esztendôs férfi már hosszabb ideje élt külön a két kiskorú gyermeküket nevelô feleségétôl, s ehhez az áldatlan állapothoz az apa káros szenvedélye vezetett: közismerten nagy szeszbarát volt, s két italozás közt rendszerint kijózanodni sem maradt ideje. Szerdáról csütörtökre virradó éjjel is egy lakhelyéhez közeli lebujban mulatott, s kevéssel hazatérte után, egyelôre ismeretlen okokból, derékszíjával felakasztotta magát az ajtófélfára. Külsérelmi jelek hiányában kizárták az erôszakos bûncselekmény gyanúját, s elrendelték a boncolást.
• Súlyos közúti baleset színhelye volt csütörtök délután a szamosújvári Eminescu utca. Marius Oltean, a helyi Agricola 39 esztendôs gépkocsivezetôje elgázolta Mirela Nadia P.-t: a 21 esztendôs kolozsvári lány nem a gyalogosok számára kijelölt helyen, figyelmetlenül próbált átkelni az úttesten. Az áldozatot agyrázkódással, koponyasérüléssel, homlokcsont-, illetve bordatöréssel szállították a kolozsvári 1-es Számú Sebészeti Klinikára.
• Adócsalásért indult bûnvádi eljárás az alsójárai Mircea Bologh ellen. A 40 esztendôs férfit azzal vádolják, hogy 1,2 millió lejjel rövidítette meg az államkasszát. Bologh a tordai városi kórháznak adott bérbe egy épületet, s a tavaly szeptembertôl ez év júniusáig terjedô idôszakban beszedett pénz után „mulasztott el" adózni. A kár megtérült, Bologh pedig szabadlábon védekezhet a vád ellen.
A régi, szép nyári mulatságok emlékeibôl idéznek: Renner Erwin és egyik kedvenc partnernôje... (a hölgy nevét majd a rendezvényen fedik fel). A két kedves, bálozó véndéggel Sebesi Imre nyugalmazott rádióriporter beszélget. Közremûködik: Bogdán István színmûvész. Helyszín: Györkös Mányi Albert Emlékház, Majális/Bilascu u. 5. szám. Idôpont: 1998. július 22., szerda, de. 11 óra.
Nagy szeretettel várnak mindenkit a múltidézô, sok-sok muzsikával „fûszerezett" pár órára. Önöket is, kedves hölgyek és urak, akik valamikor ugyancsak vidáman, frissen ropták a táncot azokon a felejthetetlen kolozsi Anna-bálokon.
A FILANTRÓP ALAPÍTVÁNY ASZTMAKLUBJA július 20-án, hétfôn du. fél 6 órakor tartja összejövetelét a Bilascu (Majális/Republicii) utca 5. szám alatti Györkös Mányi Albert Emlékházban. Dr. Fábián András fôorvos A tüdôasztma modern kezelése címmel tart elôadást, amelyet videofilm-vetítés és kérdés–feleletek követnek. A belépés díjtalan. Minden érdeklôdôt szívesen látnak.
A TRANSILVANIA BANK ügyfélfogadó ideje július 1-jétôl: hétfôtôl péntekig 8–18, szombaton 9.30–12.30 óra között.
— Mire jó az RMDSZ részvétele a kormányban?
— Csak arra, hogy eldicsekedjenek vele Amerikában.
’89 után az állami tulajdonú lakásokban lakóknak megadatott, hogy megvásárolják azokat. Az érintetteknek körülbelül a fele azonnal kifizette az árat, a többiek pedig a részletfizetés mellett döntöttek. Kolozs megyében, az egyre romló életszínvonal tükreként, kétszáz család 6–25 havi részlettel maradt el, jóllehet ezek nagysága csupán 300–1500 lej között ingadozik. A lakások teljes kifizetéséig az Urbana Rt. a tulajdonos, amelynek jogában áll kiköltöztetni adósait. Felszólítására a bajban levôk nagy része rendezte adósságát, de a megyében még maradt 53 olyan család, akik ez idáig nem voltak képesek egyenesbe jönni. Most az Urbana még egy havi haladékot hajlandó nekik adni, utána az utcára költöztetés következik. A szóban forgó lakásokat pedig elárverezik.
A tartalomból: „Nincs könnyû helyzetben, akinek a kérdésre kell válaszolnia, hogy van-e olyan szelete a mai román társadalmi, politikai életnek, ahol ne a zûrzavar, tanácstalanság, tehetetlenség uralkodna" — írja Ágoston Hugó vezércikkében • Csepeli Györgynek és munkatársainak helyzetképe az erdélyi társadalomról • Bakk Miklós írása a bukolikus regionalizmusról és a posztmodern államról • Bogdán László esszéje a „mezôségi sorskatalógusról" • Fodor Sándor újabb üzenete az úszó jégtábláról • László Ferenc gondolatai a századvégi Erdély zenei életérôl történeti kontextusban. • Jegyzet Cseh Gusztáv munkáinak bukaresti kiállításáról • Könyvrecenzió • Hírek a tudományos világból • Baracs Dénes cikke az amerikai–kínai párbeszédrôl és elôzményeirôl • Beszámoló a labdarúgó-világbajnokságról.
A Diaszpóra Tájékoztató 1997-ben látott napvilágot új sorozatban. Az eddig megjelent lapszámok mindenik sora, közleménye szívünkbe markoló. Ha most nem kezdjük el a szórványok lelki gondozását, akkor „mint oldott kéve széthull nemzetünk".
A 3-as számban teológusok nyári gyakorlatáról, az Algyógyon tartott három találkozóról (Vetési László tette le annak az alapítványnak elvi alapkövét, kijelölte azokat a régiókat: Mezôség, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Moldva, Szörényi-bánság, Zsil-völgye, ahová misszió indul), az anyanyelvi oktatásról, a családmentô mozgalomról, kultúrintézmények létesítésérôl, a Duna tv mûsoráról, teológus hallgatók Zsil-völgyi evangélizációs terveirôl, a Szórvány Tanács március 27–28-án tartott gyûlésérôl olvashatunk.
Köszönet illeti Vetési Lászlót, a szerkesztôt, a gondosan elvégzett munkásságáért. Reméljük, hogy eddigi fáradozása nem volt hiábavaló magyarságunk megôrzése szempontjából. Isten gazdag áldása szálljon a szórványmunkások egész közösségére. Megáldjon téged az Úr, a te Istened a te kezed munkájában, amit végzesz (5. Mózes 14,29). Tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban (1. Kor. 15,58/b).
Július 1–5. között tartották Sárospatakon a VII. Zsákomban a bábom nemzetközi bábfesztivált, mely pár napra lázba hozta a vendéglátókat. A fesztiválon három földrész — Dél-Amerika, Ázsia és Európa — 20 csapattal képviseltette magát.
Két kolozsvári résztvevôt, Fegyveresi Istvánt és Fegyveresi Anikót kérdeztem:
— Mi jelentett számotokra a részvételi lehetôségen kívül nagy élményt?
— Elsôsorban az a nagy változatosság, színesség, amit egy ilyen fesztivál nyújtani tud. A bábjáték minden mûfaja, technikája jelen volt. Láthattunk óriás bábokkal dolgozó mûvészeket, vásári komédiásokat, kik a hajdani csepûrágók hagyományát elevenítették fel, mai feldolgozású asztali és papírszínházat. Voltak, akik testbábokkal dolgoztak, de nem hiányzott az árnyszínház sem. Érdekesség, hogy teljesen hiányzott a hagyományos paravános bábelôadás.
— Melyik mûfaj tetszett a legjobban?
— Mindegyik maradandó élményt hagyott bennünk. Sokat tanultunk az elôadásokból, de talán a mini marionett dobozszínház állt hozzánk a legközelebb. Ez a miniatûr színház, kicsinységébôl adódóan, bármely szobába befér, de a szabadtéri ünnepségeken is mágnesként vonzza a közönséget.
Az elôadások témaköre nagyon változatos volt. A klasszikus mesefeldolgozástól a japán tradicionális ülvekomédiázásig és a modern mûfajig minden fellelhetô volt. Láthattunk olyan elôadásokat, melyek nemcsak gyermekeknek, hanem — fôleg a mondanivaló szempontjából — felnôtteknek szóltak.
— Hány fôs egy-egy ilyen bábcsoport?
— A legtöbb esetben egy vagy két ember adja elô a játékot, de a többség háromtagú.
— Mi az oka?
— Elsôsorban könnyebb a szállítás, másodsorban ezek a bábmûvészek annyira tehetségesek, hogy ilyen formában is akár 40–50 percig is lekötik a közönséget. Nem beszélve arról, mennyire érzôdik a belsô indíttatás, hogy nincs külsô irányítás, a játékos önmaga rendezôje. Itt senki nem szidja a rendezôt, az igazgatót, a könyvelôt, vagy éppenséggel a pénztárost. Sok a családi bábszínház, ahol a papa, mama bábozik, gyerekeik pedig, sorba, mint az orgonasípok ülnek és áhítattal nézik szüleik játékát, melybe soha nem lehet beleunni.
— Mire figyeltetek fel még ezen a fesztiválon?
— Arra, hogy nincsenek elôítéleteik a technika fejlôdésével szemben. Legtöbben mikroportot használtak, vagy gépzenével, hangfelvétellel segítették az elôadást. Mi ezt nem alkalmazzuk. Szerintünk lemerevíti, rideggé teszi a játékot.
— Ha jól tudom, eredeti bábjátékotokhoz a helyszínen készítettétek el a szükséges kellékeket.
— Valóban, ez így volt, és miközben dolgoztunk és hajtogattunk, nézôk sokasága vett körül bennünket. Arról nem is beszélve, hogy a mûsor után a gyerekek, úgymond, széthordták az elôadást.
— Mit mondhattok a szervezésrôl?
— Szentirmai László fôiskolai tanár, a sárospataki mûvelôdési ház csapatának lelkes irányítója és a fesztivál fôszervezôje mindent megtett, hogy a négy nap alatt gördülékenyen zajlódjanak a dolgok. Viszont mindannyian hiányoltuk a szakmai megbeszéléseket. Jóllehet a közönség egy részét maguk a bábosok képezték, és inkább fürkészô, mint elismerô tekintettel követték az egyes produkciókat, jól jött volna egy kis beszélgetés az elôadások után.
— Mik a további terveitek?
— A SZÍN-PÓDIUM társulattal szeretnénk egyéb mûfajokat is felkarolni és pódiummûsorokat összeállítani. Reméljük, hogy továbbra is lelkes támogatókra találunk. Utunkat ugyanis a Kolozs megyei EMKE támogatta, de résztámogatást kaptunk a Soothers cégtôl, a Kopiernicus Birotikától és a gyergyószentmiklósi Revo fotós cégtôl.
Figyelemmel kísértem a Szabadságban folyó címertani vitát, és gondoltam, hogy mint szôrszálhasogató közgazdász felhívjam a heraldikai kérdésekben írogató („Bocsánat, hogy címerügyben közbeszólok...", Szabadság, július 13.) Péntek Lászlónak (talán másoknak is) a figyelmét a számok igazi értelmezésére, mert ha nem bánunk velük „illedelmesen", akkor azok félrevezethetnek. Szerencsénkre a cikkezô közli velünk, hogy egy magyarországi címertervezés árának a minimuma 150 000 forint, ami piaci áron számítva nem kevesebb mint 6 millió lej, tehát így már eljátszodhatunk a közölt számokkal, mert a cikke végén felhányja Székely András Mihály heraldikusnak (hangsúlyozom, hogy elismert heraldikus, még akkor is, ha egyesek minduntalan és nem egészen jóindulattal, humánorvosi szakmájára hivatkoznak), hogy 1 500 000 lejért vállalta volna a címerterv elkészítését, ami nem több mint 25%-a a fent említett hivatalos külföldi minimális árnak. Ezt az elokvens különbséget még az is tetôzi, hogy Székely András (ezt a heraldikussal folytatott telefonbeszélgetésbôl tudtam meg) ezért az árért még el is készítette volna a címert, ami felett a cikkezô, vagy rossz informáltság vagy nem éppen a legjobb indulat miatt, elnézett. Ezekután úgy illene, hogy a bocsánatkérô cikkezô ismét a bocsánatkéréshez folyamodjon. Magánvéleményem az egész vitáról az, hogy a szakmai bírálatra szakmai bírálattal illik válaszolni vádaskodás és lebecsülés helyett, különösen akkor, amikor olyan gyatrán állunk szakemberek ügyében. Ha azt a keveset sem becsüljük meg, még annyi sem lesz.
Ha „a helységek címereinek elkészítésénél nem elég a jó szándék", ahogy dr. Székely András Mihály írja, úgy gondolom, a tisztesség ez esetben is elengedhetetlen. Mint a kalotaszegi kulturális rendezvények egyik szervezôjét mélységesen elszomorít minôsíthetetlen eljárása a jegenyei ünnepség kapcsán. Egy sikeres rendezvényt — ahol nemcsak a település polgárai nyerték vissza önbecsülésüket, hanem felekezetek és nemzetiségek között indult meg a barátkozás — az esemény után kívülállóként, a sajtó nyilvánossága elôtt támadni, azt hiszem, nem tisztességes dolog.
Ha nem tudnám, hogy ellenfeleink és ellenségeink kárörvendve tapsolnak, mikor mi a nyilvánosság elôtt egymás torkának ugrunk, akkor mindkét írásával részletesen foglalkoznék. De így csak a második, „Válasz a válaszra" cikkébôl két állítását idézem:
1. „Érdeklôdésemre sem a Kolozs megyei tanácsnak, sem a prefektúrának nincsen tudomása arról, hogy milyen — szakértô testület — fogadta el, és hagyta jóvá az inkriminált kalotaszegi jelképeket..." — írja. Vagyis akaratlanul is bizonyítja, honnan fúj a szél. Azoktól kér tanácsot és utasítást, akik három éve ütik-vágják a kalotaszegieket egy ártatlan kopjafa miatt!
2. „Biztosan ezen jeles szakemberek baklövése volt az, hogy Pécsiék Kalotaszentkirály jóhiszemû vezetôire sózták reá a Bánffyhunyad régi címerében lévô Isten Bárányát, Agnus Deit, azaz a keresztes zászlót tartó bárányt, ami a mai magyarországi református egyházak és Debrecen városának is a címere" — írja továbbá. Pedig nemcsak Isten Báránya, de más címertani jelképek is elôfordulnak, ismétlôdnek egyik-másik címerben. E logika szerint Debrecen például Bánffyhunyadra, Bánffyhunyad Szentendrére, Szentendre a magyarországi református egyházakra, a magyarországi református egyházak Hódmezôvásárhelyre stb. sózták rá címereiket. Nem „ezen jeles szakemberek baklövése", hanem a Sz. A. M.-nél járt kalotaszentkirályi küldöttség egyik tagjának, Mihály János református lelkésznek, volt az óhaja, hogy Kalotaszentkirály-Zentelke címerében Isten Báránya jelenjen meg.
Megdöbbent, hogy Mihály János elhallgatta: Kalotaszentkirály-Zentelke esetében is három címerterv készült. Ezek közül épp az ô javaslata alapján választották a szóban forgót, és nem „sózták reá" senkire. A változatokat pedig Pécsi L. Dániel felkérésre készítette ingyen... Viszont Sz. A. M. az elsô címerrajzért 1,5 millió lejt kért, s a felét mindjárt elôre.
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Lázárék tôszomszédja, a Gecse család udvarán mûködött a Lerch Róbert-féle „vas- és fémöntöde". Az ô életük, történetük, mint ipartörténeti kuriózum, megérne egy külön fejezetet. Gecséék mellett a volt Jánosi-, majd Veres-féle kis házikó. Udvarán sokáig árválkodott egy „bajuszos" Ford a harmincas évekbôl, ma — ha még megvolna — sok mûgyûjtô kemény dollárt kínálna érte. Tulajdonosa, az egykori remek gépkocsis
szakember, Kovalcsik Simi, rég eltávozott az élôk sorából. Átellenben, a cipész Gróza család a mesterség igazi mûvésze. Felesége, Grózáné a negyvenes-ötvenes évek kiemelkedô és kuriózumszámba menô motorkerékpár- versenyzôje volt! A Kolozsvárt akkor divatos háztömbkörüli versenyeken néha férfiakkal egy csoportban indították! A közönség frenetikus biztatása közepette (no, meg a versenytársak udvariasságának köszönhetôen) a hölgy számos versenyt nyert. Átlósan szemben a Gróza–Török–Karaki-féle vegyeskereskedés üzlete mûködött valaha. A Törökék nagy fáskamrájában berendezett „nyári színpadon" a nagyobb fiúk és lányok írta „színdarabokat" adtuk elô. Az élet sokszor megismételte magát a színdarabokban és viszont. Romantikus szerelmek alakultak ki, akárcsak a „deszkákon", annyi különbséggel, hogy az élet pörölye alatt kevés kapcsolat bizonyult idôállónak... A negyedik sarok a takaros kis katolikus plébániatemplom, eredetileg (a Majális utcában lakó) Bethlen grófnô adományaként épült mint római katolikus napközi otthon. A negyvenes évek elején jómagam is ott oviskodtam. Befogadásomat — lévén unitárius vallású — csak Édesanyám „H. H." jelvényének köszönhettem. A bíbor színû, tölgyfakoszorúval szegélyezett kerek jelvény jelentése — Hadba vonult hozzátartozója — Apámra utalt, ki akkor már szorgalmasan bányászta a rézércet — Ukrajnában, majd az Uralban. Persze a „H. H." jelvény sem jelentett abszolút immunitást az erôs katolikus közegben. Így Ágneta nôvér (Isten nyugosztalja!) egy alkalommal a feketére hidegedett lencse fôzeléket, minden tiltakozásom ellenére, „belém diktálta". Délutánra szemem, körmeim máris sárgák voltam az undor okozta sárgaságtól. A szürke hajú, szürke ruhájú Ágneta nôvér szerint „finnyásságom" volt az oka...
Szerencsére, az áldott emlékû Leitner Fülöp doktor úr kemény, sárgarépából és fôtt krumpliból álló diétájával, nyár végére már talpra állított.
Az óvoda, az orosz bevonuláskor, mint konyha és étkezde, majd alkalmi moziterem, terjedelmes kertjével, zajos életképet mutatott. Tábori konyha-„gulyáságyúk", hosszú deszkaasztalok meg padok, szétbontott gépkocsik, olajos hordók és sok-sok részeg katona képezte a díszletet. A „rekvirált" szárnyasokat levágásuk elôtt eredeti módon érzéstelenítették. Kétszer-háromszor a földhöz csapták zsákostól. Utána lefejezés következett. A fájdalom nem ez volt. Alig hat-hét éves lehettem, de nagy bûnnek tûnt, hogy a ruszkik tûzrevalóul a papilak és iroda remek könyveit használták. Egyébként egyik „bejáratos" szomszédom fásládájából is kikandikált egy-két nagy Révai, fekete-arany díszítésû vaskos kötete. Barátomnak tûzgyújtáshoz újságpapírt, „félpengôst" és féltve ôrzött kincseimet, néhány színes üveggolyót ígértem cserébe a lexikonokért — mindhiába. Végül is szomorúan kellett végignéznem elhamvadásukat.
A háború után, úgy 1948 körül, átalakítás után nyeri el mai, csinos kis templomformáját és rendeltetését. Körülbelül ez idô tájt — Ágneta nôvér iránt táplált megbékülésem jeléül — mint jó unitárius ökumenista — szorgalmasan rendezgettem, simítgattam a gyönyörû miseruhákat, színes stólákat, sôt, egy-két délutáni misére mint alkalmi ministráns is beugrottam...
A Taksony vezér utca felé közeledem, rendre elmaradnak a házak. Kiss bácsi, a valóságban is alacsony termetû szobafestô mester, Adorjánék, szemben Karaki, a daliás épületbádogos háza. Mellette a szemüvegét „nem koptatandó", és ezért fölötte sandító, örökkötényes Szôlôsy bácsi, Zsoldosék és Bihariék. Még két-három régi ház. Balról Kovácsék, szemben, lejjebb a volt Berta-féle pékség épülete. Alattam a Pupi-domb, távolban a téglagyár régi „kráterei" sejlenek a kékes füstködben.
A demokrácia, a nyitottság, a jószomszédság iránti készséges hajlandóságunk bizonyítékaként sorolta fel Constantinescu államfô az amerikai kongresszusban tartott beszédében a Selyemút nevû kereskedelmi egyezségben való részvételt egyéb olyan érvek mellett, mint a kisebbségek bevonása a kormányzásba, a szomszédos államokkal kötött alapszerzôdések, a román–magyar megbékélés és a többi... Érvek, amelyek mindegyikéhez seregnyi kiegészítést fûzhetnénk, megkérdôjelezve a tartalom és a forma közötti egység létezését. Ám a selyem útja egészen más. Más, hiszen a román állampolgár egyelôre igen keveset tudhat róla azonkívül, hogy a keleti selymek kereskedelmének hajdani útvonalát kívánja a korszerû áruforgalom érdekében feleleveníteni. Arról azonban regényeket mesélhetne, hogy miként alakította ki saját kis selyemútjait azóta, amióta tömegek maradtak megélhetés, azaz munkahely nélkül, és amióta ötmillió alkalmazottnak kell eltartania egy huszonhárommilliós lakosságú országot.
Ezeregyéjszaka is kevés lenne talán ahhoz, hogy elbeszélje milyen kritériumok alapján választja ki az utaztatási társaságot, amellyel jön és megy, hogyan kötötte meg szerény eszközeivel a maga egyezségeit a vámtisztekkel, miként alakította ki saját kereskedelmi hálózatát, melyik útra milyen pénznemmel szokott útnak eredni, hova mit visz és honnan mit hoz, hány napot és hány éjszakát töltött számítgatással, mennyi egy-egy út haszna, hol és hogyan étkezik és hál útközben. Azt már nem is meri latolgatni, hogy meddig bírja ezt erôvel és egészséggel, hiszen mindenképpen mennie kell, mert élni muszáj. És szerencsére kialakult az a gazdasági konjunktúra, amely ezt lehetôvé teszi. Azaz, a hazai átlagfizetés mélyen alatta maradt, a piaci árak pedig magasan fölé emelkedtek a környezô országokénak. Így a hazai polgár elégedett, ha alkalmi árustól olcsóbban és esetleg jobbat vásárolhat. Mert mostanában igazán nem azért szerzi be tôlük a legszükségesebbeket, minthogyha nem kapna az üzletekben bármit, ami igényeit kielégíti, mint hajdanán. Nem, az üzletek egyelôre bôséges árukészlettel rendelkeznek, de nagyon kevés vásárlóval. A betoppanók inkább csak ismerkednek az egyre feljebb kúszó árakkal, és továbbállnak, felkeresik a piaci árusokat, ahol minden olcsóbb és válogatni lehet a különféle selyemutak választékából: ukrajnai háztartási cikkekbôl, török selyem- és farmerruhákból, kínai sportruházati árukból, lengyel cuccokból. Más, diszkrétebb forrásokból pedig megvásárolhatják a márkás külföldi étkészleteket, függönyöket, lábasokat, élelmiszereket. Mert a selyemutak élnek és szaporodnak, lassan megbuktatják a hazai hivatalos kereskedelmet. Létükkel azonban nem ildomos ilyenkor elôhozakodni, mert egészségtelen túlburjánzásuk semmi egyebet nem igazol, mint az immár tíz éve súlyosan félreértelmezett demokráciát, magyarul népuralmat, amelyben pont az uralkodó népet tették földönfutóvá.
Hosszúra nyúlt átmeneti korszakunkról szó esett ugyan a fent említett beszédben, de arról nem, hogy a megváltó privatizációt egyik kormány sem meri felvállalni, hogy a magánosítás állami költségvetésbe tervezett jövedelmei már az idei évben sem csöpögnek az államkasszába az elôre látott ütemben, hogy a nemzetközi hitelintézetek sorra elfordulnak tôlünk, és hogy a Moody’s amerikai hitelminôsítô intézet stabilról negatívra módosította Románia idei megítélését. Mindezen diszkréció ellenére azonban a külföldi sajtó felfigyelt arra, hogy a népes gazdasági szakember-csapat kíséretében érkezô román államfô pont a lényegrôl nem beszél, arról, hogy miként, milyen eszközökkel kíván Románia felzárkózni azokhoz az országokhoz, amelyeknek táborába vágyik. A felzárkózás pedig elsôsorban gazdasági szempontokat helyez elôtérbe, amelyek nélkül a NATO-csatlakozás is elképzelhetetlen. Ugyanakkor egy aránylag jól mûködô nemzetgazdaság és viszonylagos polgári jólét háttere nélkül tartalmatlannak tûnik a demokrácia és a nyitottság hangoztatása, hiábavalónak az imázsszépítés, ha Európa-szerte közismert a román állampolgár kétségbeesett selyemút építgetése.
A kormány csütörtökön törvénytervezetet fogadott el, amely a munkavállalók védelmét erôsítené meg azáltal, hogy súlyos pénzbírságot, illetve börtönbüntetést helyez kilátásba elôírásainak megszegése esetén. Ezzel tulajdonképpen az egyre inkább elterjedt és már szinte megszokássá vált feketemunkát szeretnék felszámolni. A tervezet szerint egy személy alkalmazása minden esetben szerzôdés (egyéni munka- vagy szolgáltatási szerzôdés) megkötésével történne, a munka jellegétôl függôen. Szigorúan meghatározzák viszont azokat az eseteket, amikor az alkalmazottal csupán szolgáltatási szerzôdést köthetnek (napi három órai munka, lakóbizottságoknál fennálló tevékenység, diákok által a vakáció ideje alatt végzett munka), mivel az érintettek a tevékenység befejezésekor nem jogosultak a munkanélkülieket megilletô járandóságokra és egyéb elônyökre, a munkáltatónak pedig nem kell hozzájárulnia a munkanélküliségi alaphoz.
Az a munkáltató, aki szerzôdés nélkül dolgoztat bárkit, kihágást követ el, és 5-tôl 10 millióig terjedôen megbírságolják. Ugyancsak kihágásnak számít az ellenôrzés elôli elzárkózás vagy a kért iratok felmutatása az ellenôröknek, a büntetés ebben az esetben 4-tôl 8 millió lejig terjedhet. Amennyiben egy munkáltató többször is megszegné a törvényt, tette már bûncselekménynek fog minôsülni, és 6 hónaptól egy évig terjedô fogházzal büntetik.
Miután elkészítik az állami tulajdonban maradt lakások, és az ezekben lakó bérlôk pontos és naprakész nyilvántartását, a kormány ki szeretné dolgozni a házbérek új rendszerét is. Az errôl szóló törvénytervezetet állítólag az igazságügyminisztérium és a területrendezés és közmunkálatok minisztériumának szakemberei fogják elkészíteni. Az alapdíjszabás meghatározásánál figyelembe fogják venni a lakterület nagyságát, kényelmi szintjét, szerkezeti felépítését, elhelyezését.
Mivel állítólag a törvényhozók figyelme a lakók védelmére is ki fog terjedni, az állam által bérbe adott lakások bérleti díja nem fogja meghaladni a bérlô jövedelmének 25%-át, míg a magánszemélyek által kiadott lakások esetekben a 35%-ot. A 112. törvény alapján a volt tulajdonosnak (vagy örököseinek) visszaszolgáltatott ingatlanok lakóira is gondoltak: amennyiben az ilyen lakásban lakó bérlô betöltötte a 70. életévét, és a lakás beilleszkedik az 1996/114. számú lakástörvényben meghatározott szükséges lakfelülettel, az illetô élete végéig ott lakhat, ha nincs más, megfelelô cserelakás lehetôség abban a helységben.
A bér meghatározásánál kiindulópontként az 1973/5. lakástörvényben foglaltakat veszik majd alapul, de az akkori értéket az átlagfizetés növekedése szerint fogják „aktualizálni", tehát idôszerûsíteni. Míg 1973-ban az átlagfizetés 1391 lej volt, az idén áprilisban (állítják a szakemberek)
1 045 498 lej, a növekedés tehát 751,6-szor nagyobb. (Jó lenne, tesszük hozzá mi, ha a törvényhozók figyelembe vennék, 1973-ban a lakosság hány százaléka részesült az említett átlagfizetésben, és hányan jutnak ma egymilliónál is több fizetéshez. Meg azt is jó lenne kikalkulálni, hány százalékkal csökkent a lakosság vásárlóereje 1973-hoz képest, miként növekedtek árban az egyéb nélkülözhetetlen kiadások, és hogy egyáltalán hol kullog egy havi nyugdíj — hiszen a bérlôk egy része lehet nyugdíjas is — az állítólagos átlagfizetés nyomában?) Ezek figyelembe vételével a lakóterület négyzetméterét állítólag 1900 lejben számítanák, a mellékhelyiségekét 750 lejben, míg az egyéb (például lomtár) helyiségek négyzetméterét 400 lejben. A béreket végül bizonyos százalékkal növelnék vagy csökkentenék, kényelmi szintje (központi fûtés, kályha) vagy hátránya (csatornázás hiánya, alagsor) függvényében. A bér összegénél végül figyelembe vennék az 1996/114. lakástörvényben meghatározott szükséges felületet is, amely a régi törvényhez képest (8 négyzetméter lakterület személyenként) módosult.
Nem ijeszteni, csupán tájékoztatni akarunk a következô pár példával: egy kétszobás (egy személy által lakott) központi fûtéses, fürdôszobás városi központi lakás bérleti díja
577 400 lej lenne (két személy esetében 500 300 lej); egy háromszobás, az elôbbihez hasonló lakás bére két személy esetében 683 880 lej, három bérlô esetében pedig 604 300 lej lenne. (A helyiségeket községekre és városokra, ezen belül pedig különbözô zónákra — A, B, C és D — osztják, ettôl függôen változik a bér is.)
(Felhívjuk a figyelmet, hogy az adatokat a România liberã napilapból vettük át, amely állítólag a területrendezés és közmunkálatok minisztériumának közlésére támaszkodott.)
Közigazgatási hatóságként, a kormány létre akarja hozni a munkaügyi minisztériumnak alárendelt munkafelügyelôséget, amely munkaviszonyokban alkalmazott törvények tiszteletben tartását ellenôrizné, beleértve az egészségügyi viszonyokat is. Az errôl szóló törvénytervezet elfogadásával a kormány tulajdonképpen eleget tett egyik kormányzási programjának.
A törvénytervezet értelmében a felügyelôknek állandó és szabad bejárásuk lenne a jogi személyekhez (munkáltatókhoz), ellenôrzésüket pedig váratlanul, minden elôzô bejelentés nélkül végezhetnék. Törvénytelenség esetén értesíthetnék a bûnüldözô szerveket, és javasolhatnák az illetô munkáltató engedélyének visszavonását is.
Tegnap a Nyílt Társadalomért Alapítvány kolozsvári fiókja és a szívkórház sajtótájékoztatón mutatta be az immár nálunk is hivatalosan megnyílt Internet Gyógyászatot, ismertetve annak programját és óriási elônyeit a gyógyászat terén. A Nyílt Társadalomért Alapítvány világhálós gyógyászati programját 1997-ben kezdeményezték New Yorkban, és Kelet-Közép-Európa hat országában indították útjára különbözô, Soros által támogatott alapítványok segítségével. Hazánkban négy városban: Kolozsváron, Bukarestben, Temesváron és Jászvásárban vezették be a programot. Fô célkitûzése elôsegíteni a gyógyászat terén az információcsere lehetôségét orvosok, egészségügyi középkáderek és fôiskolai hallgatók számára. Jelen pillanatban városi szinten a szívkórházat és még 19 egészségügyi egységet kötöttek a hálózatba. A hálózat gazdája a szívkórház és az ennek keretében mûködô nyitott orvosi Internet dolgozószoba 8 számítógéppel.
A program hároméves célkitûzései közé tartozik ama lehetôség megteremtése, hogy az egészségügyi káderek korlátlanul hozzájuthassanak az információkhoz. Egy olyan gyakorlóprogram biztosítása, mely lehetôséget nyújt a világháló alkalmazásának elsajátításához, úgy mint információ-behozatal, kommunikáció, képalkalmazás, adattár-elôhívás, segélykérés, segélynyújtás, tanácskozási lehetôség hazai és külföldi szakemberekkel, és nem utolsósorban a gyógyászati kutatás elôrelendítése és bátorítása. A hálózat és a program szaktámogatója a Dinamic Network Technologies.
A július végi–augusztus eleji Zilahi Napok keretében ünneplik meg a település városi rangra (oppidum) emelésének 525. évfordulóját. Az RMDSZ városi szervezete a már második alkalommal szervezett Zilahi Napokra és az évfordulóra külön kiadványt jelentetett meg. A város és a céhek történelmének bemutatása mellett (Kovács Kuruc János, Lakó Éva) feleleveníti a millenniumkori város képét (Józsa Péter), de az iskoláink, oktatásunk jelenlegi helyzetét is ismerteti (László D. László).
A hagyományteremtô tett indoklása helyett álljon itt a szervezet elnökének, Kerekes Editnek a bevezetôje, aki a 12 oldalas kiadványt összeállította (az érdeklôdôk beszerezhetik a városi RMDSZ-irodán):
„Kevés emlékem van a régi Zilahról, de ami van, az elevenen él bennem. Sokáig azt a csendes, tiszta, kedves kisvárost sírtam vissza, amit gyerekkoromban ismertem meg, de ma már tudom, hogy Zilah soha többé nem lesz olyan, mint régen volt. Néhol még egy-egy épület, útszakasz, fa, szobor, temetô emlékeztet — gondolom, nemcsak engem, hanem a született zilahiak zömét is — arra a hangulatos kisvárosra, amelynek akkori lakói ismerték egymást szinte egytôl egyig.
Az a kor immár letûnt. Szembe kell nézzünk mindannyian a valósággal: hetvenezer lakosú városban élünk s jóformán még a szomszédainkat sem ismerjük.
Úgy gondolom, hogy ezt a várost nagyon sokan nem érzik magukénak, vagy ha annak érzik is, minden tettük kimerül a múlt felidézésében. Nem vitatom most azt, hogy miért van így, de érdemes lenne végre tisztázni legalább önmagunkkal: a körülmények ellenére mégis mind zilahiak vagyunk. S ha ez megtörtént, akkor mondjuk ki végre: ez a város az enyém is! Mindannyiunké! Nincs miért szégyenkeznünk: történelmi idôkbe veszô múltja van, de rajtunk múlik, hogy jövôje is legyen.
Meggyôzôdésem, hogy kicsivel több lokálpatriotizmussal, kicsivel több hittel, akarattal, a jelen valóságaiból, lehetôségeibôl kiindulva Zilah újra — no, nem a régi, de — virágzó, kedélyes város lehetne, ahova az idegen is szívesen térne vissza.
Az idén második alkalommal sorra kerülô Zilahi Napok rendezvényeivel is az a célunk, hogy embertársainkat ráébresszük arra, hogy városunknak is vannak értékei, amelyeket nem hagyhatunk veszni, sôt, illene végre felmutatni ezeket a »kincseket« közös összefogással. Ugyanakkor azt reméljük, hogy a Zilahi Napok jó alkalom lesz arra is, hogy egymáshoz közelebb kerüljünk, hogy egymást jobban megismerjük s Zilah város lakossága igazi közösséggé váljon. Ezért kérek minden régi és új zilahit és nem zilahit, hogy e nemes cél érdekében vegyen részt a Zilahi Napok rendezvényein s jelenlétével, érdeklôdésével bátorítsa mindazokat, akik idôt, energiát, anyagiakat nem sajnáltak áldozni mindannyiunkért."
Néhány évvel ezelôtt a Malomárkot befedték, az 1996–97-es években egészen a közelmúltig itt volt a nagypiac zöldségpiaca, és itt rakták le termékeiket a regátiak, s Aranyos mentiek is. A déli vidékrôl érkezô ôstermelôk nagy mennyiségû árut hoztak, és aránylag olcsón árulták a paradicsomot, paprikát, uborkát és a dinnyét is. Kedvezô volt ez a kolozsvári vásárlóknak. Az utóbbi idôben a polgármesteri hivatal ezt a területet kiadta különbözô vállalkozóknak, s kitiltották innen a magántermelôket. Többé nem rakhatják itt ki a hozott zöldséget, a Vágóhíd melletti újonnan berendezett piacra parancsolták ôket. Oda nem szívesen mennek, és inkább az Arges utcában állnak meg. Már eddig is rengeteg baj volt a kolozsvári nagypiaccal, mert amióta a Csarnokot bezárták, nincs elég terület, több a gond s ráadásul tovább csökkentik a piac területét. Ez sem a termelôknek, sem a vásárlóknak nem kedvez. Remélem, legalább augusztusra–szeptemberre sikerül feloldani ezt a tiltó határozatot — mondta Goia Ioan, a Piac és Vásártér Felügyelôségének menedzsere. Néhány városi tanácsost megkérdeztem, egyetértenek velünk. Úgy gondolják ôk is, ezt a területet legalább ideiglenesen a régi módon kellene használni, annál is inkább, mert szerdán, csütörtökön és pénteken alig lehet mozogni. Ennek egyenes következménye, hogy megnôtt a lopások száma, pedig állandó rendôrbrigád ügyeli fel az áruk forgalmazását, a piacot.
Vagyon- és életbiztosítás terén új lehetôség nyílik (nem csak) kolozsváriak számára: mûködésbe lépett a PetroAs. Aron Tap igazgatótól néhány érdekességet tudhattunk meg a legfiatalabb biztosítótársaságról.
— Hogyan és miért alakult meg a PetroAs?
— Két-három évvel ezelôtt egyetemi tanárok egy csoportja felvetette az ötletet, s mikor egy fôvárosi cég is megkeresett, akkor barátaimmal együtt „összehoztuk". Az olajipari javak biztosítása eléggé lefedezetlenül maradt terület, így mûködésünkkel ûrt töltünk ki.
— Miért éppen Kolozsvárt indultak útjukra?
— Innen kezdôdött az egész: az egyik alapító tag kapcsolatba lépett a PECO fôigazgatóságával, hogy az „olajosok" összes képviseletével együttmûködve megalakuljon egy biztosítótársaság, amely ezek óriási vagyonát biztosítsák. Tehát elsôsorban mindennel foglalkozunk, ami a PECO-val kapcsolatos, nevünkben is utalunk az olajra.
— Az alapítók?
— 74 magán- és 9 jogi személy: bankok, nagybányai, szatmárnémeti, krajovai és kolozsvári kereskedelmi társaságok — bejegyzett tôkénk 3,6 milliárd lej.
— Hogyan juthatnak el önökhöz az érdeklôdôk?
— Mi jutunk el hozzájuk: elsôsorban különbözô cégekhez látogatunk majd el, és együttmûködési javaslatokat teszünk. Egyébként a székhelyünk a Király (I. C. Brãtianu) u. 13. sz. alatt van. Reklámkampányt indítunk, s minden megyében ügynökséget és fiókvállalatot nyitunk.
— A többi biztosítótársaság vetélytárs?
— Természetesen, ám mi szakszerûbbek vagyunk. Az ARDAF igazgatója voltam, 25 éves biztosítási tapaszatalattal rendelkezem — mindez nagyban segítheti a PetroAs beindulását és fejlôdését. Bukástól nem félünk, az emberek a profi hozzáállásunkat fogják irányadónak tekinteni. A külföldi tôkével rendelkezô biztosítótársaságok nem rendelkeznek elegendô emberrel, hogy megvessék lábukat a piacon, ám ha alkalmunk nyílna vegyes tôkéjûvé változtatni a társaságot — erre egy évnél hamarabb amúgy sem kerülhet sor —, meggondolnánk. Egyelôre magunkra is tudunk fejlôdni, alkalmazottaink külföldi tanfolyamokon vesznek részt.
— Köszönjük és sok sikert!
(pja)
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |