1999. december 13.
(XI. évfolyam, 291. szám)

1991-ben, másfél évvel a romániai forradalom után még a kommunista Szovjetunió része volt. 1994-ben, amikor mi már ötödik éve építhettük eredeti demokráciánkat, területén még az orosz hadsereg állomásozott. Most azonban Észtország gazdasági eredményei a Magyarországéival vetekednek, életszínvonala többszörösen meghaladta a miénket, és a kis balti állam az egyik legesélyesebb új tagjelöltje az Európai Uniónak.

— A romániaiak buddhisták, nemde? — kérdezte a Romániát végiglátogatott észtországi újságíró ismerôsöm.

— Dehogyis! Mibôl gondolod? — kérdeztem vissza megütközve.

— Abból, hogy minden reform, szerkezeti váltás és privatizáció olyan ráérôsen halad itt, mintha az emberek azt hinnék, haláluk után újabb földi életük következik.

Ezek után kapva kaptam az alkalmon, hogy romániai újságírók csoportjával eljuthassak finnugor rokonainkhoz. Kíváncsi voltam Kelet- Európa egyik leggyorsabb sikertörténetére.

Kolozsvárról Tallinnba jutni maga az átszállások története. Van ennél egyszerûbb útvonal is — na, nem sokkal —, de ha valaki a miénket rárajzolná Európa térképére, az egészet összefirkálná vele: Kolozsvár–Bukarest–Amszterdam–Szentpétervár–Tallinn. Vonattal, repülôvel és autóbusszal. A kontinens vég(let)ei és idôzónák gyors váltakozásai szédítenek. Bukarest balkanizmusa, a holland repülôtér csillogása, Szentpétervár lenyûgözô méretei és az orosz határôrök aggályos munkája után (nyilatkozat minden értéktárgyról, leszállni a buszról mindenestôl, csomagátvilágítás még a szárazföldi határátkelésnél is) a szomszédos ország kapujában már csak az útlevelek érdeklik a határôröket. Az orosz határvizsgálat után úgysem marad már ellenôrizni valójuk. Megérkeztünk Észtországba.

A hangulatosan kivilágított benzinkutak jelzik, hogy ide már egy kicsit bekopogott a Nyugat. Az orosz–észt határ északi részének mindkét oldalán többnyire oroszok élnek, a táj is egyformán lapos, mocsaras, fenyô- és nyírerdôkkel tarkított, de már látszik a fejlettségbeli különbség. A két világháború között a határ még keletebbre húzódott, és Észtország ma sem mondott le területi követeléseirôl. Nem mintha vajmi sok észt rekedt volna a kérdéses övezetben a mai Oroszországban. Az észtek el akarják ismertetni Oroszországgal egy régi függetlenségi nyilatkozatukat, ami a régi, valamivel nagyobb területû Észtországra vonatkozott, és akkor annak fejében, a következô pillanatban, hajlandók lennének felülvizsgálni területi követelésüket is.

Pedig még jó darabon az országon belül jobbára csak orosz szót hallani. A feliratok között is akad még kétnyelvû, fôleg Narvában, ebben az egykori Hanza-városban, amelynek régi észt és orosz lakosságát Sztálin egyaránt kiköltöztette, és helyükbe új lakosokat telepített, de már csak oroszokat... Narva után az orosz felirat nagyon megritkul ám. Hiába, szigorú nyelvtörvény uralkodik a szinte teljesen orosz lakosságú területeken is, amely csupán a hivatalos nyelvû, tehát észt közfeliratoknak kedvez.

Ez utóbbiak különös hangulatú, dallamos nyelvet sejtetnek. A legjobban a finnhez hasonlít, meg is értik egymás beszédét, és mind a kettôt Európa legdallamosabb nyelvének tartják. Az észtek mindenesetre jobban értik a finneket, mert évtizedeken át, amíg az erdélyi határszéliek a magyar televíziót, addig az észtek a finn tévét nézték. (Azért, persze, a finn és észt között is van különbség. A puhuat szó például észtül esküvôt, finnül — bajt jelent...) Északi rokonaink nyelvében élvezettel fedezem fel az ôsi finnugor alapszókincs közös szavait — vesi = víz, kesi = kéz, voj = vaj, mesi = méz, neli = négy, kala = hal stb. —, de beszédüket egyébként nem értjük, hiszen annyira eltávolodott az évezredek során a magyar az észt nyelvtôl az uráli nyelvcsaládon belül, mint a svéd a perzsától az indoeurópai nyelvek keretében.

Egyenesen Tallinnba tartunk, e fele észt, fele orosz lakosságú fôvárosba, melynek neve "dán-t" vagy "téli város"-t jelent (dán és német neve: Reval). Amilyen kicsi ez az ország, annyira büszke különbözô kultúrhatásaira. Az ország címere dán oroszlánokat ábrázol, az oktatás svéd hagyomány, családi körben népszerûek a német énekek, az észt himnusznak pedig csak a szövege különbözik a finnétôl, a dallam ugyanaz. Nem is csoda, hiszen a kora középkori törzsi független idôszak után felváltva tartozott a mai ország területe e század elejéig dán, svéd, német és orosz uralom alá. A jelentôsebb városok, mint Tallinn vagy Tartu, híres kikötôk, a Balti-tengert uraló Hanza-szövetség tagjai voltak, germán lakosságukkal.

Tallinn régi városának a szépsége két kilométer hosszan épségben maradt városfalaival, 24 tornyával, régi épületével és nemkevésbé a visszaadott történelmi utcaneveivel (Ékszerészek utcája, Aranymûvesek utcája) vetekszik bármely észak-európai társával.

A fôváros alig nagyobb mint Kolozsvár, nem egészen 500 000 lakosa van, amiben inkább az a megdöbbentô, hogy ez az összlakosságnak több mint egyharmada, hiszen egész Észtországban mindössze 1,4 milliónyian élnek.

Nem kell holmi túl impozáns épületekre gondolni, amikor például az észt parlamentérôl beszélünk. Jól megférne valamelyik kolozsvári palotában is a 101 tagú, egykamarás törvényhozás. Nincs ám minden képviselônek külön irodája benne, csak legfeljebb a frakcióknak és a szakbizottságoknak. A parlament tagjainak egyébként nem jár külön kocsi, sokan busszal vagy kerékpárral járnak be dolgozni, mint ahogy a mobiltelefonjukról is csak a naponta du. 6 óra elôtt folytatott beszélgetéseket fedezik közpénzekbôl. Havi bérük a mindenkori átlagfizetés négyszerese.

A törvényalkotó hatalom népszerûségét azzal is igyekeznek növelni, hogy évente minden januárban a 7–11 éves gyerekek veszik át egy napra a hatalmat a parlamentben, ahol döntéseket hoznak, elnököt választanak. Eddig — öt éve — mindig Lennart Merit, a jelenlegi köztársasági elnököt és népszerû írót válaszották meg ôk is...

Külön érdekessége a Barlang nevet viselô egyik parlamenti folyosórésznek, hogy a kiöblösödés egyik sarkából suttogott szavak a különleges akusztika hatására a szemközti sarokban állónak mintegy hangszóróban erôsítettekként zúgnak a fülében, miközben a középen álldogálók semmit sem hallanak.

A szomszédos épületszárnyban Katrin Saks nemzetiségi miniszter fogad. (A találkozó idejére csatlakozik hozzánk romániai negfelelôje, Eckstein-Kovács Péter is.) A tárca nélküli miniszterasszony népesedési és nemzeti kisebbségi kérdésekkel foglalkozik.

A négy történelmi kisebbség, a németek, zsidók, svédek és oroszok közül ma már csak az utóbbiak számottevôk. A kevesebb mint másfél millió lakosból

406 000, azaz 28,1 százalék orosz. A németeket Sztálin kitelepítette, a svédek elköltöztek, a zsidók közül pedig csak azok, mentek el, akik túlélték a holocaustot. A lakosságnak egykor 90, ma 65,1 százaléka észt (nincsenek egymilliónyian sem, azaz az erdélyi magyarok felénél kevesebben vannak!). A többi megoszlik százharminc (!) különféle etnikum között. A lakosság egynegyede nem Észtországban született, hanem elsôsorban a volt Szovjetunió más területein. Ma ôk jelentik az egyik legnagyobb megoldandó kérdést a kis balti államban. Észt állampolgárságot ugyanis csak az kaphat, aki vagy akinek elôdje a két világháború között létezett Észt Köztársaságban született, illetve ha észt nyelvbôl és alkotmányból átesik egy elég nehéz vizsgán. Ha viszont valaki idegen hadsereg tagja, vagy egykor külföldi titkosszolgálatnál — például a KGB-nél — szolgált, soha észt állampolgárságot nem nyerhet. Így az itt rekedt oroszok 17 százalékának nincs semmiféle állampolgársága, a többiek vagy elnyerték már az észtet, vagy megszerezték az oroszt. Utóbbiak, ha észt letelepedési engedéllyel rendelkeznek, nem választhatók meg közképviseleti tisztségekre, nem is szavazhatnak, csak a helyhatósági választásokon. Saját orosz nyelvû sajtóval, iskolahálózattal rendelkeznek, hiszen a kulturális és oktatási autonómiát törvény szabályozza. 1991, a Szovjetunió felbomlása óta több mint 100 000 orosz vándorolt vissza innen Oroszországba. Úgy tûnik, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdô Moszkvának nem hiányoznak a betelepedôk, az észtországi oroszok pedig szívesen választják az oroszokénál tízszer nagyobb észt árakat — de fizetéseket is.

A Szabadság kérdésére Saks asszony felvilágosít, hogy országában sosem létezett kizárólag orosz tannyelvû felsôoktatási intézmény, de a legjelentôsebb kisebbség ma hét állami egyetemen tanulhat anyanyelvén, és megjelentek az orosz magánegyetemek is. Az iskolák vagy teljesen észt vagy orosz tannyelvûek, eltérést ettôl csak az egészen kis, vegyes lakosságú települések mutatnak. Noha — a nyelvvizsga miatt is — terjed az orosz gyerekek észt iskolába küldésének a divatja, Narvában például hiába nyitottak az ôsszel észt elsô osztályt, a 99 százalékban orosz lakosú városban itt csak egyetlen jelentkezô akadt. Ott most kanadai pénzen kísérlet folyik: egy osztályban mindent három évig csak észtül tanítanak, aztán a gyerekek választhatnak az észt vagy orosz oktatás között. A következô évben pedig fordítva: az elsô három évben mindent csak oroszul tanulnak, és így tovább. Mindemellett az észt multikulturalitás nem egyirányú, sok észt iskolában ugyanis, az orosz tanulását elutasító elsô függetlenségi évek után, egyre többen tanulják ismét az oroszt — választott idegen nyelvként.

Észtországot elérte a kevesebb születés és kivándorlás okozta csökkenô szaporulat betegsége is. Megnôtt a válások száma olyannyira, hogy tavaly a gyerekeknek már a fele (!) házasságon kívül született. A kormány nemcsak a születések, hanem a jólét növelésével is foglalkozik, hiszen tudja, csak így lehet az egy nôre jutó 1,2–1,3 gyerek számát valamelyest növelni.

Este ellátogatunk a tallinni orosz színházba, ahol megint visszatérünk a kisebbségi kérdésre, amikor Alekszandr Ilin igazgató felvillantja az érem másik oldalát is. Felesége észt, és gyermekük inkább orosz lett, de ma már nem ez példaszerû Észtországban. A beszélgetésen részt vevô egyik orosz színésznô panaszolja, hogy gyereke az észt iskolában olyan agymosáson esik át, hogy karácsonyra csak az észt mitológia egyik figuráját követeli ajándéknak (olyan érzés lehet ez neki, mintha kolozsvári magyar gyerek csak a Fãt Frumostól várná a boldogságát). Kérdésem, hogy miért járatja gyerekét észt iskolába, válasz nélkül marad.

Egyébként vége annak az idôszaknak, amikor a tallinni orosz színészek a világhírû oroszországi színészképzésben akadálytalanul részesedhettek. Lehet akármilyen orosz, ha egyszer Észtországból érkezik, akkor a nyugatiakkal azonos szintû borsos tandíjat kell fizetnie. És ha már ezt az áldozatot a diák meghozza, akkor szinte törvényszerû, hogy utána kint marad — a mûvészi érvényesülésének jobban teret nyújtó — Keleten.

A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének kelet-európai demokratizálódási mozgalma az észteken nem véres, nem is bársonyos, hanem énekes forradalom alakjában sepert végig. Régi szokásuk, hogy évente énekfesztiválokat tartanak, ahol már a szovjet idôkben elénekelték a kötelezô orosz meg kommunista indulókat, aztán nemzeti önazonosságukat a népdalaik közös megszólaltatásán keresztül élték meg. Nincs olyan észt város, amelynek a szélén ne lenne szabadtéri színpad, ahol ezeket a fesztiválokat lebonyolítják. A legjelentôsebbre a szovjet hatalom korszakának a végén került sor Tallinnban, amikor 300 000 ember — az ország lakosságának több mint 20 százaléka! — gyûlt össze énekelni, s csak a színpadon egy 25 000 tagú kórus szólalt meg. Innen egyenes út vezetett a demokratikus változásokhoz, a függetlenséghez.

Nézzük a tallinni tömbháznegyedet. Oroszok laknak benne. Pirita elôváros magánházaiban pedig többnyire észtek. Idegenvezetônk nemzeti sajátossággal magyarázza, de sejtésem szerint inkább társadalmi oka lehet az elkülönülésnek. Az oroszokat az iparosítás leple alatt nyomták be az elmúlt ötven évben, egész új városrészeket kellett építeni nekik (mint Kolozsváron a Monostort). Az ôslakos észtek pedig a régebbi városrészeket lakják. Mindkét nemzetiségbôl egyaránt élnek átlagfizetésnél kisebb keresetbôl, az ország lakosságából mintegy 60 százaléknyian, márpedig a havi átlagbér Észtországban 300 amerikai dollár, a minimálbér pedig 90 (nemsokára 100 lesz).

Hogyan juthatott ilyen elônyös helyzetbe ez a kis ország? A válaszadásban Mikhajil Bronstein tallinni közgazdász akadémikus segít. Észtország az élô példája annak, hogy a radikális piacgazdasági reformok azonnali alkalmazása hova vezethet. Az eddigi jelek szerint a jóléthez. Már 1992-ben gyökeres tulajdon- és monetáris reformot hajtottak végre. Röpke idô alatt elérték, hogy a hazai termékek 80 százalékát a magánszféra adja, állami tulajdonban csak a vasút, az energiaipar és néhány kisebb iparág maradt, de ezeket is hamarosan privatizálják. A pénzügyi reform során szigorúan csak annyi észt koronát nyomtattak, amennyi német márka fedezetük volt rá. Ezért mind a mai napig stabil maradt a valutaárfolyam, nemzeti valutájukat a német márkához kötötték, s így 1 német márka hét éve 8 észt korona! Erôs pénzügyi politika támasztja alá ezt a szilárdságot: a költségvetés csak kiegyensúlyozott lehet, ami azt jelenti, hogy tilos új pénzt gyártani a hiányok fedezésére. Következett azután egy liberális adórendszer, ami nem progresszív ugyan, de minden jövedelem és nyereség után egyszerûen 26 százalék. Vagyis egy külföldi befektetô számára világos, érthetô, áttekinthetô. Adómentessé tettek bizonyos befektetéseket, nem tesznek megkülönböztetést a kül- és belföldi beruházók között, a külföldiek szabadon kivihetik pénzüket az országból — ennek egyenes következményeként pedig elôször nagy méretekben behozzák. Azaz mindenütt finn, német, svéd, dán, norvég stb. befektetések nyomaira bukkanni. Finnország után Észtország a világon a második helyen áll az egy fôre jutó mobiltelefonok számát illetôen.

A kényszerûen feladott volt szovjet piac helyett szabad kereskedelmi kapcsolatokat sikerült kialakítani a Nyugattal. Ha 1992-ben még szabad kereskedelmi egyezmény létezett Oroszországgal, a politika megrontotta az észt–orosz kapcsolatokat, úgyhogy ma már a legrosszabb gazdasági együttmûködés áll fenn a két ország között. A politikai stabilitás és a jó geopolitikai elhelyezkedés — az orosz kôolajtranzit útjában fekszik, és az ország jövedelmének 20–25 százaléka a tranzitból származik — oda vezetett, hogy 1994-re a gazdaság már fejlôdni kezdett. Észtország Magyarországgal együtt vezet Kelet-Európában a külföldi befektetések terén. Csak az idén novemberig 2,2 milliárd dollárt ruháztak be a kis balti államban. Vonzza is a külföldieket a fejlett bankrendszer és információs technológia is.

Az országban közben ténnyé vált az életszínvonal emelkedése, de a szociális különbségek is megnôttek. A már említett 300 dolláros átlagkereset mellett magasak az árak is, már-már nyugati szintûek, és a lakosság egyharmada a szegénységi szint körül él, míg a leggazdagabbak 6–8-szor jobban keresnek náluk. A néhány még rosszul menô iparágat, mint például a nehézipart, fel fogják számolni, a szintén döcögô mezôgazdaságot, amelyet az állam egyáltalán nem támogat —, hogy a költségvetés stabil maradhasson —, az élelmiszer-behozatallal szembeni vámok emelésével próbálják meg segíteni.

A jeles kelet-európai gazdasági szakértôt a román helyzetrôl is kérdezzük. Udvariasan elhárítja, hogy részletekbe bonyolódjék, de annyit mégis elmond: sajnálja, hogy Romániában a reform olyan lassú. Túl sokat beszélnek minálunk arról, hogy mindenki egyenlô módon részesüljön ebben vagy abban, így sosem lehet reformokat elérni, és nem vezethet sehova ez a maradi gondolkodásmód, csak a román gazdasági élet közelgô összeomlásához. Még mindig túl sok a populizmus a román politikában. — Egykor én is úgy véltem, hogy az ingatlanokat csak fokozatosan kell visszaadni, helyettük inkább kártérítést felajánlani. Ma már látom, mindent azonnal és teljes mértékben vissza kell szolgáltatni, mert másképp sosem történik meg — mondja Bronstein. A Világbank egyik nemrégi felmérése a világ országainak természeti és humán erôforrásairól Romániát viszonylag a lista élbolyában hozza, míg Észtország csupán a 78. helyezést éri el. — A baj csak az, hogy az országvezetôk bölcsességét nem mérte senki — vonja le a következtetést Mikhajil Bronstein.

Az elért sikerek ellenére azért Észtországban sem minden fenékig tejfel. Ellátogatunk Paldiskire, erre a Balti-tengerbe nyúló északnyugati félszigetre. Olyan helyen járunk, ahová a szovjetek különleges engedélye nélkül élô ember mintegy ötven éven keresztül be nem tehette a lábát: 49 különbözô katonai támaszpont mûködött a félszigeten és a szomszédos két szigeten, melyek egyikét, Suur-Pakrit, repülôgépbomba-célpontnak használták. Annyi bizonyos, hogy a hatvanas években nukleáris reaktor, atom-tengeralattjárók, középhatósugarú rakéták és bakteriológiai fegyverek is léteztek itt, ami a szovjet hatalom utolsó éveiben már nem bizonyos, de azért a hely szigorú ôrzését fenntartották, márcsak a megtévesztés kedvéért is. A több biztonsági övezettel elzárt területen egykor 16 ezer ember élt. Ma, miután az oroszok 1994-ben kivonultak, ingyen lakással és sereg más kedvezménnyel sem sikerült a lakosságot 7600-nál nagyobbra felpumpálni. Nem vonzza az embereket a nemzetközi felügyelettel tisztított nukleáris iszap, jóllehet a víz már tiszta.

1939-ben Sztálin minden helyi lakost — akkoriban észteket és svédeket — Szibériába deportált. Az 1994-ben távozó orosz katonák sok feleséget, gyermeket és nyugdíjast hagytak hátra, ezért ma a félsziget végén található Paldiski városban Ne Feledjétek a Nôket Klub mûködik. Nem hibásak azért, mert akár harminc-negyven-ötven éve itt születtek, oroszországi gyökereik elhalványultak már, de megszokták, hogy mindig valaki megmondta nekik, mit csináljanak, és ráadásul világéletükben csak oroszul kellett tudniuk, észtekkel nem is találkoztak a bezártság idején. Ma pedig kínlódnak beilleszkedni az észt társadalomba valamilyen szinten. Sokan szociális segélybôl élnek. A mintegy ezer nyugdíjast például Oroszország nem fogadta be 1994-ben. Sokat békétlenkedtek, de — mivel az észt nyugdíj jóval magasabb az oroszországinál — mára a leglojálisabb, legmegelégedettebb rétegét képezik a helyi lakosságnak.

A hivatalosan bejegyzett 4300 városi lakosnak mára már 37 százaléka észt állampolgár. 1994-ben, amikor az észtek elôször tehették be a lábukat a volt támaszpontok területére, Paldiskiben egyetlen észt állampolgár sem élt. "Menj, és alkoss észt várost belôle", mondta a miniszterelnök Anne Taklaja polgármesternek, aki ma alpolgármesterként büszkén emlékszik vissza erre — nem tudom, bennem miért hagy mégis keserû szájízt ez a mozzanat.

Pedig az adott helyzethez képest csodákat mûveltek Paldiskiben. A soha be nem fagyó vizû kikötôt, ahonnan közel Svédország teherszállításra állították rá. Több gyár és szolgáltatás mûködik, valamint észt és orosz iskola is a településen, az ország egyetlen olyan helységében, ahol pozitív a népszaporulat. Pedig a látvány leírhatatlan. Mindenütt az elmúlt negyven-ötven év ronda tömbházainak romjai, vagy legjobb esetben tátongó ablakú, lakatlan tömkelege. Ingyen adják ki lakásnak, de túl sok van belôlük. Felrobbantani és a romokat eltakarítan is sokba kerül. Egyeseket helyreállítottak, de csak keveset.

Eljutunk annak a katonai támaszpontnak a maradványaihoz is, ahol az atom-tengeralattjárókat ôrizték. Kaszárnya kaszárnya mellett sorakozik, végül elôttünk egy hetvenes évekbeli szállodára emlékeztetô blokképület. Ebbe rejtették el a nukleáris meghajtású tengeralattjárókat. Bent, mint Paldiski minden egyes épületében, ahonnan a szovjetek kivonultak, amit nem tudtak magukkal vinni, szétromboltak. Minden ablakot betörtek, a falakról lerángatták a tapétát, a parkettát felégették, a csöveket kicibálták a falból. Törmeléken, hulladékban taposunk, és Tarkovszkij Stalkerében érezzük magunkat. Egy birodalom szemetében.

A félszigeten ma már észt katonaság is állomásozik, persze, a szovjetekénél összehasonlíthatatlanul szerényebb méretekben. (Állítólag az egész észt hadseregnek egyetlen tankja van, mert ha több lett volna, az oroszok nem vonulnak ki. Ha pedig több lesz, akkor esetleg visszajönnek...) Meglátogatjuk a híres észt békefenntartó zászlóaljt. Szokásos laktanya — ezt is a szovjetektôl örökölték —, beengednek a parancsnoki irodákba, a fiúk hálószobáiba, akik most kint gyakorlatoznak valahol. — Szabad fényképezni? — kérdem. — Természetesen — felelnek megütközve. — Nincs itt semmiféle katonai titok. — A mintegy háromszáz fôs alakulat tagjai — közöttük orosz nemzetiségûek is — a világ több pontján teljesítenek szolgálatot.

Van azonban Észtországnak olyan szeglete is, ahol négy-öt tank is található, mégha mûködésképtelen állapotban is. Ez Lagedi, a fôváros szomszédságában, amely hadtörténeti kiállítással rendelkezik. Láncos felvonóhíd vezet a szigetre, ahol az Észt Függetlenség Múzeuma egyedülálló fegyverkinccsel rendelkezik. A magánmúzeum alapítója, Johannes Kris vezet végig a pompázó páncélok, hemzsegô karabélyok, géppuskák, pisztolyok és egyéb lôfegyverek, valamint kardok, szablyák és mindennemû harci eszközök között. Amikor az észt függetlenségrôl beszél, elkapja a hév, és kiabál. Megrökönyödötten figyeljük, erre elmosolyodik. Ez is csak része a produkciónak. Pincéjében a KGB tallinni pincéjébôl hátramaradt kínzószék — benne Sztálin és Hitler fényképével. Ôk voltak az észt nemzet legnagyobb ellenségei. 1939-ben, amikor a Ribbentropp–Molotov paktumban Közép-Európát Hitler és Sztálin felosztotta egymás között, és Észtországot megszállta a Szovjetunió, az észt ifjak jelentôs részét a Vörös Hadseregbe sorozták. 1940-ben, amikor a nácik elfoglalták az egész Baltikumot, a megmaradt részük a Wermachtba, sôt, az SS-be került. Sok olyan család van, ahol a báty a szovjet, az öcs pedig a német hadseregben harcolta végig a második világháborút. A tudathasadásos állapot mai napig sem engedett fel. A lagedi kis múzeum az egyetlen hely, ahol mindkét fél veteránjai immár közösen is összeülnek emlékezni.

A mi múzeumlátogatásunk attrakciókban bôvelkedik még. Egyszercsak ránk oltanak minden villanyt, és felhangzik a Santa Lucia — a házigazda csodálatos hangú elôadásában, saját zongorakísérettel. Ugyancsak ô az, aki élesre tölti a sörétes puskát, mindenkit a háta mögé tessékel, kéri, hogy nyissuk ki a szánkat, és elsüti a mordályt a KGB-székhez ragasztott Hitler és Sztálin irányába. Az észt függetlenség nevében.

Két nap múlva közelebbrôl is megértjük a nacionalizmus határát súroló észt szellemiséget. Kíméletlen nyelvtörvényük, sok ott született orosztól, ukrántól, fehérorosztól az állampolgárságot megtagadó szabályozásaik a hosszú elnyomatás reakciói. Sokszor elfogadhatatlanok számunkra, szintén kisebbségi sorban élôknek, de legalább az észtek nyíltan csinálják. És civilizáltan. Egyetlen oroszt sem toloncoltak ki, mégis az európai közösség elítéli a kis balti államot túlzott szigorúságáért. A szovjet hatalom elnemzetlenítô politikája után most a nemzetépítés zárószakaszát élik meg és ki. Kaja, az egyébként liberális elveket valló tallinni idegenvezetônk is egyetért a nyelvtörvénnyel. — Hol védenénk és beszélnénk az észt nyelvet, ha nem Észtországban? — mondja.

Tartuban, az észt szellemiség fôvárosában, a jelentôs egyetemi központban, a mai lakosság mintegy 65 százalékát kitevô észtek nem kis szomorúsággal mutatják azokat a helyeket, ahol a szovjetek által lerombolt régi nemzeti színházuk vagy a város jelképévé nôtt hídjuk állt. Nem elég, hogy az 1775-ös tûzvész eltüntette a város középkori építészeti emlékeit, a kommunisták az észt identitás jelképeire törtek, de ezzel csak az ellenállást növelték.

1860-ig minden észt szinte kivétel nélkül jobbágy volt. Észt értelmiségrôl, polgárságról, írott kultúráról jóformán csak ezután beszélhetünk, nemességük sosem létezett. Ezért körükben olyan vicc járja, hogy amikor a finnugor törzsek vándorlásaik során a mai Észtország területére értek, üzenetet találtak, mely szerint ott ne maradjanak, mert az éghajlat zordon, hideg, letelepedésre nem alkalmas. A magyar törzsek, akik tudtak olvasni, továbbmentek Pannónia felé, az észtek, mivel nem tudtak, ott maradtak... Noha utóbbiak már az 5. századtól bizonyítottan ezen a területen éltek, a középkoron át a 19–20. századig csak a környék parasztságát adták. A városok lakossága és az uralkodó osztály germán volt, késôbb még orosz is. Az egyetemet Adolf Gusztáv svéd király alapította a svédül Dorpatnak nevezett Tartuban még 1632-ben. A svéd, majd német, késôbb pedig orosz nyelvû oktatást csak 1919-ben váltotta fel az észt, ezért nekünk, kolozsvári magyaroknak, vegyes érzés volt látni, hogy a nemzeti lobogóba burkolt hatalmas oszlopú tartui egyetem most ünnepli... az észt nyelvû oktatás 80. évfordulóját.

A dombra fák között felfutó tartui egyetemi város egyébként sok mindenben hasonlít a kolozsvárira. Csak ott az intézmény múltjáról szóló múzeum és az idegen nyelv szakot hallgató diákok biztosította, egyetemi épületet bemutató idegenvezetôi szolgálat is mûködik.

Van azonban olyan része Észtországnak, ahol messze nem mennek olyan jól a dolgok, mint a nagyvárosokban. V ô ru (úgy ejtik, mintha románosan Vârunak írnánk) a délnyugati erdôvidék közepén található. A "hegyek" között, mondják büszkén nemcsak az észtek, de a szomszédos országok lakói is. Mi egykedvûen nézzük a mindenhol megszokott észt lapályból kiemelkedni kezdô erdôs dombhátakat, melyek között tavak csillognak, mikor kezdôdnek már a hegyek, mikor egyszer csak a busz megáll, és bejelentik, megérkeztünk. — Ez az egész Baltikum legmagasabb pontja — mutatnak házigazdáink az egyik tetôn magasló kilátóra. Pontosan 318 méter tengerszint fölötti magasságban járunk, alacsonyabb fekvésben tehát, mint Kolozsváron, de már megszoktuk, hogy minden viszonylagos. Márpedig a néhány kilométerre esô Lettországból, de Litvániából és máshonnan is ide zarándokolnak a szélesebb értelemben vett környék lakói a balti országok legmerészebb hegycsúcsát megtekinteni. A 29 méter magas kilátóból valóban látszik Lett- és Oroszország is, valamint a minket körülölelô, Erdély felénél is kisebb észt föld, a több mint 1400 tó országa.

Visszakanyarodunk a szétszórt házak között a 17 méter tengerszint fölötti magasságban található V ô ruba. A 17 000 lakosú városka mellett éppolyan erdei temetô látható, mint bármerre Észtországban — ez is egy észt sajátosság —, no meg az elmaradhatatlan szabadtéri énekszínpad.

Meglátogatjuk Friedrich R. Kreutzwald, az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg gyûjtôjének, irodalmi formájába öntôjének és kiadójának a v ô rui múzeumát is. Kreutzwald a múlt század közepén lendítette fel, a finn Kalevala megjelenésének idején (egyébként mind a két név azt jelenti: Kalev fia), a népi hagyományok gyûjtését, és jelentôs szerepet játszott az észtek nemzeti öntudatra ébredésében. Egykori dolgozószobája falán nyelvészeti munkájának elismeréséül keretes oklevél rögzíti a mozzanatot, amikor a Magyar Tudományos Akadémia külsô tagjává választotta.

A környék ma a szerényebb fejlettségûek közé tartozik. Kazarica nevû része száz évig Lengyelországhoz tartozott, a várost II. Katalin orosz cárnô alapította 1784-ben. Fakitermelés a fô iparág, a város fôutcáján pedig — hagyománytiszteletbôl — csakis az egykori faházakat szabad restaurálni vagy újból felépíteni. T ô nu J ô gi polgármester és Margus Kupp alpolgármester elmagyarázza, hogy városuk költségvetésének fele a személyi jövedelemadóból, 20 százaléka pedig az országos költségvetésbôl származik. Pénzeik felét oktatásra fordítják. Ebbe beletartozik az orosz iskola fenntartása is, hiszen ide járnak nemcsak a helyi 3 százaléknyi orosz lakosság gyermekei, hanem több szomszédos megyéé is. A gazdasági elmaradottságot részben már sikerült a kulturális, szórakozási és faluturizmus fellendítésével leküzdeni. Az Oroszország felé irányuló kereskedelem közvetítését is vállalják, hiszen az orosz vámszabályok szinte hetente változnak. A v ô ruiak egy századok homályában feledett vidéket igyekeznek a kistelepülések adottságai közepette és többek között Phare-programok segítségével a mai kor követelményeihez felnövelni.

De hogy milyen messzirôl is érkeztek, arról a Setumaa vidéke, azaz a délnyugati orosz határszél tanúskodik. Itt él Európa talán egyik legérdekesebb etnikai népcsoportja, a szettó. Nyelvüket a szakemberek az észt nyelvjárásának tekintik, ôk maguk inkább külön nyelvnek. Összesen mintegy 7–8 ezren élnek az észt–orosz határ mindkét oldalán. Obinitsában található múzeumukban elôször nem értjük a lámpások, zenélô órák fontosságát, amíg el nem magyarázzák. A földmûveléssel foglalkozó szettók 1920-ig nemhogy félig keresztények, félig pogányok voltak, nemhogy csak akkor ismerték meg a villamosságot meg a különféle gépezeteket, és addig sem értelmiségük, sem városi polgárságuk nem volt, de ráadásul addig még családnévvel sem rendelkeztek!

Amíg az észtek többsége evangélikus, a szettók görögkeletiek. Ha az ország lakosságának csak 15 százaléka vallásos, a szettók többnyire mind azok. Ma is számtalan ôsi faluszokást éltetnek. Népviseletük az észtekénél sokkal tarkább. A nôi inget elöl összefogó jellegzetes finnugor brossszerûség a szettóknál hatalmas pajzsként domborodik. Errôl személyesen is meggyôzôdhettünk abban a szettó otthonban, ahol vacsoránkat fogyasztottuk. Néhány helybéli nô, idôs és fiatal egyaránt, hagyományos népviseletben meglepett minket néhány "leelu", sajátos szettó népdal, eléneklésével. A hangulat magasra hágott, valószínûleg nemcsak ennek köszönhetôen, de azért is, mert házigazdánk már az ajtóban gabonapálinkával fogadott, amit hallatlan sértés lett volna egy hajtásból fenékig nem üríteni. Evés közben aztán többször megjelent a pálinkáspoharakkal, és kísérôink ijedten tudatták, hogy ha ismét nem dobunk le a torkunkon egy pohárral, az nemcsak sértés, de a házigazdát arra kötelezi, hogy ô igya meg helyettünk. Távozáskor újabb meglepetés. Az ajtóban búcsúpálinkát kell felhajtani, most már egy gyengébb fajtából, de mondanom sem kell, hogy mekkora sértés lett volna el nem fogadni.

Utunk innen Otepääbe vezetett. Nem fekszik messze V ô ru megyétôl, azaz V ô rumaatól, mégis ég és föld a különbség. Ha elôbbi helyen csak most próbálkoznak az elmaradottság felszámolásával, Otepää a kisváros boldogulásának mintaképe, sikertörténet a javából. Minden ragyog és teljesen nyugatias külsejû errefelé, nem utolsósorban Janus Reidl korábbi polgármesternek köszönhetôen. Tíz éve ugyanis éppoly elmaradott volt ez a városka, mint sok más észt társa. De Reidlnek az volt a becsvágya, hogy településén közillemhely és villanyrendôr legyen. Álma hamarosan beteljesedett, de közben az ötezer lakosú városkának hivatásos színháza lett (!), a korábbi egy szállodája helyett tíz, és több kaszinója, éjjeli mulatója, 20 vendéglôje. Eltûnt a munkanélküliség, ma mindenki a szolgáltatásokban dolgozik. Mindezt úgy érték el, hogy ráálltak a külföldi turisták vonzására. Minden pénzüket finn és svéd sajtóban történô reklámozásra fordították, illetve az infrastruktúra fejlesztésére. A polgármester a külföldi tôke elôtti nyitottságában mindig az észt törvények elôtt járt egy lépéssel. Ezt a haladó szellemet a Világbank hitelekkel jutalmazta. A végsôkig kihasználták annak a népszerûsítését, hogy Otepääben született a fehér-kék-fekete sávos észt zászló, meg hogy mitologikus szent tó található itt. Motorkerékpáros sportokat honosítottak meg a környéken, egy fát pedig egyszerûen kineveztek varázstölgynek — ma csak sokan ezért zarándokolnak ide.

Amikor Reidl rájött, hogy a Dalai Lámát senki politikus a világon nem fogadja, mert Kína megszakítaná a diplomáciai kapcsolatokat a tibetiek számûzetésben élô vallási vezetôjének az elismeréséért, azonnal meghívta a Dalai Lámát, és ma tábla hirdeti a szent tó partján, hogy egyszer ott járt a szent ember. Újabb attrakciólehetôség, amit ki is használnak. A semmi közepén, ahol tíz éve még rendes utak sem voltak, ma a brit tájépítészek segítségével virágzó jóléti paradicsom hirdeti az emberi ötletesség és kitartás sikerét. A dolgok szépséghibája csak annyi, hogy a közben parlamenti taggá vált Reidl vissza akar térni polgármesternek városába, de annak már, köszöni, nem kell. Úgy látszik, rögösek a hálaadás útjai, és minden forradalom felfalja a gyermekét.

Rendelkezik Észtország azonban olyan vidékkel is, ahol egykor jólét honolt, ma viszont mintha minden elromlott volna. Az ország keleti-középsô részérôl, a Peipsi-tó vidékérôl van szó. Ha az elmúlt évtizedekben ez volt az elsô hely, ahol minden családtagnak már külön személygépkocsija volt — még ha Lada is —, mára a virágzó halászközösség messze vidékek legjobban termô uborka- és hagymaföldjei a munkanélküliséggel kínlódnak. Mivel be akarják tartani az európai uniós szabályozásokat, hogy a halakat csak egy bizonyos testhossz, 30–40 cm, elérése után halásszák ki, az erre fittyet hányó orosz halászok a tó túlsó partján mindent elhorgásznak elôlük, amikor a halak még kisebbek. Uborkával és hagymával pedig annyira telítôdött a piac, hogy már nem kell senkinek.

Az égre irányított parabolaantennák mutatják szinte minden második házon, hogy oroszok is laknak errefelé. Mustvee, 2000 lakosú nagyközség, az egyetlen észtországi település, amely orosz nemzetiségû polgármesterrel rendelkezik. A falu 52 százaléka orosz, de mind észt állampolgárok, hiszen elôdeik mintegy háromszáz éve kerültek ide. Nincs is nemzetiségi kérdés, a polgármestert 64 százalék választotta újra, oroszok és észtek vegyesen. Közös gondja mindenkinek a 25 százalékot is elérô munkanélküliség.

Az oroszok pedig azért jöttek ide, mert ragaszkodtak óhitû görögkeleti vallásukhoz. Amikor 1654-ben az orosz görögkeleti pátriárka megreformálta a pravoszláv egyházat, és tûzzel-vassal irtotta a régi hagyományokhoz ragaszkodókat, az óhitûek Oroszország peremvidékeire menekültek. Akkor jutottak el a Duna-deltába is, ahol mai napig is élnek lipován meg kahul utódaik. Egy részük a Peipsi-tó észt partjára vetôdött, ahol titokban ôrizték meg szokásaikat: a keresztet két ujjal vetik, nem ismerik el a papot Isten helytartójaként, de az a szertartás során mindig a földig hajol, más egyházi énekeket énekelnek, a füstölôt nyéllel lóbálják, nem zsinóron, a templomaikban le lehet ülni, nem muszáj állni — magyarázza a lényegi és kevésbé fontos eltéréseket Zoszjima Számszonovics Jotkin, az egyik mustveei óhitû pap. Egy kívülrôl egyszerû háznak álcázott templomban beszélgetünk — ez is magyarázza, hogy miért tudták hitüket évszázadokon át titokban tartani. Mintegy 15 000 hívet tartanak számon Észtországban, de többmilliónyian élhetnek világszerte. A férfiak mind szakállasok, a hívek szigorú szabályok szerint élnek a mindennapokban is. Templomaikban és egykori kolostoraikban rendkívül értékes régi ikonokat és könyveket ôriznek.

Következô állomáshelyünkön, az északon fekvô Rakverében csak jóformán megszállunk és átutazunk. Megcsodáljuk a legnagyobb észt tejkombinátot kiszolgáló kisvárosi porták elôtt álló tejkondérokat. Senki nem viszi el, csak a tejgyár autója. Elvégre Észtország arról is híres volt egykor, hogy nem lopnak arrafelé.

Rakvere az utolsó észt lakosságú város. Attól keletre Észak-Észtországban már többnyire oroszok élnek. Meglátogatjuk az 1891-ben épült kuremäei görögkeleti zárdát. Csodaforrása állítólag minden bajra gyógyírt jelent. Noha a kolostorban apácák élnek, mi épp annak lehetünk tanúi, ahogy egy apát megmártózik a jeges vízben. Aki ilyen edzésben részesül, csak makkegészséges lehet.

A közelben található a tengerparti Sillamäe. Az ötvenes években épült nyomasztó "egyenházaival", melyek mását sokfelé megtalálhatjuk még Szibéria túlsó csücskéig. A volt szovjet katonai támaszpontot kiszolgáló várost annyira titokban tartották, hogy a második világháború utáni térképek fel sem tüntették, vagy ha igen, akkor jó néhány kilométerrel arrébb. Egyforma tömbházai között ottjártunkkor épp választásokat rendeztek. A 18 500 lakos gyakorlatilag mind orosz, de csak 3000 közülük észt állampolgár, márpedig csak ôk választhatók. További 3000 orosz állampolgár, 12 500 pedig hontalan, törvényen kívüli... A 14 százalékos munkanélküliséget az olyan kis jó vállalkozások sem csökkentik lényegesen, mint a München márkanevet ismertté tett helyi kis sörgyár. A sör jó, a technológia német, az alapanyagokat Finnországból hozzák, csak a víz helyi, de azt is az európai standardokhoz idomítva szûrik. Lényegében ezt a sörgyárat bárhol máshol is felépíthették volna. De ezzel a munkanélküliséget akarták csökkenteni Sillamäében. — Hányan dolgoznak a szinte teljesen automatizált sörgyárban? — mutatok a kongó termekre. — Összesen kilencen — hangzik a válasz. Mert a munkanélküliség felszámolását valahol csak el kell kezdeni.

— Öt év múlva érdemes visszalátogatni ide — búcsúztat az egyik narvai hivatalosság, mielôtt Oroszország felé ismét elhagynánk az észtek földjét. — Akkorra sok minden megváltozik minálunk.

Az észt fejlôdés ütemét ismerve ebben biztosak lehetünk. Lehet, hogy már az Európai Unió tagjai lesznek, és mi még majdnem biztos, hogy nem. Életszínvonaluk messze elhúz, és már valóban közelebb áll a skandinávhoz. Idegenforgalmuk, külföldi befektetéseik is csak nôhetnek. Addigra sok orosznak lejár a kötelezô ideiglenes, illetve végleges letelepedési engedélye, többen megtanulnak észtül, és folyamodhatnak állampolgárságért. Ha ma Romániához képest rend honol e kis észak-európai országban, öt év múlva biztos még nagyobb lesz az. Amit valóban érdemes lesz újra látni.

Balló Áron

— mondta a hír hallatán Emil Constantinescu államfô, aki nyilatkozatban üdvözölte az EU-csúcsnak azt a döntését, hogy Romániát is meghívták a csatlakozási tárgyalások megkezdésére.

Történelmi pillanat Románia számára — így foglalható össze az Európai Unió helsinki csúcsértekezletén a közösség bôvítésérôl született határozat romániai visszhangja.

Emil Constantinescu elnök óvatosan derûlátónak mondta magát abban a tekintetben, hogy Románia képes lesz-e felvenni azt a sebességet a felkészülésben, amelyet a csatlakozási folyamat szükségessé tesz. A helsinki határozat nemcsak jelképes jelentôségû az ország számára, hanem azt is jelenti, hogy Románia tényleges tagjelölt — vélte az államfô. Meggyôzôdését fejezte ki, hogy a tagjelöltség elnyerése után az ország erôsebb helyzetbe kerül a nemzetközi pénzpiacokon is.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után a románok megvalósulni látják azokat az eszményeket, amelyekért az 1989. decemberi forradalom hôsei életüket áldozták, s azt a jogos törekvésüket, hogy az európai demokráciák családjához tartozzanak — hangsúlyozta nyilatkozatában az államelnök, aki köszönetet mondott a román népnek az EU-csatlakozáshoz nyújtott támogatásért.

Szombat esti hazatérésekor Constantinescu államfô azt nyilatkozta, három jó hírrel érkezett. Az egyik a 2000 márciusára tervezett csatlakozási tárgyalások megkezdési idôpontjának egy hónappal történô elôrehozása, valamint a Törökország jelölése, amely az országaink közötti különleges társkapcsolat miatt fontos számunkra. A második jó hírt jelenti az elôfeltételek nélküli jelölés, majd a harmadik a vízumrendszer megváltoztatása. Gunther Verheugen, az EU bôvítéséért felelôs biztos szerint az unió felülvizsgálhatná a Romániával és Bulgáriával szembeni vízumpolitikáját. Diplomáciai források szerint az Európai Bizottságnak — közvetlenül a tárgyalások megkezdése után — szándékában áll a tagországoktól kérni a két országgal szemben alkalmazott vízumrendszer módosítását. Március végéig az Európai Bizottságnak meg kell oldania ezt a problémát, jelentette ki Emil Constantinescu.

Radu Vasile miniszterelnök közleményben üdvözölte és méltatta a helsinki döntést. Egyszersmind kifejezésre juttatta kormányának azt az eltökélt szándékát, hogy meggyorsítja a középtávú fejlesztési stratégia kidolgozását, és megvalósítja azokat a gazdasági intézkedéseket, amelyekrôl a nemzetközi intézményekkel megállapodott.

A helsinki döntést értékelô külügyminisztériumi állásfoglalás is kiemelte a reform meggyorsításával és a csatlakozás elôkészítésével összefüggô feladatok teljesítésének fontosságát.

A parlamenti pártok kivétel nélkül és egybehangzóan üdvözölték a helsinki EU-csúcs határozatát, hogy a felzárkózni kívánó országok között Romániát is meghívták a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ugyanakkor a vezetô politikusok rámutattak: a helsinki döntés pozitív következmények nélkül marad Románia számára, ha nem történnek erôfeszítések az ország gazdasági fellendítésére, függetlenül attól, hogy ki kerül hatalomra 2000 után.

(A további meghívottak — Szlovákia, Bulgária, Litvánia, Lettország és Málta — véleménye a 8. oldalon.)

Anno Mirabile (A csodálatos esztendô) címmel nemzetközi tudományos konferenciát tartottak Temesváron a forradalom kirobbanásának 10. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében.

A szombaton befejezôdött kétnapos szimpóziumon neves romániai és magyarországi történészek, szociológusok a kommunizmus bukásának történelmi elôzményeivel és hatalmi következményeivel, a térségbeli nemzeti kisebbségek sorsának alakulásával foglalkoztak.

Tellér Gyula történész és Molnár Gusztáv szociológus azt vizsgálta, milyen hasonlóságok, illetve különbségek jellemezték a kommunizmusból a demokratikus rendszerbe való átmenetet Európa középsô és keleti térségében.

Nagy érdeklôdést és vitát keltett Szarka László történész elôadása, aki a magyar nemzet fogalmának meghatározásakor felvetette a szerzôdéses nemzet fogalmát annak leírására, hogy intézményes kapcsolatrendszer alakul ki az anyaországban és a határon túl, kisebbségben élôk között.

A tanácskozás végén jelen volt Dávid Ibolya magyar igazságügyi miszter, aki Tôkés László református püspök meghívására érkezett a temesvári megemlékezésekre. A tanácskozás résztvevôit köszöntve Dávid Ibolya az elmúlt tíz év egyik legjelentôsebb eredményének nevezte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet megteremtette azt az intézményes fórumot, ahol nemzetben gondolkodhatnak a határon belül és azon túl élô magyarok. A tudományos tanácskozás munkájához hozzászólva Dávid Ibolya vitatta a szerzôdéses nemzet fogalmát, amelybôl szerinte teljesen hiányzik a kulturális, érzelmi összetartozás eleme.

A magyar igazságügyi miniszter volt az ünnepi szónoka a temesvári operaházban tartott szombat esti gálamûsornak is.

A temesvári Magyar Ház kérdésérôl és a csanád–kiszombori határátkelô megnyitásának lehetôségérôl tárgyalt Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter Viorel Coifan Temes megyei tanácselnökkel.

A magyar miniszterasszony elmondta: a megyei tanácselnök segítségét kérte, hogy a temesvári magyar közösség pénzébôl épült ház visszakerülhessen e közösség tulajdonába.

Dávid Ibolya egyúttal megígérte, minden tôle telhetôt megtesz, hogy a temesváriak által igényelt határátkelô megnyílhasson.

A 30-as években épült temesvári Magyar Házat a második világháború után államosították. 1990 óta a város magyar közössége jogi úton próbálja visszaszerezni, de az illetékes bíróságok álláspontja szerint a kérdés alapvetôen a történelmi igazságtétel keretében igényel politikai megoldást.

A magyar igazságügyi miniszter nem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, hogy a temesvári megemlékezések során létrejön-e Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román kormányfô találkozója. Mint mondta, tudomása szerint a találkozó megvalósulását kizárólag a két miniszterelnök rendkívül zsúfolt munkaprogramja nehezíti.

Ma, december 13-án a végkielégítések kifizetésére a Takarék- és Letéti Pénztár megyei fiókjánál (Kossuth Lajos — December 21 — út 23-25. szám), valamint az 5-ös számú takarékpénztárnál (Szentegyház — Iuliu Maniu — utca 1. szám) kerül sor. Az 5-ös számú takarékpénztár 2-es ablakánál az Unirea és az Ardealul Nyomda elbocsátottjait, a 4-es számúnál a Construct Ardealul és az Elmet, a 6-os számúnál a Transilva és az Atlas, a 10-es számúnál a Mucart elbocsátottjait szolgálják ki, míg a takarékpénztár megyei fiókjának 1-es számú ablakánál a Carbochim, a 2-es számúnál az Iris elbocsátottjait.

Idei utolsó sajtóértekezletét tartotta szombaton az RMDSZ Kolozs megyei szervezete. Jelen volt Kónya-Hamar Sándor képviselô, megyei elnök, Eckstein-Kovács Péter szenátor, kisebbségügyi miniszter, Mátis Jenô képviselô, Bitay Levente ügyvezetô alelnök, Bálint Kelemen Attila oktatási alelnök, Tôkés Elek, az Erdélyi Református Egyházkerület oktatási fôosztályának vezetôje, valamint Boros János, Mikó Lôrinc, Molnos Lajos és Pálffy Károly városi tanácsosok.

Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter beszámolójában a múlt heti kormányülésrôl, illetve az egyházi és közösségi ingatlanok visszajuttatásáról pénteken Bukarestben megszervezett nemzetközi konferenciáról tájékoztatott. Emlékeztetett: a Kisebbségvédelmi Hivatal, valamint ennek területi kirendeltségei rendezvények keretében emlékeznek meg a nemzeti kisebbségek napjára. Kolozsváron szombaton, az Állami Magyar Operában tartanak ünnepséget, amelyre a szlovák kormányfôhelyettest, Csáky Pált is meghívták.

Kónya-Hamar Sándor képviselô többek között az Európai Unió (EU) helsinki csúcsértekezletén hozott azon döntésrôl fejtette ki véleményét, amelynek értelmében az EU Romániával is megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. A képviselô szerint a tanácskozás résztvevôi "megegyeztek abban, hogy nem egyeznek meg semmiben, azaz tárgyalni fognak, amelynek azonban végsô határidôt nem szabtak".

Több kérdés hangzott el a köztisztviselôk jogállásáról szóló törvény körül kirobbant újabb vitával kapcsolatban, illetve ennek alkalmazási lehetôségeirôl. Bár Emil Constantinescu államfô kihirdette a törvényt, és az a Hivatalos Közlönyben is megjelent, a Román Nemzeti Egységpárt képviselôinek utólagos megkeresésére az alkotmánybíróság mégis úgy döntött, hogy felülvizsgálja ennek alkotmányosságát. Az ellenzéknek három nap állt a rendelkezésére, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtson be ellene. Erre azonban nem került sor, és az államfô kihirdette a felelôsségvállalás útján elfogadott törvényt.

Kónya-Hamar szerint a parlament állandó bizottsága helyesen járt el, amikor megállapította, hogy a megszabott határidô alatt nem emeltek óvást a jogszabály ellen. Amennyiben az alkotmánybíróság mégis alkotmányellenesnek ítélné meg a törvényt, felkérheti a törvényhozót, térjen vissza döntésére. A törvényhozó hivatott dönteni afelôl, hogy felülvizsgálja-e korábbi határozatát vagy sem.

Arra a kérdésre, mit tesz az RMDSZ, ha a kolozsvári polgármester nem hajlandó alkalmazni a törvénynek azt az elôírását, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol egy adott nemzeti közösség aránya meghaladja a húsz százalékot, a lakosság kapcsolattartásával foglalkozó közhivatalokban az illetô közösség nyelvét ismerô tisztviselôket is kell alkalmazni, Kónya-Hamar elmondta: elsôsorban a prefektus feladata felülvizsgálni, hogy a polgármester tiszteletben tartja-e a törvényt. Amennyiben a polgármester nem alkalmazza a jogszabályt, akkor a prefektus akár ennek felfüggesztését is kérheti.

Újságírók kérdésére Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter rámutatott: a Kisebbségvédelmi Hivatal is figyelemmel fogja kísérni, hogy Kolozsváron is alkalmazzák a törvényt. A miniszter hangsúlyozta, amennyiben szándékosan akadályozni próbálják a törvény alkalmazását, értesíteni fogja az illetékes szerveket.

Mátis Jenô gazdasági, illetve pénzügyi kérdésekrôl tájékoztatta a sajtót. Elmondta: megkezdôdött a képviselôházban a külkereskedelmi tevékenység támogatásáról, illetve az Eximbank mûködésérôl szóló törvénytervezet vitája, befejezték a biztosítótársaságokról szóló törvénytervezet megtárgyalását. A képviselô pozitívan értékelte a pénzügyminisztérium és a kormány adócsökkentési intézkedéseit, illetve a béradó módosításáról szóló sürgôsségi kormányrendeletet, a profitadó 36 százalékról 20 százalékra történô csökkentését.

A jelen lévô RMDSZ-es városi tanácsosok cáfolták a polgármesteri hivatal szóvivôjének azt a kijelentését, hogy az RMDSZ-es tanácsosok összebeszéltek volna Caius Comsa újdonsült RTDP-s tanácsossal, és határozattervezetet terjesztettek elô, amelyben Nicolae Ruja alpolgármester leváltását szorgalmazták. A tanácsosok szerint az sem igaz, hogy az ellenzék és az RMDSZ-frakció között egyezség született a két alpolgármester, Nicolae Ruja és Grigore Dejeu leváltása érdekében, és helyükre az RMDSZ és az RTDP már kijelölte volna az "utódokat".

Papp Annamária

Szombaton a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották meg, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület honismreti körének szervezésében, az elsô Honismereti Napot.

Bevezetôként Kiss Margit, a honismereti kör elnöke, bemutatta eddigi tevékenységüket. Az 1991. április 20-án újjáalakult EMKE keretében létrejött a honismereti, környezetvédelmi és turisztikai szakosztály, amelynek része a Kolozsváron mûködô honismereti kör. Céljuk hagyományaink, a magyarságtudat ápolása, és ennek érdekében történelmi, földrajzi, néprajzi, természetrajzi tanfolyamokat szerveznek az érdeklôdôk számára, akiknek zöme egyetemista vagy fôiskolás. Igen sok tanulmányi kirándulást szerveztek várak, templomok, más mûemlékek felkeresése és megismerése végett, eddig tizenkilenc várost, huszonnyolc falut, tizenkét kastélyt stb. látogattak meg. Kolozsvár környékén tizenöt gyalogtúrát rendeztek. A tanfolyamok októbertôl május végéig tartanak, melyek során 27–28 alkalommal 3–3 órás elméleti oktatásra kerül sor. A végén a hallgatók három témakörbôl álló dolgozatot írnak, és a megfelelô szintet elérôk oklevelet kapnak, melynek birtokában elismert idegenvezetôi munkát is végezhetnek. A honismereti körbe eddig háromszázhetvenen jelentkeztek és százhetvenen jutottak oklevélhez. Állandó céljuk felkelteni a figyelmet a szülôföld iránti szeretetre. "Erdély hatalmas múzeum, melynek kincses központja Kolozsvár" — mondotta Kiss Margit, és idézte Nemeskürty István szavait: "A múltat nem lehet tôlünk elvenni. De az csak akkor a mienk, ha ismerjük."

A továbbiakban hat ünepi elôadás következett. Dr. Gaal György irodalom- és helytörténész Kollégiumok és kollégiumi-épületek Kolozsváron címmel megtartott beszámolójában városunk talán egyedülálló sajátosságára, a történelem során négyszáz éves egymás melletti múltra visszatekintô katolikus, református és unitárius tanintézetekrôl értekezett. Mára, amikor úgy tûnik, visszakaptuk a három nagy iskolát, égetô kérdéssé vált, hogy mûködtetésükhöz lesz-e elegendô gyermekünk. Starmüller Géza mûépítész az erdélyi várakról és Kolozsvár váráról tartott elôadást a legrégibb idôktôl, majd a 12. századi román betelepedéseken keresztül az 1848-as forradalomig, amikorra ezek az építmények elveszítették katonai jelentôségüket. Asztalos Lajos helytörténész a kolozsvári utcanevekrôl és azok kialakulásáról, Balogh Ferenc építészmérnök, a Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság elnöke a mûemlékvédelem elveirôl beszélt. Palkó Attila történész a Bácsi-torokban talált, a civilizáció kezdeteire utaló régészeti leletekrôl, dr. Péter Tibor pedig a Protestáns Teológiai Intézet épületével kapcsolatos tudnivalókról tartott elôadást. Az ünnepi hangulatot a Szín — Pódium (Fegyveresi Anikó és István) verses-énekes mûsora tette kellemesebbé. És még valami biztató: a közönség jó része fiatalokból tevôdött össze.

Ördög i. Béla

A MEGYEI FESTÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI SZALON tárlatát nyitják meg december 14-én, déli 1 órakor, a Szentegyház utca 2–4. szám alatti galériában.

KARÁCSONYI KONCERTJÉRE hívja az érdeklôdôket a kolozsvári Református Kollégium kórusa. December 15-én, szerdán du. 6 órától az Ortodox Szeminárium énekkarával együtt énekel a Kétágú református templomban, december 16-án, csütörtökön du. 6 órától pedig a Farkas utcai református temlomban tart karácsonyi ünnepélyt.

NYÍLT SZEMINÁRIUMOT szerveznek dr. Fodor László tanár irányításával a BBTE elsôéves pedagógia–magyar szakos hallgatói december 15-én, szerdán de. 8–10 óra között a Majális/Bilascu utca 24. szám alatti 16-os teremben. A szeminárium címe: Apáczai Csere János jelentôsége a magyar nevelés történetében a halálától eltelt 340 év távlatában. Az egyetemes neveléstörténet tanfolyamhoz kapcsolódó szemináriumon Bodnáruk Emese, Karetka Katalin, Mózes Sándor, Puskai Melinda, Szabó Enikô Márta, Tövissi Andrea és Vass Katalin mutatják be dolgozatukat.

EGYESÜLETÜK GYERMEKEINEK ÉS FIATALJAINAK TART KARÁCSONYI ÜNNEPSÉGET a Mozgássérülteket Segítô és Védô Egyesület (székház: Farkas/Kogãlniceanu utca 8.) december 16-án, csütörtökön du. 4 órától az Ortodox Teológiai Szeminárium dísztermében. Tagsági igazolvány kötelezô.

KARÁCSONYI KONCERTRE kerül sor ma este 7 órakor a Sigismund Todutã Zenelíceum dísztermében. Fellép a Sotto Voce énekegyüttes, A belépés ingyenes.

KARÁCSONYI MÛSOR A FRANCIA KULTURÁLIS KÖZPONTNÁL. December 14-én, kedden du. 6 órától: a Busteni-i Francia–Román Ház Harmonie énekkarának koncertje, december 16-án, csütörtökön, 10–17 óra között: Rajzfilmek Napja, december 17-én, pénteken, du. 5 óra: A Francia Kulturális Központ Les petits chanteurs énekkarának koncertje, december 18-án, szombaton 11 órától: C’est Noël — az FKK tanfolyamain részt vett gyermekek elôadása, december 15–22. között: rajzkiállítás a kolozsvári Romulus Ladea Képzômûvészeti Líceum diákjainak mûveibôl.

a Karolina tér dísze, Kolozsvár egyik ékessége. A Szent Mihály- és a piarista templomról már jelent meg könyv, a Gloria Nyomda újabb kiadványa a címbeli épület leírásával egészíti ki ezt a sorozatot.

Sas Péter: A kolozsvári ferences templom címû mûvének péntek este volt a bemutatója, az ünnepi eseményre stílusosan a zeneiskolában, az egykori zárdának a refektóriumában került sor. A könyvbemutatót Hoch Sándor, a Gloria Nyomda igazgatója nyitotta meg, elôbb a házigazda, Leonard atya, majd a szerzô szólt az egybegyûltekhez. — Könnyû lett volna a dolgom, ha — Koós Károly szavaival élve — a kövek beszélni tudnának — mondta az író. — Hiszen akkor csak le kellett volna írnom, amit mondanak.

Sas Péter munkája nem más könyvek összefoglalása — hiszen eddig nem is léteztek errôl a templomról szóló nagyobb lélegzetû alkotások —, hanem alapos kutatómunka eredménye is. Az író köszönetét fejezte ki két páternek, a korábban már említett Leonard atyának és Benedek Fidél szerzetes rendfônöknek (utóbbi már nincs az élôk sorában). Segítségük, feljegyzéseik nélkül nem jött volna létre ez az alkotás, amely remekmû a maga nemében: építészet- és mûvészettörténeti szempontból is gazdagon illusztrált, áttekinthetô képet nyújt a templom egykori és jelenlegi állapotáról.

A mûsort a Koós Károly Kamarakórus foglalta keretbe, amelyen a kórusvezetô Magyari Zita és Pálfi Kinga zenés elôadásán kívül Albert Júlia színmûvésznô szavalatait is hallhattuk.

Póka János András

A magyarság ezerszáz éve Európában és Az 1848–49-es szabadságharc európai visszhangja. Ez a két téma szerepelt azon a vetélkedôn, melyet a Korunk szervezett az idén erdélyi középiskolás diákok számára. Ennek döntôjét csütörtökön tartották a folyóirat szerkesztôségében.

Pénteken az ünnepélyes eredményhirdetésre és kiértékelésre került sor. Elôbb Kántor Lajos fôszerkesztô mondta el a versenyrôl, hogy régi hagyomány felélesztését jelenti: a folyóirat és az iskolák kapcsolatának szorosabbá tételét, miközben ezáltal a fiatalok késôbbi pályafutásukon hasznosítható információkhoz juthatnak. A jövôben szorgalmazni fogják ennek a tevékenységnek a szélesebb körû mûvelését. Rövid elôadásában Kiss András ny. levéltáros Kolozsvár történelmébôl villantott fel jellemzô mozzanatokat, felhíva a diákok figyelmét a középkori kolozsvári polgári öntudatra, helytállásra és áldozatvállalásra, amely napjainkra alaposan megkopott.

A diákvetélkedô végeredménye: 1. díj — Szilágyi Erzsébet és Salló Zoltán (Székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzô), 2. díj — Dósa Ágnes (Székelyudvarhelyi BET) és Mészáros Júlia (Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium), dicséret — Szász Attila és Máté Adél (Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium).

Ö. I. B.

Szombat este, valahol a Sportcsarnok közelében. Minden irányból csillogó szemû, vidám fiatalok igyekeznek a koncertre. Ritkán látni ennyit egy helyen, ritkán hallani ennyi magyar hangot. Hiába, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség szombati gólyabáljának fénypontja kétségkívül a magyarországi Republic együttes fellépése volt. Amely, bár megvárakoztatta egy kicsit a közönséget, több mint kétórás mûsorával felejthetetlen élményt nyújtott a jelenlevôknek. A közönség táncolt, szórakozott, énekelt, tapsolt, tombolt, egy emberként énekelte A 67-es úton-t, és az összes többi Republic slágert. Fergeteges hangulat vett hatalmába mindenkit, csodálatos volt látni a hullámzó tömeget...

S amikor véget ért a koncert, mindenki boldogan indult haza, azzal a reménnyel, hogy talán jövôre, ugyanitt találkozunk. Mind a négyezren vagy még többen is, magyar fiatalok.

(balázs)

A magyar irodalmi romantika vezéralakja, Vörösmarty Mihály születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelhetjük 2000 decemberében. Ebbôl az alkalomból a kolozsvári magyar irodalomtudományi tanszék emlékévet szervez, melyet kétnapos nemzetközi konferenciával nyitottak meg december 10-én.

A konferencián részt vett Amadeo di Francesco, aki a Nápolyi Magyar Tanszék és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság nevében üdvözölte az egybegyûlteket. Több erdélyi és magyarországi egyetemi tanár, Vörösmarty-kutató elôadása hangzott el a nagy költô életmûvérôl. Az emlékülés során pénteken este megkoszorúzták a Fôtér 27. számú házon található emléktáblát.

Mint azt Egyed Emese tanárnôtôl, a rendezvénysorozat fôszervezôjétôl megtudtuk, az emlékév 2000 decemberében, a költô születésének kétszázadik évfordulóján ér majd véget. Az év folyamán szavalóversenyt rendeznek Vörösmarty mûveibôl, munkássága témaként szerepelt az idei Tudományos Diákköri Konferencián is, melynek dolgozatait és a konferencia anyagát szeretnék az év végén kötetben kiadni. A tervek szerint a Vörösmarty-év Zsibón, a Wesselényi-kastélyban érne véget, ahol fát ültetnének a költô látogatásának emlékére.

Sándor Boglárka

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Kolozs megyei fiókjának szervezésében szombat délelôtt a Báthory István Líceum dísztermében kiosztották az idei érdemes oktató-nevelô díjakat. Az ünnepséget Balázs Ildikó igazgató nyitotta meg; beszédében méltatta a kitüntetésben részesülô pedagógusok több évtizedes önzetlen munkáját, s találóan jegyezte meg: az igazi pedagógusok egyszerre mûvészek és mesteremberek. A Báthory-líceum Halmos Katalin által vezényelt énekkara elôadása után megkezdôdött a laudációk felolvasása és a díszoklevelek átadása. Íme, a díjazottak névsora: Tanárok: Ajtay Ferenc, Béldi Miklós, Szöllôsi Anna, Csalah Márta, Kovács Lajos, Mártis Ildikó, Máté Piroska, Nagy Ferenc, Oroszhegyi Jolán, Szôcs Rákhel, Török Márta, Péter Vass Lenke; Tanítók: Dani Mária, File Piroska, Kiss Zsuzsánna, Sütô Zsuzsa; Óvónôk: Krizbay Mária, Teutsch Ildikó.

Az ünnepséget a Majó Zoltán által vezetett, apáczais diákokból álló furulyaegyüttes karácsonyi hangulatú elôadása zárta.

Szabó Csaba

Fent említett cím Fekete Vince (aki nem mellékesen Sziveri-díjas költô) két eddig megjelent kötetét fedi. Ezt kiegészítve az Ütközôvel meg egyéb alkotásával, és ellátogatva a vitával oltott felolvasóestjére, máris megkaphatjuk megközelítô kontúrját egy igen sajátos stílusnak.

Költészetébe sok minden belefér, ami az Elôretolt Helyôrség oldalaira nem — hangzott el a pénteki felolvasóest felvezetôjében, amit természetesen éppen az említett szerkesztôség neve fémjelzett. Lírája formai mívességében kapcsolódik az Elôretolt Helyôrség sajátos irányzatához — tehát tematikai nonkonformizmus helyett metrikailag válik azzá. Legfôbb sajátosságaként a humort említik, mely érdekes módon azonban nem humorként, hanem költészetként van jelen. Saját bevallása szerint viszont a humor és játékosság közül ez utóbbit vállalja. És vállalta is élôben, már az elsô pár perctôl, amikor felolvasta "így írnak ôk", avagy "így írunk mi" kiváló stílusparódiáit — Sántha Attilát, László Noémit, Orbán János Dénest adaptálva.

Bréda Ferenc házigazda Tamási és Nyírô "góbéskodásával", valamint egy halvány "babitsi hozzáállással" vonta párhuzamba a (különben kézdivásárhelyi) költô stílusát. Sántha Attila az érzelem kevésbé szemérmes — következésképpen kevésbé posztmodern — megjelenítésére figyelt fel. Fekete Vince vallomása szerint voltaképpen hadilábon áll a posztmodernnel, és sokszor valóban az érzelgôsségig elmenôen érzelmes, fôleg Leveleiben. Tovább boncolgatva költészetét, elhallgatások (vagy tömörítések?), meghittség, egyfajta nehézkesség figyelhetô meg — melyet sokan vádként fogalmaztak meg vele kapcsolatban.

Lévén a Serény Múmia, a Székelyföld és a Helikon szerkesztôje, szó esett ezen lapokkal kapcsolatos kérdésekrôl is. A felolvasóestnek majdnem sikerült végig kitartania tulajdonképpeni fôszereplôje mellett. A viták azonban könnyedén (könnyelmûen?) csúsztak át valami egészen másba, valami egészen személyesbe, ami hûtlennek bizonyult Fekete Vincéhez, viszont ami kiválóan megállta a helyét egy olyan eseményen, mely irodalmi kör (valkûr) nevet visel. Végezetül maga a költô zárt egy Márai-idézettel, miszerint az író úgy rossz, ahogy ô akar.

Szakács Zsuzsanna

A zene majd minden ágát felölelô hangversenyek után december 10-én került sor az idei Mozart-, illetve Joseph Martin Kraus-fesztivál záróhangversenyére.

Szabályszerû mûsor, mely nyitányt, versenymûvet, szimfóniát tartalmazott, közülük J. M. Kraus mûvei bemutatóként hangzottak el, élete utolsó szakaszából származó opusok.

Francia stílusban komponálta Kraus 1790-ben az Olympie-nyitányt Voltaire tragédiájához. A bevezetô lassú részt impetuózus kidolgozás követi, igazolva, hogy joggal tekintik a szerzôt az irodalmi Sturm und Drang mozgalom zenei képviselôjének. A hangverseny rokonszenves, általunk már ismert svéd karmestere, Mika Eichenholz, lendületes vezénylése is a szerzô drámai erejét hozta felszínre.

Mozart 1777-es keltezésû C-dúr oboaversenyét Aurel Marc játszotta. E versenymû D-dúr fuvolaverseny formájában is ismert, ugyanis Mozart két változatban készítette el, és így parádés versenymûvel gazdagította mindkét hangszer irodalmát. Aurel Marc csillogó, szép hangú oboajátéka igazolta, hogy az utóbbi idôben játszott sok kortárszene mellett a klasszikus Mozart-zene is éppoly közel áll hozzá. Ráadásként kislánya, Octavia Marc, zongorakíséretével egy Vivaldi-kantáta tétel átiratát játszotta.

Kraus egytételes Simfonia per la chiesa VB 146 címû mûvét 1789-ben szerezte. A szimfóniában Kraus a fúga mûvészetének jeles képviselôjeként mutatkozik be. A pregnáns fúga témát hatásosan dolgozta fel. A Riksdagmarsch VB 154, melyet ugyanabban az évben komponált, igazi alkalmi zene, hatásos induló a parlament tiszteletére.

A mûsor befejezô száma Mozart 17 éves korában írott, úgynevezett Kis g-moll szimfóniája, az 1996-os Mozart-fesztiválon ugyancsak a záróhangversenyen hangzott el, akkor Emil Simon vezényelte, utána, a következô évben a Márkos Albert vezette kamarazenekar elôadásában hallottuk. Megírásakor Mozart már érett zeneszerzô volt, különösen a szimfónia drámai, a késôi Nagy g-mollra emlékeztetô I. tétele igazolja ezt.

Mika Eichenholz, akárcsak a fesztivál elsô zenekari hangversenyének karmestere, Vashegyi György, mai koncepcióban közelíti meg Mozart muzsikáját, kihangsúlyozza zenéjének drámai jellegét szemben a régi "csipke-muzsika" felfogással. Ennek eredménye egy színesebb, dinamikusabb Mozart.

Véget ért tehát a IX. Mozart-fesztivál, mely minden év decemberében új, ötletes összeállítással örvendezteti meg hallgatóit. A Mozart Társaság lelkes alapítójának, László Ferencnek gondja van arra, hogy a koncerteken ismert Mozart-mûvek mellett újdonságokat is bemutasson, rendszerint Mozart kevésbé játszott kortársainak alkotásait, gazdagítva ezáltal a kolozsvári közönséget.

Morvay István

Megpendül a televízióban a fogalom: ipartalanítás! Ez lenne e hajdani iparosítás ellentéte. A nóta a régi, hallom a proletár-internacionalista zimmelzummot, hogy a múltat végképp eltörölni, mármint a szocialista nagymamutokat alakítsuk át manufaktúrákká. Vajon az a baj például egy állami mezôgazdasági vállalattal, hogy nagy? Nem. Az a baj, hogy adósságai miatt mûködésképtelen. Úgy néz ki,mintha savas esô látogatta volna meg, attól mentek tönkre. Nem a felelôtlen kezelés, a gazdálkodás miatt. A mamutokból még exportra is futja vasból, mégpedig igen érdekes módon: amint utolsókat rúgja. Nagy veszteséggel termelget, kis acélja, öntvénye magánkereskedôk kezére jut, ôk adják el. A biznicároknak is meg kell élniük, sôt azoknak kell igazán, akik a volt állami vállalatokat tönkretették, miközben nagy haszonra tettek szert. Folyik a létszámcsökkentés, a fizetés minimálbér alá szorítása, s ennek arányában egyre több a sztrájkoló, de nem sokáig. Mínusz húsz fokon senkinek se lesz kedve az utcán ácsorogni órákon át, hogy munkát, kenyeret követeljen! Az idôjárás rendet teremt. A vállalatok tönkretételének legékesebb példája megyénkben a Renner-féle Clujanáé. Mi benne az érdekes? Amíg mûködôképes volt, a kutyának se kellett, de mihelyt bedöglesztették, rögvest hat vevô is jelentkezett. Huncut kis kapitalisták: döglött vállalat kell nekik?! Csak az nem tudható, ki vágja zsebre a ravatalozás díját?

Még sok más országos, hajdan republikánusnak mondott vállalat csôdjét ecsetelhetném Szabó Annának Kövenden, de ettôl a tény nem változik: beadta lemondását a Turdalactnak: nem gyûjti többet a tejet! Úton-útfélen leszólítják az emberek, mintha májustól nála volna a pénz. Az a baj, mondja, hogy Kövenden nincs egy kis skandallum. Az kéne, hogy ne eresszék ki a faluból a tartálykocsit, mint Harasztoson. Erre kiszállna a Pro tévé, jönne a pénz. Szóval csak egy kis skandallum kéne, mindjárt megérkezne a majdnem huszonötmillió lej, a Turdalact tartozása. Tuzson György, az egyik nagyhozamú tehén gazdája azt mondja, nem lehet a tartálykocsit lefoglalni vagy a faluba rekeszteni, ahhoz hatósági engedély kell. Ja, igen, a huszonötmilliós tartozáshoz nem kell hatósági engedély, csak egy kis csôdbejelentés, s ácsoroghatnak az emberek abban a sorban, ahol a semmit osztogatják. Úgy kell nekik, miért adtak ingyen tejet a vállalatnak! Az a gyanúm, visszatért a beszolgáltatások kora, amikor a kulák kvótájából épült a boldogabb jövô. Most egészen másnak jut ingyen a tej: tolvajlásra szakosodott cégnek. Az emberek meg vágják a borjakat, bár eddig az üszôket megtartották. Arany János viharkáros parasztja jut eszembe, aki tehetetlen keservében maga is pusztításra adja fejét.

Keserves dolog az irracionalitásba való menekvés, még ha pillanatnyilag látszólag megoldja a gondokat. Mi fog törvényszerûen bekövetkezni? Megérkezik reklámáron a külföldi vagy más vidékrôl a tejtermék, amiért aztán meg kell az árat fizetni. Mihez kezd a hajdan állattartó Bágyon, Kövend, Rákos? Most még legénykedünk, hogy a zöldség eltart minket. Így véli a polgármester is a Szabadság egyik számában. Még. De hadd idézzem hajdani apósomat a két világháború közötti idôbôl: "Jött a várfalvi egy hét múlva Medgyesrôl a szekerével. Félig volt az eladatlan hagymával." Nem ártana helyzetünket alaposabban felmérni, a tájegységben gondolkozni. Illene címkézett áruval megjelenni a piacon, szerzôdést kell kötni hagyományos piacainkkal, mielôtt elveszítnôk ôket. A zöldségkereslet csökkenni fog, dekánként fogjuk árulni, a viszonteladóé lesz a haszon.

De még mindig a borjú meg a tej, a Turdalact tartozása. Csôdöt játszó szélhámosok kezébe jutottunk, mennyei csodára s skandallumra várunk. Itt lenne pedig a várfalvi tejfeldolgozó, aminek a beindulása jó ideje vajúdik. Igenis az kellene, hogy a területtel rendelkezô falvak zöldségtermesztés mellett állattenyésztéssel is foglalkozzanak. A tisztánlátáshoz, úgy vélem, szükséges volna a megyei RMDSZ segítsége. Azt írja Balázs Ferenc A rög alattban: "Bizonytalanul s mégis fölényesen ott voltak a kisgazdapártiak bukaresti nagymoguljuk vezetésével. A tordai magyar párt is megjelent..., meg kell mutatni, hogy a Párt a néppel érez minden rágalom ellenére." 1934. januás 8-át írtak, amikor megalakult az aranyos-széki vidékfejlesztô szövetkezet, annak tordai lerakata. Ez a szövetkezet képes volt elárusító boltot nyitni az aranyosszéki tejtermékeknek s egyebeknek Tordán, minden állami segítség nélkül. Bizony, bizony, borjúvágók vagyunk, gazdasági önfelszámolásban versengôk.

Cserés Ferenc

Valamikor együtt szedegettük a földrôl a Kert utca sarkán, szemben a botanikus kert hátsó felével, a Nyárádi-kertben a cefrébe való hullott szilvát, almát. Óriási nagy volt ez a kert, s egyik sarkában, a fenyôfa alatt hat-hét hordó várta, hogy megteljen, és késô ôsszel kisüsti pálinka fôjön ki belôle. Elefánt Bébi, vagyis Bartha Bébi ez idôben jegyezte el Nyárádi biológus-akadémikus lányát, én ekkor meg tanítványa voltam a piaristáknál Bartha Bébinek, mert így is neveztük — tiszta szeretetbôl — természet- és földrajztanárunkat, dr. Bartha Sándort. Ô meg földrajzórákon, amikor felrajzolta nekünk Európa egyes országait, mindig elmondta a meglátogatott országban szerzett élményeit. Mert a tanár úr minden nyári vakációban elment valahova világot látni egy olcsó tanári kirándulás során.

Egyszer, amikor éppen Afrika országait tanultuk, Afrika térképe alá felrajzolt egy elefántbébit is, jelezve, hogy ilyesmivel is találkozott útja során. És ez a bébi csodák csodájára kicsit hasonlított hozzá lajha menésével, nagy füleivel, hosszúra megnôtt termetével. És valaki az osztályból, talán éppen a szépen szavaló és nagyon csúfondáros osztálytársunk, a Szentpéteri-templom kántor-tanítójának a fia, a kis Sánta Feri (a késôbbi Kossuth-díjas író!) száján véletlenül kiszaladt két szó, valahogy egybeforrva és a tanár úrra vonatkoztatva: Elefánt Bébi!

A padokban gyorsan terjedt az új név, és mikor kicsengettek, már félhangosan mondtuk is: Elefánt Bébi.

Hát így lett dr. Bartha Sándorból számunkra: Elefánt Bébi.

És másnap már az egész iskola csak így becézte ôt. Mert a szeretet megnyilvánulása volt ez a névadás. Mint ahogy a mindig fütyörészô történelemtanárt, Cselényi Bélát Füttyösnek, a fügét mutató német–francia tanárt, dr. Roós Jóskát Pucunak, az állandóan pofozkodó filozófia szakos paptanárt, Mikó Imrét utálatos magatartása és kajla fülei miatt Csulának mondtuk. De ôt már nem szeretetbôl neveztük el!

Elefánt Bébi, vagy Bartha Bébi egyike volt — Reischel Artúr és Denderle József — mellett azoknak a tanáraimnak, akik végigkísértek az érettségi után is életem elég hosszú útján. Igen, mert Bartha Sándor lett késôbb, már a marxista világban a kolozsvári szabadegyetem cipôgyári fiókjának vezetôje, majd az egész szabadegyetem prorektora, és ilyen minôségben majdnem hetenként megjelent a Kolozsvári Rádiónál — ahol én dolgoztam — a szabadegyetem mûsorával, hogy mi azokat népszerûsítsük. És mert az én szám eljárt a rádiónál is az ô egykori becenevérôl, hát a kollégák, amikor megjelent, már úgy adták nekem tudtomra, hogy: "Gyere, mert keres Elefánt Bébi!"

És egyszer, egyik fiatal kolléganôm azt kérdezte tôlem:

— Ez a Fôgyökér mióta jár be hozzád?

Ránéztem, és mert nem értettem, mirôl, kirôl is van szó, hát mergkérdeztem: mi az a, ki az a fôgyökér?

Ô pedig fölényesen világosított fel:

— Megöregedtél, nagyon... Már a diákanekdotákat, csúfneveket sem ismered... Pedig téged is tanított valamikor a Fôgyökér... Igaz, ô is megöregedett közben, de mi még ma is így nevezzük Bartha Sándort.

És elmondta a keresztnévadási történetet:

— Egyik reggel nyolckor vele volt az elsô óránk. Mi, néhányan, akik hamarabb érkeztünk az osztályba, gondoltuk, felrajzoljuk ôt a táblára. De aki erre vállalkozott, csak éppen a kezdô vonalakat húzhatta meg krétával. A fej, az mondjuk, valamennyire kész lett, de a többi csak egy-egy kezdôvonallá sikeredett, amikor nyílt az ajtó, és a keretben megjelent osztálykönyvvel a hóna alatt dr. Bartha Sándor. Mi meg behúztuk a nyakunkat és figyeltük, mi lesz, ha észreveszi, hogy két példányban van jelen az osztályban? Egy valóságos példányban és egy valamennyire felrajzoltban a táblán.

De ô nem vett észre semmit. A növények felépítésérôl tartott elôadást nekünk...

És kiment a táblához. Az ott idétlenkedô kusza rajz alsó felét letörölte, és miközben mondta a leckét, rajzolni kezdett. És mert a fôgyökeres növényekrôl beszélt, hát felrajzolt egy murkot. És a murok fôgyökere valahogy az ô táblán maradt feje alá került... Az osztály feszülten figyelt, majd az egyik legpimaszabb lány, Olga félhangosan kimondta az új növény nevét: dr. Bartha Sándor, a Fôgyökér!

Másnap már ezzel a kedves névvel becézte ôt az osztály, az iskola. Így lett számunkra ô a Fôgyökér!

Elnevettem magamat, és most már én is mondtam a magamét:

— És így maradt számunkra ô Elefánt Bébinek... Úgy látszik, minden diáknemzedék másképpen nevezte ôt... És ha most talán akadna valaki a Tisztelt Olvasók közül, aki hallott dr. Bartha Sándor egy másik, mondjuk harmadik nevérôl, kérem, kérjük, írja meg a lapnak!

Kovács Ferenc

A baj az, hogy mindent lehet politikailag értelmezni. Az újságszerkesztést is.

Eddigi sajtós tapasztalatom során számos esetben elôfordult, hogy a szakmai okból visszautasított cikket vagy a benne eszközölt módosítást politikai okokra vezették vissza.

Egy annyira túlpolitizált közéletben, mint amilyen a miénk, mindez nem meglepô. A kárvallottat pedig semmivel sem lehet meggyôzni, hogy nem a politikum ármánykodásának az áldozata.

Hiába rossz egy írás, hiába tartalmaz ferdített tényeket, megalapozatlan általánosításokat, belemagyarázásokat, logikai bukfenceket, személyeskedést, nyelvhelyességi hibákat — ha a szerkesztô azokba beleakad, kész a verdiktum: biztos eladta magát a szerzôével ellenkezô politikai nézeteket vallóknak. Hiába sok benne a fölösleges, redundáns elem, hiába nem mond semmi újat, és írta meg ugyanazt hetedszer, hiába ütközik az ember tartalmi törésbe benne, oda nem illô témák zavaró-zavaros összekapcsolásába, hiába homályos az egész mondanivaló, zagyva a stílus, ha egyszer a szerkesztô az írást megrövidíti vagy kihagyja (hiszen ez a szerkesztô dolga!), az a legkevésbé merül fel a szerzôben, hogy annak szakmai oka is lehetett. Csakis politikai.

A Szabadság szerkesztôi jól tudják, hogy lapunkat felváltva szokták a legkülönbözôbb politikai ideológiák holdudvarába sorolni, és mi mulatunk a legjobban, amikor, mondjuk, röpke fél óra leforgása alatt mondanak el minket népnemzeti-kereszténydemokrata-ultrajobboldali-radikális-konzervatív lapnak, illetve kriptokommunista-szocioliberális-judeo-neobolsi-mérsékelt-baloldalinak. Akkor vagyunk valamennyire is nyugodtak, ha az egymást kioltó, de persze, túlzott értékelések egyensúlyban találtatnak. A dolgok magyarázata ugyanis egyszerû. Egyszerûbb, mint sokan gondolnák e mindennek a hátterében forgatókönyvet sejtô betegségben szenvedô országban. Lapunk ugyanis valóban nyílt fóruma a legkülönbözôbb véleményeknek, ideológiáknak. Nem úgy, mint azok a sajtókiadványok, amelyeket azért nem lehet tenni sehova, mert ódzkodnak minden élesebb hangvételtôl. Hadd mérkôzzenek csak a mi hasábjainkon a legszélesebb skáláról bevont nézetek, hiszen mi nem vállaltunk mást, mint az általunk kiszolgált négy megye magyarsága véleményének a tükrözését.

Nem vagyunk egyformák, ezért természetes a sokszínûség, ugyanakkor egyeseket zavar is. (Sokszor azokat is, akik a sokszínûséget politikai szinten képviselik és hirdetik is.) Valójában nem vagyunk besorolhatók senki szekértolói közé. Ezt sokan nem bocsátják meg nekünk. És ezért nem értik meg, hogy mindenféle próbálkozás, hogy ide vagy oda kategorizáljanak, csak félrevezetô lehet, és részigazságot hordozhat, de nem fogja soha az igazi képet alkotni a Szabadságról.

Aki megpróbál a klasszikus ideológiák, az RMDSZ-ben képviselt politikai csoportosulások vagy netán a magyarországi pártvonalak mentén minket értelmezni, erôltetett és torz képet kaphat csak. Nehéz elhinni, hogy nem minden egymás mellé vagy alá helyezett két cikkben, kiemelt szóban, odakanyarított vagy kihagyott félmondatban, névben vagy jól-rosszul megválaszott címben rejtezik fondorlatosan kiszámított húzás vagy gyanús háttérmachináció. Valahol hízelegne nekünk, ha akkora szándékosságot, jól megfontolt, ravasz sugallásokat tulajdonítanának nekünk, mint amennyi van.

A valóság ugyanis sokkal prózaibb. A szerkesztô elsôsorban szakmai ismérvek alapján dönt, a napilapírás gyors ritmusában pedig sok manipulációt egyszerûen lehetetlenné tesz a szûkre szabott idô. Ezért kár rólunk statisztikákat készíteni, "üzenetünket" túlságosan tudatosan kiterveltnek képzelni, de persze, azért lehet.

Senki sem állítja, hogy minden tökéletesen egyensúlyban található nálunk, ezért egy statisztika valószínûleg bizonyos hangsúlyeltolódásokat találna szerény napi munkánk termékében is. Csak el kell kedvetlenítenem a meggyôzôdéses üldözési mániában szenvedôket: nem a szándékosság vezérel minket, hanem pusztán a véletlen.

Ezért tévednek azok is, akik minden áron valamilyen irányt akarnának ránk erôltetni, be szeretnének skatulyázni minket valahová, vagy, ha egy kicsit is megvizsgálják, hogy ez elrugaszkodna a valóságtól, akkor szemünkre vetik, hogy miért nem állunk már be valahová a sorba. Pedig a válasz erre is egyszerû: azért, mert vállaltuk a közszolgálatiságot. Azt, hogy mindenki véleményének helyt adunk. Azokat pedig, akik minden moccanásunkban politikai cselszövést sejtenek, ki kell ábrándítanom valami egyáltalán nem hízelgôvel: valószínûleg magukból indulnak ki. Minden bizonnyal az ô cselekedeteiket át- meg átszövi minduntalan a politikai mozgatórugó, már csak kampányokban és ellenkampányokban képesek gondolkozni, és el sem tudják képzelni a szándékosság nélküliséget. Ôk azok, akik — emberi dolog — szelektíven olvassák a Szabadságot. Minden, ami ôket igazolja, az ô nézeteiknek megfelel, természetes, és észre sem kell venni. Egy cikk vagy csupáncsak egy szó bosszantsa fel ôket — mindjárt kész az ítélet, jön a címkézés, és minden elôbbi felejtve.

A legnagyobbat azonban azok tévednek, akik vélt vagy valós okból történt sértôdöttségbôl magukra haragítják a sajtót. És ez elsôsorban épp nekik nem kifizetôdô. Aki nem veszi észre, hogy saját maga alatt vágja el a fát, ha rossz viszonyt táplál a sajtóval, és kimarad írásaival vagy nevének szerepeltetésével, akkor a nagy stratégiák és számítások közepette épp azt a lényegi mozzanatot veszíti szem elôl, ami elôbb vagy utóbb, de megkerülhetetlen. Hogy tudniillik szüksége lett volna a sajtóra.

Balló Áron

Egyöntetûn üdvözölték a csatlakozási tárgyalásra most meghívott országok — Szlovákia, Bulgária, Litvánia, Lettország és Málta — vezetôi szombaton az Európai Unió helsinki csúcstalálkozóján született döntést a tárgyalók körének kibôvítésérôl.

Mikulás Dzurinda szlovák kormányfô az EU-vezetôkkel találkozva megismételte, hogy országa szeretné utolérni Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot, hogy a visegrádi csoportot alkotó négy állam egyszerre tudjon csatlakozni. Külön üdvözölte a miniszterelnök, hogy immár minden kelet-európai tagjelöltet bevontak a tárgyalási folyamatba.

Ivan Kosztov bolgár miniszterelnök egyebek között hangsúlyozta: a NATO- és az EU-integráció segíti egymást. Egy kérdésre válaszolva a kormányfô méltatta az EU hozzájárulását a Duna hajózhatóságának helyreállításához, de figyelmeztetett rá, hogy e téren sok még a tennivaló. A csatlakozás feltételeivel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy Szófia elkészítette a kozloduji atomerômû bezárásának programtervét.

Valdas Adamkus litván államfô ezt az alkalmat használta fel arra, hogy bejelentse: országában hamarosan felajánlási konferenciát tartanak, amelynek bevételét az ignalinai atomerômû bezárásának meggyorsítására fordítják. Történelmi döntésnek nevezte, hogy országa megkezdi a tárgyalásokat.

Andris Skele lett kormányfô úgy vélte, van esély arra, hogy Riga és az EU 2002 végére befejezi a februárban kezdôdô csatlakozási tárgyalásokat. Lettország eddig az integrációval kapcsolatban minden feladatot teljesített, és így tesz a jövôben is — szögezte le.

A máltai Edward Fenech Adami úgy vélte, országa demokratikus hitelét erôsíti, hogy a csatlakozási kérelmet elôbb visszavonták, majd megismételték. Csak a most tárgyalni hívott tagjelölteken múlik, hogy mikor tudnak csatlakozni az unióhoz — fûzte hozzá.

A temesvári események tizedik évfordulóján bátran kijelenthetô, hogy az akkori felkelés az európai történelem egyik legfontosabb eseménye volt — jelentette ki Székelyhidi Ágoston, az Erdélyi Szövetsége elnöke, a budapesti Magyarok Házában megtartott emlékülésen szombaton.

Székelyhidi Ágoston elmondta: Temesvár — de a többi román színhelyen lezajlott esemény is — minden bizonnyal hozzájárult az európai nemzetiségi jogok, a kisebbségi jogok és a szabadságjogok állapotának javulásához.

Kiemelte: az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) novemberben szentesítette a nemzeti közösségi kisebbségi jogokat, és ebben szerepe volt Temesvárnak is.

Az elôadó Tôkés Lászlót a XX. századi európai történelem kiemelkedô alakjának nevezte.

A budapesti ünnepségen szemtanúk idézték fel Temesvár és környéke, valamint Kolozsvár és Bukarest tíz évvel ezelôtti eseményeit.

A rendezvényen levetítették Chrudinák Alajos eddig be nem mutatott korabeli felvételeit. Mackó Mária népdalokat adott elô, Szabó András színmûvész pedig Tôkés László Temesvár ostroma címû regényébôl olvasott fel részleteket.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]