2000. július 22.
(XII. évfolyam, 169. szám)

Az RMDSZ Szövetségi Képviselôi Tanácsának mai marosvásárhelyi rendkívüli ülésén kell döntenie arról, hogy indítson-e az RMDSZ saját államfôjelöltet az ôszi választásokon. Öt lehetséges jelölt neve merült fel eddig. Birtalan Ákos volt turisztikai miniszter, parlamenti képviselô, Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, szenátor, Frunda György szenátor, Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, illetve Markó Béla szövetségi elnök, szenátor közül kellene a testületnek kiválasztania azt a személyt, akit a következô hetekben a szövetségnek „fel kell építenie" a választási küzdelemre. A legesélyesebbek Frunda György, aki európai üzenetével már négy évvel ezelôtt sikeresnek bizonyult, és Kolumbán Gábor, akinek regionális fejlesztési koncepciója mindenképpen figyelemre méltó üzenet lenne nem csupán a magyarság, de a románok számára is.

Markó Béla szövetségi elnök az ôszi választások perspektívájában az RMDSZ számára körvonalazódó szövetséglehetôségekre vonatkozó kérdésünkre leszögezte:

— Az eddig is demokratikusnak tekintett pártok kínálkoznak szövetségesnek. Még inkább bizonyos az, hogy elsô forduló elôtt több párttal is lesznek tárgyalásaink, elôzetes félegyezségek is elképzelhetôk, de komoly egyezségeket, szövetséget nem nagyon hiszem, hogy elsô fordulóelôtt kötnénk.

Markó úgy véli, Emil Constantinescu államelnök visszalépése az újabb jelöléstôl e pillanatban még inkább balra nyomja a választókat.

— Jobb oldalon Constantinescu elnök és a Romániai Demokratikus Konvenció, illetve annak az egyetlen számottevôbb politikai ereje ebben a pillanatban, a parasztpárt áll. A Nemzeti Liberális Párt legjobb esetben is középen helyezkedik el. Amennyiben tehát az RDK-nak nem lesz megfelelô jelöltje, ez még inkább balra nyomhatja a választókat. De ez olyan jelölt esetében is igaz, mint Mugur Isãrescu. Mert szerintem ô is közelebb áll a mostani baloldalhoz, mint Constantinescu — mondta.

Arra a kérdésre, elképzelhetô-e a hárompólusú — szociál-liberális (SZR+NLP+DP), baloldali (RTDP), illetve jobboldali (KDNPP+JESZ) — helyzet az ôszi konfrontáción, vagy inkább a bipoláris képlet látszik valószínûbbnek, az RMDSZ elnöke kifejtette:

— A három pólus elméletben elképzelhetô, de a választási kampány második felében ez úgyis polarizálódáshoz vezetne. Kevésbé tartom valószínûnek, hogy például az elnökválasztáson három jelölt fusson egymás mellett. Szerintem, amíg a választásokhoz érünk, addig már kétpólusú lesz a verseny. Persze, sokféle helyzet elôállhat. Nagyon érdekes analógiát lehet talán kimutatni azzal is, ami Bukarestben a fôpolgármester-választáskor történt. Ahol a Ion Iliescu és a Petre Roman pártja versenyzett, s tulajdonképpen mindkettô

baloldali párt. A választók eltolódtak ugyan balra, de ez nem jeletette azt, hogy vissza akarták hozni a régi pártot. Ezért szavaztak végül is valószínûleg a legtöbben a Demokrata Párt jelöltjére, Traian Bãsescura a fôpolgármesteri versenyben. Ez lehet analógiája annak, ami az ôsszel is történni fog, de egyelôre mindez csak találgatás.

T. Sz. Z.

Az RMDSZ hangadó politikusainak zöme az önálló államfôjelölt indítását szorgalmazza. Eckstein-Kovács Péter miniszter, az RMDSZ Szabadelvû Kör nevû platform vezetôje lapunknak elmondta: indokoltnak tartja a jelöltállítást. Arról viszont, hogy név szerint ki alkalmas erre a szerepre, csakis az SZKT pozitív határozatát követôen lehet majd dönteni.

Toró T. Tibor, a Reform Tömörülés RMDSZ-platform elnöke úgy nyilatkozott: az 1996-os tapasztalat azt mutatja, hogy a saját államfôjelölt jó hatással volt a szövetségre. Annak ellenére, hogy az RT akkor nem rajongott túlságosan sem a saját jelölt indításért, sem magáért Frunda Györgyért, belátják, hogy a szenátor jól végezte feladatát. (Az RT 1996-ban testületileg a jelöltállítás ellen szavazott — szerk. megj.) Az a program viszont, amit 1996-ban Frunda képviselt, az idei választásokon kevésnek bizonyulhat, ezért újra kell gondolni, mindenekelôtt pedig a regionalizmus témakörével kellene kiegészíteni azt — véli az RT-elnök. Amennyiben ez megtörténik — mondotta Toró —, magától adódik a jelölt személye: ezt a programot leghitelesebben Kolumbán Gábor, Hargita megye alelnöke tudná képviselni, aki ezen a téren Európaszerte elismert szaktekintély. Az RT ôt fogja javasolni, jóllehet tudatában van annak, hogy a jelenlegi RMDSZ belpolitikát tekintve Kolumbánnak nincs nagy esélye erre — mondotta.

Kolumbán Gábor pénteken a Mediafaxnak nyilatkozva megerôsítette: valóban felfüggesztettnek tekinti „RMDSZ-párttagságát". Hargita megye alelnöke ezt Markó Bélához intézett nyílt levelében hozta a közvélemény tudomására néhány nappal korábban. Ebben élésen bírálja a szövetségi elnököt az RMDSZ-ben folyó kirekesztôsdi, az érdekvédelmi szervezetnek a pártlogika szerinti vezetése miatt. Kolumbán kifejtette: tisztában van azzal, hogy ilyen körülmények között nem javasolhatják államfôjelöltnek. Toró T. Tibor a Szabadságnak viszont úgy nyilatkozott: ennek az ún. „párttagságnak" a felfüggesztése csak akkor jelenthet akadályt Kolumbán jelölésére, ha az RMDSZ tényleg párt volna.

Bucur Ildikó, a szociáldemokrata platform vezetôje úgy fogalmazott: a helyhatósági választások is azt bizonyították, hogy egy önálló jelöltnek valóban nagy mozgósító ereje van. Véleménye szerint nem is annyira a jelölt személye fontos, hiszen több olyan politikusa van a szövetségnek, aki sikerrel betölthetné ezt a szerepet, hanem a program, az üzenet, amelynek mindenekelôtt az RMDSZ érdekvédelmi szerepválallását kell kidomborítania.

Sz. K.

Pénteken kifüggesztették a Megyei Tanfelügyelôség hirdetôtáblájára a hétfôn, illetve kedden megszervezett tanári-tanítói versenyvizsgák eredményeit. Azok a pedagógusok, akik elérték a hetes vizsgajegyet, városi iskolák katedrái közül választhatnak, az ötös alatti vizsgajegyek viszont nem jogosítják fel a versenyzôket arra, hogy végleges tanügyi állásért folyamodhassanak.

Mintegy nyolcszázan iratkoztak fel a versenyvizsgára, de végül csak 725-en pályázták meg a Kolozs megye számára meghirdetett román, magyar és német tagozatos katedrákat — tudtuk meg Török Ferenc fôtanfelügyelô-helyettestôl.

A magyar tagozatokon három matematika, három tanítói, négy óvónôi, két földrajz-történelem és három magyarszakos katedrát hirdettek meg. A legnagyobb konkurencia a román tagozaton, a matematika katedrákon volt, ahol 114-en (!) versenyeztek 2 (kettô) helyért. A vizsgadíj 200 000 lej volt, s a dolgozatokat a BBTE tanárai, illetve a tanítók esetében a Gheorghe Lazãr Kollégium oktatói javították. A 443 tanári dolgozatból 100 volt hetesen, 281 pedig ötösön felüli; a versenyzôk 85 százaléka tehát becsületesen megállta a helyét ezen a vizsgán. A legtöbb hetesen felüli dolgozat a lélektan, illetve pszichopedagógia szakos pedagógusok körébôl került ki. Fizika-kémia szakos katedrákat nem hirdettek.

Az elért eredmények alapján történô kihelyezésre (katedraosztásra) 25–26-án, a Gheorghe Sincai Líceum dísztermében fog sor kerülni.

Szabó Csaba

Szerdán, július 19-én Ploesti városában megyei tanácselnökök egy csoportja arról tanácskozott, miképpen lehetne a romániai megyei tanácsokat szövetségbe tömöríteni. Az Oszágos Megyei Tanácsok Szövetségének (OMTSZ) — a kezdeményezôk szerint — Brüsszelben is lenne irodája, hogy az ország eurointegrációs folyamatát, valamint ez utóbbit irányító gazgasági törvényeket közvetlenül tanulmányozhassák.

Az OMTSZ megalakulását elôkészítô gyûlésén 27 RTDP-tanácselnök vett részt; Kolozs megyét Ioan Rus képviselte. A tervek szerint a létrehozandó szövetségnek egy elnöke, két alelnöke és három tagja lenne. A kezdeményezô megyei elnökök már létre is hozták a bizottságot, amely az ország minden megyei tanácselnökét összehívja majd, hogy a tervezett szövetség alakuló közgyûlését meg lehessen tartani.

A bizottság elnökének Ioan Rust Kolozs megyei tanácselnököt választották meg.

Tegnap délelôtt végre gazdára lelt a textilipari gépeket gyártó Fimaro vállalat. A Kolozs megyei Állami Vagyonalap (ÁVA) által birtokolt 69,972 százalékos Fimaro-részvénycsomagra két ajánlat érkezett, egyiket egy természetes személy, a másikat egy jogi személy, a Fimaro vállalat alkalmazottainak és vezetôségének egyesülete tette. Az árverés alapján a jogi személynek ítélték oda a gyár részvényeit. A továbbiakban megkötendô szerzôdés megszabja majd az eladási és fizetési feltételeket, a privatizációs törvény alapján. Az Állami Vagyonalap csupán az egész csomagot bocsájtotta áruba, és már négy alkalommal nem sikerült vevôt találnia. „A vállalat nagyon nehéz helyzetben van, a hazai és külföldi piacfeltételek miatt, és motivált magánkézbe kerülése várhatóan megváltoztatja a helyzetet" — mondotta a Szabadságnak Sucala Ioan, az Állami Vagyonalap Kolozs megyei, Területi Igazgatóságának vezetôje.

S. M. L.

Az RMDSZ Kolozs megyei képviselô tanácsa (MKT) lapzártánk után végzôdött ülésén a testület az RMDSZ Ügyvezetô Elnökségének a képviselôk és szenátorok jelöltállításáról készült határozattervezetét is megvitatta. A felszólalok többsége a tervezetben megtalálható ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Felkérték a megyei szervezet SZKT-küldöttségét, hogy ismertessék észrevételeiket a szombatra, Marosvásárhelyre összehívott Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT) elôtt.

A testület határozatot fogadott el a külhoni magyar állampolgárság intézményének megteremtésével kapcsolatban. Ebben leszögezik: az MKT elfogadja a Magyarok Világkongresszusának Zárónyilatkozatába foglalt álláspontot, miszerint a Kárpát- medencében élô magyar nemzet békés integrációjának folyamatában az egyik fontos eszköz a külhoni magyar állampolgárság intézményének megteremtése. Az MKT felkéri Markó Béla szövetségi elnököt, hogy a szövetség nevében keresse meg a magyar kormányt azzal, hogy a külhoni állampolgárság tárgyában terjesszen be törvénytervezetet a magyar országgyûléshez — áll a határozatban, amit a ma kezdôdô SZKT elé terjesztenek. Korábban az MKT 1999-ben tájékoztatót hallgatott meg a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának (VET) képviselôi részérôl a külhoni magyar állampolgárság jogintézményére tett javaslatról, amelyet a VET az EBESZ Bécsi Felülvizsgálati Konferencián ismertetett. A Pro Iuventute szociokulturális egyesület, nagyszámú érdeklôdô részvételével lakossági fórumot szervezett a kérdéskörrôl. A Magyarok Világkongresszusa 2000 májusában Zárónyilatkozatába foglalta, hogy a Kárpát-medencében élô magyar nemzet békés integrációjának folyamatában a legfontosabb eszköz a külhoni magyar állampolgárság intézményének megteremtése.

P. A. M.

Még vannak betöltetlen helyek a volt Természettudományi Líceumban
Az Onisifor Ghibu (volt Természettudományi) Líceum magyar tagozatára eddig 14-én iratkoztak be. Az iskola tanári kara szeretettel várja a megmaradt 11 helyre azokat a nyolcadikosokat, akik nyitottak az újra, és szeretnének egy jól felszerelt, lelkes fiatal tanerôkkel mûködô természettudomány szakos osztályban továbbtanulni.

„A régi Torockó"
címmel július 23-án, vasárnap déli 12 órakor Torockón a Tóbiás Éva Galériában fotó- és dokumentum-kiállítás nyílik. A kiállítás anyagát dr. Tóbiás Károly és Vörös Katalin (Kalifornia) anyagi támogatásával összeállította Hantz Lám Irén.

A megnyitón közremûködnek Fuhrmanné Szabó Zsuzsa (brácsán) és Fuhrmann Imre (hegedûn). Minden érdeklôdôt szeretettel várnak.

Osztják a Palocsay-kertet
A feleki mûvelôdési házban vasárnap, július 23-án du. 4 órai kezdettel nagygyûlést szerveznek a község lakói számára a Palocsay-kert területén levô feleki földek kimérésére. Meghívott: a Kísérleti Állomás vezetôsége, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal, a Kataszteri Hivatal, a Prefektúra és a Kolozs Megyei Tanács képviselôje.

Hibajavítás
A Szabadság július 20-án megjelent számában a IX. osztályba való felvételivel kapcsolatosan írt cikkbe hiba csúszott, ugyanis az Unitárius Kollégiumba bejutott utolsó diák felvételi átlaga: 6,79. A 8,52-es átlag az osztály felvételi eredményének átlaga. (Popa Márta)

Nem tudom, napjainkban hány órát szán a középiskolai tanterv Balassi Bálintra, Madách Imrére vagy Mikszáth Kálmánra? — de tanulmányaink kiegészítése mellett egy egész életre szóló élményt jelent az idézett nagyok szülôföldjének bebarangolása. Ebben segített nekem, mint erdélyinek, az Irodalmi Társaságok Szövetsége. ITÁSZ a rövidített neve az 1992-ben alakult társaságnak, amely a 2000. esztendô vándorgyûlését — immár a 8.-at — A felvidéki magyar irodalom és kultúra egy évezrede témával hirdette meg. Csak tájékoztatóul néhány elôbbi színhely: Budapest, Esztergom, Gyula, Gyergyószentmiklós és Zilah, valamint Fehérgyarmat. Az idén Balassagyarmat fogadta azt a 70 érkezôt, akik között az anyaországiak alkották a többséget, ôket követték számarányban az erdélyiek Szatmárnémetibôl, Nagyszalontáról, Köröskisjenôbôl, Nagyváradról, Nagykárolyból és Zilahról. Szlovákiát a Palóc Társaság képviselte; sajnálatos volt a kárpátaljaiak és délvidékiek távolmaradása, illetve csak egyszemélyes jelenléte, mivel ezekbôl az országrészekbôl vízummal lehet átlépni a szlovák határt. Mi pedig idônk nagy részét Szlovákiában, az Ipoly folyó és a Tiszovnyik-patak völgyében töltöttük...

Szklabonyán — Mikszáth Kálmán szülôfalujában — a róla elnevezett emlékmúzeumban Varga Domokos író, az ITÁSZ alapító és tiszteletbeli elnöke teremtette meg a „jó palócok" és a „tót atyafiak" korának hangulatát, frappáns regény- és elbeszélés-idézetekkel és remekül kiválasztott írói jellemzésekkel fûszerezve. Ekkor még nem tudtuk, hogy abban a házban, ahol Mikszáth Kálmán ötéves korától élt jó ideig, boldogan kell fogadnunk a szlovák mellett a magyar nyelvû feliratot, még ha annak szövegében itt-ott elírást vélünk is felfedezni. Mert aztán néhány kilométerrel odébb, Alsósztregován, a Madách-emlékhelyen már csak az állam nyelvén böngészhettük a feliratokat. Ezért dicsérendô a mindössze 10 éve mûködô Palóc Társaság elnökének, Z. Urbán Aladárnak az az igyekezete, hogy fényképekkel illusztrált pár oldalas kiadványt adjon kezünkbe. Ebbôl ismerhetjük meg igazán a szülôházként emlegetett, parkkal ékesített földszintes épületet, benne Madách Imre lakosztályát, ahol 1859 és 1861 között Az ember tragédiáját írta. „Sírom kint álljon a szabadban, honnan messzi, messzi látni" — fogalmazta meg végrendeletét Sírom címû versében. Ha kissé késôn is, de 1936-ban teljesült ez a kívánság, és ma már a meghatottság és a csodálat érzésével idôzhetünk a kastély parkjában felállított síremlék elôtt. A pillér tetején a magasba törô, kitárt karú ifjú — három és fél méteres nagyságban — Ádám alakját idézi a létért folyó örökös küzdelem jelképeként...

Szlovákiának ez a tájegysége nem kisebb személyiség emlékét ôrzi még, mint a legnagyobb magyar reneszánsz költôjét, a Balassi Bálintét. Kékkô várában udvarlás ürügyén sok idôt töltött, hisz közel élt a szeretett lény, Losonczy Anna.

Az országhatárt képezô Ipoly folyó túloldalán — Balassagyarmat alig 30 kilométeres körzetében — tovább sugároz Madách Imre és Mikszáth Kálmán szelleme.

Madách Imre talán élete legboldogabb éveit töltötte Csesztvén. Fráter Erzsébet négy gyermekének itt adott életet... S a mai ember kérdése mindjárt meg is fogalmazódik: miért kellett visszaköltözniök a családi fészekbe, Alsósztregovára, ahol a bajok kezdôdtek?

És Horpácson az újabb Mikszáth-emlékmúzeum! Szabó István szobrászmûvész jóvoltából már a bejáratnál padon ülve fogad bennünket a kúria ura... Kezében az elmaradhatatlan, gondolatserkentô szivar. De nem hagy bennünket egyedül a beszédes tárgyi bizonyítékokkal és sok ötlettel berendezett lakóházban sem. Anakronizmus volna elôvenni és újraolvasni „a nyilvános közélet emberének" írásait?

Az ITÁSZ nemcsak kirándulásokkal gazdagította irodalmi érdeklôdésünket. Elôadások egész sora egészítette ki hiányos ismereteinket. E tájegység szülöttjének, Mécs László pap-költônek sok ismeretlen adattal gazdagította életútját Medvigy Endre irodalomkutató, az ITÁSZ jelenlegi elnöke; a kassai N. Pál József irodalomtörténész a 100 éve született Márai Sándor szülôföldjéhez kötôdô kapcsolatait tárta fel; a két világháború közötti magyar irodalmi élet felvidéki mûhelyeibe vitte el a hallgatóságot Mezei László Miklós irodalomtörténész. Mács József Madách-díjas író A felvidéki magyarság kálváriája irodalomunkban címmel tartott személyes hangvételû elôadást. A Palócföld alkotóit mutatta be dr. Csáky Károly helytörténész, író. Magávalragadó volt dr. Szabó András irodalomtörténész, elôadómûvész Balassi Bálintról összeállított montázsa... A balassagyarmati Komjáthy Jenô irodalmi kör elnökénél, Csikász Istvánnál mindig kéznél volt valamelyik verskötete, hogy barangolásaink során a „hely szellemét" megidézze.

Ez volt az eddigiek között a legváltozatosabb programmal megszervezett, legsikeresebb ITÁSZ-vándorgyûlés. Viszontlátásra jövôre — Szlovénia határában!

S. Muzsnay Magda

Az esôs idônek tulajdoníthatóan csak kisszámú, de válogatott közönség elôtt léptek fel a dán REVL & KRAT amatôr folklór együttes tagjai a Bánffy-palota kertjében.

A jelenlévôknek könnyû kis zenés-táncos esti programjuk volt. A hangulat az est elôrehaladtával emelkedett, annak ellenére, hogy a dán dalokat valószínûleg csak nagyon kevesen értették. A zenészek ezért angolul elmondták, hogy mirôl szólnak a dalok: két bálnavadász-dal is elhangzott, a másodikban sikerült a bálnát megfogniuk. Volt még csacsiról szóló dal, vasárnap reggeli fejfájós ének és egy nagyon vidám nóta, amelynek során kézállást mutatott be egyikük és a dalosok nagyon jól szórakoztak.

A huszonnégy táncos nem hibátlanul, de lelkesen adta elô repertoárját: voltak gyorsabb-lassúbb körtáncok, polkaszerû lépések, pár-cserélgetés. A viseletük nem volt egyforma, úgy, ahogy életkoruk sem. A két, nyolcvan év körüli nénikét mindenki megcsodálta; együtt ropták a táncot a fiatalabbakkal, igaz, kevésbé ugrándozva.

Az estet záró dalba a zenészek megpróbálták bevonni a közönséget is: az egyszerû refrénbe kellett bekapcsolódni és együtt zümmögni a melankolikus dallamot a zenészekkel.

Az együttes vidámsága és lelkesedése, meg a hely varázsa kellemes estét biztosított a jelenlevôknek.

Valkai Krisztina

Több színházi és filmrendezô próbálta visszacsalogatni a pályára, ám valamennyiüket kikosarazta az immár huszonkét esztendeje önkéntes számûzetésben élô színésznô, Bara Margit.

Aki ilyen hosszú ideig távol van a színházi élettôl, azt vagy végleg elfelejtik, vagy örök legenda marad. Bara Margit az utóbbiak közé tartozik.

A Kolozsvárról áttelepült mûvésznô igazán a Bakaruhában címû filmben (amelyet nemrég láthattunk újra a televízióban) lett országosan népszerû. Tizenkét éven át filmezett, utolsó filmje az Imposztorok,

1969-ben készült.

Csak a bennfentes filmesek tudják, hogy ezután még egy filmben játszott, de ezt Magyarországon sohasem mutatták be. Az NDK-ban 1974-ben forgatták a Hazudós Jakab címû filmet, amelyben Bara Margiton kívül Gordon Zsuzsa és Garas Dezsô is szerepet kapott. A Hazudós Jakabot egyébként Oscar-díjra is felterjesztették. Ha bejön az Oscar, talán Bara Margit pályafutása is másképpen alakul... Színházban utoljára a József Attilában lépett fel 1978-ban, egy kisebb karakterszerepben.

A tökéletes szépségû, királynôi termetû díva egy korszak elsô számú filmsztárja volt.

A mûvésznô ma is vonzó szépasszony. Ô maga hervadó szépségnek nevezi ezt az állapotot, de szó sincs hervadásról.

— Nehéz elhinni, hogy nem hiányzik a színház és a film egy olyan színésznônek, aki hosszú évekig sztár volt.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Visszavonulásomat némileg megkönnyítette, hogy sokan megkerestek film- és színpadi ajánlatokkal. De egyik sem volt olyan feladat, amelyet nem lehetett visszautasítani.

— Mikor kapta az utolsó ajánlatot?

— Nemrég az egyik színház kért fel egy szerepre.

— Miért mond nemet kitartóan mindenkinek?

— Hosszú idô eltelt azóta, amióta utoljára színpadra léptem. Nem tudnám újra megszokni a színházi légkört. Meg aztán a közönség engem szépnek, fiatalnak ismert meg, illúzióromboló lenne öreg színésznôként újra kiállni.

— Karády Katalin is így gondolta valamikor. Ô sem akarta, hogy a régi bálvány ledôljön. Gondolt erre?

— Amikor abbahagytam, eszembe sem jutott.

— Megnézi a régi filmjeit?

— Igen, hiszen csodálatos emlékeket idéznek fel.

— Felismerik az utcán?

— Olykor igen. Mindig kérdik, mikor térek vissza. Jólesôen fájó érzés, hogy mennyire szeret a közönség.

— Ha egy rendezô jutalomjátékot ajánlana, s ön választhatna szerepet is?

— Nem vállalnám. Már késô! Volt olyan idô, amikor szívesen vettem volna.

— Hogyan telnek a napjai?

— Szerényen, csendesen. Legkellemesebb programom, ha vigyázhatok a kétéves unokámra.

— A lánya nagyon hasonlít önre. Nem gondolt arra, hogy a színészi pálya felé irányítsa?

— Ha akarta volna, akkor is lebeszélem.

— Nem merült fel önben, hogy meg kellene írni élete regényét?

— Biztos érdekes olvasmány lenne. De jobb nekem is, másoknak is, ha nem írom meg.

Kemény György (MTI–PRESS)

Az utóbbi hetek politikai Figarója Teodor Melescanu volt. Szinte mindennap felbukkant a televízió képernyôjén. Vagy vádlóként, vagy vádlottként. Minden román adóból csöpögött a Szövetség Romániáért Párt elnöke.

Hova vezethetôk vissza a Melescanut ért támadások? És miért pont ô került reflektorfénybe? A kérdést nehéz megválaszolni. A napokban közreadott közvéleménykutatás alapján a megkérdezettek alig valamivel több mint kilenc százaléka látná a Szövetség Romániáért Párt (ApR) vezetôjét államelnökként. Ezért is érthetetlen a vihar körülötte.

A központi lapok és tévéadók újabb és újabb spekulációkba bocsátkoztak az immár híressé vált elnök–miniszterelnök „tandemeket" illetôen. Teodor Melescanu mellé odaragasztották Stolojan nevét. Ezt a párost látnák szívesen az ország élén. De kicsodák? Mert a lakosság, amint a felmérésekbôl is kiderül, kismértékben támogatja Melescanut.

Az egész ügynek a háttere igencsak homályos. Melescanu — minden esküdözése, tiltakozása ellenére — egyike volt a Costea-ügy fôszereplôinek. Nehezen hihetô, hogy külügyminiszterként ne tudott volna a Jugoszlávia elleni olajembargó megszegésérôl. Az sem mellôzhetô életrajzából, hogy a régi diktatúra egyik kegyeltje volt. A legérdekesebb azonban a következô: Stolojannal már akkor összeboronálták, amikor a volt miniszterelnök meg sem említette, hogy valamilyen módon részt akar venni a hatalomban. A liberálisok, akik szövetségre törekszenek Melescanuékkal, legszívesebben Stolojant látnák elnöknek, Melescanut miniszterelnöknek. Erre az utóbbi vércukorszintje jól felemelkedett. Kijelentette: ô csakis az elnöki székben látja magát.

Melescanu praktikus ember. Azok közé tartozik, akik soha nem adják fel a reményt. Többször is kifejtette azon meggyôzôdését, hogy megnyeri a választásokat. Kilenc százalékos támogatottsággal? Nagyon kétlem. A jelek azonban arra mutatnak, hogy a nagy csinnadratta Melescanu és pártja körül vihar a Holt-tengeren. A semmiben. Vagy, ha úgy tetszik: vihar a biliben. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik — nemcsak a szakemberek számára —, hogy Iliescu és pártja nyeri meg az ôszi választásokat. Az említett közvéleménykutatásban Ion Iliescu 44,7 százalékkal, az RTDP 45,1 százalékkal szerepel az élen. A jelenlegi elnök 21,2 százalékkal áll (azaz állt, mert idôközben eldöntötte, hogy nem jelölteti magát) a neokommunisták mögött.

Szeptemberig valószínûleg még változnak a politikai erôviszonyok. De ha Iliescunak és pártjának népszerûsége megmarad a 40 százalék körül, nehéz elképzelni, hogy egykori „tanítványa" a nyomdokaiba léphet.

Egyébként is: az egész jelenlegi politikai elit egy tôrôl hajtott ki. Kivételt talán a liberálisok jelentenek. És a parasztpártiak, akiknek beleszólása a választásokba egyenlô egy hegyibeszéddel.

Nánó Csaba

„Itt az ideje, hogy elmenjek ki Amerikába" — mondotta Pálinkás Celesztin (b.) nejének, Ellák-Izabell asszonynak. Ez egy kedves tavaszi csütörtökön történt, 17 óra 43 perckor, miközben a verandán uzsonnáztak (tejeskávét mazsolás kaláccsal, mint mindig).

„Ausztria közelebb lenne" — mondta elgondolkozva Ellák-Izabell asszony.

Az elsô képeslap Budapestrôl érkezett. A következô Bécsbôl, aztán Kölnbôl, Amszterdamból. Valamennyin ez az egy mondat állt: „Idáig minden jól megy, Celesztin".

Néhány hétnyi szünet után újabb képeslapot hozott a postás Ellák-Izabell asszonynak: D. C. Washingtonból. Aztán sorra érkeztek a lapok New York Citybôl, Bostonból, Los Angelesbôl stb., stb. Valamennyin ugyanaz a mondat: „Ez itt mind Amerika, Celesztin".

Szeptember volt már. Kedves, langyos, almaillatú szeptember, csütörtök délután. Elák-Izabell asszony ült a verandán és uzsonnázott; tejeskávét mazsolás kaláccsal. Késôbb elment a boltba, vett két üveg sört; egy világosat és egy barnát. Levágott egy csirkét. Finom csirkepaprikást készített galuskával és uborkasalátával. Zsenge paszulyból fôzött egy nagy fazék levest, majd rétestésztát sütött.

Mire végzett mindennel, már öreg este volt. Beállította fél kettôre a csergôórát, aztán lefeküdt. Jól aludt. Mikor az óra csengetett, felkelt, felöltözött, aztán odatette az ételt melegedni. Megterített.

Pontosan két órakor csattant a kapu, s néhány pillanat múltán belépett az ajtón Pálinkás Celesztin. Kissé gyûrött volt, de egyébként jókedvû. „Na, megjöttem" — mondta nevetve. „Hála Istennek, hogy szerencsével jártál" — mondta Ellák-Izabell asszony.

Ettek. Jó étvággyal. Aztán megitták a sört, és lefeküdtek.

„Mindig Amerikába vágytál" — mondta az asszony félálomban.

„Hát igen, az ember mindig vágyik valahová" — dünnyögte Pálinkás Celesztin, már szintén az álom határán.

Szép éjszaka volt; az égen mosolyogtak a csillagok...

Molnos Lajos

Számomra már nem jelent meglepetést, ha kisebbséginek néznek az anyaországban. Ezt az érzést még inkább tudatosította bennem az a közelmúltban végzett közvéleménykutatás, amely a magyar kormány rendelésére készült a határon túli magyarok különleges jogállását szabályozó státustörvény kapcsán. A román sajtó nagy elôszeretettel tálalta a hírt: „A magyarországi magyarokat nem igazán érdekli a határon túli magyarság sorsa" címmel hozták nyilvánosságra a felmérés eredményeit.

A közvéleménykutatás alapján a magyar állampolgárok mintegy hetvenöt százaléka nem ért egyet azzal, hogy a határon túli magyarok számára munkavállalási engedélyt biztosítsanak Magyarországon. A megkérdezettek harminc százaléka szerint a Magyarországon letelepedett és „románoknak" nevezett magyarok úgymond „ellopják" a helybéliek munkahelyeit. A felmérésbôl az is kiderül: az alanyok harminc százalékában a szülôhazájukból kivándorolt, Magyarországon letelepedett magyarok valóságos „erkölcsi viszolygást" váltanak ki. A megkérdezetteknek alig tizenöt százaléka ért egyet azzal, hogy a határon túli magyaroknak kettôs állampolgárságot adjanak. Ennek ellenére az anyaországi magyarok mintegy negyven százaléka tekinti úgy, hogy a magyar kormánynak támogatást kell nyújtania a Magyarországon letelepedni szándékozó, Romániából kivándorolt magyaroknak.

A felmérés szerint a megkérdezettek többsége nem tartja szükségesnek, hogy törvényben szabályozzák a határon túli magyarok jogállását, tizennyolc százalékuk pedig úgy vélekedik, hogy a státustörvényt nem a magyar kormánynak, hanem a határon túli magyarok érdekvédelmi szervezeteinek kellett volna kezdeményeznie. A vízumkötelezettség bevezetésével kapcsolatban a megkérdezettek véleménye arányosan megoszlik: egyesek nem ellenzik a határok átjárhatóságát, míg mások meg szeretnék védeni hazájukat a határon túli magyaroktól. A felmérésbôl azt is megtudhatjuk, hogy az alanyok többségének nincs tudomása a határon túl élôk számarányáról. A megkérdezettek szerint Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában nagyon sok magyar él, tizennyolc százalék pedig a romániai magyarokat nem tekinti magyaroknak.

A közvéleménykutatás adatait olvasva egyértelmûvé válik számomra: már megszokhattam, hogy idegeneknek néznek bennünket az anyaországban, és mostoháknak, betolakodóknak a szülôföldön. Az elmúlt években sokféle jelzôvel illettek. Fáj, ha szülôföldünkön néznek idegeneknek, de ennél még érzékenyebben érint, ha anyaországiak viszonyulnak így hozzánk. Olyan ez, mint amikor az édesanya bánik mostohán gyermekével. Pedig csupán annyi a különbség köztünk, erdélyi magyarok és anyaországiak között, hogy országhatár választ el bennünket. Eredetünk, történelmi múltunk, hagyományaink közösek. Akik úgy vélekednek, hogy mi, határon túliak nem vagyunk magyarok, éppen ezeket a nemzeti értékeket nem ismerik el. Nagyon szomorú, hogy sok anyaországi magyarnak fogalma sincs arról, hányan vagyunk, kik vagyunk és kihez tartozunk. Elkeserítô, hogy egyáltalán feltevôdik a kérdés: magyar-e a határon túli magyar?

Még valami nagyon fáj: ha Erdélybôl kitelepedett honfitársaim néznek le és vetnek meg bennünket. Nem szeretnék általánosítani, de bizony ilyen esetekre is számos példa akad. Ha nem élem át személyesen, talán el sem hiszem, hogy sokan az elvándorlók közül az „új hazában" tudatosan elfeledkeznek az otthonmaradottakról. A történet valahogy így néz ki: a marosvásárhelyi „fekete márciusi" események hatására családi barátaink váratlanul Magyarországra telepedtek át. Több éven át nem találkoztunk, nem láttuk egymást, rendszeresen leveleztünk viszont. Nemegyszer meghívtak, látogassuk meg ôket, de nem éltünk ezzel a lehetôséggel. Tudtuk, hogy nem könnyû nekik idegenben új életet kezdeni. Amikor hosszú évek múlva Budapestre utaztunk, és egy éjszakára szállást kértünk, bizony a régi jó barátok azzal a kérdéssel fogadtak: hol fogtok aludni?

Az anyaország és a határon túl rekedt magyarság közötti viszonyról sok mindent el lehet mondani. Ne feledjük azonban, hogy Magyarországon is hosszú évtizedeken át kommunizmus volt, egy olyan rendszer, amely gyökeresen átalakította az emberek gondolkodását. Az újbóli egészséges nemzettudat kialakulásához idô kell, és reménykedjünk benne, hogy ez belátható idôn belül bekövetkezik.

Papp Annamária

A hazai bankrendszer túljutott a válságon, annak ellenére, hogy a közelmúltban a Román Kereskedelmi Bankból (BCR) híresztelések alapján történô pénzkivonások egyértelmûen bizonyítják az ország pénzügyi rendszerének sebezhetôségét — derül ki a Thomson BankWatch banki értékekelô ügynökség néhány nappal ezelôtt közreadott jelentésébôl. Szerencsére ezek a pénzkivonások rövid idejûnek bizonyultak, mivel a bank kellô mennyiségû pénzalappal rendelkezett, és a válság szerencsére nem gyûrûzött át a bankszektor más intézményeire. Ugyanakkor azonban válsághelyzet alakult ki a pénzrendszer más területein, a befektetési alapok, illetve a hitelszövetkezetek esetében.

Változás állt be a bankok hozzáállásában, ugyanis azok nyitottabbak lettek. A bankok vezetôi beismerték, hogy hibákat követtek el, ez pedig lehetôvé tette a problémák orvoslását. Bár a közelgô parlamenti választások bizonytalanságot váltanak ki, remény van arra, hogy a nemrég elkezdôdött reformfolyamatok folytatódnak.

A Thomson BankWatch elemzôi elégedettek azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a Román Nemzeti Bank (BNR) a bankszektor stabilitása és a bankfelügyeletek megerôsítése érdekében vezetett be. A BNR ezentúl havonta ellenôrzi a bankok tôkéjét, az aktívák összetételét, a menedzsmentet, a bankok nyereségességét, illetve azok fizetôképességét. 2001 elejétôl pedig a bankok kötelesek mérlegeiket a nemzetközi standardoknak megfelelôen összeállítani. 2000 októberétôl érvénybe lép a hitelfolyósítások új rendszere, amely kizárólag az ügyfelek korábbi teljesítményeit, illetve a korábbi hitelek visszatérítését veszi figyelembe. Továbbá változások állnak be a BNR-nél a bankok által garancialetétbe helyezett összegekre vonatkozóan is. Ezentúl a BNR csak készpénzt fogad el garanciaként. A Thomson BankWatch elemzôi szerint ez különösen elônyös intézkedés, mert az eddigi ingatlan garancialetétek sok hazai bank esetében megtévesztô módon stabilitást sugalltak.

A bankok nyereségességére kihatással lesz az a tény is, hogy a BNR 30 százalékosra növelte a nála letétbe helyezett garanciaalapok összegét. Csökken a bankok nyeresége a jövôben a Hitelgarancia Alaphoz történô hozzájárulásaiknak köszönhetôen is. A hozzájárulás azért nô, mert a Hitelgarancia Alap az utóbbi évben nagy pénzösszegek kifizetésére kényszerült. A Thomson BankWatch 1999 márciusa óta nem módosította Románia hitelképesítési minôsítését, amikor is azokat B pluszról B mínuszra minôsítette vissza. Ez utóbbi korlátozott kockázatot és spekulatív befektetési környezetet jelez.

A Standard & Poor’s elemzô ügynökség véleménye szerint Romániának nagyon kis esélye van arra, hogy az elkövetkezô tíz évben az Európai Unióhoz csatlakozzon, mert a gazdasági reformot és a makrostabilitást illetôen Románia elmarad a legtöbb közép- és kelet-európai ország mögött. A tíz csatlakozásra váró ország közül Romániában a leggyengébb a gazdasági fejlôdés és a legnagyobb az infláció. Ez a negatív mérleg és a gazdaság sebezhetôsége az állandóan széthúzó kormánykoalíció erre vonatkozó politikai törekvései hiányának tudható be. Romániának 1999 végén sikerült elkerülnie a hiteltörlesztések elmulasztását, ugyanakkor 1999 elejéhez képest csökkent a gazdaság sebezhetôsége a költségvetési hiánynak a GDP 3,6 százalékára történt csökkentésének és a valutatartalékok újra-feltöltésének köszönhetôen. Annak ellenére, hogy a termelés régóta várt fellendülése 3 év visszaesés után elkezdôdött, a hazai hatóságoknak olyan kényes kérdésekkel kell szembenézniük, mint az egy fôre esô jövedelem növelése, a strukturális reform kivitelezése, illetve a versenyképes gazdaság kifejlesztése. Rövid távon a kormánynak meg kell szigorítania adó- és jövedelempolitikáját, hogy fenn tudja tartani a folyó fizetési mérleg jelenlegi hiányát, illetve a gazdasági fejlôdést, az infláció mértékének csökkenése mellett. A novemberi választások tükrében bármilyen visszalépés a reform terén Románia hitelképességének csökkenéséhez vezethet. A Standard & Poor’s utoljára 1999 áprilisában módosította Románia pénzügyi értékelését. Az ügynökség akkor a hosszú távú valutakockázatot B mí-nusszal, a hosszú távú lej-kockázatot B-vel, a rövid távú esetén a kockázatot C-vel, a hitelképesség kilátásait pedig negatívnak minôsítette.

Ezzel szemben a Japan Credit Rating Agency (JCRA) május 29-i elemzése sokkal pozitívabban nyilatkozott Románia hitelképességérôl: BB mínusszal minôsítette Románia hosszú távú adósságát. Az elemzésbôl kiderül, hogy 1999 tavaszához viszonyítva jelentôsen csökkent Románia külföldi adóssága, ami az idén 1,4 milliárd dollárra tehetô. Mivel azonban ennek nagy részét Románia már februárban kifizette, a továbbiakban havi 100 millió dollárnyit kell törlesztenie. A nemzeti bank valutatartalékai meghaladják az 1,6 milliárd dollárt, és jelentôs valutabevételek várhatók egyes nagyvállalatok privatizációjának, illetve a szerkezeti reform végrehajtását segítô külföldi kölcsönöknek köszönhetôen. Ugyanakkor a folyó fizetési mérleg hiányát az elôrejelzettnél hamarabb sikerült csökkenteni. Ezek a tényezôk azt jelzik, hogy Románia túllépte a valutakészletek adminisztrálása kapcsán felmerült problémákat.

A bruttó nemzeti össztermék (GDP) reális növekedése 1999-ben –3,2 százalékos volt, a –2 százalékos elôrejelzetthez viszonyítva. Ennek ellenére már 1999 végén mutatkoztak a gazdasági visszaesésbôl történô kilábalás jelei. Romániában gyors fejlôdésnek indultak bizonyos új gazdasági tevékenységek, beleértve a szolgáltatásokat is, a fizetési mérleg hiánya az 1999-es 3 milliárd dollárhoz viszonyítva 1,3 milliárdra csökkent. Annak ellenére, hogy az év elsô felében egyes gyárak bezárását követôen csökkent az exporttevékenység, az év második felében rohamos növekedés volt észlelhetô, ami elérte a 8,5 milliárd dollárt. A termékek 80 százalékát a nemzetközi gazdasági együttmûkö-désben részt vevô, ún. OECD-országokba szállítják, ami a hazai termékek minôségének javulását bizonyítja. Bár az import 1999-ben 12,2 százalékkal csökkent (összesen 9,6 milliárd dollárt tett ki), a gazdasági fellendülés serkenteni fogja a nyersanyagok, az üzemanyagok és a tôkejavak behozatalát. Az 1999-es évi költségvetési hiányt a GDP 3,5 százalékára becsülték, ami a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által igényelt szint alatti. A 2000-es évi költségvetés — az IMF-fel áprilisban kötött egyezség értelmében — 3 százalékos konszolidált költségvetési deficittel számol. A készenléti hitelszerzôdést 2001 végéig meghosszabbították, összértéke 547 millió dollár. Az IMF-fel folytatott tárgyalások sikerének köszönhetôen Románia 1,5 milliárd dollár külsô kölcsönre számíthat. Ez várhatóan felgyorsítja a valutaforgalmat, és kedvezô feltételeket teremt a külföldi befektetéseknek. Bár Románia hitelminôsítése nem változott, a JCRA szerint az idén a pénzügyi és gazdasági körülmények a tavalyiakhoz viszonyítva jelentôsen javulhatnak.

Tamás Kinga

Lehetséges, hogy a kormány hamarosan megszünteti a húsimportra kivetett védôvámokat — jelentette ki Mugur Isãrescu miniszterelnök.

A kormányfô csütörtökön Jászvásárra látogatott. Ott, üzletemberekkel tartott tanácskozáson elhangzott felszólalásában, számos gazdaságpolitikai kérdésrôl beszélt.

Kilátásba helyezte, hogy a kormány az elkövetkezô idôszakban megvizsgálja annak a lehetôségét, hogy csökkentsék az üzletemberekre nehezedô adókat és illetékeket anélkül, hogy ez befolyásolja a költségvetés egyensúlyát.

Ezzel kapcsolatban Isãrescu érintette a magyar húsimportra kivetetett védôvámok kérdését is. Bejelentette: lehetséges, hogy a kormány megszünteti ezeket a védôvámokat, mert a termelôk a védôvámok bevezetése ellenére is áremeléshez folyamodtak.

Ismeretes, hogy július elején a kormány meghatározatlan idôre meghosszabbította a Magyarországról származó sertés- és baromfihúsimportra egy évvel korábban bevezetett 45 százalékos vámot.

A hazai húsipari szövetség megkérdôjelezte a kormánynak ezt a döntését és úgy foglalt állást, hogy a húsimportra kivetetett behozatali vámnak nem kell meghaladnia a 12 százalékot. A szövetség egyszersmind felszólította a földmûvelésügyi és élelmezési, valamint az ipari és kereskedelmi minisztériumot, tegyenek sürgôs intézkedéseket a húspiaci egyensúly helyreállítása érdekében, és kérte: hagyják jóvá 10–15 ezer tonnás húskontingens 10–12 százalékos vámilletékkel történô behozatalát az Európai Unióból, amit lehetôleg közvetlenül a húsfeldolgozó vállalatok kapjanak meg.

• Láncocskájától fosztották meg a múlt hónap végén B. Emesét, 20 éves egyetemistát. Este fél tizenkettôkor a diákotthon felé tartó lánnyal két kiskorú kezdett ki, letépték a láncot a nyakáról. A tettel alaposan gyanúsítható Romina S.-t (15) és Daniela S.-t (17) azonosították — utóbbiról azonban a kihallgatások során kiderült, hogy nem elkövetôje a rablásnak, hanem megpróbálta ezt megakadályozni. Így tanúként hallgatták meg. Rominát pszichiátriai kivizsgálásnak vettették alá, amelybôl kiderült, hogy tudatában volt cselekedetének — harminc napra szóló elôzetes letartóztatási parancsot bocsátottak ki a nevére. A minôsített rablást a Btk. 5–20 év börtönnel bünteti, ám — mivel kiskorúról van szó — az idôszak megfelezôdik.

• Energiatolvajokat leplezett le az alsójárai rendôrség: Viorel Vesa (56), Lazãr Rostas (48) és Vasile Mihai (45) törvénytelenül kötötte be magát a hálózatba. Az anyagi kár rendre 4, 5, illetve 2,6 millió lej értékû. Szabadlábon vizsgálják ôket.

• Kétéves gyerek sérült meg egy csütörtök reggeli baleset során. Az aranyosgyéresi rendôrséget arról értesítették, hogy az E 60-as országúton, a Sodronyipar gyár kettes kapujának közelében egy 405-ös Peugeot került egy szabályosan parkoló teherautó (rendszám: CJ–49–CVS) utánfutója (rendszám: CJ–82–TMR) alá. A marosvásárhelyi illetôségû, de már magyar állampolgár Oszváth Imre (33) a fáradtság miatt elaludt, elvesztette uralmat az EHT–190 rendszámú gépkocsi kormánya fölött, s így került az utánfutó alá. Az autóban volt 31 éves felesége (megúszta sérülés nélkül) és kétéves kislánya, Dorottya Adél, akit zúzódással, vágott sebbel kezelnek a kórházban.

(póka)

Július 20-án sor került a dési önkormányzat tanácsának elsô ülésére. Az ülést Marius Mânzat alpolgármester vezette. A 21-bôl 20 képviselô volt jelen. Az elsô napirendi pont: a beiktatáskor hiányzó 3 képviselô eskütétele, a bizottságok véglegesítése volt. A következôkben határozat született a városi tanács belsô rendszabályát illetôen, miszerint minden tanácsülésen jelen lesz a titkár, az ülésekrôl kétszer igazolatlanul hiányzó tanácsos elmarasztalásban részesül, valamint döntöttek egy postaláda felállításáról, melybe a lakosok panaszaikat, javaslataikat közvetíthetik a tanács felé. A közeljövôben, az ország más városainak mintájára, a tanácsosok és a zónákra felosztott város lakosai közti kapcsolatteremtés formáját is kidolgozzák.

Megszavazták azt a határozattervezetet, miszerint — a rendkívüli esetektôl eltérôen — több mint öt nappal a tanácsülés elôtt benyújtott és a bizottságok által megtárgyalt iratcsomót lehet csak a tanács ülése elé terjeszteni.

A negyedik napirendi pont, a polgármesteri hivatal mûködéséhez szükséges organigramm tervezetének megvitatása és megszavazása volt. Balogh Zoltán RMDSZ-tanácsos felvetette, hogy a kultúrát irányító hivatalban, kultúrházban, városi könyvtárban nincs magyar nyelvet ismerô és beszélô munkatárs. Barabási Ferenctôl gyûlés után megtudtam, ezt a kérdést már elôzetes megbeszéléseik során a polgármester tudomására hozták, aki pozitívan reagálta le. Javasolták, hogy az Aranyesô tánccsoport ugyanúgy mint a Somesana, a désiek hivatalos nagykövete legyen különbözô színpadokon, itthon és külföldön egyaránt.

Az új organigramm egy megnevezésében és összetételében is új iroda létesítését indítványozza. A polgármester megindokolta az iroda szükségességet, amely eddig is létezett, bár nem ilyen széles hatáskörrel és hiányzott a kisebbségeket kiszolgáló részlege.

A különfélék pontnál a leghevesebb vitát az AQUASOM S. A. és TERMIA S. A. részére 7 milliárd lej értékû bankkölcsönt garantáló levél meghosszabbítása váltotta ki. Ioan Ungur mérnök, az új polgármester, kategorikusan nem ért egyet elôdjével, nem hajlandó továbbra is garanciát vállalni a városi tanács részérôl (a városi tanács fôrészvényes), mivel ez a biztonságos helyzet egyáltalán nem ösztönzi a két vállalat vezetôségét, szolgáltatásaik jobbítására, a nagy veszteségek meggátolására, melyeket végül is a lakosság fizet meg. A tanács úgy döntött, újabb kivizsgálásig elnapolja a határozatot. Vitát váltott ki a dési sportlétesítmények koncessziója. Komoly kérdôjel merül fel a vállalat egy hónappal ezelôtti privatizációja során a külföldi cég intencióit illetôleg. Pedig a fotball-, röplabda- és nôi kosárlabdacsapatok jövôje függ ezektôl a határozatoktól. Kulisszatitkokat nem ismerve nehéz megállapítani, hol húzódik meg a határ az egyéni és közérdek között. A polgármester — e téma kapcsán — kilátásba helyezte a közvagyon listájának kibôvítését. Ugyancsak felhívta a figyelmet az igen kis pénzösszegre (19 milliárd lej), amivel a város év végéig a 39 milliárd lej éves költségvetésbôl rendelkezik.

A gyûlés teljesen mentes volt pártindulattól, pozitív volt a kisebbségeket érintô javaslatok elbírálása, az egyetlen hölgy tanácsos, Gavrea Ana (PDSR) pedig példát mutatott férfitársainak törvényismeretbôl, felkészülésbôl. Úgy tûnik, a fiatalokkal felfrissített tanács hangulatilag európaibb, mint az elôzôek. Csak ne kiabáljam el.

Lukács Éva

1. Bingónyeremények: sor (300 000 lej): 1162; szupersor: (50 000 000 lej): 1162-3879; bingó: 1212 ; bingóta: (500 000 000 lej) 1212-3879.

2. Nyertes szelvények (2 000 000 lej): Peptenar Francisc, Beszterce; Dobre Andrei, Zilah; Marincas Maria Aurora, Kolozsvár; Bodea Nicolae Viorel, Kolozsvár; Lukács Etelka, Enyed; Stera Constantin, Dés.

Az utcai pénzváltóknál a forint 77/80, a márka10 100/10 300, a dollár pedig 21 500/21 700 lejbe került.

„Ez most itt: csoda. Csoda? Talán mégsem. Csupán a többdimenziós várakozás állomáshelye, a kivárás, az ezredfordulós bevárás áldott állapota. Valójában mindaz, ami itt és most történik, egyesek számára csoda, mások számára kihívás, mindnyájunk számára viszont normális kiigazítása, helyreigazítása mindannak, amirôl múltunk, jelenünk szól és látványból csillogóan valósággá alakul át." Ezekkel a szavakkal nyitotta meg a Kálvária körüli földváron elkezdôdött háromnapos rendezvénysorozatot július 14-én Sebesi Karen Attila színmûvész.

A több mint 4000 ember, aki megfordult a Kálvárián, valószínûleg átérezte az esemény jelentôségét. A látottak, hallottak alapján imét fellángolhat bennünk a büszkeség: magyarok vagyunk. Azok, akiket a „sors keze" nem egyszer igazságtalanul vert. „Megbûnhôdte már e nép a múltat s jövendôt." S a jelent is — tenném hozzá legalább kétmillió sorstársamhoz hasonlóan. Fennmaradásunkat, a hagyományôrzést és hagyományápolást bizonyítandó jöttek el kicsitôl nagyig táncosok, énekesek Erdély összes vidékérôl. S távozóban elmondhattuk: íme itt vagyunk, s maradunk — mert Mohácstól napjainkig bebizonyosodott: a magyar nép mindig önnmagára talál. Fôképpen legnagyobb kincse: hagyományainak ôrzése által.

„Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!"
(Vörösmarty Mihály — A vén cigány)

A féltés és a bizakodás kicseng minden interjúalanyom szavából.

Kónya-Hamar Sándor képviselô, az RMDSZ megyei elnöke:

„Az a fajta ázsiai elszántság, amely jóval túlmutat a keresztény Európán is, kontinenseken átívelô élni akarást jelentett. Ezer év után, úgy néz ki, mindez megmaradt. Valamiképpen egy olyan pozitív megítélést kellene kihámozni mindabból, ami ezer év alatt történt, amely a túlélést segítené. Felteszem a kérdést: hány veszteség szükséges egy túléléshez? Elôttünk a példa: Mohács, Világos, Trianon, az ’56-os Budapest. Ha keressük azokat, akiktôl a vereséget elszenvedtük, meg kell állapítanunk, hogy mind eltûntek. Mi pedig itt vagyunk és létezünk. Jogunk van egy ezeréves valósággal mért álomhoz, amelyet tovább kellene álmodni, és építkezni rá. Tény az, hogy vagyunk, tény az, hogy ezer éve itt vagyunk, és miért ne bíznánk abban, hogy az elkövetkezô ezer év után is itt találnak bennünket."

Oláh Dénes plébános:

„Már rég sort kellett volna keríteni egy hasonló rendezvényre. Hogy sor került rá, ez azt jelenti, hogy élet van bennünk, szívesen figyelünk oda néptáncunkra, muzsikánkra. Hiánypótló ez a rendezvény. A sokadalom egy közösségkovácsoló ünnepi alkalom."

Alföldi László, Magyarország kolozsvári fôkonzulja:

„Számomra negyon sokat jelent a magyar kormány képviselôjeként, a konzuli székhelyen egy ilyen gyönyörû ünnepségen részt venni. Ez az év bôvelkedett az eseményekben. Az ember nagyon szívesen utazik bárhova Erdélybe, de a legkedvesebb az, amikor Kolozsvárott van március tizenötödikén, millenniumi rendezvényen, vagy bármilyen más kiemelkedô ünnepségen. Nagy dolog az, hogy a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal, és személyesen az erdélyi származású Oláh Ferenc Kossuth-díjas koreográfus, szívügyének tekinti a magyar táncmûvészet zenei értékeinek megôrzését. Ebben az évben a kolozsvári magyarság jelentôs eredményeket ért el politikai szenpontból az önkormányzati választások alkalmával. A millenniumi évforduló abban a hitben erôsített meg mindannyiunkat, hogy az ezeréves összetartozás, az ezeréves értékek megôrzése, bemutatása erôt ad az elkövetkezô évekre is."

Szép Gyula, a rendezésben résztvevô Archívum Alapítvány elnöke az elsô nap tanulságait foglalta össze.

„Úgy érzem, elôkészületeinknek megfelelôen zajlott le az elsô nap. Valamivel több emberre számítottunk. Lehet, hogy a reklám volt gyenge. Véleményem szerint az ünnepség jól alakul."

Németh Ildikó, a „Kallós Zoltán", valamint az Archívum Alapítvány ügyvezetô titkára:

„Az ünnepségen szervezôként vagyok jelen, az adminisztratív, gazdasági ügyvitelbôl veszem ki részem. A ma (péntek) délelôtti rendezvényen gyermektánccsoportok léptek fel különbözô településeket képviselve. Sajnos, nem minden együttes hozta magával saját régiója táncát. Vannak olyan helységek, ahol ezek a táncok már kihaltak. Általában az erdélyi magyar táncokat táncolják. A lapádiak viszont nagyon fontos adatközlôk, mert ôk a saját táncukat táncolják. A Bogáncs — tizenötéves múlttal — mindent táncol."

Miközben a színpadon véget nem érô fergeteges tánc zajlott, megtekintettük a hagyományôrzô népmûvészek munkáit. B. Varga Dániel faragásai nagyon sok nézelôdôt késztettek megállásra. Szerszámaival szemünk láttára faragta ki kisebb-nagyobb mûveit.

„Mérából érkeztem, jelenleg egy botjára támaszkodó juhászt faragok — mondotta. Sajnos, kevés alkotásomat tudtam kiállítani, mivel külföldre járok velük. Legtöbbször helyben készítem el faragásaimat, mivel nehéz ezeket átvinni a határon. Két-három méteres szobrokat is készítek közterekre, ugyanakkor kopjafákat, székelykapukat is faragok. Természetesen bútorkészítéssel is foglalkozom. Érdeklôdés van alkotásaim iránt, de itt, Romániában nemigen tudják megvásárolni ôket."

Zsoldos Márton és neje, Zsoldos Mártonné Erzsébet Székrôl érkeztek. A híres széki kalapok fonásával foglalkoznak. Egy kalap ára 100 ezer lej. Egy kalapot három és fél nap alatt készítenek el. Igen alakar szalmából készülnek, ez a legerôsebb fajta. A búzaszalmából gyenge minôségû lesz a kalap — mondotta Erzsi néni. Sajnos, a fiatalok már csak ünnepnapokon teszik fel a híres-neves kalapokat. Magyarországon viszont még most is nagy keletjük van.

Egy kalotaszegi „mûhely" elôtt is megálltunk. Kudor István és felesége hagyományôrzô fafaragással és szôttesekkel foglalkozik. Gyûjtés útján találnak rá a témákra. Ôk évtizedekkel ezelôtt visszatértek a forrásokhoz. Lehetetlen leírni mennyi szépség volt kiállítva a Kudor házaspár standján. Népi motívumokat dolgoznak fel, valamint történelmi fogantatású honfoglaláskori tárgyakat készítenek. A Kudor család szenvedélye immár hivatássá vált.

Péntek Erzsébet Sárvásárról (Kalotaszeg) érkezett a sokadalomra. Szebbnél szebb kalotaszegi pártákat hozott magával, saját bevallása szerint „csupán bemutatni ôket". Menye varrottas kézimunkákat hozott. Egy párta ára kétmillió lej, és legalább tíz napig — hatalmas türelemmel — varrják rá a gyöngyöket. Kevés lány marad ki Kalotaszegen a pártaviselésbôl — mondotta Erzsi néni. Ô már az unokáinak készíti a hagyományos népi viseletet.

Mihály Pál a sepsiszentgyörgyi Tutora együttes egyik tagja. A többi jelen levô zenész: Ferenc János, Vas Árpád, Farkas Ildikó volt. Hihetetlen szellemességgel, tehetséggel szórakoztatták a kicsiket és a szülôket egyaránt. Pali elmondta: a hangszereket saját maguk készítik, és a szokványostól elég eltérôek. Sok a hagyományôrzô hangszer, de vannak olyanok is, amit a Tutorások találnak ki. Népzenéjük már hangkazettán is megjelent.

A Millenniumi sokadalom keretében szervezett vitaestrôl dr. Tonk Sándor történészt kérdeztük.

„Úgy éreztem, arról kellene beszélni, hogy milyen szerepet játszott az idôk folyamán az erdélyi magyarság az egész magyar társadalom történetében, életében. Dióhéjban a következôket mondottam: az erdélyi magyarság évszázadokon keresztül kényszerpályán mozgott. Nem azt tette, amit akart, hanem azt tette, amit kellett. A honfoglalás pillanatától kezdve az Erdélyt megszálló magyarság feladata évszázadokra kijelölôdik: a létrejövô keresztény magyar királyságnak a védelme. Annak a királyságnak, amelyet a középkori századok folyamán egyedül keletrôl, dél-keletrôl érhetett létében fenyegetô veszedelem..." Kötô József tanügyi államtitkár szintén meghívottja volt a vitaestnek. Elmondotta: a magyar kultúra létének folytonosságát Erdély biztosította a fejedelemség korában. Kötô József az erdélyi színház jelentôségét is kiemelte a magyarság fennmaradásában. Példaként felemlegette a magyar drámairodalom azon nagy mûveit, amelyeknek ôsbemutatói Kolozsváron voltak. Van mit ünnepelnünk — jelentette ki Kötô József és úgy gondolom, bátran léphetünk a következô évezredbe.

A Tarisznyás együttes szinte végigmuzsikálta az ünnepségsorozatot. Az elismerést érdemlô zenekar tagjai: Ambrus Katalin, Bardóc Sándor, Szép Gyula és Kostyák Alpár. Köszönet és dicséret illeti az együttest munkájukért, lelkesedésükért.

Németh Attila, a rendezvény egyik fô szervezôje elmondta, hogy a közönség létszámával elégedettek. Sikerült az általuk várt érdeklôdést felkelteni, és a közönség szórakoztatását biztosítani. Boros János alpolgármester, aki figyelemmel kísérte az eseményeket, szintén elégedetten nyilatkozott a rendezvényrôl. Véleménye szerint száz év múlva is legalább ennyi magyar fog ünnepelni Kolozsvárott.

A sors úgy hozta, hogy Jeszenszky Géza, Magyarország volt külügyminisztere, jelenleg washingtoni nagykövet is jelen legyen az ünnepségen. A nagykövet úrral pár szót sikerült váltani. „Minden évben eljövünk itteni barátainkat meglátogatni. Ahogy tudomást szereztünk a millenniumi ünnepségrôl, elhatároztuk, hogy mi is megtekintjük. Mikor ideértünk, éppen a A csitári hegyek alatt címû nótát énekelték. Egy ilyen mûsornak az a feladata, hogy ébresszen még jobban tudatára mindenkit, hogy bár a magyarság nyolc országba van szétszabdalva, él és egységes kultúrájú."

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke is.

Nánó Csaba

Kevés mûvész mondhatja el magáról azt, hogy már elsô színrelépésekor meghódította a kolozsvári közönséget. Még kevesebb azoknak a száma, akik ezt a ragaszkodást idestova harminc (!) éve birtokolják. Szeibert István és felesége, Sz. Kostyán Ágnes ezek közé tartoznak. Közkedvelt mûfaj — az operett — csillogó világában otthonosak.

— Mennyire befolyásolta pályaválasztásukat a családi háttér?

Sz. K. Á.: A mûvészi hajlamot szüleimtôl örököltem. Édesanyámnak gyönyörû szoprán hangja volt és szépen zongorázott; édesapám a képzômûvészetekben volt jártas. A véletlen szerencsés egybeesésének köszönhetôen lettem énekes. Amikor leérettségiztem, meghalt édesapám. Hogy egymást felvidítsuk, sokat énekeltünk édesanyámmal. Szinberger Sándor, a kolozsvári magyar opera akkori igazgatója és fôrendezôje szomszédunk volt. Ô figyelt fel a hangomra és biztatott, hogy énekes legyek. Jelentkeztem a legközelebbi versenyvizsgán. Még most is emlékszem a szigorú bizottságra. Olyan mûvészek vizsgáztattak, mint Rónay Antal karmester, Albert Annamária operaénekes. Felvettek szubrett szerepkörbe, énekkari kötelezettséggel. Rövid idôn belül már fontos szerepeket alakítottam. Nem tudom elfelejteni, hogy Hary Béla nagyra értékelt karmesterünk igazgatósága alatt minden évad végén köszönetet mondott tevékenységemért és kifejezte reményét, hogy a következô évadban újra számíthat rám.

Sz. I.: Máramarosszigeten töltöttem el gyerekkoromat. Öten voltunk testvérek. Édesanyám egyedül engem taníttatott zongorára. Egy apácához jártam három évig, aztán abbamaradt a zongorázás, de a zene iránti szeretet és érdeklôdés tovább élt. Gyerekként templomi kórusban énekeltem. Szemes Ferenc piarista tanár volt a karnagyunk és a hittantanárunk. Jó gyerekkórusa volt, nagyon szerette az aprónépet. Még ma is ôrzöm azt az énekeskönyvet, amelyet nekem dedikált. Nemcsak a muzsika iránti vonzalmat oltotta belénk, de megpróbálta összefogni a maroknyi gyereksereget. Igyekezett az akkor tiltott cserkészmozgalom eszméi szerint nevelni bennünket, sokat kirándultunk, népdalokat énekeltünk. Úgy gondolom, ez volt az, ami erre a pályára rávezetett. Érettségi után Bukarestben a mûegyetem elektronika szakára felvételiztem, de nem sikerült. A katonaságnál tovább énekeltem. Szülôvárosomba visszatérve könyvelôként helyezkedtem el. Egyúttal énekelgettem a Népmûvészeti Iskolában. Irodafônököm biztató szavai után döntöttem úgy, hogy pályát változtatok. Kolozsvárra érve Molnár János, akivel azóta is kollégák vagyunk, segített abban, hogy beiratkozzam a zenekonzervatóriumba. Itt elsô évben Stella Simonetti növendéke voltam. Babos Judit zenekonzervatóriumi tanárom ajánlott be az operához, és majdnem harminc éve vagyok a kolozsvári Állami Magyar Opera tagja. A konzervatórium elvégzése után tovább képeztem a hangomat Szarvady Gyula karmesterrel. Nagyon sokat köszönhetek neki. Rendkívüli énektanárnak tartom, és kitûnô muzsikusnak.

— Milyen volt az évek során a különbözô rendezôkkel való együttmûködés?

Sz. I.: Szinberger Sándor nagy tekintélyû és nagy tudású rendezô volt. Éreztem, hogy az elôadásokon külön figyelemmel fordult minden szereplô felé. Sokszor elég volt egy jó szó, egy gesztus, hogy ezt érezzem. Egy alkalommal úgy emlékszem, jobban drukkoltam, mint máskor. Szinberger odajött hozzám és megkérdezte: Pista, szüksége van valamire?

— Horváth Béla nevét egyre ritkábban lehet hallani, pedig ô olyan mûvész volt, akit nem szabad elfelednie a kolozsvári közönségnek.

Sz. I.: Horváth Bélát én színpadi zseninek tartottam. Nem volt olyan része a zenés mûfajnak, ahol ne lett volna otthon, legyen az próza, ének, tánc, zongorázás. Ízig-vérig közönségért élô színpadi ember volt, aki arra törekedett, hogy a közönség a maximumot kapja. Együtt szerepeltünk a Viktória címû operettben, ahol ô Webstert, az idôsödô nagykövetet alakította. Az elôadás végén együtt léptünk fel az egyik jelenetben. Még most is emlékszem arra a nemes egyszerûségre, amellyel maradandó alakítást nyújtott. Kegyetlen pálya a miénk, ha abbahagytad, elfelejtenek.

Sz. K. Á.: Horváth Bélánál a legapróbb részlet sem sikkadt el, nagyon sokat lehetett tanulni tôle, kezdve attól, hogy hogyan jön be az ember a színpadra vagy hogyan megy ki.

— Sokan felemlegetik már nemcsak az 50-es, 60-as éveket, de a 70-es éveket is.

Sz. I.: Nagy kár, hogy akkor nem készültek videofelvételek, hogy a mai generáció lássa, hogy mire volt képes ez az intézmény. Jó gárda volt a 70-es évek elején is, amikor idekerültünk. Remek elôadások voltak, és olyan szólisták, akik késôbb bebizonyították, hogy külföldön is megállják a helyüket. Akkor heti 5–6 elôadás volt és évente két székelyföldi turné. Ez mára lényegesen megváltozott.

— Van-e olyan elv, nevezhetjük munkamorálnak is, amely minden tevékenységre érvényes?

Sz. I.: A munka becsületét már a családi környezetbôl hozza magával az ember. Családomban többször is emlegettek egy Tolsztoj-idézetet, miszerint a legnagyobb boldogság másokért élni. Ezt követtem én is, és ezt adtam tovább a gyermekeimnek.

Sz. K. Á.: A pontosság és a fegyelmezettség ezen a pályán is elengedhetetlen. Más volt a hangulat régen. Úgy éreztem, sokat törôdtek velünk. A mûszaki és kisegítô személyzet is mindent megtett azért, hogy az elôadás jó körülmények között folyjon le. Én ma is úgy készülök az elôadásokra, mint régen. Premierenként nemcsak magunkért izgultunk, de ugyanúgy drukkoltunk a kollégák sikeréért, mint a sajátunkért.

Sz. I.: Ma is figyelemmel kísérem fiatal kollégáimat. Szeretettel fogadunk bárkit, aki tanácsért fordul hozzánk. Soha nem voltunk irigyek mások sikerére.

— Széles repertoárt sajátítottak el az évek folyamán.

Sz. K. Á.: Elsô szerepem, úgy emlékszem, a Kék Duna címû operettben volt, ahol Szabó György volt a partnerem. Sorozatban következtek a fôszerepek: Iluska (Kacsóh Pongrác: János vitéz), Bessy (Jacobis Leányvásár), Csizmás kandúr (Trãilescu). Ez az operett különösen kedves számomra, hisz két szerepet is játszottam: voltam Csizmás kandúr és császárleány is — Riquette (Ábrahám Pál: Viktória), Odette (Bajadér), Édi (Schubert–Berté: Három a kislány), Stázi (Kálmán Imre: Csárdáskirálynô), Ciboletta (J. Strauss: Egy éj Velencében). Sokat dolgoztam, és úgy érzem, akkor meg voltam becsülve. Késôbb egy tôlem független ok miatt, törés állt be a pályámon: már nem volt rám szükség, félreraktak. Ma már nem tartok igényt szerepekre, de akkor rosszul esett a teljes mellôzés. Nem voltam tülekedô típus, mindent elvállaltam, mert nagyon szerettem azt, amit csináltam. Most a család a legfontosabb számomra, jó tíz éve ennek szentelem az életem. Vallom, hogy a nô legszebb hivatása az anyaság. De nem panaszkodom: sok szép szerepem volt az évek folyamán.

Sz. I.: Ezen a pályán a diploma nagyon keveset nyom a latba. Ahhoz, hogy jó színész és jó énekes legyél, nem szükséges a papír. A közönség az, aki eldönti, hogy erre a pályára való vagy vagy sem. Az egyetem elvégzése után még rengeteget kellett tanulnom olyasmit, amire addig nem fektettek hangsúlyt — itt fôleg a színpadi mozgásra gondolok.

— Mikor játszottak együtt?

Sz. I.: Tíz évet szerepeltünk együtt, ami pályánk legszebb szakasza volt. Partnerek voltunk a János vitézben, a Csárdáskirálynôben — ez kedvenc operettem — a Viktóriában, a Cigányszerelemben, az Egy éj Velencében-ben.

— A siker és a rajongás ellenére nem gondoltak arra, hogy más pályán is megállnák a helyüket?

Sz. K. Á. Legszívesebben gyermekorvos vagy tanítónô lettem volna. Nagyon tudok rajongani a gyerekekért. Felejthetetlen érzés volt, amikor a Csizmás kandúr címszerepét játszottam, hogy lássam a ragyogó gyerekszemeket, érezzem az odaadást, az ôszinte csodálatot.

— Annak ellenére, hogy szép eredményeket ért el a társulat a 70-es években, mégis egyfajta áldozati generáció volt az Önöké. Nem volt lehetôség külföldi turnéra, vendégszereplésre.

Sz. K. Á.: Nem tudtuk, mi az a külföldi turné. Személy szerint nem bánom. Fontosabbnak tartom azt, hogy sokat jártunk Erdély-szerte, a Székelyföldön, igazi híd szerepet töltve be az erdélyi magyar települések között.

Sz. I.: Még ha részt is vettünk volna egy-egy külföldi turnén, soha nem hasonlítottuk volna össze magunkat más társulatokkal — de mégis van egy mérce, ami után igazodni kell. Sajnálom azt, hogy nincs semmilyen kapcsolatunk a budapesti Operettszínházzal, akik, véleményem szerint, sokat tudnának rajtunk segíteni.

— Mennyire része az operett a zenei nevelésnek?

Sz. I.: A kolozsvári közönség régi, hûséges operettrajongó, rendszeresen látogatja elôadásainkat. Operapárti vagyok, habár több mint 30 operettfôszerepet játszottam az évek során. Az opera nem "magasabb rendû mûfaj" — ha Placido Domingo világhírû operaénekes a bécsi és pesti fellépésein mûsorába iktatott operett-részleteket, akkor ez a mûfaj nem lenézendô és nem szégyellni való. Szerintem a legösszetettebb mûfaj.

Sz. K. Á.: Mindig is létezett közönségigény a kolozsvári operajárók körében. A nézôk tudják, hogy minden operett happy end-del fejezôdik be: a táncoskomikus párja a szubrett, a bonviván pedig a primadonnát választja. Az igényes szórakozás nem ellentétes a kultúrával, a mûvelôdéssel. Sôt, aki az operettelôadások rendszeres látogatója, gyakran megnéz egy-egy operát vagy balettet.

— A bonviván irigylésre méltó szerepkör.

Sz. I.: Nem tartom beskatulyázhatónak ezeket a szerepeket. Minden szerep más és más. Kedvenc szerepeim a Csárdáskirálynô Edwinje mellett Feri (Lehár Ferenc: A mosoly országa), Török (Kálmán Imre: Marica grófnô), Józsi (Lehár: Cigányszerelem). A Mosolyország Ferijét és a Viktória Mikijét ketten játszottuk Szabó Gyuszival. Én nem vagyok táncoskomikus, de jól éreztem magamat ezekben a szerepekben, és gondolom, ezeket is ugyanolyan jól alakítottam, mint a bonvivánszerepeket. Ami ezeket a figurákat illeti: nem elég a jó megjelenés. Kiváló színészi képességeket kíván ez a szerepkör. Mindig odafigyeltem a közönségre. Az az elvem, hogy ha én jól érzem magam egy szerepben, ezt a közönség is észreveszi és lereagálja. Megpróbáltam ôszintének maradni és emberi arculatot adni minden egyes szerepemnek. A Három a kislány Tschöll-papája új szerepkör. Kellemes meglepetés volt együtt dolgozni Szabó Jenô rendezôvel. Próbálom magam hasznossá tenni, nehezen tudnék elszakadni a színpadtól. Hûséges típus vagyok, kötôdöm a társulathoz, a közönséghez, Kolozsvárhoz. Soha nem adtam és nem kértem szerepet. Amivel megbíztak, és úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni, elvégeztem. Nem élhettem vissza a közönség bizalmával. Érdekes szerepem Verdi Nabuccojából a Levita néma szerepe. Kürthy András rendezô úr egyszer megkeresett, és azt mondta: lenne egy elképzelése. Hálás vagyok neki, hogy eljátszhattam ezt a szerepet. Dehel Gábor rendezônek köszönhetôen új színnel bôvültek színészi alakításaim: olyan szerepeket bízott rám, amelyek intrikus alkatuk folytán újdonságként hatottak.

— Család?

Sz. K. Á.: 1973-ban ismerkedtünk meg, 1974-ben házasodtunk össze — 1976-ban született meg nagyobbik fiunk, Zsolt, aki mûépítészetet tanul Hamburgban és kivételes rajztehetséggel bír. Nemcsak tanul, hanem dolgozik is makettkészítôként egy neves magáncégnél. Attila 1991-ben született, ô most a Báthory líceumban II. osztályt végzett. Jó tanulási eredményeiben nagy része van a kiváló képességekkel megáldott tanító néninek, Fülöp Máriának is, aki szeretettel bátorítja és ösztönzi kisdiákjait.

— Mit mondanának el legszívesebben a kolozsvári nézôknek, olvasóknak?

SZ. K. Á.: Sokkal többre lehettem volna képes, mint amennyit elértem.

Sz. I.: Köszönettel tartozom a kolozsvári közönségnek azért az erkölcsi kiállásért, amit akkor tanúsított, amikor nyolc hónapon keresztül el voltam tiltva. Meg kell említenem Vízi Anna és Márton Ilonka nevét, akik a legtöbbet tették azért, hogy újra színpadra kerülhessek. Ezúton köszönöm meg a népes nézôtábornak, amelynek szimpátiája végigkísért a pályánkon.

Hintós Diana

A Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyét magába foglaló történelmi Bánság az 1552-es várháborúk idején került török kézre. Az 1716-ig — Savoyai Jenô bevonulásáig — tartó megszállás alatt rendkívüli módon meggyérült a Bánság lakossága, így az 1718. évi passzarovici békét követôen a Bécs uralma alá került Bánság kormányzója — Mercy lovassági tábornok — a legsürgôsebb tennivalónak az elvadult, de termékeny táj újratelepítését tekintette. Az elsô betelepedési hullámban fôleg német bányászok, kézmûvesek érkeztek: 1718–1734 között Temes vármegye tizenkét települését teremtették újjá. Krassó-Szörény megyében ekkor népesült be németekkel Boksánbánya és Oravicabánya is. A betelepítések 1760 után is folytatódtak: ekkor népesült be németekkel Temes megye mintegy 30 települése, ekkor érkeztek meg a telepesek a Krassó-Szörény megyei Karlsdorfra, Steyerdorfra, Heuerdorfra, Resicára, Moravicára, Königsgadéra. A betelepítések a XIX. század elsô évtizedeiben sem álltak le; Krassó-Szörény megye új német telepei a következôk: Lindenfeld, Ruszkabánya, Wolfsberg, Weitzenraid. A szervezett román telepítések nyomát mintegy 15, a szerbét (Torontál megyét is beleértve) kb. 40 településen lehet kimutatni. Az Elzász-Lotharingiából érkezett franciák kb. 10, a spanyolok 2–3, az olaszok 2 , a bolgárok, csehek és horvátok 3–7 bánsági település újjászületésénél bábáskodtak. A magyar betelepülôk fôleg a városokba költöztek. Krassó-Szörény megye már a XVI. század elején többségében románlakta volt, így a magyar etnikum — a betelepedô magyarokkal együtt — csak a 19. század elején kezdett valamelyest megerôsödni: ezekben az években — nem utolsósorban a dohánykertészetnek köszönhetôen — mintegy negyven magyar telepes falu jött létre a történelmi Bánságban. Ôk a tatárjárás, valamint a török hódoltság ideje alatt kipusztult magyarság felújított tutajának utolsó utasai.

1. Resicabánya — Reschitz — Resita

Krassó-Szörény megye magyarságának zöme — mintegy 8000 lélek — a Szemenik és Anina hegységek tövében elterülô ipari városban, Resicabányán él. Az egykori német városka — az 1992-ben készült erdélyi etnikai térkép szerint — 1880-ban szinte száz százalékban németlakta volt. A mai megyeszékhely Románresica és Resicabánya századeleji egyesítésébôl jött létre: a két település közötti határt a Berzava folyó képezte. A tôsgyökeres resicabányaiak még ma is büszkén mutogatatják a turistáknak a Berzava folyó hegesztett hídját, amely egykoron szenzáció volt, ugyanis egyetlen szegecset sem tartalmaz. Az egykori német városka a 18. század közepe táján lépett ki a szürkeségbôl: 1771-ben felavatták itt az elsô kohókat, olvasztókemencéket, és ezzel megszületett az új, a modern Resica magja, az Osztrák–Magyar Monarchia — és Európa — egyik legfontosabb vasgyártó központja.

A 19. század hetvenes éveiben itt készült el a monarchia elsô gôzmozdonya; az 1872-es fényképfelvételeken tisztán ki lehet venni a két sorba állított ökrök végtelennek tûnô oszlopát, amint Oravicabánya, illetve a Duna felé húzzák a kis karcsú mozdonyt és szeneskocsit, hogy a bécsi nemzetközi kiállításon büszkélkedhessenek vele. A resicabányaiak — nemzetiségtôl függetlenül — büszkék a város német gyökereire és dicsôségére: a mintegy ezer „resiczai" gôzmozdony emlékére múzeumot létesítettek. Hátszeg, azaz Újresica felôl érkezve, tucatnyi gôzmozdonyt csodálhat meg a látogató: kisebbeket, nagyobbakat — az osztrák–magyar, majd a román világban született „tüzes paripákat".

A soknemzetiségû város magyarságát az RMDSZ, az egyházak és a Magyar Könyvtár próbálja valamelyest összefogni.

***

Óresicán egymás mellett áll alutheránus és a református templom. Ez utóbbinak méltán járnak csodájára a szórványba látogatók: az épületet egy mozdulattal át lehet alakítani templomból gyûlés-, illetve elôadóteremmé. A resicabányai református magyarok és románok lelkipásztora Makay Botond, aki egyben a Romániai Magyar Szó munkatársa is.

— Krassó-Szörény megyében, így Resicabányán is különbséget kell tenni magyar és magyar között, ugyanis a megye mintegy tízezer, illetve Resicabánya kb. nyolcezer magyarja közül nagyon sokan nem beszélik már a magyar nyelvet — figyelmeztetett a lelkész. — Pillanatnyilag csak elemi osztály szintjén tanulhatnak magyar nyelven a resicabányai gyerekek: összesen öten — javarészt romák — igénylik ezt. Nemhivatalos számítások szerint mintegy negyven olyan magyar gyerek van a városban, akikkel erôsíteni lehetne a magyar tagozatot, de a hatvanas években kezdôdött elsorvasztó politika félelmei még ma is élnek az emberekben. Akkoriban mindenféle megfélemlítésekkel, praktikákkal sikerült megtéveszteni az embereket. A gyerekeknek olyanokat mondtak, hogy a magyar nyelv olyan, mint a cigányok nyelve... Az utolsó magyar tannyelvû gimnáziumi osztály a hatvanas évek derekán végzett... Nemrégiben találkozót is szerveztünk azok számára, akik még magyar nyelven végezték a nyolc, illetve hét osztályt. Kiállítást is rendeztünk: ezen képviseltették magukat az 1948-ban államosított református magyar iskola egykori tanulói is.

— Van-e jövôje a resicabányai magyarságnak?

— Ahhoz egyszer fel kellene lendülnie az iparnak. Nemzetiségi szempontból csak akkor lehet jövôje a városnak, ha a magyarság érezni fogja, hogy valamicske elônnyel jár az, ha valaki magyarnak vallja magát... Akkor talán — például egy esetleges vízumkényszer esetén — többen vállalnák magyarságukat, többen tanulnának meg magyarul. Ne feledjük viszont, hogy nem mi vagyunk a vidéken az egyetlen nemzeti kisebbség. Lélekszám szerint a románok után a cigányok következnek, majd a magyarok, szerbek, krassovánok (horvátok), szlovákok és olaszok. Ez utóbbiak szépen beépültek a Krassó-Szörény megyei gazdasági életbe.

— Milyen arányú a magyarság lemorzsolódása Resicabányán?

— Gyors. Még számunkra is meglepetés, hogy mennyire gyors... A napokban történt: az idén tizenkét gyermeknek kellene konfirmálni, de csak hárman jelentkeztek — ebbôl is az egyik karánsebesi, a másik pedig ortodox vallásról tért át reformátusra. Pedig románul is lehet konfirmálni.

— Van-e magyar kulturális élet itt, a Berzava partján?

— Van, de a rendezvények az RMDSZ, illetve a református egyház keretei közé szorulnak. Havonta egy alkalommal teadélutánt szervezünk, hazai magyar közéleti személyiségeket szólaltatunk meg. Elkezdtük a magyar nóták tanulását is. Sajnos a magyar mûvelôdési csoportunk kiöregedett már, és felbomlóban van. Alig tudjuk egy-egy bálra biztosítani azt a néhány táncost. A Temesvári Állami Színház is három évben kétszer látogat ide — egyre ritkábban. Pedig gyakoribb jelenlétük kétségtelenül erôsítené az együvétartozás érzését.

***

Az RMDSZ-székház, illetve a Szombati-Szabó Istvánról elnevezett Magyar Könyvtár a resicabányai magyarok összetartozásának fontos jelképei. A falon Orvos Tibor resicabányai hivatásos festômûvész képeit tekintheti meg a látogató. Emacu-Emabelle Evelyn, a könyvtár hozzáértô vezetôje büszkén mondja: mintegy hétezer kötetes magyar könyvtárat gondoz! A polcokon meglepôen bô választék: szakirodalomtól bûnügyi regényekig, történelmi atlaszoktól gyermekirodalomig minden megtalálható a könyvtárban. — A két világháború között virágzott itt a mûvelôdési élet — mondja. — Dalárdák mûködtek, színjátszó csoportok, fúvószenekar. Mindezeket nagymamám mesélte... A második világháború után viszont a magyar kulturális élet egyre csak veszített fényébôl. Nagy öröm számomra, hogy sikerült ezt a könyvtárat létrehozni. Sajnos nagyon kevés olvasóm van: néha jön egy-egy gyerek, egy-egy öreg. Próbálunk kiállításokat is szervezni, hogy ezúton is a könyvtárba csalogassuk a resicabányai magyarokat.

— Vállalják-e magyarságukat a resicabányai magyarok?

— Embere válogatja. Van, aki vállalja, és gyermekeit megtanítja erre a nyelvre, és van, aki nem veszi ezt a fáradságot. Jó néhány olyan családot ismerek, ahol nem törôdnek ezzel. Az életszínvonal csökkenése nem kedvez azoknak, akik magyarságuk megtartásáért harcolnak. Jön néha egy-egy szülô, és könyvet kölcsönöz; amikor mondom, hogy a gyereknek is vigyenek valamit, akkor zavartan mondják: ô már nem tud magyarul írni-olvasni. Sok olyan családot is ismerek, akik magyarnak vallják magukat, de lényegében már románul és németül beszélnek odahaza.

***

Bitte Ibolya-Victoria most végezte a nyolcadik osztályt; amint az iskoláról beszélgetünk, döbbenten hallgatom, mennyire érzôdik már rajta a román, illetve a német nyelv hatása. — Az elemit magyarul csináltam, de most német oskolába járok — mondja, és gyermekes ôszinteséggel szabadkozik: „magyar már nem volt".

2. Tûnôdések a Kereszt-hegyen

Resicabánya „fellegváráról", a Kereszt-hegyrôl festôi panoráma nyílik a városra. Látszik Óresica, ahol a polgárházak és a templomok uralják a villamossínekkel egyetemben a környéket, látszik az új, a hatvanas-hetvenes években született tömbházrengeteg, amelynek apró terein kis templomok húzódnak meg a betonkolosszusok lábánál. Mesélik, hogy az egyik kis templomra nagyon megharagudott ottjártakor a Kondukátor, és kiadta a parancsot, hogy tüntessék el onnan.

A resicabányaiak túljártak Ceausescu eszén: arrébb csúsztatták az egész építményt mintegy félszáz métert, majd egy tömbházat építettek elébe, hogy rejtve maradhasson. Azt már nem tudni, hogy a Kárpátok Géniusza rájött-e a turpisságra vagy sem, ugyanis többet nem ment Resicabányára. (Rossz nyelvek szerint azért, mert a soknemzetiségû munkásság jó néhányszor odamondott neki.) A hatvanas évek nagy fellendülését jelzi az a drótkötélpálya is, amely eléggé bizarr módon a tömbházak között, úgy a nyolcadik-kilencedik emelet magasságában szeli át mintegy 700 méter hosszúságban a lakótelepet. A különösen zajos szomszéd hatalmas tartóoszlopai most világoskékek: a Berzava partjáról a budapesti Erzsébet-híd tartóoszlopaira emlékeztetnek.

***

Milyen város Resicabánya? — tûnôdöm. Kétségtelen: nagyon vendégszeretô és barátságos. Tagadhatatlan: az egykori német településen ma is fellelhetôk a monarchia fegyelmének nyomai. A Kereszt-hegyi, 1848-cal kapcsolatos emlékmûvön például csak német és román nyelvû felirat áll: azé a két népé, amely a 20. század közepén közel fele-fele arányban lakta a várost. Rend van lent, a gôzmozdonymúzeumban is: a többkerekû mozdonyok még véletlenül sem kerülnek elôbbre a sorba, mint ahogyan azt a rend megköveteli. Azt már nem tudni, hogy a forradalom utáni változások során mennyire „németesen" történt meg a Kohászati Üzem, illetve a Nehézgépgyár átszervezése. A leépítések aránya mindenesetre elgondolkoztató: a Nehézgépgyár 16 ezer alkalmazottal érte meg a rendszerváltást — ma mintegy 4 ezren dolgoznak még az óriási kiterjedésû üzemben. A Kohászati Üzemnél még szomorúbb a helyzet, ugyanis 7 ezerrôl 2 ezerre zsugorodott a munkások száma, és még ezen felül — legalábbis a híresztelések szerint — a teljes csôd viharfelhôje is ott lebeg már fölöttük. (A Nehézgépgyár sem fürdik a derûlátás mosolytavában attól, hogy a gyártási részleg kapuját több-kevesebb rendszerességgel turbinák, hajó- és dízelmotorok hagyják el, de azért messze nem olyan reménytelen a helyzetük, mint a kohászoknak.) Innen, a Kereszt-hegyrôl végtelenül szomorúnak tûnik a helyenként rozsdavörösbe váltó iparkörzet. Egy ismerôs mérnök azt mondta: legalább az elhagyott épületeket kellene hasznosítani; létre lehetne hozni — a gôzmozdonymúzeumhoz hasonlóan — egy kohászati múzeumot is. Bármit, csak ne alakuljon át rozsdahalmazzá az a Mû, amely egykoron a monarchia, majd a fiatal Románia büszkesége volt.

***

Az 1992-es etnikai térkép szerint a forradalom utáni években felére csökkent Resicabánya német lakossága — a magyarság lélekszáma viszont nem változott lényegesen az utóbbi tíz évben. Az arányok viszont lényegesen megváltoztak az utóbbi fél évszázadban: a százezres Resicabánya lakosságának pillanatnyilag mintegy 80 százaléka vallja románnak magát; a megmaradt 20 százalékon osztoznak a városalapító németek, a század elején betelepedett magyarok, szerbek, horvátok, bolgárok, olaszok. A németek s magyarok száma közel azonos, az oktatás terén viszont ég és föld közöttük a különbség. Míg Resicabányán és környékén — szégyenszemre! — csak egyetlen elemi osztályt voltak képesek létrehozni a magyarok, addig a németek majd minden faluban, kisvárosban iskolákat mûködtetnek. Nem ritka az olyan Krassó-Szörény megyei soknemzetiségû település sem, ahol a magyarok és a románok egyaránt német iskolába járnak. Minden német osztályba járó gyerek betéve tudja, hogy kilencedik osztályba már a temesvári Lenau-líceumba fog járni, mint Temesvár újraválasztott polgármestere. Onnan pedig — mondják — csak jó szakmához, vagy Németországba vezet az út. Ott meg nem kell attól félni, hogy éhenhal az ember...

3. Boksánbánya — Neuwerk — Bocsa

A Resicától északnyugatra fekvô, mintegy 25 000 lelkes bányavároska az 1920-as években jött létre Románboksán, Németboksán, Várboksán, valamint Neuwerk egyesítése során. Minden valószínûség szerint már a rómaiak idejében bányászat folyt itt, erre utal az a tény is, hogy a múlt század közepén — útépítés közben — nagy mennyiségû római ezüstpénzre bukkantak a munkások. Magát a várat — amelynek ma már csak nyomai láthatók — a Mohács utáni évtizedben, 1534-ben említik az oklevelek. A vár sorsa különben akkor pecsételôdött meg, amikor Temesváré meg Egeré: 1552-ben. Ma rendezett, pasztellszínekben pompázó, többmedencés szökôkúttal ellátott kisvároska fogadja a látogatót.

— Boksánbánya 15 kilométerre esik Resicabányától, és 106-ra Temesvártól — tájol be bennünket készségesen Jäger Béla katolikus plébános. — A kisváros arról híres, hogy osztrák telepesek — a törökök elûzése után — katolikus templomot építettek itt. A település osztrák jellege évszázadokig megmaradt. A forradalom elôtti és utáni években az osztrák-németek nagy része búcsút mondott szülôföldjének, és kivándorolt Németországba. Pillanatnyilag mintegy 250-en vallják magukat németnek. A magyarság szép számban él Boksánbányán: mintegy 800 lelket tartunk nyilván. Boksánbánya tehát Krassó-Szörény megye második legnagyobb magyarlakta települése. Ipari kisváros lévén, szlovákok, bolgárok és más nemzetiségûek is élnek itt.

— Hova járnak iskolába a boksánbányai magyar gyerekek?

— Sehova... A két világháború között volt magyar elemi, de a negyvenes évek végén megszûnt. Pillanatnyilag csak román és német tagozaton mûködik elemi iskola. Miért nincs magyar? Erre nehéz válaszolni. Olyan gyerek is van, akit Kovács Attilának hívnak, de egy mukkot nem ért magyarul. Lényegében az egyház — a református és a római katolikus — az egyetlen olyan közeg, ahol a magyar nyelvet mûvelni lehet. Az én egyházközségem háromnyelvû, de minden vasárnap elhangzik jó néhány mondat magyarul is a szentmisén. Kétségtelen: az illetékeseknek jobban kellene támogatniuk a szórványt... Véleményem szerint lenne érdeklôdô a magyar elemi iránt. Csak...

— Milyen támogatásra lenne szükség?

— A Német Demokrata Fórum a német állammal karöltve német elemit indított Boksánbányán. Több olyan bánsági településrôl tudok, ahol nyolcadikig lehet németül tanulni. A német tagozatra járó németek, románok és magyarok általában a temesvári Lenau-líceumban tanulnak tovább. A német állam rendkívüli módon támogatja a németséget... Román szülôk is szép számmal íratják szerte Krassó-Szörény megyében német tagozatra gyerekeiket, mert jövôt látnak a dologban.

***

Sz. Kiss Lavínia-Adina állatorvos a bányászvároska magyarságának egyik leglelkesebb szervezôje. A vidék sajátosságainak megfelelôen vegyesházasságban él: pillanatnyilag francia a férje. A magyar nyelv, amit beszél, a szegényes mezôségire emlékeztet. Sajnos, az ô beszédére is rányomja már bélyegét az a jelenség, amit jómagam nem elôször tapasztaltam Erdélyben: a magyar szavak jelentésének megváltozása.

— Amikor RMDSZ-plakátokat ragasztgattam Románboksánban — meséli —, odajött hozzám egy kislány, és megkérdezte, nem adok-e neki is egy plakátot, mert nagyon szereti a színét. Adtam egyet, és megkérdeztem: nem szeretne magyarul is tudni? A gyerek rám nézett, és azt mondta: nem. Ez olyan helyen volt Boksánbányán, ahol sok „jövött családok" éltek. Kérdeztem: milyen nyelveken beszélnek a gyerekek a játszótéren? A válasz: csak románul meg cigányul... A magyar nyelvet tehát „mindig ritkábban" lehet már hallani az utcán, köz- és játszótereken. Van az emberekben egy bizonyos félsz, hogy a magyar ember nem érvényesülhet Romániában. Félnek, hogy meglátszik majd rajtuk, hogy elütnek a többségtôl, hogy észrevevôdik majd rajtuk a magyar akcentus.

— Feladták-e már a küzdelmet a magyar elemiért?

— Nem. De ha nem is sikerül létrehozni ezt — a német és román nyelv komoly konkurrenciát jelent a magyar számára —, akkor legalább egy óvodai csoporttal meg fogunk próbálkozni. Ígérem nektek...

3. „Karánsebest... mi voltunk, megnézénk"

A Resicabányától mintegy 30 kilométerre északkeletre fekvô kb. 32 000 lakosú Karánsebes egykoron két településbôl állt: Karánból és Sebesbôl. A Karán és a Sebes összefolyásának közelében fekvô település vára jól ismert azok számára, akik ismerik az Erdélyi Fejedelemség történetét. A 14. században még a Gertrudis-gyilkosság után elhíresült Bánk erdélyi vajda és halicsi kormányzó nemzetsége, a Bár-Kalánok bírták e vidéket; I. Rákóczi György 1638-ban — bizonyos várcserék ügyében vizsgálódva („Karánsebest, Lugost mi voltunk, megnézénk") dicsérôleg ír a várról, amit végül Barcsay Ákos fejedelem adott át a fejedelmi kaftánért, bársonysüvegért, buzogányért és fehér lóért a törököknek. A várnak, ahonnan Zrínyi Ilona indult férje után nagy Törökországba, valamint annak a magyar közösségnek, amely egykoron bástyája volt az országnak — nyoma sincs már.

— Mintegy százan vallják magukat magyarnak Karánsebesen — mondja Elekes Árpád református lelkész. — Egyházadó-fizetô reformátusok vannak úgy félszázan, a többiek neoprotestánsok, római katolikusok és néhány lutheránus. Fôleg a forradalom után csappant meg Karánsebes lakossága, ugyanis a vegyes házasságok során nagyon sok fiatal kiment Németországba. Magyar nyelvû iskoláról szó sincs. A karánsebesi magyarság jövôjét tekintve rendkívül borúlátó vagyok. Sajnos egyetlen, zömében magyarlakta község sincs a környéken, hogy magyar bevándorlásban reménykedjünk, így csak idô kérdése, mennyire gyorsan hal ki ez a kiöregedett közösség.

***

Ritka szép kisváros Karánsebes! Gondozott polgári házai, színes, felújított épületsorai — sôt, még tömbházai is — nyugalmat, biztonságot sugallnak. Korzóját, parkjait, szökôkútját figyelve, a látogató valósággal elámul azon, hogy egy isten háta mögötti kisvárosnak honnan telik városrendezésre, felújításra. A korzó tarkasága lenyûgözô: ortodox papnevelde is lévén a városban, fekete reverendás, szakállas papok jönnek-mennek; odébb németül ugratják egymást jólöltözött fiatalok; egy kalapos öreg óráját igazítva bocskorban masíroz végig a korzón. Az épülô ortodox templom mellett egy kolostor kiásott alapjai fölött jár a daru; itt is — akárcsak Resicabányán és Boksánbányán — néhol olyan közel állnak egymáshoz az épületek, mintha a tervezômérnökök rajzain balra vitte volna valaki a méreteket jelzô számokon a tizedes vesszôt.

Ahogy elnézem Karánsebes utcáinak forgalmát, nem hagy nyugodni a kérdés: miért ér vajon Krassó-Szörény megyében oly keveset a magyar nyelv? Miért maradt le ennyire látványosan a román és a német mögött? Krassó-Szörény megye magyarsága nem az elrománosodás, hanem az elnémetesedés útjára lépett? Vagy talán ez már évtizedekkel ezelôtt is így volt? Vagy talán a piacgazdaság elérkeztével a nyelvek is lassan a mérleg serpenyôjébe kerülnek?

4. Nándorhegy — Ferdinandsberg — Otelul Rosu

Nándorhegy — vagy Vörösacél, ahogyan a helybeliek gyakorta nevezik — Krassó-Szörény megye legkeletibb magyarlakta települése. A legutóbbi népszámlálás közel 700 magyart mutatott ki a mintegy 15 000 lakosú ipari kisvárosban. Az etnikai térkép szerint a zömében románok lakta településen a magyarok és németek száma közel azonos, a meglévô százalékon a már említett nemzetiségek osztoznak. Ez utóbbiak palettáját érdekes módon az olaszok színesítik: itt, Nándorhegyen van a romániai olaszok szövetségének egyik legerôsebb központja. A város német alapítású; a magyarok zöme Bega menti falvakból telepedett át a virágzásnak induló ipari központba. A forradalom utáni években az itteni magyarság rendkívüli méretû identitásválságba került: néhány év alatt felére csökkent számuk! Most, az új évezred küszöbén úgy kétszázra teszik a magukat magyarnak vallók számát. A nagyméretû kivándorlás célpontja természetesen Németország. Magyar nyelvû iskoláról szó sincs.

***

Az itteniekkel beszélgetve kitûnt: „a német állam ügyel a németjeire, Horvátország ügyel a horvátjaira (akiknek kettôs állampolgárságot is kiharcolt); Magyarország az egyetlen, aki tétlenül nézi, hogyan fogy el a végvári magyarság... Akkor meg miért csodálkozunk azon, hogy mindenki menekül innen? Ha Szerbia olyan gazdasági helyzetben lenne, mint egykoron volt, akkor — vegyes házasság útján — oda vándorolnának ki a magyarok. Vagy Horvátországba... Nemcsak a magyarok menekülnek, de a románok is... Éhen senki nem akar halni. A legbiztosabb jövôt Németország biztosítja — ôk nem szájjal, hanem tettel segítik a határon túli németeket. És a horvátok is ezt fogják tenni, ha egy kicsit magukhoz térnek! A magyarok? Azokkal senki nem törôdik..."

***

Bármi lesz is Krassó-Szörény magyarságának a jövôje, egy biztos: amennyiben a magyar nyelv nem fog legalább annyit nyomni a piacgazdaság mérlegében, mint a román meg a német, addig tovább fog csökkenni e végvármegye magyar lakossága. Arra is mérget lehet venni: ha nem sikerül egy bentlakásos vagy kisbuszos szállítást biztosító magyar nyelvû oktatási központot létrehozni valamelyik városban, akkor közel az idô, amikor az RMDSZ-elnökök (ha lesznek még ilyenek) is megkönnyebbülve fognak románra, németre, szerbre, horvátra váltani akkor, amikor a riporter kikapcsolta magnóját. Ehhez természetesen önzetlen külsô segítség szükséges, hiszen — valljuk be — túlságosan elbátortalanodott Krassó-Szörény megye magyarsága ahhoz, hogy egyedül küzdjön meg gondjainak sokszínû tengerével. A magárahagyatottság érzése már nemcsak az egyszeri emberen uralkodik el. Makay Botond lelkész-újságíró például a következôket írta a Romániai Magyar Szó június 19. számában: „S a baj itt kezdôdik. Annál a pontnál, amikor azt mondom, hogy ez az abszolút szórványállapot, és nem tudom — és nem is akarom — elképzelni, hogy ennél is lehet szórványibb állapot. És ki a felelôs ezért? Természetesen senki... Mert miért is tennénk felelôssé az egyházat, a szórványalapítványokat, az EMKE, az RMDSZ, a kisebbségi minisztérium és bárki más illetékes vagy »illetéktelen« hivatalát, vagy annak embereit, amikor »most nem érünk rá«, »majd máskor«, »majd legközelebb« tudnak csak ellátogatni. Vagy miért marasztalnám el a Duna Televíziót, amikor 35 (harmincöt) munkatárssal képviseltette magát az idei pünkösdi csíksomlyói búcsún?! Hát nem érted meg, hogy Krassó-Szörénybe még egy tolókocsin küldhetô rokkant ripter sem jut?! Hát nem érted meg, hogy... De megértem, kérem tisztelettel! És most már nemcsak megértem, hanem kezdem érteni és érezni is, hogy le vagyunk írva, és le vagyunk ejtve. Vagy tán mégsem egészen? Persze hogy nem, mert nincs még esztendeje, hogy egyik magyarországi államtitkártól írásos elismerést kaptam a magyarság végeken való ápolásáért s egyebekért, illetve további buzdítást és együttérzésükrôl való biztosításukat. Meg hogy imádkoznak érettünk... Ne tudná az államtitkár úr, hogy az imádság is csak akkor segít, ha mi is teszünk közben valamit? Önmagunkért és másokért is. Évtizedek óta állok népem jelképes és fiainak tényleges sírjánál. Évtizedek óta »ápolok és eltakarok«. Aztán eljön az idô, amikor elôbb-utóbb valaki — közvetlen utódom talán — eltemeti az utolsót. Aztán veszi kopott palástját, elindul Temesvár vagy Hátszeg irányába, hogy folytassa, ami itt már elvégeztetett..."

***

Kétségtelen: ha nem segít a tömbmagyarság, az erdélyi polgárság — és természetesen az az anyaország, amelyet egykoron oly önfeláldozóan védett a régi ország ezen csücske —, akkor húsz év múlva páneurópai fényíró találkozót lehet majd e vidékre szervezni: az Európai Unió zászlaja alatt felsorakozó filmesek egyenesben közvetíthetik a szenzációt, amint Krassó-Szörény megye magyar tutaja utolsókat forogva eltûnik csendesen az együttélés multikulturális tengerében.

Szabó Csaba

Nem tudnék úgy nekifogni az esszéírásnak, hogy ne Deák Tamást idézzem, aki avatott szakértôje volt e mûfajnak, és aki A történet értelme címû kötetének bevezetôjében így vélekedik: „Némelyek nemcsak vallják: le is írják a hagyományos tévedést, hogy az esszé kísérlet" (kézenfekvô, mondom én, hiszen a francia essayer ige próbálkozást jelent). „Sose volt az — idézem továbbra is Deák Tamást —, a latinista Montaigne a szó valódi etimológiájára gondolt — az exagiumra, ami mérlegelést jelent —, amikor nevet keresett különös mûfajához. Maga tervezte címerpajzsa is mérleget ábrázolt, alatta a kétkedô jelmondattal: »Mit tudom én?«"

Elnézést kell kérnem barátom és mentoromtól, amiért ezzel a fordítással nem érthetek egyet. A Que sais-je? lapidáris mondat ennél többet jelent. Inkább úgy fordítanám: Mi az, amit tudok? Mert a mérleg, nyilván, annak a javára billen, amit nem tudok. Ha mindazt tudnám, amit nem tudok, sokkal többet tudnék, mint amennyit tudok.

Tétován kezdem el fejtegetésemet, amelyet talán Észak dél ellennek titulálhatnék, hogy fényt derítsek arra, miért hagyja el (látszólag) a mûvészet a múlt században a verôfényes délszakot és keresi északon inspirációs alanyait? És miért szûnik meg — látszólag ugyanennyire érthetetlenül — ez a vonzás századunk elsô negyedében?

Nézem Tischbein nagykalapos Goethe-portréját, amelyen a testes német úr hanyag eleganciával ül egy padon, olasz sombrero kalappal védekezve Itália tûzô napmelegétôl. Mert eljött kilevegôzni impozáns koponyájából a tizenkét évvel elôbb megírt Ifjú Werther szenvedéseit. Bár ez a mûve vált „best seller"-é és vitte hírnevét a határokon túlra egész vén Európába, és váltott ki vele mindaddig soha nem tapasztalt öngyilkossági hullámot. Olaszországi útinaplóját már lehiggadtan, közel negyvenévesen írja, és röviddel ezután nekivág a Faustnak. Hol van már akkorra Mignon: Ismered-e a citromok honát? / Narancs tüzel sötétlô lombon át, / a kék egek halk fuvallata kél, / nem rezdül meg a mirtusz, a babér. / Csak dél felé! / Te ismered! / Szerelmesem, oda mennék veled. (Vas István ford.)

Arisztokrácia — nagypolgárság

Goethe sem Johann Wolfgang von Goethének született. Harminchárom éves korára kapja meg a nemesi címet. Fiatalságát polgárként élte meg. Elsô, teenager verseit, meglehet, ugyanolyan Faber ceruzával írja mint én ezeket a sorokat, mivel a Faber ceruzagyár is akkoriban létesült és Rousseau viszont, meglehet, lúdtollal kínlódja végig a Nouvelle Héloïse-t, mert Franciaországba a plajbász akkoriban még nem érkezett el.

A nagypolgárságról mi többnyire Thomas Mann Buddenbrookja alapján alkottunk képet magunknak. A szabad Hanza városokban, mellesleg, konzulok voltak, akik kereskedtek, mégpedig úgy, hogy beosztottjaikkal ellenôriztették — ebbe mentek tönkre — a be- és kifutó hajórakományokat, melyek a tengereken túlról érkeztek, ha ugyan el nem süllyedtek a hosszú utakon. Az akkori bankok csak „szolid", „méltó" ügyfelekkel álltak szóba. A nagy befektetôk még mindig az arisztokraták, a királyi sarjak voltak, és félôrült hercegekre volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön Bayreuth-ban egy olyan Festspielhaus Richard Wagner operái számára, amelynek kiadásai meghaladták a herceg által épített kastélyok költségvetését is! Innen röppent aztán Németország határain túlra a nagy tragikum életérzete, a megdicsôülésig, eksztázisig dagadó nemzeti pátosz, a borongós északra és a fennkölt múltba merengés. Ezek az operák akkoriban is a felsô tízezerhez szóltak. Késôbb az uborkafára felkapaszkodott újgazdagok (és fôleg azok feleségei) csillogtatták briliánsaikat a páholyokban és unatkozták végig a négy-öt óra hosszat tartó dalmûveket, semmit meg nem sejtve abból, hogy az opera és a zene forradalom születésénél asszisztálnak.

Napjainkban a Wagner-utódok (Richard Wagner egyenes leszármazottai) „a pénz nem számít" felkiáltással, horribilis beléptidíjakkal rendezik meg a fesztiválokat, és A bolygó hollandit például valamelyik tó partján mutatják be, ahol a darab végén Rip van Winkle, az ott felállított daruról, harminc méter magasból ugrik a tó sötét vizébe.

Hogy az opera emlékezetes maradjon!

A Wagner-epigonok szimfóniái 70–80 percesek Bruckner vagy Mahler esetében, és majd csak Richard Strauss kezdi lerázni a béklyókat, és saját utat törni magának a modern zenében.

Addigra azonban a nagypolgárságnak már lassan bealkonyul.

Az ember szereti látni magát

— és szeretné megismerni önmagát. Mivel tisztában van vele, hogy szüntelenül változik, ismerni kívánná ezerarcú lelkét. Még a „görbe tükörben" is elfogadja képét — csak láthassa.

A lélektan, kivált a mélylélektan, meglepôen hamar hódította meg a polgári világot. A belle-époque aranyifjúsága elôszerettel feküdt a „beszéltetô kanapéra", hogy a pszichológus bogozgassa lelkének gordiuszi csomóit. Ilyen alkalmakkor még monokliját is letette, hogy nélküle jobban lásson. Freud professzor jó pénzért fogadta messzi földrôl Bécsbe érkezô pácienseit, és gyakran kiábrándító nyersességgel rivalt rá egyikre-másikra: Nincs semmi baja! Menjen haza! Ezt a mai amerikai pszichiáter három hónapos kezelés után mondaná meg, igaz, sokkal kíméletesebben.

Ez a periódus egybeesett a bakteriológia fénykorával, és az évente felfedezett kórokozók fényt derítettek a nemi betegségek sokaságára. Az ezektôl való félelem és a vele járó kényelmetlenül megnehezült kielégítése a szexuális gerjedelmeknek „lelki" zavarokat okozott a fiatal generáció köreiben, és ez a pszichológusok malmára hajtotta a vizet. A mai fiataloknak még megmagyarázni is nehéz — szabadosságunk éveiben —, hogy egykor léteztek ilyen természetû problémák.

Freud kortársa és kollégája, Adler, nem hiszem, hogy nagyot tévedett volna, amikor kettéosztotta a társadalmat: támadókra és megtámadottakra.

*

Más módja az ember láttatásának: ha színpadra állítják.

A francia irodalom két, drámával kapcsolatos eseményt tart számon: Corneille Cidjének vitáját és Victor Hugo Hernanijának csatáját. Amikor a bemutató után birokra keltek a nézôk. De kérdem, ma, az irodalomtörténészeken kívül, ki emlékszik már az Hernanira? A Cid viszont ritkán hiányzik a klasszikus repertoárból.

1906-ban Frank Wedekind szólítja fel a bécsi közönséget a színpadról: Légy azzá, ami vagy! (Werde, was du bist!) Elég volt a képmutatásból. Mûve, A tavasz ébredése Európa-szerte forradalmat hirdet. (Véletlen, hogy Sztravinszkij Tavaszszentelôje alig öt évvel késôbb kerül bemutatásra Párizsban (?), és utána a közönség üvöltve követeli: Mort à Stravinsky! Halál Stravinskyre! A szerzô kénytelen a vészkijáraton menekülni a megvadult tömeg elôl. Wedekind új fuvallatot hozó darabjához megtalálja az újat keresô zseniális rendezôt, Max Reinhardtot, aki jelentôsen hozzájárul a darab sikeréhez.

Alig egy évtizeddel késôbb, a Nobel-díjas Alexis Carell Ember, ez az ismeretlen címû könyvével rázza meg az európai közvéleményt. Visszatérést javasol a természetes életmódhoz, mint Rousseau tanainak késôi folytatója, csakhogy ô nem filozófus, hanem az élettan professzora, biológus a javából. Nyomában megjelennek a barnára lesült fiúk és lányok, a Tarzan típusú tornászok, és a sportolók mint ideálok. Azokban az idôkben bizonyos társadalmi kategóriák szinte azonos könyveket olvastak. Carell ott díszelgett majd minden fiatal dolgozószobájában, a szexuális felvilágosítást (rosszul) szolgáló Van de Velde Tökéletes házassága pedig a felnôttek ágya közelében. A szemérmes nôgyógyászt sokan olvasták, kevesen értették. Carell legalább érthetô volt. Hitler egyfajta egészségügyi tanácsossá lépteti elô, és amit elméletbôl gyárt, arra, feltételezem, a tudós még álmában sem gondolt tételei megszövegezésekor.

Északi fény

Ahogy minden arab kötelessége, hogy legalább egyszer életében elzarándokoljon Mekkába, úgy jártak az elmúlt századok mûvészei Itáliába. A reneszánsz remekmûvei természetszerûen vonzották a széppel foglalkozókat.

De mi tette oly vonzóvá a borongós északi romantikát?

Mitôl nyert polgárjogot a polgári társadalom könyvtárainak polcain August Strindberg mûveinek megannyi kötete? A cseléd fiának nôgyûlölô, zord, olykor hátborzongató, ma már nagyrészt olvashatatlanul szkizoid írásai?! Vagy Mereskovszkij javarészt misztikus írásai, amelyeket — tudtommal — ma már szintén nem olvas senki. Turgenyev patriarkális hangulatot árasztó regényei legalább nem bizonyultak fárasztóknak, miután az olvasó kitalált a sok Natasa Leonidovna és Masa Stepanova útvesztôibôl. Tolsztoj kötelezô olvasmánnyá vált, és legalább nem ok nélkül tartotta hatalmában az olvasóközönséget, amelyet lenyûgözött zsenije. (Vannak, akik sohasem olvasták eredetiben a Háború és békét — mondták megvetéssel bizonyos körökben.) Ami pedig Dosztojevszkijt illeti, kevesen jutottak túl a Bûn és bûnhôdésen. A színpadról Ibsen (aki nem részesült sohasem Nobel-díjban) szólt a közönséghez forradalmat hirdetve, nôi emancipációt, és tíz színház közül legalább hatban ô volt mûsoron. Még a gyermekeket is Selma Lagerlöf meséivel ringatták álomba...

A Nobel-díjakat legendás aura övezte. A díjkiosztás, irodalmi téren, felhívta a figyelmet kevésbé ismert szerzôkre is, és némiképp irányította az irodalmi ízlést, a közvéleményt. Nézzük meg — az északi vonzás tükrében — az akkori Nobel-díjasokat. 1903-ban Björnstjerne Björnson norvég író kapja meg. Akkoriban is inkább a sznobok olvasták. Az egzotikum varázsával ható Sagák, norvég Colas Brengnonok, egy lelkészivadék enyhén misztikus, múltat dicsôítô alkotásai. Ibsen, a tönkrement, majd a társadalomból kirekesztett nagykereskedô fia, ennek pont az ellentéte: a szeretetben nem részesült, aki „elfelejtett élni", ahogy azt a Deák Tamás által legtöbbre becsült Ha mi, halottak, feltámadunk darabjában állítja. „Wagner és Ibsen uralták a XIX. század derekától kezdve a színpadot. Ami Thomas Mann szerint leginkább összefûzte a két óriást, az a teljesítmény, mellyel mindketten átszellemítették a készen talált mûfajokat: Wagner az operát, Ibsen a társadalmi drámát, mégpedig úgy, hogy valami egészen mást alkottak bennük, mint eladdig elképzelhetô volt e mûfajokban, hasonlíthatatlanul magasabb rendût, tartalmasabbat, nemesebbet. A pesszimizmusuk pedig »a tisztesség borúlátása volt« — szembenézés és (Ibsennél) leszámolás a hazugsággal." 1909-ben kapja meg Selma Lagerlöf a díjat, a melegszívû tanítónô, aki újrateremti az olvasóközönség által hiányolt romantikát, és megalkotja Gösta Berling figuráját és észak Hüvelyk Matyiját: Nils Holgersont.

A Larousse szerint 1916-ban a svéd V. von Heidenstam részesül Nobel-díjban, de hiába lapozom tovább a lexikont, szöveg, címszó már nem található róla. 1920-ban Knut Hamsun lesz Nobel-díjas. Ôt talán a norvég Jack Londonnak nevezhetnénk, és csak idôsebb korának fasiszta beállítottsága vet árnyékot személyére. A norvég Sigrid Undsettel 1928-ban befejezôdik a skandináv Nobel-díjasok sorozata. Undset nôkhöz, többnyire csak nôkhöz szóló regényei a házasság szentségét boncolgatják és túl katolikusok, mint ez a mindenkori neofitákra jellemzô. A mai olvasó számára olvashatatlan írások.

Akarom, nem akarom, de ennek a díjkiosztásnak is van némi manipulációs mellékíze. Szeretném, ha tévednék!...

Kispolgárok — nagykapitalisták

Amit Márai Egy polgár vallomásaiban saját családjáról leír, az a „nagy kispolgár". Apja hivatalnokként jár a bankba, még ha igazgató, akkor is. A kapitalizmus kitenyészti a maga számára olyannyira szükséges, könnyen irányítható emberfajtát, „aki életében soha el nem késett munkahelyérôl", és ezt megkövetelte beosztottaitól is. Hiába lakik hatszobás lakásban, az mégiscsak bérház, nem saját villa; hiába van szakácsnô és szobalány is, hiába zongorázik a ház úrnôje magas szinten, minden a bank fizette állás függvénye. Ha a bank tönkremegy — mindennek fuccs! És mennyire más ez a bank, ahova a földmûves szalmakalapját gyûrögetve kétségbeesetten lép be, mikor már nem lát más kiutat. Mennyire szégyenli, hogy pénzt kénytelen kunyerálni, és milyen megszégyenült a vidéki bank igazgatója, mikor árvíz vagy aszály után kénytelen elvenni tôle talpalatnyi földecskéjét...

A Vanderbiltek, Astorok, Rockefellerek, Fordok mellett az európai Rotschildok útszéli koldusok. Paradigmaváltás történik. Mindenbôl PÉNZ lesz. Mindent pénzzé lehet tenni, mindent meg lehet venni pénzért. Baden-Baden rulettasztalaival Európa középpontjává válik (földrajzilag is az). Hamarabb mint Monte-Carlo és elôbb mint Las Vegas. Asztalainál félelmetesen nagyok a tétek (két szememmel láttam, mert délelôttönként kispénzért mutogatják azoknak, akiket este nem engednének be), hol ülnek asztalhoz az urak ott, ahol a minimális tét 50, 100, esetleg 1000 márka. Mennyi pénze kell hogy legyen annak, aki ilyen tétekben játszik?

*

Mert a kispolgárról van szó, felmerül a szükségessége annak, hogy rehabilitálni kellene a kisembert. Általában a tisztességet. Az elvégzett munkáért kapott fizetséget. A kis titkárnôt, aki nemcsak álmodja, hanem akit végül el is vesz milliomos fônöke!

Rehabilitálni kellene a banalitást, Dreisertôl Courths-Mahlerig. Krimikre van szükség félpengôért, Maigret felügyelôkre, akik mindenre fényt derítenek. Érzelmességre, romantikára mindenkor szükség van, csak mindig másoknak, mindig más-más szinten. Egy nagyszámú, de vékonypénzû tömegnek gyártanak tehát olvasnivalót (ami nem irodalom), csecsebecséket (talmi másolatai egykori talán jó munkáknak), filmeket (amiket Ehrenburg találóan álomgyárnak nevez). Ezt az irányzatot táplálta (szolgálta ki) a színház bulvár darabjaival és a dalszínház operettjeivel. Neveltek egy közönséget, amely ezt igényelte és akit ez az „áru" kielégített, elandalított, feledtetett. Ugyanennek a közönségnek a maradványa jár továbbra is színházba és haragudott meg elôbb Brechtre — mert meggondolkoztatta ôket —, majd Ionescóra, aztán Beckettre, mivel darabjaik nem bizonyultak üdítônek és ritkán érkeztek el a megkövetelt katarzisig. G. B. Shaw — talán elsôként — címezte egyik színdarabkötetét „nem üdítô" (Unerquickliche Stücke) daraboknak, pedig hol voltak ezek a mai sötét, kilátástalanságot ábrázoló, fekete humorú, morbid daraboktól!...

Ugyanezt kapta — magasabb szinten — a koncertlátogató közönség is. A dodekafon zenéhez más fülek szükségesek. Azt nem lehet lehunyt szemmel élvezni, mert még jobban felborzolja az amúgy is nagyon igénybe vett idegeket. A disszonancia kifejezés elveszti értelmét. Lassan, fokozatosan hozzánevelôdtünk ehhez is, sôt, ma már meg sem értjük, mi döbbentett meg akkoriban Bartóknál, Sztravinszkijnél, Sosztakovicsnál vagy Prokofjevnél. Asszimiláltuk „vájt fülünkben" Webernt, Alban Berget, Schönberget. Néha hálásan pislogunk Brittenre vagy Prokofjevre, amiért komponáltak a „kedvünkért" egy Klasszikus vagy Egyszerû szimfóniát. A koncertrendezôk pedig adagolták számunkra a „modern" zenét. Azok voltak többnyire a hangversenyek elsô számai, és sokan csak a második számnál foglalták el bérelt páholyukat.

Valódi sikere azonban továbbra is a centenáriumoknak volt, ahol töményen lehetett Mozartot, Beethovent vagy Brahmsot hallgatni. Nyári emlékeim közé tartozik a New Yorki Every Fisher Hallban elhangzott ciklus: Mostly Mozart, sometime Schubert...

*

A Proletkult szomorú kísérlete megmutatta, hogy nem szabad és nem lehet lerombolni a dolgokat csak azért, mert azok egy „másik" világra emlékeztetnek. Sehol, és a mûvészetekben legkevésbé, nem létezik „tabula rasa", és nem lehet úgy elindulni, mint Edith Piaf sanzonjában — a zérótól. A hidakat már csak azért sem szabad felégetni, mert olykor vissza is kell lépni, és kell hogy legyen hova.

Szórakozunk — szenvedünk

Hírneves múzeumokat látogatva szerte a világon azzal szórakoztam, hogy a képtárak egyik termébôl a másikba lépve, már messzirôl, az ajtóból, az atmoszférából megsejtsem, olasz, spanyol, német, flamand vagy netán orosz környzetben vagyok. Kisebb gyûjtemények esetében (vidéki múzeumokban nincsenek Rembrandtok, Tizianok, Goyák vagy Repinek) ezt nem lehetett játszani, de eléggé biztosan rá lehetett hibázni a kép keletkezésének idôpontjára. És ez meggondolkoztató volt. Mert ha a mûvész a szépben jelenteti meg korának igazát, akkor az egy aktban, egy tájban, egy csendéletben is kifejezést nyer. A plein-air, Barbizon, az impresszionizmus, a fauve, a kubizmus nemcsak elindul valahonnan, de el is érkezik valahova. Esetleg mindenhova. Egyetlen mûvész, a legkonzervatívabb sem vonhatja ki magát hatásuk alól. Ha nem vagyok biztos a dolgomban, akkor tüzetesebben megnézem a vásznat, és látom, hogy a mûvész már ismerte Millet-t, Monet-t vagy Picassót. És akkor már biztosan tudhatom a dátumot, amikor a kép keletkezett, mert kiszámítom idôben a távolságot Párizstól Munkácsy Mihályig vagy akár Grigorescuig.

Zenében is meg lehet mondani mikor komponálták a mûvet. Viszonylagos biztonsággal. A bajok ott kezdôdnek, mikor nem állapítható meg, hol született a mû. Mert az igazán nagyoknál ez mindig nyomon követhetô. Bartók mindenkor magyar zene, Sztravinszkij orosz és Penderecki lengyel. Egyedül csak ettôl válik idôtállóvá egy zenemû.

*

Szûk utcák, fekete falú komor bérházak rossz szellôztetéssel, rossz csatornázással. Rosszul és helytelenül táplált emberek, az ôszhöz, télhez nem megfelelôen öltözve — de cilinderrel. Lábrakap a tbc, és csak a Traviata vagy a Bohémélet Mimijének idejében derítik ki a kórról, hogy fertôzô betegség (1865). Röviddel ezután Robert Koch (1882) egy szál mikroszkópjával felfedezi a kórokozót, de gyógyítani még ezután sem fogják, sôt, még azután sem, hogy Roentgen (1895) képernyôjén megmutatja a képzôdött kavernákat. A Varázshegyen ózondús fenyôillat van, nyugágyas „levegôterápia", de aki oda felmegy, nem biztos abban, hogy élve kerül le. Két világháborút szenved el Európa, amíg felfedezik a tbc gyógyszerét, és csak azután kezd csökkenni (igaz, akkor látványosan) a morbiditás. Ma megint ott tartunk, hogy évente 8 000 000 új beteggel és 3 000 000 halálesettel kell számolnunk a nagyvilágon, és az egykor életmentô antibiotikumra napjainkban a mycobaktérium fittyet hány. A harmadik világban, ahol az esetek 95%-a fordul elô, a tbc okolható minden negyedik elkerülhetô halálesetért. A betegek fele meghal, egy negyede kronicizál és csak másik negyede gyógyul. Ha tekintetbe vesszük azt is, hogy minden egyes beteg 10–15 új esetet produkál-hat maga körül továbbadott fertôzésével, akkor képet kapunk a ránk leselkedô veszélyrôl. Tény az, hogy rosszabbul állunk gyógyítás szempontjából, mint az antibiotikum éra elôtt, és vezetô helyen egész Európában. Szomorú élcsapattá váltunk.

*

A mûvész tolmácsol. Én, az utca embere érzem, tapasztalom, elszenvedem a rámhatások tömkelegét, de mikor ki szeretném fejezni életérzetemet, csak makogok. Tolmácsra van szükségem, aki kifejezi helyettem, de számomra, azt, amit én csak sejtek. Illetve az én festôm, íróm, zeneszerzôm az, aki sejtéseimhez legközelebb áll. Én bízom benne, hogy mûvészem igazat mond, nem próbál átejteni, nem hazudik nekem, hanem, mivel sem pártok, sem anyagi érdekek nem kötik, becsületes tud és mer lenni, nem úgy, mint a politikusok.

A mûvész desztillál, tiszta párlatát adja egy ocsmány fôzetnek, éterét, aromáját, illó olaját köti le mûvében az életnek, és ha ez sikerül neki, olyankor idôtállót, ércnél maradandóbbat alkothat.

Ingmar Bergman napjainkban a film nyelvére fordította le észak borongósságát, mert filmnyelven ezt még nem mondták el. Úgy járt vele mint Debussy impresszionista irányzatával. Az egy Ravelen kívül senki sem tudta folytatni.

Your business is your business, my business is mine, mondják az amerikaiak. Az elmúlt századvég megpróbálta egzotikumként integrálni európai kultúránkba északot — amely kétségkívül szervesen beletartozik —, de Európa levetette, mint egy szûkre szabott felöltôt. Hatása volt, van és lesz, olyan alapon, hogy mi sem múlik/múlhat el nyomtalanul. Az elmúlt század derekán, végén, a „nemzet" fogalma még viszonylag új volt. A nép elsôsorban porosz volt és bajor, csak aztán német, toszkán volt és piemonti, csak aztán olasz, braton és normandiai és csak másodsorban francia. (Meglehet ez nagyrészt még ma is érvényes). Mégis, mára öntudatosan, egyre inkább büszkén és önérzetesen, mindegyik nemzet a maga nyelvén, a maga módján mondja el mondanivalóját, ugyanakkor pillanatig sem tagadva, hogy szerves része a nagy Európai vérkeringésnek.

A mûvészetnek, az igazinak, célkitûzéseiben egyetlen közös vonása kell hogy legyen: az igazat keresni!

Dániel Károly

A címül írt két helységnév, a kalotaszegi Sárvásár és a háromszéki Sárfalva neve hallatán sokan a sár közszóra gondolnak, olyan falura, ahol hajdanában nagy lehetett a sár. Valószínû ez az alapja — vélik — a településnév kialakulásának. A mai ejtés és íráskép azonban csalóka, a két falu nevének nincs köze a sár közszóhoz. Történeti adatok bizonyítják, hogy e helynevekben személynév rejtôzik.

Az ótestamentumi latin saulus névbôl a magyarban elôbb Saul lett, majd a Saul névnek kialakult a Sál változata. Ugyanolyan változás volt, amilyent a paulus esetében is tapasztalhatunk, ebbôl alakult ki a Paul, majd a Pál. A Sul, Sál személynév a középkorban elég gyakran fordult elô, részint személynévként, részint a személynévbôl alakult helynévként. Sorakoztassuk fel e névbôl származó erdélyi magyar helységneveket, ezek történeti adatait.

Ide tartozik a már említett Sárvásár. A név alakja 1391-ben Saluasara, de még 1659-ben is Salvására, és csak 1715-ben tûnik fel a mai Sárvásár névváltozat. Sárfalva nevû falu Erdélyben kettô is van, az egyik Hunyad megyében (1387: Salfalua, 1446: Salfalwa, 1806: Sárfalva), a másik a székelyföldi Háromszéken (1567: Salfalwa, 1602: Sárfalva, 1904: Kézdisárfalva). Már a Ívására meg az Ífalva birtokos személyragos formák is utalnak arra, hogy a helység egy Sál nevû személy birtoka, a sár közszóhoz ugyanis nem kapcsolódhatnak az említett Ívására, Ífalva utótagok.

Vannak olyan erdélyi magyar helységnevek, amelyekben a Sál személynévhez nem valamilyen utótag, hanem a birtokviszonyt kifejezô Íé képzônek régi Íi alakja járult, ezzel fejezve ki, hogy a település a Sályé, Sál, Sály tulajdona, birtoka. Ilyen falunév a mai Biharsályi (1291–94: Sauli, 1913: Biharsályi), a mezôségi Mezôsályi (1377: Sauli, 1453: mezewsali) meg a Ludas melletti Oláhsályi (1379: Sauly, 1461: Saly, 1854: Oláhsályi). Helységnévvé válhatott a Sál, Sály személynévnek kicsinyítô-becézô formája is. Ilyen becenévi forma a Szeben megyei Salkó (1394: Salko), továbbá a Medgyes melletti Sálya (1331: Saal, 1783: salla) falunév.

A középkori magyar névanyagban viszonylag gyakori Saul, Sál korán, talán már a XV. század vége tájától nem tekinthetô a magyar névanyag élô tagjának. S bár több helységnevünk megôrizte e személynevet, olykor azonban a mára már „érthetetlen" Sál megváltoztatott alakját, helyét „érthetôen, magyarázhatóan" a falusi településekre oly jellemzô sár szó vette át.

Murádin László

Emil Constantinescu államfô visszalépése után az INSOMAR Közvélemény-kutató Intézet újabb felmérést végzett. Ebbôl az derül ki, hogy azóta Ion Iliescu népszerûsége nagyot zuhant. A szakértôk úgy vélekednek, hogy Constantinescu visszalépésének az áldozata Ion Iliescu, akinek népszerûsége — Mugur Isãrescu színrelépésével — 41,2 százalékról 34,54 százalékra zuhant. Arra a kérdésre tehát, hogy amennyiben jövô vasárnap lennének a választások, kire szavazna, a megkérdezettek 34,54 százaléka Ion Iliescut, 18,50 százaléka Mugur Isãrescu jelenlegi kormányfôt, 16,27 százaléka Theodor Stolojant, 13,03 százaléka Teodor Melescanut, a Szövetség Romániáért nevû párt elnökét, 9,10 százaléka C. V. Tudort, a Nagy-Románia Párt elnökét, 7,02 százaléka pedig Petre Romant, a Demokrata Párt elnökét választaná.

A megkérdezettek 8,45 százaléka nagyon sajnálja, 10,25 százaléka kevésbé sajnálja, 18,21 százaléka még kevésbé sajnálja, míg 49,24 százaléka nem igen sajnálja, hogy Emil Constantinescu nem indul az ôszi választásokon.

A külhoni állampolgársággal éreznék a Kárpát-medencében élô magyarok a nemzethez tartozást — jelentette ki Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöke is pénteken Nyíregyházán.

Patrubány Miklós szerint a határon túl élô magyaroknak a külhoni állampolgárság jelentené az igazi kapcsolódást. Ez nem azonos a kettôs állampolgársággal, inkább a brit modellhez hasonlít.

A határon túli magyarok nem rendelkeznének szavazati joggal, sem automatikus áttelepülési lehetôséggel. Nem kapnának személyi igazolványt csak útlevelet, amelyet Magyarország uniós csatlakozása után is használni tudnának külföldi utazásaik során.

Az elnök személyes véleménye szerint nem kell tartani sem a tömeges áttelepüléstôl, sem attól, hogy a Kárpát-medencében évszázadok óta magyarok lakta vidékek kiürülnének.

Ion Iliescu, Románia volt államfôje 739 milliárd lejjel tartozik a román hadseregnek — írta csütörtöki számában a România Liberã.

A lap az 1990. évi júniusi bukaresti bányászjárás ügyében lefolytatott törvényes kivizsgálás során feltárt adatokra és felszínre került okmányokra hivatkozva azt írta, hogy tíz évvel ezelôtt Bukarest barbár feldúlása az akkori államfô, Ion Iliescu rendeletei és személyes rendelkezései alapján megszervezett akció volt.

A Zsil-völgyébôl és más bányászmedencékbôl felrendelt bányászok, Brassóból, Galacról és más városokból „segítségül" hívott „civil erôk" 1990. június 14-én, a hajnali órákban pontosan kidolgozott menetrend szerint érkeztek Bukarestbe, ahol egy miniszter vezetése alatt álló fogadóbizottság különbözô fôvárosi katonai egységekben szállásolta el ôket.

Az adott katonai egységekben bakanccsal és különféle ruházati cikkekkel, továbbá egyéb felszereléssel látták el és „állományba vették" ôket. Felszerelésükbôl „csak a kalasnyikovok hiányoztak" — írta a lap. A fôváros feldúlása után a bányászok megtagadták a nekik adott ruházati cikkek és egyéb felszerelések visszaszolgáltatását. Iliescu rendelkezésére ezeket leírták a katonai egységek leltárából.

„Most, hogy bebizonyosodott az akkori kormányzati tényezôk és az úgynevezett civil erôk közötti együttmûködés, Ion Iliescut kötelezni kellene arra, hogy kifizessen 900 millió lejt, amennyiben a hadseregnek akkor a fôváros lakosságát zaklató, pártszékházakat, egyetemeket és lapszerkesztôségeket feldúló és kifosztó »fekete ármádia« állományba vétele került. Az akkori 900 millió lej ma 739 milliárd lejnek felel meg" — hangsúlyozta a România Liberã igazgatója által szignált elsô oldalas cikk.

Egy nappal korábban ugyanez a lap közölte, hogy Iliescu 1992-es választási kampánya számára nemcsak Franciaországból rendelt nagymennyiségû propaganda-nyomtatványokat — amelyeket aztán a vámszabályok kijátszásával vittek be Romániába —, hanem Olaszországból is. Mégpedig Vasile Ionel tábornok, Iliescu volt politikai fôtanácsosa egyik rokonának közvetítésével, akit aztán az ügyben szerepet játszó és üzleti elônyök kilátásba helyezésével „kifizetett" olasz zugüzletelôk megbízásából máig ismeretlen tettesek halálra vertek.

Mugur Isãrescu kormányfô augusztus 1. után dönt véglegesen arról, hogy indul-e az elnökválasztásokon — tájékoztatott Ioan Muresan, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (KDNPP) elsô elnökhelyettese a Jobboldali Erôk Szövetségével (JESZ) és Mugur Isãrescu kormányfôvel folytatott pénteki megbeszélést követôen. Döntése attól függ, hogy a kialakuló politikai szövetség támogatja-e Románia euroatlanti integrációs törekvéseit. A találkozón a kormányfô megköszönte a KDNPP és a JESZ jelen lévô képviselôinek támogatását, de rámutatott arra, hogy mielôtt véglegesen határozna, meg kell gyôzôdnie arról, hogy a választások után az eurointegrácios törekvések valóban a gyakorlatban is megvalósulnak.

A KDNPP vezetôi kijelentették: augusztus 1-jéig tovább folynak az egyeztetések a politikai pártok vezetôivel a jobbközép szövetség létrehozása érdekében, a megjelölt idôpontig a Nemzeti Liberális Párt is egyértelmûen tisztázhatja álláspontját. A parasztpárti politikusok szerint Emil Constantinescu visszalépése után Mugur Isãrescu személye jelenti az egyedüli garanciát arra, hogy az euroatlanti integrációs törekvések nem zárulnak le. Muresan tájékoztatása szerint Ion Diaconescu pártelnök támogatta a leghevesebben annak a gondolatát, hogy Isãrescu legyen Constantinescu utódja.

Theodor Stolojan volt kormányfô sajtónyilatkozatában kijelentette: egy új, erôs politikai szervezet tagja szeretne lenni, amely versenytársa a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának. Stolojan azt is elmondta, hogy jövô hónapban nyilvánosságra hozza: amennyiben ismét részt kíván venni a politikai életben, milyen politkai pártban képzeli el ezt. A volt kormányfô hangsúlyozta: indulása az ôszi elnökválasztásokon, illetve újabb miniszterelnöki mandátum elvállalása a további egyeztetésektôl függ.

Hétfôn kezdôdik a XI. Bálványosi Szabadegyetem a Pro Minoritate, a Rene Radu Policrat és a Jakabbfy Elemér Alapítványok szervezésében. Amint arról korábban tudósítottunk, az idei rendezvény diáktáborral bôvül, ami a résztvevôk számának emelkedését is jelenti. Bencze Tibortól, a tábor szervezési koordinátorától érdeklôdött a Szabadság a tábor programja és vendégei felôl.

Benczétôl megtudtuk, hogy az idén ezer vendéggel számolnak a szervezôk. vagyis az elôzô évekhez viszonyítva megduplázódik a résztvevôk száma. A rendezvény újdonsága, hogy a szabadegyetem mellett diáktábor indul a Kolozsvári Magyar Diákszövetség és a Budapesti Fidelitas bevonásával. A tábor nevében is jelzi a változást: XI. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborként hirdették meg. A diáktábor a szabadidô programok változatosságát és magyarországi elôadók színvonalas koncertjeit is jelenti.

Az idei programot is úgy állították össze, hogy figyelembe vették azokat a témákat, amelyek a közvélemény érdeklôdésének középpontjában állnak az utóbbi idôben, de attól sem tekintenek el, hogy Romániában választási év van.

Az elsô napok témája a centrumpártok együttmûködési lehetôségei. Meghívottak: Kövér László Fidesz- elnök, Horea Mircea Rusu, a Nemzeti Liberális Párt alelnöke, és Ioan Muresan parasztpárti alelnök. Bencze az utóbbi hetekben beindult politikai szövetkezési láz alapján úgy gondolja, hogy a résztvevôk kihasználják majd a táborban adódó egyeztetési lehetôségeket.

Szerdán környezetvédelmi nap lesz. Magyarországról Illés Zoltán, a környezetvédelmi bizottság elnöke, román részrôl Liliana Mara, a környezetvédelmi minisztérium fôigazgatója, valamint Dan Manole egyetemi tanár, Sárkány Endre kutató biológus és Kiss Botond, a Duna-delta szakértô-kutató lesznek a meghívottak.

Csütörtökön kerülnek terítékre a külügyi témák. Németh Zsolt és Eugen Dijmãrescu külügyi államtitkárok a meghívottak. Eckstein-Kovács Péter is részt vesz a délelôtti elôadáson, ahol Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, finnországi nagykövet lesz a moderátor.

A pénteki vendégek Martonyi János külügyminiszter és Mircea Ciumara gazdasági ügyekért felelôs államminiszter lesznek. A téma: gazdaság és/vagy politika. Mint az egyik, a közvéleményt leginkább foglalkoztató téma, a környezetvédelem mellett az egyetemkérdés is napirendre kerül. Meghívottak Pálinkás József és Kötô József államtitkárok, Alexandru Cãlinescu iasi-i egytemi tanár, Mihai Sora volt tanügyminiszter, valamint Tonk Sándor a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke. Moderátor Székely István politológus, a kolozsvári egyetemalapítási iroda koordinátora. Utolsó nap Orbán Viktor miniszterelnök lesz a tábor vendége. A nyugati orientáció a román–magyar kapcsolatok alapja címszó alatt fut a szombati program. A román partner Petre Roman államminiszter, külügyminiszter lesz. Részt vesz még Nicolae Manolescu, aki a napokban mondott le az NLP vezetôségébôl, valamint Markó Béla és Tôkés László. Ez alkalommal várják Adrian Severint is. Moderátor Oplatka András, a Neue Zurcher Zeitung ismert újságírója.

(gál)

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]