 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1998. november 23.
(X. évfolyam, 272. szám)
Kónya-Hamar Sándor képviselô személyében szombattól új elnöke van az RMDSZ Megyei Képviselô Tanácsának (MKT). Amint arról korábban tudósítottunk: Gyémánt Mihály magánjellegû okokra hivatkozva lemondott tisztségérôl. A leköszönô elnök azt javasolta, hogy utódját az MKT- alelnökök közül válassza a testület. A jelöltek listájára került még Molnos Lajos és Somogyi Gyula is, valamint — a belvárosi RMDSZ javaslatára — Kónya-Hamar Sándor képviselô. Azt követôen, hogy mind Pálffy Károly, illetve Schwartz Róbert MKT-alelnökök, mind Somogyi Gyula sietve visszaléptek, a testület titkos szavazással, 30–8 ellenében Kónya-Hamar Sándort választotta meg az MKT új elnökének, aki elfogadta a megbízatást.
A parlamenti képviselôk tájékoztatását meghallgatva az MKT ismét hosszasan elemezte a tanügyi törvényt módosító sürgôsségi kormányrendelet képviselôházi vitája során kialakult helyzetet. A felszólalók ismételten hangsúlyozták: a romániai magyarság semmilyen körülmények közt nem mondhat le az önálló magyar intézményrendszer kialakításáról az oktatás minden szintjén. Amint azt Balázs Sándor professzor megfogalmazta: a kis lépések politikája csak addig tekinthetô alternatívának, ameddig a kis lépés nem gáncsol, ameddig nem teszi lehetetlenné a továbblépést.
Az MKT felhatalmazta Kónya-Hamar Sándort és Mátis Jenôt, hogy legjobb belátásuk szerint képviseljék a kolozsváriak érdekeit a keddi, sorsdöntô képviselôházi szavazáson.
Az MKT napirendjén szerepelt többek közt a belsô választások kérdése is. A testület úgy döntött, hogy rövid idôn belül ismét összeül azért, hogy ennek a meglehetôsen kényes kérdésnek a részletes megvitatása után világos állásfoglalást fogalmazzon meg, és terjesszen a december 12-re összehívott Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT) elé. Mint ismeretes, az RMDSZ ügyvezetô elnökségének a javaslatára a soron következô SZKT egyik fô vitatémájaként az évek óta húzott-halasztott belsô választások kérdése ígérkezik.
Az RMDSZ Kolozs Megyei Képviselôk Tanácsa tiltakozását fejezte ki az utóbbi idôben ismét elszaporodó magyarellenes megnyilatkozások miatt. Mint ismeretes, a Nagyrománia Párt egyik székelyföldi szervezete az RMDSZ-vezetôk „meglincselésével" fenyegetôzött, Kolozsvár polgármestere pedig néhány héttel korábban Szászfenesen egy katonai hadgyakorlat alkalmával az RMDSZ-székházak „kilövésére" buzdította a IV. Hadsereget.
„A magyar kisebbség megsemmisítésére uszító ilyen kijelentések büntetlenül mérgezik a román közvéleményt, és beláthatatlan következményei lehetnek. E magyarellenes hangvétel fokozódott az RMDSZ kormányba lépésével, koalíciós partnereink pedig — a többszöri figyelmeztetés ellenére — nem veszik figyelembe a minket ért támadásokat. Még sajnálatosabb, hogy az államelnök sem vesz tudomást e veszélyes helyzetrôl. A jelenlegi romániai viszonyok kísértetiesen kezdenek hasonlítani a harmincas években létezôkhöz. A román demokrácia gyökértelensége, a kormány bizonytalansága, valamint az egyre romló gazdasági helyzet a szélsôséges, fasiszta megnyilvánulások jó termôtalaja. Figyelmeztetjük Románia államelnökét, a kormányt és az igazságszolgáltatást, hogy ébredjenek fel a szendergésbôl, mert a fasisztoid pártok esetleges törvényes vagy erôszakos hatalomátvétele Romániát katasztrófába sodorja" — áll a nyilatkozatban. Az MKT ugyanakkor követeli: vonják felelôsségre a közszolgálati tv azon alkalmazottait, akik az adófizetôk pénzén magyarellenességre hangolják a nézôket. A testület hasonló tiltakozó nyílt levelet címzett Radu Vasile kormányfônek is. A szászfenesi esetrôl tájékoztatták Victor Babiuc honvédelmi minisztert is.
Boros János megyei elnöktôl megtudtuk: Eckstein-Kovács Péter szenátor bûnvádi feljelentést fontolgat mind a Szászfenesen, mind pedig a szombati kolozsvári nagyromániás tüntetésen elhangzottak miatt, amelyek kimerítik a kisebbségellenes uszítás és fenyegetés fogalmát.
Boros elnök különben meglehetôsen szkeptikus Gheorghe Funar pereit illetôen. Véleménye szerint mind a parasztpárt, mind a liberálisok tartanak a polgármestertôl. Funarnak meglehetôsen nagy a befolyása, hiszen nem egy helyi vezetô zsebét tömte meg Caritas-pénzekkel — mondotta. Megtudtuk: ha az ügyészség a polgármester ellen beindított bûnvádi kivizsgálás alatt megfelelô bizonyítékot talál ahhoz, hogy pert indítson, akkor a polgármestert felfüggesztik tisztségébôl, a városi tanács pedig ügyvezetô polgármestert választ a jelenlegi két alpolgármester közül. A mandátum felfüggesztése a jogerôs ítélet kimondásáig tart, amely akár a végtelenségig is elhúzódhat — a politikai akarattól függôen. Ha felmentik, akkor Funar visszakapja mandátumát, és csak megerôsödve kerül ki a „csatából". Amennyiben megfosztják tisztségétôl, de erre alig egy évvel a 2000-ben lejáró mandátuma elôtt kerül sor, kizárt, hogy idôközi polgármesteri választást rendezzenek.
Boros szerint Mircea Ionescu Quintus múlt heti közbenjárása Funar érdekében csak a magukat demokratikusnak nevezô román pártok — mellesleg koalíciós partnereink — meglehetôsen kétértelmû álláspontját bizonyítja Funar és szövetségesei ügyében.
A Nemzeti Liberális Párt hétvégi sajtóértekezletén Anton Ionescu helyi pártvezér az esetrôl úgy nyilatkozott: Ionescu Quintus nem a kolozsvári polgármester, hanem a román igazságszolgáltatás makulátlanságának az érdekében lépett közbe. A pártvezér csupán azt akarja — magyarázgatta Ionescu —, hogy semmiféle szabálytalanság ne történjék ebben az igen fontos ügyben.
Radu Vasile november közepén a Német Demokrata Fórum ajánlására kinevezte Karl Singer temesvári és Hans Klein nagyszebeni egyetemi tanárokat, valamint Klaus Fabritius kisebbségügyi államtitkárt a Petôfi–Schiller egyetem szerkezetét kidolgozó bizottságba. Ez a bizottság eredetileg a magyar egyetem létrehozására vonatkozó stratégiát kellet hogy kidolgozza, de október végén egy kormányhatározattal kibôvítették hatáskörét, így a magyar–német egyetem szerkezetének kigondolása is feladata. A hat román bizottsági tag — Dr. Mihai Korka tanügyminisztériumi államtitkár; Constantin Brãtianu felsôoktatási kérdésekkel foglalkozó tanügyminisztériumi igazgató; Dr. Nicolae Bocsan, a Babes–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese; Dan Horia Maziliu, a Bukaresti Egyetem bölcsészkarának professzora; Marius Sabãu, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem dékánja; Adrian Costescu, a Bukaresti Egyetem fizika karának professzora — annak ellenére, hogy a miniszterelnök nem fogadta el lemondásukat, nem jelent meg a november 20-i bizottsági ülésen, ahol a három német
képviselô elsô alkalommal vett részt. Errôl a találkozóról kérdezte a Szabadság Tokay György kisebbségügyi minisztert.
— A német bizottsági tagok és velük együtt a Német Demokrata Fórum is — hiszen Karl Singer egyben a Német Demokrata Fórum alelnöke is — nagyon fontos lehetôségként értékelik a kormány ajánlatát — mondotta Tokay. — Szerintük a német kisebbség nevében elhangzott eddigi nyilatkozatok, melyek szerint nincs igény egy ilyen típusú felsôoktatási intézményre, az illetô személyek magánvéleményét tükrözték. Ez a megoldás szerintük nemcsak a német kisebbség számára jelent kiváló továbbtanulási lehetôséget, hanem azoknak a más anyanyelvû fiataloknak is, akik tisztában vannak azzal, hogy a német nyelvet tökéletesen beszélôk sok területen elônyben lesznek más nyelven végzett társaikhoz viszonyítva. Azt, hogy igény lesz a teljes skálájú német oktatásra az is igazolja, hogy a német nyelven oktató iskolákba nem csak német anyanyelvû fiatalok iratkoznak be, és végzik el azokat.
— Milyen lesz a Petôfi–Schiller Egyetem?
— Az új tagokkal ezen a november 20-i ülésen megbeszéltük, hogy az új egyetem szerkezete hézagpótló szerepû kell hogy legyen, ki kell egészítenie azokat a hiányokat, amelyek jelenleg a magyar és a német nyelvû felsôoktatásban léteznek. A német kollégák a hét végi találkozóra ígérték, hogy elôkészítik az egyetem német ágára vonatkozó szerkezeti elképzeléseiket. Amiben már most egyetértettünk: olyan egyetemi központokban kell a Petôfi–Schiller Egyetemnek mûködnie, ahol adott a megfelelô infrastruktúra, és ahol a magyar meg német nyelvû felsôoktatásnak léteznek hagyományai, amikre egy alakuló egyetem támaszkodhat. Így bizonyos, hogy az egyetem német részének a központja Nagyszeben lesz, a magyar komponens két fontos csomópontja pedig Kolozsvár és Marosvásárhely. Arról, hogy milyen szakokat alakítsanak ezekben a központokban, nincsenek még végleges döntések.
— A miniszterelnök nem fogadta el a román bizottsági tagok lemondását, hatuk közül mégsem jött el senki erre a gyûlésre. Mi errôl az Ön véleménye?
— Szerintem ennek a bizottságnak a munkájában részt venni nem annyira jogi kötelezettség, hanem sokkal inkább az együttmûködési szándéknak a kimutatása kellene hogy legyen részükrôl. A mostani konkrét esettel kapcsolatosan: valamennyi román bizottsági tagot idôben értesítettük arról, hogy a miniszterelnök nem járult hozzá lemondásukhoz, így a november 20-i gyûlésen meg kell jelenniük. Annak ellenére, hogy közülük néhányan közhivatalnokok, nem jöttek el a megbeszélésre, és semmiféle értesítést sem küldtek indoklásképpen. Különben szándékunk, hogy a jelentést akár nélkülük is elkészítsük, és idejében leadjuk. Ez a jelentés, a bizottság döntései az ô részvételük nélkül is érvényesek.
— Említette, hogy a Petôfi–Schiller Egyetemnek hézagpótló szerepet szánnak, annak ellenére, hogy nagyon sokan a magyar kisebbség képviselôi közül még mindig a teljes struktúrájú külön magyar egyetemet tekintik az egyetlen elfogadható megoldásnak. Hogyan viszonyulnak ehhez a külsô állásponthoz a bizottság tagjai?
— Ennek a bizottságnak az is feladata, hogy a külön álló állami magyar egyetem létrehozásának módozatait is megtárgyalja. Ezen a részen dolgozunk, és a végsô jelentésben — teljesen jogszerûen — lesz egy cikkely, amely csak a magyar egyetemrôl szól.
December 1-ji román nemzeti ünnepi elôzetesként hirdették meg, valójában reform-, hatalom- és fôleg magyarellenes uszítássá fajult az a szombati Avram Iancu téri tömeggyûlés, melyen a kolozsvári polgármester elsô ízben lépett nyilvánosság elé újonnan választott pártja vezérének árnyékában. A román nemzet felsôbbrendûsége és féltése a barbár magyarsággal szemben; az ország jelenlegi vezetôsége „golán árulókból" és maffiózókból áll; Magyarország Európa beteg embere, akivel nem lehet a német–francia megbékélés mintáját követni, mert ott két civilizált néprôl volt szó, itt pedig csak egyrôl; a magyar fajzat Románia javíthatatlan halálos ellensége, csak az ország feldarabolásán ügyködik stb., stb. — ilyen gondolatokat harsogott, régi, megkopott lemezként, Corneliu Vadim Tudor a végén kétezresre duzzadt hallgatósághoz. Sok járókelôt inkább a kíváncsiság vonzott a kampányszerû rendezvényre, melyen mikrofonhoz léptek még: Victor Romulus Constantinescu, Raul Sorban, Miron Cosma, Alexandru Nerisanu és persze az NRP friss fôtitkára, Gheorghe Funar. A polgármesteri hivatal agitációs különítménye mérsékelt hangerôvel szerepelt. A kormánykoalíciós pártok nem képviseltették magukat.
Demokrácia és rablás címû vezércikkével nagy port kavart fel nemrég a Bánságban Stefan Tabuia újságíró, az aradi Adevãrul napilap szerkesztôbizottsági tagja. Tabuia cikkében a „regáti mentalitást", a „hegyen túli szemeteket" ítéli el. Erdély jövôjével kapcsolatban Stefan Tabuia nem osztja teljes mértékben Sabin Gherman gondolatait, de hangsúlyozza, hogy Erdély a történelem során másképpen és más alapokra — többek között a „teuton [német] rendszerességre" — épült. Íme, Tabuia vezércikkének néhány gondolata (az aradi Adevãrul és a Transilvania Jurnal nyomán).
Történt egyszer az átkosban: egy aradi tisztviselô felhívta fônökének, egy megyei szinten magas vezetôi tisztséget betöltô bukaresti mitikának a figyelmét arra, hogy nem tudja teljesíteni egyik munkahelyi kötelezettségét, ugyanis, ha megtenné, törvénybe ütközô dolgot követne el. A fônök reakciója teljes mértékben azonosult a Kelet kapujánál meghonosodott szokásokkal. — Miféle törvény? — ripakodott rá emberünkre a gyaur mitika. — A törvényt mi magunk csináljuk, és alkalmazzuk szükségleteink szerint — magyarázta. — Látszik, hogy ti, erdélyiek, imperialista elnyomás alatt éltetek!
A regátiak mentalitása nem változott lényegesen a forradalom után sem. A legtöbbjük számára ma sem nagyon létezik olyan fogalom, hogy törvény. A nagy forradalom utáni rablások a Dâmbovita környékén zajlottak, és a nemzet legnagyobb korruptjai és szélhámosai is e vidéken éldegélnek. Szerintük aki lop, és nem kapja el a rendôrség, az semmi esetre sem veszélyes társadalmi elem, hanem ügyes fiú. Mikor lop a regáti vagy a moldvai, tájékozódik. Ôrizzen meg az Isten a munkakeresô moldvaitól: mindenedet elveszi! A Regátból érkezett tekergôk nyomán mindennek lába kel, amit csak látnak: a mindennapi kenyerednek, a kiterített ingednek, a mezôrôl a zöldségnek és a kerítésed sasfájának is.
Itt, a Bánságban mi számos más nemzetiséggel élünk együtt: magyarokkal, németekkel, szerbekkel, bolgárokkal és zsidókkal; nagyon ritkán történik meg, hogy valamelyik „nemzetiségi" elsinkofáljon valamit. Még a cigányaink is becsületesebbek, mint a hegyeken túlról átömlött szemetek. Az effajta törvénytelen alakok rendkívüli mértékben rontják Románia hírnevét: megbotránkoztatják a Nyugatot. Hogyan tisztítsuk meg városainkat e banditáktól? Hogyan védjük meg javainkat a hontalan tolvajoktól? Ebben az országban a tulajdon még mindig nem szent. A tolvaj, még ha rajtakapják is, akkor sem részesül megfelelô büntetésben. Tele vannak az újságok korrupt esküdtekkel és ügyészekkel, kik szexre váltják a törvényt. Nemrég tartoztatták le Ialomita megye pénzügyôrségének vezetôit csúszópénz követeléséért és elfogadásáért. Két fôfelügyelô-helyettest kaptak rajta azon, hogy egy kisvállalkozótól 12 millió lejt fogadtak el „védelmezési adó" gyanánt; utóbb magát a rendôrfôkapitányt is letartóztatták. Ceausescu idején is voltak bûnözôk és korrupt tisztviselôk, de távolról sem annyian és olyan bátrak, mint most. Az országot elöntötte a kisebb-nagyobb bûnözôk tengere, és elenyészô azok száma, akik harcolni akarnak ellenük. Maga az erdélyi Gavril Dejeu — aki odapottyant a regáti rendôr-gengszterek közé — arra ébredt egy szép napon, hogy egyik felügyelôje rablóvezér!
Nemrég olvastam a Humanitas könyvkiadónál megjelent egyik könyvet az erdélyiek történetérôl. Ami megdöbbentett ebben a könyvben: egy-két évszázaddal ezelôtt az erdélyi románok szégyellték románságukat, és inkább magyarnak neveztették magukat. Ez a legfájdalamasabb üzenet, amit küldhettek nekünk az Erdélyi Iskola korifeusai. A „föderalista" Ghermannak, íme, megvoltak a történelemben azon elôdjei, akiknek „Elegük volt Romániából".
Az idôjárás a hét végén országszerte megnehezítette a zavartalan közlekedést. A hóvihar, a bôséges havazás elsôsorban az ország déli és északi részét érintette. Sokan az országutakon ragadtak gépkocsijukkal, és kénytelenek voltak órák hosszat a hidegben várakozni, amíg végre segítség érkezett. Az idôjárás viszontagságai következtében jelentôsen megnôtt a balesetek száma, többen meghaltak, vagy kerültek kisebb sérülésekkel kórházba. A havazás a vasúti forgalmat is megbénította, sok helyen a síneket hetven centiméteres hó lepi el. A Román Országos Vasúti Társaság közleményében bejelentette: emiatt kénytelenek voltak több mint negyven személyszállító vonatot kivonni a forgalomból meghatározatlan idôre. Többek között a következô járatok közlekedését függesztették fel: az 1624/1623-ast (Brassó–Bukarest), az 592/591-est (Temesvár–Bukarest), az 532/531-est (Kolozsvár–Bukarest), az 674/1671-est (Galac–Bukarest), az 512/511-est (Suceava–Bukarest), a 622/621-est (Déva–Bukarest), az 501/502/503/504-es vonatokat (Bukarest–Konstanca), az 1721/1722-est (Bukarest–Cãlimãnesti), az 1793/1794-est (Caracal–Calafat), az 1652/1651-est (Suceava–Bukarest), a 2012/2011-est (Pitesti–Bukarest), a 2022/2021-est (Krajova–Bukarest), a 7012/7001-est (Galac–Bukarest), és a 784/781-est (Konstanca–Bukarest–Brassó).
Utóhangok
— Hallottad szombaton a mágneserejû vezért: mivé vált volna Erdély fôvárosa funari rendcsinálás nélkül?
— Igen, akkor most nem tudtuk volna meg, hogy Fãrcas prefektus magyar; hogy az Udéméré Magyarország kémkommandója; hogy a magyarok, ha sokan vannak, csak csillapítóeszközzel kezelhetôk, és azt képzelik, Ádám és Éva is magyarok voltak; hogy miattuk a rrománoknak nincs nyugtuk saját hazájukban...
— De vajon mivé vált volna ez a város a magyarok nélkül?
— Akkor a vezérnek most nem lett volna hova kiállnia a szép színházépület lépcsôihez. És nem lenne neki ilyen nagyszerû fôtitkára sem!
(öbé)
IN MEMORIAM MIKÓ ANDRÁS
Mikó András: Befejezetlen történetek háza címû könyvét és magát a szerzôt méltatja Egyed Emese november 25-én, szerdán este 8 órától a bölcsészkar dísztermében. A könyvbemutató utáni felolvasóesten közremûködik Fekete Vince, Farkas Wellmann Endre, Farkas Wellmann Éva, Gál Attila, Nagy Zsolt, Orbán János Dénes, Sántha Attila. Mikó András mûveibôl a Kolozsvári Színmûvészeti Fôiskola hallgatói olvasnak föl. Fellép a kolozsvári Visszhang kórus.
AZ EME TERMÉSZETTUDOMÁNYI ÉS MATEMATIKAI SZAKOSZTÁLYA pénteken du. 5 órától szakosztályi gyûlést tart az EME-házban (Ion Ghica 12.), amelyen a jövô évi munkatervet és a fôbb feladatokat beszélik meg.
JEAN-LOUIS AUTIN, a Montpellier-i Egyetem közjogi professzora tart elôadást Az emberi jogok dinamizmusa címmel november 25-én 11 órakor a Francia Kulturális Központban. A rendezvényt Felszabadulni, ellenállni címmel kiállítás kíséri.
— Mikor kapják kézhez a közalkalmazottak a 13. fizetést?
— Majd a 14. hónapban.
• Az Erom Rt. társtulajdonosainak újabb törvényszegéseire terjesztette ki a nyomozást a megyei rendôrség gazdasági és pénzügyi bûncselekményekkel foglalkozó osztálya.
Sorin Fotache ügyintézôt most azzal is vádolják, hogy 1996-ban közel 90, 1997-ben pedig 5,5 millió lejt vett fel elôlegbe. A pénzt akkor magáncélra költötte, idén viszont visszafizette.
Hasonló módon járt el Sándor Ferenc József is, aki 1994 és 1997 között összesen 136 569 900 lejt vett fel az Erom Rt. kasszájából. A pénzt részvényvásárlásra használta, s a Farmec-értékpapírok hozta nyereségrészesedésbôl idén 93 milliót vissza is fizetett. 11,5 milliót ebbôl viszont csak papíron, azaz hamis számlákkal szolgáltatott vissza, s ebben Felomena Oltean, a cég egyik kasszásnôje volt cinkosa. Egy másik pénztáros, Dózsa Éva pedig abban segített, hogy Sándor 59 milliót saját bankszámlájára utalhasson.
A harmadik társtulajdonos, Turcsa Olivér 1994-tôl idénig több mint 66,5 millió lej felvételével állíttatott ki kiszállási parancsot. Magyarországig viszont nem jutott el, s a pénzt sem számolta el.
Fotachéval kapcsolatban további sötét részletekre is fény derült. 1996-ban például közel 72 millió lejt vett fel cége egyik alkalmazottja, Lucian M. nevében, s az elôleget csak egy évvel késôbb, fiktív iratokkal számolta el. A Galax Rt. ügyintézôjeként Fotache 132 millió lejt vett fel elôlegbe, de az összeget azóta sem számolta el.
Fotache, Turcsa és Sándor egyéb bûnügyei miatt már korábban elôzetes letartóztatásba kerültek, s a vizsgálat újabb eredményei alapján iratcsomójuk adócsalással, sikkasztással, alkalmazott által elkövetett közokirat hamisítással és hamisított okirat tudatos felhasználásával bôvült, de mindhárman az 1990/31-es törvény elôírásainak megszegéséért is büntethetôk. A két pénztárosnô sikkasztásban való bûnrészességért marasztalható el.
• Erdôvétség miatt indult bûnvádi eljárás Ilie Lazãr (34) kisfeneshavasi, illetve Viorel Radu Zirbo (22) bedecsi lakos ellen. Bár egyiknek sem volt rá engedélye, elôbbi 1,66 millió lejt érô 8,2 köbméter tûzifát, utóbbi pedig közel 2,5 milliót érô három fát „szerzett be" az erdôbôl.
A bánffyhunyadi rendôrség 11 fûrésztelepet ellenôrzött. Tizennégy esetben róttak ki pénzbüntetést (összérték 850 ezer lej), és jelentôs mennyiséget az áruból el is koboztak: a közel 69 köbméter fa összértéke több mint 48 millió lej.
A Pro Demokrácia Egyesület klubja 1992-ben alakult meg, de sokáig kényszerült passzív szerepre. Pénteken este ünnepelte egyéves évfordulóját annak, hogy ismét bekapcsolódott a demokrácia népszerûsítésében vállalt kötelezettségébe. Az esemény egybeesett a nemkormányzati szervezet kiskönyvének bemutatásával, melynek címe: Ábécé a demokráciáért — A helyi tanács. A kiadvány célja megtakaríttatni a lakossággal azt az idôt, amely a mindnyájunkat érintô információk beszerzésére kellene fordítania. „Ez az elsô lépés a közintézmények olykor túl bonyolult rendszerében, amelyekkel kapcsolatba kerülünk, amelyektôl bennünket, családunkat, utcánkat, lakótelepünket érintô határozatokat várunk" — vallja Alina Porumb, a Pro Demokrácia Egyesület elnöke. A szervezet fiatal gárdája reméli, hogy kiadványukat a legszélesebb lakossági rétegek olvassák majd, hiszen olyan alapvetô információkat tudhatnak meg belôle, mint: a helyi tanács szerepe és felépítése, az egyszerû polgár és a helyi tanács kapcsolata, városi tanácsosaink személyi adatai és véleménye bizonyos közügyi kérdésekben.
A könyvbemutatón elhangzott: szerzôi több éves lemaradást igyekeznek pótolni. Az érintettek közül a városi tanácsosok nagyrésze jelen volt az eseményen. Egy fontos polgárt azonban nagyon hiányolt a sajtó és a szervezôk. Igaz, a helyi tanács alárendeltjeként, ô úgysem okul az efféle demokráciabarát hangulatból.
Mint arról már beszámoltunk, november 9-én a Kolozs Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezôgazdasági Kamara megnyitotta tanácsadó központját. A kamara most közleményében részletesen ismertette az alintézmény órarendjét.
A 104-es szobában naponta 8-16 óra között a következô témakörökben várják az érdeklôdô vállalkozókat: információ, export-import formaságok és procedurák, jogszabály, finanszírozási programok. A 105-ös szobában: pénzügyi tanácsadás (szerdán 12-14), vámrendszer és nemzetközi szállítás (kedden és csütörtökön 10-14), biztosítások (hétfôn, szerdán, pénteken 10-12), üzletkötôi programok összeállítása (hétfôn 10-14), mûszaki szaktanácsadás (naponta 10-12), szellemi és ipari tulajdonvédelem (szerdán 12,30-13,30).
160 vállalatban végzett ellenôrzés nyomán 18 esetben kellett kihágási jegyzôkönyvet felvenni. Összesen 107 cégre 41 millió lejre szabtak ki büntetést és 55 350 000 000 lej értékben vontak ki a forgalomból árukat. Néhány példa: 79 kg húskészítmény (2 148 000 lej), 1160 kg zöldség és gyümölcs (3 256 000 lej), 88 kg fûszer (1 878 000 lej), 5900 doboz mosópor (37 250 000 lej). 33 beérkezett reklamációból 27-et találtak megalapozottnak, és azokat a törvényes elôírások szerint rendeztek.
Az esemény, immár hagyományosan, nagyon sok mûvészetkedvelô orvost, egészségügyi dolgozót, érdeklôdôt vonzott szombat délben a Mûvészeti Múzeum Király utcai Adományok Részlegére, amely az idén is otthont nyújtott a nagyszabású tárlatnak. A kolozsváriak mellett az ország minden részébôl, sôt külföldrôl is jelentkeztek munkáikkal a gyógyítás mellett képzômûvészettel is foglalkozó orvosok. Festôk, szobrászok, akiknek alkotásai gyakorta egészen magas mércével is mérhetôk. A szobrász Szántay János doktor munkáival például megyei tárlatokon is találkoztunk már. De megcsodálhattuk dr. Dumitru Dumitrascu professzor, Zoltán Caty, dr. Wéber Mária festményeit, grafikáit, hogy csak néhányat említsünk a rendkívül gazdag kínálatból.
A kiállítást dr. Gheorghe Mândrescu mûvészettörténész nyitotta meg és méltatta az esemény jelentôségét, majd dr. Dumitru Dumitrascu professzor fejtette ki gondolatait a mûvészi szép fogalmának a koronkénti változásáról, a mûvészet napjainkban tapasztalható válságáról.
lesz a címe a nyugdíjas-matiné legközelebbi összejövetelének. Örömmel elfogadta meghívásunkat erre az alkalomra díszvendégünk, Vilkovits Kató nyugalmazott operaénekesnô. A mûsorban elhangzó költeményeket Rekita Rozália színmûvésznô és Barabás Árpád fôiskolai hallgató tolmácsolják. Közben igazi „búkergetô" nóták és csárdások is felcsendülnek. Ízelítôül pár mondat a kínálatból: neves nagyasszonyaink egyikének kedvence volt a Lehullott a rezgô nyárfa ezüst színû levele kezdetû dal; idézet a Sztáray grófnôvel készült interjúból; végzetes bálok, züllés válás után, tilos a láthatás stb.; egyazon cukrász, Sándor bácsi, készítette az emeletes tortát a világhírû amerikai filmcsillag nyolcadik esküvôjére is (mellesleg: az elsô anyós is magyar volt); amikor „a sövény is úszkál a borban" a „mindig tisztát" jelentô névnapon. Szó esik továbbá a „rózsacsodáról", az új bor bírájáról, a „bélesadóról", a „libaprádliról", „az szelíd lúdból magyar módon" készült fejedeleasszonyi finom falatokról és még sok más ínyencség kerül terítékre.
Ha kedvük tartja, jöjjenek el a Györkös Mányi Albert Emlékházba, a Majális (Bilascu) u. 5. szám alá 1998. november 25-én, szerdán délelôtt 10 órakor. Nagy szerettel várja mindnyájukat sorstársuk:
Sebesi Imre
nyugdíjas rádióriporter
Olvasónk Magyari Tivadarnak a A kolozsvári magyarok mintegy fele helyesli az RMDSZ koalíciós tagságát címû október 28-i cikkéhez és ábráihoz kapcsolódóan Szász Gábor olvasónk írt levelet. Ebbôl idézünk: „A két mellékelt ábra között nincs meg a szükséges matematikai összefüggés. Hogyan lehet eszerint azt állítani, hogy a mintán nyert adatok standard hibája 3%? Vagyis: mennyi a közvélemény-kutatás végeredményének az elhihetôségi százaléka?
0,608 x + 0,501 y = 0,49 (x + y)
(0,608/0,49)x + (0,501/0,49) y = x + y
1,241 x + 1,022 y = x + y
0,241 x + 0,022 y = 0
Ez képtelenség, mivel a megkérdezettek egyik kategóriája sem vehet fel negatív értéket."
A fenti kérdésre Magyari Tivadar a következôket válaszolta:
A közvélemény-kutatás eredménye (a Szabadság október 28-i száma közölte) a következô kérdôívkérdésre alapozott: „Ön szerint helyes volt az RMDSZ-nek az a múlt hét végi döntése, hogy nem lépett ki a kormánykoalícióból?" Ez az október 3-i SZKT döntésre vonatkozott.
1140 megkérdezettbôl 569 válaszolta azt, hogy egyetért az SZKT-döntéssel. Ez az 1140-nek a 49,9 százaléka, amint az a lapban közölt szemléltetô ábrán látható.
Az 1140 személy közül az alábbi eloszlásban mondták akkor, hogy egyetértenek az SZKT szóban forgó döntésével.
• 219 negyvenöt év alatti (ez minden 45 éven aluli válaszoló 60,8 százaléka);
• 335 negyvenöt év feletti (ez minden 45 éven felüli válaszoló 50,1 százaléka);
• 15 korát meg nem adó személy (ez minden korát meg nem mondó személy 13, 4 százaléka).
Összesen: 219 + 335 + 15 = 569 személy, mondta, hogy helyesli azt a bizonyos SZKT döntést.
Nos, ez az 569 az összes 1140-nek a 49,91 százaléka. Itt van a keresett 49 százalék, itt a kapcsolat a két ábra között.
A Szabadság tisztelt olvasója nem hibázott, és jogos volt a kérdése, mert például két dolgot nem közöltünk:
1. A megkérdezett két „generáció" arányát. Mentségünk, hogy nem a mintaeloszlást, hanem azokat az adatokat akartuk elsôsorban közölni, amirôl a kutatás szólt, ennek volt hírértéke napilapban.
2. 15 személy nem adta meg életkorát. Mentségünk az, hogy ismeretlen korúakkal nem foglalkoztunk, amikor a válaszolók kor szerinti eloszlása érdekelt.
A két nemzedéki csoportban helyeslôk részaránya között kimutatott mintegy 10 százaléknyi különbség a valóságban bizonyára „nem annyi". A szám csak irányadó, de a vele végzett további számításaink, amiket mi statisztikai teszteknek vagy szignifikancia teszteknek nevezünk, és aminek a magyarázása meghaladja a Szabadság funkcióit, arra adtak bizonyosságot, hogy nagy valószínûséggel van különbség a két „nemzedék" között. Azaz van különbség abban az értelemben, hogy a 45 éven aluliak között valószínû, hogy nagyobb az SZKT-határozatot helyeslôk aránya.
A hibaszázalék a minta egészének tekintetében mintegy 3 százalék. Ezt a szakma nem nevezi „elhihetôségi" százaléknak, mert nem hitért, hanem mindössze a szakma technikai eszközeivel elérhetô bizonyossági fok mércéje mellett dolgoznak. (Ôszintén szólva, nem szoktunk arra gondolni, hogy, ha a közvélemény-kutatási eredmények „hihetetlennek" tûnnek valakinek, akkor ezért mi felelnénk.)
Ilyen jellegû témában, környezetben és ennyi kérdéssel végeznek telefonos felmérést, mert kis jelentôségûnek tekintik azt a tényt, hogy nincs mindenkinek telefonja. A szakmai tapasztalat azt mutatja, hogy bár a közvetlen (személyes) kérdezés a leghatékonyabb a kérdôívezési módok közül, csaknem olyan hatékony a telefonos is. Nem valószínû, ha csak a telefonnélkülieket kérdeztük volna meg (személyesen találkozva velük), a mostani eredmények ellentettjeire jutottunk volna.
Az olvasó levelétôl függetlenül megragadom az alkalmat arra, hogy ismét, amint már többször megtettem éppen a Szabadságban, tisztelettel arra kérleljem a közönséget, hogy ne higgye minden közvélemény-kutatási eredmény láttán, hogy a kutatók a maguk politikai nézetei szerint alakítják ki — hókusz-pókusz — ezeket az adatokat.
Bármikor, bármilyen adatot ábrákkal és táblázatokkal valóban „ki tudnék találni" — ahogy mondják, „hasból" —, és ha a szakmabelieket nehezebben is, de egy Szabadságnyi közönséget el tudnék ideig-óráig bolondítani vele. Számomra éppen az okozza a szakmai izgalmat és jó közérzetet, hogy ennek ellenére nem teszem. Nincs tétje. Nincs az a politikai irányzat, ami miatt ez megérné. Nem ezért tanuljuk és tanítjuk egyetemi fokon ezt a szakmát: magyar nyelven, Kolozsváron, évek óta.
Az olvasónak és a politizálóknak sajnos nincs más választása, mint hogy többnyire higgyen becsület szóra a közvélemény-kutatónak, mint ahogy az orvosának is hisz, amikor például az felír neki egy gyógyszert. (S a közvélemény-kutatás ráadásul nem is oly életbevágó, mint az orvoslás.) Vannak persze rossz orvosok, kuruzslók, és lehetnek rossz közvélemény-kutatók is. Ettôl még járunk orvoshoz, ha kell, és bízunk, hiszünk...
Az olvasó kérdése jólesett, örvendek, hogy érdeklôdnek a részletek iránt. Sajnos hírlapban a kérdôívezések kapcsán többnyire csak a leszûrt eredményeket közlik, az ott körülményeskedô, nehezen követhetô részletek szaklapba vagy „száraz" kutatásjelentésbe valók.
Amikor ezeket a sorokat írom, a kormány egyelôre elhalasztotta a benzin árának emelését. Mindenkit „megnyugtathatok", hogy ami késik, nem múlik, hiszen (Hofit parafrazálva), amit ott fent elszabnak, annak a pótlására szolgáló anyagot mindig a néppel fizettetik meg. Ez így megy évek óta, mikortól a demokráciának álcázott mocsárban fetrengünk.
Tekintsünk el attól, hogy a kisebbségeknek beígért jogok a mai napig is csak papíron valósultak meg, amikért egyedül az RMDSZ harcol (lásd a német kisebbség hozzáállását egyetemügyben), és lássuk, mi történt a választások óta eltelt két évben. Nem kell megijedni, tisztelt olvasó, nem következik egy hosszú és unalmas elemzés. A válasz sokkal egyszerûbb: napokig lehetne sorolni, mi nem valósult meg a ’96-ban elhangzott ígéretekbôl. Ezeken pedig kár rágódni, mindenki a saját bôrén tapasztalhatta a „jólétet".
A benzin a közeljövôben drágulni fog. A magyarázat: a kiürült állami kasszát valamibôl fel kell tölteni. Azt senki ne kérdezze tôlem, hogy a hatalom tehetetlenségét, ügyefogyottságát, hozzá nem értését vagy nemtörôdömségét, miért nekünk kell megfizetnünk. Én nem tudom, de úgy tûnik, hogy az immár hírhedté vált közlekedési miniszter tudja. Egy tévéadón mosolyogva elárulta, hogy az üzemanyag árának drágítása a legegyszerûbb mód arra, hogy feltöltsék az államkasszát. Ma már senkinek sem kell magyarázni, hogy egy ilyen intézkedés mivel jár. Mégis a hatalmon lévôk azzal nyugtatnak, hogy a benzin árának duplájára emelése nem jelenti az árak megkétszerezôdését. Lehet, igazuk van, de tudatosan nem említik, pedig a termelôk bejelentették, hogy akkor minden árucikk 10–30 százalékkal drágul. Aki kettôig tud számolni, tudja, hogy sok kicsi sokra megy. Mindent összeadva, ismét a nép húzza a rövidebbet. Arra lennék kíváncsi, hogy a kormány mikor döbben rá, hogy meztelen embernek nem lehet a zsebébe nyúlni! Vagy ehhez egy újabb Temesvárra van szükség? Mit szólhat az ember egy olyan 32 éves politikushoz, aki nemes egyszerûséggel kijelenti (Antenna 1, nov. 18.), hogy ô minden áldozatra képes, fizet, amennyit rásóznak, hiszen ô is a lakossághoz tartozik. Az öcskös csak arról feledkezik meg, hogy fizetése húszmillió körül mozog, és ez valószínûleg csak része jövedelmének, míg nagyon sok nyugdíjas ennek még a tizedét sem kapja. Mikor a hatalom arról beszél, hogy az üzemanyag árát az európai normákhoz kell igazítani, az agyvérzés kerülget. Tájainkról elszármazott németországi barátom fél perc alatt kiszámolta, hogy havi keresetébôl 3000 (háromezer) liter (!) benzint vásárolhat, míg egy romániai átlagpolgár bérébôl kb. ennek hét–tíz százalékát. Ennyit az európai normákról.
Ami Európát illeti, ennyire soha nem voltunk távol tôle. Minden nemzetközi szervezet úgy tekint ránk, mint legszegényebb rokonára, akin talán segíteni kellene, de aki sajnos többször is eljásztotta becsületét szemükben. A sok mellébeszélés már itthon sem igen talál meghallgatásra. Egyre többen vesztik türelmüket, egyre többen fognak kivonulni az utcákra. Amíg kilábalunk ebbôl a helyzetbôl, csak egy gondolatot tudok idézni Jules Renard író NAPLÓjából: „Csak egy a kívánságom: mindig legyen annyi kenyerem, hogy adhassak a madaraknak is." A szomorú az, hogy Renard századelôn írt szavait a mai Romániában a legnagyobb aktualitással lehet idézni.
Nem kevesebbet jósol meg Molnár Gusztáv a 22 címû folyóirat november 10–16-i számában megjelent Birodalmak és pszeudobirodalmak címû, H. R. Patapievici szeptemberi tanulmányával vitázó oldalas szövegében (amely mellé a szerkesztôség sietett odabiggyeszteni, hogy nem a véleményét tükrözi!), hogy akárcsak az osztrák birodalom és ennek önálló része, a magyar királyság, a birodalmi, a nagy nemzeti kizárólagosság vonalán haladva jutott el a széthullásig, és hogy ugyanez a sors leselkedik a pszeudobirodalmi allûröket próbálgató, egységes nemzetállamról álmodozó Romániára is. Meglehet, hogy ez az olvasat, így, egyetlen mondatba szorítva, túlságosan sarkítottnak tûnhet, s el kell ismernem, valóban végletes leegyszerûsítése az egyoldalas tanulmánynak, de így talán érthetôbb lesz, miért tartotta szükségesnek a 22 szerkesztôsége az elhatárolódást. Ennek a gondolatnak nemcsak kimondása, hanem sejtetése is fôbenjáró bûnnek számít ebben az országban. Pláne, ha ráadásul még egy magyar is teszi! S valóban, nem Molnárnak kellett volna ezt kimondani. A román gondolkodóknak, tehát értelmiségnek, az igazi román hazafiaknak volna feladata megkongatni a vészharangot! Csakhogy az is tény: az igazi hazafiak kisebbsége talán a hamisítatlan kisebbségünknél is kényesebb és elnémítottabb helyzetben van, s meglehet, nagyobb veszélyben is, hiszen a fôfoglalkozású nemzetféltôk siserehada nyomban rájuk sütheti a hazaáruló bélyeget! Még a kiváló történész, Dinu C. Giurescu sem — akit a szerkesztôség a Molnár-szöveg „ellensúlyozására" kérhetett fel — vonhatja ki magát az agresszív nacionalista pszichózis nyomása alól. Mentségére szolgál, hogy nem mond ellent ugyan Molnárnak, bár azért „jó románként" ô is úgy érzi, nem illeti meg Romániát ez a pszeudobirodalmi címke. Még történelmi adattára sem mond végeredményben ellent Molnárnak. Talán ezért tûnnek végül a témára közvetlenül vonatkozó bizonyítékai szokatlanul átlátszóknak és egyoldalúaknak. Bizonyára ezért érzi szükségét tárgyilagosságára hivatkozni: „Részrehajlás nélkül, megfontoltan vizsgálva az adatokat, azt tapasztaljuk — írja kétoldalas válaszában —, hogy a román állam 1919–1930 között nem folytatott olyan módszeres, összehangolt — kulturális, vallási, gazdasági — asszimilációs politikát, mint amilyent Budapest léptetett életbe 1867 és 1918 között." A vajon kérdésünk mellé feltétlenül odakívánkozik az is: és azután? Giurescu „okosan" errôl nem beszél. Nyilván azért nem, mert ez az idôszak nem illene bele bizonyító igyekezetébe. Különösen, hogy ez a bizonyíték is sántít. Annak ellenére sántít, hogy a bemutatott (és táblázatba is foglalt) adataiból valóban akár ez is kiolvasható: a jelzett periódusban szó sem lehetett asszimilációról, minthogy 1929-ben Erdélyben 192 magyar nyelvû idôszaki kiadvány jelent meg, míg román mindössze 67; de az is, hogy 1931-ben 1872 kisebbségi parókia mûködött ugyancsak Erdélyben. A statisztikusok és közvélemény-kutatók elmaradhatatlan eszköze, a számokkal való játszadozás azért sem mindig szerencsés, mert ezekbôl az adatokból történetesen egészen más is kiolvasható, sôt azt is megkockáztatom, hogyha Trianon elôtt érveltek volna velük, meglehet, másfajta befolyást gyakorolnak a témában tökéletesen tájékozatlan nagyhatalmakra... Ám a fenti adatok további kérdéseket is sugallnak: mirôl gyôzne meg a neves történész, ha a késôbbi összehasonlítást is megteszi? Mondjuk, 1989-ig bezárólag! Sajnos, mi — tapasztalatból és megélt mindennapjainkból — jól tudjuk, hogy mindaz, amit az itt bemutatható számok takarhatnak, egyre nagyobb türelmetlenségrôl vallanának. Minden vonatkozásban és minden területen. Leginkább a nemzeti összetétel tudatos megváltoztatása terén. (Egyetlen példa: 1948-ban a kolozsvári megközelítôen 50–50 százalékos magyar–román lakosságarány mára mintegy 23–77 százalékra alakult.) És ezt a nyilvánvaló arányeltolódást aligha lehetne beállítani a „hagyományos román tolerancia" példájaként. Ellenkezôleg! Inkább azt bizonyítaná, amirôl Molnár beszél. S ezt még akkor is így igaz, ha most Európa és a világ felé azt lobogtatják, hogy a romániai magyarság képviselete soha nem tapasztalt arányú a román parlamentben. Sôt! A kormányban is. Ami igaz is, csak az a baja, hogy ez is pszeudobirodalmi célt elfedô kirakat.
A kormányban maradás vagy kilépés kérdése a mai napig is aktuális problémája az erdélyi magyarságnak. Szinte már nevetségesnek tûnik a Szövetségi Küldöttek Tanácsának az a határozatlansága, amellyel ezt a kérdést „intézi", elodázza. Az októberi határozatával ellentmond a szeptember 5-i határozatának, melyben határozottan kiállt a kolozsvári magyar egyetem létesítése mellett, és annak elutasítása esetén az azonnali kilépést helyezte kilátásba, ahogy azt az RMDSZ Kolozs megyei vezetôsége is határozatban leszögezte.
Statisztikai „felmérés" is készült, mely szerint a kolozsváriaknak majdnem fele, 49%-a a bennmaradás mellett állt ki, és csak 27%-a akarja a kilépést a koalíciós kormányból, tehát a Kolozs megyei vezetôség nem képviseli a tagság többségének az akaratát, sôt az országos vezetôséggel sem ért egyet. Diverzionizmus? És mindezt az eredményt 1140 alany véleményére alapozzák.
Ezek után idézem egykori professzorom, a Ferenc József Tudományegyetem statisztikai tanszék professzorának Kislégi Nagy Dénesnek szellemes megjegyzését saját tantárgyáról: A statisztika az a tudomány, mellyel mindent be lehet bizonyítani, sôt annak ellenkezôjét is.
Kérdés, hogyan választották ki az alanyokat a mi esetünkben. Ha valaki a saját véleményét akarja bizonyítani, elsôsorban azokat kérdezi, akikrôl tudja, hogy vele egy véleményen vannak. A kérdezô nagyon is befolyásolhatja a kérdezetteket. Általában nálunk az emberek még nincsenek a szabad vélemény-nyilvánításhoz hozzászokva. Elsô pillanatban többnyire sokkolódnak. Folytathatnám a viszonyítási alap megválasztásával is, amit majd a bentmaradásunk miatt elvesztett választások után fognak magyarázatként felhasználni. Például ha egy ország (nem Románia!) 1952-ben elkezd autóbuszt gyártani, és legyárt 10 db-t, 1970-ben 100 db-t), ez 1000%-os növekedés, 1989-ben 200 db-t, ez ismét 200%-os növekedés, de 1998-ban csak 150 db-t, ez 25%-os csökkenést jelentene. Ha mindenképpen a növekedést akarom bizonyítani, akkor 1952-höz 1500%-os, 1970-hez viszonyítja pedig 150%-os növekedésrôl beszélek, 1989-rôl hallgatok. Nehogy próféciám beteljesedjék, és a következô választásnál a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt se érjük el.
Még nem késô, még kiléphetünk!
Fekete Volgával indulunk 17 órakor az elsô munkanap után, az Állami Monopolellenes Bizottság székhelyétôl a szálloda felé. Az intézmény fôbejáratánál rengeteg árus, magán kiskereskedô próbálja eladni áruit. Fehérnemû nagy választékban, férfi- nôi, gyerekkonfekció, cipôk, élelmiszer, kozmetikai cikkek, gyógyszerek, szenzációs minôségû külföldi teák, ékszerek, italok, friss kenyér stb. kapható. Itt az árak több mint 25%-kal kisebbek, mint a volt GUM és ZUM üzletekben, amelyeket fölparcelláztak, és sok száz magánszemélynek bérbe adtak. A kereskedelemben, az a véleményem, hogy a privatizációval nagyon sokan dolgoznak, talán túl sokan, és mivel nem bíznak az emberekben, itt fôleg a lopásra gondolok, egy kis, 6-8 négyzetméteres helyen ketten, sôt hárman is tevékenykednek. Az AMB bejáratánál veszek 13 USD-ért egy kanadai XXL méretû dzsekit, Kámaszutra teát és egy tajwani hajkefét, ami masszíroz és ergonomikus nyele van. A kollégám a drágakövek illetve a külföldi fagylaltok felé fordul, de vesz bangladesi fehér nemût és egy varrógépet, valamint tibeti teát és olasz fagylaltot.
A fekete Volga sofôrje irigyen figyeli költekezésünket, hogy mennyi pénzünk van. Mondja, hogy fáradt, fél hatkor véget ér a munkaideje, és céloz arra, hogy induljunk már. Kollégám 100 rubelt ad neki, én két csomag amerikai cigarettát. Ettôl visszanyeri munkakedvét, és minden O. K. Kivisz egy külvárosi nagypiacra, olyan tíz km távolságra, ahol látjuk, hogy vásárolnak a külvárosi tömbházak lakói, a moszkvai munkások, kiskereskedôk, a szolgáltatásokban dolgozók. Ide még visszatérünk, döntünk, mert a Kievszkaja piac óriási vásár színtere, ahol meg lehet hallgatni a szabad piac és az árak üzenetét, látható az árfelszabadítás eredménye, és a vásárlóerôrôl, áruszerkezetrôl is kapunk információt és valódi képet.
Tanároknak, tanítóknak, kishivatalnokoknak és állami alkalmazottaknak nemcsak hogy kicsi a fizetésük (70 USD alatt havonta), hanem a fizetéseket késve adják, és sok kormányzóságban 3-4 hónap késéssel is. Sok volt állami vagy félmagán vállalat a fizetést természetben adja: fehérnemût, detergenst, szappant, italt vagy más használati árut kap a dolgozó a cash helyett. Olvasom a két ingyen osztogatott szállodai újságban, hogy: Altajban a tanárok ezentúl vodkában kapják fizetésüket, mivel üresen tátong az új orosz kormány központi pénzesládája.
Amíg nem csikarják ki a szövetségi kormánytól a pénzt, 8000 tanár fejenként havi 15 üveg vodkát kap fizetés gyanánt. Ezek a tanárok és tanítók már március óta nem kaptak készpénzfizetést az Altaj-hegységben. Egy üveg vodka, fél liter, a szabad piacon 12–35 rubel között mozog, ha 40 fokos és normál minôségû. A jobb minôségû 45–52 fokos vodka ára már meghaladja a 70 rubelt is, ha márkás. Viszont ezt a nemzeti italt is óriási mértékben hamisítják. Errôl este gyôzödtünk meg, amikor az utcán árulják ezt az italt, és meg-megszólítanak, hogy kell-e moszkvai vodka 12 rubelért, bár ugyanaz a címkéjû száz méterrel távolabb 32 rubel és a szállodában 34–37 rubel. Megkóstolva rájövünk arra, hogy szeszbôl készült híg gabonapálinka volt. A kormány szeptembertôl ígéri, hogy kifizeti a tanárok elmaradt fizetését az Altajban. Az elmaradás a sajtó szerint több mint 40 millió rubel, ami 2,1 millió USD. Ezen a vidéken egy ideig toalettpapírral fizették a pedagógusokat, de ezt a természetbeni juttatást visszautasították. A toalettpapír a központi intézmények mellékhelyiségeiben abszolút hiánycikk. Régi nevû, de új fejlécû újságok találhatók nagy mennyiségben a nyitott kabinokban, ahol csak szimpla porcelánkagyló van.
Az új orosz kormány örökölt Kirienkótól egy több hónapos bér- és nyugdíjhátralékot 1998 márciusától, ami a statisztikák szerint rubelben 36–37 milliárd és 2,1 milliárd USD. Az újdonság az, és a válságra jellemzô, hogy magáncégeknek is vannak elmaradásai az alkalmazottakkal szemben. A kötelezettségek be nem tartása tehát eléggé általános, a magántôkével mûködô kereskedelmi társaságok is melltartókat és nôi nadrágokat ajánlanak fel készpénz helyett. „Ez a szociális empátia" mint cselekvô viszonyulás az átmenet sokszínû bajaihoz, új probléma Romániához viszonyítva. Etikailag furcsa és igazságtalan, hogy sok ezer bankigazgató havi 4–5 ezer USD-t is keres, míg a kisfizetésû pedagógusok és családtagjaik az utcán árulják a pénz helyett kapott vodkát, fehérnemût vagy törülközôt. Véleményem szerint az emberek egymással szembeni negatív érzelmei és reakciói súlyosbodni fognak, ami gátolja a haladást és a civil intézmények kiépítését.
Az egyenlôtlenségek és aránytalanságok itt a moszkvai piacokon nyilvánvalóbbak, mint Bukarestben, ezért este elidulunk a központi kivilágított ultramodern üzletekbe, ezüst- és aranymûveseket, optikusokat és ékszerészeket-órásokat látogatni. Az arany grammja 140 rubeltôl (8,5–9 USD) 250–260 rubelig terjed. Nem használják a karátot, hanem más mértékrendszert. A kiszolgálás és kínálat olyan, mint Párizsban, a vásárló viszont kevés. Orosz órákat nem lehet kapni, csak elvétve maradt még egy-két, valószínûleg hibás példány. Pont 25 évvel ezelôtt vettem itt egy csergôórát, ami még megy, akkor 4,5 rubel volt, most orosz mechanikus csergôóra nincs, a gyár nem termel, fizetésképtelen, és átszervezik. Kapható viszont kínai csergôóra, ami sokkal drágább, mint Romániában: 12–13 dollár darabja. Az egész órapiacot a japán áruk dominálják, kvarcóra kilóra vehetô óriási választékban.
Drágakövek, féldrágakövek, ékszerek rengeteg helyen kaphatók. Alkudni mindenütt lehet, 10–20% diszkont teljesen normális. A korall, onix, borostyánkô stb. szépen kidolgozva lényegesen olcsóbb, mint nálunk, és malachitkombinációk is vannak, arhangelszki angyalokkal, ezt láttam két miniszterhelyettes asztalán is: az angyal a nagy ortodox kereszttel a kezében. Az ortodox templomok tele vannak, szombat-vasárnap naponta háromszor is van szertartás. Már a bejáratnál árulják a réz, tombák meg fa kegytárgyakat, amelyek drágák, de elfogadnak minden valutát. Ikonokat is árulnak, nagyon sok a fiatal, aki ki- és beáramlik a templomokba, és jönnek a külföldi diákok is. Az ortodox papok egyfolytában miséznek, és véleményem szerint nagyon számítanak az adományokra. Sok gyertya, képeslap, feszület várja a vásárlókat naponta 16–18 órán át. A papok között nagyon sok a fiatal, egyfolytában folyik a tömjénezés fûtés helyett. Minden jel arra mutat, hogy szakítottak a buharini és részben sztálini ateista politikával, a permanens forradalom eszméivel, és a világforradalom perspektívájával. Ezek helyett a nyugati államok, elsôsorban Németország anyagi segítségére várnak. Ha sikerül külföldi tôkével stabilizálni, akkor megvan az esély az orosz kapitalizmusnak a terjeszkedésére is. Az orosz gazdaság konszolidációja is a nyugati dollármilliárdoktól függ. Kérdés, hogy lesz-e a nyugatiaknak elég tôkeereje és bátorsága, hogy felvásárolják a labilis jogviszonyok között Oroszország technikailag lemaradt vállalatait és bankjait. Jelenleg Oroszország vívódik a nyugatos politika utánzása és a nagyhatalmi önállósulni próbáló nacionalista politika között. Ez a vergôdés mintha visszaidézné a századelô (1905–1915) cári politikáját, viszont ez nem sikertelenség, hanem az orosz politika természetes túlélési stratégiája. A történelmi analógia azért is érdekes, mert az orosz nép és társadalom minôsége keveset változott négy generáció alatt. Véleményem szerint az oroszok nem bírhatják sokáig a presztízsvesztést, és újra fogják alapozni a birodalmat ukránokkal, fehéroroszokkal, szerbekkel és az ázsiai 6–7 elmaradott volt szocialista köztársasággal. Este lett közben, 9 óra elmúlt, és betérnénk vacsorázni, sok a McDonald’s étterem és pizzaárus, gyönyörû helyiségekkel, központi, tiszta, kellemes, meleg teremmel. Egy negyed pizza, a legolcsóbb, szalámival és valami gyenge minôségû sajttal 22 rubel, egy pohár cola 9 rubel, egy ilyen vékony vacsora 2 USD. Egy rendes vendéglôben egy sült, saláta és sör meghaladja a 6–7 dollárt borravaló nélkül. Az utcán viszont egy káposztás, sajtos, húsos vagy a legolcsóbb krumplis pirog, csak 4–5 rubel, frissen nagyon jó és egy olcsó sörrel kevesebb mint 70–80 cent.
A központban viszont, elit helyek közelében nincs pirog, ez csak a külvárosi piacokon kapható, a higiéniai állapotok viszont olyanok, mint a Bukarest környéki vásárokon vagy harminc évvel ezelôtt. Általában baj van a csatornázással, alig mûködik, az esôvíz nem folyik le, ezért sár van a külvárosokban. Az utcán kapható tôkehús, rengeteg fajta hal, kimért vaj, déli gyümölcs, kétes kinézésû kolbász és hentesárú és több fajta kimért kenyér. Az emberek esznek-isznak, kiabálnak, rosszul öltözöttek, és alig található gondozott, kitakarított cipôjû polgár.
Szóba elegyedünk a szállodában a takarítónôkkel, a felvigyázóval, a sofôrjeinkkel és a számunkra kijelölt fiatal egyetemistával, aki értünk jön, és követ minden irodába, minden osztályra, ahol a demonopolizációt és következményeit tárgyaljuk. Mind az öten azt állítják, hogy ezelôtt tíz évvel jobb volt az életszínvonal, és nem volt ilyen létbizonytalanság. Az október 16-i kormányváltás után van új kormánylista, új csapat, de nincs egy tiszta kép arról, mi lesz a télen, és mi lesz az elmaradt fizetésekkel, az indexálásokkal a nagy infláció után, ami Kirienko menesztése óta újra felpörgött. Tisztázatlan az állam szerepe az átmeneti korszakban, az állam és civil társadalom közötti viszony, mert ha tényleg beindul a reform és a demonopolizáció, hogy jöjjön a nyugati pénz, az ÁR, amit az oroszoknak fizetniük kell a reformokért és a hetven év passzivitásért, túl nagy ahhoz, hogy a végén féleredményekkel is megelégedjenek. A megkérdezett egyének mind elégedetlenek, és visszasírják az 1989. elôtti állapotokat. Szidják a két utolsó izraelita származású miniszterelnököt: Kirienkót és Primakovot. A Jelcin utáni Oroszország, ha a piacgazdaságot választja is, nem mondhat le az állami beavatkozás antiliberális doktrénájáról, mert itt a piac óriási szegmentumai még nem konkurenciálisak, és az állam adminisztrálja az árakat. Az állami monopóliumok listáját, ahol a fô tevékenység a monopolellenes céltudatos akció lenne (!), hiába kértem, nem kaphattam meg.
Elhanyagolt intézményeink egyike az Agrokémiai és Talajtani Kutatóközpont. Tevékenységérôl érdeklôdve megtudtuk, hogy szerény státusa ellenére itt komoly munka folyik. A kutatóközpont 1963-ban alakult. Jelenlegi igazgatója dr. Petru Gus, a kolozsvári Agrártudományi Egyetem elôadótanára, a mezôgazdasági kar dékánja, 1968-ban került a vállalathoz. A közérdekû állami intézmény az 1975/151-es törvény alapján a megyei Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Vezérigazgatóság szakkirendeltségeként mûködik. Tevékenységi területei: a talaj termékenységének vizsgálata és növelése, a földállomány feljavítása, a környezetvédelmi elôírások betartásával.
Az intézménynek jelenleg 27 alkalmazottja van: 15 felsôfokú végzettségû (9 agrármérnök, 2 vegyészmérnök, 2 geomorfológus, 2 közgazdász), 12 középfokú végzettségû. Az átlagéletkor 35 év. Az intézménynek szerzôdéses alkalmazottjai is voltak, akik a 18-as számú földtörvény értelmében a birtokba helyezést irányították. Intézményüknek ezt a tevékenységét és a polgári szerzôdéssel dolgozók munkaviszonyát a Kataszteri Hivatal a Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Vezérigazgatóság és a Prefekúra rendeletére pénzhiány miatt beszüntette.
A kutatóközpont tevékenysége során a községi polgármesteri hivatalokkal, a Kolozs és Beszterce-Naszód megyei mezôgazdasági vezérigazgatóságokkal mûködik együtt. Agrokémiai és talajtani vizsgálatokat végeznek, melyek eredményeit tanulmányok és térképek formájában dolgozzák fel. Az agrokémiai vizsgálatokat magántermelôk, szövetkezetek, többségébebn állami tulajdonú vállalatok kérésére végzik. A munkálatok elkezdése megrendelés alapján történik.
Elsôként talajmintát gyûjtenek a vizsgált területrôl, majd egy jól felszerelt laboratóriumban meghatározzák a savasságot, a nitrogén-, foszfor-, kálium- és humusztartalmat. Az irodai munkák során a kapott eredmények értelmezése és az ezzel kapcsolatban adható javaslatok megfogalmazása következik. 3 térképet készítenek, amelyek a vizsgált területet ábrázolják savasság-, foszfor-, illetve káliumtartalom szerint.
A különösen savas, terméketlen területek feljavításához szükséges mésztartalmú anyagok beszerzését és alkalmazását — a jelenlegi törvények alapján — az államnak kell támogatnia. Ehhez elôzetesen agrokémiai vizsgálatot kell megrendelni, amely pontosan meghatározza a feljavítandó földterületet és a felhasználásra kerülô anyagmennyiséget. Kolozs megye területének csaknem 49 százalékán (amelybôl 48% szántóföld) szükség volna ezekre a munkálatokra, amelyek eredményeként semleges kémhatású, megfelelô nitrogéntartalmú talaj nyerhetô.
Az agrokémiai vizsgálat ára hektáronként 10-15 ezer lej, ennek ellenére a termelôk többsége nem igényli ezt a szolgáltatást. A megrendelôk közül pedig sokan a munka elvégzése után nem fizetnek. Az intézményhez számos község és cég tartozik, összesen 42 680 000 lej értékben, közöttük Borsaújfalu, Ördöngösfüzes, Kackó, a cegei Agromec és a dési Lubrimex.
Szintén lényeges feladata az intézménynek a talajtani vizsgálatok elvégzése és a talajfeljavítási programok kidolgozása. A talajokat különbözô típusok szerint osztályozzák, meghatározzák a talaj minôségét befolyásoló környezeti tényezôket, a talaj feljavítási lehetôségeit, és a termesztett növények tápanyagigényének figyelembevételével különbözô vetési struktúrákat javasolnak. Számítógépes adatfeldolgozás segítségével minden egyes parcellát külön minôségi osztályba sorolnak. Az osztályozás a termôföld értékének a meghatározását szolgálja. A jövôben bevezetendô mezôgazdasági adó meghatározásánál, illetve bérlet esetében ennek meghatározó szerepe lesz. Ezt figyelembe kell venni a mezôgazdaságból kivont területek esetében is.
Az 1996/7-es ingatlannyilvántartási és kataszteri törvény 13. szakasza különben elôírja: a talajtani és agrokémiai vizsgálatokat periodikusan 10, illetve 4 évenként kötelezôen el kell végezni. A talajtani vizsgálatok költségeit — a törvény elôírása szerint — a Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium fedezi. A valóságban erre kevés a pénz: az intézmény anyagi helyzete válságosnak mondható. Értékes adatbázisa nincs kellôképpen kihasználva, sôt ennek jelentôségét mellôzik, elhanyagolják.
Az igazgató tájékoztatása szerint abban lehet bízni, hogy idôvel megalakul az Országos Szaktanácsadói Hálózat, amely átvenné a kutatóközpont adatbázisát. Fontos azonban, hogy a gazdák rájöjjenek ennek a szolgáltatásnak a jelentôségére, igényeljék azt. Hathatós állami támogatás nélkül azonban a kutatóközpont munkája elképzelhetetlen.
Az érdekeltek a Fagului utca 1 szám alatt székelô kutatóközponthoz fordulhatnak (OSPA, tel.: 144-237).
A világháború kitörésének hírét — elsôsorban a hivatalos propagandának köszönhetôen — Erdély-szerte örömmel fogadta a lakosság. Az elsô, lázas hangulatú napokban „éjjeli két óráig óriási tömeg járta be a várost, a katonazenekarok pedig impozáns kitartással kísérték". Lukács Miklós györgyfalvi lakos úgy emlékezik vissza, hogy szerte az utcákon, vendéglôkben „az emberek mulattak, énekeltek". A bakák bevonultak, szaporodtak a fekete ruhák, a lelkesedés abbamaradt, és „hivatalos" elvárássá lett a visszafogott életmód. Ennek ellenére, ifjúkori emlékeire hivatkozva Passuth László állítja, hogy „nem volt semmiféle társadalmi propaganda abban a tekintetben, hogy ne élje mindenki — aki még, vagy már itthon maradhatott a maga békés, mindennapi életét". Úgy tûnik, a források ôt igazolják: már a mozgósítás másnapján kinyitott a sétatéri kioszk, ideális alkalmat kínálva a nyári mulatságokhoz.
A megváltozott „külsô körülmények" miatt az itthoniak különbözô jogcímeket kerestek a „belsô", megszokott életvitel folytatására. Kezdetben az elképzelt „rövid háború", úgymond, nem indokolta a hátország áthangolódását. Majd hónapok múltán is került újabb — mindkét „fél" számára elfogadható — mentséget találni, a „nehéz idôkhöz" nem éppen méltó életmódra: „ha a fáradt, sebesült katonák hazajönnek pihenni, ne lássanak itthon is komor arcokat".
Ugyanakkor azok, akik pénzzel a zsebükben néhány hetes szabadságra tértek haza, unták a moralistákat, szórakozásra vágytak. A háború harmadik-negyedik évétôl a régi jogcímek lassan elkoptak, feledésbe mentek. Egyre kevesebbek számára volt meglepô, hogy „...mindenki mulatni akart. Önmagáért. Lázasan, sietve és mohón".
Ezerkilencszáztizennégy ôszén még diszkrét reklám csábítja a kolozsváriakat az újonnan gazdát cserélt Központi Szállodába: „A vendéglô már megnyílt, s az Erfurt-féle illatos villásreggeli már párolog". A szemet-szájat ingerlô vendéglôi ételkínálat többnyire csupán elôjátéka volt az „azt követô" mulatságnak. Még a viszonylagos élelmiszerhiány idôszakában is szokványos esti program volt egy-egy disznótoros vacsora az Erzsébet mulatóban, az Illyés kertben vagy a Kisfaludy vendéglôben. A Honvéd utcai „flekkenkirály" ízletes fatányérosát ajánlva, rendszeresen kérte „a közönség szíves pártfogását".
Az esti-éjszakai szórakozás kulturált formájának központi eleme volt a tánc. A háború negyedik évében már semmi különös nincs abban, hogy az itthoniak „táncolnak estérôl estére, míg homályos mulatókba szorítja a makacs vidámakat a záróra". A táncolni tudás a társasági élet szerves tartozéka volt, s mint ilyen, minôségi mûvelése megfelelô felkészülést igényelt. A tánctanulás szervezett formájának a Monarchia embere különös figyelmet szentelt. 1916 májusában a Bánffy-palotában tartott nyolchetes tanfolyam során Major József táncmesternek „sikerült egységes, összhangzatos tánckarba foglalnia a kor, hajlam, tehetség és zeneérzék tekintetében annyira különbözô pajzán elemeket". Ennek ellenére nemegyszer történt meg, hogy inkább a pajzánság, mint a tánctudás volt a domináns a fiatal „elemek" nyilvános viselkedésében.
Egy-egy táncmulatság során „mely amúgy szárazon nem esik jól, a bemelegedett legények még iszogattak hozzá néhány kortyot a szeszes italból". Elôfordult, hogy a feltüzesedett legények „talán a babájuk miatti féltékenységbôl pörölni kezdtek egymással, és a szóharc csakhamar ökölharccá változott". Az erôszakba torkollott mulatságok inkább a külvárosi részeken voltak gyakoribbak. Félreesôbb helyszíneken intézték el hagyományos nézetkülönbségeiket a Honvéd és a Magyar utcai, illetve a bácsi legények is.
Az egész várost felbolydította az 1917 januárjában bevezetett záróra- rendelet. Ezt követôen a színházban alig néhány ember jelent meg, mert utána a szokásos vendéglôi vacsorára így nem maradt volna elegendô idô — a kolozsváriak inkább a mûvelôdésrôl mondtak le. A közvélemény szószólójaként a helyi sajtó fontos problémaként kezelte az ügyet, és keményen bírálta a hivatalos intézkedést is: „a 11 órai lefekvés lehet az álláspontja egy elvontan gondolkozó teoretikus erénycsôsznek, de Kolozsvár város fejlôdô, pezsgô élete nem tûrhet ilyen korlátozást, mely az idegenforgalmat is károsan érinti". Ezúttal is igazolást nyert tehát, hogy a város „belsô" életének léteznek intimként kezelt szférái, melyek valójában teljesen nyilvános, sôt nyilvánvaló cselekedetek halmazai voltak. Ezeket körömszakadtáig védte a közvélemény, és még — a különben könyörtelen — cenzori ceruza sem merte áthúzni a szókimondó cikket. Amint az a kávéházak esetében is kiderült, a központi intézkedés szigorát indokolatlannak értékelte a közvélemény, és hosszabb távon kudarcot vallott. Az elit vendéglôk jóval túllépték az elôírt maximális nyitvatartási idôpontot, és az éjszakai mulatók változatos szolgáltatásaira továbbra is igényt tartottak a kolozsváriak — bár itt a megkülönböztetés már szembetûnô. Az elôkelô mulatók kihágásaival szemben elnézô sajtó az „alsóbb rétegek" éjszakai szórakozóhelyeit kíméletlenül ostorozza: „A rossz hírû mulatókat, lebujokat — amelyek felett amúgy is lehetetlen gondos felügyeletet gyakorolni — be kell csukni". A kétes hírû, hajnalig nyitva tartó mulatóhelyek a razziák esetén bírságot fizettek, vagy idôlegesen bezártak — de mûködésüket a hivatalos szervek sem tudták megakadályozni. Az „áldatlan" állapotok miatt a hírlapok rendszeresen bírálták a városi rendôrség munkáját, megállapítva, hogy „a hatóság évekig tûrte ezeket az állapotokat anélkül, hogy cirkulusaikat bár a legenyhébb formában is zavarta volna". A rendôri tevékenység alacsony hatékonyságának alapvetôen két oka volt: egyrészt a szûkös állomány, másrészt a hatalmas munka (a rengeteg korrupt tulajdonos közül egy-kettô „lebuktatása" jelentéktelen eredménynek számított). Kevésbé valószínû — bár elméletileg lehetséges — az az indoklás, miszerint a nagy forgalmú lokálok magas adóval „járultak hozzá" a város költségvetéséhez, így a hatóság elnézôbb volt velük szemben.
Számos katonatiszt tartózkodott rövidebb-hosszabb ideig a városban, kik jelentôs mértékben hozzájárultak az éjszakai élet iránti igény ugrásszerû megnövekedéséhez. „Az utcán kiképzô tisztek nôk után vadásznak, este a fénybe borított város mulatni kezd. A zene harsog, az ölek kitárulnak, és csókmocsokban fürdik asszony-férfi" — számol be a világháborús Kolozsvár hangulatáról az akkor még katolikus plébános, Nyírô József. 1917 ôszén Passuth Lászlónak egyetemi polgárként szintén alkalma nyílott kikapósabb kollégái társaságában betekinteni Kolozsvár éjszakai életébe. Egy ilyen alkalommal az egyetemtôl kôhajításnyira levô Búza utcai lebujt látogatták meg, hol füstben és félhomályban „a lányok félelmes tarkaságukban, félittasan a verkli ütemére táncoltak". Máskor éppen „harsogó villanyfény" szükségeltetett ahhoz, hogy a magukat felkínáló hölgyek mûsora „az üzleties s minden bizonnyal szenvedélyes leszbikus jelenet" hatással legyen a vendégekre. Az ilyen jellegû mulatókban egészen hétköznapi volt a klienseket csábító pincérlányok látványa, kik „a legdurvább zsarolásokat követték el a közönséggel szemben". Persze, „könnyû Katit táncba vinni, ha hagyja" alapon, sôt ha kifejezetten akarja is, érthetô az iparág virágzása. A „vigilens" újságíró-nyomozók gyakran azt is tudni vélték, hogy mi áll e jelenség hátterében: a kocsmatulajdonos, ki másodállásban kerítônô, kiszolgálólányokként alkalmazza a serdülô hajadonokat, valójában pedig a legocsmányabb üzelmekre használja fel a szerencsétlen teremtéseket.
A mulatságok hierarchiájának ellenpólusa sem volt mentes a visszás helyzetektôl. A hírlapok hasábjain több ironikus hangú beszámoló jelent meg az arisztokraták külsôségekkel teli, unalmas ünnepi rendezvényeirôl. Egy ilyen bál alkalmával, melyen részt vett Albrecht fôherceg is, az igen gyenge mûsor mellett giccses ruhák és csillogó ékszerek egész arzenálját vonultatták fel a vendégek. Az újságírói vélemény magáért beszél: „(...) ennél nívótlanabb valamit, még nem éltünk a háború alatt". Egy másik — igaz, egyre ritkuló — jelenség, melyre érzékenyen reagált a „közvélemény tükre", a nemesi társadalom kasztszerû viselkedése volt. Még 1918-ban is elôfordult, hogy a bálok alkalmával a „negyedik valcer után a grófok és mágnások a szeparéban folytatták mulatozásukat, elkülönítve magukat a nem nemesi — de úri — társaságtól".
A világháború idején az általános társadalmi normarendszerbe nem illô mulatságok mellett Kolozsvár mindennapjai „kedves és szolid" rendezvényekben is bôvelkedtek. A cigányzenekar koncertjét a vármegyeházán többször is megismételték, mert a szervezôk „nem tudtak ellenállni az általános óhajnak". A mûélvezet hangulatát pedig az ilyenkor elmaradhatatlan büfé nyalánkságai (sóskifli, császárzsemle, italok) csak fokozni tudták.
Rendkívül népszerû volt a korabeli kabarémûfaj is. A hadüzenet híre korántsem sokkolta a kolozsváriakat, izgalmat inkább az okozott, hogy „miért maradt el a júl. 29-i elôadás". A szervezôk nevében magyarázkodó sajtó megnyugtatja a közönséget: „A háborús világ szele meglegyintette a népszerû Faragó-kabarét is, amelynek több tagját elszólította a mozgósítás, s ezért egy napig szüneteltek az elôadások. Ma este teljesen újjászervezett társulattal újra megnyílik a pompás kabaré." A többnyire pozitív kritika egy mondatban elintézi az elôadások jótékony jellegét, majd részletesen elemzi a szereplôk teljesítményét és a repertoárt. A mûsorból nem hiányozhattak a tréfás dalok, magyar nóták, humoros jelenetek, énekduettek és a tánc zongorakísérettel. A hátország lakói, ha netán évközben nem mulatták ki magukat, szilveszter éjszakáján ezt nem mulasztották el megtenni. Az esti kabaréelôadás iránt „minden mértéket meghaladott az érdeklôdés", a jegyek minden évben már napokkal elôtte elfogytak. Éjszaka pedig „Kolozsvárra költözött a pesti kávéház híres hangulata: a mulatóhelyekre özönlô urak és hölgyek ijedt szemmel néztek körül »Istenem, vajon lesz-e hely, ahova leülhetünk?« A hölgyek cicomás ruhái kiegészítették a jólét, a gondtalanság, az emberi boldogság képét. Mintát küldött a pezsgôs asztalokhoz az a kaszt, amely nem érzi a három keserves esztendô terhét."
A tárgyalt idôszak nyári szezonjaiban a leglátogatottabb szórakozóhely a Biasini Orfeum volt, mely a mulatók népszerûségi hierarchiájában a New York helyét foglalta el. A választékos programajánlat, az ízletes menü és nem utolsósorban a jó menedzselése biztos sikert szavatolt. Az Újság cikkírója szerint is „az agilis igazgatóságnak köszönhetô, hogy Biasini ma Kolozsvár egyik legkedveltebb szórakozóhelye". A júniustól szeptemberig nyitva tartó mulató ötletes reklámjai (pl.: „A Biasini Orfeum nem szorul reklámra"), a különben közömbös polgárok érdeklôdését is felkeltették, és szokatlanul nagy tömeget mozgattak meg. Gyárfás Dezsô mûvésztársulatának elôadásáról „százával ment vissza a közönség, aki nem gondoskodott elôre a jegyérôl". A választékos mûsor (kabaré, bohózat, kuplék, versek) és a külföldi sztárvendégek fellépései, a hangutánzók, a cseréptörôk, a „kígyóember", és más „világvárosi számok" az egész várost hetekig lázban tartották. A lakosság egybehangzó véleménye szerint, „békeidôben a legszínvonalasabb mûsorok sem érték el a mostaniak nívóját".
(Folytatjuk)
Adrian Severint és Adrian Vilãut a Demokrata Párt (DP) szombati országos értekezletén, a párt állandó bürójának a javaslatára kizárták soraikból, mivel a DP vezetôsége szerint a két politikus több alkalommal megszegte a párt alapszabályzatát. Az állandó büró azzal motiválta döntését, hogy Adrian Severin sajtónyilatkozataiban a párt általános képét sértô álláspontnak adott hangot. Adrian Vilãunak többek között azt róják fel, hogy a párt vezetôsége elôtt titokban tartotta szekuritátés múltját.
Severin a sajtónak nyilatkozva rámutatott: kizárásával a pártból „eltûnik" az utolsó személy is, aki részt vett az elsô alapszabályzatok kidolgozásában, és jelen volt a különbözô platformok kialakulásánál. A DP volt alelnöke hangsúlyozta, hogy egy pillanatig sem volt szándékában támadni Petre Roman pártelnököt, és határozottan elutasította az ellene felhozott vádakat. Severin ugyanakkor kiemelte: nem érzi magát hibásnak a nyilatkozataiban mondottak miatt, amelyeket szerinte mások is megtettek, de nem vállalták nyilvánosan véleményüket, és hogy megôrizzék tisztségüket, inkább titokban adtak hangot meggyôzôdésüknek. Petre Roman kijelentette: nem tudja tovább tûrni Adrian Severin magatartását, akinek szándéka az volt, hogy válsághelyzetet teremtsen a párton belül. A két politikus kizárását követôen Octavian Stireanu szenátor is benyújtotta lemondását a pártból.
A Mátyás-szobor környéke már hosszú idô óta virágok nélkül, letaposott fûvel fogadja a látogatót. Molnos Lajos RMDSZ-tanácsos már több ízben felhozta az ügyet a városi tanácsban, és kérte, mihamarabb ültessenek virágokat és füvet.
Lapunknak nyilatkozva Grigore Dejeu alpolgármester elmondta: a Mátyás-szobor körüli terület rendbehozatala a polgármesteri hivatal és a Közterület-fenntartó Vállalat e havi munkatervében szerepel. A szobor köré rózsákat szándékoznak ültetni. „Nem kell aggódni, nem nemzeti színekben pompázó rózsákkal fogjuk meglepni a kolozsváriakat. Csupán azért, mert nincsenek kék rózsák." — mondta a környezetvédô alpolgármester.
A suceavai ukránok kétnyelvû táblák elhelyezését kérik a román–ukrán iskolák homlokzatán. A Romániai Ukránok Egyesületének titkára, Corneliu Regus példának azokat a máramarosi ukrán többségû falvakat hozta fel, ahol már bevezették a kétnyelvû feliratozást. Ugyanakkor Regus azt is elmondta, hogy Ukrajnában, fôleg a román határ közelében, az iskolák többségén kétnyelvû tábla látható.
Huszonöt százalékos inflációra számít Romániában jövôre az ország központi Bankja. Az idei drágulást esetleg 45 százalék alatt sikerült tartani — mondta a pénzintézet kormányzója.
Mugur Isãrescu szerint a lej romlásának mértéke éves szinten így 30–31 százalék lesz 1999-ben, feltéve, hogy a fizetési mérleg hiányát is sikerül egymilliárd dollárnak megfelelô összeggel lefaragni. Szükségesnek tartja továbbá a strukturális reformok ütemes végrehajtását, a privatizáció felpörgetését és egy szigorú pénzpolitika véghezvitelét is.
Verestóy Attila szenátor arra kérte a román hírszerzô szolgálatot, hogy vizsgálja ki a Nagyrománia Párt róla terjesztett fegyvercsempészési vádjait.
A román sajtóban mintegy két hónapja idôrôl idôre írások jelentek meg arról, hogy Verestóy szenátor fegyvercsempészési ügybe keveredett. Hamarosan színre lépett a szélsôségesen nacionalista Nagy-Románia Párt is, közölte, hogy az állítólagos fegyvercsempészésrôl bizonyítékai vannak. Az NRP egyik parlamenti képviselônôje, Daniela Buruianã elôállt a bizonyítékkal is: egy videokazettával, amelyen a belügyminisztérium hírszerzô szolgálatának egyik volt besúgója vádolja a szenátort illegális fegyverkereskedelemmel.
Verestóy szenátor a román hírszerzô szolgálattól kérte a vádak kivizsgálását. Az SRI egyidejûleg a képviselônôtôl is megkapta a kazettát. Az SRI vezetôje úgy nyilatkozott, hogy a kért vizsgálatot elvégzik, s annak eredményérôl a parlament illetékes bizottságát tájékoztatják.
„Az eddigi vizsgálatok máris azt igazolják, hogy semmiféle tények nem szólnak ellenem. Az egész ügy egy olyan durva, minden alapot nélkülözô rágalomból keletkezett, amelyet a Nagy-Románia Párt és annak egyik meghatározott képviselôje terjeszt" — fogalmazott Verestóy szenátor az MTI-nek adott nyilatkozatában.
A kereszténydemokrata identitás és modern politikai kiútkeresés címû szimpózium, amelyet a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt szervezett Szatmárnémetiben, szombaton állásfoglalás megfogalmazásával ért véget. A felhívás vitát váltott ki az értekezlet résztvevôi között, ugyanis ez számos kritikai megjegyzést tartalmaz a párt vezetôségét illetôen, és többek között rendkívüli kongresszus összehívását sürgeti. A dokumentum észrevételeket tartalmaz az ország pillanatnyi válságos állapotára, a reformfolyamat késlekedésére, a társadalmi és szociális problémákra vonatkozóan, illetve emlékeztet a parasztpártnak a koalíciós partnerek „zsarolása" elôtti meghátrálásra.
Az állásfoglalás leszögezi: szükséges egy világos, kereszténydemokrata doktrína követése, és a párt struktúrájának a demokratizálódása. Ioan Boilã kérte a dokumentum aláírását, emlékeztetve arra, hogy ez a párton belüli nagyobb „irányvonal" álláspontját képviseli. Nicolae Ionescu-Galbeni, Remus Opris és Vasile Lupu, a KDNPP alelnökei kijelentették, hogy nem értenek egyet ilyen jellegû dokumentum elfogadásával egy szimpózium keretében. Opris hangsúlyozta, hogy a jelenlegi válságos helyzetben a szimpózium nem fogalmazhat meg olyan dokumentumot, amelyet a párton belüli bizalmatlansági indítványként értelmezhetnek. A résztvevôk végül elutasították a rendkívüli kongresszus összehívására vonatkozó javaslatot, amelynek kezdeményezôi Victor Ciorbea, Matei Boilã, Ioan Boilã és George Achim voltak.
November 21-én a Bethlen Kata Diakóniai Központban rendezte meg az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság Kémia Szakosztálya a IV. Vegyészkonferenciát. Ismét jó alkalmat szolgáltattak a kárpát-medencei kutatók, tanárok, diákok számára a kapcsolatfelvételre, egymás szakterületeinek megismerésére.
Az ünnepélyes megnyitón dr. Majdik Kornélia szakosztály-elnök kiemelte a tanácskozás általános vegyészjellegét, ami kisebbségi létünk, korlátolt helyi lehetôségeink következménye. Örvendetes, hogy az immár hagyományszámba menô fórum egyre több részvevôt vonz. Lipták András (Kossuth Lajos Tudományegyetem, Biokémia Tanszék és MTA-KLTE Szénhidrátkémiai Tanszéki Kutatócsoport) az anyaország és a határain túli magyar tudósok kapcsolatainak ápolására tett kétoldalú erôfeszítéseket hangsúlyozta. Illetékes személyek most azt tanulmányozzák, miként lehetne Magyarországról anyagilag is támogatni itt élô és dolgozó tudósainkat. Sohár Pál (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar) külön örült annak, hogy a rendezvényen sok, Erdély minden tájáról összesereglett fiatal arcot lehetett látni. Ez a szakemberutánpótlás tekintetében reményekre jogosít fel. Dr. Buchwald Péter Kolozs megyei alprefektus is dicsérte az EMT kémia szakosztálya vállalta feladatot: a rendkívüli gazdasági nehézségeket leküzdve olyan szakemberképzést támogat, amely az eljövendô magyar nyelvû egyetemnek megy elébe. Számunkra a magyar egyetem újraindítása létkérdés, míg a román társadalom számára apróság. Mégis jóval több presztízsügynél: rendezésétôl vagy nem rendezésétôl függ, hogy Románia saját jövôjét illetôen a kék (értsd: európai) vagy a vörös vonalat választja. Bíró Károly EMT-elnök üdvözlô szavai után a tanácskozás plenáris és szekció elôadásokkal folytatódott.
Ördög I. Béla
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |