 |
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1999. december 24.
(XI. évfolyam, 301. szám)
Úgy hiszem, a világ legcsodálatosabb ünnepe a karácsony. A család, a lélek, a megbocsátás ünnepe, ami hitvallástól, mentalitástól, nemzeti hovatartozástól függetlenül mindannyiunkat megillet. Jobbá, emberibbé tesz. Feledteti velünk felgyülemlett keserûségeinket, hétköznapi gondjainkat, és rádöbbent arra, hogy kishitûségünket, emberi gyarlóságainkat csak a Megváltó tudja gyógyítani. Az, akirôl rohanó világunkban gyakorta megfeledkezünk. Ha jól megy sorunk, akkor azért, ha pedig dolgaink rosszul állnak, kételyeink merülnek fel: miért nem segített meg?
Kereszténnyé válásunk ezer éve után ildomos volna ôszintén szembenézni önmagunkkal: mennyire érdemeljük meg a Megváltó értünk hozott áldozatát? Hiszünk-e benne, hogy háborús vérzivatarok, embertelen korszakok, pogány népirtók szorításából Ô menekített ki? Hisszük-e, hogy e maroknyi népet csak az ô palástja alatt sikerült úgy átmenekíteni az évszázadokon, hogy ma a világ elismerjen, tiszteljen, felnézzen, netán irigykedjen ránk?
Jézus születésének ünnepén érezzük-e azt, hogy lélekben mindannyiszor újjászületünk és családunk körében Ô is együtt ünnepel velünk, ott van gondolatainkban, bábáskodik jövô évi álmaink megszületésénél? Vajon jobban érezzük-e jelenlétét, mint máskor? Ha igen, akkor Ôvele ünneplünk, ôt ünnepeljük, jövônket Vele tervezzük meg. Akkor ez a karácsony szebb lesz, mint a többi. Jól fogjuk érezni magunkat akkor is, ha a fa alá esetleg kevesebb ajándék kerül, ha megterített asztalunk szerényebb lesz, mint máskor. Ha Ô velünk van, nincs az a gond, amit most, karácsony táján ne tudnánk feledni.
A természet már megtette kötelességét: hófehér karácsonyunk lesz. A csendes éj eszméje bennünk kell ünneppé váljon. Az emberiség két ezredév óta meghitten várja a csendes éj és az Ô eljövetelét. A templom fele vezetô utakon csak a csizmák csikorgása szabad zavarja ezt a csendet!
A Kolozsvári Magyar Demokraták Tanácsa megalakulásának 10. évfordulója alkalmából csütörtökön szervezett találkozón közéleti személyiségek, politikusok, egyházi vezetôk az 1989-es forradalmi események tanulságaiból kiindulva a hogyan tovább kérdésre keresték a választ. Szabó Árpád unitárius püspök által tartott rövid áhítat után Kónya- Hamar Sándor, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke üdvözölte a jelenlévôket. Vitaindító beszédében elmondta: azért gyûltek össze, hogy emlékezzenek, illetve emlékeztessenek a tíz évvel ezelôtti történésekre, megállapítva azt, hogy a kezdeti elképzelésekbôl, sajnos, mára, nem minden valósult meg. Ezt követôen Csép Sándor, a MÚRE elnöke felolvasta a kolozsvári magyar demokrata értelmiségiek 1989. december 23-án megfogalmazott kiáltványát, a Hívó Szót, amely a romániai magyar közösség alapvetô célkitûzéseire, jövôbeni törekvéseire mutat rá.
Pillich László, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kulturális alelnöke, a Heltai Alapítvány igazgatója az 1989 decemberében Kolozsvár utcáin meggyilkoltak névsorát ismertette. Hozzászólásában kifejtette: a lelkesedés, a remény gyûjtötte össze 1989 decemberében a kolozsvári magyar értelmiséget. Úgy kell emlékezni, hogy miközben a múltat elemezzük, a jövôt fürkésszük. Ezután Somai József, az MKT elnöke Bodó Barna levelét olvasta fel, aki annak idején elsô elnöke volt a Bánsági Magyar Demokrata Szövetségnek. Üzenetében Temesvár és Kolozsvár szerepét emelte ki: míg Temesváron Tôkés László törte meg a hallgatás falát, addig Kolozsváron a magyar értelmiség próbált ellenállni még 1989 elôtt a kommunista rendszernek.
Mózes Árpád evangélikus püspök a találkozón személyesen jelenlévô Tôkés Lászlónak mondott köszönetet 1989-ben tanúsított helytállásáért. A püspök hozzászólásában kiemelte: a tíz évvel ezelôtti események kirobbanásában a kolozsváriak 1989-et megelôzô tevékenysége, a falurombolás ellenes közös fellépés, a határon túl, a térségben érlelôdô folyamatok egyaránt szerepet játszottak. Az RMDSZ születésének tizedik évfordulóján Tôkés László arra a kérdésre kereste a választ: a mai RMDSZ hogyan viszonyul akkori önmagához, az 1989-es kezdetekhez? Tôkés szerint az RMDSZ akkori elnökének felfogásában nem igazán tapasztalta az 1989-es események folytonosságát, annak markáns jelenlétét. A püspök úgy véli, kötelességünk 1989 folytonosságában politizálni, és hûnek kell maradni az 1989-es kezdetekhez.
Cs. Gyímesi Éva egyetemi tanár annak a véleményének adott hangot, hogy az elmúlt tíz év alatt sokat veszítettünk a szellemi értékekbôl, mivel nem teremtôdtek meg a szellemi tôke felhalmozásához szükséges intézményk, a szellemi élet nem jövô, hanem múltorientált volt. Balázs Sándor egyetemi tanár szerint a romániai magyarság sokkal többet tehetett volna 1989 elôtt, hogyha az egymás iránti bizalmatlanság nem lett volna ilyen nagyméretû.
KARÁCSONY ESTÉJÉN, 6 órakor, a Farkas utcai református templomban dr. Csiha Kálmán püspök hirdet igét.
KARÁCSONYKOR GYÚJTSÁTOK MEG A GYERTYÁKAT címmel ünnepi elôadást tartanak december 26-án, vasárnap du. 4 órától a kerekdombi római katolikus templomban (Maxim Gorkij utca 40.). A mûsorban fellép a többszörösen kitüntetett, 85 esztendôs kolozsvári színmûvész, Senkálszky Endre. Olyan közismert kolozsvári muzsikusok is színre lépnek és zenélnek, mint Márkos Albert (hegedû), Botár Gerô (hegedû), Lászlóffy Zsolt (orgona). Az ünnepség teológiai fogantatású megindoklása ez lesz: az elsô karácsony óta a gyertyáknak van igazuk: a tündökletes fénynek, s nem a sötétségnek! Ha ideje engedi, legyen részese az eseménynek.
AZ AMICITIA DÉS — TOKAJHEGYALJAI BARÁTI TÁRSASÁG hagyományos újév-köszöntô batyus bálját 2000. január elsején este 6 órától tartja a dési Magyar Házban.
Mindenkit szeretettel várnak.
Hogyan leckézteti meg a házasulandó leány a lézengô fiatalembereket, avagy ráébrednek-e a tekergô fiatalok a házasság intézményének felettébb hasznos voltára, avagy hogyan szerzi meg a nôgyûlölô-hôsszerelmes szíve választottja kezét, avagy mitôl igazán jó egy zenés vígjáték ...? — folytathatnánk a kérdéseket a végtelenségig, a válaszokat csupán a december 29-én este hét órakor felgyulladó rivaldafény tudja nekünk felfedni. Ezúttal másfél óra önfeledt nevetés a cél. S hogy mindezt kik biztosítják? Keresztes Attila játékmesteri pálcája alatt fellépnek, pontosabban a színpadra perdülnek: a három lézengô Kardos M. Róbert, Madarász Loránd és Bandi András Zsolt, az eladósorban levô Vilmát játszó Lázár Gabriella, Gajzágó Zsuzsa a talpraesett szolgálólány szerepében, a hôsszerelmes Hangait alakító Hatházi András, az idôsebb, de szintén szerelmes generáció képviseletében Bogdán Zsolt (Ligeti) és Albert Júlia (Katica) valamint az est fénypontja: a három tenor!
A zenét az elôadásban is közremûködô Incze G. Katalin szerezte, a koreográfiát Jakab Melinda jegyzi, a díszlet-jelmezterv Dobre-Kóthay Judit munkája. Elôadásunkat szilveszter este hat órakor is mûsorra tûztük.
Hagyja otthon az elmúlt évezred bánatát, mi biztosítjuk a jövô évezred jókedvét!
Decemberben, az ajándékozás hónapjában az üzletek, piaci bódék, sarki butikok tele vannak megvásárlásra csábító árukkal. A nagyáruházban plüssmacit szeretnék venni — annak idején. Én is imádtam.
— Plüssmaci nincs.
— Hogy-hogy nincs?
— Mert betiltották az árusítását.
— Mi a szôsz?
— Igen, kérem, a szôsz. Hullatta a szôszét, akarom mondani a szôrét. És ha az netán a kisgyerek szájába kerül, lemehet a tüdejére, légúti zavarokat okozhat stb. stb., de viszont ajánlhatok helyette kitûnô hatlövetû pisztolyt, tartalék golyókkal.
— Hát akkor inkább mást. Járóbabájuk van?
— Nincs. Betiltották, amióta megrúgott egy kisgyereket és az anyja feljelentést tett a fentebb említett szerveknél. De ha valami mozgó dolgot szeretne, csodálatos kivitelezésû tankjaink vannak, elemes és távirányítható — vázára, tükörre, herendi porcelánra.
— Talán akkor egy síró babát, ha lehetne.
— Nincs.
— Nincs? Mit vétett szegény?
— Annyit bôgött, hogy több mama, kisbabája helyett a játékot etette éjszaka. Van azonban a készletünkben Játszál világvégét, Ki robbantja fel a Földet, Veszítsd el vagyonod társasjátékunk.
— Nem, nem. Építôkocka?
— Kizárt dolog. Visszavonták. A nagypapa megbotolhat benne, leeshet, kezét-lábát törheti, mert állandóan szerteszórják. Helyette azonban mutathatok néhány petárdát, ami nem csak hangosan pukkan, hanem ha nagypapa az ijedségtôl infarktust kap, nem lesz vele több baj.
— Egy zörgô! Kérek egy zörgôt.
— Nincs. Kihullhat belôle a kavics, a rizsszem vagy akármi, amit aztán a kisgyerek feldug az orrába és máris jöhet a mentô. Ellenben megmutatnám legújabb Rambo típusú dzsungelháborús késeinket. Varrótû is van benne, amennyiben az ejtett sebeket össze kell ölteni...
— Kérek egy igazi hatlövetût!
Nem csak a húszéveseké a világ, mondja a nóta, nem csak világsztárokkal lehet szép operaelôadást megvalósítani, mondom én, miután megnéztem a Duna tévében közvetített, 1995-ben készült francia operafilmet.
Fenti megállapításra késztetett a rendkívüli élmény, amit Fr. Mitterand, a film rendezôje valósított meg számunkra ismeretlen nevû operaénekesekkel. A rendezô totális mûvészi mûfajnak tekinti az operát, nagy súlyt helyez a látványra, a verridicitására, tiszteletben tartva Puccini elôírásait, amelyekre minden mûvében nagy súlyt helyezett.
A szereplôk megválasztásában fontos tényezô a látvány, Cso-cso-szán és Szuzuki japán mûvészek, Pinkerton és Sharpless konzul amerikaiak. A címszereplô Ying Huang igazi Cso-cso-szán külsôre, ártatlanságának egyszerûségében, ahol szükséges drámai kifejezôerôben egyaránt. Richard Troxellról Pinkerton hadnagy szerepében nagyjából ugyanezt mondhatjuk. Bár mindkettôjük hangja líraibb csengésû a megszokottnál, ám muzikalitásukkal, énekük könnyedségével, a magas hangok biztonságával teljesítményük nem kelt hiányérzetet.
Ning Liang — Szuzuki és Richard Cowan — Sharpless konzul fontos, pozitív jellemek, szerepüknek megfelelôen, hangi szempontból is kifogástalanok, de a kis szerepek megvalósítói is karakterisztikus japán figurák.
Ha mégis valamit kifogásolunk az Bonzo, Cso-cso-szán nagybátyjának égi megjelenése és ugyanoda távozása „kilóg" a végig realista látásmódból. A zümmögô kórus alatt vetített fehér-fekete film ugyan a korhû japán városi életet mutatja be, de nincs összhangban azzal a különleges egyedi hangulattal, amelyben Cso-cso-szán, kimonóját kiterjesztve, várja a hadihajón érkezô Pinkertont. E jelenetet az a nagyhatású intermezzo követi, amely összeköti az elsô felvonást a másodikkal (egyes rendezésekben szünet nélkül játsszák e két felvonást). Nos, ez a részlet sajnos kimaradt ebbôl az elôadásból. Talán az sem a legszerencsésebb ötlet, hogy magán a harakirit elkövetô Pillangókisasszony Pinkerton ölelô karjai közt hal meg...
Azonban e kifogások nem rontanak az elôadás összképén, úgy érezzük még a Zeffirelli rendezte, világsztárok (Domingo, Mirella Freni) énekelte operafilmmel is felveszi a versenyt.
Igazi élménnyel ajándékozta meg a Duna tévé, sajnos késô éjjel, az opera barátokat.
mérföldkô az Amaryllis reneszánsz zene- és táncegyüttes történetében. Bár 1993-as megalakulásuk óta számtalan táncházat tartottak, a Bartók Béla Líceum dísztermében a temesvári diákok nemcsak kíváncsian gyûltek össze, hanem kifosztva a színház kelléktárát, korabeli kosztümökben tipegve, tényleg XVI. századi hangulatot keltettek. Az együttes „spiridus rektora" (Anikó néni) kedélyesen ismertette a bevezetôben Arbean mester tánckönyve (1588) alapján a reneszánsz kor divatos táncait, valamint a viselkedési módokat, nagy derültséget keltve például „a zsebkendô/orrfúvás felettébb fontos voltának" taglalásával. A táncbemutatót/táncházat Szabó Zelmira és Fehér Árpád vezette, Darvai Kitty segítségével. A szünetben olyan, ma is divatos amerikai karácsonyi éneket tanítottak, amely négyszáz évvel ezelôtt — a hölgy magasba emelésével — igencsak pajzán táncnak számított Franciaországban. Sikert aratott a Bányász Erika által rekonstruált ostromjáték. 25 darab ujjnyi nagyságú agyagfigurája, a játékkatonák, nemcsak a játék kellékei, de valóságos mûalkotások.
A táncház sikerét igazolja, hogy az éjszakai nagy buli során az Amaryllis örömmel látta, ahogyan a temesvári fiatalok — diszkózenére bár —, de a reneszánsz táncház figuráit tovább próbálgatják.
A várva várt és a nem várt gyermekrôl; a vajdahunyad megyei kis szórványgyülekezet Fônix madárként újra élni kezd, Borosjenôben; a Brassó megyei Szentágota városában egy mindinkább gyarapodó református gyülekezet indult el 1999-ben a fejlôdés útjára; a 80 éves Hermán János, sármási volt lelkipásztor méltán megérdemli a Mezôség apostola kitüntetô címet; egy Beszterce megyei kis szórványban már csak a harangozó töri az anyanyelvét; amerikai szemmel az erdélyi szórványokról; Sárkány Ferenc, a dési egyházmegye fôgondnoka vallja: csak az Istenbe vetett erôs hit tarthatja meg a szórványban a nemzeti öntudatot és anyaszentegyházat; a spiritizmus tévelygései; egy özveggyé lett asszony családtagjainak érzi az elhagyottakat; a Vajdahunyad megyei haladó Kitid község utolsó magyarja; egyetemisták a Királyföldi szász településeken; ifjúsági találkozók a szász Királyföldön; Temesváron egyetemisták misszionálnak; az 1999. évi Czelder Márton és Földes Károly díjjal kitüntetett lelkipásztor és egyházi elöljáró; halálig tartó presbiteri hûség; Vass Árpád, Mihályfalva lelkipásztora 45 évi szolgálat után nyugdíjba megy; az elszigetelôdés a Mezôségen egyenlô a halállal; diákhumor a vallásórán.
A Levél megvásárolható minden lelkészi hivatalban a gyülekezeti lap mellékleteként.
id. Kun Árpád
ny. lelk.
Az Erdélyi Napló 51. számában csak a vezércikk címe ünnepi: Megváltó született! A közölt írások többnyire hétköznapi gondjaink-gyûrôdéseink köré csoportosulnak. Kincses Elôd arról beszél egy interjúban, hogy az RMDSZ-en belüli szembenállásnak, kiszorítósdinak meglesz a böjtje, Szekeres Gerô munkáról, sportról, hegymászásról nyilatkozik, D. Balázs Ildikó a csíkszeredai prímástalálkozóról számol be, Báthory Éva pedig a szatmárnémeti ifjúsági szervezetek sajátos konkurenciáját ecseteli. Antal István lappföldi élményeit osztja meg az olvasókkal, Sneé Péter Márai Sándor 1956-os karácsonyi verse mellé jegyez torokszorító sorokat, Láng Gusztáv a nyelvi Trianon veszélyére figyelmeztet, Dénes László aktuálpolitikai anamnézisének címe: Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda...
Úgy tûnik, az idôjárás hajdanán mintha mégis jobban respektálta volna a kalendáriumot. Már Miklós is megrázzintotta szakállát, s miután mindent fehérbe vont, eloszlott a „fekete karácsony" iránt érzett viszolygás. Így a téli szünidô legtöbbször teljes téli díszben érkezett, megadva a vakáció és a legmeghittebb családi ünnep, a karácsony hófehér varázsát.
A hóbunda borította város külsô negyedeinek kis házai még kisebbeknek tûntek a hótakaró alatt, és a Kazinczy utca közepén napokig szûz maradt a félméteres hó, csak akkor látszott kószán nyoma, ha a fiákeres Kósa Gyuri bácsi lovas szánjával lemerészkedett a városba.
A karácsony és az új esztendô-várás örömébe már jókora keserûség is vegyült: elmaradoztak apám halványzöld, tábori postalapjai, amelyeknek felsô sarkában a keltezés helységeként immár ez állt: „Valahol messzi", „Valahol Galíciában", „Valahol Oroszországban"... Mindannyiunkat bizonytalanság érzése gyötört. A szomszédba már majdnem mind hazatért Anti bácsi, Szabó Miklós, László bácsi, Bihari és Füge Albert meg Mosolygó Árpád. Csak a jó ég a megmondhatója, édesanyám milyen nehézségek árán teremtette elô a mindennapi falatot és járhattunk a bátyámmal iskolába. Míg áldott homlokán a ráncok sokasodtak és mélyültek, mi mindennek tudtunk örülni és mindenen tudtunk nevetni. Örvendtünk a zizegôn vagy nesztelenül hulló hópelyheknek és vígan fûrészeltük a tûzrevalót. „Vuing-vuing, vuing-vuing" vinnyogta a nagy szaggatófûrész, ahogy a favágóbak két oldalán huzogatva daraboltuk a méteres hasábfákat. Versengve aprítottuk baltával a bükkdarabokat és számoltuk, hány csapásból hasítjuk ketté a selymes belû gyertyán göcsöket. Közben aggódva lestünk a fáskamrába, van-e már karácsonyfa?
Az ünnep közeledtét a kalácssütés tette mind hihetôbbé. A szenteste elôtti napon anyánk a dagasztáshoz fogott. Csendben figyeltük, mikor „csöpög a padlásról a víz", azaz mikor izzad meg a homloka. Aztán, honnan-honnan nem elôkerült néhány szem mazsola is. A megdagasztott tésztát egy cserép kalácsformába és két egyforma sárga zománcos félliteres teásbögrébe szakajtotta. A parancs úgy szólt: A tésztát csak félig megkelve lehetett sütésre vinni a Pupi-domb tetején lakó Berta Mihály pékmesterhez, akinél az ünnepi nagy szezonban elôre jegyeztetni kellett a sütendô kalács mennyiségét. Izgalmas volt nézni, ahogy a hosszú nyelû vas „vakaróval" kihúzigálta a szikrázó parazsat és vizes seprûvel félretolta a hamut. Bár csend volt körülötte, mindegyre rámordult a bámészkodókra. Ilyenkor szája szögletében fura táncot járt az odatapadt, kialudt cigarettavég.
A fényes tetejû, illatos, pufók kalácsok után estefelé mentünk. A hó szakadatlanul hullt: az utcai lámpák sárgás fényében bolondosan kavarogtak az óriási pelyhek.
— Lókapcák, kiáltott fel bátyám, lókapcák, látod?
Persze, hogy láttam, csak azt nem tudtam, miért éppen lókapcák.
— Hát nem látod mekkorák? Mint egy-egy lókapca!
A hózuhatagban vesszôkosárban az illatos kalács. Iszonyú jókedvünk volt. Arcunkat a kavargó „lókapcák" felé fordítottuk és nagyokat nevettünk, ha egy-egy befedte fél szemünket.
Karácsony szombatján délelôtt készült a diós meg a mákos bejgli, és a háború okozta helyzetnek megfelelô, inkább rizsben, mint húsban gazdag töltött káposzta. Hogy ne lábatlankodjunk, és hogy az angyal biztosan hozzánk találjon, még egy rövid szánkapartira mentünk. Öt óra tájt már sötétedett és az utca végén a hóhatár egybeolvadt az égivel. A házak világító ablakai barátságot és békességet sugalltak.
A szenteste a Pupidomb oldalán is korán elcsendesült. Otthon a becsukott szobaajtó valamit sejtetett. Gyors fürdés, „tisztába" öltözés, és máris elálló lélegzettel bámultunk a csillogó karácsonyfára. Gyertyákat gyújtottunk s a sercegô csillagszóró villogása közt elénekeltük a Mennybôl az angyalt. És örvendtünk a szerény ajándéknak: rajzfüzet, színes ceruzák, Icu néném parasztgyapjúból kötötte, meleg stucniknak, egyujjas kesztyûknek. Aztán a hófehér abrosszal letakart asztalhoz ültünk, és már tömtük is az elsô falat kalácsot magunkba. A tányérok között, egy pohárnak támasztva, képeslap. Közepén egy karácsonyfa, rajta áldásra emelt kézzel, a glóriás kis Jézus, alatta koronás szíven kettôs kereszt, bal oldalán, egy messze révedezô tekintetû édesanya, amint átöleli kisfiát és kislányát. A kereszt jobb oldalán rohamsisakos, bajonétos puskás honvéd, tekintete szomorú. A felirat: 1942 karácsonya harcoló honvédeinké és hozzátartozóiké. A kép hátán szöveg: Gondoljunk élô hôseinkre, drága sebesültjeinkre, és emlékezzünk megszentelt új hôsi halottainkra. Anyánk alig hallhatóan suttogta: Talán elôbb imádkoznánk... Édesapánkért..., hogy baj nem érje! Hogy éljen... és, hogy vezérelje haza Ôt a jó isten, mielôbb. Halkan mondtuk Édesanyánk után a fohászt. Közben Édesapám arca azonosult a rohamsisakos honvédéval. Eszembe jutott, amiket a frontról hazatért László bácsi mondott: Rahó, Kolomea, Orel, Kurszk, s a gyilkos Don kanyar... S mi azt sem tudjuk, él-e még...
Arcunkon könny gördült, a finom, foszlós kalács íze összevegyült a könny sós ízével. Csendben bámultuk a gyertya sercegô kanócát.
Mikor karácsony szentestéjén angyalok szállnak a földre, megérintem kedvesem kezét. A sarokban ott áll a — képzeletünkben égig érô — díszes karácsonyfa. A rideg télben ájtatos tavaszi csendet idézô örökzöld, ôsidôk óta a múlhatatlanságot jelképezô fa.
Ha angyalok szállnak a földre, a fa minden tûlevelébe életet lehelnek. Meghalljuk a születô gyermek felszabadult sírását, a szegények elsuttogott imáját, a tékozló fiú hazatérésének hírét, a kikiáltott átkokat és a csöndet, mely a szitkoknak válaszol. És halljuk a tûlevelûek könyörgését, a tiszta lelkek megmásíthatatlan érzéseiért — a lelkek könyörgését a nyugalomért.
Ha az angyalok leszállnak a földre, a karácsonyfa ágain villogó gömbökben városok, országok indulnak üzenetet vinni házról házra: íme, testvérek, ma együtt ünnepel a világ. A fehér, a sárga, a fekete, a rézbôrû — eggyek lesznek mind a szeretetben.
Amikor angyalok szállnak a földre, a hegyek is meghajolnak, a folyók lassabban rohannak vesztükbe. A hótakaró alatt bújócskát játszanak a fûszálak, és a galambok megsimogatják egymást röptükben.
Ha angyalok szállnak a földre, visszahozzák talán a rég elveszett reményeket, az eldobott életeket, a lét legnagyobb értékét — a becsületet. Visszalopják szívünkbe a nyár melegét, s leheletünkkel felolvaszthatjuk a lelkek befagyott, jégbezárt rügyeit. Mert a legalatomosabb ember is jó lehet — legalább egy est erejéig.
Boldog, gondtalan ifjú évek — angyalok, hozzátok vissza ôket. Legyen ismét együtt a család, nagyapa vásárolja a fát, anyám és nagymamám díszítse ágait, apám dugdossa az ajándékokat. És én hadd higgyem azt, hogy álmomra a jó kis angyalkák vigyáznak. S hitem megtartsam — nem másokért és mások elôtt, csak magamba.
Hitem megvan, ezer éveken át legyen karácsony, ezer évig égjenek a gyertyák, zöldelljenek a fenyôfák! S ha pontocskák leszünk a kék ég nagy térképén, valaki nyújtsa felénk kezét. Karácsony szent estéjén, hófehér szárnyakkal, angyalokká válva is eljövünk a hívó szóra.
Mámorossá tett egy tudományos hír, és tüstént mindenkinek elújságoltam: képzeljétek, az orchidea levelet hajt ugyan, de nem virágzik a világûrben! Mihelyt azonban visszakerül a Földre, hamarosan pompázni kezd a színektôl! Értitek, milyen csodás dolog ez?
De a legtöbben nem értették. Sôt, meglepôdve figyelték különös és érthetetlen ujjongásomat, hiszen úgy vélték, hogy épp fordítva, szomorkodnom kellene a Coelogine cristata és a család több tagjának félénksége, makacssága és korlátoltsága miatt, nem pedig kárörvendôn szétvinnem a hírt...
Végül már engem is kétely fogott el visszahallgatván visszhangtalan hangomat, leültem íróasztalom mellé és gondolkozni kezdtem: valóban, mi jött rám, hogy én, aki újdonságoknak igazi örömmel tudok örvendeni, s hogy egy gyönyörûen megmunkált szerszámot is mûvészi alkotásként szemlélek, most egyszerre gyanúba keverem magam ostoba zajverésemmel, furcsa ünneplésemmel?...
De mindez csak pillanatnyi megingás volt, mert utána ismét határozottnak éreztem magam, és hitemben megerôsödve tovább evangélizáltam az orchideák megható hûségérôl, ragaszkodásáról a Földhöz és mihozzánk, és gondolatban így folytattam:
„Én igenis örülök, barátaim, hogy ez a nemes virág a súlytalanság és a gyökértelenség állapotában csupán csenevész bimbókat fakaszt, amelyek hamarosan elhervadnak; én igenis vigasztaló jelképet látok abban, hogy ez a sok árnyalatú, húsos virág, amely színpompásan derengô kelyhében a szerelem és a boldogság ígéretét ôrzi, nem tud kozmopolita lenni, s bár az egyenlítôtôl a hideg tájakig elterjedt, csupán itt nálunk érzi jól magát!"
A továbbiakban így érveltem:
„Az ember lebeghet a semmiben, még munkálkodhatik is, miközben szerszámai tengeri halakként úsznak a lába s a dereka körül; táplálékát salaktalanul fölemésztheti, s nemsokára hírül vesszük, hogy kielégítô közérzetének köszönhetôen szeretkezni is képes a súlytalanság állapotában, a szitakötôk, selyemlepkék módján: de az orchideáktól ne várjunk ilyesmit!"
Egyébként nekem mindig gyanús volt az, aki léggyökereivel átlebegett a határ fölött, s mindenütt egyformán jól érezte magát, ha tartósabb ronggyal fedhette el a szemérmét, vagy nagyobb darabot kanyaríthatott ki a lehetôségek mamutcombjából, s tüstént feledni tudta a hazai kenyér ízét, a kút káváját, édesanyja reszketô könnyét és a barátokat. Lehet, hogy valahol közös testvéreink élnek az orchideákkal — ez néha kimondhatatlan sóvárgást ébreszt bennem, s talán emiatt sóhajtanak gyöngyös harmatot hajnalonként e gyönyörû virágok is; de az egész világ nem a mi otthonunk — amint a költô mondja —, s igazából csak itt lelhetünk hazára s önmagunkra...
— Nézd, ott fent — mondta hirtelen, dallamos gyermekhangját suttogó komolyra halkítva, és kicsi ujját az ég felé nyújtotta. — Mit, hol? — kérdeztem meglepetten követve tekintetemmel a jelzett irányt. Megálltunk a forgalmas utcán, majd fürkészô kereséssel lestünk fel a sziporkázó csillagok lepte fekete égre, túlszárnyaltunk a tömbházrengetegen, és pillanatokra megszûnt, távoli duruzsolássá lényegtelenült körülöttünk a forgalmas utca zaja. — Láttam, ott fent, a csillagok között, repült egy gyönyörû hintó, mint a mesében, biztos azzal érkezik a Mikulás, majd hófehér szárnyakon az angyalka, magyarázta bizalmasan, gyermeki képzeletvilágába avatva Dorottya lányom, valamikor december és az ünnepek elején, amikor lelkünket, szellemünket, meséinket és teljes képzeletünket átengedjük a csodavárásnak.
A rendre feltûnô, egyre szaporodó csillogó-villogó, tündöklô díszek láttán már tudják, hogy ünnep közeledik. Mindketten, Dorottya is, meg a nála pár évvel kisebb Endre is érzik, hogy a mesék megelevenednek, a csodák közel kerülnek, talán kézzelfoghatóvá válnak. Várakozásba kezdenek, többhetes, hittel teli felkészülésbe, amikor minden nap egy lépés, amellyel közelebb kerülnek egy egyre fokozódó, teljesedô érzéshez, nagy-nagy élményhez, amelyhez mindketten gyermekin egyformán, de felnövekvô tudatukhoz mérten mégis eltérô meg- és felismeréssel viszonyulnak. És az ünnep egész csodája ebben a várakozásban és felkészülésben rejlik, amikor szeretet és örömszerzés kerül az elsô helyre.
A két csöppség már megtanulta az ünnepvárás módját. Pisze orrukat nekilapítják a hideg ablaküvegnek, és a bepárásodott homályon kilesnek a sötét estébe. A távoli város égre pirosló fényében, hófedte háztetôk fölött és szikrázó csillagok között szeretnék látni megelevenedni egyre gazdagodó képzeletüket. Egy-egy váratlan zajra, halk neszre összerezzennek, csilingelést vélnek hallani, szárnysuhogást, suttogást. Felkuporodnak az ölembe, és kezdôdhet a dalos mese: jászolról és Kisjézusról, háromkirályokról, minden ágán égô gyertyás karácsonyfáról, labdáról és szép könyvrôl, kisült kalácsról.
Emléktáramból ilyenkor kerülnek elô a már szinte mesévé átlényegült gyermekkori történetek évekig ôrzött és becsben tartott angyalhajról, amelyet féltett kincsként ôriztünk, majd minden év karácsonyán szabályszerûen elôvettünk, megsimogattunk, fürtbe csavarva óvatosan a helyére tettünk. A számunkra pompás karácsonyfában, ajándékokban, finomságokban megjelenô csoda templomi ünneplés közben vagy az álomba burkolt éjszakában következett be. A gyermekeknek kijáró gazdag karácsonyaink voltak, hiszen az angyalka mindegyik nagyszülônél ránk is gondolt. Karácsony elsô napjaiban sorra meglátogatta egymást a család, és megôrzôdött bennem a terített asztal gazdag emléke, a feldíszített karácsonyfa élénkzöldje és illata. Ilyen át- és továbbadható, érzelmekbe rögzôdött és abban kifejezôdô emlékek nélkül talán nem is lenne teljes az életünk.
Szívesen fürkészem az eget, lesem a csillagok közt felvillanó fényességet két kicsimmel együtt, mert szeretem hinni, hogy van valami maradandó valóság azokban a csodás történetekben. Ôk nem is sejtik, hogy tiszta lelkük, csodaváró élénk fantáziájuk, ôszinte örömük milyen játszi könnyedséggel és kedves megkönnyebbüléssel segít átöltöztetni ünneplôbe lelkünket, szívünket.
Régen nem volt ennyire zsúfolt a szamosújvári kultúrház nagyterme, mint a hét végén megtartott karácsonyi gálaelôadáson. A Téka Alapítvány által szervezett mûsorban több mint százötven táncos lépett színpadra. Elsôsöktôl kezdve minden korosztály képviselve volt. Igazi ünnepnek lehettünk részesei, amelynek sikerét a fellépô mûkedvelôk mellett a kitûnô szervezés biztosította. Balázs Bécsi Attila, a Téka Alapítvány vezetôje külön kiemelte a gyermekcsoportokat irányító táncoktató odaadását, akik valamennyien a népszerû Kaláka együttes tagjai. A gálamûsor ismét bebizonyította: Szamosújváron jó úton halad a népi hagyományok ápolása, a helyi néptáncmozgalomnak biztosított a jövôje. Eleve az a tény, hogy a Téka Alapítvány keretében nyolc csoport mûködik, sokat mond az itt zajló sokirányú tevékenységrôl.
A gálamûsor végén, vendégként fellépett a kolozsvári Tarisznyás együttes, amelynek bemutatkozását ezúttal is vastapssal jutalmazta a helybeli lelkes közönség.
Az év vége fontos idôszak a szolgáltató vállalatoknál, fôleg a fodrász- vagy a kozmetikaszalonokban. Nem mindegy azonban, hogy milyen áron jutunk szebb külsôhöz? Egyáltalán nem kellemes, ha 5 C-fokos hômérsékleten meggémberedett ujjakkal, jéghideg maszkot raknak fel a kedves ügyfél arcára, vagy a vizes haját ilyen hômérsékleten csavarintják fel. Mindezt kibírni nem kis teljesítmény. Nem év végi viccrôl van szó. Sajnos ez történik 1999 karácsonya elôtt Désen, a Progresul Socom kisipari vállalatnál.
A kozmetikaszalont végre felújították, tiszta termekbe került. Évek óta figyelem, mikor kerül sor erre, ugyanis ha a hölgyek a kopottság ellenére is felkeresték e céget, az kizárólag az itt dolgozók kiváló szaktudásának köszönhetô. Mégis eljött az ideje a korszerûsítésnek, csakhogy a vezetôség nem figyelt arra, hogy a fûtôrendszer a régi, elavult állapotban maradt. Így történhetett meg, hogy a kazán pár napja felrobbant. A vezetôség a legnagyobb csúcsforgalomban azt kérte alkalmazottjaitól, hogy bírják ki az ünnepek utánig. Az ügyfelekre természetesen nem gondolt senki, hogy legalább egy nagy teljesítményû elektromos fûtôtestet állítsanak be. Remélem, a fodrásznôk és a kozmetikusok nem betegen kezdik az új évet. A vezetôségnek legalább egynapos ott-tartózkodást ajánlanék, mert feltételezem: az irodai körülmények merôben eltérôek az itt tapasztaltaktól.
A kötet színvonalas nyomdai kivitelben: színes karton borítóval, A4-es formátumban készült, több mint 900 oldalán közel 7000 erdélyi magyar személyiség és több száz intézmény szócikkét tartalmazza.
Mutatók és táblázatok segítségével a nevek visszakereshetôk születési hely és dátum, foglalkozás és lakhely szerint. A könyv tartalmazza az erdélyi települések pontos magyar és román elnevezését is.
Bemutatja az erdélyi magyar intézményrendszer teljes skáláját: alapítványokat, politikai és szakmai szervezeteket, egyházakat, ifjúsági szervezeteket, kiadókat és szerkesztôségeket, könyvtárakat, közmûvelôdési egyesületeket, társaságokat, oktatási intézményeket. Az intézményi szócikkek ismertetik az intézmény rövid történetét, mûködését, címét, telefonszámát és a vezetôk nevét.
Megtalálható benne több mint 100 magyar vállalkozás és a hozzájuk kapcsolódó üzleti lehetôségek ismertetôje is.
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda — 2000 minden olyan adatot tartalmaz az erdélyi magyarságról, amely segít az eligazodásban és a kapcsolatteremtésben az ezredfordulón. Az adatgyûjtés 1999 szeptemberében zárult.
A kötet megrendelhetô a Scripta Kiadónál:
3700 Nagyvárad, Madách Imre u. 5/13., tel./fax: 00-40-59/472-419, e-mail: scripta@rdsor.ro;
Postacím: 3700 Oradea, Of.P. 9, C.P. 49, Románia.
A Krónika kirendeltségénél:
Kolozsvár Arany János utca 17., naponta 8–16 óra között. Tel.: 064/194-653.
A könyv ára szabadárusításban 300 000 lej, megrendelôink azonban 220 000 lejes áron juthatnak hozzá.
Megrendelôinknek a Krónika Kiadó munkatársai kézbesítik a kötetet.
• Gyalogátkelôn gázolt a besztercei Claudiu Daniel Tãmas (23). 1310-es, REK–1510 rendszámú Daciájával a szabályosan átkelô 13 éves Jaskó Szilárdot ütötte el a Dorobantilor úton, az áldozat a gyereksebészeten kötött ki válltöréssel és lábsérülésekkel.
• 300 millióra lopott az Aranyosgyéresi Sodronyipartól az a többtagú szövetkezet, amely a napokban bukott le Aranyosgyéresen. Mint azt már két héttel korábban ismertettük, az aranyosgyéresi rendôrség egyik autós járôre december 4-érôl 5-ére virradólag egy ARO gépkocsit vett üldözôbe, miután az nem állt meg az ellenôrzésre. Az akció során két lövés is eldördült, de az ARO kerekeit nem találták el a rendôrök, az pedig, kihasználva a nehéz terepet, amelyen a járôrkocsi már nem tudta üldözni, eltûnt az éj sötétjében.
A kocsi gazdáját, mint azt már ismertettük, másnap fedték fel: Alexandru Pãlãceanu (35) aranyosegerbegyi lakosnak, a Sodronyipar öntôdésének AROjáról volt szó — ennek lakásán további párszáz kiló fémhulladékot találtak. Mint kiderült: Alexandru Gheorghe Costa (19) — munkanélküli, Alexandru Gherman (39) — öntôs a Sodronyiparnál, Costel Ivan Tritean (28) — kapuôr a Sodronyiparnál, Alexandru Pãlãceanu és Cosmin Cosma (23) — szintén a Sodronyipar munkása — ez év decemberében több mint 3000 kilo inox- és bronz-, valamint egyéb nemfém hulladékot lopott el a Sodronyipartól — 300 millió lej az értéke —, magántulajdonban lévô kocsikat használva fel a szállításra. A kapuôr úgy került be a bandába, hogy észrevette a „turpisságot", s hogy szemet hunyjon felette, a többiek lefizették — 550 000 lejt kapott. A lopott hulladékot aztán Szebenben értékesítették, fémhulladékot feldolgozó üzemnek adták el.
Mindannyian 30 napos elôzetes letartóztatásba kerültek, minôsített lopás és megvesztegetés a vád ellenük. Akár 15 évi szabadságvesztést is kaphatnak; a kár 50%-a megtérült.
Öt éve annak, hogy a VET Elnöksége és Védnöki Testülete elhatározta: tekintettel az erdélyi magyar közösség soraiban is észlelhetô népességi pangásra, és észlelve a család súlyának csökkentését, a VET legfôbb célkitûzésévé a nagycsaládos programot teszi. E program célja felkutatni, támogatni és a társadalom számára követendô példaként felmutatni azokat a családokat, amelyek dacolva a kor szellemével, és szembe nézve minden nehézséggel, sok gyermeket vállalva többletfelelôsséget vállaltak közös jövônk alakításában.
Az elmúlt évek alatt az erdélyi történelmi magyar egyházakkal karöltve egy kisebb népszámlálást végeztünk, melynek során mintegy 6500 sokgyermekes család adatait regisztráltuk. Tettük mindezt jóformán anyagi eszközök felhasználása nélkül! Most, az adatok elektronikus feldolgozása után, amikor elérkezett azok hasznosításának ideje, nyilvánosan köszönetet mondok mindazoknak, akik ebben az évekig tartó munkában önzetlenül és ellenszolgáltatás nélkül részt vállaltak.
A kétezredik év küszöbén, a világ globalizálódásának közepén, karácsony éjszakáján egy újszerû honlap nyílik meg a világhálón:
http://www.mvsz.hu/vet/csalad
címen. Itt zajlik ezután a magyar nagycsaládok világméretû társkeresô mozgalma.
A honlapon mindenkor hét nagycsalád fényképe és adatai láthatók. Felmutatásukkal nem többet, de nem is kevesebbet szeretnénk elérni, mint azt, hogy találjunk valahol a nagyvilágban valakit, aki mintegy „keresztszülôként", avagy védôangyalként gondjába fogadja a bemutatott nagycsaládok közül azt, amelyiket magához közelinek érez. Annak a családnak helyére, amelynek társa akadt, sokezres listánkról egy másik család adatai kerülnek fel. E mozgalom mindaddig tart, amíg az addig akár százezer családot is számláló lista végére nem járunk. Addig tart, amíg létezik egyetlen rászoruló, támogatásra méltó nagycsalád. Mindaddig, amíg szükség lesz a szolidaritásra, egy baráti, testvéri jó szóra.
Patrubány Miklós,
a VET elnöke
Kecsed község 10 kilométerre fekszik Nagyiklódtól, de elszigeteltsége miatt nagy hátrányban van a Szamos völgyének településeihez viszonyítva. Különösen az útjai voltak igen rosszak. Az idén azonban ezen a téren is elôbbre léptek a községgazdák. A megyei Út- és Hídépítô Vállalat segítségével 2,5 kilométeres útszakaszt aszfaltoztak le. Emellett nagy mennyiségû követ és homokot szállítottak a falu határába. Ha az idôjárás megengedi, a téli hónapokban is folytatják a megkezdett munkálatokat. A polgármesteri hivatal jövô évi tervei között szerepel a hátramaradt 6,5 kilométeres útszakasz korszerûsítése. Ha a szükséges pénzalapot nem tudják a helyi költségvetésbôl elôteremteni, más pénzforrást keresnek a kecsedi községgazdák. Pop Ioan polgármester szerint még az elsô félévben be szeretnék fejezni a Nagyiklód–Kecsed közötti út aszfaltozását.
Amikor 1989. december 22-én örömmámorban úszva megindultam barátaimmal a Györgyfalvi negyedbôl a Fôtér felé, egyikünk figyelmeztetett: vigyáznunk kell, hogy az esetleges lincselésektôl megóvjuk a magyar nemzetiségû vezetô pártaktivistákat. Hadd üljön majd fölöttük törvényt a magyarság. A másik barátom aggodalmasnak mutatkozott, és így érvelt: akik csak a talpát nyalták a rendszernek, az még hagyján, de mi lesz azokkal, akiknek rémtetteit dossziék rögzítik? Mi lesz azzal a magyar bíróval, aki X-et és több tucat huszonéves társát 1958-ban évtizedes kényszermunkára itélte? Mi lesz Y elvtársékkal, akik versenyt nyalták a rendszer és kondukátor ülepét, beutazták az egész világot, és Ceausescuhoz omagiu-szövegeket is írtak? Ezeket nehéz lesz a tömeg bosszújától megvédeni, hiszen románok, magyarok egyaránt el tudják olvasni a különbözô kiadású és nagyságú Omagiu-köteteket — véltük akkor.
Lefele az úton egymás után idéztük fel magyar vezetô pártaktivistáink nevét. Azt is megbeszéltük, hogy amennyiben kikérik a véleményünket — az ifjúság véleményét (Istenem, micsoda naivitás!) —, a vád nemcsak az lesz ellenük, hogy példájukkal, megalkuvásukkal hiteltelenítették a rendszerellenes értelmiség harcát, hanem az is, hogy Kolozsvár legértékesebb kincseit prédálták el saját karrierjük érdekében: a hagyományos polgári értékeket. Felsoroltuk azokat az írókat és költôket is, akik túlbuzogva a párt értékes utasításait, nemcsak kritizálták, hanem nevetségessé tették a polgári értékeket. Felemlítettük azokat, akik, túllépve a román–magyar barátságra való kötelezô felhívásokat, a vegyes házasságokat reklámozták. A túlbuzgó magyar pártaktivistát, aki nem akart velem magyarul beszélni még négyszemközt sem, meg azt az igazgatót, aki leste, ki jár vasárnap templomba.
Valószínûleg eléggé elnyúlt volna a lista, ha a Györgyfalvi út hosszabb — így félbeszakadt beszélgetésünk.
Most, tíz évvel az akkori beszélgetések után újra a Györgyfalvi úton járok, és ugyanazok a gondolatok kergetôznek a fejemben, mint akkor. Sok dolgot megértettem azóta — az újságírószakma ilyen téren kitûnô iskolának bizonyult —, de ezt az egyet nem: hogyan történhetett meg, hogy tíz évvel a forradalom után a magyarság még mindig kénytelen az egykori többé-kevésbé kompromittált pártaktivisták szolgálatait — még politikai téren is — igénybe venni? Nincs utánpótlás? Nincsenek újak, „fiatalok"? Vagy talán nem is volt a kommunizmus erdélyi változata olyan rettenetes, mint gondolnánk? Tévednék, amikor azt állítom, hogy azoknak az egykori pártaktivistáknak, akik nyomot hagytak maguk után a diktatúra alatt — már rég vissza kellett volna vonulniuk? Vagy talán úgy érzik, hogy nem jött el még az alkalmas pillanat, amikor — egy szerencsés véletlen folytán — emelt fôvel vonulhatnának vissza?
Nemrégiben felmerült egy olyan magyar omagiu-kötet kiadásának a gondolata Erdélyben, amelyben mindenki benne lenne, aki „számít". (Milyen kár, hogy nem nekem jutott ez eszembe: meggazdagodhattam volna!)
Ez lesz vajon az a „szerencsés véletlen", amire egykori magyar pártaktivistáink várnak?
• Gyermekeinknek nemcsak iskolát jelentünk, hanem otthont, családot
• 25 ezer kiló krumpli
• A farkasgyerek
Az aradi út és az azt szegélyezô tömbházak, másrészt a vele párhuzamosan futó teherforgalmi út és a vasútvonal szorításában emelkedik a ferencesek dévai kolostorának négyszögletes tömbje, az oldalához ragasztott Mária Mennybemenetele tiszteletére szentelt templommal.
Böjte Csaba ferences testvér 1992 óta a XVIII. században épült kolostor lakója.
— Magam is árván nôttem fel, hatéves voltam, amikor meghalt édesapám...Tudom, hogy milyen nehéz, amikor valaki oda szeretne bújni valakihez és nincs kihez. Ezt a vágyat, hogy gyerekekkel foglalkozzam, hosszú éveken keresztül hordoztam magamban. 1992-ben kerültem Dévára, egy teljesen elhagyatott, romos ferences kolostorba, amelyet az 1970-es árvíz után 22 évig nem laktak. Rendbe tettük, mert úgy tûnt, hogy Dél-Erdélyben nagy szükség van ilyen jellegû intézetre: a nagy ipari zónákban több sokgyerekes család él, akik nem tudnak megbirkózni az élet nehézségeivel, és nagyon sok gyerek az utcára kerül. Ezen a vidéken létrejött nagyipar éveken keresztül ide vonzotta a munkásokat, akik a némiképp jelen levô szociális védelmi rendszer bátorítására nagy családokat alapítottak. Ma az üzemek dolgozói munkanélküliek, a képzett munkások gazdaságilag jobb vidékekre költöztek. Itt nagyrészt a szegény emberek maradtak, akiknek továbbköltözésre, továbbképzésre nincs lehetôségük. Szociális beilleszkedésüket gyökértelenségük is akadályozza. Így Déva vidéken több nyomornegyed keletkezett. A hozzánk került gyerekek nagyrésze Hunyad megyébôl jön. Eleinte kis, jelentéktelen szervezet voltunk, táborokat, találkozókat szerveztünk, ezekbôl aztán egyéves tábor lett több mint 20 gyermek számára, a dévai és szászvárosi kolostor ma már több mint 200 gyermeknek jelent állandó otthont és életteret.
Csaba testvér a gyermekek bálványa: fürtként lógnak a nyakában.
— Gyermekeink az ország különbözô városaiból, plébániáiról, egyházközségeirôl jönnek, a legkisebb egy és fél éves, a legnagyobb már egyetemista. Mindenféle korosztályból vannak gyermekeink. Az intézeten belül van egy-egy hatosztályos iskola, jövôre, reméljük, beindítjuk a hetedik osztályt is. A gyermekek szegény sorsú családokból származnak, vannak teljesen árvák, apátlanok vagy anyátlanok is. Tisztességes családok is élnek, ahol a szülôk hét-nyolc gyermekkel nem boldogulnak, és megkértek, hogy egy tanévre fogadjuk be és neveljük a gyermeküket. Olyan családok is vannak, ahol az alkohol vagy más „verte szét" a családot és a gyermekek kikerültek az utcára. Öröm nézni, hogy gyermekeink milyen szépen fejlôdnek. A hét év meggyôzött arról, amit mindig is hittem, hogy mindeniket gyermeket Isten teremtett és minden gyermeket jó anyagból. Úgy érzem, hogy szeretetünket a gyermekek teljesen viszonozzák, olyan jó dolog látni, hogy olyan szépen fejlôdnek. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy azok, akik itt töltötték gyermekkorukat, most munkatársaink, együtt dolgozunk és neveljük a náluknál kisebb gyerekeket.
— Államilag elismert árvaház vagyunk — folytatta Böjte Csaba —, gyermekeink nagy része különféle gyermekvédelmi központokon keresztül kerül hozzánk. Az állam havonta több mint 300 ezer lejjel támogat egy-egy gyermeket.
Szinte mindennap összegyûl két zsák krumplihéj. Amióta a gyermekekkel foglalkozom, tapasztalom, hogy mennyi nagyszerû ember van Erdélyben és a világ minden részén. Idén, Istennek legyen hála, 25 ezer kiló krumpli gyûlt össze Kézdiszentlélekrôl, Kézdinyújtódról, Szentkeresztbányáról, Lövétérôl, Desztelnekrôl. Ezúton is szeretném megköszönni ezeknek az embereknek, hogy összegyûjtötték és el is hozták ezt a nagy mennyiségû krumplit. Az ország minden részérôl hol ezt, hol azt kapunk. A dévai hívek is nagyszerûek, folyamatosan segítenek. Külfölddel is vannak kapcsolataink többnyire magánemberekkel, akik vállalták, hogy egy-egy gyermek tanítási költségét fedezik. Minden hónap pénzügyi mérlege egy csoda, hét év után sem értem igazán, hogy kerül ki mindenre a pénz. Tény az, hogy sohasem maradtunk adósságban.
Gyermekeinknek nemcsak iskolát, hanem otthont, családot jelentünk. Meghallgatjuk ôket, elbeszélgetünk velük, akár egy igazi családban. Nyolc-tíz gyermek van egy-egy nevelôre bízva, és ez a család együtt lakik egy négy-öt szobás tömbházlakásban.
A kolostoron belül különféle körök vannak, agyagos szakkör, rajzkör, táncóra, hangszereken tanulnak és komoly eredményeket érnek el, két énekkarunk is van. A dévai és a mintiai roma telepen két óvodánk is van.
A Szent Ferenc Alapítványnak több mint 50 fizetett munkatársa van és több mint 50 segítô önkéntesünk. Hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében szervezôdött közösségünk, amelyben világiak és szerzetesek dolgoznak együtt, nagyon fontos jel megújuló egyházunk számára. Mivel ez az egyetlen erdélyi kollégium, amely árvaházként is mûködik, sok gyermeket irányítanak át hozzánk. Sajnos, helyszûke miatt már a tavaly is csak egy kis részét tudtuk befogadni. Az ország távolabbi részébôl is felkeresnek, segítségünket kérik. Minden jel arra mutat, hogy Isten akarata, hogy továbbfejlesszük, bôvítsük intézményünket.
— És a többi utcagyerek? Velük mi lesz?
— Ne csodálkozzanak azon, ami itt történik, hanem fogjanak össze és próbálják utánozni, segítsenek a többi utcagyereken is. Minden város- vagy faluvégen vannak utcagyerekek, fogjuk meg, vigyük haza, fürdessük meg és öleljük magunkhoz. Jézus Krisztus nagy csodája volt, amikor a vizet borrá változtatta, én azt tapasztaltam, hogy munkatársaim törôdnek az utcagyerekekkel, csodálatos felnôtt válik majd belôlük. Elmesélném egy-két gyermek történetét, ami megrázó is, szép is volt. Katica édesanyja elhagyta a családot, pásztor édesapja elmenekült, mert a hatóságokkal meggyûlt a baja. A lányka ott maradt egyedül egy hegyi esztenában Székelyföldön. A plébános hat évvel ezelôtt ott fedezte föl és mi befogadtuk: csodálatosan szép lánnyá cseperedett. Nem volt megkeresztelve, születési igazolása sem volt, még a vezetéknevét sem tudtuk. Úgy neveztük, hogy Farkas Katalin, mert a hegyekbôl jött, farkasgyerek. Késôbb megtudtuk a vezetéknevét is. Öröm nézni, ahogy Katica kibontakozik, emberré válik. Nem olyan rég fedeztük fel, hogy van egy édestestvére, aki egy állami árvaházban nevelkedik, a múlt héten látogattuk ôt meg. Megrázó volt, ahogyan a két testvér egymással szemben állt anélkül, hogy egymást ismerte volna... A másik, Katicánál két évvel kisebb kislány nem tud egy szót sem magyarul, sovány kis állami árva volt. Katica katolikus magyar érzelmû, testvére mellett valóságos felnôtt nô benyomását keltette. Másik leánykám, Júlia édesanyja öngyilkos lett, amikor gyermeke kétéves volt, akkor édesapja ostorral ki is verte a szemét. A belényesi állami árvaházban elfelejtette az anyanyelvét. Miután a lány édesapja a versengésbôl megivott két liter vodkától meghalt, az apa testvére kivette a kislányt az árvaházból, így annak házát el tudta adni. Miután a pénz elfogyott, a kislány hozzánk került és nagyon szépen fejlôdik, nagyon sok jóság és kedvesség van benne.
Hittel állíthatom, hogy a föld e szögletén is érdemes álmodni. Az Úr ugyanaz ma is, mint a világ teremtésének hajnalán. A tavaszi napfény hívására ugyanazzal a robbanó erôvel bomlik ki a rügy, a bimbó, mint Szent István idejében. Isten számára Erdély földje is az élet földje! Általunk akar lépni, teremteni, csodát tenni.
Álljunk meg mindannyian, és gondolkodjunk el a hajléktalanok tragikus helyzetén. Az otthon a családi közösség helye, a házi tûzhely, ahol a férj és feleség szeretetébôl gyermekek születnek és tanulnak élni, ahol a gyermekek megtanulják azon alapvetô erkölcsi és lelki értékeket, amelyek a holnap polgáraivá és keresztényeivé teszik ôket.
Kissé zavarba jön Adorjáni László, a Kolozsvár-Alsóvárosi II. Református Egyházközség tiszteletese, amikor arra kérem, hogy leltározzuk fel a családot. De azért második nekifutásra sikerül idôrendben felsorolnia mind a hat gyermeket: Tamás tizenhárom éves, Eszter tizenegy, Ágota tíz, Panna kilenc, az ikrek, Csenge és Réka pedig hat évesek.
— Milyen a karácsony egy ilyen nagy és ilyen közösségi szerepet betöltô családban?
— Nálunk több év tapasztalata azt hozta, hogy a karácsony estje ne váljék maratoni nagy ünnepéllyé és, hogy a tulajdonképpeni karácsonyi ünneplés advent elsô vasárnapján megkezdôdjék. Sokfelé kell elmenni ilyen-olyan rendezvényekre. Gyakran az iskolai ünnepélyek összetevôdnek a gyülekezeti alkalmakkal. Rányomja bélyegét a karácsonyra az, hogy eleget kell tenni a meghívásoknak és az idôbôl is ki kell jönni. De mindenképpen igyekszünk, hogy karácsony estéjén legyen idônk egymásra. Tavaly, például, a nagyszülôkhöz futottunk ki Tordaszentlászlóra, hogy ne zavarjon senki.
— Nem kerülhetô el a kérdés: miképpen lehet kibékíteni egy ekkora család karácsonyára az anyagi lehetôségeket az igényekkel?
— Próbálunk már az év folyamán készülgetni rá. Gyakran az anyagiak nem elegendôek a mindennapira sem, viszont tényleg igaz az angyaljárás. Nem egyszer attól tudunk karácsonyi ajándékot adni másoknak, hogy Isten elküldi azt, amit akarunk. Vagy a nyugati rokon, vagy valaki más segítségével. Onnan, ahol valamivel, úgymond, színvonalasabb az angyaljárás. De van amikor tényleg igyekszünk beszerezni azt, amit éppen sikerül. Nem mindig az anyagi értéken múlik a karácsony sikere.
— A gyermekek azonban, különféle külsô hatások alatt, természetesen másképpen vélekedhetnek errôl.
— Így igaz. Mi próbáljuk tudatosítani bennük, hogy végsô soron az igen nagy gazdagság, hogy ennyien vagyunk, és hogy együtt vagyunk. Tudom, hogy igaziból ezt késôbb értik majd meg, de csodálatos varázsa van annak, hogy együtt vannak, együtt játszhatnak, hogy annyi minden történik együtt. Amit egymástól kapunk, sok mindent pótol. Én emlékszem, a gyermekkori karácsonyaim még szegényesebbek voltak, mégis valahogy akkoriban sokkal szebb volt. Mi öten voltunk testvérek, az ’50-es-’60-as években nem kell különösebben magyarázni, hogy milyen körülmények között. Nekem csodálatos élmény volt, amint az ünnepi istentisztelet után átjöttünk a családba, ott énekeltünk együtt, röviden még elhangzott egy-két szó a karácsony történetérôl, aztán következett az ajándékok kibontása, majd a ropogó hóban elmentünk szüleinkkel egyik-másik kedves barátunkat megkántálni. Ezek az élmények maradnak meg és nem az, hogy mi volt a zacskóban. Azt hiszem, ezek a karácsony igazi értékei: amit egymásnak tudunk nyújtani. Nekünk most tulajdonképpen ez a nagy gondunk, hogy sokszor nem tudunk eleget itthon ülni.
Közös karácsonyfadíszítés + „börtöntészta"
Katalin, a feleség, mosolyogva egészíti ki az imént hallottakat:
— Az az igazság, hogy bennünket nem választ el annyira a családi élettôl a munka, mint másokat, mert mi itt élünk benne. Hozzánk idejár egy, a mienknél is nagyobb család, a gyülekezeti közösség.
— De azért az itthoni gyermekeknek biztosan megvan a maguk kedvenc tésztája vagy valami egyéb, amit karácsonykor elô kell kotorni.
— Tamásnak csak annyi az igénye, hogy legyen jó sok ennivaló. Mint a fejlôdô kamaszoknál általában. Éppen a tegnap este kaptam meg a rendelést, hogy karácsonyra börtöntésztát készítsek...
— Az meg milyen?
— Rácsos tészta. De a kalács is nagyon megy nálunk. Most, és húsvétkor. Különben minden más olyan, mint akármelyik családnál. Karácsony estéjén a templomban istentiszteleten vagyunk. Régebben amíg oda voltunk, addig kellett az angyaljárást valahogy elintézni, hogy mire megjöttünk, helyén legyen a „meglepetés". Most már megegyeztünk a gyermekekkel, hogy az öreg angyal egyedül nem bírja az iramot és a karácsonyfát közösen díszítjük fel. Persze, azt szeretnék, hogy darabszámra minél több csomagot kapjanak, erre nekünk külön ügyelnünk kell. Maga a karácsony napja délelôtt a templomban kezdôdik, ilyenkor a gyermekek programja lazább, csak akkor tartanak velünk, ha kedvük van rá. Délben pedig következik az ünnepi ebéd, ugyanúgy, mint bármelyik magyar családnál.
Törékeny alkat, rengeteg energiával és tenni-akarással. Ilyennek ismertem meg Har Éva operaénekesnôt, akivel régmúlt és új karácsonyokról beszélgettünk.
— Habár elvált szülôk gyermeke vagyok, a karácsonyaim mindig csodálatosak voltak, tele varázzsal, misztériummal — amikor az angyalt vártam, a behúzott függönyön át láttam az árnyakat mozogni, és akkor tudtam, hogy az angyal jár ott. Soha nem éreztem, hogy szüleim különváltak. Hol édesanyámnál, hol édesapámnál töltöttem a karácsonyt, de volt az ünnepeknek egy közös napja, amikor mind együtt voltunk. Gyermekkorom karácsonyai nemcsak ajándékokban, hanem érzelmekben is gazdagok voltak.
— Fiatal vagy, alig két éve végeztél a konzervatórium pedagógia szakán, mégis három szép gyermek állja már körül a feldíszített fát.
— Mivel egyke voltam, olyan elhatározás született bennem, hogy nagy családot, illetve sok gyereket szeretnék. Így aztán most büszkén beszélhetek Júliáról, Lídiáról és Christianról. Ôk azok, akik egybefogják a családot, akikért a hagyományokhoz híven érdemes a karácsonyt, mint egy áldott családi ünnepet megtartani.
— Szoktál-e ügyeskedni ünnepekkor a konyhában?
— Amennyire az idôm engedi, igen. Fôleg a hidegtálak, saláták készítését szeretem. Sütögetek is, olyankor a három gyerek is körülöttem nyüzsög. A nagyobbik rám hasonlít, és szeret segíteni, a középsô inkább nyalakodik, ô az ítész. Még négy éves fiamnak is adnom kell egy darab tésztát, hogy gyúrja, addig én nyugodtan tudom végezni a munkámat. Amihez viszont nem értek, az a kalácssütés. Ezt viszont édesanyám mindig elkészíti.
— Egy ekkora családban hány kalácsra van szükség karácsonykor?
— Legalább ötre. Amibôl kettô diós és három mákos. Azt viszont hozzá kell tennem, nálunk a családban hagyomány volt, hogy mindig az idôsebb generáció készítette el az ünnepi kalácsot a fiataloknak.
— Hisznek még az angyaljárásban a gyermekek?
— Még nem tiszta a kép számukra. Úgy vettem észre, hogy szeretnék még hinni a csodát, de azért már a nagyobbik lányom megkérdezte, nem én vagyok az angyal?
— Hova lehet eldugni három gyereket, amíg elkészül a fa?
— Mivel az operában majdnem minden évben délután a Diótörô balettelôadás kerül mûsorra, a gyerekeket elviszem magammal. Addig a férjem feldíszíti a fát, elôkészíti a csomagokat. Mire hazaérünk már minden készen vár. El kell mondanom, hogy gyermekeim balettiskolába járnak, és remélem, hogy jövôre már ôk is fellépnek a Diótörôben.
— Mikor te megtudtad, hogy az angyal nem is angyal, milyen érzés volt?
— Ahogy visszaemlékszem, aránylag könnyen vettem tudomásul a valóságot. De azért szeretném, hogy az én gyermekeimnél minél tovább tartson ez a sejtelem.
— Vegyes házasságban élsz. Hogyan tudjátok egyeztetni ünnepi szokásaitokat, érzelmeiteket.
— Ez soha nem okozott akadályt. A karácsonyfa mellett elénekeljük úgy magyar karácsonyi énekeinket, mind az ortodox éneket. Büszke vagyok arra, hogy mindhárom gyerekem tökéletesen beszél magyarul, magyar iskolába jártak, ameddig nem irattuk ôket a balettintézetbe. És még egyszer hangsúlyozni szeretném, a családot mindig is a szülôk, nagyszülôk tartották össze, én ezt tôlük tanultam, és szeretném példájukat követni.
Sokan ismerik kellemes, nyugodt hangját. Valamikor (nem is olyan régen) olyan ételrecepteket olvasott be a rádióban, hogy az ember nyála is csordogálni kezdett. De a szegény hallgató nagyjából ennyivel maradt, mert az étel összetevôinek megvásárlása csillagászati összegekbe került (volna). Mostanság szociális problémákkal (is) foglalkozik. Szép, de nehéz feladat. Közgazdasági egyetemet végzett, de már 1991-tôl a Kolozsvári Rádió magyar nyelvû mûsorának szerkesztôje.
Csatári Melinda hálás interjúalanynak bizonyult. Csupán a témát kellett felvázolnom, és egy szuszra elsorolt mindent, amit fontosnak tartott a karácsonyról elmondani. Érdemes odafigyelni szavaira. Talán mindannyian tanulhatunk egy kicsit tôle, hogyan lehet szebbé varázsolni a szeretet ünnepét.
— Gyermekkoromból az a karácsony a legemlékezetesebb, amikor szenteste 8 órakor még nem volt fám. Lehetett ugyan kapni a piacon fenyôt, de szüleim mindig szép fát szerettek volna. Apu minden este kiment a Monostorra „vadászni", de mindig „zsákmány" nélkül tért haza. Karácsony este végre sikerült fát szereznie. Érdekes, hogy ez a rossz emlék elhomályosítja emlékezetemben a boldogabb ünnepeket. A legszebb emlék az, hogy micsoda lázban indultam gyerekként ajándékot vásárolni családtagjaimnak. Valóban jobb volt adni, mint kapni.
— Anyaként módszeresen, idejében készülök az ünnepre. A nagytakarítás három hete megvolt, a menüt is akkor terveztem meg. (Még szilveszterre is.) A hozzávalók nagyjából bevásárolva a hûtôben, az ajándékok becsomagolva a rejtekhelyeken sorjáznak, a fenyôfadíszek átnézve, rendbetéve várják, hogy elôbújhassanak a dobozból. Megvan a gyönyörû fánk, a férjem, Csaba, beállította a tartójába, s a szárítóban várakozik.
— Az a dilim, hogy szilvakékbe öltöztetem az asztalt. Jól mutat majd sárga és szilvakék szalvétákkal, középen egy kék gyertyatartóba állított arany gyertyával. Tavaly a családom a Diótörôt nézte az operában, volt idôm a kályha mellett szorgoskodni. Az idén rövidebb idô áll majd rendelkezésemre, ezért hideg vacsora lesz. Majonézes salátákat készítek, majonézes krumplit kolbásszal töltött lerbesült karajjal. Pulykamellet is szerettem volna, de arra már nincs pénz. Nyilván fôzök töltöttkáposztát is. Veszek készen sóstanglit és kalácsot, valamint réteslapokat. Egyiket megtöltöm meggyel (a mélyhûtôbôl), a másikat hússal. Zserbót sütök — nem vagyunk oda érte, de könnyen megy, és meg kell dolgoztatni a gyerekeket is, amit igencsak élveznek. Lesz csokitorta tejszínhabbal, ez a kedvencünk.
— A cukrokat 23-án este felkötözzük a fiammal, és a seprûnyélre aggatva eldugjuk a tata szobájába, a szekrény tetejére. Huszonnegyedikére már nem hagyok házimunkát, csak a szobát rendezzük át kissé, hogy legyen helye a fának, és fôhelyre kerüljön az asztal. A családot elûzöm, feldíszítem a fát — tavaly óta csak piros díszekkel. (Sok gömböt én festettem át piros körömlakkal!). Kicsípem magam, elôkészítem a fényképezôgépet, a karácsonyi lemezeket, kazettákat. Kétpercenként kilesek az ablakon, hogy jönnek-e már? Ha igen, lesz nagy ámuldozás és öröm. Tata is kicsoszog a szobájából. Amíg égnek a csillagszórók énekelünk, s közben mi felnôttek is lopunk a gyerekek arcára került boldogságból. Titokban visszatérek saját gyermekkoromba, amikor még sokan ünnepeltünk együtt. Egy kis szomorúsággal a szívemben érkezem vissza az enyéim közé — nem veszik észre, hogy két helyen vagyok egyidôben.
— Kibontjuk az ajándékokat, mindenki birtokába veszi a neki szánt angyalfiát. Vacsorázunk, játszunk, és sokat beszélgetünk. Hálás kis gyermekeim az esti imában megköszönik az angyalnak, hogy rájuk is gondolt, és bocsánatot kérnek a fenyôtôl, hogy a mi „oltárunkon" áldozódott fel. Dóra hat éves, Gábor tíz. Tavaly kétségbeesve jött haza az iskolából: az angyal mítosza romokban hevert. Mi az igazság? — kérdezte. Elmondtam. Nemrég vallotta be, jó lett volna, ha akkor hazudok. Vagy ha az igazat mondom, de úgy, ahogy a barátnôm írta neki karácsonyi levelében: „ A titokban maga a titok a szép. Így van ez Jézussal is. Tudjuk, hogy valahol létezik, valamikor az emberek a Földön is találkoztak Vele, ma viszont titok veszi körül. Ô hintette el a szeretetmagocskákat az emberek között, hogy a sok kis mag kikeljen, és a világ szebb legyen tôle. Ez a szeretet ajándékoz ma is, az Ô keze nyomát fedezhetjük fel a karácsonyfák alatt minden évben, amikor az Ô születésnapját ünnepeljük. Mert az Ô szeretete ilyen: saját születésnapján is Ô ajándékoz meg minket. Ez az Ô lényege."
Nánó Csaba
|
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |