2001. április 14.
(XIII. évfolyam, 87. szám)

Egyházi ünnepeinkben az a legszebb, hogy a közeli vagy távolabbi vidékekre elszakadt családtagok újra együtt lehetnek: a nagy találkozások ünnepei ezek. Együtt örülhetünk egymásnak, együtt ízlelgethetjük e napok hangulatát, varázsát, ami életünk semmi mással nem helyettesíthetô színfoltjaivá válnak. A ma már idôs emberek legtöbbször ezekre a családi ünnepekre emlékeznek legszívesebben, és ezt a varázst szeretnék gyerekeiknek, unokáiknak is tovább adni.

Szülôi felelôsség, hogy vallási ünnepeink szépségéhez a gyerekek már zsenge korban hozzászokjanak. Fontosságuk be kell épüljön életükbe, hogy érezzék, tudják: az egyházi hovatartozás nem puszta külsôség, alkalmi dinom-dánom. Ez az erkölcsi tartás alapja, ami fölött a Megváltó ôrködik. Szelleme, megtartó ereje ott van mindennapjainkban, ünnepeink pedig kiváló alkalmat adnak e fenséges közelség újbóli átélésére.

Ünnepelni a legszebb dolog a világon. Az ünnep jobbá, egymás iránt megértôbbé, emberibbé tesz. Arra is ösztökél, hogy jobban odafigyeljünk elesett embertársainkra, ahogyan azt Jézus tette. A tôle kapott szeretetet ilyenkor, ünnepek táján méginkább tovább kell adnunk, hogy mások is átérezzék e csodálatos alkalom hangulatát.

Ehhez kívánok kollegáim nevében Istentôl megáldott húsvéti ünnepeket!

Makkay József

Út az álombeli ôskultúrához
Ünnepi számunk muvelôdési oldalain Feszt László grafikusmuvésszel közlünk interjút.

„A közönséget nem lehet becsapni"
Beszélgetés Airizer Csabával, a budapesti operaház magánénekesével (12. oldal)

Emberi bizakodás Torockószentgyörgyön
Az eddig természetesnek, magától értetôdônek tetszô sok évszázados paraszti világ megtartó rendje immár lassan, de végérvényesen megbomlik. Hogy mi lesz helyette, nehéz megjósolni. (Faluriportunk a 7. oldalon.)

Mikor van húsvét?
Összeállításunkban húsvéti ünnepek és évezredes szokásokról, svájci csokinyuszikról, internetes nyúlpostáról, és lebukott hímestojáscsempészekrôl olvashatnak. (13. oldal)

Legközelebbi lapszámunk, az ünnepekre való tekintettel, 18-án, szerdán jelenik meg.

Apróhirdetési pénztárunk 17-én, kedden reggel 9 órától várja ügyfeleinket.

— Mi az, ami annyira ártatlan, hogy az emberek nem képesek felnôni hozzá?

— A húsvéti bárányfelhô.

*
Helyes locsolási sorrend, kezdôknek: Elôbb a Matildot, aztán a torkot, végül a bokrot!

(öbé)

A tehetséget nem a kiállítások számával mérik. De ha egy fiatal képzômuvésznek rövid egy év leforgása alatt két egyéni tárlatra is futja erejébôl, energiájából és muvészi fantáziájából, arra már ugyancsak érdemes felfigyelni. Annál is inkább, hogy Hangan Barbara a Német Kulturális Központ kiállítótermében teljesen új anyaggal jelentkezett. Munkái formailag és muvészi koncepció szempontjából is a hasonlóak azokhoz, amelyeket annak idején a fôtéri kisgalériában láthattunk, mostani jelentkezésével azonban mintha tovább lépett volna a nem éppen kitaposott úton.

A figurativitás, azazhogy az újfigurativitás jegyében született, nagyméretu, erôteljesen látványközpontú, tekintetcsalogató munkák egyetlen témát járnak körül: a nôi test alakváltozatait mutatják be. A kimeríthetetlen, az örök téma Hangan Barbara „elôadásában" patinásan modern. A reneszánsz szín- és formavilágának harmadik évezredi, szecessziós hangulattal fuszerezett újreneszánszát fedezhetjük fel eme markánsan poétikus vásznakon. A látszólagos ellentmondást a muvész a maga sajátos eszközeivel, könnyeden és természetesen oldja fel.

Az árnyalatokban gazdag, sejtelmesen kifejezô színvilág különösképpen illik ahhoz az összetettséghez, korszeru múltbaforduláshoz, amely olyannyira jellemzi ezt a piktúrát. Muvészi felfogás szempontjából Hangan Barbara is igazodik a kor szelleméhez, a múlt értékeinek az újrafelfedezéséhez és újrafogalmazásához. Teszi pedig mindezt úgy, hogy saját magából, muvészi lényébôl is belelop valamit a munkákba. Innen azok különleges hangulata. S ha elvétve egy-két kifejezôeszköz olykor kissé hatásvadászónak is tunik, az sohsem bántó, s az összhatás feledteti az elhanyagolható részleteket.

A munkák másik jellemzôje a dekorativitás. A muvész maga „öltözteti" fel képeit, a sajátos kereteket is belefogalmazva az alkotásokba. Szép kiállítás, érdemes megnézni!

Németh Júlia

A címbeli szó, a húsvét, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepét, Krisztus feltámadásának ünnepét jelöli. Ekkor ér véget a 40 napig tartó böjt, a húshagyókeddtôl tartó nagyböjt. A hústól való tartózkodást, a húselhagyást követi a „vétel", s ez magyarázza az ünnep magyar elnevezését is, a húsvét szót. A húsvét ugyanis mára már elhomályosult összetett szó, a hús és a vét (= vétel) összetétele; tulajdonképp a húsnak magunkhoz vétele.

Ugyanilyen módon nevezi meg ezt a nagy ünnepet római katolikus szláv terminológiában a horvát és a szlovén nyelv is, mely végelemzésben talán — egy eddig ki nem mutatható — latin és olasz szókapcsolat (carne + assumptio) fordítása volna, miként a magyar húsvét szót is a szófejtô irodalom horvát vagy szlovén mintára keletkezett tükörszónak tartja. Volt, illetôleg van olyan nézet, feltevés is, amely szerint a húsvét a húshagyó mintájára, szláv hatástól függetlenül keletkezett.

Minthogy a húsvét összetétel volta kezdetben jól érzékelhetô volt, az utótag (vét) magas hangrendje miatt a szóhoz régi nyelvünkben magashangú toldalékok járultak (húsvétre), a mai nyelvérzék a húsvét szót nem tartja összetételnek, s mint egyszeru szóhoz, a szó elsô szótagjához igazodva, mély ragokat illeszt (húsvétra). Összetételei: húsvétvasárnap, húsvéthétfô, képzett alakja: húsvéti.

Hogy mi minden lehet húsvéti? Nem csak a húsvéti ünnepkör. Beszélünk húsvéti bárányról, húsvéti nyuszi-ról, húsvéti öntözés, locsolás, locsolkodásról, húsvéti tojásról, húsvéti köszöntôrôl. De hadd idézzek egy néprajzi munkából húsvéti verset is:

Szépen kérem az anyját
Adja elô a lányát,
Hadd locsolom a haját!
Hadd nôjön nagyra,
Mint a csikó farka:
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza?
Szabad-e locsolni?

Murádin László

A moldvai csángók folyóiratának márciusi számában, többek közt, arról olvashatunk Balázs János tollából, hogy a bákói tanfelügyelôk a tanügyi törvény betartásán gondolkodnak. A kiadvány idézi a bákói Desteptarea lapban megjelent, torzításoktól hemzsegô cikket a csángók magyar nyelven való tanításának „képtelenségérôl". Bilibók Jenô a budapesti Csángó bál 2001 címu rendezvényt kommentálja. Gazda László a legnagyobb moldvai magyar települést, Szabófalvát mutatja be — románul. Sylvester Lajos interjúja (Apostolkodni kell...) a Moldvából Sepsiszentgyörgyre került Erôss J. Péterrel készült. Lajtai László Itinerarium Moldaviae címu írása a Csángóföld általa történt felfedezésérôl szól. Olvasható még: Beke Györgynek A székely tanítónô címu elbeszélése (I. rész); Codex Bandinus (az 1646-os Bákó városának társadalmi korrajza V. A. Ureche tollából, románul); dr. Veress Endre: A moldvai csángók származása és neve; Ferenczes István: Moldvának árva népe IV.; Szántó Emese beszélgetése Pascan Margit Sepsiszentgyörgyre elszármazott csángó asszonnyal; Görög Ilona (ballada, csángó változatban); dr. Nagy Jenô: A moldvai csángók öltözete (a nôi öltözet); Csángó Cimbora (gyermekrovat).

Sok szép húsvéti verssel, mesével és még több színes, vagy éppenséggel kiszínezhetô képpel lepi meg a legifjabb „könyvbarátokat" a Szivárvány áprilisi száma. A rangos szerzôgárda, Fodor Sándor, Csanádi Imre, Móra Ferenc, Zelk Zoltán, Tolna Éva és a rajzos kedvu szerkesztô, Müller Kati mellett a kisgyermekek képeslapját rajzaikkal, verseikkel a legfiatalabb muvészek is gazdagították. Ötletes játékok, mondókák egészítik ki és teszik fölöttébb élvezetessé a legújabb lapszámot.

Hetekkel ezelôtt újságcikk számolt be arról, hogy a tudósok végre rájöttek, hogyan is nézhetett ki Jézus. Kemény kutatómunka gyümölcseként jelenik meg emberarca, melyet a BBC egy dokumentumfilm sorozatban ismertetett a közönséggel. Csak nézem, nézem az újság lapjáról reám tekintô arcot. Félelem és kétségbeesés, bánat és megtörtség — egy szenvedô emberi arc. Inkább a beköszöntött évezred félelmeit, nyomorúságát viseli az az arc. Az évszazadokkal ezelôtt valódi Jézus csak némán vitte-vitte keresztjét. És mi nem vagyunk képesek látni igazi arcát. Pedig Ô itt van. Mindig és mindenben: a hajnal lágy fényében a reám mosolygó gyermek pillantásában; a rohanó emberek gyors, de barátságos kézfogásában, az esti órák csendjében, a napi munka után sajgó szemu emberek égre emelt tekintetében. Napjaink ajándékai ezek. Tôle, aki fáradtan, többször is összeesve járta keresztútját. Mindenkiért. Vele vagyok, ha örülni tudok az életnek, velem van, ha fáradtan és csüggedten úgy érzem, már nincs tovább. Ezernyi emberi tekintettel néz szemembe és tanít elfogadni a szeretet és a bánatot. Földi élete eseményei ismétlôdnek újból és újból az emberekben. Ott van azok között, akik pár szóra még összegyulnek. Elég körülnéznünk, s ha önzetlen szeretet él bennünk, meghalljuk: nevünkön szólít. Mint Mária Magdolna egykoron felismervén a feltámadt Krisztust, csendesen és alázatosan kimondhatjuk: Mester. Akkor már számunkra is itt van az élet örvényében, a feltámadásban.

Vasvári Szabó Márta

Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ô Fiában van. 1Jn 5,11

A húsvét a keresztény egyház legôsibb ünnepe, de sohasem kapta meg azt a melegséget, családiasságot, amit például karácsony. Sôt még van egy feltunôbb különbség. A karácsony ma már általános emberi fogalom lett. Olyanok is megülik a béke és szeretet ünnepét, akik egyébként messze állanak a keresztény gondolatvilágtól. A húsvét ellenben kimondottan keresztény ünnep maradt s a kereszténységen kívül nem tudnak vele mit kezdeni. A karácsony misztériumot hordoz: Jézus születését, az emberrélevést. De ennek a misztériumnak megvan az emberi kerete és hordozója: a gyermek, a család, a szeretet keresése, az élet bensôsége.

Húsvétban szinte szédítenek a kozmikus és természetfeletti arányok: az élet, a halál, a bun, a feltámadás, az örök élet. Mi keresztények is úgy látjuk, hogy húsvét nagyon a kereszt árnyékában maradt, illetve hogy a keresztút vezet hozzá. Ha a központban a feltámadás gondolata áll is, akkor is meg kell birkózni a halál ridegségével és az élet miértjének kérdésével. Maga a feltámadás olyan fogalmat fedô szó, amelyre a természetes világban nem találunk példát, ami még inkább megnehezíti megértésünket. Amikor ezt a szót említjük, okvetlenül Isten közbelépésére kell hivatkozni.

Ha karácsonyból kihagyjuk Istent, még mindig megmarad a bájos emberi keret, és mint végsô megalapozást emlegethetjük a humánumot, a mélységesen emberit, amelyet mindnyájunknak tisztelni és értékelni kell. A húsvétot nem lehet csak emberivé tenni. Ha elhagyjuk belôle a misztériumot, semmi sem marad. Nem véletlen, hogy a kereszténység Jézus feltámadásával indult el. Történeti bizonyság ez, hogy az élet végsô értelmét csak a természetfeletti világban kaphatja meg. Az apostolok elôbb Jézus feltámadásáról tanúskodtak, s csak utána fejtették ki tanítását. Ha húsvét nincs, akkor Jézus tanításáról és tetteirôl esetleg maradt volna néhány feljegyzés, de nem lett volna belôle vallás, emberi remény és élô egyház.

A húsvét nem esztétikai hangulatot ébreszt. Aki fest egy madonnát, annak nem kell feltétlenül hívônek lennie. Az anya és gyermeke mindig kedves kép és könnyen kiváltja a tetszô mosolyt. Aki húsvétot akarja megjeleníteni, annak éreztetni kell valamit az élet gyôzelmébôl, az isteni erôbôl, a szellemi értékekbôl és az örök élet békéjébôl. A húsvétnak természetfeletti üzenete van: Isten elénk állt, tisztázta az élet célját és rendeltetését. Isten a názáreti Jézusban bemutatta az erények értékét, az örök igazságszolgáltatást, és fôleg igazolta, hogy komolyan veszi az én-te kapcsolatot, amely adva van az ember személyiségével és a végleges megoldást keresô természetével. Aki a húsvétot ünnepli, az nem függetlenítheti magát az erkölcsi rendtôl. Tudja, hogy feladatai nem ráaggatott terhek, hanem küldetésének kifejezôi, s azokról egyszer számot fog adni. De a húsvét titka mégis több, mint felhívás vagy fenyegetés. Igazolja, hogy életünkben és halálunkban a szeretô Isten kezében vagyunk. Nemcsak azt hirdeti, hogy van örök élet, hanem azt is, hogy ez az örök élet a mi hazatalálásunk. Ott azzá válunk, amivé tettük magunkat és aminek elnyerését Istentôl reméltük. A földi élet komolysága és öröme ebbôl adódik. A komolyságát azért emlegetjük, mert magatartásunktól, lelkiismeretességünktôl függ a cél elérése vagy elvesztése. Örömét pedig azért, mert Isten, az Atya Jézusban nemcsak bemutatta a teljesedés lehetôségét, hanem ôt magát tette meg ennek forrásává.

Ezzel a hittel és Isten ígéretének reménységével ünnepeljük ez évben is húsvétot. Áldjuk és magasztaljuk a szeretô Atyát, aki nem hagy minket elveszni és megsemmisülni a nemlét világában, hanem magához emel az örök élet valóságába, az igazi lét teljességébe.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónak az unitárius egyház, és a magam nevében, áldott húsvétot, boldog ünnepet.

Dr. Szabó Árpád unitárius püspök

Hadakozol. A lágy, a mély
lassan lehúz, lehetsz kevély,
nincs mentôöv már; a siker
— mágikus permet — rád vizel.
Muved, májad csak hordalék,
irtózatod, mint korpa ég;
szegénység-szag: egy falusi
konyhasarok, alamuszi
pókként szövi emlékeit
köréd; elalszol péntekig.
Vasárnap rügyektôl dagad,
s te ott fekszel tovább hanyatt,
nem támaszt fel hit, csak agyad
sodor, mint hordalék-anyag:
világ ellen egy gondolat!
(S a glória? Az elmarad.)
Mindegy: bun, halálos veszély,
amíg a képzeletben él. — — —
De ha se didergés, se dér,
egy pléhkereszt is többet ér.

2001. április 11.

Lászlóffy Csaba

Istennek Népe!

Keresztyén Gyülekezetek!

Bibliaolvasás: 1 Kor 15,12–20

A Korinthusbeliekhez írt levél 15. fejezetében Pál apostol Jézus Krisztus feltámadásáról és annak következményeirôl, hasznáról beszél. Gondolatmenetét kihívással kezdi: tegyük fel, hogy Krisztus nem támadott fel a halottak közül! Lássuk, mit veszítenénk? Ha Krisztus nem támadott fel, akkor teljesen hiábavaló a mi prédikálásunk: akkor 2000 esztendeje lelkipásztorok hiába mennek fel a szószékre, hogy egy halottról prédikáljanak, s gyülekezetek hiába gyulnek össze a templomokban, hiszen a halottkultusz nem adhat élô hitet; akkor hiábavaló, üres, alap nélküli a mi hitünk, akkor nem érdemes hinni, s másokat hozzá hívni, mert mindnyájan egy nagy ámítás áldozatai vagyunk; akkor ostoba az, aki elhiszi, hogy érdemes az égbe kiáltani imádságainkat, mert nincs, aki meghallja, nem érdemes a buneinkre bocsánatot kérni, mert nincs bunbocsánat, s nekünk kell valahogyan meg nem történtté tenni, eltörölni, megsemmisíteni a bunt; akkor az úrvacsorázásunk nem az élô Krisztussal való találkozás, hanem csak halotti tor, emlékezés a történelem egyik nagyjára; akkor nem érdemes az Ô tanítása szerint élni, hiszen Ô is abba bukott bele; akkor nem érdemes erkölcsös életet élni! Akkor érdemes inkább gátlástalanul élni, lopni, csalni, mert úgysem lesz számonkérés; akkor való igaz, hogy nekünk csak múltunk és jelenünk van, de jövônk, az nincs; akkor szánalmas, sajnálnivaló emberek azok, akik Benne hisznek és Ôt akarják követni. Ha Krisztus fel nem támadott, minden embernél nyomorultabbak vagyunk!

Mindezek után viszont Pál apostol diadalmasan kiáltja világgá meggyôzôdését: „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül!" Ha viszont feltámadott, akkor nem hiábavaló a mi prédikálásunk, nem hiábavaló a mi hitünk, akkor érdemes benne hinni és bízni, akkor érdemes gondjainkat imádságban eléje vinni, a törvénynek tükrébe belenézni. Tôle bocsánatot kérni, úrvacsorázni! Akkor érdemes felelôsséggel élni, másokat szeretni, tisztességes, becsületes életet élni, az Ô nyomdokain járni! Akkor biztosak lehetünk abban, hogy munkánk nem hiábavaló az Úrban még akkor sem, ha emberileg nézve talán nincs nagy eredménye. Akkor érdemes az Ô igazságában bízni, a jövôben reménykedni, megaláztatást, acsarkodást, rosszindulatot, szidalmat elviselni: akkor érdemes áldozatot hozni, mert minden áldozat magvetés, amit idôvel bôséges termés követ, s így a mi munkánk nem lesz hiábavaló az Úrban! Akkor lehet, sôt kell mind a feltámadásban, mind pedig a feltámadott Krisztusban hinni!

Húsvét ünnepén kérlek titeket, keresztyén atyámfiai, tegyétek mérlegre, mit veszítenénk, ha Krisztus fel nem támadott volna, s mit kapunk Tôle dicsôséges feltámadása által! Gyuljetek egybe, mind egy seregbe, Ôt dicsôítsétek. Tôle kérjetek bocsánatot, s vegyétek az Ô testének és vérének jegyeit! Ne engedjetek a világ széthúzó erôinek, de érezzétek meg, hogy az Ô testének tagjai vagytok! Adjatok hálát Istennek e nagy csodáért, tudván azt, hogy Jézus Krisztus feltámadása a mi dicsôséges feltámadásunk biztos záloga!

Istennek békessége lakozzék Krisztus által a szívetekben!

Pap Géza püspök

Száz esztendôvel ezelôtt húsvét ünnepe április nyolcadikára esett. A napilapok, köztük a kolozsvári sajtótermékek is illôen megemlékeztek a keresztény világ eme jeles ünnepnapjáról. Az 1879-ben alapított Ellenzék Bartha Miklós lapja, nagy terjedelmu cikket szentel az alkalomnak és ebben Varga János foglalkozik a húsvéti ünnepekhez fuzôdô népszokásokkal.

Húsvétkor címu írásából tallózunk:

Az egész kereszténység ünnepe, talán az egész világon annyi népszokást nem hagyott az utókorra, mint nálunk, hol már megszoktuk a szép húsvét ünnepét, nem csupán a föltámadás, hanem az egyszeru ember örömünnepének is tekinteni.

A megelôzô nagyhét minden napja egy-egy emlékünnepe a nép kegyeletes érzetének, melyek egyházi jelentéséhez hozzáfuzi a nép a saját észjárásának nyilatkozásait. A virágvasárnapi barkaszentelés, melynek szent barkája torokfájást gyógyít —, a nagycsütörtöki Pilátus-verés, aki elítélte a megváltót, a nagypénteki passió és harangvándorlás, a nagyszombati kolompolás melynek csengô hangjára elmenekül a háztól kígyó, béka s minden hüllô, végre a húsvétnapi szentelt sonka, tojás és tormahulladék, mely a szôlôkertektôl távol tartja a jeget, mind elpusztíthatatlan népszokások, melyeken a romlatlan kedély évrôl-évre kedvét leli.

A húsvéti locsolás pedig a kunyhókban és palotákban egyaránt otthonos. A piros tojás épp oly kedves börzsönnyel (kékfa, trópusi festôfa, T. Z.) festve, mint drága szép selyemtokban és mesteri mívu cukorból. S a természet szilaj fia nem kisebb jelentôséggel nyújtja azt választottjának, mint a szalon lovagja szíve bálványának. Ára a megöntözés, itt is ott is. Csak a modor más. Itt szagos vízzel, kicsinyke üvegbôl. Falun pedig a kútnál teli vödörbôl. A megfrissülés, a megújhodás jelentôségével mind a két helyen.

Csak az a kár, ha ez a szép szokás már napról napra marad a gyermekvilágra. Maholnap a húsvéthétfôn csoportokban zarándokló locsolkodó apróság lesz egyedüli fenntartója, mint egyéb száz régi jó népszokásnak.

Ilyen a már kiveszôfélben lévô szokás, a koma-kulacs megsétáltatása, a föltámadott Jézus példája szerint — Emausba. A koma-kulacs csak a formális hívogató szerepét tölti be, mint akár András vincellér, aki vôfélyi vendéghívogató hivatalát teljesíti.

A koma-kulaccsal a legények járnak el házról házra, húsvét keddén, vagy húsvét utáni elsô vasárnapon s meghívandó gazdáknak szavalják el az alábbi verseményt, hogy hát:

— Koma küldi komának, / Húzzon egy jót magának; / Ha jót húzott magának / Küldje odább komának, / s ha nem kéne magának / Küldje vissza komának. Ez pedig a mi laikus nyelvünkön azt jelenti, hogy aki iszik a kulacsból az eljön a vendégségbe, aki pedig el nem jöhet, hát tessék neki a kulacsot is békét hagyni.

Aztán ha a meghívottak egybegyultek, kedélyesen mulatják magukat, hogyan is lehetne, hol jó barátok vannak egymás mellett, jó bor és húsvéti kalács az asztalon.

Mikor az ebéd végeztetik, a fiatalság elpárolog a tágas kertbe, mulatni a maga módja szerint, a borosüvegek körül csak az öregje marad és elkezdi a legöregebb vendég a kedves borozó nótát. A borozgatás pedig folyik, míg valamennyi vendég föl nincs virágozva olyan virággal, ami nem a kertben terem...

Másik népi szokás a békekosár küldözgetés. Ebbe a kosárba egy köztiszteletben álló lány ibolyából, nefelejtsbôl, isten koszorújából köt kis bokrétákat és ezeket küldi kisasszony barátnéihoz, rigmus kíséretében. A bokréta elfogadása azt jelenti, hogy a meghívott hajadon délután ott lesz a szíves meghívónál.

Délutánra aztán tele lesz az udvar jókedvu lányokkal; a legények mint a farkasok a bárányszagra — egyenként elôsompolyognak. Persze ha már itt vannak nem lehet ôket kikergetni, meg nem is bírnának gyönge lányok a legények álnokságával, apródonként, kelve-kelletlenül végre is csak összetörôdnek velük...

A faluhely nem olyan mint a nagyváros, ahol az embernek fél délutánokon keresztül, úgy kell egymástól, illô távolságról farkasszemet nézni és tempóra kikeresni a szavakat, mirôl ott beszélni illik és kell, hogy az ember társasképes legyen. A falun hat, tíz fiatal összejön, nem igen kérdezi egymást illemleckébôl, aki pedig savanyú képet csinál, az üljön a padkára és nézze a többit, hogy mulat. Mindenkinek a mulatság annyit ér, amennyi hasznát tudja venni. Teljesen boldog csak boldogok közt lehetünk.

*
Befejezésül két hír az ezelôtt száz évi kolozsvári húsvétról.

— Tóthfalusi György városi polgár és kenyérsütô mester, ki már több évek óta a Szent Erzsébet Aggház részére, az ottlakó öregeknek kenyeret szállít, azt a szívességet tette, hogy az aggház öreg lakóinak 32 liter jó asztali bort szállított a húsvéti ünnepekre. Hálás köszönet érte.

*
— Kolozsvárt a húsvéti napok szent békéjét fejbeverések és parázs verekedések zavarták meg. Ezekrôl a rendôri naposkönyv több lapra terjedô tudósítást tartalmaz. Az önkéntes mentôknek is sok ingyenes munkájuk akadt a betört koponyák, a bôrön mutatkozó folytonossági hiányok kireperálása körül. Lopások is történtek. Többek között a lombi szôlôpásztor panaszt tett, hogy amíg ô a határt ôrizte, azalatt ellopták az ô kétcsövu puskáját!

Válogatta Tatár Zoltán

Kovács Hajniról több ízben szóltunk már lapunk hasábjain. A 16 éves lány kiváló teljesítményei azonban minduntalan újabb és újabb említést, elismerést érdemelnek. Hajni — mondhatni — napról napra közelebb kerül a sísport nemzetközi élvonalához — s 16 évesen ez bizony nem kis dolog. Azon kevés magyar sportoló közé tartozik, akik hírnevet szereznek városunknak, s akikre büszkék lehetünk. Másrészt csodálattal — és talán egy kis titkolt irigységgel — tekintünk rájuk: honnan az a kitartás, amellyel minden nehézséggel szembeszállnak, s a nehéz hazai körülmények közepette is tartják a nemzetközi szívonalat?

— Az elmúlt idényben, azaz a télen hány versenyen voltál jelen?

— Nyolc versenyen indultam a tél folyamán, a legtöbb esetben szuper G-ben. Ezek többsége ausztriai verseny volt, köszönhetô ez annak is, hogy itthon a hóhiány miatt nem rendeztek versenyeket. Januárban az osztrák Rastadtban, két szuper óriás mulesikáson, februárban a szintén osztrák Sillianban ugyancsak két szuper G-n indultam. Ezek után, február 28. és március 2. között következett a horvátok nemzetközi alpesi síversenye, mulesiklásban, óriás mulesiklásban és szuper-óriás mulesiklásban — a hóhiány miatt ezt szintén Ausztriában, Ihnerkrencesben tartották meg. Olyanok mellett versenyeztem, mint az idei Világ-kupa nyertes horvát Janica Kosztelics, az osztrák Karin Truppe, a szlovén Alenka Dovzan vagy Spela Pretnar. 146 pontot szereztem, s ezzel márciustól az 1254. helyen vagyok a világranglistán.

— Milyen érzés volt ilyen sztárokkal összemérni az erôdet?

— Nekem nagyon tetszik, ahogy Kosztelics sízik. Érdekes volt, ahogy hátranéztem és láttam mögöttem, amint ereszkedik. Jó érzés volt egy versenyen lenni vele...

— Már a nyár óta Ausztriában készültél fel az idényre. Mennyit idôt töltöttél ott?

— Júliusban 20 napot, októberben megint húszat, november-decemberben pedig több mint egy hónapot voltam Ausztriában. Az idén január-februárban voltam kint két hónapot, március elején jöttem haza. Mindenesetre nagyon nehéz volt annyi idôt távol tölteni.

— Gondolom ez nagyon sokba került...

— Igen, nagyon sokba. Nagy részét a család állta, a szponzorok alig pótoltak valamivel.

— Szerinted miért nincsenek támogatók ebben a sportágban?

— Azt hiszem, mifelénk egyáltalán nem ismerik ezt a sportot, és nem érdekel senkit e sportág. Legfeljebb szórakozásnak, kikapcsolódási lehetôségnek tekintik, semmiképpen sem sportnak. Ha pedig a szponzor nem tudja, hogy mire adja a pénzt, akkor nem ad. Egyszóval: nálunk senkit sem érdekel a sí.

— Úgy tudom, a tavaly klubot és edzôt változtattál. Megérte?

— Elôször átmentem a gyerek osztályból az ifikhez, Nagyszebenben voltam egy évet, most pedig csíkszeredai egyesülethez tartozom. Ha nem mentem volna át Csíkszeredába, egy-két hetet síztem volna a télen — annyi ideig volt hó Brassó-Pojanán. Így viszont az idén síztem a legtöbbet.

Az edzôm jelenleg Bónis Ferenc. Nagyon sokat számított ez a váltás. Úgy gondolom, hogy Bónis az egyedüli olyan edzô nálunk, aki tényleg komolyan foglalkozik a tanítványaival, és azt akarja, hogy elérjél valamit. Mert a többi edzô csak kivisz a pályára, felteszi a kapukat, s annyit mond, hogy gyere le, majd megdicsér: jó volt. Most, amíg Ausztriában voltunk, Bónis rengeteget mondott, tanított. Én azt hittem, hogy sokkal jobb vagyok, de rávezetett arra, hogy még nagyon sok hibám van, amiken javítani lehet — sok munkával.

— Általában mennyit edzel napjában?

— Ausztriában napi több mint öt órát edzettem. Éppen csak pihenni volt idônk, még este is 45 percet kellett szaladnunk vacsora elôtt vagy után. Itthon még marad idô néha másra is, bár nagyon sok a tanulnivaló. Most például nagyon nehéz, mert még nem zártak le az elsô félévre, de már itt a második félévi tananyag is. Vakációkban nagyon sokat olvasok, szeretek tévét nézni, a városban sétálni. Teniszezni is nagyon szeretek.

— Nyáron mivel foglalkozik a sízô?

— Szárazedzésekkel — szaladás, tornászás, erôgyakorlatok — tartja formában magát. Az idén júliusban ismét szeretném elkezdeni a téli, havon történô felkészülést, ugyancsak Ausztriában.

— Emlékszel még az elsô síélményeidre?

— Annyi volt... A legnagyobb élményt a külföldi versenyek jelentették. Jugoszláviában, még gyerekként, harmadik voltam az egyik elsô külföldi megmérettetésemen. Arra még ma is emlékszem...

— Néhány sílécet látok a sarokban. Mennyire számít az, hogy milyen a síléc és mennyibe kerül egy jó felszerelés?

— Nagyon sokat számít. Az új lécekkel, amit a szüleim vettek, egészen másképp megyek, mint a régi szlalom-lécemmel. Ugyanakkor minden mufajhoz másféle síléc kell: a szlalomnál minél rövidebb, a lesiklásnál minél hosszab léc ajánlott. Amíg Ausztriában voltam, meg is sajnált egy magyar család: lesikláshoz 2,60 m-es lécem van, én pedig csak 1,60 vagyok. Ôk azt gondolták, hogy kínoz az edzô, amiért akkora léccel kell leereszkednem...

Ami pedig az árat illeti, kötés nélkül 8 millió lej volt a nagyobbik léc. Ausztriában, átszámítva, egy jó léc 20 millió lejbe kerül.

— Vágyad?

— Az, hogy eljussak az olimpiára. Majd gyerekeket tanítanék sízni, külföldön. Ausztriában például nagyon könnyu elhelyezkedni síoktatóként, minden gyereket elvisznek a szülei sízni, s jól is fizetik az oktatókat. Ott egész másképp kezelik a sít...

Az interjú végeztével az apuka noteszt nyom kezembe: július óta ennyibe került a sízés — nyitja ki. Nézem a lap alján az összeget: 90 millió lej. — Ha 60–70 pontig feljön Hajni, a szakszövetség minden költséget átvállal — folytatja. — Jelenleg abban reménykedünk, hogy ad egy jó síbakancsot, mert a régi már nagyon elnyutt.

***

Az interjúban elhangzottakhoz még csak annyit: tavaly Hajni, az Apáczai-líceum X.-es diákja a 2200. helyet foglalta el a Nemzetközi Síszövetség (FIS) által összeállított óriásmulesiklás világrangsorban, így az 1254. hely megszerzése igencsak látványos ugrás. Annál is inkább, hogy az eredményeket a felnôtt kategóriában érte el, holott ô — még két évig — csak junior. Eddig különben négy országos bajnoki címet gyujtött be. Az idei ob nagy esélyeseként indult volna a felnôtt kategóriában, ha nem halasztották volna el hóhiány miatt a megmérettetést decemberre. Mind-ezek tudatában semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy ragyogó karrier áll elôtte, s hogy valószínuleg el is jut az áhított olimpiára.

A kérdés csak az: vajon melyik ország színeiben fog majd versenyezni? Hiszen idehaza nincs sok remény arra, hogy a szerény (pontosabban: nem létezô) feltételek között valóra válthassa álmait. Idehaza ugyanis csak az Eurosport közvetítéseibôl ismert a hóágyú, s így minden hazai felkészülési lehetôség kizárt. Minden tehetséges, jónak számító sízô külföldön edz, hatalmas pénzösszegeket emésztve fel, miközben a szponzoroknak nem éri meg, hogy sízôket támogassanak. A komoly munkát igénylô, veszélyesnek is mondható sportág hazai jövôje pedig ilyen körülmények között nem látszik valami fényesnek: a tehetségek a sok külföldi utazást megunva elôbb-utóbb kint is maradnak...

Balázs Bence

Kolozsvári U–Konstancai Farul 23–6 (15–3). A bajnokság visszavágója biztatóan kezdôdött a diákok együttesének számára: nagyarányú gyôzelmet aratott az egykori bajnok ellen. Petrica Motrescu és Octavian Chiaia gárdáját tulajdonképpen csak a félidôk elején lepték meg a tengerpartiak egy-egy értékesített büntetôrúgással (mindkétszer Crap volt eredményes), egyébként azonban a Farul csak ritkán jutott túl a félpályán.

Erônlétileg sokkal jobban bírták a kolozsvári legények, tolongásban szinte mindig gyôztesen kerültek ki — leginkább említésre méló ebbôl a szempontból a második kolozsvári cél, amelyen a Farul bedobását értékesítette Cristian Podea (a találkozó legjobbja). A többi ponton Domocos (cél), Socaciu (cél) és Sauan (2 büntetô és 1 jutalomrúgás) osztozott.

A hazai csapat: Cerces, Gheta, Socaciu, Valentin Samuil, Popean, Petre (Stupar), Bulai, Domocos, Cristian Podea, Panaite (Marin), Cantor, Dragomir, Teodorescu, Hâmpea összeállításban érte el a sikert. A találkozót a bukaresti Nicolae Chiciu vezette. Egyetlen szépséghibája volt az összecsapásnak — tavaszhoz képest szörnyen hideg idôben játszották le a mérkôzést.

Póka János András

C osztály, VII. csoport
Aranyosgyéres: Sodronyipar–Viktóriavárosi Viromet;

Szamosújvár: Olimpia–Kolozsvári CFR;

C osztály, VIII. csoport
Dés: Désaknai Bányász–Aradi West Petrom;

Arad: Telecom–Kolozsvári U FC és Astra–Dési Egyesülés-Selena;

A Kolozs megyei érdekeltségu csoportok 21. fordulójának további musora: VII. csoport: Dicsôszentmártoni Kémia–Prázsmári Textil és Marosvásárhelyi Gázmetán–Fogarasi Nitramónia; a Tordai Aranyos FC, az Alsójárai Bányász és a Brassói Romradiatoare szabadnapos; VIII. csoport: Élesdi Körös–Szatmárnémeti Szamos, Avasfelsôfalui Avas–Sarmasági Bányász, Zilahi Armatura–Vaskohsziklási Acél és Magyarláposi Lápos–Nagysomkúti Progresul; a Szatmárnémeti Sólymok szabadnapos.

A labdarúgó A osztály hét végi, 20. fordulójának musora:
pénteken: Besztercei Glória–Bukaresti Dinamó (lapzárta után ért véget),

szombaton: Ploiesti-i Petrol-Pitesti-i Arges FC (14 órától élôben közvetíti a Románia 1), Brassói FC–Bukaresti Steaua (17 órától élôben közvetíti a Pro tv), Piatra Neamt-i Csalhó–Bákó MFC, Bukaresti Dinamó–Medgyesi Gázmetán, Bukaresti ROCAR–Galaci Otelul, Suceavai Foresta–Bukaresti National FC és Krajovai Universitatea–Ploiesti-i Astra.

*
Kétévi börtönt kapott Martina Hingis nyakas imádója, aki szerelmével üldözte a svájci teniszezônôt.

A büntetést az amerikai Florida államban lévô Miami egyik bírája rótta ki csütörtökön a horvát származású ausztrál Dubravko Rajcsevicsre. A 46 éves kéretlen Rómeót az esküdtszék már április 4-én bunösnek ítélte a 20 esztendôs, csinos teniszkirálynô szakadatlan molesztálásában.

A hajómérnök végzettségu Rajcsevicset tavaly vették ôrizetbe egy floridai tenisztorna idején. A világon mindenüvé követte Hingist, szerelmeslevelekkel bombázta, telefonhívásokkal háborgatta, és hívatlan vendégként kopogtatott zürichi lakásajtaján. A teniszcsillag azt mondta a bíróságnak, hogy féltette az életét, és több ízben kérte rajongóját, hogy hagyja békén.

Az amerikai bíró figyelmeztette Rajcsevicset, nehogy megint zaklatni próbálja viszonzatlan szerelmének tárgyát. A pórul járt lovag azt felelte, hogy többé hallani sem akar Hingisrôl, mert hazugságokat állított róla a bíróság elôtt. Törvényszéki vizsgálatokon megállapították, hogy Rajcsevics „zavarodott" és kényszerképzetei vannak — írta a DPA.

l Ápr. 16.: Másfél évtizeddel ezelôtt BEK-elôdöntôt játszott a Bukaresti Steaua. Remek játékkal 3–0 (2-0) arányban legyôzte a Brüsszeli Anderlechtet és 3–1-es összesítéssel bejutott a döntôbe. A Jenei Imre vezette román bajnokcsapat a következô összeállításban szerepelt: Duckadam — Iovan, Bumbescu, Belodedics, Barbulescu (Weissenbacher) — Balan, Voica, Bölöni, Bálint (Radu II.) — Lacatus, Piturca. A gólokat Piturca (2) és Bálint lôtte. Döntôbeli ellenfelük a Barcelona csapata volt, amely büntetôrúgások után verte ki a Göteborgi IFK-t.

l Ápr. 18.: Jesse Owens–díjat alapítottak két évtizeddel ezelôtt, 1981-ben, az egy évvel korábban elhunyt, négyszeres berlini olimpiai bajnok, sokszoros világcsúcstartó atléta emlékére. Az odaítélés feltételei: 1. Kiemelkedô sportteljesítmény; 2. Hozzájárulás az egész földkerekség sportoló ifjúsága közötti megértés fejlesztéséhez. A díjra érdemesült elsô csoport Miruts Yefter, etiópiai hosszútávfutó, a moszkvai olimpia 5000 és 10 000 méteres bajnoka, Sebastian Coe, a moszkvai ötkarikás játékok 1500 méteres bajnoka, az amerikai Tracy Coulkins és a szovjet Vlagyimir Szalnyikov úszók, Eric Heiden amerikai gyorskorcsolyázó, Ingemar Stenmark alpesi sízô.

l Ápr. 19.: 40 éve, 1961-ben a hagyományos bostoni maratoni futóversenyt a finn Oksanen nyerte 2 óra 23:29 perccel, az amerikai Kelly és az angol Norris elôtt. m 30 éve, Bukarestben, barátságos labdarúgó-mérkôzésen: Románia–Albánia 2–0. A gyôztes csapat: Coman — Cheran, Olteanu, Vlad, Popovits — Beldeanu, Vígh József — Salceanu (Dincuta), Tataru II., Iordanescu, Florin Dumitrescu (Nastase). A gólokat Iordanescu és Salceanu lôtte.

l Ápr. 20.: 1920-ban, ezen a napon kezdôdtek meg a belgiumi Antwerpenben a világháború utáni elsô, összességében a hetedik olimpia versenyei. Sajnos, nem a megbékélés, hanem a haragot, a gyulölködést jelentette: nem hívták meg a világégésben vesztes úgynevezett központi hatalmakat (Németország, Ausztria, Magyarország, Törökország, Bulgária stb.). Elôször vonták fel az olimpiai lobogót.

l Ápr. 21.: Fennállásának elsô bajnoki mérkôzését vívta 100 esztendôvel, 1901-ben a Ferencvárosi Torna Club labdarúgócsapata. 2–0-s elsô félidôbeli vezetés után 5–3-ra kikapott a MUE-tól. A csapat összeállítása: Procskó — Berán, Gabrowitz — Horn, Békés, Fekete — Braun, Malaky, Pokorny, Kovács, Borbás. A Fradi történetének elsô gólját Borbás Gáspár dr. lôtte.

l Ápr. 22.: 45. éve, 1956-ban, Románia Belgrádban gyôzött a jugo-szlávok ellen! A csapat: Voinescu (Toma) — Zavoda II. László, Apolzan, Szökô — Onisie, Bóné Tibor — Cacoveanu, Zavoda I. Ferenc, Constantin, Alexandrescu, Georgescu, Tataru I. Az egyetlen gólt Cacoveanu lôtte a 87. percben.

László Ferenc

A tavaszi nagytakarítás hagyományát szeretné ismét feleleveníteni a széki tanács. A ház elôtti sánc kitakarítása, a fák meszelése minden széki polgárnak kötelessége, amelynek elmulasztását pénzbírsággal bünteti a községháza. Hogy ezt az elhatározását mennyire komolyan gondolja a helyi tanács, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Sallai János polgármester faluszerte szétküldte embereit: minden háztartásba beszólva, kötelességeikre figyelmeztessék a székieket.

Mindhárom utca végében szemétgödröt készül ásatni a széki önkormányzat, hiszen sáros idôben a mellékutcákat elhanyagoló szemételhordó nem bizonyult megfelelô megoldásnak. Ma egyeztetnek a székiek egy földmarógép bérelésérôl, amelynek segítségével kiásatnák a lassan veszélyes mennyiségben felgyülemlô szemét tárolására alkalmas három gödröt, valamint az állattemetôt. Ugyanakkor a tavaly eladott, jelenleg magántulajdonban lévô sóstó kitakarítása is lehetségessé válna, amely a hajdani fürdô megnyitásához vezetô elsô lépést jelentené. A földmaró bérleti díja óránként 180 ezer lej, s legalább egy hétig kell dolgozzon a faluban. A tanácsosok távlati terve egy úgynevezett „buldotraktor" megvásárlása, amely, bár nagyon költséges (200 millió lej), ellátná a sáncolást, hóeltakarítást, útegyengetést, gödörásást, szemételhordást. Az igen drága tervrôl még nem mondtak le, egyelôre a megvalósítás lehetôségén gondolkodnak.

A tulajdonosoknak visszaszolgáltatott legelôk takarításával, karbantartásával, a kutak megfelelô kezelésével kapcsolatos szervezési tanácsokkal látták el a község elöljárói Szék lakóit a három utca külön gyulésén. Sallai János megcáfolta a Transilvania Jurnalban napvilágot látott hírt, miszerint Széken irtják a visszaszolgáltatott erdôket. Ebbôl annyi igaz, hogy a visszaszolgáltatott közbirtokossági erdôkre érvényes négyévi favágási tilalom ellenére az illetékes szervek jóváhagyták bizonyos személyeknek a favágást, a polgármesteri hivatal pedig, a visszakapott 200 hektár erdejébôl, csupán az iskolának szükséges téli futôanyagkészletét biztosította. A polgármestertôl megtudtuk, rövid idôn belül megtörténik a lakók által közösen használt 700 hektár erdô visszaszolgáltatása is.

K. E.

A református templom harangja hívta be az ünneplôbe öltözött híveket virágvasárnapon, a konfirmáló fiatalok tiszteletére. A templomban a besztercei reformátusok, barátok, csoportban két egymást követô istentiszteleten részesei az 50 fiatal konfirmációjának. A meghitt, bensôséges ünnepen a bibliai gondolatok a harmadik évezred fiataljaihoz szóltak. Akik reményteljesen fejlôdô közösségben élnek: a magyarság érdekeit több egyesület, alapítvány, kiépülô információhálózat és lelkes cselekvô emberek szolgálják.

Mint aki elôször jár Besztercén, istentisztelet után szükségesnek éreztem néhány kérdésre választ kapni. Kíváncsiságom a református egyházközség fôgondnoka, Jakab Mihály elégíti ki.

— Meglepetés volt a nagy számú magyar jelenlevô, a konfirmálók népes serege, hiszen Besztercét fôleg szászok és románok lakta városnak ismertük.

— Körülbelül három-négyezer református, ezen kívül még néhány száz más vallású magyar él városunkban. A reformátusok nagy büszkesége a hét éve elkezdett, és most befejezéséhez közeledô multifunkcionális épület, melyben imaterem, konferenciaterem, 40 diáknak bentlakás, ebédlô, segédlelkészi lakás, 4 vendégszoba lesz. Az építkezést Czirmay Csaba Levente, most már nyugalmazott lelkész kezdte el, és ugyancsak az ô nevéhez kötôdik az egyházi vezetôség fiatalítása. Van már 30 éves presbiter, de többségükben 40 év körüliek, fôként értelmiségiek. Hat hónapja András Péter az új lelkipásztor, aki rendkívül sokat tesz a közösségért, nemcsak egyházi emberként, hanem magánszemélyként is.

— Tudtommal ön sem csak az egyházi életben vállal szerepet...

— A Beszterce Muvelôdési Alapítvány kezdeményezôje, Sárkány Feri bácsi, sajnos, januárban elhunyt, ezután én vettem át a vezetést. Az alapítvány a szórványoktatásra helyezi a hangsúlyt; mikrobusz áll az ingázó diákok rendelkezésére, ugyanakkor 35-40 millió lej értékben szociális ösztöndíjat nyújt besztercei hátrányos helyzetu családoknak. Tesszük mindezt pályázatok segítségével.

Ezenkívül az 1887-ben alapított, 1921-ig muködô, majd 1991-ben újrainduló Iparos Egylet — ma Besztercei Magyar Iparosok Közmuvelôdési Egyesülete — megbízott elnöke is Jakab Mihály. Székházat a városi tanácstól kaptak, ahol a vállalkozók agyesülete, az iparos egylet és a Beszterce-alapítvány szépen megfér egymással.

Az információhoz jutás-juttatás közös logisztikai háttér jóvoltából valósul meg (számítógép, fénymásoló, Internet, tanácsadás). Körülbelül 86 vállalkozó jelentkezett már, ugyanakkor helyet adtak a Láncszem nôegyletnek is, amely szintén használhatja a logisztikát.

— Célunk a továbbfejlesztés pályázatokon, támogatókon keresztül — mondja Jakab Mihály, aki a civil szféra szervezésében, és ennek az egyházi teendôkkel való egyeztetésében hisz, és ezért munkálkodik.

Lukács Éva

A nyugati világ értékei iránti bizalom lassú növekedése most már a közoktatásban is tetten érhetô: az Európa Unió muködtette Leonardo da Vinci és Socrates programok második szakasza iránt ugyanis összehasonlíthatatlanul nagyobb Kolozs megyében az érdeklôdés, mint a program indulásának évében, 1997-ben.

A romániai és a nyugati közoktatási intézmények közötti kapcsolatokat elôsegítô, majd erôsítô, úgynevezett közoktatási európai közösségi projektek 1995-ben indultak be Európában, de Románia csak 1997-ben csatlakozott az iskolacsoportok eurointegrációját elôsegítô Leonardo da Vinci, illetve a nyelvtanárok külföldi tanulmányútjait is finanszírozó Socrates programhoz — tunt ki a megyei tanfelügyelôség soros csütörtöki sajtóértekezletén.

Az elsô szakasz a kétéves késés miatt háromévesre zsugorodott, de Romániában senki nem panaszkodott emiatt, már csak azért sem, mert a pedagógus társadalom rendkívüli bizalmatlanságot mutatott e programok iránt: annak ellenére, hogy az Európai Unió teljes mértékben állta a nyugati kapcsolatok kialakítására irányuló utazások költségeit, 1997–99-ben csak két-három iskola kapcsolódott be a Leonardo da Vinci programba; a Socrates iránt sem volt valami nagy érdeklôdés: összesen hatan használták ki a ritka lehetôséget.

A tanfelügyelôség szakembere, Eugen Bogdan azzal magyarázta a jelenséget, hogy az iskolák zömében az évtized közepén még komoly gondot jelentett a tanári kar idegen nyelv ismeretének hiánya, és ez — a szegényes informatikai felszereltséggel együtt — komoly akadályt gördített az esetleges érdeklôdôk elé. Hogy ez a „szegénység" mennyire nem jellemzô már Kolozs megyére, azt az említett programok második szakaszára (2001–2006) eddig feliratkozottak száma jelzi a legszemléletesebben: 21 iskola jelentkezett a Leonardo da Vincire, 22 tanár a Socratesre.

Országos szinten Kolozs megye a negyedik helyen áll ezen a téren, Bukarest, illetve Dolj és Szeben megye mögött. Dolj megye feltunôen jó beiratkozási arányaival és elôkelô „helyezésével" kapcsolatban Eugen Bogdan azon magánvéleményének adott hangot, hogy valami nem stimmel a dologgal, mert Doljnak összehasonlíthatatlanul kisebb a közoktatási potenciálja, mint Kolozsvárnak és környékének. — Kolozs megye negyedik helyezését akkor lehet reálisan értékelni, ha számot vetünk azzal a valósággal is, hogy az ország 42 megyéjébôl 21-nek egyetlenegy jelentkezôje sincs az EU-programokra — figyelmeztetett Bogdan, aki a nyugati diák-, illetve tanárcsere akciók tanulságaival kapcsolatban megjegyezte: a külföldi továbbképzô tanfolyamok nem minden esetben szolgálnak újdonsággal a romániaiak számára. A tanfelügyelô elmondta: az egyik belgiumi továbbképzô alaptémája az idegen nyelvek elemi osztályokba való bevezetésének kérdésköre volt, és ott kiderült, hogy Románia már jó néhány évvel ezelôtt sikeresen meg is oldotta ezt a kérdést.

A két programnak európai szinten is nô az ázsiója: a második szakaszra 1,8 milliárd ECU-t különítettek el.

Szabó Csaba

Magyar ifjúsági ház felépítését tuzte ki célul az RMDSZ kisbácsi szervezete. Deák Ferenc RMDSZ-elnök a Szabadságnak elmondta: az ingatlan mintegy 80 négyzetméteres területet foglalna el, amelyben klubhelyiség, gyulésterem és könyvtár kapna helyet. A becslések szerint az építkezés körülbelül 400 millió lejbe, valutában 14 500 dollárba kerülne.

A húsz alapító tag anyagi hozzájárulásának köszönhetôen az épület alapját várhatóan már április végére, május elejére letehetik. A további munkálatok elvégzéséhez a kisbácsi magyar lakosság, a magyar történelmi egyházak, az RMDSZ országos és megyei szervezetének, civil szervezeteknek, vállalkozóknak, külföldön élô kisbácsi elszármazottaknak a támogatására számítanak.

Amennyiben jónak találják a kisbácsiak elképzelését, és segíteni szeretnének, adományaikat a következô címre juttassák el: Deák Ferenc, Baciu, 3458, Str. Principala 529. vagy a 459011405001-es folyószámlára, Banca Comerciala Româna S. A., SUC. Jud. Cluj, Str. Gheorghe Baritiu 10/12.

P. A. M.

Sokkal jobb mint négy és fél évvel ezelôtt. Erre a következtetésre jutott Zeng János alsó- és felsôszentmihályi RMDSZ-tanácsos és volt polgármesterjelölt. Az elöljáróval folytatott beszélgetés folyamán megtudtuk, hogy az elôzô mandátumban a helyi RMDSZ-nek nem volt egyetlen képviselôje sem, mivelhogy a tanácsosi listát nem adták le idôben a választási bizottságnak. Most viszont a magyarokat képviselôk száma 5, ebbôl 3 szentmihályi, 1–1 mészkôi és sinfalvi, amely megerôsíti, hogy községi szinten az RMDSZ a legerôsebb párt.

A polgármesterjelölteknél is Zeng János volt a legesélyesebb a kulisszákban végzett játékok során és az NLP (Nemzeti Liberális Párt) „közremuködésének" köszönhetôen nem lett RMDSZ-színekben járó polgármestere Szentmihálynak. Néhány hónap után is nehéz diónak számítanak az RMDSZ képviselôi és ez pozitívumként hat, ugyanis a tanácsban konstruktív hangulat uralkodik. Az idén az elsô alkalommal ünnepelte meg a magyar közösség március 15-ét, és kialakulóban van, ugyancsak az RMDSZ szervezésében egy kórusfesztivál is külföldi meghívottakkal, majd közös szervezésben az EMKÉ-vel május 27-én Mészkôn sor kerül Balázs Ferenc születése 100. évfordulójának megünneplésére.

Más vidékhez hasonlóan itt is a földgondok a legnagyobbak, a törvények alkalmazásának elmaradása vagy nem megfelelô alkalmazása miatt. Mivel Torda szállítási vállalata felmondta a szolgáltatást, ez év folyamán a szentmihály polgármesteri hivatal két buszt vásárolt, emberibb körülményeket teremtve Szentmihály és környéke lakosainak számára. Ugyancsak gyôzelemként könyvelhetô el a földgáz bevezetése Mészkôre, az itt lévô híd megjavításához szükséges pénz megszerzése a megyei tanács, valamint a tordai Cementgyár közremuködésével.

A jövôben a tanács Sinfalva vízellátását oldaná meg, valamint Szentmihály csatornahálózatát szeretné megépíteni.

Szász Attila Hunor

A község fejlesztési stratégiájának kidolgozására került sor a múlt hét végén lezajlott tanácsülésen. Ez a 2001. és 2003. közötti idôszakra vonatkozik, és gazdasági, társadalmi, illetve infrastrukturális kérdésekkel foglalkozik — nyilatkozta lapunknak Fekete P. P. János polgármester.

A terv gazdasági része a munkanélküliség csökkentését, a befektetôk vonzására vonatkozó elképzeléseket, a jelenleg muködô cégek tevékenységi körének bôvítését, valamint a mezôgazdaság fellendítését irányozza elô. Egyik legfontosabb terv egy vállalkozásfejlesztô „inkubátor" létrehozása. Ennek keretén belül muködne a kereskedelmi kamara, a munkaügyi hivatal, valamint a munkaerôelosztó ügynökség kirendeltsége. Az itt muködô irodákban titkársági, jogi tanácsadói, illetve könyvelôi szolgáltatásokat ajánlanak majd fel a község területén tevékenykedô cégeknek. Bár az irodahelyiségeket már kialakították, még beletelik egy-két évbe, amíg az épületet használatba adhatják. Ugyanakkor több mint kétmilliárd lejbe kerülhet a szükséges berendezések megvásárlása, amit a tanács az érdekelt cégek hozzájárulásával kíván beszerezni.

A polgármester arról is beszámolt, hogy két-három hónapon belül digitális telefonközpont létesülhet, ami a község infrastruktúra-fejlesztésének részét képezi. A tervek között szerepel az is, hogy valamelyik bank fiókot nyisson a községben. Fekete P. P. János reméli, hogy néhány hónapon belül a helység vízkérdése is megoldódik, vagyis sikerül a vízhálózatot rendbetenni, és állandósítani az ivóvízszolgáltatást.

A tanácsülésen sor került a község társadalmi gondjainak megtárgyalására, és javaslatok születtek a problémás családok, az elhagyott gyerekek, a szegények megsegítésére. Az egészségügyi szolgáltatással is gondok vannak, mivel a távolabbi falvak lakói a rossz útviszonyok miatt nehezen és késôre jutnak el az egeresi orvosi rendelôhöz, mondta a polgármester. Hozzátette, sajnos a községhez tartozó iskolák, rossz állapotuk miatt nem kapták meg az egészségügyi engedélyt. Ezek tatarozására és korszerusítésére több mint kétmilliárd lejre lenne szükség.

Valkai Krisztina

Egy élni akaró falu
Olyan csodálatos tavaszi idô fogad Torockószentgyörgyön szombat délelôtt, hogy kételyeim támadnak afelôl, egyáltalán otthon találok-e valakit... Nagyenyed felôl jövet, a falvak szántói hemzsegnek az emberektôl: mindenki vet. A tévé- és rádióhíradók napok óta esôvel riogatnak, így nem véletlen, hogy a gyönyöru napos idôjárás ilyenkor, tavaszi hajrá idején aranyat ér a falusi ember számára. A torockószentgyörgyi határban is hasonló a helyzet, de ahogy szétnézek a gondosan elôkészített magágyakon, látom, itt már a vége fele jár a vetés. A leírhatatlanul rossz, hatalmas gödröktôl éktelenkedô aszfaltútat szinte észre sem veszem, annyira meglep a látvány: a házak végében Magyarországon megszokott falusi kép fogad, tucatnyi helyen feszesen kifeszített fóliasátorral. Amikor néhány évvel ezelôtt még itt jártam, egy-két nagyobb fóliasátor feszengett a Szakács családnál, akik messze földön ismert virágtermesztôk hírében álltak. Úgy tunik, azóta többen rájöttek, hogy a külterjes, kevés pénzt hozó szántóföldi növénytermesztés helyett, ha meg akarnak élni, át kell nyergelni intenzív kertészetre.

A kocsit tépô, iszonyatos út egyre gyakrabban késztet megállásra. Mielôtt komolyabban el kezdenék nézelôdni a faluban, gondolom, betérek az unitárius lelkészhez. Sándor Bálint egykori lelkész néhány éve nyugdíjba ment és visszaköltözött szülôfalujába. Sokszor megfordulunk itt annak idején, gyakorta kirándulóként, Csegez felôl, csodálatos hegyi ösvényeken érkezve a Székelykôhöz. Ezúttal hiába nyomom le a mindig nyitva álló parókia kapujának kilincsét, mert az meg sem moccan: olyan, mintha az ajtó be lenne szegezve. Valami rossz érzés kerít hatalmában, olyan, mint amikor az ember elveszít valamit, talán végérvényesen. Öreg mamóka kiváncsiskodik át a szemközti háztól, és készséggel mondja: a fiatal tiszteletes Amerikában van, a parókián már nagyon régóta nincs senki... Tudom, persze, hogy régi lelkészismerôsöm rég elköltözött, de azért kicsúszik a számon a neve, mire a néni együttérzôen megjegyzi: talán két éve annak, hogy meghalt, s rövidesen a felesége is követte. A faluból is voltak a temetésén.

A torockói polgármesteri hivatal egykori alpolgármesterét vélem felfedezni felénk tartva, amint ott állok a vakító napsütésben, tanácstalanul, mire a néni megszólal: éppen jókor jön a gondnokunk, Györke András. Hirtelen megörülök a találkozónak, s néhány perc múlva, amikor a harangozótól elôkerül a kapukulcs, a diskurzust benn folytathatjuk a házi varrottasoktól dúskáló templom huvösében. Ritka lelkes ember vendéglátóm: megállás nélkül magyaráz, mindenrôl, amit hallani akarok. Hat éve gondnok, de mint mondja, az újabb választásokon szívesen átadná a stafétabotot. Sok a munka, és ô úgy szereti, hogy amit elvégez, annak látszatja legyen, a félmegoldásokat nem szereti. Valóban, olyan ez a parókia a lelkész távollétében is, mint a naponta gondozott, gyönyöru tájház. A kertben a falubeliek már elveteményeztek, hogyha nyár végén fiatal papjuk visszajön amerikai tanulmányútjáról, hát legyen téli zöldsége, gyümölcse.

Fenn a toronyban, ahogy kinézek az alattunk elterülô falura, az egykori alpolgármestert és a mostani tanácsost is kérdezem: milyen a közhangulat, hogyan boldogulnak az emberek? Györke András summásan megjegyzi: mindenki dolgozik, végzi a munkáját, él a falu. Nem szeretne a községközpontra, Torockóra panaszkodni, de érzem, hogy nem a legjobb a kapcsolat közöttük. A régi, ismerôs gondok ugyanazok: a közpénzek zöme ott marad, még akkor is, ha az új helyhatósági választások után immár torockószentgyörgyi a polgármester. Többen is mondták kolozsvári ismerôseim közül, hogy a két falu közötti különbség egyre nyilvánvalóbb: Torockószentgyörgy egy életerôs, gazdálkodni akaró magyar közösség, Torockó viszont az elöregedô és csupán a múltjából éldegélô település. Állandó a versengés közöttük. A torockószentgyörgyiek azonban nem hagyják magukat, és ez meglátszik a faluképen. Unitárius, református és római katolikus templomaik példásan gondozottak, a faluban több, mint hatvan traktor van, tucatnyi gazda foglalkozik intenzív virágtermesztéssel, sok a szarvasmarha (több portán 4–5 nagyállat is van)... Györke András szerint a falunak is részesülnie kellene a Torockón virágzó faluturizmusból, ehhez azonban további összefogásra van szükség, hogy a vendégsereget ide tudják csalogatni. Legnagyobb gondjuk a járhatatlan út: megjavítására évtizedek óta nem kapnak pénzt a Fehér Megyei Tanácstól. Sok próbálkozás volt eddig, ígéret még több, de azzal maradtak. A polgármesteri hivatal távolról sem rendelkezik annyi pénzzel, hogy legalább a falu területén kijavítsák a járhatatlan aszfaltot. Úgyszintén pénz kellene a vezetékes vízhálózat gyors bôvítésére, mert amióta megszaporodtak a virágtermesztôk, a fél falu víz nélkül maradt. A tanácsos azt szeretné, hogy a vállalkozók saját költségükön építsenek ki egy külön vezetékrendszert, amivel a virágfarmokat és a magántejgyárat látnák el vízzel, hogy az egyszeru gazdaemberek ne hozzák vedrekkel hetedhét szomszédból az ivóvizet. Ötletét a polgármesteri hivatal is felkarolja, amely viszont érthetôen igen körültekintôen kezeli a kisvállalkozókat, hiszen a község számára létfontosságú, hogy ezek a vállalkozások megerôsödjenek, és minél több helyi fiatalt foglalkoztassanak.

A messze földön híres tejgyár
Kisvállalkozóból szerencsére nincs hiány Torockószentgyörgyön. Szakács Nimród tejüzeme itteni mércével akár közepes méretu vállalkozásnak is tekinthetô, hiszen messze túlnôtte már a falu és a megye határait. Portáját könnyu megtalálni, hiszen közel a falu központjához jókora épület és kocsiktól tarkálló udvar jelzi a tejüzemet. Az udvar mélyén hatalmas gödörben Szakács Nimród éppen hegeszt, körülötte mindenhol munkások: betonöntés készül, a földalatti hutôkamrák falait öntik. Elôbb azonban a leendô elektromos rendszer földelését készítik elô, amit a gazda személyesen irányít, nehogy emberi mulasztás miatt majd betont kelljen törni, ami mifelénk igen gyakori megoldás. Fiatal vendéglátóm a váratlan újságírói látogatásra szünetet ad embereinek, és felkísér a cég emeleti irodájába Ausztriából érkezett vállalkozó barátjával, Takács Simonnal. A kellemes, városias környezetben kávé mellett beszélgetünk közös dolgainkról. Ez a találkozás is immár sok éve készül, annál is inkább, mert Szakácsék tejgyára Kolozsvár sajt és túró ellátásában is fontos szerepet játszik. Ritka jól menô tejfeldolgozó vállalkozás, ami a hasonló próbálkozások csôdbemenetele ellenére napról napra jobban fejlôdik. Magától adódik a kérdés: mi a siker titka?

— Amióta 1995-ben beindultunk, nagyon sok nehézségen, hivatali zaklatásokon mentünk át, de valamennyit kibírtuk. A legnehezebb periódus az volt, amikor egy-egy nagyváros piacát hódítottuk meg, és ilyenkor a helyi nagy tejfeldolgozó vállalatok nyomására nyakunkba szakadt az állategészségügyi hivatal, a rendôrség, a közegészségügyi hivatal, a pénzügyôrség és minden más elképzelhetô állami ellenôrzô intézmény „küldöttsége". Állandóan ellenôriztek, vizsgáltak éjjel-nappal, a leglehetetlenebb idôszakokban, hogy valamibe beleköthessenek. Amire ôk nem számítottak, az az volt, hogy én elôre sejtettem mindezt. Tudtam, hogy ha a nagy cégek vizeit megpróbálja a kisvállalkozó zavarni, annak elôbb-utóbb leharapják a fejét. Hát az enyémet nem sikerült. Kezdettôl fogva betartottam mindenelôírást, az utolsó banit is idejében kifizettem az államnak, a minôséget pedig fôállásban alkalmazott, jól képzett állatorvossal és élelmiszeripari technológussal biztosítottam. Az egymást érô ellenôrzések soha nem találtak a termékekben hibát, így aztán rendre elmaradoztak az ellenôrök, és elfogadták azt, hogy Torockószentgyörgyön egy olyan tejipari magánvállalat muködik, amelyik minden törvényes élelmiszeregészségügyi és pénzügyi elôírást betart. Ez lenne a cég sikerének egyik titka, de talán nem a legfontosabb — mondja vendéglátóm. Rögtön hozzáteszi: a másik nagy titok az alkalmazottak állandó felügyelete. Mivel családi vállalkozásként muködnek, távollétében a felesége tartja szemmel az immár 12 alkalmazottat.

— Idehaza az a legnagyobb gond, hogy az alkalmazottak legtöbbször nem képesek önálló, ellenôrizetlen munkavégzésre. Ez a több évtizedes kommunizmus átka, és még sok idô fog eltelni ahhoz, hogy változzék az emberek mentalitása. A vállalkozást úgy szerveztük meg, hogy a családnak mindig mindenrôl tudomása legyen, így nem érhetnek meglepetések — fogalmaz vendéglátóm.

A gyár fôleg sajtot, burduftúrót készít. A nyári tehéntejbôl készült sajtokat olykor több hónapig érlelik, mert télen van igazán jó ára a terméknek. Hetente háromszor is több tonna áru indul el a faluból Kolozsvárra és Erdély más nagyvárosai fele. A feldolgozásra kerülô tejet több, mint 250 km-es körzetbôl vásárolják fel: ennyit fut le a tejeskocsi Enyed környékén, hogy a gyár jelenlegi 3 ezer literes napi tejszükségletét fedezni lehessen. Ennek jelentôs része azonban Torockószentgyörgyrôl származik, ahol a biztos felvásárlás igen fellendítette az állattartást. A tulajdonos joggal lehetelégedett, hiszen amit fiatal kertésztechnikusként annak idején megálmodott és a szülôk és barátok kölcsönpénze révén felépített, az 6 évvel az indulás után olajozottan muködik.

A környék nagybefektetôje, az osztrák vállalkozó
Takács Simonnak, a messze földre kényszerült gyerekkori barátnak is hasonló a véleménye. Ô maga egy olyan osztrák kereskedôvállalat társtulajdonosa, amelyik több millió schillinget szeretne a környéken befekteni. Mindenekelôtt Torockón alakítanak ki egy korszeru vendéglôt több helyiséggel, ahol szórakoztató központot is építenének. A vállalkozó nagy fantáziát lát az itteni befektetésben, hiszen az elmúlt esztendôben több, mint hatvanezer turista járt Torockón. A vendéglô együttmuködne a falusi turizmusra berendezkedett vendéglátó gazdákkal. Másik vállalkozásuk, a több, mint 1,8 millió schillinges beruházásként felépülô nagyenyedi új kenyérgyár, amelyik a várost és a környezô falvakat látná el kiváló minôségu kenyérrel. De vendéglôt nyitnak Kolozsváron is az elit réteg számára. Elképzelése szerint 10 egymástól független vállalkozást finanszíroznak meg, mert nyugati tapasztalataik szerint ebbôl rendszerint 3 fut be, az hozza majd az igazi bevételeket. Takács Simon úgy érzi, már érdemes Erdélyben vállalkozni: a mai nehézségeket kitartó munkával, komoly hozzáállással, odaadással le lehet gyôzni. Mindketten azt vallják: a vállalkozó feladata az, hogy a profit egy részét környezetére fordítsa, könnyebbé tegye a falubeliek boldogulását. Ez közösségi programok támogatásában nyilvánul meg. Vendéglátóim különben úgy értesültek, hogy idén végülis elkezdôdik a két falun átvezetô muút rehabilitációja, ami nagy segítséget jelentene a turizmus számára.

Jól jövedelmezô váltás lett a virágtermesztés
A virágtermesztôk a bôség zavarát idézik elô bennem: annyian vannak, hogy nehéz eldöntenem, kihez is kopogtassak be. A Szakács-farm példája ragadós volt. Az emberek hamar rájöttek, hogy váltani kell a hagyományos földmuvelésben, és olyan terményekre van szükség, amit jó eséllyel lehet értékesíteni, jó áron. Erre a virág bizonyult a legjobb üzletnek, azért is, mert többen elvégezték a csombordi mezôgazdasági szakiskola kertészeti szakát. A váltás behozta a hozzá fuzött reményeket: Torockószentgyörgy messzi városok virágkereskedôi számára is állandó beszerzési lehetôséget jelent. Akinek nincs kiskocsija, az kisebb, de mégis elfogadható áron helyben eladhatja vágott virágait. Ezek egy részét tél végétôl futött fóliaházban termesztik, de a kardvirág már szántóföldi szabadtermesztésben is jó pénzt hoz.

Végülis úgy döntök, hogy Nagy Sándorékhoz kopogtatok be, ahol az egész család fôállásban virágtermesztéssel foglalkozik. Nagy Miklósné, a Nagy család kisebbik fiának felesége nemrég költözött a portára, ô a falu óvónôje. Rögtön szól, hogy a virágos ügyeket inkább anyósával, Nagy Sándornéval beszéljem meg, mert a szakmához igazából ô ért. A kert- és a fóliasátorszemle után a patyolattiszta konyhában beszélgetünk. A férfiak ilyenkor éppen piacon vannak, hiszen virágvasárnap elôtti szombat van, amikor nagy a keletje a vágott virágnak. A kiskocsit és az utánfutót megtöltik áruval, azzal járnak le rendszerint Nagyenyedre, de amikor nagy a felhozatal, Kolozsvárra is eljönnek. A virág a hazai szegénység közepette fôleg szezonáru, így aztán nagyon kell érteni a szakmához, hogy elôre kiszámítsák: március 1 és 8, virágvasárnap, a két Mária nap, illetve tanévzáró és tanévnyitó idejére teljes pompában díszelegjen az éppen menô virágfelhozatal. Nagyéknál azonban még a rendszerváltás elôtti évekre nyúlik vissza a kezdet, amikor kardvirággal, tulipánnal, nárcisszal kezdtek el piacolni. A kilencvenes években már sikerült megvásárolni a teljes gépparkot, ami nyilván nagy segítséget jelentett a vállalkozás bôvítéséhez. Különben a módosabb gazdák szinte kivétel nélkül megvásárolták a szükséges erôgépeket a teljes gépparkkal. A fóliasátrakban mindenhol ROBI-kistraktorok zúgnak. Ilyen méretu termelést kézi eszközökkel nem gyôznének a gazdák.

Jó pénzt hoz a mák is. Tavaly a szárazság ellenére igen szép termés volt, a sütödék vásárolták meg a felkínált termést. Nagyék úgy érzik, a mezôgazdaságból tisztességesen meg lehet élni, ha olyan az ember hozzáállása. Ha azt termeszt, amit el lehet adni.

A juhásznak jól megy dolga?
Torockószentgyörgyön a virágtermesztés mellett az állattartás is jól jövedelmezô üzletággá vált az olyan gazdák számára, aki nyilván nem egy-két szarvasmarhát tartanak. A juhászattal már lényegesen kevesebben foglalkoznak: mindössze két családnak van nagyobb állománya, ôk azonban több száz birkát tartanak. A Gergely család az egyik, ahol a porta minden talpalattnyi helye juhászatról árulkodik. Nyilván sok ember számára nem a legkellemesebb foglalkozás, de aki ezt szereti, az nem tudná másként elképzelni az életét. Odahaza Gergely Erika asszonyt találom kisfiával: az ura a Székelykô alatti köves legelôn van az állatokkal. Mint mondja, 90-tôl tartanak juhat, ô az aranyosszéki Kövendrôl már juhászcsaládba jött férjhez. Tavaly 200 birkájuk volt, ami sok- sok bosszúságot is okozott.

— Nehéz a juhászatból megélni — panaszkodik a fiatalasszony — A gyapjút tavaly aprópénzért adtuk el, csakhogy vigyék. A bárányokat mindig ôsszel szoktuk eladni, mert akkor nagyobbak, több pénz jön belôlük, nyáron pedig szépen nônek a legelôn. Annyi a jövedelmünk, amit akkor kézbe kapunk. Tavaly 93 bárányt adtunk el, de sajnos ez volt az utóbbi évek legnagyobb vesztesége. Ma sem értem, hogy tudtak ilyen csunyán átverni. Egy vajdahunyadi vállalkozó jött kocsival felvásárlóként, és viszonylag jó árat ígért az állatokért, de nem tudott azonnal fizetni. Mégis örültünk neki, hogy nem kell vásárokba járni, napokat cipelôdni ennyi állattal. Hát ez lett a vesztünk. Azóta sem láttunk egy banit sem az állatokból. A rendôrségen azt mondják, hogy Vajdahunyadon kell ôket perelni, de amikor meghallottuk az ügyvédi összeget és az akár több éves pereskedés bizonytalan kimenetelét, beletörôdtünk a csapásba. Idén újrakezdtük egy nagy tanulsággal: nem lehet, nem szabad a felvásárlóba megbízni, mert ebben az országban a termelôt a törvények nem védik...

Gergely Erika hangjában mégis ott van a torockószentgyörgyi emberre oly jellemzô bizakodás, a tavaszi újrakezdés optimizmusa. Az a bátorság, amit lépten-nyomon látni az itteni gazdák szemében, gesztusaiban.

Meggyôzôdésem, hogy erre a faluközösségre még nagy jövô vár.

Makkay József

A faluközpontban az egykori Torozkay-Rudnyánszky kastélyt a tavaly megvásárolta az Unitárius Püspökség. Kérdésemre Szabó Árpád unitárius püspök elmondta: az egyház számára szeretnének kialakítani egy ifjúsági központot. Ez további komoly beruházásokat igényel, a több éves munka során azonban minden bizonnyal Erdély legjelentôsebb unitárius egyházi ifúsági létesítménye jön létre.

Az új egyházi centrum további fejlôdési lehetôségeket biztosíthat majd a falu számára.

A falujárás néha hálátlan feladat az olyan ember számára, aki fogodzót, pozitív példát szeretne keresni ahhoz az elvhez, hogy a romániai magyarság jövôje nem kis mértékben magyarok lakta falvaink jövôjétôl függ. E falvak többségének vészesen elöregedô lakossága, a gazdasági nyomor, a mezôgazdasági termelés kilátástalansága azonban olyan tényezôk, amelyek megkérdôjelezik a nemzet fejlôdésében oly fontos szerepet játszó erdélyi parasztság, a mai gazdaréteg emberhez méltó jövôjét. Az újságírót legtöbb helyen az ismerôs szegénység, a falusiak kétségbeesése fogadja: e jobb sorsra érdemes, fôleg idôs emberek szélmalomharcot vívnak visszakapott földjeiken. Ha nyomorúságosan is, de élni akarnak, ezért a kapa utolsó lehetükig nem eshet ki kezükbôl. Ôk falvaink zömének itthon maradt derékhada. Minden bizonnyal, megveszekedett földszeretetüket és örök hitüket is a sírba viszik. Az eddig természetesnek, magától értetôdônek tetszô sok évszázados paraszti világ megtartó rendje immár lassan, de végérvényesen megbomlik. Hogy mi lesz helyette, nehéz megjósolni. Az olyan faluközösségek élniakarása adhat némi elképzelést falvaink jövôjérôl, ahol ma is van fiatal és középréteg, akik helyben maradva keresik megélhetésüket. Családot alapítva, az ôsi rögön új módszerekkel próbálnak újféle, a kor követelményeihez jobban igazódó gazdálkodást teremteni. Ôk azok, akik hisznek falujuk jövôjében. Ilyen falut azonban egyre nehezebb találni, az újságírói élmény mégis messze betetôzi a keresés fáradságát.

A grafika a rajz, a vonal muvészete. A lényegre összpontosítás a vonal ökonómiája: kevesebbel mondani el a többet. A huszadik század grafikai magasiskoláiban számos ragyogó példáját láttuk a tudat legmélyebb rétegeit szondázó és a rajzolás technikai határait ostromló kifejezésformák kidolgozásának. A sokszorosító grafikák, a különbözô vonaltextúrák révén elôálló, sajátos láttatási formák elérésének gazdag tárházát képezik. Feszt László is errôl az alapról indult, sokféle technikát elsajátított, miközben maradandó muveket alkotott és muvészpedagógusként iskolát teremtett. A színes metszetek révén érdeklôdése középpontjába egyre inkább valamiféle ôsformák kutatása került. Nem a vonal, hanem a mélylélektani töltetet hordozó, s talán ezért bizonyos kultikus tartalommal is telített, nagy felületu, színes alakzatok váltak uralkodókká munkáin. A vérbeli grafikus átadta helyét a festônek, a vonaltextúra átlényegült anyagtextúrává, a színes metszetek foltjai színes kollázsokként kiemelkedtek a síkból és egy újfajta képi nyelvet alkottak. S a technika hátterében egyre hangsúlyosabbá vált a mondanivaló, amely a sámánisztikus szimbólumvilágot tette egyéni mitológiája központjává.

Feszt László hetvenéves. Hogy hogyan alakult kemény munkával megalapozott, töretlenül felfelé ívelô, hazai és rangos, nemzetközi elismerésekkel fémjelzett pályája, amely a magyar és az európai grafika élvonalában biztosít helyet számára, maga mondja el.

— Mikor vettél elôször ceruzát a kezedbe?

— Hát azt nehéz megmondani... Úgy körülbelül hatéves koromban. Akkor kezdtem rajzolgatni. Apámnak, bár jogot végzett, megmaradt a hajlama és vonzódása a muvészethez. Festegetett. Egy Komjátszegi nevu vállalkozó színes gobelin modelleket festetett másokkal, sokszorosította és forgalmazta ôket, amit aztán a fürge ujjak mozgalom résztvevôi kivarrtak. A prototípusok megalkotásában apám is részt vett. Érdekes, hogy Komjátszeginek Kovács Zoltán is dolgozott. Körülbelül egy nívón lehettek, sôt, esetenként, apám az ilyen jellegu munkát még jobban is csinálta.

Szóval, egész kicsi gyerekként már abban nôttem fel, hogy láttam apámat amint mindig festegetett, akkor én is belémásztam a festékbe s rajzoltam. Mindig csak azt hallottam, hogy Lacika, legyél jó, Lacika, te csak rajzolj, ne kóborolj, ne menj ide-oda. És én szót is fogadtam. Plasztelinbôl, agyagból mintáztam, rajzoltam, festettem. Miután elvégeztem az elemit, apám beíratott a Farkas utcai piarista gimnáziumba. Nagyon jó rajztanárom volt, Diviátszki. Majd Debitszki László, aki Magyarországról jött a negyvenes években, külön órákat tartott nekem, Darkó Lászlónak, Keszy-Harmath Andrásnak és Orbán Lacinak.

Aztán jött a változás. Apám a nyolc és fél éves szibériai fogság után jól tudta mi a kommunizmus, és úgy döntött, jobb, ha valamilyen szakmát tanulok. Akkor alakult meg a gép- és villamosipari szakiskola, amely almérnöki képesítést adott. Simon Lexi, az öreg Müller, Czikély Ernô, Sípos Laci bácsi, az öreg Pallós mind ott tanítottak. Késôbb aztán egytôl egyig átkerültek a Muegyetemre. Az elsô években tehát nagyon magas színvonalú oktatás folyt ebben az iskolában. Ügyesen rajzoltam, kézügyességem volt, azt mondták, ez nekem való pálya, s én el is végeztem a szakiskolát. A muszaki rajzot, a szabadkézi rajzot meg néhány más tantárgyat nagyon szerettem, de volt, ami nem nagyon ment. S fôleg az nem tetszett, hogy muhelygyakorlat után nyakig olajos, maszatos voltam. Meg aztán a sok tanügyi reformmal le is züllesztették az iskolát. Én negyvenkilencben végeztem és körülbelül ötvennégyben meg is szunt. Szívesen és szeretettel emlékszem neves tanáromra, az öreg Pap Lajosra, akirôl nem lehet hallani semmit, pedig annak idején Münchenben végezte el a képzômuvészeti akadémiát, és állítom, hogy Kolozsváron, de talán egész Erdélyben sem volt a két világháború között hozzá mérhetô kaliberu grafikus. Késôbb aztán a Muegyetemen tanított ábrázoló geometriát. Másik jeles tanárom, Budai Lajos, aki még életben van, készített elô felvételire, nála a szertárban rajzolgattam, hát... részben neki köszönhetem, hogy ide „kallódtam" el. Valójában nagyon szerencsés ember vagyok, mert mindig jó tanáraim voltak. Mikor bevégeztem a középiskolai tanulmányaimat, beiratkoztam a Magyar Muvészeti Intézetbe, felvettek, azt is elvégeztem, semmi probléma nem volt.

— A fôiskolán kik tanítottak, kik voltak a mestereid?

— Többek között Abodi Nagy Béla, Kádár Tibor, Erdôs Tibor, Andrásy Zoltán. Párhuzamosan a pedagógiát is elvégeztem. Ötödéves voltam, amikor egy szép nap azt mondja Andrásy Zoltán és Erdôs Tibor, hogy „Laci, nem akarsz itt maradni a szekción?" Tudniillik kezdetben nem volt alacsonyabb beosztású tanügyi személyzet, és én, aki állandóan, szinte éjjel-nappal bent voltam és mindent tudtam, amit el lehetett sajátítani és meg lehetett valósítani — ahogy Erdôs Tibor mondta: Feszt nem a legjobb, de rendkívüli manualitása van —, hát ott tartottak tanársegédnek. Már másodéves koromtól én rendeztem a szekció dolgait, modellválasztás, anyagbeszerzés, a muhelygyakorlatokat majdhogynem én irányítottam, vagy legalábbis én ügyeltem fel. Erdôs a fôiskolán, Budapesten, Varga Nándor növendéke volt, egy darabig mellette dolgozott mint asszisztens, de nem volt állandóan benne a munkában. Tudta, hogy mit, hogyan kell elvégezni, de nem gyakorolta állandóan. Tanársegédként én voltam ott a mindenes. És ahogy telt-múlt az idô, lassan eljutottam a szamárlétra legtetejére, ahonnan már csak lemászni lehetett. Szerencsére, amikor feljutottam a tetejére, tudtam, hogy onnan majd le is kell mászni.

— Hány év kellett a csúcs eléréséig, azaz hány év telt el a tanársegédségtôl a rektorságig?

— Ötvenháromban végeztem és hetvenkettôben lettem docens.

— És rektor?

— Hát ez furcsa történet, mert akkor a szekción mindenki párttag volt, Cristea Viorica, Nica, Balau, Andrásy. Már csak ôk voltak ott, mert Erdôst ötvenhat után eltanácsolták. Megkérdezték, hogy én miért nem lépek be a pártba, de én úgy éreztem, hogy anélkül is tudom a dolgom végezni. Egy idô után azonban megállt a menet, mindenütt a nálam fiatalabb Balaut tolták elôre, pedig én jobb voltam, és ahogy Botis mondja, az elért eredményeim, a sikereim szempontjából zsebre raktam az egész társaságot és mégis helyben maradtam. Akkor kértem, hogy vegyenek fel a pártba, de azt mondták, hogy nem jó a nemzetiségi összetétel az intézetben. Aztán, amikor Elas lett a párttitkár, egy napon elém állt és azt mondta: Laci, te most párttag leszel. Mondtam, ha ennyi ideig nem kellettem, miért éppen most igényelnek, de nem kaptam semmi magyarázatot, csak felszólított, hogy csináljam meg a kérvényt és adjam oda neki. Egy hónapon belül párttag lettem én is. A lényeg az volt, hogy föntrôl jött az utasítás, szükségük volt egy magyarra is. Utána aztán, már mint párttagból, rektort csináltak belôlem.

— Ez tehát amolyan kirakat volt.

— Igen, kirakat. Én tudtam akkor, hogy muskátli vagyok, tudtam, hogy kell oda egy kicsi zöld is. Így aztán Balau után mindjárt rektor lettem, mert szükségük volt egy magyarra. Akkor lett a Pálfalvi Attila is rektor a Muegyetemen. S aztán rövidesen a professzori titulust is megkaptam. Valójában szerencsés ember voltam. Viszonylag simán haladtam elôre. Igaz, volt, amikor kényszeruségbôl ideig-óráig egy helyben topogtam, de muvészileg nem akadályoztak. Állíthatom, hogy abban az idôben muvészi szereplések szempontjából, és mint pedagógus is, magyarként mindent elértem. Szóval, többet nem lehetett volna úgyse csinálni. Így visszagondolva azonban néhamégis úgy tunik, a karrierem másként is alakulhatott volna, ha az igazán nagy lehetôségeket nem hagyom ki.

— Mit értesz a kihagyott lehetôségeken?

— Hát például másodéves fôiskolás koromban el akartak küldeni Leningrádba tanulni. Az akkor induló, kolozsvári képzômuvészeti fôiskolát nem lehetett összehasonlítani a leningrádi akadémiával. Az ottani tradícióval, muvészekkel, azoknak a felkészültségével, és, persze, Leningrádot sem lehetett összehasonlítani Kolozsvárral. Elég, ha csak az Ermitázst említem... Na és aztán az olaszországi utak. Hát... az igazság az, hogy hatvannyolcban kint kellett volna maradnom. Aztán hetvenhatban akartam kint maradni Zsuzsával, a feleségemmel, de a gyerekek itthon voltak. Ott álltunk Padovában az állomáson, én gyôzködtem a feleségem, hogy maradjunk, de ô mindenáron haza akart menni. Aztán voltam Svájcban is, igaz, már harmincnégy évesen. Úgy tunt, hogy Nyugaton az ember harmincéves kora után már nem számít, olyan értelemben, hogy senki nem alkalmaz egy ismeretlen kezdôt. Abban a korban már neved kellett legyen ahhoz, hogy komolyan számításba vegyenek. És akkor szépen hazajöttem. Aztán még volt egy esetem hetvenkettôben. Amikor, mint romániai magyar festônek, elsôként volt kiállításom Budapesten, a Nemzeti Galériában. Megismerkedtem Solymári István igazgatóval, aki nagyon rendes ember volt, és barátságot kötöttünk. Sajnos, utána rövidesen meghalt. Ô rendezte az elsô kiállításomat a Nemzeti Galériában. Amikor a képzômuvészeti diákjai meglátták a munkáimat, kértek, hogy menjek át a fôiskolára, tanítsam ôket, mert nekik ilyen tanár kéne, nem az Ék Sándor, aki szovjetbôl tért haza. Hát akkor kint kellett volna maradnom a pesti fôiskolán. A lényeg az, hogy az én munkáim nagyon moderneknek, úttörôknek számítottak, és olyasmit abban az idôben Magyarországon nem csináltak.

— Milyen természetu munkákat mutattál akkor be?

— Amit hatvanhattól kezdve alkottam, egy új szakaszt jelentett a grafikámban. Utánam valamivel késôbb jelentkezett Feledi Gyula ilyen jellegu és ilyen felfogású munkákkal, és ô számított úttörônek ezen a területen. Mert Würtz Ádám, Kondor Béla, Csohán Kálmán, akikkel én mind jóban voltam, a hagyományos magyar grafikát, rajzmuvészetet muvelték. Mostanság a Miskolci Biennálé tele van olyan szellemiségu munkákkal, amelyek között az enyémek megállják a helyüket, de nem jelentenek olyan különösebb látásmódot, mint annak idején. Úgyhogy elgondolkodom néha, hogy álljon meg a menet, én voltam ott, aki letettem a garast, és most már mindenki csinálja.

Amikor tanárként a fôiskolára kerültem, azzal bíztak meg, hogy fôleg a sokszorosító technikákat tanítsam meg a diákoknak. Kezdettôl fogva végig én végeztem ezt a munkát. Természetesen, amikor már önálló évfolyamom volt, kompozíciót, rajzot, festészetet, egyszóval mindent én tanítottam a diákjaimnak. És nagyon jó volt ez a rendszer. A hallgató tudta, hogy a Miklóssy diákja, az Abodié vagy a Feszté, és ha valamilyen problémája adódott, volt kihez fordulnia. Amolyan apa–fiú viszony alakult ki tanár és diákja közt. Most, véleményem szerint, a fôiskolának az a legnagyobb hibája, hogy ezeknek a fiataloknak se apjuk, se anyjuk.

— Körülbelül hány diákkal foglalkozott egy tanár?

— Maximálisan tíz diákom volt egy csoportban. S mert én tanítottam a sokszorosító grafikát, az összes technikákat végigkísérleteztem és mindegyikben dolgoztam. Így aztán, ha egy diák kérdezett valamit, sosem fordult elô, hogy ne tudtam volna válaszolni. És nemcsak szóban, mert mesélni mindenki tud, hanem meg is mutattam, hogy mit hogyan kell csinálni. Talán ez volt a magyarázata annak, hogy volt egy idôszak, amikor Feszt-féle grafikai iskoláról beszéltek. Méghozzá Bukarestben. Manapság az a legnagyobb baj, hogy a diákok nem tanulják meg a mesterséget. Sok jó tanítványom volt, Aranyossy Gyuri, Tamás Klári... megérdemelték volna, hogy tanárként ôk is a fôiskolán maradjanak.

— A tanítás kétségkívül szolgálat, hiszen a muvésznek nagyon sok idejét elrabolja, de talán vannak elônyei is...

— Nem, nem szolgálat. Én ezt szeretettel és érdeklôdéssel míveltem. Majdhogynem szenvedéllyel. Nekem most is ugyanez a mesterség, de a jó diákjaimnak mindig azt mondom, hogy ha végeznek, válasszanak egy fôvárost, mert a vidék az vidék mindenütt. Elgondolkodom néha azon, hogyan alakult volna az életem, ha nem maradok Kolozsváron. Mert itt nagyon jó grafikus volt Nagy Imre, de ô hamar kikerült az intézetbôl és elkerült innen, Szabó Béla pedig egy bizonyos ponton már nem jelentett minden szempontból példaképet. Egyébiránt bárkitôl lehet tanulni valamit, ha mást nem, azt, hogyan tegye fel az ember a rajzlapot a rajztáblára, mert én ilyen apróságokat is megfigyeltem, amikor külföldön voltam. Most azonban nincs kitôl tanulni, mert senki sem gyakorolja úgy ezt a mesterséget, hogy állandóan benne legyen.

— Hát igen, a diákoknak az új iránti érdeklôdését nem szabad letörni, de ezt valahogy mégis össze kellene kötni az alapok elsajátíttatásával is, mert hiányuk késôbb visszaüthet. De visszatérve rektorságod idejére, ez csak egy pozíció volt, vagy valamit meg is tudtál valósítani az elképzeléseidbôl? Érezhetô volt-e a hatásod az egész intézményre, vagy nem hagyták, hogy az egyéniséged érvényesüljön?

— Hirtelenében nem tudok mit válaszolni. Talán is-is. Mert mirôl van szó? Amikor megválasztottak, azon az éjjelen én sírtam. Az volt ugyanis a meggyôzôdésem és most is az, hogy egy muvész számára egy ilyen adminisztratív funkció az isten csapása. Na de nem volt mit csinálni. Megválasztottak és kész. Legfeljebb ha nagyon karakán fickó vagyok, azt mondhattam volna hogy alászolgája, süssétek meg és itthagyom az intézetet. De nem tehettem meg, mert két gyerekem volt és idôs szüleim. Amikor aztán egy kicsit lecsendesedtem, azzal vígasztaltam magam, hogy próbálok valamit csinálni. Aztán kiderült, hogy abból amit elképzeltem szinte semmit sem tudok megvalósítani. Mert Bukarestbôl, a minisztériumból jöttek az utasítások. Hogy én mit szeretnék, az senkit sem érdekelt. Amit pozitívumként könyvelek el, hogy sikerült egy jó munkahangulatot teremtenem a fôiskolán. A tanárokat nem terheltem fölösleges dolgokkal. A lényeg az volt, hogy mindenki dolgozzon, és a maximumot nyújtsa. Mert szerintem egy tanár legjobb esetben hetven százalékát képes átadni a diáknak abból, amit tud. De a tanárnak dolgoznia kell, mert egyébként nincs hitele a diáknál. Úgy érzem, hogy sikerült egy olyan jó munkalégkört megteremtenem, hogy senki sem marakodott, senki sem piszkálta a másikat, még az sem tevôdött fel, hogy ki román és ki magyar. Én csak a nyolcvanas évek után kezdtem érezni, hogy magyar vagyok, csak akkor kezdtek piszkálni és éreztem, hogy így féloldalra nyomnak. Mert valahogy belém ivódott, hogy a Balau kell menjen elöl én pedig megyek utána, egy darabig. Aztán a végén megcserélôdött, én mentem elöl, mert én lettem a rektor. De volt valami politika is ebben a dologban. Akinek nagyon sokat köszönhetek az Marcel Chirnoaga, bukaresti grafikus. Ô rendkívül sokat segített rajtam. Mostanság példának okáért a grafikai kiállításoknak még a zsurijébe sem hívnak meg. Annak idején jó voltam a kolozsvári unió vezetôségébe és az országos vezetôségbe is és kiállítóként állandóan szerepeltem a „nemzeti válogatottban". Merem állítani, hogy a korombeliek közül senkinek sincs annyi kiállítása mint nekem. Elég az hozzá, hogy Marcel Chirnoaga azt mondta, hozzak neki egy mappával a munkáimból, ott tartotta a mutermében, és amikor volt egy-egy külföldi kiállítás, tôlem is betett egy-két munkát. Végeredményben ez az olasz kapcsolat is így alakult, így ismertek meg és így kerültem be a nemzetközi körforgásba. A bukaresti grafikusok között is el voltam ismerve, hogy úgy mondjam, befogadtak. Sosem akartam másnak a kenyérhéját elvenni és nem is vettem el. Megvolt nekem az én kicsi sarkom. Nem is küldözgettek ide-oda, mint ahogyan másokat. Egyetlen egyszer küldött Olaszországba a fôiskola, utána mentem magamtól, mert hívtak, de nem állami pénzen, ahogyan a többiek mentek.

— Ha meg kellene határozni a munkásságodban bizonyos periódusokat, miképpen tennéd? Lehetne ilyesmirôl beszélni, vagy munkásságod folyamatos?

— Hát nagyon örvendek, hogy ezt kérdezted. Mert most hogy minden kicsinyes tervem dugába dôlt, hetven- évesen szerettem volna egy nagyszabású kiállítást összehozni, de nem sikerült, többek között az anyagiak miatt sem, elhatároztam, hogy lassan mindenik munkámból készítek egy nyomatot és így az utókor számára egy mappában meghagyom. Remélem nem fogják elégetni... Persze az sem lehetetlen, hogy minden az enyészet martaléka lesz, ha feldobom a talpam. Na, de a lényeg a következô: meggyôzôdésem, hogy hatvanhattól, hatvannyolctól napjainkig munkásságom egységes, semmi hullámzás nem tapasztalható. Kisebb, felfogásbeli változások vannak ugyan, de értékben munkáimnak a színvonala egyforma. Nem tunik, hogy gyöngébb vagy nagyon jó periódusaim lettek volna.

— Nem is erre gondoltam, mert a munkásságodnak az ismeretében meggyôzôdésem, hogy a kevésbé sikeres munkát, ha volt ilyen, azonnal megsemmisítetted.

— Ez így van. Most csupán a nagyméretu grafikákat veszem számba és teszem idôrendi sorrendbe. Ezenkívül rengeteg kisebb méretu grafikám van, amelyekbôl szintén kitellenék egy vaskos mappára való. Arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy — bocsánat a kifejezésért — marha sokat összedolgoztam, talán túl sokat is. Ahhoz, hogy az ember megmaradjon, mint képzômuvész, elég lenne a negyede is. Ha jó!

Németh Júlia

A közelgô húsvét tiszteletére minden kedves olvasónknak további kellemes karácsonyt kívánunk.

Mielôtt bárki kalandos fantáziája beindulna, fontosnak tartom elmondani, hogy az alábbiak megtörtént eseményen alapulnak. És egyébként is az dobja rám az elsô kavicsot, aki már találkozott személyesen is a rektorunkkal, és más véleményen van.

Szép tavaszi délután volt (mondhatni: dög meleg), amikorra a helyi sajtó jeles (és kevésbé jeles, de éppen ráérô) képviselôit sajtótájékoztatóra hívták. Majdnem fél óra késéssel meg is jelentek a házigazdák, de megérte várni, nemcsak a címben említett fontos tényezô okán. Két fontos dolgot emelt ki a volt oktatásügyi miniszter, miután lejegyezhetetlen mennyiségu számadatot bocsátott rendelkezésünkre — amibôl talán annyit érdemes tudni, hogy 1990 óta meghatszorozódott a Babes–Bo- lyain okosodni vágyók száma. Az egyik fontos: a feedback. Erre ezentúl sokkal nagyobb hangsúlyt kívánnak fektetni, és ezt úgy próbálják megvalósítani, hogy nemcsak a munkaadók, hanem — figyelem — a diákok, azaz a MI véleményünkre is kíváncsiak lesznek! Azért ez nagy elôrelépés, nem? Véleményem szerint mindnyájunknak volna mit feedbackelni saját karainkról...

A másik ügy, amire szintén ráfektetik a hangsúlyt ezután (szegény hangsúly): a versenyképesség lesz. Ezt meg — ki gondolná — növelni akarják. Reméljük, jó magasra (de a Yale-nél nem adjuk alább). Ha ez valóra válik, az ember fia és lánya is büszkén lobogtathatja majd diplomáját itthon és külföldön egyaránt, hogy ô bizony a Babes–Bolyain végzett. Az már más kérdés, hogy esetleg csak a lobogtatással marad. Ennek ellenére is örömmel és nagyobb bizakodással gondolok egyetemünk jövôjére, hiszen már csak az a tény, hogy egy neves rektorokból álló nemzetközi bizottság megkezdte ezen oktatási intézmény felértékelését, jó jel, egy folyamat kezdete, amely remélhetôleg „jó jeggyel" fog lezárulni. Na és, persze, ha mindehhez Marga úr megnyerô mosolyát is mellékelni tudnám, ami módfelett igézô volt (még a tizedik sorból nézve is), az ... jó lenne.

Nagy Andrea

Háromnapos rendezvénysorozattal kedveskedett Kolozsvár fiatalságának a Fôiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) az elmúlt hét végén. A programon többnyire gospel-zene és különbözô elôadások szerepeltek.

A vasárnap esti gospel-koncert alaposan megváltoztatta a véleményemet errôl a mufajról. Nem mintha nem szerettem volna. De eddig, ha ezt a szót hallottam, mindig Whoopi Goldberg jutott eszembe, illetve az a film, amelyben becsempészték ôt, mint bárénekesnôt, egy kolostorba, és ott unalmában megreformálta az addig igencsak gyengécske kórust, dögös spirituálékat csalva elô belôlük.

Ehhez képest Stefanie Neumann bebizonyította: nem kell néger bárénekesnônek lenni ahhoz, hogy a gospel hitelesen szóljon. Elég, ha lélekbôl énekli az ember. Azóta, ha meghallom ezt a szót, eszembe jut az alacsony, törékeny német lány.

Stefanie-t elkísérték a berlini Missio-Center diákjai is. Hétfô este olyan hangulatot teremtettek, amely alapos felkészülést jelentett a húsvéti ünneplésre. Egyszeru történeteken keresztül, táncmozdulatokkal juttatták kifejezésre azt az örömhírt, hogy szabadságot nyertünk Jézus által. Ez a fajta ünneplés meglehetôsen szokatlan számunkra, mégis bebizonyosodott, hogy Isten szolgálata örömet jelenthet annak, aki elfogadja a feléje nyújtott szabadságot. Ezt mutatták be egy allegorikus történettel, amelyet úgy adtak elô, hogy az egyik FIKÉ-s házigazda felolvasta, a német vendégek pedig pantomimszeruen eljátszották. A szabadságérzetet nem könnyu eljátszani, hiszen ehhez test és lélek harmóniájára van szükség. De mindez nem okozott gondot az elôadóknak azok után, hogy a terhet (gyulölet, kisebbségérzet, ítélet és kételkedés) jelképezô kövekbôl oltárt építettek Istennek. A színdarabból kiderült: a buntôl való megszabadulás tôlünk függ.

Bogi — Zsóka

De!
A jelen divatjáról sok minden elmondható, de az talán mégsem, hogy korszakalkotó. Talán ezért indultam nemrégiben kétkedve egy divatbemutatóra, de végül kellemesen csalódtam. Angela Radu, a kolozsvári Gaia üzlet divattervezôjének modelljeit szemlélve a Bianco & Neróban, arra a következtetésre jutottam, hogy kevésbé közismert és egyesek által fenntartással fogadott anyagokból is készülhetnek tetszetôs, elegáns ruhadarabok. Volt ott kisestélyi, nagyestélyi, menyasszonyi, hétköznapi. Áttetszô és szemérmes, nyegle és hivatalos. Úgy tunt, mintha a divattervezô kimondottan arra törekedne, hogy minél szélesebb ízlésskálájú vásárlóközönséget hódítson. Az anyagok fôleg muszálasak, többnyire bôrimitációk (krokodil- és tigrisbôr), de bársonyfélék, selymek, csipkék, rojtok is terítékre kerültek. A kimondottan fiatal nôknek szánt ruhadarabokon hagyomány és újszeruség kapcsolódása, valamint az ízléses mértéktartás nyilatkozott meg. A ruhák többsége inkább a karcsú hölgyeken érvényesül, de a kevésbé nádszálkisasszonyok is találhatnak termetükre illôt a kollekcióban.

Nyulas Ildikó

A Campus nem lazsál, amíg mindenki mákos bejglit zabál, addig ismét két oldalon, szombaton: Campus. De hétfôn még nem gyulünk, locsolunk-locsolódunk.

Majd egy hétre rá, azaz 23-án gyulés a KMDSZ-nél, este nyolckor, el ne gyere!

A Maszkura Diákszínjátszó Kör páratlan meglepetésben részesítette mindazokat, akik az elmúlt héten elmentek a Diákmuvelôdési Házba megnézni a produkciójukat.

Ezúttal mindössze négy vállalkozó szellemu és tehetséges fiatal képviselte a társulatot, de épp elegen ahhoz, hogy Razvan Petrescu Tréfa címu darabját elôadhassák.

Az egyfelvonásos dráma komoly tartalma meglepetésszeruen komikus hatást váltott ki a közönségbôl, fôleg a fôhôs (az ügyész) állatias dühkitörései keltettek már-már groteszk benyomást. A vádlott, aki védelmet keresni jött a hivatalba, megvetést és komoly „ítéletet" kap viszonzásképpen. A tárgyalás váratlan végkifejlete a darab végén feloldja azt a zavaró, kellemetlen feszültséget, ami miatt érthetetlenül fogadjuk a bírói hatalom kegyetlen magaviseletét. A nézô valósággal sajnálja a vádlottat, aki képtelen bebizonyítani ártatlanságát, s alig várja, hogy vége szakadjon az agresszív kiabálásnak és a vad mozdulatoknak. Valójában azt sem tudjuk, hogy bunös-e a vádlott, vagy sem, csak a végén derül ki csattanószeruen: megölte a testvérét. A történet tulajdonképpen itt válik érthetôvé: az ügyész nem más, mint a bibliai Ábel, akit testvére,Káin meggyilkol, a tárgyalás pedig az elszámolás pillanata. A bibliai történet profán reprodukálása során kiderül, hogy a gonosz mindenkiben megvan, még a szelíd Ábelben is. A darab leleplezô csattanója a testvéri szeretet, a megbocsátás lehetôségét mutatja fel.

Szilágyi Erzsébet

Március 31-én jelent meg B. Cs. tudósítása (?) EDE ideje címmel a KMDSZ-születésnap égisze alatt zajlott vitabemutatóról. „Ede nem más mint EDE" (idézet a fent említett cikkbôl), és az ô becsülete az, amit most meg szeretnék védeni. „Ôt csak bemutatták" — a négy vitázónak célja volt bemutatni a konkrét tevékenységét, ami az egyetemista disputaversenyeken zajlik. A lejátszott vita házipoénokkal feldúsított spekulatív filozófia volt, amibôl, úgy tunik, a beavatatlan nézô nem sokat ért. Bevallhatjuk, a csapatok kissé kedvetlenül és készületlenül vitáztak. Így az újságíró arra a merész következtetésre ragadtatta magát, hogy ami egy vitabemutatót jellemez, az általában a vitákat, és globálisan a szervezetet is jellemzi. A vita azonban olyan, mint a színjátszásban az improvizáció: adott a téma, de nem elôre megtervezhetô. A parlamentáris vita par excellence spontán. A Kormány csapat 30 perccel a vita elôtt kapja meg a tételt és ezt tetszés szerint szukíti. Az ellenzék csak a vita kezdetekor tudja meg az így átalakított tételt. Nem beszélve arról, hogy néha 10 perccel azelôtt derül ki a csapatfelállítás, hogy egyáltalán ki kivel és miért... „Ede 1 el akarja érni, hogy Ede 2 egy kukkot se értsen az ô érveibôl" — az Erdélyi Disputa Egyesület célja, hogy az emberek magabiztosan, az Idegen szavak szótára nélkül tudják megvédeni saját álláspontjukat, és megtanulják, hogy a testnek az a része, amellyel a legjobb dolog vagánykodni: az agy.

Boros Kinga

Pályázni lehet
tanulmányi ösztöndíjra az Iskola Alapítványnál április 20-ig. Urlapokat a KMDSZ-irodában találhatsz, a pályázatokat pedig az alapítvány székhelyén (Republicii/Majális utca, 29.) kell leadni.

második
félévre vonatkozó szociális ösztöndíjakat május végén lehet majd felvenni.

Kedden,
április 24-én este 8-tól KMDSZ-Tanács alakuló ülés lesz az irodában. A KMDSZ kéri a szakosztályok képviselôit, hogy vegyenek részt rajta.

Április 26-ig
még jelentkezhetnek álláskeresô diákok a II. kolozsvári magyar állásbörzére.

Zorán
koncertezik május 7-én a Sportcsarnokban!

Kénytelen vagyok beismerni, hogy a sors (vagy a véletlen — én inkább az utóbbit választanám) sokszor volt kegyes hozzám. Olyan emberekkel találkozhattam, imerkedhettem meg, köthettem barátságot, akiket színpadról, hallomásból régóta ismertem, tiszteltem, szerettem. Közéjük tartozik az Európa híru basszus, Airizer Csaba is, akirôl legtöbbet szüleim révén hallhattam. Egy parkban játszadoztak édesanyámmal, késôbb Temesváron édesapám járt elôadásaira. Eszembe sem jutott volna, hogy egyszer elbeszélgetek vele.

Ha a plakátokon Airizer Csaba neve olvasható, a telt ház biztosítva van. Eseményszámba megy, amikor fellép a kolozsvári Állami Magyar Opera színpadán. A közönség, a kollégák szeretik, és ennél csak az ô szeretete nagyobb közönsége, pertnerei iránt. A nagy muvészek általában mind szerény emberek — ez pedig tökéletesen igaz Airizer Csaba esetében. Amikor harsányan üdvözölt, beleremegtek a színház elôcsarnokának falai. Beszélgetésünk úgy kezdôdött, mintha tegnap váltunk volna el. Ez a csodálatos a nagy muvészekben — nem engednek idôt még arra sem, hogy zavarba jöjj.

Airizer Csaba 1943. augusztus 23-án született Kolozsváron. A Református Kollégiumban (a volt Adyban) végezte középiskolai tanulmányait, és ott is érettségizett 1961-ben. Korán megtanulta, mi a munka, hiszen a szünidôkben mindig dolgozott. Falat rakott, maltert kevert, téglát hordott. Mivel elsô próbálkozása a zeneakadémiára sikertelennek bizonyult, 1965-ig szakképzetlen munkásként dolgozott az Unirea gépgyárban, majd a Carbochimban. 1965-ben bejutott a zeneakadémiára Bukarestben. Vizsgaelôadásán Verdi Don Carlosának Fülöp hercegét énekelte. 1972-ben szerzôdött a temesvári Állami Operához, és el sem hagyta az intézményt majd’ húsz éven keresztül.

A Romániában történt változás hatalmas lehetôségeket nyújtott muvészetének kiteljesedéséhez. 1991-ben Gregor József meghívta Szegedre vendégjátszani. Többé nem engedték el. Hamarosan a budapesti operaház magánénekesének szerzôdtették. A zeneirodalom nagy basszusszerepeinek szinte mindegyikét elénekelte. A Nabucco, a Trubadúr, az Álarcosbál, a Bohémélet, a Traviatta, a Turandot, a Rigoletto vagy az Aida — néhány a sok opera közül, amelyben rendszeresen fellép.

Rio de Janieróban 6500 ember elôtt énekelt, Tokyóban kimonóban játszotta a Kékszakállút. A milanói Scalaban csak azért nem léphetett fel, mert a jó öreg román posta az elôadás napján kézbesítette a meghívót.

A napokban a Kolozsváron elôadott Simon Boccanegrában 109. szerepét énekelte. Az Amszterdamban élô Eötvös Péter zeneszerzô, kiváló karmester már megírta számára a 110. szerepet, amelyet valószínuleg nagy ünnepség keretében fognak bemutatni.

— Tisztelt muvész úr, felsorolok Önnek néhány nevet, lássuk mi jut eszébe róluk: Kovács Attila, Kovács Ági, Heltai Pista, Székely Ida?

— Legnagyobb bajom az emlékezés. Néha találkozom emberekkel, mintha ismerném a szemét. Közben eltelt 30–40 év, képzelheti... Ezek a nevek elviseltek engem, hadd ne mondjam hány éve, és néha elviselnek ma is. Együtt nôttünk fel. Az Attila út tetején van egy kis tér, melynek szép magyar neve a Hárompüspök tér. Ott jól lehetett focizni, nem járt ennyi kocsi, nem volt ilyen por. Más világ volt akkoriban... De szép volt.

— A Hárompüspök térrôl hogyan vezetett az út az operáig?

— Az emberbe beoltják a bacilust, azután rugdossák innen-onnan, pró és kontra, az opera ellen, vagy mellette. Elôször Kovács Attilát (akit az elején említett) hívták énekelni. Engem néha elvittek egy János vitézre, messze volt az opera, a család egész nap dolgozott, nem voltam nagy operajáró. Igaz, hogy nemigen gondolkodtam azon, mi leszek, ha nagy leszek. Minden érdekelt, az ökölvívástól elkezdve a muszaki dolgokig. Ezekhez van érzékem most is. Késôbb egy D’andree nevu énektanár — akire Kolozsváron sokan emlékezhetnek, és sokaknak adott kenyeret a kezükbe — azt mondta nekem, hogy van hangom. Így kezdtem el bejárni, még a felvételi elôtt, a zeneakadémiára, Adorján Ilona tanárnô osztályába. Meghallgatott Rónay mester, ô elég jónak tartott, mások azt mondták, semmi tehetségem nincs. A legnagyobb baj az, hogy nem lehet elôre tudni, valakinek elég-e a tehetsége, és sok munkával ki lehet belôle hozni valamit, vagy túl sok a tehetsége, és semmi munkával nem jut semmire. Elkezdtem tanulgatni — sok baj volt, mert az ökölvívásnál eltôrték az orromat, kiverték a fogaimat, ezért rosszul lélegeztem. Viszont, ha már bemegy az ember bôre alá ez a kis bacilus, megpróbál együtt élni vele, és színpadra kerülni. Szerencsémre, félig tudatosan, félig tudattalanul elmentem szakképzetlen munkásnak, ezzel is egyensúlyozva édesapám és bátyám „rossz" származását. Bekerültem az opera énekkarába, itt is volt, aki el akart tanácsolni az énekléstôl.

— Említette D’andree mestert, akirôl többen is szépen beszéltek. Milyen volt vele a munka, és egyáltalán hogyan találkoztak?

— Régi vágású úriember volt, és szokása szerint elment az iskolákba, meghallgatott olyanokat, akikrôl az illetô iskola zenetanára azt mondta, hogy van hangja. Meghallgatott öt-hat embert, és ha jól emlékszem, egy osztálytársnômre és rám mondta, hogy érdemes velünk foglalkozni. Szinberger Sándor, az opera volt igazgatója mint rendezô és karigazgató eljárt amatôr kórusversenyekre, és onnan is választott embereket, attól függetlenül, hogy semmi zenei végzettsége, vagy alig három-négy osztálya volt az illetônek. Behozta ôket a kórusba, kötelezte, hogy tanuljanak, és néhányukból valóban jó énekes lett.

— Milyenek voltak a bukaresti évek?

— Mondottam, hogy szerencsés ember vagyok, mert Bukarestben a zeneakadémiának volt színpada, egyetemista zenekara, és minden évben három-négy operaelôadást kihoztunk. Nem kellett bekérezkednünk sehova, azon izgulnunk, hogy felhasználnak valamiben vagy nem. Az akadémián koncertek és operaelôadások is állandóan voltak. Ezenkívül volt néhány nagyon jó tanár. Az egyik, akitôl nagyon sokat tudtam ellesni, az Jean Razescu volt, aki valamikor Kolozsváron énekelt tenorszerepeket. Nem ment neki úgy, ahogyan kellett volna, és nagyon okosan átnyergelt rendezônek. A tanáraim megtanították, mit lehet a zenébôl mozgássá átalakítani. Mit szugerál a zene, milyen mozgással nem ütközik. Ugyanígy lehetett lopni Petre Stefanescutól, aki máskülönben nagyon beteg ember volt. Azért mondom, hogy lopni, mert nem idomítottak, hanem rávezettek bizonyos dolgokra. Nagyon kemény zenei oktatás volt. Fogcsikorgatva tanultam három évet. Reggel hat órakor velem nyílt a zeneakadémia, mert zongoránk a bentlakásban nem volt, és ameddig takarítottak, én gyakoroltam. Egy négy-öt éves gyermek zongorázni vagy hegedülni játszva megtanul, de egy huszonvalahány évesnek már nehezebben megy.

— A zeneakadémia elvégzése után kihelyezték, vagy választhatott?

— Itt is szerencsém volt, mert elkezdtem egy bizonyos nívón, és egyre jobban ment. Senkinek sem kellett basszus, mindenkinek volt, magyar operának, románnak egyaránt. Temesvár hirdetett egy basszus helyet. Mehettem volna a minisztériumba, megyei kultúrmicsodának, de énekelni akartam, így kerültem Temesvárra. Ott is volt hét basszus. Nagyon heterogén lakossága volt a városnak, és ez jó hatással volt akkor a népre. A sok német húzta magával a más nemzetiségueket is, akik talán nem jöttek volna az operába. Fausttól Turandottig mindent játszottak. Nem kellett azonnal nyakig belemásznom a nagy feladatokba, tanulhattam nyugodtan. Ha akkor sokat kellett volna énekelnem, lehet, nem bírom ki. Van az éneklésnek egy nagy buktatója. Az ember tanul, utána bekerül egy operaházba, vagy elkezd valahol énekelni — Nyugaton az a szokás, hogy az elôadót szerepre hívják —, s ha túl nehéz, vagy túl sok a feladata, néhány év alatt tönkremegy. Az éneklést meg kell szokja a hangszalag, az izomzat, az idegrendszer, minden. Nekem ebben is szerencsém volt, mert nem kellett már az elején túlerôltetnem a hangomat.

— Emlékszik, melyik volt az elsô fôszerepe?

— Temesváron az elsô szerep a Lammermuri Luciából a Raimondo volt. Azután mindenfélét énekeltem, fôszereptôl egészen háromszavas operett szerepig. Közben megtanultam néhány nagyobb áriát, és ilyenkor fáj az ember szíve, hogy a másik énekeli, nem pedig ô.

— Húsz évet töltött Temesváron...

— Igen, és közben elkezdtek hívogatni ide-oda. Kolozsvárra, Bukarestbe, Konstancára, Brassóba... A változások után mindenki lekommunistázta a másikat, hogy te vagy a hibás stb. Azokat már kár keresni. De nem dolgoztunk, és nálunk az a baj, hogy ha a társulat nem dolgozik, akkor egymást rágják. Állandóan kell valamit csinálni... Telefonáltam Szegedre, bár nem ismertem ott senkit. Mondottam, ez és ez vagyok, nem mehetnénk át Nabuccót énekelni. Másnap visszahívtak, hogy várnak Szegeden és Szolnokon. Ôk fizették a szállodát, adtak napidíjat. Mikor átmentünk, a temesvári opera elôtt még tankok álltak. Nekikezdett a nép tanulni, olaszul énekeltük a Nabuccót, volt egy elég jó elôadásunk. Az elôadás után rögtön megkérdezték, nem akarok-e Szegeden maradni. Nem akartam örökre ott maradni, de énekelni szerettem volna, így jött össze egy Faust elôadás. Tudtam a szöveget franciául és románul, de magyarul nem. Furcsán hangzik, de meg kellett tanulnom magyarul.

— Maradjunk kissé Szegeden. Milyen közönség fogadta?

— Mindenütt jó a közönség, ha gazdaságilag valami mozogni kezd az illetô kis városban vagy országban. Ahol nem jut egy darab húsra, nem tudják kifizetni a futést, az elôadásra sem jönnek az emberek. Olyan is van, aki megengedhetné magának, de nem érdekli az opera. Ha egy nép egy bizonyos életszínvonalat elér, eljön az operába is. Nagyon jó közönség volt Szegeden. Hat vagy hét elôadást akartak tartani a Faustból, és lett belôle tizenkettô. A következô évben felújították, ismét telt ház volt, és a közönség az elôadás után nem akart hazamenni.

— Budapest?

— Az egy más világ. Magasabb szinten megegyeztek az utazási irodákkal és a szállodákkal, hogy a jegyekbôl — mindegy, hogy opera, vagy színház — bizonyos részt eladnak a túristáknak. Akkor is, most is a közönség 40–50 százaléka külföldi. Fôleg az operaházban. Az Erkel Színházban mintha kevesebb külföldi járna. Budapest egy nagyüzem. Nagyon sok jó énekes után kell énekelni, nem lehet lazsálni, és félig elvégezni a munkát. Az embert rögtön összehasonlítják ezzel-azzal, azután meg azt mondják, te kisapám... De jó elôadásokat is lehet produkálni.

— Az erdélyi muvészek valahogy ott nemigen találják a helyüket. Gondolok itt a színészekre is...

— Elmondom, hogy van ez. Egy jó énekes... megtalálja a helyét. El kell fogadjuk, hogy Magyarországnak a prózai színész igénye más, mint a kolozsvári, a vásárhelyi, a szatmári stb. Kevés olyan színész ment át, amelyik az ottani körülményekhez hamar tudott alkalmazkodni. Az operában is szinte mindent eredetiben énekelnek. Hiába mondom, hogy én kérem nem tudok olaszul vagy faranciául, az senkit nem érdekel. Ha megtanulod, jól megy. Több prózai színész van, mint énekes, viszonyítva akár a színházak számához. Senkit sehova nem fogadnak be, ha nincs rá szükség. Az, hogy Erdélybôl jött, hogy magyar, ez tart egy-két napig, utána, ha nem felel meg, eltanácsolják.

— Említette, hogy többnyire az eredeti szöveget kell énekelni. Hány nyelvet beszél?

— Talán én vagyok Kolozsváron a legrosszabb nyelvérzéku ember. Ôszintén mondom a nyelvekhez van a legkevesebb tehetségem. Jól beszélek franciául, olaszul, oroszul, és elég jó színvonalon énekelek németül, angolul.

— Mi a legnagyobb elégtétele egy operaénekesnek?

— Gondolja el, hogy Temesváron, a Faust bemutatón majdnem megállt a szívverésem, amikor bementem a prológusra, majd kijöttem átöltözni. Nem tudtam az öltözômbe bemenni, annyira tele volt virággal. Nagyon jólesik az embernek, amikor elénekel valamit, és a közönség megérzi, átéli azt. A nézôket nem lehet becsapni.

— Az énekes érzi, hogy mikor kell abbahagynia?

— Nem hiszem, hogy érzi. Én sem érzem...

— Beszélgetésünk húsvétkor jelenik meg. Airizer Csabának mit jelent ez az ünnep?

— 1961 óta Airizer Csabának a húsvét a munkát jelenti. A szórakoztatást. Megszoktam már, hogy ebben a szakmában nincs ünnep. Ebben az évben viszont Kolozsváron húsvétolok, ugyanis a nôvéremnek születésnapja lesz. Itt fogok ünnepelni a nôvéremmel és a bátyámmal. A nôvérem elbír engem, mint húsvéti nyuszit, egy kicsit összejövök a régi barátokkal is.

— Mikor volt utoljára locsolni?

— Gyermekkoromban jártam én is eleget. Emlékszem, egyszer a Donát úton egy iskolatársnômnél voltam. Sokan jártak a lánynál, estefelé elfogyott a piros tojás. A mama vett valahol tojást, megfôzni már nem volt ideje, de szépen ki volt festve. Kaptam egyet én is, és mire hazaértem, folyt a zsebembôl a tojássárgája. Kedves kis „tarhálás" volt azokon a húsvétokon...

Nánó Csaba

Április 8-ával, virágvasárnappal kezdôdött a nagyhét, a kereszténység legnagyobb ünnepe, amelyhez évezredes — egyházi és világi — szokások kötôdnek. A tarkára festett húsvéti tojások ajándékozásának szokása például kínai eredetu és ötezer évre nyúlik vissza.

A virágvasárnap keresztény liturgiájának kettôs aspektusa van: emlékezés Jézus jeruzsálemi bevonulására és kínszenvedésére. Már Krisztus után 400-ban ünnepi menetben vonultak a keresztény hívôk az Olajfák-hegyérôl Jeruzsálembe. A virágvasárnapi ünnepélyes bevonulás nem sokkal késôbb szokásba jött Konstantinápolyban (a mai Isztambulban), majd a XI.-XII. században Rómában is. A pálmaágak megszentelésérôl a VIII. században történt elôször említés. Az ókorban a pálmaág az élet, a remény és a gyôzelem jelképe volt és a vértanúkat ékesítették vele. Az olajágat a béke jelképének tekintették.

Nagyhét szerdáján — egyes helyeken nagycsütörtökön — szentelték meg a katolikus egyházban az olajat, amelyet azután az egész egyházi éven át keresztelésnél, bérmálásnál, papszentelésnél és a betegek szentségének (régebbi nevén az utolsó kenetnek) kiszolgáltatásánál használ az egyház.

Nagycsütörtökön, a Szentírás szerint Krisztus kínszenvedésének napján „Rómába mennek a harangok", az esti miséken a papok jelképesen megmossák egymás lábát — ez alól a katolikus egyházfô sem kivétel.

Nagypénteken emlékezett meg a keresztény világ Jézus Krisztus kereszthaláláról, ma, nagyszombaton — újabban sok helyen a késô esti órákban — pedig húsvét vasárnap hajnali feltámadását ünnepli. A nagyszombati szertartásokhoz tartozik a tuzszentelés, amely régi pogány szokásra — a germán törzsek tavaszi tuzgyújtására — vezethetô vissza. A legnagyobb magasságban meggyújtott tuz Tirolban, a 3200 méter magas Mittagskogelen lobban fel, Karintiában, a hegyvonulatok gerincén pedig tüzek egész sorát gyújtják meg ilyenkor.

Húsvétvasárnap, amikor a kereszténység Krisztus feltámadását ünnepli, sok helyen szokás, hogy a mise után együtt indulnak a húsvéti tojások keresésére.

Az egyik legelterjedtebb húsvéti szokás a festett tojások ajándékozása, különösen húsvéthétfôn, amikor a locsolkodó fiatalembereket ajándékozzák meg vele a lányok. A húsvéti nyuszi pedig a kis gyerekek kedvence: izgatottan keresik a kertekben és ha megtalálták, a lakásban tartják, amíg rá nem unnak.

Kevesebb legyen benne a nyúlból és több az emberbôl. Így jellemezhetô az átalakulás, amelyen idén.

Ezért aztán a nyulak „tervezôi" mindinkább egyéni elképzeléseiket valósítják meg. Ellentétben a két évtizeddel ezelôtti stílussal, amikor a húsvéti nyuszi valóban nyúlnak nézett ki, a trend ma — érdekes módon — visszaidézi az elsô világháború elôtti évek tapsifüles-divatját.

1910-ben ugyanis szinte általános volt az emberi arcvonásokkal rendelkezô, „felöltöztetett" húsvéti nyúl. Nyúlbunda helyett napjainkban a nyulak közül egyre több kerül az üzletekbe nadrágosan, sôt a drágább boltokban öltönyt vagy kabátot visel.

Húsvétra a németek mintegy 600 millió márka értékben vásárolnak csokoládét. Ezzel a csokinyuszik és -tojások forgalma hasonló lesz a karácsonyi csokoládéforgalomhoz. Az elôzô év megfelelô idôszakaiban a két ünnep körüli forgalomnövekedés a csokoládépiacon 15 százalék körül volt. A húsvéti csokoládétermékek forgalmát tekintve ötven százalékos részesedéssel a csokoládétojások vezetnek a 25 százalékos részesedésu csokinyulak elôtt. Érdekes viszont, hogy egy nemrég készült reprezentatív felmérés szerint minden harmadik német ki nem állhatja ôket.

A nap meghatározásához évszázadok óta az elsô tavaszi holdtölte ad útmutatót, noha kezdetben a zsidó pészach elôünnepével esett egybe a keresztény húsvét, a II. századtól pedig egy héttel a zsidó ünnep után emlékeztek a feltámadásra. Vajon miért mindig más ezen ünnep idôpontja? Megfejtéséhez a régmúlthoz kell visszanyúlnunk.

Megszoktuk, hogy karácsony mindig december 25-én van, Szent István királyt augusztus 20-án ünnepeljük, a szentek névünnepei is következetesen ugyanarra a naptári napra kerülnek. Húsvét napja azonban folyton változik. Hol erre, hol arra a vasárnapra esik. Idén például április 15-én ünnepeljük Jézus feltámadását, tavaly április 23-án volt húsvét, 1994-ben április 3-án, míg például 1937-ben március 28-án volt a feltámadás emléknapja.

A keresztény egyházi év beosztásának húsvét ünnepe volt az alapja, mert ez a kereszténység legfontosabb, legfôbb ünnepe, hiszen Jézus önerôbôl történt húsvéti feltámadása a keresztény vallásos hit sarkalatos pontja, alfája és ómegája. A kereszténység húsvét ünnepét kezdetben a zsidó pészach-ünnep (latinul pascha) idejével azonosította, mivelhogy Jézus halálának napja (nagypéntek) a pészach-ünnep elôestéjén volt. A zsidók Niszán hó 15-én tartották pészach-ünnepüket, vagyis a tavaszi elsô újholddal kezdôdô hónap 15. napján: a keresztény húsvét tehát kezdetben az elôünnep napjára, Niszán 14-ére esett. Azonban már korán, a II. század elején kezdték a római keresztények húsvét ünnepeként Jézus Krisztus feltámadásának napját a Niszán 14-e után következô vasárnapon ülni s másfelôl az alexandriai egyház példája nyomán megkezdôdött a húsvét idejének a zsidó pészachtól függetlenül való kiszámítása. Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) elôtt ugyanis pészach-ünnepük idejének megállapításánál a zsidók is figyelemmel voltak arra, hogy az ünnep a tavaszi napéjegyenlôség után essék. Jeruzsálem pusztulása után azonban ezt figyelmen kívül hagyták, s azóta a Niszán 15-ére tett pészach a napéjegyenlôség elôtti idôre is kerülhetett. Az ôket követô, zsidókból lett keresztények és az alexandriai egyházat követô, pogányokból megkeresztelkedettek között ebbôl keletkezett ellentétek kiküszöbölésére törekedett a nicaeai zsinat (Kr. u. 325), mely a keresztény húsvét egységes idejéül a tavaszi elsô holdtölte után következô vasárnapot jelölte meg, a tavasz kezdetét a március 21-ei napéjegyenlôségtôl számítva.

Mindebbôl következôen legkorábban van húsvét akkor, ha éppen március 21-én van holdtölte s az utána következô nap vasárnap, vagyis március 22. Legkésôbb van a húsvét olyankor, ha éppen a tavaszi napéjegyenlôség elôtti napon, március 20-án volt holdtölte és a 29 nap múlva, április 18-án következô, elsô tavaszi holdtölte vasárnapra esik. Ilyenkor a tavaszi holdtölte után következô vasárnap április 25-én lesz.

Húsvét ünnepe tehát március 22-tôl április 25-éig terjedô idôn belül 35 különbözô — más-más — vasárnapra eshetik s így 35-féleképpen változhat a húsvéttól függô mozgó (változó) ünnepek — mint például pünkösd — napja is. Megjegyezzük, hogy természetesen ez a 35-féle változat nem sorrendben következik egymás után.

Húsvét ünnepével függ össze a hús és tojás megáldása annak jeléül, hogy a nagyböjt megszunt s most ismét szabad húsételt fogyasztani. Innen ered a magyar „húsvét" elnevezés. Mivel a tojásevés is tilos volt a nagyböjtben, a nép, afeletti örömében, hogy újból belekerülhet az étrendbe a tojás, húsvétra gyönyöruen kipingálva rakták az asztalra, természetesen a tojás megszentelése után.

dr. Csonkaréti Károly

Svájcban a közelmúltban nem kis megütközést keltett, hogy egy luzerni cukrászda által készített csokoládényuszik mellükön „büszkén" viselték a következô feliratú kis táblát: „Született Svájcban, ebben a kergemarhakórtól mentes országban". Alig kerültek az üzletekbe ezek a nyulak, máris dühödt tiltakozó levelek és e-mail üzenetek árasztották el a cukrászda tulajdonosát, aki kénytelen volt kivonni ôket az üzleti forgalomból. Azzal védekezett, hogy ô „semmi rosszat" nem akart, csakhát a cukrászdája minden évben „aktuális megjegyzéssel" bocsátja áruba húsvéti nyulait.

A Ezekben a napokban „tapsifülig" munkában van Németország legnépszerubb húsvéti nyuszija. Amióta ugyanis már az Interneten is ott ugrándozik, azóta le nem hunyhatja a szemét: tavaly például húszezer üzenetet kapott, idén pedig legkevesebb harmincezer e-mailre számíthat. Mivel a húsvéti nyúlnak is lépést kell tartania az idôvel, ezért 1996 óta az Interneten is elérhetô „www.hanni-hase.de" címen, amelyen rajongói nemcsak óhajaikat tolmácsolhatják, hanem virtuális húsvéti tojásokat és jókívánságokat is küldhetnek rokonaiknak vagy barátaiknak.

Aki viszont hagyományos módon — posta útján — akar kapcsolatba lépni Tapsifülessel, annak ezután is a levélhordó kézbesíti a választ. Németország egyetlen „húsvéti postahivatala", amely — stílszeruen — az Ostereistedt nevu kis faluban muködik, már négy héttel az ünnepek elôtt hozzálát a levelek megválaszolásához. Az egész 19 évvel ezelôtt kezdôdött, amikor a zeveni postahivatal ma 62 éves tisztviselôje, Hans-Hermann Dunker nyuszinak címzett levelet kapott egy kisgyerektôl. Akkor támadt az ötlete, hogy „húsvéti postahivatalt" nyit az ötszáz lakosú községben és „Hanni Hase" néven válaszol a gyerekek leveleire.

Húsvét vasárnap délelôtt 11 órakor a zeveni iskola elôtt egybegyultek „Hanni Hase és családja" részvételével elindulnak megkeresni az elrejtett húsvéti tojásokat. Az idén külön is növeli az esemény varázsát, hogy tíz tarkára festett hôlégballon emelkedik a magasba az ünnepen és egy szerencsés rejtvényfejtô ingyen utazhat valamelyiken. A tarka húsvéti tojások megkeresése fontos a modern családok összetartozása szempontjából. Mivel napjainkban egyre kevesebb idô jut arra, hogy szülôk és nagyszülôk együtt lehessenek gyerekeikkel és unokáikkal, ezért sokak számára nagy jelentôsége van az elrejtett húsvéti tojások együttes felkutatásának. Gyakran megesik, hogy a húsvéti tojások keresése hetekig is eltart. Sok német városban ez ma is egész közösségek együttes élménye.

Ötszázhetven darab kifújt, festett húsvéti tojásra bukkantak a vámosok a napokban a magyarországi Nagylakon egy román kamionban, amely Angliába tartott. A vámvizsgálat során a hálófülkében talált rá a tojásokra a pénzügyôr. A kézi festésu, gyönyöru húsvéti tojásokat egy dobozban, gondosan tojástálcákra rakva szállította a gépkocsivezetô.

Ha a vámosok nem találják meg a dobozt és a sofôr még húsvét elôtt Angliába ér, a londoni bolhapiacon valószínuleg szép pénzt kapott volna a tojásokért. Az ötszázhetven darab hímestojás kereskedelmi mennyiségu népmuvészeti portékának számít, ezért a szállítmányt a vámhivatal lefoglalta és megindította a vámszabálysértési eljárást.

A tojások eszmei értékét 45 ezer 600 forintban állapították meg.

A húsvéti nyúl mítosza szorosan összefügg az elrejtéssel. Az elmúlt évszázadokban a polgári háztartásokban a húsvét valami egészen különleges volt: „nem tartották elegendônek, ha a szülô ajándékozott valamit a gyerekeknek — ezért kitalálták a „húsvéti nyuszit", „aki" az ajándékot hozta nekik. Emellett arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a rejtekhely kiagyalása és azután a keresés „gyereknek és felnôttnek egyaránt szórakoztatóbb lehet, mint bármelyik szappanopera".

• Több tízmillió lej értéku díjak
• Fellép Belloni, a buvész, a Húsvéti Nyuszi és a Horváth Béla Stúdiószínpad!
• Humor, zene, kikapcsolódás, meglepetések
Elérkezett a várva várt pillanat, a Szabadság és a Szabadság-évkönyv nyilvános jutalomsorsolása!

Április 18-án, szerdán, délután 5 órakor támogatónk, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermébe várunk minden érdeklôdôt, hogy kisorsoljuk legutóbbi évkönyvünkben megjelent pályázataink, második negyedévi és április havi lapelôfizetôink, illetve márciusi rejtvényfejtôink nyereményeit.

A Szabadság Évkönyv 2001 rejtvényfejtôi között a következô díjak lelnek gazdára: 1. M46 szecskázó funyíró (a Bronto Comprod Kft. ajándéka), 2. Tíz darab színes film (Sooter’s Kft.), 3. Horváth Gyöngyvér grafikája + édességcsomag (Fundy Van Melle Kft.), 4. Ozana Super horgászbot (Euro Vipo Kft.), 5–6. Ajándékcsomagok a Zortec Kft.-tôl (3 darab elektromos fogmosókészlet/elemlámpa és két fotóalbum) + édességcsomagok (Fundy Van Melle Kft), 7. Nôi fehérnemukészlet (Dunkler Kft.) + édességcsomag (Fundy Van Melle Kft.), 8. Osram Economy 21 energiatakarékos villanyégô + 4 színes égô (Energolux Kft.) + édességcsomag (Fundy Van Melle Kft.). Különdíjunk, a VSA Kft. jóvoltából, egy Alpin RA50 típusú turistahátizsák.

Elôfizetési nyugtájukat beküldött második negyedévi elôfizetôink számára az Intersat által felajánlott nyeremény egy Videoton színes televízió.

A nyereményszelvényeket beküldött áprilisi elôfizetôink a következôket nyerhetik: 1–2. Scholl papucs (Fantastik), 3. Táska (VSA), 4–6. Illatszer- és gyógynövényi kivonat csomag (Quantum Pharm), 7. Viaszosvászon asztalterítô és csempe-lehúzósképek (Tapet Center), 8. Ajándékcsomag (Hélcne fordítóiroda), 9–10. Kertészeti eszközök (Dan Magdun Gazdabolt).

Márciusi rejtvénypályázatunk díjazottjai 20 tárgyat vihetnek majd haza (egy videokazettát, két Szabadság-elôfizetést, könyvjutalmakat).

Találkozónkon, a tavalyihoz hasonlóan, fellép a Húsvéti Nyuszi (!), Belloni buvész, és az estet a Horváth Béla Stúdiószínpad vidám jelenetei, valamint zene teszik még emlékezetesebbé. (A fellépôk kiléte maradjon egyelôre meglepetés!)

Várjuk Önöket egy kis húsvét utáni „hangulat-morzsára", és addig is eltöprenghetnek azon, hogy szeretnek-e ajándékot kapni?

Nagypénteken a polgármesternek Boros János alpolgármester és Vasile Soporan prefektus amerikai útjából merített ötlete támadt: akár az Államokban, a városi tanácsosok tartotta politikai egyeztetésre a sajtót is meg kell hívniuk. Dr. Funar két cikkelyes tanácsi határozattervezetet javasol. Az elsô így szól: „tilos a tanácsosok találkozója annak érdekében, hogy a beiktatáskor tett esküvel ellentétben, csoportosan a kolozsváriak érdekei ellen dolgozzanak". A második cikkely ellentmond az elsônek, a polgármesternek viszont ugyanez nem számít: „amennyiben a tanácsosok között egyeztetésre kerül sor, a találkozó céljáról és részvevôirôl a sajtót egy nappal korábban értesíteni kell" — áll a szerkesztôségünkbe eljuttatott közleményben.

Amerikai útjáról Boros János a Szabadságnak elmondta: amennyiben délután vagy este két városi tanácsos sör mellett a település ügyeit tárgyalja, az Amerikai Egyesült Államokban az újságírókat is értesíteni kell.

Nem is újabb patikáról van szó, hanem a Flores nevet viselô újranyitásáról, ugyanis közel egy évig zárva tartott, mivel a házat amelyben a gyógyszertár muködött, eladták. Így került sor az új üzlethelység kialakítására nem messze, alig 50 méterre a régitôl. Tehát a gyógyszerekre szorultak ezek után az Aurel Vlaicu és Decebal utca keresztezôdésében, ez utóbbi 4. sz. alatt találják meg az újra megnyílt gyógyszertárt.

Schmidt Jenô

Április 16-án hétfôn este újból benépesül a szamosújvári ifjúság kedvenc szórakozóhelye, a népszeru Téka klub. Ezúttal a hagyományos Locsolóbálon vehetnek részt a húsvéti ünnepeket töltô fiatalok. A szervezô Téka Muvelôdési Alapítvány számos meglepetést tartogat a részvevôknek. A bulin részt vesznek a vakációzó diákok is, de számos meghívott is megtiszteli a húsvéti rendezvényt.

Az ünnepek elôtti napokban a Téka klub kerámia szakköre külön ajándékokat készített a részvevôknek.

Erkedi Csaba

Az utcai pénzváltóknál a forint 93/95, a márka 12 700/12 800, a dollár pedig 27 800/27 900 lejbe került.
Április 14., szombat
A Román Nemzeti Bank mai árfolyamai: 1 német márka = 12 686 lej,1 USD = 27 858 lej.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]