1999. október 4.
(XI. évfolyam, 231. szám)

Szombaton Kolozsváron a román üzletemberek egyesülete gazdasági szimpóziumot szervezett Reform: valóság — perspektívák. El tudja-e kerülni Románia az alulfejlettséget? címmel, amelyen jelen volt a román szociáldemokrácia „krémje" Ion Iliescu (RTDP), Petre Roman (DP) és Teodor Melescanu (SZRP) személyében. Jelképesen a három pártelnök elfogadta azt az ötletet — fogalmazott Melescanu —, hogy a jövôben vállvetve haladjanak.

A vitát a Románia „legkörüludvaroltabb politikai agglegényének" becézett Theodor Stolojan vezette. (Összeállításunk a 8. oldalon)

„Arad román sajtót faló lakossága (vajon csupán az ellenzéki pártok szervezetei?) élô lánccal akarja megakadályozni az október 6-i emlékmûavatást, mivel az aradi vértanúk emléke sérti a román nép méltóságát... Tíz évvel ezelôtt még Arad közelében, Temesváron alkottak élô láncot magyarok-románok egy tarthatatlan diktatúra nemzeti kizárólagossága ellen, melynek magasztosan vagy köldöknézôen bántó nosztalgiahullámai a tévé képernyôjén idônként visszacsengenek..." (Lászlóffy Csaba írása a 2. oldalon)

Ha díjazni lehetne, akkor a II. Krasznai Napok rendezvénysorozat minden bizonnyal megérdemelné az elmúlt hónapok legszínvonalasabb erdélyi népünnepélyének kijáró elismerést. A Szilágyság legnagyobb magyar községében szombaton kezdôdött kétnapos ünnepség keretében felavatták a község új címeres zászlóját és az 1848-as emlékoszlopot. Bemutatták Mitruly Miklós helyi népmesegyûjtését, amit lószépségverseny, végül a fôzôverseny követett. A mûvelôdési házban goblen-, szôttes-, festmény- és szoborkiállítás nyílt, ahonnan nem hiányzott a karikatúra sem. A napot néptánctalálkozó zárta. Vasárnap fogathajtó versenyre és szüreti bálba voltak hivatalosak a vendégek.

(Riportunk a 8. oldalon)

Incidensekre nem került sor — a jelenlevôk Iliescut éltették

Mintegy két-háromszáz ember gyûlt össze vasárnap Arad fôterén az ellenzéki pártok és nacionalista szervezetek felhívására, hogy tiltakozzon a városban tervezett román–magyar megbékélés emlékparkja ellen. A szerény méretûre sikeredett „hatalmas tömegtüntetés" harcias szónokai rendkívül keményen bírálták a román kormányt, hogy hozzájárult a négy évtizede az aradi vár katonai raktárában ôrzött Szabadság-emlékmû kiadásához, és határozatot hozott az emlékpark kialakítására. A gyûlés végén elfogadott kiáltvány az errôl szóló határozat visszavonására szólította fel a kormányt.

A tiltakozók a kormány mellett az RMDSZ-t bírálták, és lelkesen éljenezték Ion Iliescut, és Corneliu Vadim Tudort. A Nagy-Románia Párt aradi szervezetének vezetôje beszédében azt követelte, hogy a Szabadság-emlékmûvet vigyék Magyarországra és a magyarok ott állítsák fel maguknak.

A mintegy másfél órás tüntetés incidens és rendzavarás nélkül történt.

Az aradi városi tanács hétfôi ülésén tárgyalja azt a kormányrendeletet, amely arról intézkedik, hogy az emlékpark helyéül kijelölt állami tulajdonban lévô földterület kezelôi joga a városi tanácstól a mûvelôdési minisztériumhoz kerüljön.

Mint ismeretes, az aradi Szabadság-emlékmû darabjait az aradi minorita rendházban fogják restaurálni, s ehhez a munkához a magyar kormány már segítséget ígért. Az 1925-ben szétbontott emlékmû szoboralakjai egészen péntekig a román hadsereg birtokában voltak. A román kormány szeptember elején hozott határozata alapján adták át azokat az aradi minorita rendnek, s a darabokat pénteken szállították át az aradi vár katonai raktárából a rendház udvarába. Az emlékmû szobrai az 1950-es évek végén kerültek be az aradi várba, s azóta a világ elôl gyakorlatilag elzárták azokat. Elsôként Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter láthatta a raktárban a szobrokat idén június 11-én.

— A szobrok egyelôre itt maradnak a rendház udvarán. Sajnos, a román közhangulat most még olyan, hogy nem látható, mikor lehet az emlékmûvet ismét felállítani a tervezett magyar–román emlékparkban. Reméljük, hogy a két nép lelke elôbb-utóbb olyan közel fog kerülni egymáshoz, nem okoz majd gondot ez — mondta Csergô Ervin, a rendház vezetôje.

— A szobrokon csak kis sérülések vannak, de úgy tûnik, hogy a mostani kiadás elôtt egyes darabjai — így a központi nôalak kezében lévô koszorú, a kard, a fejen lévô korona, az egyik mellékszobor kezében lévô buzogány, a fáklya — eltûntek. Talán rá lehet venni a hadsereget arra, hogy ezeket is visszaadják, ha még nem olvasztották be. Legfeljebb majd újat csináltatunk — jelentette ki az atya.

A restaurálást a rendház udvarán, az ott kialakított mûhelyben fogják majd elvégezni. A szobrok, vasráccsal elkerítve ugyan, de a nagyközönség számára is láthatók lesznek.

Még megoldásra vár a szobrok megnyugtató ôrzése. „A rendházba illetéktelenek számára elég nehéz a bejutás, de mégis könnyebb lenne, mint a katonai várba" — mondta a házfônök, hozzátéve azt, hogy terveik szerint hamarosan megoldják a terület 24 órán keresztül történô folyamatos ôrzését.

Kerékpáros emléktúra a vértanúk tiszteletére

Az aradi vértanúk tiszteletére kerékpáros emléktúrát szerveztek Kecskeméten. A tizenhárom vértanú az utódok által sohasem feledhetô, mindig megbecsülendô példát mutatott a meg nem alkuvásra — hangsúlyozta egyebek mellett Katona Kálmán, magyar közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, aki a kormány nevében tûzte fel vasárnap a szalagot az Aradon elhelyezendô koszorúra. A nemzeti gyásznap 150. évfordulója alkalmából elinduló emléktúrát a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum és a Kecskeméti Református Gimnázium közösen szervezte.

A két intézménybôl együttesen 16 diák, 8 tanár és egy öregdiák kerekezi le a Kecskeméttôl számítva több mint kétszázötven kilométeres utat, s úticéljuk teljesítésével bekapcsolódik az október 6-i aradi ünnepségekbe. A három napig tartó kerékpáros emléktúrán részt vesz Katona Kálmán is.

Vasárnap, Nagyváradon megnyitották az új tanévet az 1990 óta mûködô Sulyok István Fôiskola átalakulásával létrejövô Partiumi Keresztény Egyetemen. A nyitó áhítaton több száz meghívott, diák és tanár imádkozott együtt a nagyváradi Református Püspöki Palota dísztermében. A Bihari Napló nagyváradi napilap tudósítása szerint igét hirdetett Tôkés László, királyhágómelléki református püspök. Dr. Kovács Béla, az intézet rektora arról beszélt, hogy az elmúlt kilenc év nehézségei ellenére az intézmény fennmaradt, és a sok harcnak, a makacs kitartásnak és a hitnek köszönhetôen immár végre önállóvá vált. Az eseményen jelen volt Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter is: A legnagyobb kihívást az jelenti majd, hogy mennyire sikerül minôségi oktatást biztosítani az újdonsült egyetemi hallgatóknak, mondta. Bálint Pataky József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának fôosztályvezetôje Németh Zsolt külügyi államtitkár nevében is szólt „az iskolák fölöttébb szükséges voltáról", Apáczai Csere János gondolatainak idôszerûségérôl. Dr. Csapó I. József szenátor a partiumi magyar oktatás múltjának összefoglalása után a jelenrôl beszélt. Alföldi László, Magyarország kolozsvári fôkonzulja Orbán Viktor miniszterelnöknek a nevében is köszöntött mindenkit, majd a magyar kormány támogatásáról, odafigyelésérôl biztosította az alakuló egyetemet.

A Partiumi Keresztény Egyetem indulása alkalmából ünnepi istentiszteletet rendeztek szombaton Budapesten, a dunamelléki református egyházkerületben.

Az összejövetelen Hegedûs Lóránt dunamelléki püspök hirdetett igét. Tôkés László mondott ünnepi beszédet. Úgy fogalmazott: „a közösségvállalás újabb jelét látjuk, a magyar kormány azon elôirányzatában, hogy kétmilliárd forinttal támogassa az erdélyi önálló magyar egyetemi oktatás ügyét."

Vasárnap reggel a Richter-skálán mért 3,3-as földrengést mértek a Bánságban — tudósít a Mediafax. A földmozgást reggel 7.45-kor érezhették a temesváriak és a környezô települések lakói. A jelentések szerint csak a tömbházak felsôbb emeletein lehetett észlelni a rezgést, amely ijedségen kívül semmilyen kárt nem okozott.

Újból „ropognak a fegyverek" a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (KDNPP) megyei szervezeténél. Mint arról korábban beszámoltunk, a párt városi szervezeténél tartott választások során történt rendellenességek miatt Sorin Nas párttagságát hat hónapra, Alexandru Fãrcasét pedig egy évre felfüggesztették. A párt központi vezetôsége kivizsgálta a rendellenességeket: a törvényszegôk nyugtákat hamisítottak meg, elhalálozott személyeket tüntettek fel a taglistán stb. A botrányt követôen Alexandru Fãrcast felmentették prefektusi tisztségébôl, Sorin Nas viszont megmaradt az Állami Tulajdonalap kolozsvári fiókjának élén.

A belharcok akkor robbantak ki újból, amikor Radu Vasile kérésére Ioan Vida Simiti képviselô, a megyei szervezet elnöke személyi javaslatokat tett a prefektusi tisztség betöltésére. Vida Simiti elsôsorban „kedvencét", Ioan Figant, az Egészségügyi Biztosító Pénztár elnökét is javasolta. Ez felháborította a helyi szervezet másik érdekközösségét, a Radu Sârbu, az Állami Vagyonalap elnöke, megyei alelnök köré tömörülô csoportosulást. Sârbu javaslatára pénteken délutánra összehívták a parasztpárt megyei bizottságát, és többségi szavazattal felmentették tisztségébôl Ioan Vida Simitit. A sajtónak nyilatkozva Sârbu kijelentette: azért hozták ezt az intézkedést, mert Vida Simiti a párt megkérdezése nélkül, saját preferenciái szerint tett javaslatokat a prefektusi tisztség betöltésére. A bizottság különben a következô személyeket javasolta Fãrcas utódjának: Ioan Roman képviselô, Serban Rãdulescu, a Megyei Egészségügyi Hivatal vezetôje, Mircea Gavrilã városi tanácsos és dr. Bogdan Cerghizan egykori városi tanácsos.

Vasárnap reggel tartott sajtóértekezletén Ioan Vida Simiti cáfolta az ôt ért vádakat. Beismerte ugyan, hogy nem volt demokratikus a párt helyi szerveinek megkérdezése nélkül javaslatokat tenni, a miniszterelnök sürgette a dolgot, és nem volt idô összehívni a megyei vezetôséget — mondta. Hozzátette: felmentése alapszabályzat — ellenes, ugyanis a megyei bizottság igencsak „foghíjas", sokan a Victor Ciorbea vezette Kereszténydemokrata Nemzeti Szövetséghez igazoltak át. A megyei elnök felmentését pedig a párt központi vezetésének is el kell fogadnia. „Puccsot kíséreltek meg ellenem, de nem sikerült! Radu Sârbuval ellentétben én nem akarom »kiprivatizálni« a parasztpárt megyei szervezetét. Kibékülést és békét akarok" — mondta. Ioan Figan, aki maga is részt vett a sajtóértekezleten, kifejtette: véleménye szerint nem létezhet kibékülés egy banda és a párt között. „Nálunk a blôdségnek hagyománya kezd lenni. Nem elég, hogy Nas és Fãrcas törvénytelenségeket követtek el, most meg Radu Sârbu teszi ugyanazt. Mi történik majd, ha »közülük« nevezik ki az új prefektust?" — tette fel a kérdést.

A KDNPP kolozs megyei botrányai, illetve az új prefektus személyének eldöntése a párt központi vezetôségének szerdai ülésén és a csütörtöki kormányülésen várható.

Kiss Olivér

A zeneakadémia Antifonia énekkara, Constantin Râpã vezetésével, csak néhány napja tért vissza sikeres németországi turnéjáról, és máris újabb hangversennyel lepte meg a közönséget. A World Music Days fesztivál keretén belül szeptember 30-án különleges mûsorral lépett fel. Az amúgy is, gerincében modern zenének elkötelezett együttes ezúttal kizárólag külföldi és hazai kortárs zeneszerzôk mûveit szólaltatta meg. A csütörtök esti kórusest hangulatát emelte a különbözô nemzetiségû zeneszerzôk jelenléte. A Buenos Airesben született Miguel Bellusci: Gesualdocímû mûve egy eredeti madrigál és saját 5 szólamú mûvének összedolgozása. A finn Mikko Heiniö: Non-Stopja angol, német, olasz szavakat csoportosít a többször visszatérô nonstop köré. Richard Tsang kínai szerzô: A little chamber musicja nehéz ritmuskombinációkkal tûzdelt, erôsen kromatizált tonális zene. Pippo Molino olasz szerzô: Coro primo vokál-hangszeres mûve kontrasztokban gazdag, egyéni, modális fordulatokat tartalmaz. Nicolae Teodoreanu bukaresti zeneszerzô: Strigare címû vallásos mûve a recitálás különbözô lehetôségeit aknázza ki. Caroline Wilkins angol zeneszerzô: Auroram Lucifer címû mûve a mindennapi templomi imádságokhoz idomuló himnuszsorozat. Jorge Cordoba Valencia mexikói zeneszerzô: 7 Haiku címû mûve régi japán költôk versére íródott. Vasile Herman: Viersuri de dor címû mûve erdélyi népdalokból építkezik, a kortárs kórustechnikák felhasználásával. Constantin Râpã: Uvedenrode mûve erotikus játéksorozat.

A nehezen énekelhetô, komplikált ritmusú mûvek javarészt a modern zene disszonanciáit fokozták a végletekig, egyaránt próbára téve elôadók és a közönség fülét. Az Antifonia ismét bizonyította, hogy tagjai a zeneakadémia legjobban szolmizáló diákjai, akik a lehetetlennek tûnô partitúrákat is képesek megtanulni.

Az est fénypontja Knut Nystedt norvég zeneszerzô: Miserere címû egyházi mûve volt, melyben a gregorián dallamanyag és a modern szabad énekkari stílus ötvözôdött. A mû bizonyította, hogy modernül is lehet lélekbôl fakadó, könnyekig megható zenemûvet írni.

Kulcsár Gabriella

Úgy dûlök hátra a szerkesztôségi autó ülésén, mint azok szoktak, akik megtalálták egy rejtélyes ügy kulcsát. Annyira élvezem saját zsenialitásom, hogy elhatározom, megosztom ennek forgácsait sofôr kollégámmal is. — Te Marci — mondom félig lehunyt szempillákkal —, én rájöttem, mi lenne az az egyetlen dolog, amelynek során meggazdagodhatnék: ha valaki fogadásokat kötne, hogy ebben az országban húsz év múlva sem fog semmi változni. Jönne a sok naiv polgár, és csillogó szemekkel szavazna a szebb jövôre. Aztán jönnék én, és egy a százezerhez arányban arra fogadnék, hogy semmi nem fog változni húsz év alatt... Gazdag lennék, Marcikám, gazdag... Ez az én biztos jövôm...

Marci sofôrünk komolyan hallgatja unalomûzô kiselôadásomat, és megjegyzi, hogy nem szabad ennyire borulátónak lenni. Mert lassan azért alakul körülöttünk a világ, és Románia is lassan felzárkózik stb. Mondom: Marcikám, hidd el nekem, hogy soha semmi nem fog változni ebben az országban. Húsz év múlva is ilyen bamba pofák fogják koszos táblácskákkal irányítani a forgalmat azokon az országutakon, amelyeket — úgymond — felújítanak, mint most. Most Marci dûl hátra úgy, mint aki rájött a titok nyitjára. — Nézd meg ezt az országutat — mutat a mellettünk néha elsuhanó útjavító munkacsoportokra. — Ez egy jó országút lett! Igazam van? Meg kell nézni azokat a részeket, ahol már teljes szélességében fel van újítva az országút. Gyönyörû munka! Figyeld meg, hogy milyen lelkesen dolgoznak az emberek, nem úgy mint régen, amikor a lapátot támasztották. Szombat van, és mégis dolgoznak... Meglátod — döf felém mutatóujjával —, hogy már öt év múlva megváltoznak mifelénk is a dolgok! Az emberek is megváltoznak! Ez egy nagy és gazdag ország... Meglátod Csaba, igazam lesz!

Alig melegszünk bele unalomûzô vitánkba, amikor az egyik útjavító csoport mellett elsuhanva valami rettenetes dolog történik velünk. Marci meglepetésében tövig nyomja a féket, én pedig hangosan feljajdulok. Úgy kapcsoljuk ki a biztosításunkat és úgy tépjük fel az ajtót, hogy a tíz-tizenkét forró szurkot egyengetô munkás ijedten leteszi a lapátot, jelezve, ôk aztán nem hibások abban, hogy egy fél lapátnyi forró szurkot belapátolt valaki közülük az elülsô ablakon az autóba.

— Meg vannak bolondulva? Forró szurkot lapátolnak be a gyanútlanul közlekedô autókba? Meg akarnak bennünket ölni? — ilyen és hasonló jellegû méltatlankodási árral szemben tehetetlenek az útjavító munkások, és nagy bambán elkezdenek vigyorogni. Hogy nem akarták... Hogy nem látták az autónkat... Hogy ne haragudjunk... Hogy azért nem is olyan forró ez a szurok, mert jó néhány óra eltelt azóta, hogy száz fok fölötti volt hômérséklete... Azért az túlzás, hogy megégettek bennünket... De azért elnézést kérnek: „máskor nem fog elôfordulni...

Dühösen ülünk vissza az autóba, és nekifogunk kidobálni a borsószem nagyságú forró szurkos kavicsokat. Hosszú percekig nem jutunk szóhoz a nagy felindultságtól. Mi lett volna, ha a szélvédô nem fogja fel a szurkot, és az az arcunkba repül? Belerohantunk volna a szakadékba? Megvakulunk?

Én hamarabb higgadok le; át is sandítok a sofôrre, ô megnyugodott-e már, vagy még mindig a „lelkes útjavítók" ügye fölött elmélkedik? Marci arca semmi jót nem ígér, így hallgatok.

Úgy dûlök hátra a szerkesztôségi autó ülésén, mint azok szoktak, akik megtalálták egy rejtélyes ügy kulcsát. Ha ugyanis az általam javasolt fogadóirodát felállítanák, nemcsak én, de Marci is és mindnyájan meggazdagodnánk...

Szabó Csaba

Miért az a sok reklámozott fantom, s fantom-filmsorozat? Mert a filmrendezôk jól tudják: a félmûveltek, a zavaros agyúak tömege valósággal igényli a borzongató dolgokat. A magyarellenes fantomprodukciók „rendezôje" városunkban, Funar bebizonyította, hova lehet süllyeszteni egy várost, polgárainak lelkiismeretét.

Arad román sajtót faló lakossága (vajon csupán az ellenzéki pártok szervezetei?) élô lánccal akarja megakadályozni az október 6-i emlékmûavatást, mivel az aradi vértanúk emléke sérti a román nép méltóságát... Tíz évvel ezelôtt még Arad közelében, Temesváron alkottak élô láncot magyarok-románok egy tarthatatlan diktatúra nemzeti kizárólagossága ellen, melynek magasztosan vagy köldöknézôn bántó nosztalgia-hullámai a tévé képernyôjén idônként visszacsengenek. Kerekasztal-beszélgetésen Virgil Mãgureanu azt hangoztatja, hogy a hazafiságnak egybe kell esnie a nacionalizmussal; Pacepa kapcsán kiderül, hogy Mãgureanu úr csak titkosrendôri „hazafiságot" ismer. Rãzvan Teodorescu pedig — aki érzi a vaskos „árnyalati" különbséget egy hazai román nacionalista és egy magyar nacionalista között — elegánsan, nagylelkûen többször is felajánlja Verestóy Attilának, hogy vigyék a régi emlékmûvet Magyarországra. (Mert, ha magyar nemzeti érzés tölt el valakit, ugye, Teodorescu úr, nincs mit keresnie Románia határain belül?! Ezek szerint emlékeinkkel, hagyományainkkal, minden lelki és szellemi motyónkkal ez várna ránk elôbb-utóbb.) A jövendô, ha érinti is az állam funkcióit — ezt a román kollégák kénytelenek elismerni — , de a „spiritualitást" nem! (Ez megint egy bûvös szó, mint a szeparatizmus — vagy mondjuk a balkáni „special" s „superior"?)

A jövôképrôl a magyar meghívott (már hogyha engedték szóhoz jutni) elég határozottan s világosan fejtette ki elképzelését; kár azonban, hogy a fölényes, magabiztos román tudattal s a „bûnös áll az erdô felôl" támadásokkal szemben nem volt elég határozott, alig hozott föl történelmi érveket, s nem használta ki a helyzetelônyt éppen a hazai mûvészettörténet ászával, Rãzvan Teodorescuval szemben. Ugyanis az ókori kultúrák földjére, Egyiptomba, Ázsiába, a hellén örökség színhelyeire kalauzoló szakember soha nem mondott olyat, hogy valamely mûemléket, legyen az legyôzött, megfogyatkozott vagy akár kipusztult nép történelmi s egyben egyetemes öröksége, el kell vagy el szabad szállítani a néhai esemény színhelyérôl, a hajdan virágzó, erôs birodalom, ország területérôl. Ezek szerint még ilyen szellemi kiválóságoknak is csak a mi múltunk, az Osztrák–Magyar Monarchia a vörösposztó ma is?!

Már pedig határozott tényismeret, konkrét viszonyítási alap nélkül soha nem derül fény a kétélû igazságra, s a beteges sovinizmus fehér-fekete ítélete alapján mindig alul maradunk, meg kell húznunk magunk. Jelen esetben — az Erdélyben élô nemzeteket az 1848–1849-ben egymás ellen fordító tragikus események kapcsán — semmiképpen sem szabad elhallgatni ezután, különösen, ha tudatlanok vádolnak bennünket, hogy miközben önvédelmi háborút folytattunk két reakciós nagyhatalom ellen, a legsötétebb megrontó erôk, köztük Andrei Saguna ortodox püspök és a hírhedt román elöljárók, prefektusok (Dobra, Prodan, Axente Sever) biztatására és vezetésével a bandákba verôdött románság Zalatnán, Nagyenyeden és környékén tömegmészárlást rendezett. Tiszta bosszúból felégették a nagyenyedi kollégiumot és könyvtárat, a szörnyû vérfürdônek ötezer ártatlan magyar civil áldozata volt. Elôbb alattomos alkudozással lefegyverzett és fogva tartott nyolcszáz magyart fosztottak ki és gyilkoltak le tömegesen — „elkezdték lövöldözni ôket, fejszékkel, baltákkal, dorongokkal agyonverni, lándzsákkal és nyársakkal agyonszúrkálni...vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket (...) A preszákai mezôn 645 hulla hevert, mint a becsületszóban és esküben bízás áldozata." Enyeden öregekkel, asszonyokkal, aki magyar volt és az útjukba került, mindenkivel végeztek, a szüleiket sírva keresô gyermekeket a korabeli hiteles krónika szerint a ház falához verték, hogy koponyájuk kétfelé hasadt...

Mindez nem sérti a román nép méltóságát? Csupán a (többségükben nem is magyar származású) szabadságharcos vértanúk emléke?

Ilyen alkalmakkor, „préri-hangulat" helyett a román közvélemény miért nem szerez tudomást mondjuk Bãlcescu Ion Ghicához írott levelébôl? Melynek tanúsága szerint „a magyar kormány elég jó indulatú az erdélyi románok irányában, kielégítô módon nyújt nekik javakat és jogokat". Igaz, a román forradalmár aggodalmát is kifejezi, hogy a fanatizmus gátat vethet a megegyezésnek.

Más idôkben, más ígéretek és rejtett hazugságok „mezején" ugyanaz a visszahúzó fanatizmus tombol ma is. Falazva, a kormánykoalíción belül is, lehetetlen így tovább.

Erdély múltját tagadva mit állíthatunk a sok szempontból (naivságát tekintve) ma született Európának?

Lászlóffy Csaba

Amikor az a bizonyos kétmilliárd forint elôször megpendült a médiában, dühös lettem. Aztán teltek a napok, kezdtem megszelídülni, barátkoztam a gondolattal. A drága jó anyaország minden erdélyi magyarnak ad ezer forintot, hogy magyar nyelvû egyetem alapuljon, újrainduljon. Derék! Derék kis anyaország ez a miénk. Mintha neki nem lenne szüksége ezekre a forintokra. Szaglásztam, átvilágítottam, méricskéltem a kétmilliárdot, végül elfogadtam. Hogyisne, hiszen a moldovaiaknak a telefonbeszélgetéstôl a bélyegilletékig folyósítódnak a milliók, amiben az én lejeim is benne vannak; akaratomon kívül, de lesz oda még áram is, meg médiába se kerülô összegek. Miközben nem nô az infláció, a gazdag testvér szerepét játsszuk, megtámogatjuk a moldovaiakat, taníttatjuk ôket az eljövendô még nagyobb Románia dicsôségére. Úgy okoskodtam, amennyiben nekik dukál az én anyaországos pénzem, miért nem fogadnám el ezt a magyarországi összeget, hisz csórók vagyunk, kódisok, mert kifosztattunk.

Már a Gál Mária cikke elôtt (Miért nem lojális a magyar?, Szabadság szeptember 10.) ott volt a galuska a torkomban a bizonyos GDP kapcsán. Magyarországot, ha nem is fenyegették, de finoman értésére adták: a tervezett hozzájárulás túl kevés, 1,6%-kal nem lehet NATO-zni, annál minden pretendens többet ad, mert ez a személytelennek látszó katonai nagyhatalom garantálja minden tagállam területi sérthetetlenségét. Szép, humánus, meg így tovább, de nem kell William Menchester azon megállapításával (a Krupp fegyverek), hogy Krupp-ágensek a második világháború után eredményesebbek voltak a hitleri arzenálnál, a szocialista Bulgáriában ôk teremtenek piacot Németországnak. A németeket a két világháborúért Marsall-díjra érdemesítik, amikor a fejlettek érdeke úgy kívánja, semmissé válhatnak a békeszerzôdések. Ez az 1,6% a magyar nemzeti jövedelembôl amolyan hadi adó, amit rendszerint a legyôzött államok fizetnek a gyámnak. Ugyan mit lehet még a magyarságtól elvenni a magyar pusztán meg az árvalányhajon kívül? Az integrációs folyamatban már nem a terület a fontos, vélik mindegyre, holott a földrajzi adottságok meghatározók. A világosztó nagyhatalmak ezt nagyon jól tudták, fogalmazódott a Wilson-elv, miszerint a békeszerzôdés nem tesz különbséget gyôztes és vesztes országok között. Ez lett a XX. század máig érvényes hantája. Minden szomszédos állam arra törekedett, hogy minél kisebb Magyarország maradjon, és minden skrupulus nélkül bekebelezték a magyarlakta területeket. A rajta lakó népesség életminôsége lefelé nivellálódott. Nemzetközi fórumokon ma is egyre hajtogatják a politikusok: olyan jól, mint nálunk nemzetiség sehol nem él. Vegyük Ukrajnát? Az utolsó tíz évben oroszról ukránra vált a hivatalos nyelv. A magyar kisebbség már nem a saját anyanyelvével van elfoglalva, hanem az orosz helyett az ukrán mielôbbi elsajátításával, különben nem érvényesülhet. Van aztán román részrôl egy olyan érv: a magyarországi románok elnyomatnak. Ennek mércéjét a volt Jugoszlávia, Csehszlovákia, valamint Románia és Ukrajna esetében a kivándorlási arány mutatná meg: mennyien menekültek Magyarországról az illetô nemzetek fiai közül az anyaországba?

Nem említeném, de papírra kívánkozik a gyôzô, fosztogató mohóságát illusztráló jelzés értékû példa: Trianonba utazó magyar küldöttségnek nem volt luxusvagonja, mert mind a hetven-, avagy nyolcvanvalahányat a gyôzô román fiaink elzsebelték. Most jön ez a kétmilliárd forint ráadás, amit oktatásra szánt jótékonyságnak nevezhetünk, mert hogy a romániai magyarság csóró és kódis. Elfogadom, megbarátkozom a gondolattal, mert Moldovának, ha kell, áramot is adunk. Ez a kétmilliárd forint tulajdonképpen hadisarc, amit Magyarország azért fizet, mert volt kegyes a román állam megszüntetni az önálló magyar egyetemet, s ezáltal sikeresen lúgozódott a nemzeti, nemzetiségi öntudat. Azon már meg se botránkozom, hogy az ortodox egyház államvallási státust követel magának, mert egy igen közeli elvtársias társadalmat idéz, amikor nemcsak egyenlôk, de egyenlôbbek is voltak.

Azt kérdi Gál Mária írása címében: miért nem lojális a magyar? Igenis lojális, hisz parlamenti tényezô, csak „senki nem hisz a gyôzô jóindulatában". Okot ad rá az elmúlt inkább nyolcvan, mint hetven esztendô.

Cserés Ferenc

Üres lett a ház. A három gyerek háromfelé szakadt. Csak ô maradt az asszonnyal és a gazdasággal. Az elején furcsa volt, hogy egyik gyerek sem szól be hozzá „reggel el kell érnem a hatórás buszt, költsön fel, édesapám, ha virrad". De aztán megszokta.

Mióta az asszonnyal is felkocogott a Szürke a domboldalra, úgy érezte, megszakadt valami benne. Szikár, szívós alakja megtört. Gépiesen végezte tovább a tennivalókat. Reggel kiengedte a Borist a csordába, a tyúkokat megetette, megkeverte a moslékot, majd két könyökére támaszkodva nézte, ahogy a két hízó csámcsogva ropogtatja a törökbúzát. Nem az a fajta ember, aki sokat töri a fejét a dolgok felett. Gondját, örömét mindig megtalálta a munkában. Csak ez a nagy csend ne volna! Hozzászokott az asszony zsörtölôdéséhez, a gyerekek perlekedéséhez, mostanában csak a szomszéd szokott átszólni:

— Kergesse már vissza azokat a csirkéket, Józsi bácsi, megint átbújtak a kerítésen. Hogy vannak a gyerekek? Hallom megnôsült a nagyobbik.

Ami igaz, az igaz, jó gyerekei vannak. Majdnem minden héten beugrik valamelyik. Hoznak neki jófajta cigarettát.

A minap is itthon járt a nagyobbik, a Kicsijóska. Ott kényeskedett a fiatalasszony mellette, rövid szoknyájában, öles cipôsarkokkal. Nincs abban hiba, ügyes asszonyka, most végezte az egyetemet Kolozsváron. De hát az egyetemen mindent tanítanak, csak azt nem, hogy mitôl lesz az ember keze kérges.

Finom kisasszony kezével közrefogta a Kicsijóska arcát, és cuppanós puszit nyomott az orra hegyére.

— Rossz fiú! Megígérted, hogy autót veszünk? Nem sajnálod a kicsi feleséged, hogy maholnap kitöri a lábát ezeken a macskaköveken?

Addig-addig duruzsolt, amíg a fiú nekibátorodott:

— Jöjjön hozzánk lakni, édesapám! Ha eladnánk a házat, nem kéne többet törje magát a gazdasággal. Úgysincs abból nagy haszon. Magára is ráfér egy kis pihenés.

Nem volt az öreg soha semmi jónak elrontója. Talán igaza is van a fiúnak. A tavaly bagóért adta el a gabonát. Nem élet már ez a parasztélet!

Csak akkor hökkent meg, amikor a fia Boris nélkül jött haza a szerdai vásárból. Szopósborjú korától nevelte. Nagyon összeszoktak.

A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. A majorság, a disznók mélyhûtôbe kerültek. A házát valami vállalkozók vették meg anyagraktárnak.

Csak a legfontosabb dolgok kerültek be a vadonatúj kocsi csomagtartójába.

Az öreg a hátsó ülésen görnyedt, kérges kezei a térdén nyugodtak. A fia kérésére ünneplôben feszengett. Utoljára az asszony temetésén vette magára. Akkor úgy gondolta, hogy már csak a saját temetésén fogja viselni.

A kanyar után már nem látszott a falu tornya.

Az út mentén famunkások dolgoztak. Hatalmas, sudár jegenyék hevertek legallyazva az út szélén.

Versánszky Ernô

„Záróra! Kérem, tessék fogyasztani!" — recsegôs, érces hangon, de udvariasan noszogatta a vendégeket Vlaszák úr, az alacsony termetû, sörtebajuszos pincér. Szmokingban, néha elferdült, repülni készülô proppeller nyakkendôvel, a fôúr, tálcát egyensúlyozva végigkacsázott az asztalok között, és miközben szaporán szedegette az üres poharakat, hamuzókat, egyre csak noszogatta-riogatta a lecövekelt vendégeket: „Jövök a cechhel, uraim, készüljünk fizetni!" A zenekar, Fehér Bandi vezetésével, már rég tust húzott, Kôrösi Dudus bepólyálta hetvenhat basszusos Hohner tangóharmónikáját, a nagybôgô is felöltözött, a zongorista kiürítette maradék konyakját, s a pódiumra csend borult. Véget ért a Leányvár vendéglô egy éjszakába nyúló mûszakja. Vagy talán mégsem? Csákány Pista bácsi, a pincérek doyenje, körültekintett a kászálódó vendégeken, tekintete összevillant a Vlaszák úréval, és néhány szót mormolt az egyik távozni nem akaródzó asztaltársaságnak. Ezek egy része kisétált a ruhatár vagy az illemhely felé, majd kis idô múltán visszaszállingóztak asztalukhoz. Közben a világítást „tangóra" csavarták, a nehéz plüssfüggönyöket összehúzták. A két, három törzsasztal vendégei immár nyugodtan folytathatták a borozást.

Vendégeit idônként váltogatta a Leányvár (akárcsak nevét). Jártak ide színészek, újságírók, hivatalnokok, iparosok, majd lassan a hóstátiak kedvenc szórakozóhelyévé vált, igaz inkább szombat és vasárnap délután vagy este. A zenekar, amelynek élén Fehér Bandi mellett Szentkirályi A. Róbert és más prímás is muzsikált, kellemes melódiákkal csalogatta szórakozásra a vendégeket. Az ötvenes évek elején nagy sikerrel énekelte népszerû slágereit Margarás Pityu, akit — vendéglôben ritkán fordul elô — tapssal és zajos tetszésnyilvánítással jutalmazott a hallgatóság. Akárcsak a többi vendéglô, a Leányvár is finom ételkülönlegességekkel és remek borokkal biztosította a látogatottságát. A negyvenes évek elején a „Magyar Hegyvidéki Bortermelôk" borai elsô helyet foglaltak el az itallistán, és úgy reklámozták, találó rigmussal: „Reggel MEGA, délben MEGA, este Maga meg a MEGA". Étlapjain a magyaros ételek mellett rafinált szakácsköltemények is szerepeltek, mint a töltött pulykamell vagy az aszpikos libamáj, ponty bormártásban vagy a disznótoros vacsora. Az étlapok külön kihangsúlyozták a „szolid, polgári árakat".

Késôbb a hóstáti vendégek mellett újra behódoltak a Leányvár hangulatának az iparosok is. Természetesen mind a kiszolgálásban, mind a felszolgáltak minôségében hozott pozitív változást. Még finomabb, ízletesebb menük, még jobb borok felszolgálásában jelentkezett. Az ötvenes évek elején az egyetemi diákság is gyakran megfordult itt, jelezvén, hogy az újra bevezetett menü-rendszer mind tartalmilag, mind anyagi szempontból igencsak megfelelt a vékonypénzû diákoknak. Tudok olyan kollégákról, akik hónap végén egyenlítették a havi fogyasztást. Ez is a kölcsönös bizalom megnyilvánulása volt, és talán az egymásrautaltság, az egymáson segítés szimbóluma.

Még csak annyit, hogy egyesek néha a helyismeret hiányából fakadóan a Leányvárt összetévesztik a Bagolyvár étteremmel. Ez sem volt megvetni való étterem. A Jókai utcát az Unió utcával összekötô Rózsa utcában vonzotta jó cigányzenével vendégeit. Nevezetessége — a minôségi hangulat mellett — az volt, hogy 1938-ban ebben az étteremben ebédelt Lindbergh ezredes, a világhírû óceánrepülô és felesége. Emlékükre külön Lindbergh-szobát neveztek el. Talán ez jobban megérdemelne egy emléktáblát, mint annyi minden más... De „szerencsére" amúgy sem lenne már hova kibiggyeszteni.

Tatár Zoltán

Ha a gyors privatizációnak volt is némi népszerûsége az országban, a ROMTELECOM meggondolatlan magánosítása felébresztette a közvéleményt: egyelôre sem privatizációval, sem anélkül nem várható látványos életszínvonal-javulás. A nemzeti telefontársaság új görög tulajdonosa lényegében azt teszi, amit a legtöbb újdonsült kapitalista szeretne honi tájainkon: gyorsan és kockázatmentesen meggazdagodni egy-egy üzleten, függetlenül attól, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában. Igazából nem a görög a hibás, hanem a román állam, amely kimerült háztartását minden áron, bármilyen módszerrel föl szeretné tölteni. Így elköveti azt a végzetes hibát is, hogy a privatizálandó állami monopóliumot egyetlen tulajdonosnak adja el, létrehozva ezzel a legalább olyan káros magánmonopóliumot. Így válik a telefon az ezredforduló Romániájában megfizethetetlen luxuscikké. Nem meglepô tehát, ha maholnap országszerte két sor kígyózik a telefontársaság székházaiban: az egyik a számlát kifizetôk tömege, a másik pedig a szegény kisembereké, akik lemondanak a telefonszolgáltatásról.

A ROMTELECOM esete, persze, nem egyedüli Kelet-Európában. Az országhatárokon keresztül burjánzó multinacionális cégek látszólag kedvezô privatizációs ajánlatai mögött ott rejlik a monopólium veszélye. Magyarország így játszotta el cukor- és olajiparát, amikor azt egy-egy befektetônek adta el. Igaz ugyan, hogy az új tulajdonos világszínvonalú termékskálát futtatott fel, az ország mezôgazdasági stratégiai érdekeit azonban a francia vagy német milliárdoson nem lehet számon kérni.

Romániát nyilván nem fenyegeti az a veszély, hogy az országot egyhamar kiárusítja. A valamivel több mint 4 milliárd dolláros privatizációs bevétel csepp a tengerben. Csak azt lehet eladni, ami a tájainkra merészkedô vakmerôbb befektetônek gyors és viszonylag biztos hasznot hoz. Ilyesmi pedig kevés van. Ha ez a kevés gazdára talált, az ócskavastemetôket akár évtizedekig vesztegethetjük. A közgazdászok szerint az ország gyors gazdasági talpraállásához szükséges évi ötmilliárd dollár mûködôtôke talán tíz év alatt jön össze, így az egy évtizedesre prognosztizált felfutás nyugodtan kitolható száz évre.

Ésszerûbb tehát a tartós szegénységre berendezkednie annak, aki idehaza tervez magának jövôt. Úgy kell kialakítania igényszintjét, hogy csak azokat a szolgáltatásokat vállalja, amit csekélyke jövedelmébôl meg tud fizetni, tehát spórolnia kell. Nálunk még mindig nemzeti betegség a nagyzolás: úgy élni, olyan életmódot követelni, mintha a százdolláros átlagkereset helyett ezer dollár lenne a havi jövedelem. Nem véletlen a nyugatiak rácsodálkozása a hazai mobiltelefon-piacra, amelyik Európa-szinten is óriásit robbant: közel egymillió maroktelefon üzemel a GSM-cégek szolgáltatásaiban. A néhány éves felfutás mögött valószínûleg nem reális igény áll. Ugyanez érvényes a kábeltévék hálózataira, a cigaretta- és italfogyasztásra... Országos szinten még mindig sokkal nagyobb a fogyasztás, mint amennyit megtermelünk. Nagy a kísértés, a Nyugat-utánzás, anélkül, hogy erre anyagi forrásaink lennének.

Az ásványkincsekben, földekben, erdôkben gazdag ország illúziója nem segít hozzá ahhoz, hogy belátható idôn belül látványosan javuljon az életszínvonal, megváltozzon az emberi mentalitás, nôjön az ipari és mezôgazdasági termelékenység. Ha elfogadjuk azt, hogy kevéssel rendelkezünk, és vágyainkat is ehhez igazítjuk, talán nem ér annyi csalódás, és nagyobb esélye lesz a dolgok jobbra fordulásának.

Makkay József

A tavaly 17 500-an, 1997-ben közel 20 ezren vándoroltak ki Romániából. Ez a szám korántsem csökken. Még mindig „jobb", mint az 1990-es, abban az évben ugyanis 145 ezren hagyták el az országot, ami érthetô, hiszen csalódtak a politikai változásokban, a választásokban. A listát Amerika és Németország vezeti: 1998-ban 2868-an, illetve 3900-an vándoroltak ide. A kedvelt országok közé tartozik Olaszország, Ausztrália, Magyarország és Ausztria is. Sebastian Lãzãroiu szociológus szerint az emberek azért vándorolnak ki, mert csalódtak és félnek attól, ami történni fog. Gyûlölik a szegénységet, a kilátástalan jövôt, többet várnak el az élettôl.

Ismerôsöm kérdezi: Egy barátom van Ausztráliában, egy Amerikában, egy Németországban, én akkor mit keresek itt? Németországban évente több ezer illegálisan tartózkodó romániait tartóztatnak le. A statisztikák viszont nem számolnak be arról, hogy hányan hagynák el az országot, ha lenne, hova menjenek. A megnehezített határátlépések a büszkeségünket sértik, de gondoljunk arra: hányan vándorolnának ki, ha a határok megnyílnának, és nem kígyóznának hosszú sorok a konzulátusok elôtt.

Románia fontos „szürkeállomány-exportôr". Andrei Marga tanügyminiszter hangoztatta, hogy egyre több, egyetemet végzett fiatal kap ösztöndíjat külföldre, és tanulmányai elvégzése után ott is marad. Ezt álcázott kivándorlásnak nevezik. Fôleg fiatal családnélküliek emigrálnak, a családnak ugyanis visszahúzó ereje van.

A forradalom óta nem változott semmi

A. L. családjával együtt, 10 éve vándorolt ki Kanadába. Most itthon van, a szüleit látogatja. Felesége a kanadai kormánynál dolgozik, ô egy magánkollégiumban ügyintézô. Nemrég új, saját házukba költöztek.

— Kanadában kedvelik a románokat. Saját ortodox templomunk is van. Büszke vagyok szülôföldemre, nagyon sokat nyújtott nekem. De korruptak a vezetô pozícióban levô személyek, az ország erkölcsileg züllött. A forradalom óta eltelt 10 év, és még mindig nem történt semmi: csak üres ígérgetésekbôl, hitegetésekbôl élünk.

T. R. 8 évet dolgozott Hollandiában:

— Szeretném, ha több lehetôség lenne külföldi tartózkodásra, továbbképzésekre, külföldi munkára, hiszen aki kimegy, egy új mentalitást is nyer, nem csak anyagi javakat. A késôbbiekben ezt biztosan tudja kamatoztatni Romániában, ahol a fiatalok egy régi felfogással kell megküzdjenek. Én ezt a leckét kaptam a Nyugattól.

Popescu Viorel 45 éves kamionsofôr:

— Kilenc évet dolgoztam külföldön és 7 útlevelet töltöttem meg vízumokkal. 9 hónapja vagyok munkanélküli. Csak a családom miatt tértem vissza Romániába. Mi is arra kényszerülünk, hogy kivándoroljunk. Megjegyzem, hogy majdnem 2 méter magas vagyok és 130 kg, tehát nincs esélyem taxizni, Dacia típusú kocsikat vezetni. Úgy érzem, van annyi energiám, hogy újrakezdjem. Nagyon nehéz lesz, mert a külföldiek elzárkóznak elôlünk, hidegek, kéregetôknek néznek. Az auslanderek többsége feketén dolgozik nekik, ezt a nyugatiak ki is használják és visszaélnek vele: a hazámbelieket rosszul fizetik. Nagyon örvendtem, amikor pár nappal ezelôtt a lányom újságolta: bejutott az egyetemre. Mit fog csinálni négy év múlva? Hogyan talál magának munkát? Egy másik dilemma: annak ellenére, hogy a külföldiek kéregetônek nézik, mégis veszi a batyuját és Pénzországba megy. Erre kellene sürgôs megoldást találni.

Az Internettó címû magyar nyelvû internetes újság fórumában éppen a kivándorlásról volt szó. Onnan idézem a hozzászólásokat.

Eltitkolt magyarság

F. T.: — Egyik ismerôsöm (56-os) mesélte, amikor kiment, hogy évekig csak a francia nyelvet tanulta, mert a franciák szemében mindig „kivándorló" volt. Még a magyarokat is kerülte, nehogy kiderüljön, hogy ô is magyar. Persze, miután eltelt 10 év, és már nehezen lehetett kideríteni magyarságát, jöhettek az ismerôsök.

Mawerick: A kivándorlás csakis Pénz, pénz, pénz, pénz miatt. Egy idôre. Aztán amilyen gyorsan csak lehet, vissza.

Névnélküli: Kijöttem, mert 2–3 év után vehetek magamnak és a családnak egy olyan kuckót, amilyen után egész életemben ácsingóznék. Most legyen lelkiismeretfurdalásom? Tapasztalatom szerint azok nem tudnák ezt tenni, akiknek nincs rá lehetôségük. Nekik könnyû, nem kell dönteniük.

Névnélküli: Ausztráliából írom soraimat. A kivándorlásról annyit, hogy én nagyon jól érzem itt magam. Persze, ismertem magyarokat, akik hazatelepültek, vagy jelenleg is szándékukban áll hazaköltözni. Én biztosan itt maradok. Fôleg, amíg az otthoni „fizetésnek" csúfolt segélyezés összege meg nem változik. Szerintem sokan akkor döbbennek rá, hogy otthon alamizsnáért dolgoznak, amikor munkaviszonyba kerülnek valamelyik fejlettebb országban. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy a magyarországi árak mellett megközelítôleg három-négyszázezer forintos fizetés lenne elég egy kielégítô életszínvonal elérésére. Addig is egy ôsrégi szóval lehetne jellemezni az otthoni viszonyokat: kizsákmányolás. Ettôl függetlenül én bízom benne, hogy az ország talpra fog állni, de ez nagyon soká (15–20 év) fog bekövetkezni, és nagyon nehéz lesz... Ott vagy otthon, ahol meg tudsz élni.

Tibor: Miért mentem ki? More money, more bullshit. Miért maradok? More money, less bullshit.

Zed: Kalandvágyért mentem ki. Egy új környezetben megtalálni a helyed kicsit olyan, mint amikor a regényekben a kalandor becsöppen valami új helyre, legyen az másik bolygó vagy egy déltengeri sziget, bennszülöttekkel. Meg kell értenem, hogy ôk hogyan élnek, és meg kell találnom, hol csapolják a legjobb sört.

Névnélküli: Szakmai elômenetelért és megelégedésért távoztam. Nem vagyok olyan, aki a „szocialista lehetôségeket" jól ki tudja használni, valószínûleg nem is mentem volna semmire otthon.

Névnélküli: Nagyon utálom, ha hülyének néznek. Ideges lettem ahányszor az újságokból egy újabb pofátlan lopásról olvastam vagy hazudozást hallottam a televízióban.

Névnélküli: Miért maradok? Szakmai sikerért: Egyetem után 4 évig egy igen jó nevû kutatóintézetben dolgoztam különösebb siker, pénz, elismerés nélkül. A rendszerváltás után 5 évet dolgoztam német megrendelésre, hol itthon, hol Németországban. Kényelmesen megéltem, de fogalmam sem volt arról, hogy öregkoromban mit fogok enni (a nyugdíjrendszer addigra csôdben lesz). Két éve vagyok az USA-ban. Egy év után csoportvezetô lettem, több pénzt kerestem, mint azelôtt összesen. Ha a dolgok jól mennek (a cég nem megy tönkre, nincs tôzsdekrach), 5–6 év után abbahagyom a melót. (40 éves korban nem rossz...) Azontúl vitorlázgatok, könyvet olvasok, írok.

Névnélküli: A környezetért maradok: sokkal szebb és egészségesebb itt élni. Budapesten mostanában kész öngyilkosság (szeretek néha levegôt venni).

Névnélküli: A mókáért maradok: egy csomó dolgot tudok csinálni, amit otthon nem engedhettem volna meg magamnak.

Névnélküli: Miért mennék vissza? Hiányoznak a szüleim és a barátaim. Hazarepülök minden nyáron, hetente telefonálok, de azért ez nem az igazi.

Vannak olyan emberek, akikben van hajtóerô, valamivel próbálkoznak, valamit akarnak. Vannak, akik nyugodtan a tévé elôtt ülnek, a vacsorát, a sört elfogyasztják és ennyi. Más életcéljuk nincs! Minden ember más.

Shadow: Miért kellene bárkinek is kivándorolnia? Én bejártam a világot, és mindenhol ugyanaz a helyzet. Aki egy kicsit is szereti az országot, az maradjon itt.

Sokan mondják, hogy a szülôföldedrôl elôbb el kell menni ahhoz, hogy visszatérve jól érezd magad.

Sanya 3 évig Kanadában tanul: Ki akartam próbálni, milyen máshol egy kicsit. Nem rendelkezem gazdag szülôi háttérrel, mégis sikerült elnyertem egy külföldi ösztöndíjat. Úgy gondolom, mégis hazamegyek. Hogy miért? A család, a haverok többsége otthon van, és az otthoni viszonyokat szoktam meg. Külföldön látja az ember, hogy ha ez a kis ország nem lenne csóró, elég jó hely volna. Itt, külföldön csak a gyermekeid tudnak jól beilleszkedni. Ha van is sok barátod, mindig csak egy külföldi maradsz a szemükben.

Görögországi megaláztatások

I. M. bejárta Görögországot, de nem turistaként. Meghurcolták, megalázták, ennek ellenére négyszer ment vissza dolgozni. Elôször 1997-ben hagyta el az országot:

— Egy barátom mondta, hogy havonta 500 márkát keres és jó munkahelye van Görögországban. Hetedmagammal indultam útnak, a szerb határon újabb hat személy csatlakozott hozzánk. Temesvárig vonattal, onnan autóbusszal mentünk. Presovó egy kis város a makedón határ mentén. Nagy maffia van ott. Törvényesen csak a szerb határig mész, Makedónián a határátlépés 100 márkába került fejenként. Onnan marhaszállító teherkocsiban utaztunk, fejenként 60 márkáért. 500 márkába került a határátlépés Görögországba, ma úgy tudom, ez az összeg 700 márka. Két nap és két éjjel bújkáltunk a hegyekben, sziklákon aludtunk, utána egy kis görög folyó mellett taxi után nézô kísérôink besétáltak a rendôrök karjaiba. Sokáig a pásztorok adtak nekünk élelmet. A gyakori razziák miatt korgó gyomorral távoztunk. Minden csomagomat elhagytam a folytonos menekülésben, csak egy rövidnadrág és egy blúz maradt nálam. Egy közeli faluban dolgoztam, napi 37 márkáért, hét napig cseresznyét szedtem. A környékbeli erdô tele volt románokkal, sátrakban laktak. A görögök elôszeretettel jelentgették fel ôket a rendôrségen. A rendôrök két kocsival jöttek: az egyikben az albánokat, a másikban a románokat szállították el. Az athéni Omonia térre vittek. Úgy látszik, a rendôröknek fontosabb dolga akadt. Amint megtudták, hogy nincs útlevelünk, keményen igazoltattak. Megbilincseltek és fenékberúgással irányítottak az akropoliszi rendôrség polgári osztályára. Ott ujjlenyomatot vettek, majd letartóztattak. Nagyon sok román volt ott, Moldvából, Bákóból, Galacról jöttek. Azt mondták, pár nap múlva kiengednek. Július 23-tól szeptember 1-jéig ültünk ott. Utána kitoloncoltak. Sokan 9 hónapja voltak ott, mások egy teljes éve. Naponta két vonatjárattal küldik haza a románokat Görögországból. Három hét után engedték ki a börtönbôl az elsô román csoportot, mert éhségsztrájkba kezdtek. A sztrájkolók nagy részét enni kényszerítették. A börtönben a földön aludtunk, a „veteránok" pedig szakadt matracokon. Naponta kétszer kaptunk kenyeret és rizset, maradékokat az étkezdébôl. Vasárnap egyszer, délben 12 órakor kaptunk enni. Szobánkban egy kis ablakon jött a fény. Számba sem vettek bennünket, még saját konzulátusunk sincs. A 150 embert az athéni központi rendôrségre szállították 3 nagy, rácsos kocsiban, a székekhez bilincselve. Ott nemzetiség szerint rostáltak ki bennünket, majd a bolgár határig vittek. 7000 drachmáért sértetlenül hazajuttattak, akinek viszont nem volt pénze, annak további 6 órát kellett rostokolnia Bulgáriában. Szófiáig vonattal mentünk, onnan Törökországba, majd végül Giurgiuba érkeztünk. A fôvárosig jegy nélkül utaztunk, szinte az egész vonatban csak mi voltunk, menekültek.

I. M. 1997. november 15-én másodszor is útra kelt. Ismerte már az útvonalat. A cél ismét Görögország volt.

— Semmi nehézségbe nem ütköztünk. Turnu Severintôl nyolcadmagammal taxival mentünk a makedón határig. Ismét a görög faluban kötöttünk ki, ahol pár hónappal azelôtt cseresznyét szedtem. Akkor éppen almaszezon volt. Négy napig takarítással foglalkoztam, ötödik napon Chiparisziába mentem, olajbogyót szedni, január 15-ig. Harmadszor 1998 áprilisában mentem Görögországba. Velem tartott a feleségem is. Húsz lány és 6 fiú is velünk utazott. A lányok prostitúcióra, a fiúk dolgozni mentek. A görög határôrök ezúttal megbokrosodtak: a fiatalokat perverz hajlamaik kielégítésére kényszerítették, a nôket megbecstelenítették és mindenüket elvették... A keserû élmények után Chiparisziába mentünk sárgadinnyét gyûjteni. Egy és fél hónap után Kréta következett, majd egy görög falucskában január elsejéig olajbogyót szedtünk. Az esôzések miatt lehetetlen volt tovább dolgoznunk és februárig ott maradtunk. Iratok nélkül, taxival értünk a bolgár határig. Nagyon sokat bajlódtak velünk a bolgár határôrök is. Külföldön a románokat utolsó szemétnek nézik. Félnek egyedül hagyni a lakásban, nehogy meglopd ôket, szinte minden mozdulatodat ellenôrzik. Más lett volna a sorsom, ha nem vagyok román.

Epilógus

Ma 60 000 ember mehet törvényesen külföldre dolgozni. Havonta 4000-en mennek Romániából Németországba szerzôdéssel, 3-tól 9 hónapig erdôkitermelésbe, szállodaiparba és a szórakoztató iparba dolgozni. A visszatérôk nemcsak valutát hoznak az országba. A legfontosabb kincsük a mentalitásuk megváltoztatása. Ez nálunk hiánycikk. Mit tehetne az ország azért, hogy a kivándorlók számát csökkentse? Olyan szociális programot kellene kidolgoznia, amelyik tanácsokkal, lehetôségekkel látná el a munkahelykeresô fiatalokat. Valójában az állam keveset tesz azért, hogy érdekeltté tegye az embereket az itthonmaradásban.

Szôcs Andrea Enikô

Szombaton délelôtt a Romániai Üzletemberek Egyesületének szervezésében Reform: valóság — perspektívák. El tudja kerülni Románia az alulfejlettséget? címmel tartottak szemináriumot a Transilvania (volt Belvedere) Szállodában. Az eseményen jelen volt Petre Roman, a Demokrata Párt (DP) elnöke, Theodor Stolojan volt miniszeterelnök (mint a vita vezetôje), Teodor Melescanu, a Romániáért Szövetség Párt (RSZP), illetve Ion Iliescu, a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának (RTDP) elnöke.

A rendezvény elején a házigazda Dan Voiculescu, a Romániai Üzletemberek Szövetségének elnöke Románia ipari termelésének zuhanására, a gazdaság visszaesésére, a bel- és külföldi adósság növekedésére, illetve a román fizetôeszköz árfolyamának folytonos romlására vonatkozó adatokat mutatott be. Kifejtette: a gazdasági mutatók zuhanása miatt Romániát az alulfejlettség veszélyezteti. Ion Iliescu a fokozódó elszegényedés, a vásárlóerô csökkenése miatt a jelenlegi kormányzatot hibáztatta. Úgy véli: 1990 után természetes volt a visszaesés, most viszont a kormány hibás gazdaságpolitikája miatt van katasztrofális helyzetben az ország. Szerinte országos stratégia kell annak érdekében, hogy Románia túlléphesse a nehézségeket. Ehhez viszont a politikusok közti nyílt párbeszéd fejlesztésére lenne szükség. „A jelenlegi hatalom visszautasítja a dialógust. A cotroceni-i találkozók mindeddig szinte semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem jártak. Jelenleg a »süketek párbeszéde« folyik" — mondta Iliescu. Úgy véli, hogy az 1996-ban bekövetkezett hatalomváltás hasznos volt a demokrácia megerôsödésére, de gazdasági téren nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket.

A Demokrata Párt elnöke Románia európa uniós csatlakozására fektette a hangsúlyt. Szerinte a mihamarabbi integráció az egyetlen mód arra, hogy az ország kilábaljon a jelenlegi nehéz helyzetbôl. Petre Roman úgy véli, hogy az elmúlt hónapokban felgyorsult ugyan a privatizáció, de a folyamat nem volt eléggé átlátható. Pozitívumként emlegette, hogy Romániának sikerült megegyeznie a Nemzetközi Valutaalappal, és hogy saját erôbôl törlesztette az 1996 elôtti kormányok által felvett 1,7 milliárd dolláros hitelt.

Teodor Melescanu szomorúan tapasztalta, hogy egyre jobban nô a szakadék Románia és a volt kommunista országok között. Szerinte a gazdasági növekedés elengedhetetlen eszköze a hitel árának csökkenése, az adócsökkentés, valamint a korrupció és a bürokrácia felszámolása. Melescanu egy jövôbeni kormánykoalíció alapkövét látja a szombati találkozóban. „Jelképesen a három pártelnök elfogadta azt az ötletet, hogy a jövôben vállvetve haladjanak" — mondotta. A hirtelen észbe kapó Petre Roman viszont úgy véli, hogy Melescanu megítélése „lehet kissé túl korai", de a megbeszélések során a három pártelnök „pozitív következtetésre jutott" a reform kulcskérdéseit illetôen.

Újságíróknak nyilatkozva Dan Voiculescu elmondta: azért épp e négy politikai személyiséget hívták meg, mert a reform kérdéskörét a szociál-demokrácia szférájában kell tárgyalni. Bejelentette: a közeljövôben a szabadelvûek számára külön szemináriumot szerveznek.

George Pruteanu, aki szintén jelen volt a hét végi rendezvényen, elmondta: a lehetséges változatok közül egy RTDP-s kormányzat lenne a „legkisebb rossz". Hozzátette: pár hónappal ezelôtt Adrian Nãstase felajánlotta neki, hogy iratkozzon be az RTDP-be, de visszautasította. „KDNPP-s tagságom is hiba volt, és kiábrándult vagyok" — nyilatkozta a szenátor.

K. O.

Szombat esti sajtótájékoztatóján Ion Iliescu RTDP-elnök, a legutóbbi közvélemény-kutatások favoritjához illô önbizalommal becsmérelte a kormánykoalíciónak a hatalomra jutása óta kifejtett teljesítményét. Elismerte: pártjának és szerény személyének növekvô népszerûsége elsôsorban a Román Demokratikus Konvencióból és Emil Constantinescu elnökbôl való kiábrándulásnak köszönhetô. Véleménye szerint a román választópolgárok számára az RDK afféle illúzió volt, olyan ábránd, amely a valóságban életképtelennek bizonyult. A nép azonban megelégelte az álomképeket, az RTDP növekvô népszerûsége pedig azt bizonyítja, hogy az emberek inkább választják azt, amit már ismernek, minthogy további illúziókat kergessenek. A választóknak elegük volt az ígéretekbôl, bizonyosság kell nekik. Márpedig az életszínvonal érezhetô romlása 1996 óta felismertette velük, hogy az RDK és társai által kijelölt út járhatatlan. Ion Iliescu természetesen arról nem szólt, hogy ha az RTDP 1990 és 1996 között teszi a dolgát, vajon sor került-e volna azokra a lakosságot rövid távon valóban sújtó intézkedésekre, amelyek így a jelenlegi kormánykoalícióra hárultak.

Újságírói kérdésre, miszerint az Erdélyben közismerten népszerûtlen Iliescu és pártja hogyan próbál majd az itteni választók „szívéhez férkôzni", az RTDP-vezér elmondta: nem a nacionalista túlkiabálások stratégiáját választják, a Funar-féle szélsôségekbôl az erdélyieknek már elege lehetett, vissza kell térni tehát a „normalitáshoz". (Arról nem kaptunk tájékoztatást, hogy az Adrian Nãstase alelnöknek a napokban tett tiltakozó nyilatkozata az aradi Szabadság-emlékmû visszaállítása ellen miféle megnyilvánulásnak minôsül.) Iliescu hangoztatta: az RDK-nak a rossz gazdaságpolitikáján kívül a másik legnagyobb bûne az RMDSZ-szel való szövetkezés volt. Véleménye szerint az Európa Tanács elé terjesztett jelentés az európai szélsôséges pártokról minôsíthetetlen félretájékoztatásnak az eredménye, amelyben — mondotta — nem kis szerepe lehet az RMDSZ-es Frunda Györgynek. Iliescu szerint egy pártot nem lehet csak úgy „leszélsôségesezni" egyes képviselôinek az idônként valóban nem szalonképes megnyilvánulásai miatt.

Sz. K.

Emil Constantinescu „beismerte": kétségtelen, hogy egyre inkább veszít népszerûségébôl, és nem csodálkozna, ha egyszer csak kikiáltanák Románia legantipatikusabb figurájának. „Egy olyan ember, akit, nem megvásárolható és zsarolható, csakis népszerûtlen lehet Romániában" — jelentette ki az államfô. Véleménye szerint azok, akik ôt támadják, azért teszik, mert nem tudják elviselni erkölcsi tartását. „Amikor mandátumom lejár, egy másik Romániát adok át. Egy olyan országot, ahol mindenki elôtt világossá válhatott, hogy egyetlen tisztség sem jelenthet védelmet a csalóknak és bûnözôknek, és hogy — ellentétben az 1996 elôtti idôszakkal — a fontos pozíció nem csak dobbantó, meggazdagodási lehetôség a kinevezettek számára."

Gyönyörû ôszi nap fogadta a vendégsereget, akik a második alkalommal megrendezett Krasznai Napokra érkeztek a Szilágyság legnagyobb magyar községébe. A kétnapos rendezvény igen gazdag mûsort ígért, amelyben bôven volt kulturális, közmûvelôdési rendezvény, hagyományôrzô néptánc- és népviseletbemutató, ugyanakkor a Krasznai Napok kiemelkedôen színvonalas eseményének az a lószépségverseny és fogatos bemutató ígérkezett, amely tájainkon egyelôre ritkaságszámba megy.

A szombati nap a hagyományos ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét. A zsúfolásig megtelt református templomban a házigazda Kádár György helyi lelkész mellett igét hirdetett a szilágynagyfalui református esperes, a helyi baptista és ortodox lelkész, illetve a Krasznán 16 évig szolgáló római katolikus lelkész. A meghitt ünneplés, a faluból elszármazottak egymásratalálásának elsô ünnepélyes percei voltak ezek. A templomi együttlétben a lelkészi igehirdetések az embereket olykor elválasztó láthatatlan bástyák és falak lebontásáról szóltak, és fôleg arról, hogy a legnagyobb elkeseredésben és kilátástalanságban is az tud igazán ôrülni, felszabadultan ünnepelni, aki hisz a megtartó jézusi erôben, az egyház hirdette reménységben. Az embert a reménység, a dolgok jobbrafordulásának az ígérete élteti, és segíti át az élet folyamatos megpróbáltatásain.

A templomból kijövôk a cinteremben gyülekeztek, ahol a világi ünnepség elsô és talán legfontosabb felvonása vette kezdetét: itt került felavatásra a község új címeres zászlója és az 1848-as, fából készült emlékoszlop. A meghitt ünnepséget Oláh Miklós, a krasznai I–X. osztályos iskola igazgatója vezette le. Dénes Lukács polgármester kétnyelvû köszöntôje után a templomban is több ízben játszó és éneklô baptista fúvószenekar ismét rázendített. Szavalatok hangzottak el, majd Makkai János képzômûvész, a címer készítôje bemutatta alkotását. A zászlókat Pöllnitz Mária hímezte. A címerpajzs fölött olvasható Kraszna elsô írásos említésének éve: 1205. Az emlékoszlop készítôje, Pákai Ferenc helyi tanár szintén bemutatta impozáns alkotását, amely fába vésett jelenetekkel teszi mozgalmasabbá az 1848-as forradalomra történô emlékezést. A Petôfi által is oly nagyra értékelt közkatona, a szabadság zászlajával vágtató huszár lovas, vagy Gábor Áron rézágyújának közelképe megrázó emlékei a vérbe fojtott magyar szabadságharcnak — fogalmazott az alkotó.

Az ünnepségen felszólaló Seres Dénes Szilágy megyei RMDSZ-szenátor így fogalmazott: a mai ünnepség igazi ébredés. A faluközösség erejének bizonyossága ez, amelyik a mindennapi gondokat túllépve a jövôre gondol. A széthúzást, a szûklátókörûséget, a kicsinyes érdekeket félre tudja tenni, ha közösségi ügyrôl van szó. Amíg ilyen példaadó összefogással tudunk ünnepelni, emlékezni, addig van értelme az érdekvédelmi munkánknak, van értelme az RMDSZ-nek és a parlamenti csatározásnak.

Sebesi Karen Attila, az EMKE és az RMDSZ Ügyvezetô Elnöksége részérôl szólalt fel. — Hála ünneplési vágyunknak, az összetartó erônek, még vagyunk annyian, mint a Kis Göncöl melletti Nagy Göncöl, mint az elhagyatott sziget körüli nagy óceán (...) Van még erônk és energiánk emlékhelyek felszentelésére, történelmi helyeink megóvására, elôdeink szép emlékének ápolására. Csak az idei esztendôre gondolva, az egész Kárpát-medence és a nagyvilág is fôt hajtott Petôfi Sándorunk áldott emléke elôtt, Ausztráliától Fehéregyházáig. Az Arany-tisztelôk is nemrég Szalontára szegezték szemüket, szívüket — mondotta, majd így folytatta: a mindennapok gondja-baja a mai világban egyre inkább kedvét szegi minden fajta kezdeményezésnek nemzeti közösségünkben. A kettôsség, a van–nincs, a kell–kéne, a konokság, fásultság zaklatottságában vagyunk és leszünk. Csak az nem mindegy, hogyan! Egymásra acsarkodva, egymás gesztenyéjét undokul kapargatva, egymás iránti bizalmatlanságokkal, vagy a mostani ünnepnapokhoz haszonlóan egymás szemébe nézve és közösen kérve az Úristentôl: mindennapi kenyerünkhöz add meg nékünk ma a jóhiszemûséget, az együvétartozáshoz szükséges megtartó erôt.

Az ünnepség keretében került bemutatásra a szilágysági falvainkat leíró kötet, illetve Mitruly Miklós helyi népmeséket tartalmazó könyve.

A szabadtéri rendezvények sorában az utcai felvonulás következett. A helybéli majoretteket Szalacs, Zilah, Bogdánd, Béltek, Szatmárnémeti, Szamosújvár és Kraszna népviseletbe öltözött éneklô, táncoló küldöttsége követte. Zilahról román népviseletbe öltözött csoport is érkezett. A gyönyörû lovak húzta hintók és a huszárruhába öltözött lovasok a lószépségverseny elôhírnökei voltak. Szalontáról négy fogathajtó érkezett, Magyarországról pedig magyar nemzetiszínû lobogóval kidíszített hintó. A magyar vendéget a román határôrrendôrség bekísérte, vissza akarta téríteni a határtól, míg az meg nem magyarázta, hogy a nemrég Debrecenben lezajlott fogathajtó világbajnokságra éppen így érkeztek nemzetiszínû zászlókkal a világ számos országából. A fogatost végül is útjára engedték, több incidense nem volt. A Zilahról kirendelt teherautónyi rohamrendôr rendfenntartásra érkezett, a vendégsereggel együtt ebédeltek, az ünnepség egész végig meghitt hangulatban folyt le.

A lószépségverseny körgyûrûjében Bogdán Imre és Cseke Tibor méltatta a felvonultatott négylábú társainkat, akik, legtalábbis gazdáik számára, kedvenc családtagoknak számítanak. Némelyik állat fajtájának legszebb példánya volt, bizonyosságként arra, hogy az erdélyi lovászatban is óriási tartalékok rejlenek.

A díjazott állatok és gazdáik névsora: I. díj — Negus, nóniusz fajta, Rákóczi Lajos, köbölkúti gazda tulajdona: II. díj — Csinos, magyar sport félvér, Szabó Sándor, Sarkad, Magyarország: III. díj — Nimbusz, nóniusz, Rákóczi Gergely Köbölkút: IV. díj — Pusa, félnehéz kanca, Varga Mihály, Szilágynagyfalu: V. díj — Lili, székely kisló, Pap János, Kraszna: VI. díj — Manci, székely kisló, csikó, Pap János Kraszna.

Közben az üstökben rotyogott a gulyás: helyiek és környékbeli falvak ínyencmesterei fôzôversenyre érkeztek. Az óvoda épületében 300 embernek terítettek. A 4200 magyar lakosú Kraszna kitett magáért.

A mûvelôdési házban goblenkiállítást — dr. Mintescu Silvia munkáit —, szôttes- és festménykiállítást, Szilágyi Ferenc emlékplakettjeit, Tolnai Róbert karikatúráit, Kun János diófából készült szobrait tekinthette meg a közönség. Délután 5 órától került sor a II. Krasznai Néptánctalálkozóra, a napot pedig táncház és diszkó zárta. A vasárnap délelôtt kezdôdô fogathajtó versenyen a nagyszalontaiak jeleskedtek, déltôl pedig szüreti felvonulás kezdôdött. Délután a DuplaKáVé és a Tekknô együttesek koncerjét láthatta a zsúfolásig megtelt terem, a rendezvény záróakkordjaként pedig a szüreti bálba volt hivatalos kicsi és nagy.

A II. Krasznai Napokat, ha díjazni lehetne, az elmúlt hónapok egyik legjobban megszervezett erdélyi népünnepélyként tarthatná számon a szakma.

Makkay József

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]