1999. november. 1.
(XI. évfolyam, 255. szám)

LAPSZÁMUNKBÓL

(1. old.)

RIPORT

Tichilesti — Európa utolsó lepratelepe
Leprás nem visel krokodill-bôr topánkát

Európa utolsó lepratelepét semmi sem jelzi azon az országúton, amely Tulceát az egyik legrégibb dunai kikötôvel, Brãilával összeköti. Tichilesti a térképen egyszerû településként van feltüntetve, bár a leprásokon és az ôket ápoló-kiszolgáló személyzeten kívül a telepnek egyetlen állandó lakosa sincs. (Riportunk a 4–5. oldalakon)

Antonescu
erkölcsi rehabilitációja

Nyolc civil szervezet, köztük az Újraegyesítés Nemzeti Mozgalom, a Temesvári Forradalmárok Gyôzelem Egyesülete, a Temnesvári Független Ifjúsági Mozgalom, a Bukovinai Románok Egyesülete, a Vatra Româneascã és a Ion Antonescu Marsall Liga jelképesen, bírósági tárgyaláson rehabilitálta Antonescu marsallt és munkatársait. A bírák arra a következtetésre jutottak: elegendô bizonyíték van ahhoz, hogy a per újratárgyalását kérjék. (Írásunk a 3. oldalon)

Ezt majd megtudjátok az emlékirataimból"

Szôcs Géza otthonosan mozgott a Pub pincéjében, mintha hazaérkezett volna. Még akkor is, amikor Orbán János Dénes és Bréda Ferenc életpályáját boncolgatta. (Tudósításunk a 2. oldalon.)

Festôi négykezes

New York után ismét itthon, Kolozsváron állította ki selyemre festett munkáit Zsombori Erzsébet és pasztelljeit Szenczy Zoltán. (Elemzô cikkünk a 2. oldalon. )

SPORT

11–0-s nagyarányú gyôzelmet aratott a C osztály 15. fordulójában az Aranyosgyéresi Sodronyipar. Szamosújváron is gólzápor volt...

Labdarúgó A, B, C, D osztály, magyar bajnokság, rögbi, kosárlabda, röpladba és egy kis Forma–1 — mindez a sportrovatban. (6., 7. oldalon)

Perrel fenyegetôzik a Gheorghe Dima Zeneakadémia
Az intézmény alkalmazottai augusztustól nem kaptak fizetést

(1. old.)

A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia vezetôsége szonbaton úgy döntött: bepereli az oktatási minisztériumot, mivel ez nem tartotta tiszteletben a két intézmény által megkötött szerzôdést, és nem biztosította a tanügyi személyzet fizetésének és az oktatási eszközök árának fedezéséhez szükséges pénzösszeget. Az említett szerzôdésben a kolozsvári zeneakadémia az 1999-es tanévre 14 milliárd lej kiutalását kérte az oktatási minisztériumtól, de ebbôl csak 7, 3 milliárd lejt hagytak jóvá.

Alexandru Fãrcas, a zeneakadémia rektora a Mediafax hírügynökséget arról tájékoztatta, hogy az egyetem alkalmazottai immár augusztus óta nem kapták meg fizetésüket. Az utolsó bért augusztus elején osztották ki, amikor azonban csak a tanárok kapták meg elôlegüket. A rektor elfogadhatatlannak tartja az intézményben uralkodó súlyos anyagi helyzetet, figyelembe véve, hogy az akadémia munkatársai az oktatási program megfelelô lebonyolítása érdekében naponta legkevesebb tizenhárom órát dolgoznak.

Az egyetem vezetôsége már több alkalommal felhívta az oktatási minisztérium, a parlament és az államfô figyelmét az intézmény helyzetére, felhívásukra azonban megfelelô válasz sohasem érkezett. A rektor elmondta: szeptemberben a zeneakadémia 6,6 milliárd lejt kért az oktatási minisztériumtól a bérek fedezésére, de a tárca ebbôl csak 370 millió lejt hagyott jóvá. A pénz egy részét a fizetések fedezésére fordították.

Alexandru Fãrcas elmondta: az oktatási minisztérium a személyzet leépítését javasolta, amivel azonban a rektor nem ért egyet. Fãrcas szerint nem hogy leépítésekre lenne szükség, hanem a személyzet számának növelésére. Ugyanis ahhoz, hogy a diákok megfelelô képzésben részesüljenek, az intézménynek legkevesebb harminc oktatót kellene még alkalmaznia.

Végsôkig kitartanak az egyetemisták
A diákszervezetek készek bojkottálni az egész tanévet

(1. old.)

A diákszervezetek vezetôi elégedetlenül távoztak a kormány képviselôivel folytatott pénteki megbeszélésrôl. A diákok az eredménytelennek ítélt találkozó után végül úgy döntöttek, hogy mindaddig nem hagyják abba a tiltakozó akciókat, amíg a kormány nem teljesíti követeléseiket. A diákszervezetek vezetôi csak a tiltakozás formájában nem tudtak megegyezni. Egyesek úgy vélték, folytatni kell az elkezdett általános szrtájkot, míg mások japánsztrájkot javasoltak. Mind a két fél azonban egyetértett azzal, hogy amennyiben a kormány a javasolt határidôig nem teljesíti követeléseiket, készek bojkottálni az egész tanévet.

A diákok képviselôi egy hét múlva ismét találkoznak Radu Vasile kormányfôvel, aki a pénteki megbeszélésen azt ígérte, hogy egy héten belül megpróbálják elôteremteni a kérések teljesítéséhez szükséges pénzalapokat.

Mint ismeretes, az egyetemisták 135 milliárd lejt követeltek a kormánytól. Ebbôl az összegbôl év végéig fedezni tudnák az ösztöndíjak, a bentlakások költségeit, valamint a kedvezményes bérletek árát. A diákok emlékeztettek: kérésüket már szeptember végén az illetékes szervek tudomására juttatták, de nem hallgatták meg ôket.

A Mediafax jelentése szerint a iasi-i Alexandru Ioan Cuza Egyetem diákjai befejezték a sztrájkot. A Diákliga és az egyetem között kötött protokollumban az intézmény vezetôsége ígéretet tett arra, hogy novemberben és decemberben nem emelik meg a bentlakásért fizetett díj árát, a diákotthonokban pedig olvasótermeket és orvosi rendelôket hoznak létre. Mindezek ellenére azonban szolidaritást vállalnak az országszerte sztrájkoló diáktársaikkal: a sztrájk alatt fehér karszalagot tûznek ki, és ha szükséges lesz, az utcára is kivonulnak.

Eszmecsere a romániai magyar politikai elit és hatalom viszonyáról
Vitafórumot szervezett a Szabadelvû Kör

(1. old.)

A romániai magyar politikai elit és a hatalom (1989–1999) címmel szervezett vitafórumot a Szabadelvû Kör szombat délután a Mócok úti Pro Iuventute székházban. A rendezvényt Eckstein-Kovács Péter kisebbségvédelmi miniszter, a liberális platform vezetôje nyitotta meg. Ezt követôen neves elôadók tartottak vitaindító elôadásokat, több szempontból elemezték a témát, és nem ragaszkodtak szigorúan a felvetett tárgyhoz. Egyed Péter elôadásában a politikai elit és a hatalom viszonyát boncolgatta; Bakk Miklós azt taglalta, mennyire húzható az RMDSZ-re a cölöpösödés struktúravilága; Magyari Nándor László az értelmiség és a hatalom viszonyát fejtegette, míg Székely István elôadásában a hatalmat birtokló politikai elit struktúráit vázolta fel.

Majd a moderátor, Maksay Ágnes irányításával hosszan elhúzódó vita alakult ki. Több hozzászólás hangzott el a jelen levô RMDSZ-tisztségviselôk, a Szabadelvû Kör tagjainak, illetve más RMDSZ-platformok képviselôinek a részérôl, többek között Katona Ádám, Bucur Ildikó, Mátis Jenô, Bara Gyula, Müller Árpád fejtette ki véleményét.

A vita során olyan kérdések merültek fel, mint elitrekrutáció, mennyire zárt a romániai magyar politikai elit, melyek a bekerülési lehetôségek, és végül is kik azok, akik bekerülhetnek. Felmerült a kérdés, hogy ez az elit mennyire akarja a politikai sokszínûséget és a változásokat, és hogy mennyire tudott alkalmazkodni a nyugat-európai trendekhez.

Eckstein-Kovács Péter szerint a szombati vitafórumon bizonyos szempontból az RMDSZ kormányzati szerepvállalása is értékelôdött: mit sikerült elérni, mit lehetett volna jobban csinálni, illetve, hogy mit tûzhet ki célul az RMDSZ a választások után, amikor is megtörténhet, hogy ezt a kormányzati szerepet nem lehet vagy nem érdemes tovább fenntartani. A kisebbségügyi miniszter szerint egyébként épp a közelgô választások miatt aktuális a vitafórum témája, értékelni kell a romániai magyar politikai elit tevékenységét, hisz soraiból állítják majd a helyhatósági és parlamenti választások jelöltjeit.

A fórum eredményességét értékelve Eckstein-Kovács Péter a Szabadságnak nyilatkozva elmondta:

— A résztvevôk tulajdonképpen a politikai elit, a szavazóbázis, illetve az intellektuális háttér közötti kapcsolatok szorosabbá tétele, az elit, a civil társadalom és az értelmiség közötti állandó kommunikáció megteremtése, valamint az RMDSZ-en belüli demokratizmus, pluralizmus, politikai nézetkülönbségek elfogadása mellett szólaltak fel. Mint ahogy kiderült, az is megfogalmazott igény, hogy az RMDSZ politikai elitje fordítsa le a tagság nyelvére, hogy mit miért, milyen meggondolásból tesz, amennyiben megegyezéseket köt másokkal, gyôzze meg a tagságot, vagy legalább próbálja meg eladni, hogy az az ô érdekében történik.

Erdei Róbert

Új szóvivô Pristinában
Simona Miculescu feldicsérte magyar kollégáit

(1., 8. old.)

Hétfôtôl Simona Miculescu személyében új szóvivôje van az EBESZ koszovói missziójának. Bár román diplomata vezeti az EBESZ tádzsikisztáni képviseletét is, a román külügyminisztérium számára ez az elsô eset, hogy valamelyik munkatársa ilyen szintû beosztást kapott az EBESZ legfontosabb misszióinak egyikében. A szóvivô hangsúlyozta: ezt nemcsak a román diplomácia szakmai sikerének tekintik, hanem elsôsorban az 1990-ban kezdett román nyilvános diplomácia nemzetközi elismerésének.

„Ami a román–magyar kapcsolatokat illeti, örvendek, hogy olyan idôszakban voltam román külügyi szóvivô, amikor ez a viszony kivételesen magas szintet ért el. Márpedig — erdélyi származású lévén — erre mindig különösen érzékenyen figyeltem" — jelentette ki Simona Miculescu.

Hangsúlyozta: a két ország kapcsolatai igen ígéretesek, olyan színvonalat értek el, amely lehetôvé teszi az eredményes együttmûködést és a kölcsönös segítséget közös céljaink elérése érdekében.

Simona Miculescunak a kötelezô udvariasságot messze meghaladóan jó véleménye alakult ki magyar kollégáiról. — A magyar külügyi szóvívô szerintem szakmailag kiváló, számos olyan erénnyel rendelkezik, amely tökéletesen beleillik az ideális külügyi szóvívô képébe: kifinomult, választékos, ügyes és nem utolsó sorban jó a humorérzéke, ami ebben a feladatkörben nélkülözhetetlen — mondta.

— Ugyanilyen kellemes tapasztalatokat szereztem a magyar külügyminisztérium sajtóosztályának vezetôjérôl is és kiváló kapcsolataim voltak korábban a washingtoni magyar nagykövetségen dolgozó kollegákkal. Kölcsönösen sokat tanultunk egymástól, s remélem, folytatjuk "felfelé ívelô kapcsolatainkat" — vélte.

"Végül hangsúlyozni szeretném, hogy pályafutásom során mindvégig kiváló szakmai kapcsolatban álltam a magyar sajtóval, a Bukarestben dolgozó magyar tudósítókkal. Megítélésem szerint az önök tevékenysége szakmai modellként szolgálhat a kétoldalú együttmûködés számára" — fejezte be nyilatkozatát a magyar újságírók kéretlen dicséretével Simona Miculescu.

Halottak napja

(1. old.)

Virágruhát ölt magára a mai napon a temetô. Szeretteinkre emlékezünk, kik vissza már soha nem térnek, de vigyázó, féltô tekintetüket minden lépésünkkor, minden elhatározásunkkor, rossz és jó cselekedeteinkkor magunkon érezzük. Hantjuk nehéz földje lelkünkre nehezedik, azt szeretnénk, hogy a gyertya lángjának félénken rebbenô füstje üzenetet vigyen: ismert és ismeretlen halottaink, nem felejtünk benneteket!

Nánó Csaba

Katolikus-lutheránus közeledés

(1. old.)

II. János Pál pápa vasárnap üdvözölte és méltatta a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség Augsburgban aláírt közös nyilatkozatát, amely elsimítja a lutheránusok és katolikusok egyik hitvitáját, és érvényteleníti a másik egyház tanainak korábbi kölcsönös elítélését.

A katolikus egyházfô a keresztény egység felé vezetô nehéz út mérföldkövének nevezte a csaknem öt évszázados vitának véget vetô dokumentumot.

VÉLEMÉNY

KISHÍREK

(2. old.)

KÔRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉS KELETI GYÖKEREINK címmel rendez tudományos konferenciát november 2–6. között Enyeden a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Ôstörténeti Kutató és Kiadó. Erdélyi, magyarországi, kínai, japán és oroszországi történészek a magyar nép keleti kapcsolatairól, a keleti ôstörténetrôl és Kôrösi Csoma Sándorról tartanak elôadást.

ADRIAN GRECU üvegmûvész multimédia kiállítása nyílik meg november 3-án, du. 5 órakor a Fôtér 14. szám alatti Kisgalériában.

A FRANCIA KULTURÁLIS KÖZPONT francia orvosi szaknyelv elsajátítására tanfolyamokat indít és felvilágosítást ad a franciaországi szakorvosi továbbképzést illetôen. Érdeklôdni a központ Király/Brãtianu utca 22. szám alatti székhelyén lehet, vagy a 198-551, 197-595 és 193-854-es telefonszámokon, naponta 9–13 és 14–17 óra között.

ÖRMÉNY NYELVTANFOLYAM kezdôknek és haladóknak A megnyitóra november 3-án, szerdán du. 5 órakor kerül sor a Német Fórum Únió/Memorandumului utca 8. szám alatti termében. Szervezô: a Romániai Örmények Egyesületének kolozsvári fiókja. A heti kétórás nyelvlecke ingyenes, bárki jelentkezhet. Az elôadást amerikai élménybeszámoló követi.

A SAMUS M DEJ VÁLLALAT osztalékát az 1997-es vagy 1998-as évre, a novemberi hónap folyamán, minden csütörtökön, 17–19 óra között a Pavlov utca 21. szám alatt, az RMDSZ székházában vehetik át az érdekeltek. Szükséges felmutatni a személyi igazolványt és a részvényesi igazolványt. Abban az esetben, ha az illetô személy meghalt, szükséges a halotti bizonyítvány és a hagyatéki bizonyítvány, amelybôl kiderül, hogy ki az örökös a részvények után. Ahhoz is szükséges a hagyatéki bizonyítvány, hogy átírják a részvényeket az örökös nevére. Jelentkezzenek azok a személyek is, akiknél nem talál a részvényesi igazolványon szereplô lakcím a jelenlegi lakcímmel, hogy átírassák.

„Ezt majd megtudjátok az emlékirataimból"

(2. old.)

A címben elhangzott kijelentést sokan Szôcs Gézának tulajdonítják. Szombat este megtudtuk: ô ilyet soha nem mondott. Orbán János Dénes és Bréda Ferenc a Music Pub szeparéjában rendezett irodalmi esten beszélgetett a költôvel.

Sôcs Géza otthonosan mozgott a Pub pincéjében, mintha hazaérkezett volna. Elmondta: valamikor ott, abban az épületben nôtt fel, gyermekkora nagy részét abban az, akkor még textilraktárként mûködô, naftalinszagú, most füsttel telített pincelabirintusban töltötte. Édesapjának, Szôcs Istvánnak, a „magyar irodalom legnagyobb misztifikátorának" lakása még mindig abban az épületben található.

Orbán János Dénes és Bréda Ferenc Szôcs Géza életpályáját boncolgatta: az indulástól a nyolcvanas évek hányattatásain keresztül addig az 1992-ben megjelent kötetig, melynek borítóján ez olvasható: „Sz. G. utolsó verseskönyve". Bár ez utóbbit Szôcs Géza nem kívánta kommentálni (véleménye szerint ez egy verssor, s egy költônek nem feladata sorait magyarázni), annyit azért megtudtunk: továbbra is ír verseket. Hogy ezek kötetben nem jelennek meg, csupán annyit jelent, hogy nem kívánja azokat „beskatulyázni".

A késôbbiekben a nagy számú jelenlevô elôtt érdekes kijelentés hangzott el: Szôcs Géza olyan, eddig még nem publikált és kevesek által ismert Radnóti-kéziratok birtokában van, melyek a költô ifjúkori verseit tartalmazzák. Sajnos ezeket továbbra sem kívánja megismertetni a nyilvánossággal.

Az irodalmi est betetôzéseként a költô felolvasta néhány versét magyarul, románul (Mircea Dinescu fordításában) és németül. Ez utóbbi azért érdekes, mert nemrégiben jelent meg német fordításban egy verskötete, melyet a híres frankfurti könyvvásáron nagyon pozitívan fogadott a német kritika.

Erdei Róbert

Festôi négykezes

(2. old.)

Zsombori Erzsébet 1975-ös, elsô kolozsvári bemutatkozása óta már jóval több év telt el, mint ahány éves volt akkor az a szôke, törékeny kislány, aki sajátos hangvételû, erôteljesen dekoratív, de ugyanakkor sorskérdéseket is feszegetô grafikáival kilépett a nagyközönség elé. Vállalta a megmérettetést és kedves mosollyal nyugtázta a sikert.

A negyed századdal ezelôtti mosoly most is a régi, a munkák viszont újak. Újak és másak. Az évek ugyanis a kísérletezés, a mûfaji változatosság és mûvészi kiteljesedés jegyében teltek el. Tizenöt évi reklámgrafikusi tevékenység mellett Zsombori Erzsébet a batik technikájában is tökéletesítette magát. De igazi énjére már Magyarországon talált rá, ahova 1987-ben települt át. Az akvarell és a selyem ötvözésébôl született selyemfestés új utakat, új lehetôségeket villantott fel számára. Rátalált arra a nálunk kevésbé ismert kifejezési formára, amely sokoldalú képességeinek leginkább megfelelt. Grafikusi, festôi és textilmûvészi erényeit egyaránt megcsillanthatta a selymen, amely arra is lehetôséget teremtett, hogy az évezredes keleti mûvészet precizitását, leheletfinom sejtelmességét, báját és varázsát sikeresen ötvözze azzal az alkotói szabadsággal és gazdag fantáziával, amely mindig is sajátja volt. A szabadság azonban nem jelent szabatosságot. Mert a mûvész a maga alkotta mûfaj kánonjait sohasem lépi át. Stílust teremtett, és ezen belül egy megkapóan színes, valódi elemekbôl, jelenségekbôl és jelenetekbôl felépített álomvilágot. Kellemeset, szépet, olykor már egyenesen idillikusat, amely gyakorta csak képzeletünkben létezik, de amely felé törekszünk, s amelyet egy varázsütéssel oly sokszor szeretnénk valódivá tenni.

A sejtelmesen finom, légiesen könnyed képi nyelvtôl olykor a filozofikus mélység sem idegen. Találó plasztikai metafóra a Sors címû munka: az érett pitypangbuga magvait szanaszét röpíti a szél. De talán mégsem ez a leginkább jellemzô Zsombori Erzsébet munkáira. Nem a látvány mögöttiség, hanem egyszerûen csak a látvány maga. Az a líraian könnyed, egyenesen gyöngéd festôi beszéd, amelynek ezernyi árnyalatát oly gazdag „szóbôséggel" jeleníti meg színekben, formákban. Fák, virágok, madarak, vizek és fények népesítik be Zsombori Erzsébet festményeit. Nagyon sok fény, nagyon sok derû és optimizmus. Akárcsak alkotójukat. Nem véletlenül. Hiszen a mûvész ugyancsak nagy utat tett meg az elsô kolozsvári bemutatkozása óta a jelenlegi New York-i sikerig az olyan közbeesô állomások mellett, mint Eger, Debrecen, Budapest, Stockholm, Koppenhága, Bécs és az Egyesült Államok számos más városa. Egy japán vándorkiállítás alkalmából pedig munkáit megvásárolta a toyamai Modern Mûvészetek Múzeuma és a Cosmo Galéria. De alkotásai ott találhatók a világ legkülönbözôbb részén élô mûgyûjtôk otthonában és természetesen a kolozsváriakban is. A mûvész most ismét hazajött, mint elmenetele óta már többször is, hogy az otthoniaknak, nekünk is beszámoljon legújabb termésérôl.

És hazajött Szenczy Zoltán is, aki végzôs diákként 1982-ben mutatta be pasztelljeit és kollográfiáit a Korunk Galériában. Személyében most egy olyan budapestivé vált mûvészt ismerhettünk meg, akinek munkái a felfedezés örömével hatottak. Hiszen olyan sajátosan összetett mûvészi világba engedtek betekintést, egy olyan mûvészi jelrendszerrel ismertettek meg, melynek összetevôi ismerôsnek tûnnek ugyan, de összhatásukban merôben újat eredményeznek. A nagyvonalú, könnyed eleganciával, olykor pedig már egyenesen matematikai pontossággal megfestett körök, korongok, keresztek, négyzetek, hegyesszögek alkotta konstrukciókat a mûvész sejtelmesen légies, költôi háttérbe ágyazza és teremti meg ezáltal azt az új világot, amely lehet a bolygók közötti tér vagy éppenséggel egy képzeletbeli tejútrendszeri kiruccanás festôi megfogalmazása. Egyszóval a nagy ismeretlen, amelyet a kompozicionális egység, a színek és formák tökéletes harmóniája fog össze. A figuratív és nonfiguratív keveredésébôl születô festôi kinyilatkoztatások olyan biztos kezû alkotóra vallanak, aki otthonosan mozog a modern grafika és festészet kimeríthetetlenül gazdag, megannyi új lehetôséget megcsillantó világában. Egyfajta kozmikus szürrealizmust sejtetô képein a látszólagos ellentéteket, az olykor lírába ágyazott száraz prózát békévé oldja a színek sajátosan meleg elegye. De a színes tobzódás, az erôteljes, nehéz kékbe merülés vagy a könnyed játékosság, a maga teremtette festôi dimenzióba helyezett sajátos, olykor egyenesen groteszkbe hajló jelbeszéd sem idegen Szenczy Zoltántól. Ezt a leheletfinom, könnyeden vibráló, hol sejtelmesen légies, hol pedig a realitásra emlékeztetô, de valahol mégis imaginárius pasztellvilágot belengi egyfajta zeneiség. Az érzelmek húrjait pengetô mûvész kimeríthetetlen szín- és formavariációinak harmóniája. Munkái méltán arattak nagy sikert szerte a nagyvilágban.

Németh Júlia

Szombat hajnali razzia

(2. old.)

A közlekedésrendészetiek három egysége és két radarja október 30-ról 31-re virradóra végzett nagyarányú ellenôrzést. A Monostori úton, a Széchenyi téren, valamint a Fenesi úton elhelyezkedô rendôrök 127 gépkocsit állítottak meg, 27 esetben róttak ki büntetést (mintegy 3 millió lej értékben), 33-szor csak figyelmeztetésben részesült a szabálytalankodó, 5 hajtási jogosítványt (4-et ittas vezetésért, egyet a megállásra való felszólítás megtagadásáért) vontak be, 10 esetben pedig az autó technikai hibái miatt „ugrott" a forgalmi engedély.

(pja)

VÉLEMÉNY

A világítás tanulsága

(3. old.)

Számomra a Házsongárdi temetô a templom csendje. Olyan, mint egy szüntelen reveláció, amikor az emberben megvilágosodik az élet és halál értelme. Egyedül szerettem járni ezeket az immár járhatatlan utakat, ahol a lovak úgy húzzák fel a fekete hintót, hogy a gyászolók a koporsó lezuhanásától rettegnek...

A temetô a város képe. Elhanyagolt város, elrondított temetôje lett a Házsongárd. A sírköveket kidöntik az erejükre büszke fenegyerekek, a rézbôl, bronzból készült dombormûveket kivésik, kriptákba is betörtek már. A városháza keresi a megoldást, csak nem találja... A frissen hantolt sírokon csak néhány órát tart a koszorú, a csokor, reggelre már csak a szétcibált fenyôgallyak, csüngô drótok maradnak. A virágokat aztán új koszorúkba fonják, akik ebbôl élnek. Az ôr védekezik: „Négyen fosztották le a virágokat, hogyan szállhattam volna szembe egymagam? „Legjobb esetben" egy verés kijárt volna neki. Mostanában új megoldást találtak a szomorú emberek: szertartás után fekete festékkel permetezik be a gyönyörû virágokat. Ezek mind a Házsongárd fájó sebei!

Világítás elôtt a temetô egyre népesebb, kezdik a sírokat takarítani. Sok helyen gyertyát gyújtanak, és az emlékek életre kelnek. A szív sajog, és egyszerre fájni kezd az a szó, amelyet akkor mondtunk ki, amikor nem kellett volna, vagy az a mozdulat, amelyet nem tettünk meg, mikor szükség lett volna rá... Mindez immár pótolhatatlan. A világításkor az ember képes lesz önmagával szembesülni, s talán arra is, hogy az élôkkel szembeni magatartásán javítani tudjon.

November elsején tódul a tömeg a temetôk felé. Vannak, akik nem hisznek a szeretteikkel való találkozásban, de azért meggyújtják az élet lobogását jelentô gyertyát. Pedig ez azt jelenti: Ne ess kétségbe ember! Lesz boldog találkozás!— Ahol nincs már élô a családban, vagy külföldön vannak, magányosak a sírok. Nekik is juthatna szál virág vagy egy gyertya! A hôsök hantjain is ott pislognak az emlékezés fényei. Elestek a szabadságért. Ha ôk egy szent célért adták életüket, mi vajon mit teszünk azért, hogy haláluk ne legyen hiábavaló?! Nem fegyverekre gondolok, hanem a szellem barikádjaira, ahol akkor is állni kell a harcot, mikor a hazugság túlordítja a józan beszédet.

A világítás józanító, itt a temetôben tökéletes az egyenlôség. Efelé menetelünk mióta megszülettünk. Ezt megúszni, lefizetni nem lehet. Itt nincs kivétel! Nem nemzetiség, hanem emberség szerint mérettetünk meg. Ezt a leckét itt meg lehet tanulni! Próbáljunk úgy élni, hogy gyertyányi fényt és meleget juttassunk magunkból a szenvedôknek is.

Évente visszatérô világítás. Ne lepje be a megszokás szürkesége. Virágok színpompája, gyertyák lobogó lángja oltárrá avatja a temetôket.

A második évezred utolsó mindenszentek ünnepe ez!

Plesa Vass Magda

Végállomás

(3. old.)

Az elsô, e világon beszívott levegôtôl, az utolsó halk sóhajig, vagy a halált elûzni akaró üvöltésünkig, hol tiszta, szûz havat taposunk, hol mozgóhomokba süllyedve segítségért kiáltunk, vagy csak kitapossuk a szerelmeink szívében nyíladozó ártatlan kis örömök emlékét — ezek mind mi vagyunk. Sokszor túl bölcsek ahhoz, hogy boldogok legyünk, néha fásultak, hogy mást boldoggá tegyünk.

Hányszor tudatosodik bennünk, hogy egyetlen szavunk, egy félreértett mozdulatunk örökkön-örökké tartó békétlenséget firkálhat valakinek makulátlan lelkére. Hogy az, ami a mi bánatunk, talán egy világ fájdalma. S ha a világ megváltásért kiált, zengjen a mi hangunk is. Mert sose vagyunk egyedül, s minden megnyilatkozásunk — ha nem is vesszük észre — valakinek számít. Mindenhez közünk van, ami él és mozog a föld alatt, s a föld felett egyaránt. Közünk van és kell is legyen, hiszen enyészô testünk atomjai az agyagos maszatot fogják egyszer táplálni. Fô reménye a szellemnek: túlélje a porladó testet.

Minden általunk meggyújtott apadó gyertya lángjában, a lecsöppenô viaszban kicsit benne vagyunk mi is. Benne voltunk szeretteink életében, benne vagyunk halálukban is, hiszen távozásukkal a mi légben függô létünkbôl is eltávozik egy darabka. A darabok sziklákká állnak össze, melyekbôl, mint megrepedt ütôerekbôl, távozik az élet. Az élet, mely — fájdalom — oly értéktelennek tûnik annak, akié, értékes. Akiben állandó a kétkedés az élet értelmérôl. Akibôl végül kicsordul a lét értelmetlensége.

Hosszú az út a születéstôl az elmúlásig, a némaságtól a kiáltásig. Az önfeledt játéktól a felnôttkori komolykodásig, az elsô hangoktól az örök némaságig. A szolgaságtól a szabadságig, az indulástól az utolsó állomásig. Elvadult, megkopott, fékevesztett, árral szemben úszó életünk egyetlen ingyenszolgáltatása: a szeretet. Amit adunk, és amiért adósak nem maradunk. Amit nem tudunk magunkkal vinni „a túlsó partra".

Ha eljött idônk, egy dolgot kívánjunk: örökké égjenek elcsöndesült fejünk fölött a csillagok.

Nánó Csaba

Antonescu erkölcsi rehabilitációja

(3. old.)

Nyolc civil szervezet, köztük az Újraegyesítés Nemzeti Mozgalom, a Temesvári Forradalmárok Gyôzelem Egyesülete, a Temesvári Független Ifjúsági Mozgalom, a Bukovinai Románok Egyesülete, a Vatra Româneascã és a Ion Antonescu Marsall Liga a múlt szombaton Temesváron jelképes bírósági tárgyaláson erkölcsileg rehabilitálta Antonescu marsallt és munkatársait. A 13 tagú bíróság kimondta: Az Antonescut elítélô bíróság törvénytelen volt, ezáltal a meghozott ítélet is törvénytelen, polgári és erkölcsi szempontból pedig igazságtalan. A temesvári bírák arra a következtetésre jutottak, hogy elegendô bizonyíték van ahhoz, hogy a per újratárgyalását kérjék az illetékes szervektôl. Hál’ istennek a román társadalom még nem süllyedt odáig, hogy valóban illetékes szervek elé kerüljön az ügy, de a Temesváron összegyûlt szervezetek (sajnos, köztük az ifjúsági szervezet is) végigjátszották ezt a törvénykezést, és felmentették az egykori diktátort minden vádpontban.

Az erkölcsi rehabilitáción nem vettek részt a Romániai Zsidók Közösségének képviselôi, valamint Radu F. Alexandru szenátor és Mãdãlin Voicu képviselôk, akik az elmúlt években nyilvánosan szót emeltek az Antonescu rehabilitációjára irányuló kísérletek miatt. A két politikus megtagadta a részvételt, a Romániai Zsidók Közösségének képviselôit pedig „nem tudták telefonon elérni" a szervezôk. Vádlók hiányában a marsall elleni vádiratként az Alex. Mihai Stoenescu: Antonescu és a zsidók címû könyvét használták, amely 1998-ban a román könyvpiac legkeresettebb terméke volt. Antonescut 1946-ban a Szovjetunió elleni agresszióért, háborús bûnök elkövetéséért és a holocaustban való részvételért ítélte halálra a népbíróság. Ezen bûnök alól már Stoenescu is mentesíti a diktátort, és kimondja, hogy a népbíróság törvénytelen fórum volt, ezáltal ítéletei is semmisek. A bestseller szerzôje szerint azonban a marsall mégiscsak „hibázott", vétett a román nép ellen azáltal, hogy belekényszerítette az országot a szövetségesek elleni háborúba. „Hibái antiszemita komponense azonban elenyészô. A lényeg az, hogy 400 000 romániai zsidót mentett meg azáltal, hogy nem adta ki Németországnak ôket. A történészeknek a kollektív emlékezetben élô marsallképet kell újraértékelniük, mert bármennyire kifogásolhatatlan katona is volt, hiba az, hogy mítosszá és a hadsereg példaképévé vált. Miközben Antonescu realitást nélkülözô mítosza él, addig számtalan román tábornok, a háború igazi hôseinek emléke továbbra is ismeretlen marad" — állítja Stoenescu.

A temesvári „erkölcsi bíróság" azonban még ezt a ködösítô-felemás vádiratot is pontról pontra megcáfolta, s habfehérre mosta a véreskezû marsallt. A rehabilitációt kérôk kiindulópontja, miszerint a népbíróság jog szerint törvénytelen fórum volt, igaz. Csak arról nem esett szó, hogy e két éven át mûködô fórum minden ítélete semmissé válik ezáltal vagy sem? Mit szólnának a temesvári bírák, ha ítéletükre hivatkozva például Teleki Béla utódai kérnék a rehabilitációt? Vagy a népbíróság csak akkor volt törvénytelen, amikor a marsall fölött ítélkezett? Az is vitathatatlan, hogy külsô hatalmi (szovjet) nyomásra jött létre. Csakhogy a nürnbergi bíróság sem a német nép akaratából ült össze, ítéleteit azonban senki sem vonja ma kétségbe. A mai román társadalom is jogosan tartja törvénytelennek a Ceausescu házaspárt elítélô bíróságot, de nem vonja kétségbe az ellenük felhozott vádakat.

A legfontosabb kérdés számomra mégis az, hogy hogyan jutottunk oda, hogy a román történelem legvéresebb kezû, legkegyetlenebb diktátorának emberiségellenes bûneit a társadalom legnagyobb része kétségbe vonja, illetve „elenyészônek" tartsa. A válasz azonban magától adódik: Az egyedül idvezítô, nem alternatív román történelemoktatás erényeinek köszönhetôen e nép sohasem ismerte valós múltját, ötven éven át kizárólag azt hallhatta, hogy történelmének nincsenek szégyenfoltjai, történelmi személyiségei sem bûnt, sem hibát nem követtek el. Antonescu kapcsán is csak azt tanították, hogy „megmentette a romániai zsidókat". Arról szó sem esett, hogy hosszú hónapokon át tolerálta a legionáriusok rémuralmát, zsidók elleni rémtetteiket, büntetlenséget biztosított Horia Sima zöldinges legényeinek, és segítette ôket a fajvédô törvényhozás szédületes iramában. Arról is mélyen hallgat a „jó történelem", hogy a német csapatok oldalán Besszarábiában és Bukovinában elôrenyomuló román hadsereg szinte teljes mértékben kiirtotta a zsidó lakosságot. Matatias Carp, a romániai holokauszt adatainak összesítôje szerint 265 000 zsidó áldozat írható az Antonescu-rezsim számlájára. „Romániában nem került sor a mészárlások technikai és tudományos megszervezésére. Itt nem voltak gázkamrák és krematóriumok a hullák számára, nem hasznosították iparilag az áldozatok haját, fogait, zsiradékait. Csakhogy a kötél és puskapor feltalálása óta ismert klasszikus módszereken kívül a román fasizmusnak megvoltak a saját eredeti módszerei a zsidók kiirtására. Itt addig verték az embereket, míg minden erejüket elvesztették, és kiszenvedtek, betömött szellôzônyílású vagonokban fojtották meg ôket, eladták a kiszemelt áldozatot (a kijelölteket kilôtték a menetoszlopból, hogy a ruháikat eladhassák), darabokra vágták a zsidókat, hogy vérükkel a szekerek tengelyét kenjék és így tovább" — írja Carp, a romániai zsidók krónikása. De hát ezekkel a tényekkel mindeddig nem szembesült (és ma sem kíván szembesülni) a román nép, ezért vonja kétségbe az Antonescu elleni ítélet jogosságát.

Cornel Nistorescu írta néhány évvel ezelôtt: „Ha továbbra is hallgatunk, ha nem ismerjük be nyilvánosan bûneinket, ha nem leszünk képesek arra, hogy bocsánatot kérve megtisztuljunk önmagunk s az eltûntek emlékezete elôtt, akkor nemcsak hogy nem tudunk tovább lépni, de egy erkölcsi szakadékba is belezuhanunk". Antonescu rehabilitációs kísérlete azt jelzi, hogy már a Nistorescu által jelzett szakadék szélére sodródott a román társadalom, de mindeddig csupán két politikusnak (Radu F. Alexandrunak és Mãdãlin Voicunak) volt bátorsága nyilvánosan szót emelni a marsall mítosza ellen. Annál többen hadakoznak a tényekre és nem mítoszokra alapozó történetírás ellen.

Gál Mária

RIPORT

Leprás nem visel krokodilbôr topánkát

(4., 5. old.)

Európa utolsó lepratelepét semmi sem jelzi azon az országúton, amely a Duna-delta kapujának számító Tulceát az egyik legrégibb dunai kikötôvel, Brãilával összeköti. Tichilesti a térképen egyszerû településként van feltüntetve, bár a leprásokon és az ôket ápoló-kiszolgáló személyzeten kívül a telepnek egyetlen állandó lakosa sincs.

Tulceáról indulok tehát a déli hôségben, a Duna jobb partján kanyargó országúton. Áthaladok Isaccea kisvároson, majd Revãrsarea községen is, amikor megpillantom a balra letérô makadám utat jelzô táblát: Tichilesti. Alatta egy másik tábla jelzi, hogy abban az irányban kórház mûködik.

Letérek. Miközben dr. Izsák Sámuel kolozsvári orvostörténész professzor, illetve dr. Pavel Vulcan bukaresti orvosprofesszor intéseire koncentrálok, a fák között megpillantom a telep egyik — ma már lakatlan — épületét. Úgy kandikál ki az erdôbôl, fehéren és titokzatosan, mint egy mesebeli elvarázsolt kastély. Nemsokára a lepratelep kapujához érek.

Az elsô ember, akivel találkozom, a 69 éves Vasile Tãrâtã, a betegek egyféle vezetôje, akit emiatt a telep lakói „primárnak", azaz polgármesternek szólítanak. A fák alatt egy padon ülve mondja el, hogy 1945-ben 14 évesen, Bukarestbôl hozták ide. Iasi megyében született, az apja a háborúban halt meg, ô pedig már árván élte át 1944 nyarán a nagy szovjet offenzívát és az oroszok bejövetelét. Megbetegedett, nemsokára beutalták Tichilestire. Persze, az ôt kivizsgáló bukaresti orvosok egyetlen szót sem ejtettek arról, hogy hova viszik, s azt sem tudta, hogy ott majd fél évszázadnál is hosszabb idôt kell eltöltenie. Csak a szégyenre emlékszik pontosan. Egy csendôr hozta ide, ökörfogaton. A szekérre nagy betûkkel rápingálták: Vigyázat! Lepra! Akkoriban a tichilesti-i erdôben a fák alig voltak magasabbak nála. Ma már a primárnak falába van, a kór valamennyi ujját elvitte, s csaknem teljesen elvette szeme világát. A telepet azonban gyönyörû erdô veszi körül. Egyébként az egyetlen ezen a lápos vidéken.

Megkérdezem a primárt: igaz-e, hogy visszautasították a volt diktátorpárnak, Ceausescunak és feleségének az utóbbi idôk árverésein eladhatatlannak bizonyult ruháit és cipôit? — Hazugság az egész! — háborog. — Fel sem ajánlották. Valaki javasolhatta ugyan, s ôt meg is kereste egy riporter, akinek elmondta: adjanak csak el mindent, s küldjék el nekik a befolyt pénzt. Mert mihez kezdjenek a leprások, akiknek jóformán ujjaik sincsenek, mondjuk Ceausescuné krokodilbôr topánkáival? Aztán sosem hallottak többé a dologról.

Tãrâtã felesége, Floarea örvend a tôlem kapott ajándékoknak. Fôképp a Vegeta kelti fel érdeklôdését. Miután megtudom, hogy külön háztartást vezet, ez természetesnek is tûnik.

Itt ismerkedtek meg a telepen, s nemsokára összeházasodtak, meséli Floarea. Gyermekük nem volt, de nem is baj, mert a leprásoktól az újszülötteket mindig azonnal elvették, és árvaházakba vitték. Legalább nem kellett más felnevelje a gyermekeit.

— Ceausescu idején sem volt jobb vagy rosszabb, mint most — közli Tãrâtã, aki közben megkér, szólítsam nyugodtan Vasile bá’-nak.

Akkoriban azért éltek jobban, mert a kommunista kormányzat mindent megtett a telep eltitkolásáért. A rendszerváltás után az állami támogatás csökkent, ám nôtt a külföldiek által fôképp a Máltai Szeretetszolgálat útján juttatott közvetlen támogatás. Az államtól ma már csak 75 ezer lejt, kevesebb mint öt dollárt kapnak havonta. Semmire sem elég.

Rengeteg orvos megfordult itt az évtizedek során, de egyikük sem maradt sokáig. Csak Vulcan professzor tartott ki végig mellettük, s annak idején a kezeléseket is ô állította be. A bukaresti Bôrgyógyászati Klinika professzorát az ötvenes években fiatal orvosként helyezték ide, s mivel a párttal konfliktusba került, szívesen tartózkodott olyan helyen, amelyet mindenki messzirôl elkerült.

(Este, amikor a tulceai szállóból telefonon felhívtam, Vulcan professzor a dicséretet elhárította:

— Csak a kötelességemet tettem. Egyébként negyven esztendeje foglalkozom velük. A lepra romániai jelenlétérôl kellett dolgozatot írnom. Körüljártam a témát, elmentem Tichilesti-re, tanulmányoztam a betegeket, családtagjaikat, mindent. Közben megöregedtem, s ezért ritkábban keresem fel ôket. Legutóbb egy évvel ezelôtt jártam náluk.)

A telep parkjának a hûvöse jólesik a forró ôszi napsütésben. Elmerengek.

— A halált várjuk — tárja ki szélesen ujjatlan csonkokban végzôdô karjait Vasile bá’. — Pedig tudja, csak azért is élni szeretnénk, mert ha mi meghalunk, a telepen dolgozók mind munkanélkülivé válnak.

Dobrudzsával együtt a Duna-delta vidéke is Románia egyik legszegényebb vidékének számít. A nagy gyárakat bezárták mindenhol, így a szomszédos Revãrsareában is szétverték a téeszt, a gépállomást, meg mindent, ami volt. A munkanélküliség réme megszállta a Duna völgyét. A telepen dolgozók azonban mindeddig megkapták a veszélyezettség okán megduplázott fizetéseiket, ami az adott nyomorban nem megvetendô dolog. Ezért kellene élni, mondja Tãrâtã, hogy ezek a szerencsétlenek nehogy kenyér nélkül maradjanak. A veszély máris nagy, hiszen ma már a 28 beteg mellett Tichilesti-en 30 alkalmazott dolgozik.

Megtudom, hogy a telepet Mária királyné építtette 1929-ben. Azelôtt a leprásokat a ma Ukrajnában lévô Lãrgeanca melletti lepratelepen tartották, amely akkoriban Romániához tartozott. Ennek az lehetett a magyarázata, ötlik fel bennem, hogy a két világháború közötti román újságírás egyik legnagyobb alakja, F. Brunea-Fox 1928-ban „Öt nap a leprások között" címmel megrázó riportsorozatot írt a telepen uralkodó nyomorról. A koronás fôk — nem úgy, mint utódaik — megszégyellhették magukat.

Vasile bá’ s a közben mellénk telepedett többi beteg este hatkor elmegy vacsorázni. — Hogy milyen az étel? Olyan, mint az ország helyzete — vetik oda búcsúzóul. Sietnek, mert este a bukaresti Dinamó a Benficával játszik, azt pedig megnézik. Azon a tévén, amelyet a Máltai Szeretetszolgálat juttatott a telepre néhány évvel ezelôtt, amikor az épületeket is rendbe tették, s amikor a kórház központi fûtést kapott. Persze, jobb volt fával fûteni, azt bôségesen be lehetett szerezni a környezô erdôkbôl, ahová a lepra réme miatt ôr nem merészkedik. A gázolaj egyre drágább, s így télen egyre inkább spórolni kell a fûtéssel. Ceausescu halála után körülbelül négy éven át jó meleg volt, azóta bizony sokat fagyoskodnak.

Csak Aurel marad velem a padon, ô mondja el mindezt. 54 éves, már felnôttként került ide, és egyike a telep „tanult" embereinek: traktorvezetôi iskolája van. Ezért az évek során többször is kiengedték a teleprôl, s titokban dolgozott is valahol Olténiában. Nem, senki sem tudta, hogy leprás. Ha tudták volna, a többi traktorista le sem ült volna vele falatozni, amikor a nagy nyári munkát egy félórácskára abbahagyták.

Elköszönök Auréltôl azzal, hogy másnap reggel újra eljövök. Távozásom elôtt még a lelkemre köti, hogy olcsó Mãrãsesti bagót és sört hozzak, ha már úgyis valamivel kedveskedni akarok nekik, s nem pedig az itt drága portékának számító üdítôt és füstszûrôs cigarettát, amivel aznap beállítottam. Ezt egyébként Tãrâtã is a lelkemre kötötte, mondván, hogy abból, amit rájuk szántam, több csomag cigarettára telik. Elmenôben hozzátette: — Azt szoktuk meg, s aztán nekünk nincs pénzünk, hogy cigarettát vehessünk.

Másnap reggel felkeresem a telep igazgató fôorvosát, Barbu Boris Ignãtescut. Több mint két évtizedig tengerészorvos volt, két éve vonult nyugdíjba, s akkor kérték fel, költözzön Tichilesti-re. Megtette, mert jól ismeri a vidéket, annak embereit. Megtudom, hogy a leprásokat 1952 óta kezelik, azelôtt megelégedtek elkülönítésükkel. Legfiatalabb páciense a 32 éves Lucian, árvaházból került ide, a legidôsebb pedig a 85 esztendôs Mãrgãrit bá’. Szintén a legfiatalabbak közé tartozik a 34 éves Grisa, aki csónak-asztalos, akinek Sulinán háza van, s akit nemsokára hazaengednek.

A fôorvos néhány szót magyarul is tud. Hogyisne, amikor anyai ágon Lugosról származik, s Bécsben tanult nagyanyjának a magyar Alföldön is volt egy kis birtoka. Meg lovai. A doktor érdekesnek tartja megemlíteni, hogy bár a páciensek csaknem fele orosz ajkú, a magyarországi és a nyugati segélyszervezetek nagyobb érdeklôdést mutattak sorsuk iránt, mint az oroszok és az ukránok együttesen. Orosz vagy ukrán újságíró a telepen sohasem járt, a humanitárius szolgálatokról nem is beszélve. Ignãtescu doktor anyanyelvi szinten beszéli az oroszt, apja a deltában élô orosz ajkú ember, lipován vagy hahul lehetett.

A fôorvostól kijövet benézek az elhagyott pavilonba, ahol Marin Sergar, a kertész a betegeket borotválja. Erre csak péntekenként kerül sor, mivel Marinnak sok más elfoglaltsága is van, például a konyhát ô látja el zöldséggel. Miközben a tichilesti-i Figaró borotvál, a többiek örömmel köszöntenek.

— Gyönyörû napunk lesz — jósolja a primár, majd máris aziránt érdeklôdik, hogy kaptam-e Mãrãsesti cigarettát Tulceán. Igenlô válaszomnál csak az tölti el nagyobb örömmel, amikor közlöm vele, hogy a cigarettát ô oszthatja szét a dohányosok között.

Ustina és Hima a telep veteránjainak számítanak. A két asszonyt még Lãrgeancára utalták be, s onnan hozták át ôket ide 1929-ben. Hima néni baptista, s betegsége megállapodását annak tudja be, hogy önmegtartóztató életet folytatott és bízott Istenben. Ustina nén’ a Duna-delta ma Ukrajnához tartozó részén, a Fekete-tengerhez közeli Vâlcovban született. Apja olyan jó hírnevû hajóskapitány volt, hogy amikor az oroszokat a világháború idején a városból kiûzték, Sztálin portréjának a helyébe a helyiek — „ez a mi emberünk" felkiáltással — az apjáét akasztották. Ustina hatvanöt évvel ezelôtt, 1934-ben, Tichilesti-en ment nôül Stefanhoz. A hatóságok úgy döntöttek, hogy egyetlen gyermeküket át kell adniuk Besszarábiában élô rokonaiknak. A fiúcska hároméves volt akkor, s csak harmincévesen láthatták ismét. Azóta már a fiú — akibôl szovjet katonatiszt lett — meghalt, aztán az öregasszony két évvel ezelôtt férjeurát is kikísérte a telep temetôjébe.

Ustina meg sem próbált visszatérni szülôföldjére. Rokonai megírták, hogy szülôházát a háborúban bombatalálat érte. Kétszer akarta a Dunába vetni magát: elôször, amikor anyja Tichilesti-re hozta, másodszor, amikor a szülôházának megsemmisülésérôl értesült. Pedig Vâlcovot ma is olyan szépnek látja, mint amilyennek Velencét mondják azok, akik látták.

Az idôk múlását és a történelem viharait Ustina a rokonoktól kapott levelek bélyegeivel hozza kapcsolatba. A család elôbb román, majd orosz, aztán újra román, késôbb szovjet bélyegeket ragasztott a borítékokra. Most ukrán bélyegre lenne szükségük, csakhogy már rég nem ír neki senki. Így Ustina néninek, a szomorkás tichilesti-i özvegynek csak az emlékek és egy rakás fotó maradt meg. Meg egy fél lábú tyúk, amelyik a funkcióját vesztette postaládába tojta naponta tojásait. Aztán azt is ellopták tôle. Pedig a két fél lábú lény egészen jól megvolt egymással.

Hima nénihez Tulceán élô unokahúga érkezett látogatóba. Ritka alkalom. Ünnepelni kell, ebédre tehát rántott hal készül. Engem is meghívnak. A beteg, idôs asszony a meghíváshoz azt is hozzáteszi: — Ne féljen, én nem nyúltam hozzá, a húgom készítette el. — Megszokta, hogy az emberek irtóznak a leprásoktól.

A régi betegekhez hasonlóan Cristache Tatulea is saját házában él. A kórházban mindegyik betegnek fenntartott szobája van. A telep lakói közül azonban többen saját házat is építtettek maguknak. Tatulea valóságos teraszokat vágott a kórház feletti hegyoldalban, arra építette fel a házát — amit huncutul nevetgélve Cotroceninek nevez —, a disznóólt, a tyúkketreceket, a borpincét. A ház mögé ugyanis jókora helyen szôlôt telepített. Nemrég szüretelt, a must már elkezdett fôni.

A 68 éves kômûvesen — aki a környék falvaiban sok évtizedes ittléte alatt harminchat házat épített — a betegség jelei nem látszanak, a lepra csak a szemét kezdte ki. Négy éve annak, hogy már a falra akasztott fényképeket sem látja. Kivételt talán csak az esküvôjén készült jókora felvétel képez. Felesége két évvel ezelôtt halt meg, ô pedig nemsokára összeköltözött fiatalkori szerelmével, Klimov Verával. A 65 éves asszony Tichilestien született, szülei is leprások voltak. — Olyan szép lány volt — mondta Tatulea —, hogy senki sem tudott neki ellenállni, még a tulceai rendôrfônök sem. Csak háromszor ment férjhez, de legalább ezer szeretôje lehetett.

Aztán a tavasszal Vera is meghalt, s magával vitte a telep temetôjébe a szeretkezés titkait, amelyekre pedig az ápolónôk is nagyon kíváncsiak lettek volna. Azóta Tatulea egyedül él. Most, hogy a szôlôt leszüretelte, már csak a disznót és a tyúkokat kell ellátnia. Elmegy az ólhoz, és bekiabál: — Disznó elvtárs! Azaz, disznó úr, mert hogy most már demokrácia van! Mit szólna egy kis moslékhoz? — A röfi kidugja a fejét az ól oldalán, és szemmel láthatóan örvend a kínálgatásnak.

Tatulea jóízûen kacag. Vera elvesztése ellenére sem lett úrrá rajta a szomorúság. Bár hiányzik mellôle az asszony, leginkább azért búsul, hogy a mostoha gazdasági körülmények miatt „disznó uramat" már októberben le kell vágnia. Rengetegbe kerül a tartása, értelmetlen megvárni vele a karácsonyt, mint azt néhány évtizede minden évben tette. Levágja, s értesíti két fiát, azok — mint minden évben — majd idén is eljönnek és elviszik a húst. Hiszen úgyis nekik hizlalta.

Ebéd után kiosztják a havi segélyt. Ekkor ismerem meg Chivutát, az oroszlánarcút, a 80 esztendôs Ana nénit, aki 17 éves korától él itt, és Ivánt is, akit 10 évesen hoztak a telepre. Valamennyien fotók tömkelegét rakosgatják elém. Gyermekeiket, rokonaikat mutogatják leplezetlen büszkeséggel. Esküvôkrôl mesélnek és temetésekrôl, amelyekre ôk maguk sosem voltak hivatalosak.

Rádiót hallgatnak, tisztában vannak politikával, gazdasággal, válságokkal, csôdökkel és botrányokkal egyaránt. Ápolóik sorsáért aggódnak. Bosszankodnak az ország helyzetén, az elszalasztott lehetôségeken. Pedig a legtöbben életükben egyetlen órára sem hagyták el Tichilesti-et. Leprások — Európa utolsó lepratelepének utolsó lakói.

Tibori Szabó Zoltán


[Vissza az Szabadság
honlapjához]
[Vissza a HHRF
honlapjához]


A Szabadság Internet változatát
a Hungarian Human Rights Foundation készítette

Copyright © Szabadság - 1999 - All rights reserved -