2001. augusztus 25.
(XIII. évfolyam, 197. szám)

Miután néhány hónapja több kolozsi lány azzal vádolta meg a község rendôrfônökét, hogy szexuálisan zaklatja ôket, most Petre Popát, a rendôrfônök helyettesét vádolják a falu lakói azzal, hogy ököllel oszt igazságot a községben. A falu elöljárói a tiszt áthelyezését kérték a megyei rendôrségtôl. Egyes források szerint Popát néhány hónapja már vizsgálta a rendôrség, egy másik feljelentést követôen, és "tisztának" találta. A megyei rendôrségrôl Rus Herdea ezredes viszont cáfolta, hogy Popát valaha is kivizsgálták volna.

A tiszt feljelentôje Boldizsár János. A hatgyerekes családapa nagyobb fiúgyerekei, akárcsak ô maga is napszámosként dolgoznak a közsségben. 14 éves fiát egyik falubelije vádolta meg azzal, hogy miközben kertjében dolgozott, ellopott a házból 2 millió lejt. A rendôrségre vitt gyerekért sietô apát elôvette a rendôr: miért jött olyan késôn, majd — Boldizsár szerint — bántalmazta, öt napos orvosi kezelésre szoruló sérüléseket okozva. Ezek után Boldizsár a katonai ügyészségen feljelentést tett a tiszt ellen.

Herdea ezredes az esettel kapcsolatban lapunknak elmondta, hogy az ügyben kivizsgálóbizottság alakult. Két falubeli a nyilatkozata szerint Boldizsár maga verte a rendôrség falába a fejét.

(balázs)

Tegnapelôtt este 10 órakor a Szamosba esett egy taxi, négy utassal. Ioan Dascãl túl nagy sebességgel vezette autóját és a Napoca szálloda irányában, a kanyarban elvesztette uralmát a kocsi fölött, amely a járdán "átrepülve" a Szamosba borult. A balesetet mind az öten megúszták kisebb sérülésekkel, a helyszínre érkezô rendôrök 200 ezer lejjel büntették meg a taxist gyorshajtásért. Arról nem szól a fáma, hogy Dascãl kapott-e vagy sem borravalót utasaitól...

(balázs)

Az elmúlt hét hónap szociáldemokrata kormányzása kezdettôl fogva arra törekedett, hogy megváltoztassa az agrártámogatási rendszert. A régi kormányzat kuponos mezôgazdasági támogatását egy tollvonással hektáronkénti egymillió lejes pénzbeni támogatásra változtatták. Ez azonban a tavaszi kifizetéseket követôen pénzhiány miatt megbukott. A fémzárolt vetômagvak használatára ösztönzött kisgazdák idén nyáron már nem kapták meg a beígért pénzt, a kedélyek lecsillapítására pedig a kormány sebtében sürgôsségi rendeletet fogadott el egy újfajta agrártámogatási rendszer bevezetésére. A kormány ezentúl a mezôgazdasági közép- és nagyüzemeket támogatná, mivel ezek munkáját tartja hatékonynak.

A sürgôsségi kormányrendeletet csütörtökön a szenátus mezôgazdasági szakbizottságának kormányzópárti többsége az RMDSZ támogatásával elfogadta, miközben a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt képviselôi ellene szavaztak. A két ellenzéki párt azzal vádolta meg a kormánypártot, hogy a hazai valóságtól elrugaszkodva mindenáron a nagyüzemi gazdálkodást szorgalmazza, ami újabb kényszer-szövetkezetesítéshez vezethet: a gazdákat arra kényszerítenék, hogy a támogatás megszerzése céljából saját akaratuk ellenére nagyobb földterületek kialakítására társuljanak. A két ellenzéki párt azt kérte, hogy a támogatható 110 hektáros alsó határt alföldön csökkentsék 25 hektárra, amit az évek során fokozatosan növelnének a kívánatos üzememméretre. Az RMDSZ képviselôje azzal a feltétellel szavazta meg a törvénytervezetet, hogy a plénum vitáján a 110 hektáros területnagyságot 60 hektárra csökkentik, dombvidéken pedig a kormányzópárt által javasolt 50 hektár is felére csökkenne, ami jóval közelebb áll az erdélyi realitásokhoz.

Pete István RMDSZ-szenátor, a mezôgazdasági szakbizottság tagja lapunk kérdésére elmondta: továbbra sincs több költségvetési pénz a mezôgazdaság támogatására, az immár szakbizottsági szavazattal is megerôsített új sürgôsségi kormányrendelet tehát lényeges áttörést nem fog hozni. A kormányzó párt egyértelmûen a hatékonyabb nagyüzemi gazdálkodást szorgalmazza, erre azonban a hazai gazdálkodói közegben nincs fogadókézség, amit az elmúlt évtizedben kialakult negyven millió kisparcella léte bizonyít. Pete szerint korszerû, nyugat-európai típusú szövetkezeti törvényre lenne szükség, amely jobban megfelelne a hazai gazdatársadalom elvárásainak. Noha a kormánypárt az elôzô kormánykoalíció több mezôgazdasággal kapcsolatos jogszabályát is elfogadta, illetve jónak tartja (többek között a szakmai társaságokról, a közraktározásról, a piac szabályozásáról, a természeti csapások okozta károkról vagy a mezôgazdasági termékek támogatásáról szóló törvényeket), a szociáldemokraták agrárpolitikája a mezôgazdasági nagyüzemek újjáélesztése irányába nyit, szemben az elôzô kormányzatok családi gazdaság típusú elképzeléseivel.

Pete István a szakbizottsági vitában azt is szorgalmazta, hogy a jogszabály-tervezet vegyes mezôgazdasági farmokon (ahol növénytermesztéssel és állattenysztéssel egyaránt foglalkoznak) meghatározott átszámítási kulcs szerint csökkentse az állami támogatás szempontjából kötelezô minimális területnagyságot, illetve az állatlétszámot.

A sürgôsségi kormányrendelet alkalmazásának egyik elôfeltétele azonban a földtörvény életbeültetésének újraindítása, hiszen az országszerte zavaros földügyek miatt igen nehéz az optimális birtokviszonyok kialakítása. Az RMDSZ-politikus szerint napokon belül megjelenik a Hivatalos Közlönyben a 2000/1-es földtörvényt módosító sürgôsségi kormányrendelet alkalmazási metodológiája, ami szabad utat nyit a törvény alkalmazásához. Az erdészeti hivatalok egy része továbbra sem szeretné alkalmazni a földtörvényt, azonban a helyi földosztó bizottságok, a polgármesteri hivatalok és a megyei földosztó bizottságok pozitív hozzáállása jelentôsen felgyorsíthatja a földügyek tisztázását.

Makkay József

Adrian Nãstase miniszterelnök pénteken annak a reményének adott hangot, hogy a román–magyar viszonyból el fogják távolítani "a kriptorevizionizmus elemeit", hogy a kapcsolatok az 1996-ban aláírt alapszerzôdés alapján alakulhassanak.

Nãstase megítélése szerint ugyanis a kétoldalú viszonyban "megvannak az ilyen típusú megközelítés maradványai", s ennek példájaként a Millenniumi emlékmû "újra felavatását" említette, holott a háború elôtt az emlékmûvet a magyar revizionizmus jelképének tekintették. A "kriptorevizionista kérdésmegközelítés" másik "maradványának" a magyar igazságügy-miniszter múlt heti, "szokás szerint nem hivatalos" látogatását említette, amikoris Dávid Ibolya "millenniumi zászlót hozott magával".

— Ezekre a dolgokra oda kellene figyelniük budapesti barátainknak, akiknek meg kellene érteniük, hogy döntéseikben tekintettel kell lenniük a szomszédok érzékenységére — magyarázta Nãstase.

Mindezen kívül — jelentette a Mediafax hírügynökség — Nãstase újabb ellenérvet talált a magyar státustörvényre. Azt mondta, még nem lehet tudni, hogy a jövô évi romániai népszámlálás alkalmával a "magyar kisebbség" rovat úgy szerepel-e majd mint etnikum, vagy mint foglalkozás. Ezt az elképzelését arra építve fejtette ki, hogy a státustörvény alapján "mindenféle cigányok vagy romák" magyar igazolványt fognak igényelni maguknak, hogy Magyarországra mehessenek dolgozni — mondta Nãstase, a prefektusokkal lezajlott szokásos pénteki táveligazítás alkalmával.

Bertalan-napi sokadalom fogadta tegnap délelôtt a Székre látogató vendégsereget: délelôtt 10 órakor már zsúfolásig megtelt a református templom és a cinterem az augusztus 24-én immár több évszázada megtartott gyásznap elsô istentiszteletén, amit a hagyomány szerint a nap folyamán további két templomi megemlékezés követ. Az elsô istentiszteletet a kolozsvár-monostori gyülekezet református lelkésze, Kállai Miklós Csaba tartotta, amit félórás szünet után a helyi lelkész, Sándor László Zoltán megemlékezése követett az 1717. évi tatárjárásról. A délutáni istentiszteletet idén elôször egy széki származású lelkész, Sallai Márton tartotta, aki a Beszterce-Naszód megyei Nagysajón szolgál.

A jeles széki emléknapon idén részt vett Markó Béla RMDSZ-szövetségi elnök, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke, Eckstein-Kovács Péter Kolozs megyei RMDSZ-szenátor, Kónya-Hamar Sándor, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselô, Kerekes Sándor, a Kolozs megyei Tanács alelnöke, valamint Buchwald Péter, egykori Kolozs megyei alprefektus. A vendégeket Sallai János polgármester és a széki népviseletbe öltözött Dániel Márton RMDSZ-elnök üdvözölte.

Délben Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke sajtótájékoztatón szólt az egybegyûlt újságírókhoz. Elmondta: a székiek több évszázados gyásza a reménység, az újjászületés forrása is egyben. A Világszövetség munkájáról szólva, az Általa és ôvele nevet viselô program nyílt társadalmi vitáját jelentette be, amely szintén a szervezet újjászületését, megerôsödését szolgálja. Patrubány kitért a Reményforrás nevû, sokgyerekes családokat támogató lakásprogramra is: idén két erdélyi nagycsaládos juthat a Magyarok Világszövetsége révén lakáshoz az Aradi Vértanúk Napján, október 6-án, Kolozsváron, illetve a mezôségi Viczén.

A hét folyamán megtartott Széki Napokra szervezett fotókiállítást is megtekinthették az egybegyûltek, ahol Farkas Csilla és Nagy Zoltán magyarországi, valamint Michael von Langeveld holland fotómûvész mutatta be munkáit.

A Bertalan-nap délután 6 órakor kulturális rendezvénnyel folytatódott, ahol felszólaltak a politikusok is. A részletekre visszatérünk.

R. É.

A civil szervezetek közhasznú szerepvállalása egyre jobban kihangsúlyozódik e fergeteges tempóban átalakuló társadalomban. Annál is inkább, hiszen tevékenységük olyan komplex és sokoldalú feladatokat ölel fel, mint a nemzeti öntudat ébresztése, fejlesztése, kulturális és történelmi értékek ismertetése, felleltározása és ôrzése, a felnövekvô tanuló ifjúság támogatása, valamint a már dolgozó ifjúság összefogása és közösséggé kovácsolása. Milyen szerepet töltenek be ezek a szervezetek a szórványmagyarság, azaz a "kisebbségben" élôk életében? — kérdeztük Borsos K. Lászlót, a bethleni Bethlen Mûvelôdési Egyesület elnökét.

— Véleményem szerint a "szórványban" élô magyarság civil szervezetei többszörösen (halmozottan) hátrányos helyzetben vannak — mondta. — Olyan objektív és konjunkturális tényezôket kell legyôzniük, melyek évtizedeken át beivódtak a magyarok tudatába. A gazdasági és politikai helyzet, a még elevenen élô nemzeti létünkkel kapcsolatos félelmek és kételyek az alapítványokat és egyesületeket olyan közhasznú tevékenységek végzésére sarkallja, melyek egyaránt szólnak a régió minden egyes tagjához. Más szóval: a "kevesebbségben" élôk — a kifejezést Kossuth Lajos használta emlékirataiban — testre szabott mûvelôdési politikát igényelnek. Egyesületünk egyike azoknak, amelyek ilyen környezetben mûködnek. Úgy érzem, tízéves múltra visszatekintô munkánk tapasztalatait összegezve olyan következtetésekre is eljutottunk, melyeket feltétlenül figyelembe kell vennünk az elkövetkezô idôszakban. Bethlen városának magyar közössége minden idôkben tudatosan ápolta és ôrizte hagyományait és kultúráját. Az utóbbi évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy e fáradságos és szélmalomharcnak tûnô munka csak akkor lesz eredményesebb, ha sikerül bekapcsolódni abba a kialakulóban levô rendszerbe, mely a Kárpát-medence civil szervezeteinek szoros együttmûködésén alapszik, és amelynek mûködéséhez a magyarországi közalapítványok támogatása jelenti a lélegeztetô készüléket. Tapasztalataink szerint a "kevesebbségben" élô magyar civil szervezetek mûködése nem szûkíthetô egyetlen településre, mert az érintett célcsoport igen kis létszámúra zsugorodna és a biztos önfelszámolódás fenyegetné. A saját erôforrások hamar kimerülnének és a negatív tapasztalat a végsô lemorzsolódást jelentené. Ezért a többszörösen hátrányos helyzetû mûködô civil szervezetek esetében feltétlenül figyelembe kell venni a következô létfontosságú tényezôket: 1. A saját erôforrás az esetek többségében minimális. 2. Hány településre terjed ki, vagy terjedhet ki tevékenységének pozitív hatóköre? 3. Milyen lehetôségeket kínál a kapcsolattartás megvalósítására a régió infrastrukturális fejlettsége? 4. Mennyire elérhetô az adott szervezet székháza az érdekeltek számára? 5. Az önkormányzatokkal való nehézkes vagy lehetetlen együttmûködés. 6. A szolgáltatások sokféleségének igénye. — A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen régiókban induló civil szervezeteknek igen nagy hátránnyal kell megbirkózniuk évrôl évre. A komoly pályázati támogatások elnyeréséhez olyan feltételeknek kell eleget tenniük, melyek lehetôségeiket messze túlhaladják. Nem tudnak felmutatni nagy tömegeket megmozgató tevékenységeket, melyek a mass-médiában komoly és tartós lobbit jelentettek volna. Kevés a tapasztalatuk és fôleg felkészültségük a nagyobb lélegzetvételû rendezvények szervezéséhez. Nincs közvetlen kapcsolatuk olyan döntéshozó testületekkel, melyek kedvezôen befolyásolhatnák mûködésüket. Infrastrukturális fejlesztést (számítógép, fax-telefon vásárlása és fenntartása, esetleg irodavezetô állandó fizetése) többéves, kudarccal megtûzdelt munkával lehet csak elérni. Azért, hogy megerôsödjék és hatékony, pragmatikus tevékenységet tudjon kifejteni egy "kevesebbségben" élô civil szervezet, "pályakezdô-segítségre" lenne szüksége "lélegeztetô készüléket" adományozók/kiutalók/pályázatelbírálók részérôl. Ezzel a támogatással rövid idô alatt konkrét, a kisközösség számára élményt, reményt jelentô, munkakedvet indukáló eredményeket lehetne felmutatni.

— Hogyan lehetne ezeknek a civil szervezeteknek az elszigeteltségét megszüntetni?

— Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a szervezet szerepeljen valamennyi adatbázisban és kapcsolatai (postai, telefon/fax, e-mail! ) legyenek olyan központokkal, amelyek a legfrissebb tudnivalókat gyorsan (idôben) közlik. Az információ áramlása a "kevesebbségben" létfontosságú. Ne feledjük, ezekben a régiókban nincs magyar napilap, és így csak a szomszédos megyék magyar sajtótermékeire alapozhatunk. Nagyon fontos a világhálóra való felkerülés, a mások honlapjára való "bekérezés", vagy az önálló honlap létrehozása.Természetesen az információk szelektálása is nagy gondot okoz és úgy gondoljuk, hogy a jövôben még nagyobb problémát fog okozni. Éppen ezért azt szeretném javasolni az érintett kuratóriumoknak, hogy ne csak olyan tudnivalókat juttassanak el a kisebb vagy "induló" szervezetekhez, amelyek valamilyen résztvételre, vagy fizetett továbbképzésekre vonatkoznak (olyan konferenciákra vagy tanfolyamokra gondolunk, ahová fizetni kell a részvételt), hanem azokat is, amelyek új kapcsolatteremtést, anyagi forrást jelenthetnek. Olyan információkra is szükségünk van, amelyek támogatási lehetôségeket népszerûsítenek. Feltétlen szükségesek az ilyen jellegû információk, hiszen a szórványban élôk teremtik elô a legnehezebben az önálló anyagi alapot. Gyakori eset, hogy a falvakban megalakult civil szervezetekhez csak postai úton vagy személyes kapcsolat által lehet eljuttatni az információt; ez komoly idôveszteséget és anyagi kiadást jelent, és általában a határidôbôl való kifutáshoz vezet.Olyan települések sokaságáról tudok mifelénk, ahová hetente csak három alkalommal jár posta! S akkor még nem számoltuk az adatok begyûjtésére és feldolgozására szükséges idôt! Persze, feltevôdik a kérdés: mindezekre egyszerûen a "jó együttmûködés" lenne a válasz? Nem tartom egyáltalán valószínûnek! Tapasztalataink szerint összehasonlíthatatlanul könnyebben elnyerhetô egy rendezvény támogatását célzó pályázat, mint egy infrastrukturális fejlesztés, pedig ez utóbbi nem napokra, hanem évekre szól!

— Mennyire fontos a székház kialakítása?

— Igen. Egy másik nagy hátránya a szórványban mûködô szervezeteknek, hogy nagyon nehezen alakíthatnak ki egy olyan rendszeres gyülekezési helyet, amely fenntartását vagy bérelését önerôbôl megoldhatnák.Így teljesen esélytelen és esetleges az állandó találkozások programszerû kialakítása. A "kevesebbségben" élôk magyar nyelven többnyire csak a saját tevékenységeik keretében taníthatnak, oktatnak. Ezekben a régiókban egybefonódik az egyházi, ifjúsági, mûvelôdési, oktatási vagy más szervezetek tevékenysége, hiszen legtöbbször ugyanaz a maroknyi ember végzi — saját szabadidejének "rovására" — a meg nem fizetett és meg nem fizethetô, anyagi áldozatokkal teletûzdelt munkát!

Szabó Csaba

RETUS — ARCULATI BEAVATKOZÁSOK A VÁROSBAN címmel Antik Sándor, Balogh Csaba, Bartha József, Elekes Károly, Lakatos Gabriella, Miklósi Dénes, Öllerer András, Pál Péter és Ütô Gusztáv alkotásaiból nyílik kiállítás augusztus 31-én este 7 órakor Székelyudvarhelyen, a Városi Képtárban. Fotó-dokumentálás: Barabás Zsolt. Bevezetôt mond: Bálint Anna. A kiállítás szeptember 7-ig tekinthetô meg.

VÁLLALKOZÁSFEJLESZTÉS — KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁS témával tartja a Romániai Magyar Közgazdász Társaság 2001. szeptember 28–30 között Sepsiszentgyörgyön X. Közgazdász Vándorgyûlését. Neves hazai és külföldi szakemberek, a bukaresti egyetem, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem, a budapesti Közgazdasági és Államtudományi Egyetem, a budapesti Dunaferr Rt., a Kovászna megyei Kereskedelmi és Iparkamara, a Hargita megyei tanács és a Román Parlament képviselôi tartanak elôadást. Jelentkezési lapok és bôvebb felvilágosítás igényelhetô 2001. szeptember 14-ig a 064/431488-as telefonszámon, az RMKT székházában (Kövespad/Pietroasa utca 12., Kolozsvár) vagy drótpostán: rmkt@mail.dntcj.ro.

SÛRÛBBEN INDÍTJA JÁRATAIT A 8-AS vonalán szombaton és vasárnap a RATUC. Reggel fél 6 és 8 óra között a végállomásokról a következô idôpontokban indulnak a buszok: Széchenyi/M. Viteazu tér — 5,30; 5,45; 6,00; 6,20; 6,40; 7,00; 7,20; 7,40; 8,00; Repülôtér — 5,55; 6,10; 6,30; 6,50; 7,10; 7,30; 7,50; 8,10.

Miként lehet átmenteni a finnugor népek kulturális örökségét a jelen és a jövô századokra az információs társadalom kihívásainak megfelelôen — többek között erre a kérdésre keresi a választ az a tudományos tanácskozás, amelyet szeptember 14-én rendeznek Budapesten.

A Kulturális innováció és információkeresés: a finnugor örökség digitalizálása és automatizált tartalmi feltárása címû konferenciának az Országos Széchényi Könyvtár ad otthont.

Az intézmény tájékoztatása szerint a megbeszélés társszervezôje a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezete.

Az eszmecsere célja, hogy áttekintse a bölcsész és informatikus szakemberek meglévô munkakapcsolatait, illetve feltárja a további lehetséges együttmûködési területeket.

A tanácskozáson magyar, finn és észt elôadók számolnak be kutatási eredményeikrôl.

A konferencia elôzetes napirendje szerint Kultúra és K+F, azaz kutatás+fejlesztés címmel Szabó Gábor, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára mond bevezetôt.

Finnugor örökség a 21. században címmel Voigt Vilmos, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékének egyetemi tanára, a digitalizálás témakörben Tószegi Zsuzsa, a Neumann János Digitális Könyvtár ügyvezetô igazgatója, Hungarológia és a Magyar Elektronikus Könyvtár címmel pedig Monok István, a házigazda intézmény fôigazgatója tart elôadást.

Külföldi szakértô mutatja be a finn elektronikus bibliotékát, valamint elôadás hangzik el többek között a Veszélyeztetett finnugor nyelvek adatbázisai — Lapp enciklopédia, illetve A finnugor kulturális örökség az interneten címmel.

Minarik, Sonnenschein és a többiek — Zsidó sorsok magyar filmen címmel tanulmánykötet jelenik meg a hét végén megnyíló Zsidó Nyári Fesztivál alkalmából, áttekintve a filmmûvészeti ábrázolás jellemzôit a némafilmek korszakától napjainkig.

A félszáz fotóval illusztrált kötet elôzményéül az a konferencia szolgált, amelyet 1998-ban, a könyv alcímével azonos címmel rendeztek meg filmes szakemberek, történészek, pszichiáterek, szociológusok részvételével Budapesten.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat címû folyóirat tanácskozása keretében 33 játék-, illetve dokumentumfilmet vetítettek le a magyar filmmûvészet 1945 elôtt és után készült alkotásaiból.

A most megjelenô kiadványhoz Jancsó Miklós filmrendezô írt elôszót, felelevenítve egyik személyes élményét a hetvenes évek elejérôl.

A kötet tizenöt szerzôje között szerepel Heller Ágnes filozófus, Csepeli György szociológus és Jelenits István piarista szerzetes-tanár is.

A tanulmányok áttekintik a zsidó témájú némafilmek jellemzôit, az 1930 és 1945 közötti idôszakot, majd a posztkommunizmus éveinek alkotásait.

A könyv külön is elemzi Fábri Zoltán Utószezon, Forgács Péter Privát Magyarország, Gazdag Gyula Társasutazás, Jeles András Senkiföldje és Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól! címû filmjét, Gárdos Péter rendezéseit, Kabay Barna Jób lázadása címû alkotását, valamint Szabó István Oscar-díjas rendezô filmjeinek motívumait.

A Kolozsvári Református Kollégiumhoz tartozó Református Diakonisszaképzô (Posztliceális Egészségügyi) egy osztályt indít 25 hellyel, általános asszisztensi szakképzéssel, hangsúlyt téve a házi betegápolásra.

Várjuk mindazokat a fiatalokat, akik elhivatást éreznek mindezek iránt.

Beiratkozás 2001. augusztus 24–szeptember 1. között a Ponorului 1. szám alatt levô Diakóniai Központban.

Szükséges iratok: kérvény, érettségi diploma, keresztlevél hitelesített másolata, orvosi igazolvány, lelkészi ajánlás, osztályfônöki jellemzés igazgatói aláírással.

A felvételi elôbeszélgetés alapján történik; túljelentkezés esetén felvételi vizsga lesz anatómiából (XI. osztály) és szerves kémiából (X. osztály).

A végzôsök állami diplomát kapnak.

Érdeklôdni a 441-970-es telefonszámon hétfôtôl péntekig, naponta 9–13 óra között.

Ha csupán a díjakból ítélnénk, bátran mondhatnók, hogy a kolozsvári Feszt László a sors kegyeltje. Hiszen huszonéves korától kezdve "gyûjti" a rangos hazai és külföldi képzômûvészeti versenyek díjait. S ha beszélhetünk kolozsvári grafikai iskoláról, már- pedig a fogalom általánosan ismert, úgy ezt nagyrészt Feszt Lászlónak köszönhetjük. Stílusteremtô alkotómûvészi tevékenysége mellett, több mint félszázada foglalkozik mûvészképzéssel, amelynek elkötelezett híve, s amellyel a mai napig sem hagyott fel. A legkülönbözôbb grafikai technikák bravúros alkalmazása mellett a kollográfia úttörôje és hazai megteremtôje. Nem véletlen tehát, hogy olyan, csak keveseknek kijáró, újonnan alakított magasrangú országos elismerésben részesítették, amelyet Kolozsvárról egyedül Feszt László mondhat magáénak. A Hûséges Szolgálat Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatát nemrég vehette át a mûvész, eddigi tevékenysége, különleges adottságai elismeréseképpen. A Romániai Képzômûvészek Szövetsége 230 mûvészt javasolt a kitüntetésre, közülük 69 kapta meg a még 2000-ben, Emil Constantinescu elnöksége idején létesített érdemrendek valamelyik fokozatát.

Feszt László az ezeredfordulón töltötte hetvenedik életévét. A most kiosztott, de még a múlt év decemberében odaítélt kitüntetés egy nem mindennapi mûvészi karrier méltó, hazai elismerése. Kár, hogy az anyaországi illetékesek, az ottani mûvésztársadalom kevesebb figyelmet fordít nemzetközileg is jól ismert és elismert mûvészeink felkarolására, érdemeik elismerésére, megbecsülésükre.

Németh Júlia

Be kell vallanom: szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú. S még azt is be kell vallanom, hogy szerettem újságíró lenni. Tehet talán errôl az ember leánya, fôleg, ha tizenéves? (Mert hát mi az a tizenkilenc év...?) Rengeteg új ember, elôkelô és kevésbé elôkelô körök, Victoria szálló étterme, nyálcsordító svédasztalok... Közös zötyögés egy bulin, na jó, de ez még nem minden, ettôl még nem lesz — Karinthy szavával élve — fülolajos senki egy nadrág miatt. Kit érdekeltek már a filmek vagy a képek, miután megtelt a pocakja? (Elárulom: minket muszáj volt, hogy érdekeljen.) Persze az a citromos kóla sem bolondíthat meg még akkor sem, ha Vele fogyasztod egy méregdrága lyukban. No de nem csak ennyi! Hát a szerkesztôség! Mindenkit tegezni (bevallom, furcsa volt, s két hét után sem sikerült mindenkit így szólítani), lótni-futni... Sôt, az idônkénti heves szívdobogások, és a közelében fenyegetô ájulásveszély sem elégséges. Minden okosabb azt mondja, hogy a szerelem olyasmi, amit senki sem érthet, amíg át nem éli. ...bankmegnyitók, irodaszentelések, nyugdíjasmatinék, kocsibemutatók, Vöröskereszt-évfordulók, bélyegkiállítások — minden új volt. Hát akkor mi az a szerelem? Mindenesetre azt mondom mindenkinek, hogy a hétköznapi fáradtságot és a hétvégi morgolódásokat leszámítva: MEGÉRI!!!

(Ketten írtuk ezt a... dolgot, egyikünk sem tudta, mit kapar a másik a lapra...)

K.K./SZ.E.M.

Szerk. megj.: Elsôéves újságíró-gyakornokaink pihentetô ujjgyakorlatnak, nem pedig közlésre szánták a nagyon is közvetlen, ôszinte sorokat. Mi azonban nem tudtunk ellenállni a kísértésnek. Mert mi ez a kis írás, ha nem további újságíró-gyakornok csalogató?

"Akik Istent szeretik,

minden javukra van" /Róm 8,28/

Az új kenyér, a hálaadás ünnepét augusztus utolsó vasárnapján tartjuk. Ezen a napon, munkánk megáldásáért mondhatunk köszönetet Istennek, és hálásak lehetünk azért, ha nem hiába dolgoztunk.

Lelkileg egyre csökevényesedô világunkban az áldás és a hála fogalma mindinkább beszorul a vallásos szóhasználatba. Mivel az áldást semmiképpen sem lehet pénzzel mérni, fokozatosan megszûnik helye anyagiasodó társadalmunkban. Addig használjuk ki az ünnep adta lehetôséget, amíg még tudunk lelki mértékegységgel is mérni. A hálát manapság próbálgatjuk pénzben kifejezni, de ez a hála nem az a hála. Az a hála az emberi lélekben mûködô isteni igazságosság egyensúlybantartását szol-gálja. Nekünk személyesen van rá szükségünk, mert a háládatosság saját belsô békénk elengedhetetlen feltétele. Fontos, hogy feltöltekezett lelkünkbôl fizetni tudjunk, és így, nem érezve magunkat adósnak, megmaradhat önbecsülésünk és méltóságunk. Krisztus óta nem "égô áldozatokra" van szükségünk, hanem embertársi szeretetre. A hálából fakadó szeretet szétosztása bibliai mércével történik. Az Istenünkkel való kommunikáláshoz pedig egyre kevesebb helyen van megfelelô térerô.

Egy olyan Európában élünk, ahol még az ateista is keresztény. Mert vén földrészünk kizárólag a keresztény elveknek és értékrendnek köszönhetôen lett azzá, ami. Akik mostani vilá-gunkat felépítették, az "Imádkozzál és dolgozzál!" bibliai eredetû bencés tanítás szerint éltek. Ami azt jelenti, hogy kérjed az áldást, és hálából a rendelkezésedre álló javakért munkálkodj erôd szerint. A nyugati ke-reszténységen nevelkedett ember számára a munka életforma. "Sohase legyen úgy, hogy éppen nem csinálsz semmit !" — hallom nagyapám szavát. Mostanában viszont gyakran egyebet hallok: "Megengedhetem magamnak a pihenést", vagy: "Nekem is jár ennyi" — mondják, és éppen semmit sem tesznek ilyenkor. Ez már a keleti kereszténység hangja. Azé, amely azt tanítja, hogy "az utolsó ítéletben a legnagyobb büntetés az örökös kényszermunka". Ebbôl a balkáni gon-dolkodásmódból következik, hogy: "Az úr nem dolgozik" és "Akit szeretünk, azt nem tanítjuk meg dolgozni".

Munka és áldás — e két fogalom nekem legtöbbször nagyapám falusi parókiáját idézi. Ahová azután került, miután a kommunisták "kézhez vettek minket", miután elveikhez híven igyekeztek egész családunkat "végképp eltörölni". Tervteljesítésük csak annyiban sikerült, hogy anyai nagyapám lett egyetlen férfi támasza a szabadon és életben maradt három asszonynak és öt gyermeknek. Vagyonunkból pedig egy kolozsvári ház kétszobás lakrésze és egy református lelkészi oklevél maradt. Nagyapám majdnem hatvanéves volt akkor, a fizikai munkától teljesen elszokott "kizsákmányoló". (Én még emlékszem rá, igaz, halványan, amikor a napszámosok között sétálgatva ellenôrizte azok munkáját, vagy nem éppen csendes parancsokat osztogatott a vincellérnek.) Volt ereje újrakezdeni mindent, nemcsak a saját életét, de az egész családét.

Mikor mindenét elvették, elôkereste addig pihenô lelkészi diplomáját és jelentkezett az püspökségen. Kérte egy akármilyen gyülekezetbe való kinevezését, lehetôleg Kolozsvárhoz közel, hogy nekünk segíteni tudjon. Az akkori egyházi vezetôségtôl nagy kegynek számított, hogy egy olyan sokszórványú mezôségi faluba köl-tözhetett, ahol a fizetését ugyan nem tudták biztosítani, de jó nagy megmunkálható kert volt. Abban az idôben még nem tudtuk, hogy lelkipásztor számára létezhet büntetôhelynek számító gyülekezet. Azt sem, hogy a szór-vány vagy a Mezôség egy pap számára megvetendô munkahely volna. Akkor még úgy tudtuk, hogy aki önként vállalja ezt a hivatást, annak minden gyülekezet csak megtisztelô feladat és Istentôl reábízott "talentum" lehet. És Nagyapámnak sikerült megsokszorosítani és szétosztani ezt a rábízott talentumot.

Kisiskolás koromban minden nyarat ezen a parókián töltöttem. Igazi gyermek-paradicsom volt: gyümöl-csös kert, mindent termô veteményes, amelyben vinetta mellett földieper és sárgadinnye is termett, nagy kukoricás, ahol játékainkban a Dzsungel könyve állatszereplôit is nagyszerûen meg tudtuk személyesíteni. És volt kutya, amit nagyapámtól ellesett módon akárhányszor meg lehetett keresztelni. Rengeteg majorság, disznók, juhok és méhek. Mindennek korlátlan ura és egyetlen mûvelôje Tata volt, aki hétköznap reggeltôl estig a "földet túrta", hétvégén pedig igazi Jókai-hôssé változva érdemelte ki a család és a falu tiszteletét. Amikor egy-egy mezôségi parasztasszonyt délben, a tyúkpiszkos udvaron, egy vadon nôtt akácfa alatt aludni látott, kiabálni tudott mérgében. Szerinte egy udvar ne legyen szemetes, a majorság legyen elkerítve, vadon nôtt fának meg semmi keresnivalója a mûvelésre szánt helyen. Aludni pedig, fôleg asszonynak, éjszaka kell.

Imádkozott, dolgozott és áldás volt a munkáján, mert a szükségesnél többet tudott termelni. Gyermekko-rom legkegyetlenebb emléke a mézzel, eperrel vagy juhsajttal való házalás. Az élelmiszerfelesleget adtuk el ilyenformán a szomszédoknak és ismerôsöknek. Léleknyomorító lehet 8–10 éves gyermekeknek a megalázkodásnak ez a formája. Hát még, amikor a "jótevô" vásárló rá is játszott fölényeskedéssel az amúgy is töré-keny, fejlôdô gyermeki méltóság megerôszakolására. De Édesanyám csak hálát tudott érezni a gazdag termésért és a pénzszerzési lehetôségért. És ez a hála úgy sugárzott ki ránk, három gyermekére, hogy lelkileg maga-sabbra emelkedve, nagyobb léptékben tanultuk meg látni az emberek világát. Arisztokrata nevelést kapott Anyám közvetítésében egyfajta beavatási ceremóniává minôsült ez a feladatunk is.

A kapott pénzbôl pedig ruhákat vásároltunk, olyanokat is, amelyeket sokan megirigyeltek. Némely felebarátunk viselkedésére egy példa: rendes fizetésbôl, jó lakásban élô vénkisasszony papleány mondta nekem már felnôtt koromban egyszer, hogy "milyen jó dolga volt Anyádnak, annyi méze volt, hogy el sem tudta adni". De eszébe sem jutott elgondolkozni azon, hogy honnan, mibôl, hogy került az a méz és hogy egy akkora családnak mennyi a szükséges. Sokan irigyelték családi békénket és testi-lelki egyensúlyunkat is. "Mert az örömök és bánatok forrása maga az ember lelke". (Knut Hamsun)

Az irigység ellen pedig a legfôbb gyógyszer a háládatosság.

Juhászné Dobai Erzsébet

Csitulóban a kedélyek Macedóniában: miután nagyjából elhallgattak a fegyverek, a NATO is bemerészkedett az országba, hogy figyelemmel kísérje azok beszolgáltatását. A háborús felek nem tettek egyebet, mint amit a történelem folyamán oly gyakran ismételt meg az okulni képtelen emberiség: a békekötéskor olyan feltételeket szabtak, amelyeket egyetlen puskalövés nélkül is régóta teljesíteni lehetett és kellett volna.

A macedonok az elmúlt években többségi szerepüket igazi balkáni beleéléssel játszották el az albán nemzetiségû honfitársaikkal szemben. Leplezetlen megkülönböztetô politikájuk részeként, például, a macedonok háromnál több gyermek után kiemelt támogatást kaptak, az albán családok pedig a harmadik gyermeket követô újszülöttet egyszerûen nem anyakönyvezhették vagy csak komoly kenôpénz árán tehették meg. Persze, ezzel mégsem oldódott meg az albánok szaporaságából eredô nemzetiségi egyensúly felbomlása, úgyhogy szükségesnek látták más elnyomó intézkedéseket foganatosítani. 1995-ben például lerombolták a tetovói albán egyetemet, az akciót követôen a letartóztatásokban és hatósági verésekben egy személy meghalt. De az erôszak, a csökönyös rendôrségi megfélemlítések mégsem vezethettek tartós eredményre: az akkori hat egyetemi karból ma tizenhárom, a négyszáz diákból hatezer lett, akik magánházakban vagy a szabad ég alatt folytatják egyetemi tanulmányaikat. Akkor is, ha ezeket az okleveleket hivatalosan még senki nem ismeri el. A kollektív öntudat azonban sokszor csodákra képes.

A macedóniai albánok elnyomott sorsában akadnak olyan vonások, amelyek a romániai magyarság elôtt sem teljesen ismeretlenek. Nálunk a többségi nemzet eszközei rafináltabbak, de annál módszeresebbek (a román társadalomban talán ez az egyetlen káoszmentes, a mindenkori kormány felügyeletében olajozottan, nagy nemzeti egyetértésben mûködô tevékenység). A román sajtó például elôszeretettel, diszkrét "spontaneitással" ragad ki és hoz nyilvánosságra magyar nevû (hangzású) személyeket a bûnözôk listájáról. Ugyanakkor nálunk más a papíron megalkotott jogszabály, és egészen mást mutat a hétköznapok gyakorlata.

A macedóniai béke fontos hozadéka az albán nyelv létjogosultságának elismertetése a húsz százalékot meghaladó albán lakosságú települések közigazgatásában. Úgy tûnik, az albánok végre elérték azt, amit a civilizált világ egyenlôségnek, az emberi méltóság érvényesítésének nevez. De mindezt csak komoly vérontással lehetett kiharcolni.

Abban reménykedjünk, hogy mi nem ilyen úton jutunk célba.

Ördög I. Béla

Kezdjük rögtön az elején: Munkácsy Mihály (1844–1900) közismerten a Kárpát-medence egyik legtehetségesebb festômûvésze volt. Munkásságát annak idején Francia- és Németországban is elismerték. Hírnevéhez jelentôsen hozzájárult hosszas párizsi tartózkodása is. Ott alkotta többek között egyik legismertebb képcsoportjának egy részét, a Jézus életének utolsó eseményeivel kapcsolatos triptichonját: az Ecce homo-t, amely szerencsére a Déry Múzeum tulajdonába került és ma is ott látható Debrecenben.

Krisztus Pilátus elôtt címû mûve a kanadai Joseph T. Tanenbaum úr tulajdonában van, aki Forbáth Péter Torontóban élô, Debrecenbôl elszármazott kardiológus professzor rábeszélésére, szép gesztusként örök letétbe Debrecennek akarta hagyni a nagyméretû (6,5 X 4,5 méteres) képet. Sajnos közben — pontosabban az idén — problémák merültek fel a kanadai adózási szabályok megváltozásával, és így kérdésessé válik a festmény további ittléte. Ha a magyar hatóságoknak nem sikerül közbelépni, a kép, legjobb esetben is, csak az év végéig maradhat Debrecenben.

A Golgota helyzete a legbonyolultabb: a festmény az Észak-Amerikában élô Beck Csaba tulajdona. A képet idôleges megôrzésre Magyarországnak adományozta, azzal a feltétellel, hogy a magyar hatóságok ennek fejében teljesen helyreállítják az igencsak tönkrement festményt. Így tehát most még csak a teljes Munkácsy-triptichon látható a debreceni Déry orvos-doktor egykori villájában található Déry Múzeumban.

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy Munkácsy triptichonja a Déry Múzeum legvonzóbb kiállítási tárgyai közé tartozik. Ezért aztán országszerte nagy figyelem kíséri a Golgota körüli fejleményeket.

Az 1884-ben készült festmény 1886-ban az USA-ba került. 1907-ben egy tûzesetben erôsen megrongálódott. Sajnos, a szakszerûtlen restaurálás sokat ártott a képnek. Ezek után a festmény egy bevásárlóközpontba került, ahol állapota tovább romlott. 1988-ban a Sotheby’s árverési cég talált új gazdát neki, habár akkor a magyar nemzeti romantika stílusában készült mû, különösen rossz állapotában nem váltott ki nagyobb érdeklôdést. Óriási méretei (35 m²) megnehezítették az elhelyezését, nem beszélve arról, hogy Munkácsy, sajnos, bitumen alapanyagú festékkel dolgozott, ezért a képet csak különleges páratartalmú, hômérsékletû és fényérzékenységû helyiségben lehet tartani, különben színei rohamosan megsötétednek. Ez lett volna az a pillanat, amikor a debreceniek könnyen megszerezhették volna.

Beck Csaba 47 000 dollárért vette meg a képet — legalábbis azt, ami még megmaradt belôle. A kissé csalafinta Beck úr idôleges megôrzésre felajánlotta a festményt a magyaroknak azzal a feltétellel, hogy ennek fejében restaurálják. Nagy volt az öröm, bár a kép akkor teljesen leromlott állapotban volt, nedves, penészes és darabokban hullott le a festék róla. A budapesti Szépmûvészeti Múzeum négy kitûnôen képzett restaurátora két évig dolgozott azért, hogy a kép visszanyerje eredeti szépségét. Ez a munka körülbelül 40 millió forintjába került a magyar államnak. Ezután került a Déry Múzeumba, ahol ma is látható. Tulajdonosa ekkor nemeslelkûen felajánlotta, hogy egymillió dollárért hajlandó a debreceni múzeumnak eladni a festményt, és így aztán már nem is viszi vissza a tengerentúlra. Egyébként a kép szakszerû csomagolása és szállítása mintegy 10 millió forintjába kerülne a magyar államnak. Ezek a fejlemények nagy visszhangot váltottak ki a közvéleménybôl, több újság és híradás foglalkozott a kép sorsával. Mozgalom indult a kb. 300 millió forint minél gyorsabb összegyûjtésére, hiszen az év végén lejár a kép megvásárlásának a határideje. A nagy lelkesedés eddigi eredménye 10 millió forint, bár akadt olyan nyugdíjas is, aki 100 000 forintot adományozott e célra. Nem csoda, hogy nehezen gyûlik a pénz, hisz közben volt egy hatalmas árvíz is. Ígéret van, hogyha az egész összeg nem gyûlik össze idejében, akkor a szakminisztérium próbálja majd elôteremteni a különbséget. Sôt, egy nemzetközi cég is felajánlotta segítségét, így remélhetô, hogy mindkét festmény problémája megoldódhat. Mennyivel egyszerûbb lett volna — mondom én — 47 ezerért megszerezni a Golgotát annak idején. Úgy tûnik, a debreceniek ebben az ügyben kivételesen nem voltak igazán éberek.

Barabás Tibor

Csütörtökön a Kolozs Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezôgazdasági Kamaránál, a Prefektúra szervezésében, megbeszélésre került sor a kereskedelmi vállalatok bejegyzését és mûködési engedélyét leegyszerûsítô 2001/76-os számú sürgôsségi kormányhatározat gyakorlatba ültetésérôl. A tanácskozáson részt vettek a Megyei Közegészségügyi Igazgatóság, Állategészségügyi Igazgatóság, Környezetvédelmi Felügyelôség, Munkaügyi Felügyelôség, a Területi Pénzügyi Fôigazgatóság, a Tûzoltóság és a Kereskedelmi Kamara képviselôi.

A találkozón kiderült, hogy a sürgôsségi kormányhatározat által elôírt és létrehozott egyedi iroda mûködése kielégítô, jó összhangban dolgozik az illetékes hatóságokkal. A Kamara és a Prefektúra felvilágosítást kíván adni az új jogszabály adta módszerekrôl, változásokról a Megyei Tanácsnak, a Rendôrségnek, a Polgármesteri Hivataloknak és minden más érdekelt intézménynek.

A megbeszélésen a résztvevôk elhatározták, hogy, amennyiben annak szükségét tapasztalják, a legrövidebb idôn belül javaslatokat tesznek az új elôírások módosítására.

A falu elszármazottai, külföldi vendégek, meghívottak találkoztak Szépkenyerûszentmártonban a falutalálkozón. A Szabó Attila helybeli református lelkipásztor kezdeményezésére évente sorra kerülô ünnepség lassan hagyománnyá válik. Az idei falutalálkozó kissé mégis eltért a megszokottól: a szépkenyerûszentmártoni származású Vincze Péter, aki jelenleg Magyarországon él, úgy vélte, itt az ideje, hogy szülôfalujában felelevenítsék a már hosszú évek óta elenyészôben lévô, lassan a feledésbe merülô, hajdanában igen gazdag népi kultúrát. E célból a délelôtti istentiszteletet követô szeretetvendégségen eredeti népzenét szolgáltatott a budapesti Matokabinde zenekar két tagja — Éles László brácsás és Mesics György hegedûs —, valamint Soós János, szépkenyerûszentmártoni származású budapesti zenész (nagybôgô). Mint megtudtuk, Tôkés László édesanyja Szépkenyerûszentmártonban született, ezért a lelkész család szorosan kötôdik a faluhoz, külföldi támogatásokat irányítottak ide, ebbôl sikerült egy közösségi házat vásárolni. Az idei falutalálkozón a külföldi — magyarországi, amerikai egyesült államokbeli — meghívottak, a falubeliek által tett adományokat — melyeket Vincze Péter jóvoltából a faluról készült képeslapokkal háláltak meg — a közösségi ház korszerûsítésére, az udvarán lévô csûrnek táncteremmé való átalakítására szándékozzák fordítani. A helybeli csoport eltökélt szándéka felemelkedni a falut körülvevô erôs táncházmozgalom — Válaszút, Szamosújvár, Szék — szintjére, szeretnék a mindennapokba visszahozni a néptánc, eredeti népzene, népdal, népmûvészet iránti szeretetet, ragaszkodást. Távlati terveik közt szerepel egy múzeum létrehozása, a helyi kultúrotthon tatarozása és használhatóvá tétele, ahol népmûvészeti programok mellett más elképzelések megvalósítására is tér adódna. A fiatalok körében egyelôre nem aratott osztatlan sikert a nemes kezdeményezés, ám az idôsebbek könnyes szemmel emlegették azokat az idôket, amikor "még Lapohos Mártonék zenéltek Szépkenyerûszentmártonban". A környékbeli települések hasonló megmozdulásainak sikerét látva a kezdeményezôk bíznak abban, hogy a szépkenyerûszentmártoni fiatalokban is sikerül majd megtalálni és éleszteni a saját hagyományaik iránti ragaszkodás szikráját.

K. E.

• Gyalogátkelôn gázolt Iulian Sãlãjan 71 éves kolozsvári nyugdíjas. 1310-es Daciáját vezetve nem adott elsôbbséget a Szászfenesi úti egyik gyalogátkelôn, és elgázolta a 76 éves Valeria Sânmihãiant. Az idôs hölgyet koponya- és agyalapi sérülésekkel, lábtöréssel és egyéb zúzódásokkal szállították az 1-es számú sebészetre.

• Figyelmetlenül fordult meg autójával a Csillagvizsgáló úton Kiss Csaba. Az 1500-as Ladáját vezetô 29 éves férfi nem adott elsôbbséget a Dragos Florin Cristea (24) vezette haszonjármûnek, amely már nem tudta elkerülni az ütközést. Kisst kisebb agyrázkódással és lábtöréssel szállították kórházba.

(balázs)

A nyári hónapokban szoktuk begyûjteni a házi használatra szükséges gyógynövényeket. A Jára-patak alsó szakaszán, az Aranyos völgyéhez közel, az útmenti igen jóvizû csorgó környékén, számtalan nyári táborozásunk helyén nagy tömegben található a szurokfû. Ezt a növényt nevezik vad majoránnának, fekete gyopárnak, de más elnevezése is ismert egyes vidékeken. Fôzete kiváló nyálkaoldó, de görcsoldó, idegerôsítô, fertôtlenítô hatása is van a hagyományos népi gyógyászat szerint. Sokfelé, így a Hargita falvaiban is a szurokfû fôzetével festik a gyapjút, a szôttest rozsdabarnára.

A kellemes aromájú növénybôl aránylag hamar begyûjtöttük a szükséges mennyiséget. Idônk volt elég, így betoppantunk a járai heti vásárra. Minden vásárlátogatásnak megvan a maga varázsa, izgalma, legyen az az isztambuli bazár vagy egy egyszerû vidéki hetivásár. Az alsójárai vásáron nagy volt a nyüzsgés. A helyi és szomszédos falvak lakói kínálták terményeiket eladásra. Nagy felhozatalt láttunk szemes gabonából (árpa, búza, kukorica stb.), valamint azok ôrleményei zsákokba rendezve várták a vevôket. Az árak a vidékeinkre jellemzôek, talán kissé olcsóbbak voltak, például egy véka árpáért (20 liter) 30 ezret kértek, de az alkudozás lehetôsége is megvolt. Nem is igazi vásár az, ahol nem lehet alkudozni. Ez adja meg a vásár izgalmát, hangulatát, varázsát. A jó vásár az, amikor elégedett az eladó és boldog a vásárló is.

A murok, petrezselyem, zöldpaszuly, uborka, paradicsom, tök stb. a kolozsvári piacokhoz viszonyítva mind kb. 20 százalékkal olcsóbban cserélt gazdát. Fokhagymát keveset láttunk, ezért, a szokásos piaci szabályok szerint, az ára is magas volt. Szép, száraz, fehér hagymát sikerült vásárolnunk 3500 lejért kilóját.

Kézmûves és ipari árucikkek is bôviben voltak a vásárban. Régi ismerôsünket, a járai korongozó mestert nem találtuk a piacon, ezért otthonában kerestük fel.

Az utolsó járai fazekasmestert, a háromnegyed évszázados éveiben járó, Némethi Feri bácsit kis mûhelyében, munka közben találtuk. Elmondta, hogy rendelése van nagyobb mennyiségû virágcserépre és tálakra. Párhuzamosan mennek a munkafolyamatok: formázás, szárítás, égetés. Ottjártunkkor más terméke nem volt, nem is nagyon megy ki már a piacra, a vevôk otthonában keresik fel. Egyedül dolgozik, amíg tud, sajnos, nem lesz, aki folytassa a mesterséget, mondta a még jó egészségnek örvendô 75 éves mester.

A szokásos termékeibôl — edények, kancsók, vázák, tálak — nem sokat láttunk, mert mind eladta. Észrevettem a polcon egy cserépformát, amelyben a torockóiak ünnepeikre a nevezetes Somodi kalácsot sütik. Feri bácsi elmondta, ezt a kalácssütô cserépedényt három méretben készítette, sokat adott el belôlük az idén a torockóiaknak. Nem kell túl nagy adottság ahhoz, hogy az ember észrevegye, miként kapcsolódnak még egymáshoz mikroszinten is az ún. regionális gazdasági fejlôdés elemei. A fellendülôben lévô torockói faluturizmus valami helyi különlegességet, csak erre a tájra jellemzôt akar kínálni a vendégnek. Ez a fahéjas somodi kalács. A kalács sütéséhez pedig jellegzetes cserépedényre van szükség, amit a járai fazekasmester készít.

Hazafelé az Aranyos völgyén jöttünk, Sinfalván a porták elôtt a helybeliek terményeiket árulták. Zöldség, gyümölcs nagy választéka látható, az árak valamivel magasabbak, mint a járai heti vásáron. Nem állhattuk meg, hogy ne vásároljunk az ízletes, szinte édes piros hagymából.

Mágnesként vonzott az Aranyos fölé magasló Tordai-hasadék, hát elmentünk újra meglátogatni. Még nem fizettünk belépôdíjat a csodálatos, egyedi, varázslatos mészkôvonulat bejáratánál, de ki tudja meddig...

A mai kor emberének rohanó világába sok élményszerzési lehetôség belefér, ha idejével észzerûen gazdálkodik. Így sikerült nekünk ez alkalommal vásárban járni, kirándulni, gyógynövényt gyûjteni, újabb tapsztalatokkal gazdagodni.

Reisinger László

Amúlt év elejére Virgil Hâncu által beígért — de szerencsére be nem következett — nagy erejû földrengésrôl szóló jóslat kiváltotta tömeghisztéria óta számos ismeretterjesztô írás jelent meg a helyi, valamint a központi sajtóban, szakkiadványokban e kérdés kapcsán. A szerzôk (így Mészáros Miklós, Gheorghe Mãrmurean, Nicolae Mândrescu, Ajtay Ferenc és mások) visszatekintettek az utóbbi századok földrengéseire, taglalták az elôrejelzés kérdéskörét, az új évezred elsô hónapjaiban kipattant erôsebb rengéseket, ezeknek következményeit, valamint az eljövendô romboló hatások mérséklésének lehetôségeit. Romániai viszonylatban a hangsúly a Kárpát-kanyarból kiindult nagyobb földrengések elemzésére korlátozódott, hiszen közismert, hogy a Vrancea-hegységben található az e tájakon kipattant rengések nagy részét elôidézô gócpont (az 1091–1979 között felszabadult energiamennyiség 97%-a innen származtatható). Viszont aránylag kevés szó esett szûkebb pátriánk, Erdély földrengésviszonyairól, kivéve a Barcasági- és Háromszéki-medencékéit (amelyek azonban közvetlen összefüggésben állnak a vranceai epicentrummal, illetve a Fogarasi-havasokban vagy a Dunától délre található rengésfészkekkel). Itt említendô még meg, hogy a legújabb adatok — a Ziua napilap 2001. május 28-i számában közölt, a Belügyminisztérium Polgári Védelmi Parancsnoksága által kidolgozott tanulmány szerint — az elkövetkezô 10–12 év folyamán újabb nagyméretû vranceai földrengés várható, amely fôleg Bukarestben, az 1977-esnél is nagyobb károkat, veszteségeket okozhat.

A szakirodalom (I. Atanasiu, a Román Tudományos Akadémia 1982-es monográfiája az 1977-es földrengésrôl stb.) erdélyi viszonylatban a következô epicentrikus zónákat sorolja fel: Fogarasi-havasok, Bánság, Körösvidék, Máramaros, valamint csak a helyi jelentôséggel bíró zsibói és Küküllô menti övezetek az Erdélyi medencében. Mindezen térségekben csak kis mennyiségû energiák szabadulnak fel földrengések alkalmával, amelyek fészkei 5–30 km mélyen találhatók, vagyis sekélyfészkû rengésekrôl van szó. Romboló hatású földmozgások csak több mint száz év eltelte után következhetnek be. Ami e tekintetben a Barcasági-medencét illeti, itt csak Botfalunál (1905) és Gidófalunál (1907) véltek helyi rengésgócokat felfedezni, illetve rögzítették a Brassó–Sepsiszentgyörgy és Apáca–Barót szeizmikus vonalakat, amelyek mentén az 1885, 1886 és 1940-ben bekövetkezett vranceai rengések alkalmával intenzitásmaximumot tapasztaltak (Réthly, Atanasiu).

A Fogarasi-havasokból kipattanó földrengések polikinetikus jellegûek, az utórengések hosszú ideig tartanak, és részben érintik Erdélyt is. Általában VII-es fokozatnál kisebb erôsségûek (MSK-64 skála). Az 1916-os körülbelül VII-es erôsségû rengés érezhetô volt a Zernyest–Homoród–Fogaras–Sellenberk –Apold–Gyulafehérvár–Lotru völgye— Câmpulung–Törcsvár által határolt területen. Épületkárok mintegy 27 000 km²-nyi területen keletkeztek. Mint II-es erôsségûnél nagyobb, a földrengés észlelhetô volt észak felé a Szamos–Tisza egybefolyásáig, nyugaton Varcsaróig, déli irányban Szófiáig, keleten a Kárpát-kanyarig, felölelvén mintegy 200 000 km²-t. A tipikus fogarasi, részben Erdélyt is érintô földrengések kiinduló gócai a Turcesti–Bãbuesti–Cumpãna–Fogaras vonalon találhatók. Az 1916-os nagy földrengés elemzése alapján szintén a fogarasi típusúak közé sorolhatók az illetô tájakon észlelt 1571-es, 1746-os és 1832-es rengések, periodicitásuk kb. 85 évre tehetô. A többi fogarasi rengésfészek (Cãlimãnesti–Costesti–Horezu, Arefu–Ocnele Mari–Govora szeizmikus vonalak mentén illetve Câmpulung térségében találhatók) csak helyi jelentôségû, a rengések erôssége legfeljebb V-ös fokozatú lehet.

A bánsági földrengések szintén polikinetikus típusúak, sok utórengéssel. E térség rendkívül gazdag epicentrumokban. A fôbb szeizmikus irányvonalak: Orsova–Teregova–Karánsebesi-medence északi része, Újmoldova–Oravicabánya–Dognácska, Arad–Tisza torkolata, Rudna–Pardani–Béga-csatorna, Vinga–Varjas, valamint Temesvár környéke. A rendelkezésre álló adatok szerint 1901-ig 217, 1901–1950 között 129, 1951–1980 között 63, 1981–1990 között 29 földrengést észleltek. Ezek közül megemlíthetôk a fenti irányvonalak övezeteiben található rengésgócokból kipattant alábbiak: Arad (1797, 1847), Nagyszentmiklós (1877, 1879), Teregova (két földrengés 1886-ban), Oravicabánya (1887, 1894, 1907), Szászkabánya (1911 — két földmozgás), Dunaszentilona (1884), Újmoldova (1879. október 10. — a XIX. század végéig észlelt legerôsebb bánsági földrengés, VII–VIII-as fokozatú, épületkárok keletkeztek, az e helységtôl mintegy 4 km-re lévô Ómoldován méteres szélességû, több száz méter hosszúságú repedések jöttek létre a talajban; ezekbôl elôbukkant a talajvíz, 1880. április 13-ig itt több mint 80 utórengés volt, 1911-ben újabb, de gyenge talajmozgás következett be), Bogáros (1879), Temesvár (1879. november 20. — templomok és egyes külvárosi házak kéményei szenvedtek károsodást, 1885, 1886, 1887, 1901, 1905, 1936, 1941, 1950, 1973), Vinga (1887, 1900 január 29. — VI-os erôsségû, kémények dôltek le, Varjason is észlelték), Rudna (1901, 1907), Béga-csatorna övezete (1901. április 2., V-ös erôsség feletti, épületkárok keletkeztek), Herkulesfürdô (1910), Belence (1913), Karácsonyfalva (1915), Bégaszentmihály (1936), Temesság (1959. május 27., VII–VIII-as erôsségû), Újpécs (1960), Szakálháza (1978). Mintegy három évtizedes viszonylagos nyugalom után 1991 folyamán három erôsebb földrengés pattant ki a Bánságban: július 12-én Bánlak–Karácsonyfalva epicentrummal, M-5,7 magnitúdójú (Richter-skála), körülbelül VIII-as intenzitású; július 18-án Csernahévíz–Herkulesfürdô övezetben (M-5,6), illetve december 2-án Vejte–Bánlak térségében (M-5,5). Mint ismeretes, ez a földrengés-sorozat súlyos károkat okozott az illetô területeken található helységekben. V. Gioncu és L. Târcã megállapításai szerint az 1901 elôtti idôszakban a Bánság északi és déli részein bekövetkezett földrengések voltal az irányadók, 1901 után a Bánlak–Temesvár központi övezet az aktívabb, míg 1991 második felében erôteljes reaktiválódási folyamat indult be a viszonylagos nyugalomban lévô térségekben is. A bukaresti Építészeti Kutatóintézet 1994-es tanulmánya a következô bánsági potenciális rengésfészkeket lokalizálja: Arad–Zsombolya, Bánlak–Temesvár, Újmoldova–Oravicabánya, illetve Orsova–Herkulesfürdô övezete, amelyek nagyrészt megegyeznek ezen alfejezet elején megállapított szeizmikus irányvonalakkal (Atanasiu).

A nyugati országhatár mentén aktív szeizmikus terület Nagyvárad és Nagykároly környéke, a rengésgócok a bánságiakhoz hasonlíthatók. Szaniszló és Piskolt térségében voltak e szeizmikus övezet legerôsebb földrengései: 1829. július 1-jén (VII-es fokozatú — 4,7-es magnitúdójú) és 1834. október 15-én (VIII — 5,3). Ezen utólagos értékelések alapján a szakirodalom e két rengést a Kárpát-medencében 1620–1956 között kipattant jelentôsebb földrengések között tartja nyilván (Csák–Hunyadi–Vértes: Földrengések hatása az építményekre, Mûszaki Könyvkiadó, Budapest, 1981 — itt mindkét rengés VIII–IX-es erôsségûként szerepel, ezúttal az MCS-skála szerint). Következményeikrôl kevés adat áll rendelkezésre, egykori feljegyzések szerint a földmozgások egyes helységekben templomokat romboltak le, házakat süllyesztettek a földbe (Iriny, Érdengeleg). Nagyváradon 1886. április 12-én következett be erôs, V-ös fokozat feletti földrengés, egyes épületek károsodást szenvedtek. Majdnem ugyanolyan intenzitású volt a földmozgás a mintegy 20 km-re fekvô Cséffán is, így feltételezhetô a Nagyvárad–Cséffa szeizmikus irányvonal. A Margittához közeli Érköbölkúton 1906. április 29-én szintén körülbelül V-ös erôsségû földrengés volt, amely fôként a Berettyót metszô Poklostelek–Érköbölkút–Asszonyvására vonal mentén volt érezhetô. Nagykárolytól délnyugatra, Mezôpetriben 1883. április 18-án jegyeztek gyenge rengést. Más epicentrumok Érvasad, Értarcsa, Nagykároly, Szatmárnémeti és Sárköz térségében találhatók.

Az Erdélyi-szigethegység szeizmikus szempontból inaktív, csupán az 1911. július 11-i, Rézbánya és Kisszederjes közötti epicentrumú földrengés ismeretes, amely V-ös erôssége folytán kisebb repedéseket okozott az épületekben.

Máramarosban is található néhány rengésgóc. A legjelentôsebb a máramarosszigeti, ahonnan az alábbi földrengések pattantak ki:

— 1784. január 23. VI–VII-es erôsségû — 4,4 magnitúdójú;

— 1823. január 5. VII-es erôsségû — 4,7 magnitúdójú;

— 1830. július 1. VI-os erôsségû — 4,1 magnitúdójú;

— 1893. március 11. VII-es erôsségû — 4,7 magnitúdójú.

1876-ban és 1926-ban is észleltek földmozgásokat Máramarosszigeten, de csak körülbelül IV-es erôsségûek voltak. Ilyen intenzitásúnak érezték az utóbbi rengést Aknasugatagon is. Halmin 1870. december 21-én volt erôsebb, VII-es fokozatú, 4,1-es magnitúdójú földrengés. A fenti adatok szakemberek utólagos kiértékeléseinek erdményét képezik, az illetô földrengések következményeirôl nincsenek feljegyzések. Szeizmikus mozgásokat észleltek még 1888-ban Rónaszéken és Szurdokon (mindkettô V-ös intenzitású), valamint Szarvaszón 1911-ben (gyenge, III-as erôsségû). A fentebb említettek alapján Atanasiu elemzése szerint a Szarvaszó–Kistécsô, Máramarossziget–Aknasugatag és a Rónaszék–Szurdok szeizmikus irányvonalak tételezhetôk fel. Újabban 1978–1979-ben Nagybányán következett be V–VI-os intenzitású földrengés-sorozat, amely e térséget is a szeizmológusok érdeklôdési körébe állította.

Az Erdélyi-medencében csak a Küküllôk dombvidékén található epicentrikus zóna ismeretes. A szakirodalom szerint e szeizmikus övezetben két erôs földrengés volt a XVI. században:

— Medgyes térségében 1523. november 19-én (VIII-as erôsségû — 5,3-as magnitúdójú);

— Nagyszeben térségében 1550. október 26-án (VIII — 5,3).

A jellemzôk szintén utólagos szakmai értékelésen alapulnak, az illetô földmozgásokról nincsenek egyéb értesülések.

Szintén az itteni epicentrumból pattant ki az 1880. október 3-i földrengés, amely fôleg a Torda, Marosvásárhely, Bázna és Gyulafehérvár által határolt területet sújtotta, épületkárosodásokat okozván. A maximális intenzitás a Gombostelke–Magyarózd (VII–VIII-as fokozat), illetve a Bázna–Szászbogács (VIII) vonalak mentén volt tapasztalható. Tordán, Kolozsváron, Marosludason, Marosvásárhelyen, Medgyesen és Felvincen a rengések erôssége VI-os, míg Magyarnádason, Magyarzsomboron, Gyulafehérváron, Mikeszászán, Erzsébetvároson, Szászrégenben, Tekén, és Besztercén V-ös fokozatú volt. Szintén ilyen erôsségû kulmináció volt a Szászváros és Déva közötti térségben. E földrengés által sújtott összterület mintegy 62 000 km2 volt, északon Nagybányáig és Naszódig, a Keleti-Kárpátok láncáig, délen a Barcasági-medencéig, a Fogarasi-havasok lejtôjéig, a Hátszegi-medencéig, illetve nyugaton az Arad–Nagyvárad vonalig. A kiértékelések alapján Atanasiu a következô szeizmikus irányvonalakat jelöli meg az Erdélyi-medencében: Szászbogány, Medgyes, Barcaság, Magyarózd–Marosugra, Torda–Kolozsvár, Magyarnádas–Magyarzsombor, Bánffyhunyad–Magyargyerômonostor.

Ugyancsak itt említendô az 1786. február 15-i erôs kolozsvári földrengés, amely négy templomot megrongált, részben tönkretett, és az 1800-as besztercei, amelyekrôl feltételezhetô, hogy rengésközpontjaik az Erdélyi-medencében voltak. Érdekes, hogy amíg a mûszaki irodalom (Atanasiu, Román Tudományos Akadémia kiadványa) Kolozsvárt illetôen a fenti földrengést említi (kb. VI-os intenzitású, 4,1-es magnitúdójú), addig a helytörténészek, mûvészettörténészek az 1763. évi természeti csapásokról írnak: a Szent Mihály-templom 1744-ben épült barokk tornyát villámcsapás és földrengés rongálja meg, alapjáig repeszti. Szintén az 1763-as földrengést gyanítja Tologea bukaresti mérnök e templom teherbíró szerkezetében történt rongálódások egyik okozójaként, az 1956–1963 közötti restaurálási munkálatokat bemutató, az épületek kórtanával és terapeutikájával foglalkozó könyvében (1978). Viszont az erôsebb (VI-os vagy annál nagyobb fokozatú) földrengéseket tartalmazó szakirodalmi nyilvántartásokban 1746–1784 között nem szerepelnek erdélyi földrengések. Ami az 1786-os kolozsvári földrengés következményeit illeti, ezeket Atanasiu a Jénai Birodalmi Földrengéstani Kutatóintézet egyik, 1941-ben Berlinben kiadott szakdolgozatára alapozza.

Újabban, mintegy negyed századdal ezelôtt, 1978. november 12-én volt 3,3-as magnitúdójú földrengés, amelynek epicentruma szintén a Küküllôk dombvidékén volt.

Egyéb erdélyi tájakon észlelt földrengések közül kitûnik az 1885. május 26-i zsibói, amely az északi részeken, mintegy 14 000 km²-en volt érezhetô. Erôsebb földmozgások (V-ös vagy ennél nagyobb intenzitásúak) csak kb. 300 km²-en voltak, a Szilágycseh–Zsibó–Magyargorbó vonal mentén, ahol épületkárok keletkeztek. A rengések csúcspontja Dabjon helységben volt (VI-os erôsségû). E zsibóinak nevezett vonalnak tulajdonítható az e típusú földrengések kipattanása, így valószínûleg az 1830-as és az 1880-as észak-erdélyi tájakon észleltek. Az 1886. április 29–30-i dévai földmozgás csak kis területen volt érezhetô (210 km²), és gyenge intenzitású volt (IV-es erôsségû). Feltételezhetô a Csernakeresztúr–Déva szeizmikus vonal.

Ezen írás keretében említett, szakemberek kutatásai alapján elvégzett tudományos jellegû feldolgozás nyomán nyert adatokon kívül említésre méltók Florian Dudas utalásai 1500–1900 közötti erdélyi földrengésekre, illetve az ezeket kísérô jelenségekre (Catastrofe naturale în Transilvania, Lumina kiadó, Nagyvárad, 1999). Értesüléseinek forrásait állami, egyházi, családi levéltárakban ôrzött könyvekben, kéziratokon, leveleken talált azon feljegyzések, bejegyzések képezik, amelyek szerzôi az illetô helységek tanítói, papjai vagy más személyek. Így megemlíthetôk a következôk:

— 1614. február 14. (18.): rendkívül erôs földrengés Nagyváradon és környékén, az emberek és állatok nem bírtak lábon állni;

— 1715: földrengés Erdély északi részein (Máramaros, Beszterce);

— 1738. március 31.: erdélyi földrengés;

— 1771. december 15.: földrengés Nagyváradon;

— 1791 decembere: máramarosi (Szurdok helységben feljegyzett) földrengés;

— 1793. március 25.: bánsági és barcasági földrengés;

— 1793. április 5.: földrengés az Erdélyi-medencében (Nagyszeben);

— 1802 tavasza: bihari földrengés Belényes vidékén, Nagypéntek napján: "a tûzön lévô edények meginogtak és felborultak";

— 1802. október 26.: a nagy vranceai földrengés következtében sok épület dôlt össze Nagyszebenben, Fogarason, Szamosújváron, Déván és más helységekben;

— 1803. június 20.: máramarosi (Máragyulafalván feljegyzett) földrengés;

— 1804. október 3.: elég erôs földrengés Máramarosban, Jeder helységben a templom épületében repedések keletkeztek;

— 1810. július 27–30.: rengéssorozat az Erdélyi-medencében, Nagyszebenben erôs föld alatti zörejeket és rázkódtatásokat észleltek;

— 1812 február–márciusa: máramarosi (Barcánfalván feljegyzett) földrengések;

— 1816. február 7.: bihari földrengés — "a szentképek meginogtak a házak falain";

— 1828. február 28.: bánsági (Krassó-Szörény) földrengés;

— 1829. augusztus 13.: erôs bihari földrengés — bélkalocsai feljegyzések szerint "a templomtornyok is meginogtak";

— 1830. január 22.: észak-erdély (zsibói) földrengés — a szilágysági Blenkemezôn "a nagy fal összehasadozott és a föld megrepedt";

— 1836. július 21.: ismétlôdô bánsági földrengés;

— 1842 "szász újévén": földrengés Beszterce vidékén;

— 1881. szeptember 1.: ismétlôdô máramarosi földrengés;

— 1881. szeptember 21.: bihari (Papfalván feljegyzett) földrengés;

— 1881. október 24.: máramarosi földrengés;

— 1881. december 8.: észak-erdélyi (Nántû helységben feljegyzett) földrengés.

Visszatekintve az elmúlt másfél évezred erdélyi földrengéseire, a dr. Tóth László által szerkesztett "A Kárpát-medence földrengései 456–1994 között" címû térképbôl (Geo Risk^R Geofizikai Kutató és Tanácsadó Kft. Budapest, 1995) az alábbi adatok vonhatók ki:

— 251 2-esnél kisebb magnitúdójú földrengés;

— 167 2 és 3-as magnitúdó közti földrengés;

— 55 3 és 4-es magnitúdó közti földrengés;

— 6 4 és 5-ös magnitúdó közti földrengés;

— 2 5 és 6-os magnitúdó közti földrengés.

A fentiekhez képest némi eltérés tapsztalható a Román Tudományos Akadémia kiadványában (1982), amennyiben ez utóbbi négy 5 és 6-os magnitúdó közötti földrengést jelöl meg (amelyhez még hozzáadandó a három 1991-es bánsági), illetve jóval nagyobb a 4 és 5-ös magnitúdó közötti földrengések száma (mintegy 40). A magyarázat valószínûleg a magnitúdót az epicentrális erôsség függvényeként megadó, a szakirodalomban létezô különbözô összefüggések alkalmazásában keresendô.

Az a tény, hogy az erdélyi erôsebb (4-es magnitúdó, illetve VI-os intenzitás feletti) földrengések száma jóval kisebb, úgyszintén ezek következmányei sokszorosan mérsékeltebbek, mint a vranceai gócból kipattantakéi, megfelelôen tükrözôdik ezen természeti csapás romboló hatásait megelôzni hivatott, az építmények tervezésekor alkalmazandó mûszaki elôírásokban. Így az 1992-es P.100-as tervezési szabályzat tartalmazza az ország területének a rengéserôsség függvényében történt övezeti kijelölését, ahol az erdélyi részeket illetôen az intenzitástól függô, a szeizmikus teher kiszámolásánál használt kis tényezô értékei a következôk:

— 0,08 az F zónában (Erdélyi-medence nagy része, Szigethegység);

— 0,12 az E zónában (Körösvidék egy része, Máramaros, Csík, Barót, Küküllôk vidéke, Bánság középsô és keleti része;

— 0,16 a D zónában (Máramarossziget, Arad, Temesvár, Orsova, Stájerlak, Medgyes, Fogaras, Barcaság);

— 0,20 a C zónában (Nagykároly, Érmihályfalva, Újmoldova, Bánlak).

Összehasonlításképpen: Focsani övezetében (A zóna) a fenti tényezô értéke 0,32, míg Ploiesti térségében (B zóna) 0,25.

Mivel a legutóbbi idôben újra földrengésprognózis-spekulációk láttak napvilágot, a bukaresti Országos Geofizikai Kutatási és Fejlesztési Intézet igazgatója, dr. Gheorghe Mãrmureanu, f. év július 2-i sajtóértekezletén cáfolta azon értesüléseket, melyek szerint 2001 szeptemberében katasztrofális földrengés fogja sújtani Romániát. Leszögezte, hogy kutatásaik és vizsgálataik alapján állítható, hogy 2006 áprilisa elôtt nem valószínû 6–7-esnél nagyobb magnitúdójú, pusztító hatású földrengés kipattanása a vranceai gócban. Ez a megállapítás nagymértékben egyezik néhai dr. Mészáros Miklós professzor véleményével, miszerint a következô nagy erejû romániai földrengés 2005–2007-re tehetô (Szabadság, 2000. február 15.). És, mint ismeretes, bármely erôs vranceai földmozgás nagymértékben éreztetheti hatását Erdély délkeleti részein is.

Szigeti László

"...Iasi-ban (Jászvásárban) kivégeztek 500 zsidó kommunistát, a házakból

rálôttek a német és román katonákra..."

Hivatalos Közlemény

(Megjelent az Universul c. lap 58. évfolyamának 175. számában és

valamennyi 1941. július 2-i napilapban.)

Fordította: László Ferenc

(Folytatás az augusztusi 18-i számból)

Életben maradt és sebesült zsidóknak kellett megtakarítaniuk az utat a holttestektôl. Kivonszolták és halomra hajigálták ôket. Gyermekek cipelték szüleik holttestét, szülôk gyermekeikét — mindenkinek gondoskodnia kellett családjáról. Ha véletlenül egy-egy család nélkülire bukkantak, azokat két rendôr kapta fel, egyik a fejénél, másik a lábánál fogva. Néhányszor meglóbálták a hullát, lendületet vettek, s úgy hajították fel a holttestekbôl, haldoklókból, s bizony nemegyszer még élôkbôl is álló hegyekre.

Maguk a rendôrparancsnokság tisztviselôi is megborzadtak az ott folyó szörnyûségektôl. A legtöbben — megvetésük jeléül — hazamentek.

Mint a vágóhídra, úgy léptek be a zsidók a kapun. Karjuk állandóan a magasban, kimeredt szemekkel, ôrült, bolond tekintettel. Semmilyen ellenkezés, semmilyen vonatkozásban. Odaértek a kapuhoz. Mindenki megkapta a fejére a maga husáng-, vagy dorongadagját, s ment — vagy ha tudott, szaladt — tovább az udvaron, s rárogyott a többiekre. A parancsnokság pincéjében szörnyen nyögtek, üvöltöttek a zsidók. Az udvaron is. Férfiak, nôk, gyermekek. Az egész udvart betöltötte a jajveszékelés. Tíz meg száz meggyötört, megkínzott, teljesen eltorzított ember. Hadd említsünk meg néhányat közülük: Lache Freitag, Iuju Prenisleanes, Lupu Zilberman, dr. Roscu, Ofãrasu stb. S a rendôrparancsnokság udvarán meggyilkoltak közül: Iancu Soicat, 19 éves fiával, Sami Socat a 75 éves nagyapával, Haim Segallal.

Mivel már nem volt több hely, s állandóan, egyre sûrûbben újabbak és újabbak érkeztek, egy nagy teherautót vezényeltek be az udvarra. A sofôr ráhajtott a halomra dobált, ott fetrengô emberekre, tetemekre. Így sikerült összepréselniük ôket. Rögtön jóval több lett a hely az udvaron...

Lövések mindenünnen
Délután fél kettô körül parancs érkezett a rendôrparancsnokságtól. Román csendôrök és civilek, valamint német katonák vették körbe az épületet.

Két óra körül egy csendôrhadnagy parancsára aztán mûködésbe léptek a fegyverek. Szünet nélkül ropogtak a parancsnokság udvarán a gépfegyverek, golyószórók, puskák. Valóságos versenyt vívtak egymással, olyan versenyt, amelyikben mindegyikük gyôzött. A rendôrök, akik a zsidókra vigyáztak, valósággal megkövültek, s a földre vetették magukat.

Lôttek a szomszédos házakból, a padlásokról is, ahol németek húzódtak meg. Csakúgy repdestek a cserepek a parancsnokság épületének tetejérôl. Kereken egy órán át tartott a szüntelen lövöldözés. Az lôtt a zsidókba, aki csak éppen akart. Olyan is, aki csak elment az utcán, de volt nála valamilyen fegyver. Akinek meg kellett bosszulnia valamelyik rokonát vagy barátját, aki elesett a fronton. Mindenütt csak vér és vér. Patakokban. Vér, kiabálás, jajveszékelés.

Eleinte az emberek lábaiba lôttek. Két rabbi a csoport élére állt, hogy fedezze a többieket. Persze, azonnal agyonlôtték ôket. Az isten nem volt jelen...

Mindenütt csak holtak és sebesültek. Sok olyan zsidó, akit nem ért lövés, megfulladt a holtak és sebesültek alatt. Voltak olyanok is, állva maradtak. A németek és a román csendôrök azonnal ott termettek és puskatussal, husángjaikkal vagy vasrudaikkal ezeket is helybenhagyták. Az egész udvar csupa vér. Halottak, haldoklók, élô holttestek — s mindenütt jajgatás, nyögés.

Délután 5-6 óra körül a következô személyiségek tartózkodtak a parancsnokság épületében: Stavrescu tábornok, Barozi tábornok és Bãdescu ezredes. Ezek nem lôttek, nem vertek és nem ütöttek meg senkit. De közbe sem avatkoztak, hogy leállítsák a vérengzést. Semlegesek maradtak. Mert háború idején ilyenek is kellenek... És ott volt még nagyon sok amatôr fényképész. Fôleg német, aki rengeteg felvételt készített.

Majd ismét elkezdôdött az emberek kiválogatása, kirostálása. Persze, csak az élôké. A hullákra nem volt szükség. Az élôket, vánszorgókat az udvar egyik oldaláról a másikra terelték.

— Ürítsétek ki a zsebeiteket!

Csakúgy repdesett egy halomban a sok különféle holmi, a pénz.

— Iratainkat is dobjuk el?

— Ugyan bizony, mi szükségetek lenne még rájuk?

Eldobták hát az iratokat is. Egész halom zsidó irat, fôleg személyazonossági igazolvány domborodott az udvaron.

— No és most, nyomás haza!

Aki tudott, kiszaladt a kapun. Ahogy kissé eltávolodtak, gépfegyversorozat terítette le ôket — hátulról. Hiába, nagyon fáradtak voltak már...

Gépfegyveres katona állott a parancsnokság lépcsôjének legfelsô fokán. Állandóan lôvöldözött a levegôbe. Csak úgy, ijesztgetésbôl. Azaz, magát és a többieket is szórakoztatta. A zsidók felkeltek, hogy elrejtôzzenek, fedezékbe vonuljanak. Akkor ôket kezdte lelövöldözni. Mindig úgy tett, mintha beléjük lône. De csak néhányat puffantott le közülük. Ez így tartott este 6 óráig, amikor a katonának el kellett mennie vacsorázni. Érthetô, ô is fáradt, de fôleg éhes volt már...

De még mindig maradtak zsidók a rendôrparancsnokságon. Sôt, ezrével maradtak még. És éltek. Úgy hasaltak, arccal lefelé az udvaron.

Egyszer csak a katonák két gépfegyvert hoztak, azt pontosan a zsidók csoportjának közepén helyezték el. De a katonák csak szórakoztak:

— Marhák!

— Gyávák!

Szép komótosan alkatrészeikre szedték szét a két gépfegyvert. Kitakarították, majd újból összeszerelték. És csak azután, amikor sikerült felkelteniük nézôközönségük érdeklôdését, mintegy kiéhezve és szomjasan óriási lövöldözésbe kezdtek. De már nem a levegôbe. Bele a tömegbe...

"Wasser nicht!"
Természetesen nem lövöldöztek órákon át, szünet nélkül. Sokszor félbeszakították a mûsort. A szünetekben a rendôrök és az ügynökök, valamint a német katonák is keresztül-kasul járták az udvart, mindenkitôl elkértek, vagy, hogy egyszerûsítsenek: elloptak mindent, ami értékes még az embereknél maradt: töltôtollat, órát, gyûrût. Samoil Boghennek (a Doamna Elena utca 35. szám alól) egy csendôr letépte arany karóráját és aranyláncát. Igaza is volt:

— A ti életeteknek már lôttek — szónokolt az egyik rendôr. — Nincs értelme magatoknál tartani ezeket a holmikat. Ki tudja, hol és hogyan mennek majd tönkre, semmisülnek meg, vagy kinek a kezébe jutnak. Mintsem hogy elvegyék tôletek a németek, a ti ellenségeitek, maradjanak inkább nálunk, hiszen elvégre ugyanabból az országból valók vagyunk!

Lehet, hogy a zsidók nem hagyták volna könnyen meggyôzni magukat. A zsidók ugyanis, még ilyen körülmények között is eléggé nehézfejûek. De voltaképpen csak most emlékeztek arra, hogy rendkívül forró napot tudhatnak maguk mögött. És még semmit sem ettek, szomjukat sem oltották. Bármit megadtak egy kis vízért. És a kegyes rendôrök két vederrel jöttek közéjük. Az egyikben víz volt, a másik üresen állott. Adtak egy-egy kanna vizet az embereknek, s ennek fejében zsebeik tartalmát a másik vederbe hajigálták be. Érdekes, egyik rendôr sem kért pénzt! Csakis, de csakis értéktárgyakat.

Eleinte maguk az épségben maradt zsidók mentek az épület mögé, és a többieknek is hoztak vizet. De észrevette ôket egy német altiszt:

— Wasser nicht!

És eltörte a vizesüvegeket. Mindet.

Ugyanaz a német altiszt felment a parancsnokság erkélyére és lefényképezte az udvaron levô embereket.

Ugyancsak egy ilyen szünetben — ha jól emlékszem a nevére — Radu szakaszvezetô észrevett az udvaron egy szakállas öreget, aki ijedten, félôrülten jött-ment, jobbra-balra.

Szakaszvezetônk rákiáltott egy tizedesre:

— Hé, hozd csak ide azt a zsidót!

— Mit, még hogy koptassam a bakancsomat odáig? Innen is eltalálom!

— Fogadjunk, hogy nem találod el!

— De igenis, eltalálom, szakaszvezetô úr. Pontosan fejbe!

— Fogadjunk egy cigarettába!

— Jó! Áll a fogadás!

Elnyerte a cigarettát.

— Adsz még két cigarettát, ha azt a két zsidót ott, ugyanígy fejbe találom?

— Eredj a fenébe! Minden cigarettámat el akarod nyerni?!

Megtorlás
Egész napos tevékenység után a parancsnokságon levô zsidók és nem zsidók elfáradtak.

Este 7 óra körül azt mondták a zsidóknak, hogy hazaengedik ôket. Jött egy román tábornok, tanulmányozta a helyzetet, s bátorította az embereket:

— Igazságtalanul hoztak ide benneteket. Szabadon engedünk!

És kiadta a parancsot, hogy engedjék szabadon ôket. De az egészbôl semmi sem lett!

Ugyanis egyszer csak felhangzott a sziréna. Légiriadó! Az udvaron levô zsidók az óvóhelyre akartak menni, s szerteszét szaladtak a nagy udvaron, egyesek átmentek a szomszédos udvarokon, sôt, áthatoltak a városháza kerítésén is. Igen ám, de ott is voltak gépfegyverek.

Megtorlandó a szökési kísérletet, a gépfegyveresek ismét teljesítették kötelességüket. Ezúttal 500 embert mészároltak le. Pontosan azokról volt szó, akik — ha véletlenül tetszene még emlékezni rá — annak idején valamennyi újságban hivatalos közlemény jelent meg, miszerint 500 zsidó kommunista felkelést szervezett Iasi-ban! Csak természetes, hogy kivégezték ôket!?

Valamennyi szomszédos udvarban az elôrelátó németek gépfegyvereket állítottak fel. De jutott belôlük a szomszédos épületekbe is.

400 zsidó riadó miatt a Sidoli-terembe menekült. 5 óra körül a németek rájuk bukkantak, s revolverlövések kíséretében kizavarták ôket innen.

Egy, a terem színpadjára állított gépfegyver leterítette mind a 400 ingyenes nézôt, köztük Blum Moritzot, a Cucu utca 9. szám alól. Csak azok menekültek meg, akik az elôcsarnokban húzódtak meg (mint például Pavis Ghers, a Sf. Andrei utca 41., ma Smîrdan utca 56. szám alól). Néhány német gépfegyvert a rendôrparancsnoksággal szemközti templom tetején helyeztek el. Onnan is lôttek, mégpedig sokkal jobban, mint bárhol máshonnan. De még mindig sok zsidó maradt életben. Különösen, hogy — minden szégyenérzet nélkül — szüntelenül újabb és újabb menetoszlopok érkeztek. A fegyverbarátság katonái fáradtak voltak. Lehetetlenség volt így folytatniuk. Mást kellett kitalálni, mást kellett kikísérletezni.

Éppen ezért benzines tartályokat hordtak az udvarra, s megígérték a zsidóknak, hogy így — mindannyiuk javára — sokkal hamarabb végeznek majd. A zsidók is ezt óhajtották.

Csakhogy a zsidóknak nincs döntésük az ilyesmiben!

Úgy tûnt, hogy a tréfa sokkal komolyabbra sikerült, mint gondolták. Éppen ezért, amikor este újabb zsidó csoportokat tereltek be, az egyik német tiszt érdeklôdött a zsidókat kísérô katonáktól:

— Csináltak valamit útközben?

— Nem.

— Akkor menjenek haza! Mi vettük át a város ôrzését. Senkit se lövünk le többet

És a zsidók hazaindultak.

Utánuk hajtottak a hangszórós autók is, hogy csillapítsák a lakosságot:

— Védekezzetek magatok! — Harsogták a rendôrségi autók hangszórói. — Mi már nem tudunk megvédeni benneteket!

Egész éjjel jöttek-mentek a városháza szemeteskocsijai, szállították a halottakat a rendôrparancsnokság udvaráról.

A rendôrparancsnokságon életben maradt zsidókat odaállították, hogy gyûjtsék össze a holttesteket a kapu mellé. A rendôrök is segítettek. Keresztbe rakták egymásra a hullákat. Olyan rakások álltak össze, mintha egy nagy intézmény egész téli fûtésérôl akartak volna gondoskodni.

Ugyanazok az életben maradt zsidók rakták fel halott hittársaikat a városháza kocsijaira.

Mi történt a halottakkal? Egy részüket, mintegy 225 holttestet az izraelita temetôbe cipeltek. Három párhuzamos árok tátongott ott, mindegyikbe 75-75 halott került. A többiek? Az ezrek?

Hajnalra összegyûltek a városháza szemeteskocsijai is. Tízesével küldték azokat a különféle negyedekbe, hogy az utcáról is gyûjtsék össze a hullákat.

Nem lehet tudni, hogy mi történt ezekkel a halottakkal. Még a számukat sem lehet tudni.

Két napon át szünet nélkül szállították a hullákat a városháza szemeteskocsijai. A Copou-hegyi szemétgödrök felé hajtottak. Meglehet, most is ott nyugosznak a gödrök mélyén...

Felvonulás az állomáson
A rendôrparancsnokságon életben maradt zsidóknak az volta a szerencsétlensége, hogy túlontúl sokat láttak, sokat tudtak. Éppen ezért el voltak ítélve. De a parancsnokságon már nem lehetett végrehajtani, mert túlságosan központi fekvésû volt, mindenki mindent láthatott.

Tanácskozni gyûltek össze a hatósági emberek.

Amikor sötétedni kezdett, kivezényelték a zsidókat az utcára, s menetoszlopokat állítottak össze belôlük. De hova vigyék ôket? Ki tudja? A zsidók már annyira el voltak csigázva, annyira összetörtek, hogy már szinte nem is érdekelt ôket, hova mennek.

Közvetlenül az udvarról való távozást követôen Herscu Waldman apósa volt az elsô áldozat, a Smîrdan utcából. Valaki egy husánggal egyszerûen fejbe verte. Agyon ütötte. Az öreg kopasz volt...

Sok halott feküdt a járdaszélek mentén. De az egyik utcában egy élô is bekerült közéjük. Biztos, hogy élô volt, hiszen tisztán lehetett hallani, hogy ott a járda mellett valaki köhögött. Pârtog rendôr gyorsan odament, lerántotta a ruhát az egyik test fejérôl, s egy zsidót látott. Ez nem tudott uralkodni magán, s pont akkor köhögött, amikor a menetoszlop ott haladt el. A rendôr addig verte a husánggal, amíg agyon nem ütötte.

— Nesze! Vésd eszedbe: ne bújj többé a halottak közé, hogy becsapj, félrevezess bennünket!

Ez a lecke is megtette hatását. Ez a zsidó soha, de soha senkit se csapott be többé.

Merre mentek? Merre vitték ôket? Teljesen mindegy volt számukra. Csak legyen már vége.

Micsoda menetoszlop?! Mocskos, vérzô, rongyos emberek. Kidülledt szemekkel. Szomjasan, éhesen. Kimerülten...

Kihalt utcák, lehúzott redônyök. Sár és vértócsák. És mindenütt levetkôztetett holttestek. Szétvert koponyák, véraláfutásos, sötét arcok.

Egész Iasi tele volt holttestekkel. Az utcák, a házak, a terek, lépcsôházak, folyosók, hidak. És a szemétgödrök a város szélén! Különösen a Copou-hegyi nagy gödör, a csatornák, a Bahliu folyó gyomos, gazos partja. Nyolcezer holttest! Az autók és szekerek, a gépkocsivezetôk és kocsisok derûjére (vagy megborzadására) keresztülhajtottak a hullák kinyújtott lábszárain.

Gépfegyveres, golyószórós katonák kísérték a menetoszlopokat. Senki sem sietett az oszlopban. Senkinek sem volt kedve beszélgetni. Ritka egy ennél okosabb, óvatosabb felvonulás.

Minduntalan meg-megállt valaki a konvojban. Nem akart (nem tudott) tovább menni. Összeesett, lerogyott. Csak valamilyen hirtelen sokk tudta volna életre kelteni. A bátor katonák és rendôrök tétovázás nélkül, hidegvérrel a járda szegélyéhez verték az ilyenek fejét. Márpedig ezek a szegélyek nagyon kemények voltak...

(Folytatjuk)

Marius Mircu

XII. évfolyam, 28. Szám

— Mit mond az udvarias terminátoz?

— Bocsánat, hogy félbeszakítottam.

(de ez ismeretlen)

Mese
a virágoktól a felvonulásig (és vissza)
Megint arról mesélünk, amirôl úgyis mindenki mindent tud. Vagy azért, mert ott volt, vagy azért, mert nem.

Nem arra gondolok, hogy ezerkilencszáznyolcvankilenc után idén is elmaradt az augusztushuszonharmadiki felvonulás. Nem foglalkozunk politikával. (Ezt igazolja a teljes Campus-gyûjtemény, amelyben sem az ifjúsági politikai szervezetekrôl, sem a minket érintô nagypolitikai változásokról nem írtunk egy sort sem.) Még arra sem gondolhatok, hogy elvált a Tom Cruise és Nicole Kidman által alkotott álompár, mert mi pletykákkal sem foglalkozunk, arra ott van a vezetô hazai központi lapok elsô oldala. (Olyan messze azért mégsem jut el a lapunk, na meg mire eljutna, addig ott már mindenki számára lerágott csont volna. Nem, én nem hallottam még az Internetrôl. Imélcímem is csak flancból van.)

Természetesen a Szejkefürdôn megrendezett Erdélyi Diáktalálkozóról és a Tusnádon lezajlott Bálványosi Nyári Szabadegyetemrôl beszélek. Néhány ismerôsöm ugyan azzal akart lebeszélni a táborozásról, hogy tavaly ott voltam, minek megyek, pont elég azt egyszer látni, én azonban váltig állítottam, hogy nekem nem volt elég, és ha tehetném, elmennék, de épp máshol kell lennem, ami azt jelenti, hogy nem tudok ott lenni, hiszen nem vagyok én mindentudó, és fôleg nem mindenható, így, bármennyire igyekeznék, még nekem sem sikerülne, bár tudom, hogy — engem ismerve — ezt elég nehéz elhinni. (Az elôzô mondatot szeretettel ajánlom azon tanáraim figyelmébe, akik a Campus rendszeres olvasói, és ezáltal lapunknak nemcsak fôállású kritikusai, hanem barátai is.) A lényeg az, hogy nem voltam sem Tusványoson, sem Szejkén. Mert épp máshol volt dolgom.

De aki abban az idôben épp nem csinált semmi fontosat, az sajnálhatja, hogy otthon poshadt a melegben. Nyugodtan poshadhatott volna legalább az egyik diáktáborban a kettô közül. "Én ott sem voltam" — dúdolhatná a Campus is testületileg, hiszen fia Campust nem láthatott senki egyik táborban sem. Azért most már ideje elárulni: kémeink ott voltak, és mindenre figyeltek. Jelentéseikbôl ezen a héten sokat fontosnak tartunk közzé tenni, de aki most épp nem pótvizsgázik, és épp ezért nincs Kolozsváron, tehát értelemszerûen nem is olvassa most ezt a cikket, annak azt üzenem: folyt. köv. szeptember végén. Amikor "nyílnak a völgyben a kerti virágok". Majd, akkor, és addig nem, a Campus ismét megjelenik, megelôlegezve azt, hogy októberben visszatérünk a rendes tempóhoz, és hetente ostromoljuk szívetek-lelketek csücskét tartalmas és értelmes — máskor pedig tartalmatlan és értelmetlen — olvasnivalóval. Addig még nyaraljatok jól!

jaka

Ismét nyár van, és szerelem, és ismét bulik és strand és szórakozás minden mennyiségben. És ismét volt Erdélyi Diáktalálkozó, amire már évek óta nem volt példa, és, tegyük hozzá: amire évek óta vártunk.

Egy egész generáció nôtt fel az utolsó homoródi diáktábor óta, a mostaniak csak legendákat hallottak az akkori bulikról. Most más helyszínen, más körülmények közt született újjá. Szejkefürdô, 2001. július 18–22. — egy új kezdet, amirôl sok mindent el lehet mondani. Bár lehet, hogy senkinek sem tûnt fel, a szervezôk (a Kolozsvári Magyar Diákszövetség) már februárban megkezdték az elôkészületeket. Igaz, ôk egy ennél jóval nagyobb tábort képzeltek el, aminek végül is egyetlen akadálya volt: a pénz. Így hát jöhetett a B terv, egy olcsóbb mûsor, egy ingyenes helyszín (amiért külön köszönetet érdemel Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala), kevesebb szolgáltatás. Szerencsére ebbôl a résztvevôk nem vettek észre túl sokat, csupán a lejtôs sátorterületre és az ivóvízhiányra panaszkodtak, ami viszont jövôre meg fog oldódni. A vízhiány enyhítésére a szervezôk elérték, hogy a táborlakók féláron strandolhassanak.

A programról nem mondható el, hogy szegényes lett volna, koncertektôl az irodalmi találkozókon át a színielôadásokig és a sporteseményekig sok mindent magába foglalt. Annál több baj volt viszont a pontossággal. Nem hiszem, hogy lett volna egyetlen elôadás is, amely idôben elkezdôdött volna. De hát ezt már mindenki megszokhatta, aki valamennyire is ismeri a KMDSZ-t.

És most néhány szót a résztvevôkrôl, mert akárhogy is nézzük, ôk a fôszereplôi az efféle táboroknak. Számukat nem lehet a Pepsi Szigeten résztvevôk számához hasonlítani, de kezdetnek nem rossz: 1300 "hetijegy" (azaz négynapos belépô) fogyott el, és kétezernél többen mentek be napijeggyel. Furcsa módon elsô napon voltak a legtöbben, bár ha figyelembe vesszük, hogy aznap lépett fel Hobó és a Tankcsapda is, nem igazán lehet csodálkozni. Tankcsapdáék punk’n’rolljára több mint kétezren buliztak, és egyértelmûen ez volt a diáktalálkozó fénypontja, legsikeresebb eseménye, bár a sör és a toj-toj budik is meglehetôsen nagy népszerûségnek örvendtek. A táborlakóknak hihetetlenül nagy része tartozott az állítólag kihalófélben lévô metálos kategóriába, tele volt a tábor hosszú hajú, Manowar-pólós fazonokkal, aminek valószínûleg a kocsmák örültek a legjobban, és a rendfenntartók a legkevésbé, ugyanis ez az emberfajta az, amelyik hajnalig bírja az ivászatot. Ennek ellenére (vagy talán éppen azért, mert edzett emberekkel volt dolgunk) semmilyen gond, kellemetlenség nem származott az alkoholfogyasztásból.

Tábori újság is született, Lapocka néven, melynek létrejöttében a Campus munkatársai mellett a Perspektíva szerkesztôje, Béfé is segédkezett, na meg egy csomó "külsôs", akik közül elsôsorban Kelit kell megemlíteni, aki a tördeléssel foglalkozott meglehetôsen profi módon. A lap munkatársai mikrofonvégre kapták többek között a Tankcsapdásokat és Földes Lászlót is, ezekbôl az anyagokból talán közlünk következô lapszámunkban.

bpelôd

Véget ért a 12. Bálványosi Nyári Szabadegyetem. Politikai viták tömkelegétôl kezdve pártpropagandákon keresztül egészen a szórakozás legváltozatosabb formájáig, gazdag programot nyújtott a résztvevôknek. Marosvásárhelyi születésûként és kolozsvári diákként, az RMDSZ-beli pitiáner torzsalkodások mellett sokkal inkább egy másik jelenség ragadta meg a figyelmemet. Tudomásom szerint a Bálványoson indult Nyári Szabadegyetem szervezôi gárdája céljai egyikeként a román–magyar kapcsolatok ápolását tûzte ki. Azaz, a szervezôk és egyben az erdélyi magyarság nagy része az oldott légkörû, rövidnadrágban történô politizálás áldásaiban reménykedve, a román–magyar viszony normalizálódásának jó lehetôségeként tekintett a Szabadegyetemre. Hogy ez mennyire sikerült, döntsék el mások. Az elsô kiadások szervezésében oroszlánrészt vállaló marosvásárhelyi székhelyû Pro Europa Liga volt a tábor egyik kezdeményezôje. A demokratikus, európai nézetei miatt — ami manapság oly ritka tájainkon — jól ismert Smaranda Enache elnökasszony joggal nevezhetô a tábor egyik pártfogójának: egy alkalom híján minden évben részt vett a lassan intézménnyé váló Szabadegyetem elôadásain. Emellett azt is tudni kell, hogy a Pro Europa Liga az idén is húsz magyar és húsz román nemzetiségû diáknak biztosított táborozást, aminek hozadéka egy tábori napilap kiadása. Ebben magyar és román nyelvû cikkek jelentek meg, fele-fele arányban, ami hûen tükrözi a Liga multikulturális tevékenységének a jellegét. Ezzel a szellemiséggel ellentétben sajnos számos olyan indokolatlan nacionalista megnyilvánulással találkoztam a hét folyamán, amelyek kiábrándítóan hatottak rám, fôleg azért, mert nemzettársaim az elkövetôk. Egyesek, a tömeg nemzeti érzelmeire alapozva pályáztak a mûvészi sikerre, ami véleményem szerint ócska és egyben olcsó trükknek minôsíthetô. Eddig azt hittem, hogy a himnuszbôgés-fajta undorító nacionalizmusra csak Vadim hívei képesek. De lám-lám... sokan tudják teli torokból — esetleg nyelvtanilag is helytelenül — a világ tudtára adni magyar mivoltukat.

Borbély Tamás

A Tusnádi Szabadegyetem harmadik délutánján különös jelmezbe öltözött fiatalok lepték el a tábort. A negyvenfôs diákcsoport az esti elôadására készült. "Az Isten háta mögül az Isten háta mögé mentek" — így indította útnak a tapolcai gimnázum diákjaiból álló társulatot az István a király c. musical rendezôje. A jó hangú fiataloknak még annyit elárult, hogy talán ez lesz életük legnagyobb fellépése. Errôl nemcsak ôk, hanem a közönség is meggyôzôdhetett. De ki is kérdôjelezné meg egy ilyen musical sikerét? A piros-fehér-zöld zászlók a díszletben, a magyar és a székely himnusz... A hatás leírhatatlan. Elôször tavaly augusztus huszadikán adta elô a társulat a musicalt, ide Németh Zsolt államtitkár meghívására érkeztek. A hetvenöt fôs csapatból csak negyvenen jöhettek el. A Koppányt és István királyt játszó szereplôket kivéve, akik eredetileg is színészek, mind a tapolcai gimnázium diákjai vagy volt diákjai. Az iskolájukban több éve mûködik a musical társulat, amelyet Kati néni vezet. Csak néhány kérdés erejéig állítottam meg ôket, de aztán a tábori viszontagságos idôjárás a sátrukba kergetett, ahol nagy lelkesedéssel számoltak be szereplésükrôl. A Saroltot játszó Fazekas Veronika (aki már három éve érettségizett a gimiben, de a zene szeretete visszahozta a társulathoz) a csapat vezéregyénisége. Tôle tudtam meg, hogy a tusnádi fellépésük nagy elôrelépést jelent számukra: legfontosabb, hogy a társulat tagjai jobban összerázódtak, közelebb kerülhettek egymáshoz, sôt magához a darabhoz is. Azonkívül megismerhették az erdélyi közönséget, az erdélyi embert. "A magyarországi emberekbôl hiányzik a lelkesedés. A fellépô számára zavaró, amint az egyre többet ásító, óráját szemlélô közönségre pillant" — panaszolták. A tehetséges fiatalok fájó szívvel mesélték, hogy otthon olyan emberrel is találkoztak, aki azt kérdezte: "Ki is ez a Gizella?" "Mennyivel másabb az erdélyi közönség!" A hallgatóság lelkesedését látva ôk is mindent beleadtak a tökéletes koreográfiájú darabba. Sokan a dalok minden egyes szavát ismerték, s együtt énekelték Koppánnyal, Gizellával, Istvánnal, a tömeggel. A tusnádi fellépésükre készültek a legnagyobb izgalommal (amint nekem titokban megjegyezték, több hányinger és hasmenés elleni gyógyszer is gazdára talált köztük), de amikor a színpadon álltak, minden félelmük megszûnt. Kellemesen csalódtak, "kicsordult a könnyünk is!" — árulja el az egyik lány. A kemény Saroltot játszó Vera is hozzáteszi, hogy bizony ô is elérzékenyült: "Az utolsó vastapsnál, ha világvége lett volna, boldogan haltam volna meg".

A többszöri visszatapsolás és rövid "technikai szünet" után még a magyar himnuszt is eldalolhattuk a fellépôkkel közösen, a székely himnuszt viszont csak a közönség énekelte.

Hogy egy olyan rendezvényen, mint a Bálványosi Nyári Szabadegyetem, szükség volt-e az István a királyra, avagy nem, a vélemények megoszlottak. Sokan fölösleges magyarkodást, melldöngetést láttak benne. Joggal kérdezték, minek annyi nemzeti színû lobogó (amikor már elegünk van Funar piros-sárga-kék Kolozsvárjából), minek a vászonra festett Kis-Magyarország térképe (fôleg, ha a tavaly rápingált kétezres dátum áll rajta), s még így sorolhatnám tovább azt a sok "minek"-et.

Azért ne feledjük, hogy csak köztünk volt jó pár száz külföldi, sôt, román is, akik talán nem nézték olyan jó szemmel a "Vissza, vissza, Erdélyt vissza" avagy "Vesszen Trianon"-szerû kiáltásokat.

M. R.

A cím láttán biztos felkapod a fejed. Miért használom a sztárt egyes számban, amikor a Bálványosi Szabadegyetemen több volt a sztár, mint maga az egyszerû táborozó.

De én most különösképpen egyre gondolok. Amikor elôször láttam, épp a tábor egyik vendéglôjében szavalt fennhangon néhány fiatalnak. Gondoltam, a rendezôk valamilyen fontos funkciót ruháztak a bácsikára. Amolyan hangulatfestô szerepet: egészen táborzárásig ott volt a legtöbb rendezvényen, a székely posztónadrág, díszes zakó, rajta számtalan jelvénnyel, le nem került róla még a legforróbb percekben sem. Mindenhová magával cipelte az egyik legnagyobb értékét: a felvirágozott nemzeti színû lobogót. Bánatosan panaszolta, hogy ezt is szinte ellopták tôle. A több kupica szilvapálinka és köményes érzékeltette hatását, de a trikolórtól soha meg nem vált. Jó volt rátámaszkodni, vándorbotként felvetni a vállra, na és néha szélnek engedni, hogy minél szebben megmutathassa magát. Adrian Severin beszédekor is ott állt a hallgatóság élén, s amikor kedve kerekedett, libbentett egyet a piros–fehér–zöld zászlón (néhány kedves úriember el is kísérte rövid idôn belül). De nemhogy az elôadásokról, a koncertekrôl sem hiányzott. A Hargita Néptáncegyüttes szereplésekor ott ropta az elsô sorban a székely és gyímesi táncokat, öregségét (és részegségét) meghazudtolva.

(MéR)

Szejkén már kora szerda délután kezdett gyûlni a tömeg, hatalmas vigyorgásra késztetve a szervezôket, akik örömmel osztogatták a 100 ezer lejes (sárga) heti és az 50 ezer lejes (mindenféle színû) napijegyeket. Persze, sokan csak a Tankcsapdába akartak beesni, így Kálmánka huszonötezer lejes Ribizlinger von Árkos borából már elsô nap gazdára lelt pont annyi, hogy az amúgy is lejtôs talaj még ferdébbnek tûnjön az ünnepelô ifjúság számára. Csúszott is mindenki, ezer mérföld per órával, sztentori hangon dörögve a máris örökzöld (pedig még fel se bomlott a Tankcsapda) slágereket. A zenekar régebbi barátai vigyorogva nyugtázták, hogy a régi dalok sem sikkadtak el az ezredforduló vivaplusszos slágerei mellett.

Persze, nemcsak Lukácsék voltak a fô vonzóerô már az elsô napon, hanem fellépett Hobó is, zenekar nélkül, verseskötetekkel ellátva. Másnap is voltak érdekes dolgok, mint például a csillogóra kefélt karosszériájú Mercedes Band, akik megint csak becsületesen megmozgatták a népet. Sajnos nem minden elôttük fellépô ifjonc bandának sikerült, például a különben nagyon izgalmas zenét játszó Yesterdays hangulatkeltésébe beleszóltak a hazai cuccok: gitársípolás, húrlazulás és társaik.

Pénteken sem maradt száraz se bugyi, se torok: az udvarhelyi öreg motorosok nagy örömére az agyonünnepelt Monyó instrumentális együttese után néhány szám erejéig újból összeált a Kopó Blues Band, hogy aztán egy millió taggal a színpadon hevítsék az amúgy se langyos hangulatot. Utána a kistesó zenekara következett, a hányattatott ezredvégnek megfelelôbb dalokat is beleszôve a mûsorba. A Pénz énekel címû sláger román nyelvû verziójára azért sokan pattantak fel fûszékükbôl, mindenféle csúnya dolgot skandálva a jobb sorsra érdemes (?) zenészpalántákra. Másnap a tábori újságban aztán meg is kapták rendesen.

Utána rave-party következett, de a jobb érzésû sörényesek még idejében elvonultak a KMDSZ-sátorba, ahol még a csapos is olyan részeg volt, hogy a bort lopni lehetett, s a hazafiak nem is hagyták annyiban, kihasználták rendesen. Ezalatt lent a strandon éjnek idején félpucér ifjak úszkáltak a sós borvízben, rave-be érve rendesen. Hadd szúrjak be ide egy kis megjegyzést a segg-curitys gorrilaszerû és -szagú úriemberekrôl, akik nélkül is tökéletesre sikeredett volna az egész rendezvény. Hormontúltengés miatt agyonverni a jövô értelmiségét nem kellemes néznivaló...

Még jött szombaton egy záróbuli, de a reggeli felhôgyülekezet sötétségére sokan bosszús sátorfelhúzással válaszoltak. Igazuk is volt, az addig belülrôl ázók most kívülrôl is megszenteltettek, igaz, nem alkohollal. Fellépett a Kumm s talán egyéb is, de erre szerintem már a zenekarok sem emlékeznek.

Sokunknak egy gatyája sem maradt, nemhogy pénze, de hôsiesen felszedték a sátrakat s vonatra-buszra-stoppra ülve elindultak az Olt mentén Háromszék felé, Tusnádfürdôre. Amikor odaérkeztünk, csak csodálkozni tudtunk. Újfent a fekete-fehér "szekjurutikkel" találtuk szembe magunkat, de azok semmit sem tehettek, mert a szervezés valami olyan mellékvágányra futott ki, hogy mindenki jobbra-balra futkározhatott probléma nélkül: "Engem felírtak, de csak holnapra lesz papírka a nyakamra". Már azt hittem, hogy ez a tábor/nyáriegyetem/stb. a "futottak még" kategóriába fog tartozni, amikor az unokáknak mesélem majd, de hál’istennek esténként voltak kitûnô koncertek. Hétfôn láthattunk három pirospozsgás fiatalembert, akik az elôzô évekhez hasonlóan színvonalasan muzsikáltak, utánuk jött "Magyarból" a Herfli Davidson. Soknak (nekem nem) elnyerte a tetszését, ami heves táncikálásokban nyilvánult meg.

Az igazi nagy kö betûs koncert péntek este volt. Sokan nem is tudták, mirôl van szó, annál jobban meglepôdtek, amikor bejelentették Gömöri urat az Eddából, akinek pár számból álló szemi-instrumentális elôadása után nyomban az öreg Benkô László jött az Omegából. Kettejük után pedig színre lépett Schuszter Lóri és bandája. Most éppen Rudán Józsi énekelt. Fantasztikus koncertet adtak, sôt a "vesszen Trianon!" kórusok alatt két kivetítôn videokliprészleteket is mutogattak. Hatalmas érzés volt látni a Babba Máriát az egész zenekarral. A lánytáncoltatás után pedig visszahágtak a billentyûsök is a színpadra, hogy a Kétforintos Dallal örvendeztessék meg a jónépet. Még a klasszikus tapsgép is elôkerült. Alig hittük, hogy véget ért, oh, de igen, mehettünk Bütyök kocsmájába siránkozni.

Az igazság az, hogy Tusnádra inkább okos dolgokat jöttek mondani az emberek és nem szökdösni, ezért is szerveztek most külön két találkozót, és igazuk volt. A politikás-okoskodós részért pedig nézd az összeállítás többi részét. Viszlát jövôre!

Jakab-Benke Nándor

Lassan kezd már hagyománnyá válni, hogy minden tábor végén próbálunk egy-egy végkövetkeztetést leszûrni. Természetesen itt arra lenne szükség, hogy minél több résztvevô véleményét megszólaltassuk. A szejkefürdôi és tusnádi táborokat eléggé nehéz összehasonlítani, de azért megpróbáljuk. Különböztek a körülmények, a szervezés, sôt az elôadások jellege is. A délutáni és esti programokat lehetne csak egy lapon emlegetni. Aki mindkét táborban részt vett, észlelhette, hogy a kettô kiegészítette egymást. A KMDSZ által szervezett diáktáborba azok jöttek el, akiket inkább a szórakozás, kikapcsolódás érdekelt. Azért innen sem hiányoztak a komolyabb rendezvények, elôadások. Többen is összehasonlították a homoródi diáktáborokkal, elvégre annak az utóda. Bagoly (Udvarhely) szerint érzôdik a szakadás a homoródi és a szejkefürdôi táborok között. Neki nem tetszett annyira ez a hely, bár reméli, hogy pár év múlva felkapottabb lesz. Sokan nem is vették komolyan a szejkefürdôi tábort, a sajtó sem igazán érdeklôdött iránta, pedig látszott, hogy komoly szervezés áll mögötte. Idôvel majd kinövi magát! Egy marosvásárhelyi fiú véleménye szerint, a tusnádi tábor sokkal szervezettebb volt (de hát ez végül is nem egy nagy csoda, hiszen már tizenkettedszer nyitotta meg kapuit, több szervezet és pénz is állt a hátterében). "De azért a szejkefürdôi bulik jobbaknak bizonyultak, mert több zenei ízlést elégítettek ki, Tusnádon hiányoztak a vetélkedôk (megj. pedig voltak, csak ember legyen a talpán, aki rájuk talált), na, és nem is volt akkora ellenôrzés." A szejkefürdôi karszalagokat mindenféleképpen ötletesen oldották meg. A továbbiakban néhány külföldi fiatalnak adom át a szót, akik nemcsak a táborokról, hanem az itteni emberekrôl, körülményekrôl is kifejtették véleményüket. Takács Tamás (de nem az énekes, Szombathely): "A Fidelitas hirdette meg a nyári szabadegyetemet, és ezáltal vagyok itt. Sokat buliztunk, túráztunk. Fociztunk és kosaraztunk is, de mind a kettôben kikaptunk. Gyönyörû a vidék, de rosszak a körülmények. Azért messze van még Európa..." Egy felvidéki fiú: "Elôször vagyok Székelyföldön. A tábor korrekt, csak autóval nem lehetett bejönni." Egy tapolcai dalos fiú: "Már többször is jártam Erdélyben, Kolozsváron, Udvarhelyen. Tetszik a táj, de elmaradottak az emberek. Nem szeretném, hogy Erdélyt Magyarországhoz csatolják." Fazekas Vera: "A politikai beszédek nagyon nem érdekeltek. Az emberektôl, akikkel ezalatt az egy hét alatt szóba elegyedtem, többet tanultam, mintha bármelyik elôadáson részt vettem volna. Mostanáig mindegy volt, hogy Erdély Magyarországhoz tartozik, avagy sem. Most már nem. Az anyaországi magyarok nem magyarok, az igazi magyarok itt élnek." A rövid összefoglalómat Bordáska (Zilah) szavaival zárnám, aki nagyon frappánsan hasonlította össze a két tábort: "Ha nagymamám tudná, hogy itt voltam, biztos nem örvendene, fôleg, ha kiderülne, miket csináltam. A két tábor végül is abban különbözött, hogy Szejkén buliztam, piáltam, csajoztam, míg Tusnádon csak buliztam, piáltam, csajoztam."

Mészely Réka

Kolozsvár, a jelentôsebb hazai képzômûvészeti központok és a nagyvilág képzômûvészei egyaránt bemutatkoztak már a Reményik Sándor Galériában. Országunk "északi sarkáról", Máramarosszigetrôl azonban most fogadott elôször kiállítót a pincegaléria. Péter Ütô Erzsébet a Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola textil szakán végzett ugyan, de a környezô világ napos oldalát, szín- és formaélményeit elôszeretettel örökíti meg ecsettel is. Ebbôl kaptunk ízelítôt a napokban, a Reményik Sándor Galériában megnyílt egyéni tárlata alkalmából.

Nemegyszer állt a kritika értetlenül az új irányzatokat elindító, úttörô kezdeményezések elôtt, parentált el késôbb általánosan ismertté és elismertté vált híres alkotásokat. Péter Ütô Erzsébetet azonban nem fenyegeti, nem fenyegetheti ilyen veszély. Hiszen nem formabontó mûvész, nem akarja megreformálni a festészetet, egyszerûen csak folytatja az erdélyi piktúra hagyományait, azt a realista ábrázolásmódot, amelynek nagy klasszikusai közismertek, s amely még mindig a legkönnyebben talál utat a nagyközönség felé. Péter Ütô Erzsébet nem meghökkenteni, nem elborzasztani akar, egy-két szürrealisztikus beütésû munkáján kívül még csak gondolkodóba sem szeretné ejteni a nézôt, hanem a festészet elsôdleges funkciójára, a látványra, a látványteremtésre épít, az alkotás örömét szeretné megosztani közönségével. Mert úgy érzem, ezek a munkák szinte egytôl egyig örömben fogantak. A látvány szépsége készteti alkotásra a festôt, aki ennek a csodálatos folyamatnak részesévé teszi a nézôt is azáltal, hogy annak eredményét, az egyéni ízléssel, érzelmekkel, festôi meglátásokkal tarkított festményt kiállítja, bemutatja az érdeklôdôknek.

Könnyû neki — mondhatnók —, hiszen festô legyen a talpán, aki képes ellenállni a máramarosi tájak, az Iza-part nem mindennapi szépségének, annak a rendkívüli szín- és formagazdagságnak, amelyet szinte közvetlen környezete kínál. A bôség zavarával küzdô festô azonban becsülettel állja a sarat, s rendkívüli termékenységgel és festôi ráérzéssel igyekszik megörökíteni az évszakonként változó valóságot. A nem mindennapi színgazdagság, amely olyannyira jellemzi alkotásait, a tökéletes ráhangolódás a tematikára, a természet adta pompára a mûvész lelkébôl is fakad, aki érzékeny szeizmográfként fogja fel és álmodja képekbe a környezô valóságot. Így születnek meg a napsütötte erdei tájat, a látómezôt rakoncátlanul tarkító ágaikkal át meg átszövô évszázados fákat vagy lágyabb formákba omló fiatalabb változatait megörökítô festményei: a nyárvége, az ôsz sárgába hajló bôséges kínálatából vagy éppenséggel a téli táj hideg kékségének kristálytiszta variánsaiból merített valóságos színzuhatagok. Olykor úgy érezzük, talán túl sok is egyszerre mindez. A színek és fények eme sajátos kavalkádja jellemzi valamennyi alkotását: a tájba könnyeden belesimuló, a hely szellemét oly kifejezôen felvillantó, aprócska parasztházakkal tarkított tájképeit vagy a folyópartot átívelô híd megannyi változatát. A portré mûfaja sem idegen a festôtôl. Cigánylánya például ugyanolyan színgazdagságot mutat, mint tájképei. Talán ez a tény is magyarázza, hogy az eredetileg textiles, s mint ilyen nem egy értékes alkotás megálmodója és kivitelezôje, Péter Ütô Erzsébet miért pártolt át, ha nem is teljes mértékben, a festészethez. Ecsettel és olajban talán jobban ráérezhet a nüanszokra, bár érzésem szerint egy-egy témája inkább akvarellbe, pasztellbe kívánkozna. Utólag tudtam meg, hogy a mûvész milyen nagy híve az akvarellnek, s hogy vízfestmények sorozata bizonyítja hozzáértését.

Mi sem természetesebb, mint hogy az önmagától kínálkozó és olyan gazdagon feltárulkozó téma, mint a környezô táj, olyan nagy szerepet játszon Péter Ütô Erzsébet munkásságában. Emellett azonban meg kell említenünk csendéleteit és szürrealisztikus beütésû képeit is, amelyek, a látványon túl is mutatva, filozofikus mélységek fele irányítják, gondolkodóba ejtik a nézôt. A tárlat egyik legsikerültebb darabja éppen egy csendélet kancsókkal, virágokkal.

Olykor talán túl szép is ez a kiállítás. Létünk napos oldalára helyezi a hangsúlyt. A képek láthatóan-érezhetôen élvezettel készültek, örömben fogantak és örömöt sugároznak. A mûvész igyekszik elsimítani egy ráncot a homlokokról. A szándék mindenesetre a lehetô legnemesebb.

Németh Júlia

A címül írt tejipari szakszó egyikét említhettem volna így is: jaurt. Továbbá említhettem volna egy helyi, román tejipari termék nevét is, a szánát. Mindenki elôtt nyilvánvaló, hogy a jaurt és a szána az erdélyi magyar köznyelvet ért román nyelvi hatás következménye, a román iaurt és a sana szó átvétele. És nyugodtan tehetem hozzá, hogy a jaurt alak helyteleníthetô regionalizmus, a magyar köz- és irodalmi nyelvben csakis a joghurt a helyes megnevezés. A szána szóra, mert odaát nem gyártják, nincs magyar kifejezés. Ez egyfajta, az "egészség"-re utaló márkanév, a napokban egy német dobozos margarin fedelén is ezt láttam: Sahna. A kefír a románban is chefir, amikor, persze, kapható.

A különleges, savanyított aludttejet jelölô magyar joghurt és a román iaurt szavak között az összefüggés a mindennapi szemlélô számára is nyilvánvaló. Ugyanis mind a magyar joghurt, mind a román iaurt közös elôdre, az oszmántörök ’savanyított aludttej’ jelentésû yogurt szóra vezethetô vissza. Az oszmántörök fônév pedig a ’gyúr, dagaszt’ jelentésû, szintén oszmán yogur tô származéka. (Egyébként errôl a tôrôl szakadt a magyar gyúr ige is.) A török szó azonban más-más úton-módon került a románba, illetôleg a magyarba. A románban a török yogurt közvetlen átvétel. Minthogy a török szó is szinte g hang nélkül hangzik, a román nyelv eléggé hûen tükrözte a török kiejtést: iaurt. A török szó számos európai nyelvbe, az angolba, a spanyolba, a franciába és az oroszba is bekerült, de átvették a németek is, ahol a szó írásképe: Joghurt. A szó hozzánk is eljutott, elsô írásos adata 1706-ból való: "az apa ezen vezérnek jugurtot árulván ezelôtt (mely aludt sós-tej)". Mint látható, az idézett adatban, de más régi írásainkban sincs a szóban h hang, a szó jugurt, jogurt alakban szerepel. A szót azonban nemcsak közvetlenül a törökbôl vettük át, hanem német közvetítéssel is átkerült hozzánk: joghurt. A h-s írásmód a németbôl ered. Ôk azonban nem ejtik ezt a betût, mi viszont a német írásképet követve, külön hangoztatjuk a g-t is, meg a h-t is.

A kefír tejcukorbontó élesztô és különféle tejsavbaktériumok tenyésztésével elôállított szénsavas és kevés alkoholt tartalmazó tejkészítmény. A kefír nemzetközi szó, nemcsak a magyarban és a románban, hanem az angolban, németben, franciában, oroszban ugyanígy nevezik ezt a terméket. A szó végsô forrása bizonytalan, talán egy kaukázusi szóra vezethetô vissza.

A tejkészítményekrôl beszélve hadd említsük meg, hogy hamarabb megalszik a tej, ha oltót teszünk bele, ha megoltjuk. Bizony az olt annyi, mint az altat. Mind a két szó egy ol-, al- tô származéka. Az olt t-je egyszerû mûveltetô képzô, mint amilyen a kel-kelt, terem-teremt, csökken-csökkent alakpárokban is található. Az altat szóban a -tat összetett mûveltetô képzô, tulajdonképpen az elôbbi egyszerû -t képzô ismétlése. Az olt, altat tôben meglévô o:a váltakozás más szavakban is megfigyelhetô. Ha valaki meghal, holttestét viszik ki a temetôbe. Ilyen továbbá a van, való és a múlt idejû volt igealakban az o:a váltakozás. Az olt ige formájában és jelentésében is elszigetelôdött. Ma a gyereket nem oltjuk, hanem altatjuk, a tüzet viszont már oltjuk, akár a gyertyát; átvitt értelemben oltjuk a szomjúságot, s — borzalom — az életeket is...

Murádin László

Hálás és kimeríthetetlen téma, amikor nyugalomba vonult mûvészeink elmesélik pályájuk fontosabb mozzanatait, felelevenítik kedves emlékeiket. A nyár lassan végéhez közeledik, de interjúalanyaink névsora még bôvíthetô. Ám ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már nincsenek közöttünk. A színészet és ezen belül az operaénekesi pálya gyakran tiszavirágéletû; még legkiválóbb mûvészeinkrôl is elfeledkezünk egy- pár év leforgása alatt. Napról napra sokasodó gondjaink közepette elfeledkezünk nemcsak mûvészeinkrôl, de néha közeli hozzátartozóinkról, barátainkról is. De elég egy rég nem hallott dallamfoszlány, és újra eszünkbe jut egy-egy kiváló elôadás. "Írásom célja az, hogy felelevenítse néhány kiváló mûvész emlékét, akit már annak idején szívébe zárt a közönség. Azok, akiknek nem adatott meg, hogy ezeket az énekeseket a színpadon lássák, hallják, lehet, csupán kuriózumszámba megy e rövid kis írás. De talán sikerül valamit visszahozni abból a csodálatos, mûvészettôl pezsgô légkörbôl, amely az ötvenes-hatvanas éveket jellemezte. Ne vegyük hát kesergô múltidézésnek, inkább felüdülést hozó oázisnak.

Ottrok Ferenc
Szinte a megalakulástól lett az intézmény tagja. Aradi származású, a helyi mûkedvelô együttesnél kezdett énekelni, és már ott is sikert aratott. A kolozsvári Magyar Opera megalakulásáról egy barátja értesíti; ám csak a hivatalos felkérésnek engedve hagyja ott Aradot, és jön Kolozsvárra. Autodidakta, aki a kolozsvári színpadon vált olyan magánénekessé, aki számára nem volt lehetetlen: ha kellett, napi két elôadást is leénekelt: Turiddu és Canio szerepét. Hangilag és a színpadi játék szempontjából is gyorsan és könnyedén fejlôdött: a nagy akaraterô s a jó hanganyag átsegítette a kezdeti nehézségeken. Csodálatos hang, hihetetlen teherbírás jellemezte. Sokan csodálták kiapadhatatlan energiáját, ami szerinte természetes volt. Hôstenor volt, akit méltán "kényeztetett" a kolozsvári operabarát közönség. Legtöbbször talán Pinkerton szólamát énekelte, amelyet így méltatott az akkori kritika: "Ottrok olyan hôst formál az amerikai tengerész alakjából, aki nem naiv, inkább felületes, nôbolond, aki célja elérése után az érdektelenségbe zuhan." Kalafja "nemes sugárzás, egy olyan lélekbôl fakadó feszültség, melynek újfajta érdekessége hitelesebbé tette a herceg önmagát feladó mozzanatát..." Fôbb szerepei közül még megemlítjük: Riccardo (Verdi: Álarcosbál), Cavaradossi (Puccini: Tosca), Don José (Bizet: Carmen), Hunyadi László (Erkel: Hunyadi László), Bánk bán (Erkel: Bánk bán), Don Carlos (Verdi: Don Carlos), Florestan (Beethoven: Fidelio). Operettekben is fellépett, így a Denevérben (Alfréd) is. Külföldön többször vendégszerepelt már az 50-es, 60-as években is: Magyarországon, az akkori Szovjetunióban és Csehszlovákiában stb. Mindenütt nagy sikert aratott.

Borbély Ferenc
Nem hangjának erôsségével tûnt ki, hanem kitûnô frazírozásával, dallamépítésével. Mûvészi hitvallása szerint: "Nagy tét számomra maradandót alkotni." Ennek tudható be elkötelezettsége is a kolozsvári Magyar Opera színpada iránt. Kiváló alakításként tartották számon Alfrédját: "(...) ritka típus, légies; a rajongás, ahogyan közeledik Violettához, az áhítatot súrolja." "(...) Igazi felnôtté Violetta halálának pillanatában válik. Itt szinte láthatóvá lesz fájdalma." Megjátszott könnyelmûségét emelik ki Borbély mantuai hercegének, akit "csapongó fantázia", "érett erotika" jellemez.

Szaday Géza
Hagyományokban gyökerezô mûvészi pálya a Szadayé. Hitt a klasszikus értékekben, ezek idôtálló voltában. Ennek ismeretében a következôképpen fogalmazható meg mûvészi hitvallása: "a konzervatív elképzelés is hozhat igazi, élményszerû megvalósulást, realisztikus hitelességet, ha valaki természetesen és könnyedén énekel..." Érdekes hangszínû, jó technikájú, muzikális énekesnek tartották. Habár már gyerekkora óta vonzotta a zene, mégis "civilként" startolt: a földrajz-geológia szak elvégzése után vidéki tanárként is a kolozsvári Magyar Opera rajongója, az operaelôadások lelkes látogatója. Sikeres énekkari felvételije után D’André mesterrel képezi hangját. Kisebb-nagyobb szerepekkel fokozatosan bôvül repertoárja: Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony), Beppo (Leoncavallo: Bajazzók), Ovlur (Borodin: Igor herceg), Abdallo (Verdi: Nabucco), Henri (Puccini: A köpeny), Alfréd (Verdi: Traviata), Turiddu (Mascagni: Parasztbecsület) stb. A Bohémélet Rodolphe-jaként így méltatták 1972-ben: "Szaday Géza (...) felszabadultan, otthonosan mozgott a színpadon... Játéktechnikailag is ügyesen oldotta meg a felvonás utolsó kettôsét". Gátlásossága és kritikai szelleme szerénységgel párosult, ezért többször is elôfordult, hogy a színpad mögötti intrikák túl sok energiáját emésztették fel. Egészségi okokból késôbb csak kisebb szerepeket vállalt, és zenei témájú írásokat közölt kolozsvári lapokban.

id. Veress László
Sokat foglalkoztatott tagja volt az intézménynek, állítólag több mint kétezerszer lépett fel opera- és operettszerepekben egyaránt. Az általa életre keltett figurákat a részletek pontos és alapos ismerete, az aprólékos építkezés jellemezte. Kiváló szövegmondású, tiszta dikciójú énekes volt. Szerepeinek alapja az örök emberi humánum volt, még a negatív figurákban is a szunnyadó emberit kereste. Szerepei közül megemlítjük: Gara nádor (Erkel: Hunyadi László), II. Endre (Erkel: Bánk bán), Renato (Verdi: Álarcosbál), Posa márki (Verdi: Don Carlos); operettszerepei közül: Edvin és késôbb Feri bácsi (Kálmán: Csárdáskirálynô), Danilo (Lehár: Víg özvegy), Gábor diák (Huszka: Gül Baba), Szu Csong és Csang bácsi (Lehár: A mosoly országa), Loewe: My fair Lady címû musicaljából Higgins professzor szerepe stb. Germontjáról (Verdi: Traviata) így ír a kritikus: "Germontja a mindennapi élet kettôsségét hordozza: a polgári magasrendûséget és a nagyon érzékeny belsô én kivetítését, (...) új Germont típust hozva."

Sass László
Alapító tagja az 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Operának. Mûkedvelôként kezdte Aradon a 30-as évek derekán figyelnek fel tehetségére; a zenei alapismeretek elsajátítása után dalokat, áriákat tanul a fiatal, tehetséges tanítvány. Kolozsváron Adorján Ilonánál képezi tovább hangját. Az ötvenes években már fôszerepeket énekel: Gianni Schicchi (Puccini: Gianni Schicchi), Tonio (Leoncavallo: Bajazzók), és az operettszerepek: Bábjátékos (Kirkulescu: Lakodalom), Frank és Falke (Strauss: A denevér) stb. Egyedülállónak tartották az 1955-ös Offenbach: Hoffman meséi címû operának címszerepében: egyazon estén énekelte a Lindorf–Coppelius–Dapertutto–Mirakel négyest. A korabeli sajtó így ír errôl az alakításáról: "Sass László (...) kitûnôen énekelte és játszotta a négyes szerepet. Bár különbözôek a szerepek, más és más jellegûek, van egy közös vonásuk: az ördögi elem. (...) Sass László szövegkiejtése tiszta, hangja friss, könnyen szárnyaló (...) Különösen nagy hatása volt a tükör-áriának a második felvonásban." További szerepei: Scarpia (Puccini: Tosca), Tiborc (Erkel: Bánk bán), Rocco (Beethoven: Fidelio), Falstaff (Nicolai: A windsori víg nôk és Verdi), Daland (Wagner: A bolygó hollandi) stb. Olyan sikeres Don Pasquale volt, hogy a 80-as években bemutatott elôadásra ôt kérték fel rendezônek.

Vida Viktor
Nem származik muzsikus családból, de már gyerekkorától érdekli a zene, az éneklés. A kolozsvári Zenemûvészeti Fôiskola végzettje. 1946-ban a temesvári opera alapító tagja, majd 1948-ban átszerzôdik Kolozsvárra, ahol Németországba való távozásáig, 1972-ig énekel. E hosszú pályafutást röviden így jellemeznénk: énektechnikával, képességeivel jól sáfárkodva énekelt olyan szerepeket is, amelyek nem mindig feleltek meg hangfajának. Az évek során elkerülte a rutinosságot. Nagyon szerette az énekesi pályát és a kolozsvári színpadot. Számára az opera, az elôadás, sôt egy próba is nagy fontossággal bírt. Fôbb szerepei: Tiborc (Erkel: Bánk bán), Escamillo (Bizet: Carmen), Tonio, Silvio (Leoncavallo: Bajazzók), Georgio Germont (Verdi: Traviata), Rigoletto (Verdi: Rigoletto), Renato (Verdi: Álarcosbál), a Hollandi (Wagner: A bolygó hollandi), Hans Sachs (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Posa márki (Verdi: Don Carlos), Igor herceg (Borodin: Igor herceg), Nabucco (Verdi: Nabucco) stb. A kritikák is jelezték Vida énekesi fejlôdését: "Vida Viktor (...) Scarpia szerepében tanúságot tett drámai képességeirôl..."; "Vida [Ford] monológját drámai erô fûtötte át...", "Vida Viktor [Sachs] és Szanati József [Pogner] színpadi figurája egyöntetû, jól átgondolt és megformált egyéniség volt." Ez év augusztus elején hunyt el Bonnban.

Szanati József
A budapesti születésû "dörgô basszus" már 1941 és 1944 között a kolozsvári Nemzeti Színház operatagozatának szólistája. Rövid szegedi és budapesti tartózkodás után visszatér Kolozsvárra, az újonnan alakult Magyar Operához, és 1967-es nyugdíjazásáig nem hagyja el a társulatot. Elutasítja a további pesti meghívásokat, nem kápráztatja el a felajánlott kinti fényes karrier. Olyan mûvész volt, aki nem csak a zene területén mozgott otthonosan; kedvtelésbôl festett, rajzolt, írt. Gazdag repertoárja nemcsak opera- és operettszerepeket tartalmazott, hanem vokálszimfonikus mûveket is. Kiváló volt a dikciója, nagy hangerejû, tiszta intonációjú basszus volt. Szerepei közül megemlítjük: Mefisztó (Gounod: Faust), Bartolo, Basilio (Donizetti: Don Pasquale), Biberach (Erkel: Bánk bán), Fülöp király (Verdi: Don Carlos), Falstaff (Nicolai: A windsori víg nôk), Timur (Puccini: Turandot), Falke (Strauss: A denevér) stb.

Köszönöm Albert Annamária mûvésznô, Laskay Adrienne karnagy és Turánitz J. Lajos sajtóreferens szíves segítségét.

Hintós Diana

"Én elmentem a vásárba..."
Milyen régies íze van ennek a nótakezdésnek! Gyermekkori olvasmányaim jutnak eszembe: a falusiak ünneplôbe öltöznek, és kimennek a vásárba "félpénzzel". Állatokat, használati cikkeket, élelmiszert, vásárfiát adnak-vesznek. Megbeszélik a híreket, kibeszélik ismerôseiket, mulatnak, vigadnak. Néhány évtizede az évi nagy vásárok ünnepszámba mentek.

Csalódtam. Az augusztus 16-i mocsi nagyvásár semmivel sem volt másabb, mint a kolozsvári ószer vagy az "orosz piac".

A kínálat: színes rongyok a legfrissebb divat szerint, legalacsonyabb minôséggel: nôi kis blúzok, szoknyák, ruhák; uniszex sportcuccok; mütyürök hajba, fülbe, nyakra; értéktelen bóvlik, édességek. Egy férfi nagy hangon ajánlgatta áruját: nôi szandálokat Krajovából, 50 000 lejért párját. Amikor rákérdeztünk, kiderült, hogy Bukarestbôl hozzák ôket, a kínai piacról.

Ünnepi öltözék? A fiatalok ruhadarabjai — és ôk voltak többségben — a nagyvárosi utcák divatbolond öltözködési stílusát idézték.

Alaposabb körülnézés után találtunk néhány hagyományos vásári árucikket is. Például vajdakamarási szalmakalapot, mezôfelei cirokseprût, sófalvi üstöt, dési mézeskalácsot, fakanalat, vállfát, szitát.

Hagyományos kézmûvesség
A Beszterce-Naszód megyébôl érkezett sófalvi fiatal roma házaspár alumínium lábasokat, üstöket készít. A huszonhat éves fiatalasszony — három apró gyerek anyja — fenntartás nélkül válaszol kérdéseinkre. Mûhelyükben hagyományos, szénnel fûtött öntöde mûködik. Az alapanyagot házalással szerzik be, vagy ócskatelepekrôl vásárolják. Van mûködési engedélyük, papírjaik rendben. A környék piacait, vásárait járják állandóan áruikkal, mivel a besztercei piacon nem engedélyezett a háztartási cikkek árusítása. A gazdasszonyok már 90 ezer lejért vásárolhatnak kisebb lábost, üstöt; a legnagyobb edény ára 300 ezer lej.

A mézeskalácsosok Désrôl érkeztek. Több helyen állítottak fel standot. A fiatal eladó a másik asztalhoz küld, a családi vállalkozás fônökéhez. Az idôsebb asszony vonakodik a rövid interjútól, majd kelletlenül mond néhány szót. Tizenöt éve rendezték be a laboratóriumot Désen. A városban nincs üzletük; piacolni járnak a környékre. A kolozsvári ószeren is már legalább tíz éve árulnak. Bevallásuk szerint keresett az árujuk; az úgynevezett mézeskalácson kívül sodrott cukrot is látni az asztalon. Szív alakú mézeskalácsot választok vásárfiának: méz biztos, hogy nincs benne, és azt is csodálom, hogy árujukat el tudják adni.

Megállunk egy Maros megyei rendszámú gépkocsinál. A szolgálatkész fiatal férfi magyarul szól hozzánk. Elmondja, hogy Mezôfelén élnek, ahol maguk termesztik a seprûnek való cirokot. Pápai Ferenc 18 éves korától foglalkozik seprûkészítéssel. Jelenleg 44 éves, kétgyerekes családapa. (Csak gondolatban gratulálok fiatalos külsejéhez.) A vállalkozásból minden családtag kiveszi a részét. A cirokot körülbelül két hektáron termesztik. A szeptember vége felé beérô növényt a betakarítás után megszárítják, géppel lemagolják, majd osztályozzák, négy méretre vágják. Ezután a cirokköteget a kötözôgép segítségével dróttal rászorítják a nyélre. Az utolsó szakaszban a köteget átvarrják a varróprésen, és máris kész a seprû. A termék egy részét otthon adják el viszonteladóknak, a többit pedig piacra, vásárra, búcsúra hordják. Régebben hetente jártak piacra, vásárba, de ma már nem éri meg, mert nincs jó eladás — mondja Pápai Ferenc.

A faluközponttól kissé távolabb levô állatpiacon nem ért meglepetés. Csak háziállatokat lehetett látni: teheneket, kisbocikat, lovakat, malacokat, juhokat. Igazi falusias légkör uralkodott itt, éreztem, hogy vidéken járok.

A falu nagy, de ivóvize nincs
A vásározás után felkerestük hivatalában az alpolgármestert. Míg rá várakozunk, a titkárral elegyedünk szóba, aki néhány mondat után rátér a község legnagyobb fájdalmára: a kórház lassankénti felszámolására. A térség hét községét ellátni hivatott egészségügyi intézményt már több évtizede próbálja bezárni a Megyei Egészségügyi Igazgatóság.

Horváth Márton alpolgármester maga is a piactérrôl érkezik. Kérésemre részletesen elmondja, mi a helyzet a kórházzal. Annak ellenére, hogy a kórház hét község lakosságát — körülbelül 22 ezer embert — látta el orvosilag, a megyei igazgatóság különbözô okok miatt fel akarja számolni. A környéken más kórház nincs, a sürgôsségi esetekkel is kénytelenek Kolozsvárra menni a betegek. Nyár elején az addig még mûködô részlegek is bezártak: a belgyógyászat és a gyerekrészleg. Csupán a nôgyógyászat tart még nyitva, az orvos azonban csak heti két alkalommal rendel itt. Ottlétünkkor szünetelt minden orvosi tevékenység, mert a kórház igazgatónôje szabadságra ment. Elutazása elôtt minden beteget kiutaltatott a kórházból, azzal indokolva lépését, hogy festeni és tatarozni kell a helyiségeket. A belgyógyász különben szülési szabadságon van. Este 7-tôl reggel 7-ig a környezô falvak lakói nyugodtan akár el is távozhatnak az élôk sorából orvosi ellátás hiányában, mivel az igazgatónô hónapokkal ezelôtt megtiltotta a mentôkocsi éjszakai használatát.

A községi tanács már számtalan kérvényt nyújtott be különbözô illetékes helyekre, hogy támogatást kapjanak a kórház felújítására. Az intézmény korszerû orvosi mûszerekkel, gépekkel felszerelt laboratóriummal is rendelkezik. Horváth Márton azt is elárulja, hogy még több készüléke lenne a kórháznak, ha a Világbank által küldött rakomány meg is érkezett volna Mocsra. Az elöljárók a küldeménynek azonban csak a papírjait látták. — A legnagyobb gond a vízhiány — mondta az alpolgármester. A faluban uralkodó vízhiány leginkább a kórházat sújtja, hiszen egy egészségügyi intézmény nem mûködhet állandó vízforrás nélkül. Horváth Márton szerint a település lakosságának kilencven százaléka epe- és vesekô panaszokkal küzd, mindez a rossz minôségû ivóvíznek tulajdonítható.

Ilyen körülmények között a vízhálózat természetesen csak álom a községben. Körülbelül húsz-huszonöt családhoz vezették be a hálózati vizet, ezt azonban kizárólag tisztálkodásra, mosogatásra használhatják. Nagy kiterjedése és lélekszáma ellenére talán éppen a víz hiányából fakadó hátrányok miatt nem vált várossá Mocs.

A gázhálózattal sem állnak jobban. Az alpolgármester reménykedik, hogy Pusztakamarás után — ahol a közeljövôben már égni fog a gáz — sor kerül Mocsra is.

Román községben magyar alpolgármester
Rákérdezek, mert kissé furcsállom: hogyan lett a kevés magyart számláló Mocs községnek magyar alpolgármestere? A kihámozott válasz: az embert nézték, és nem az etnikumot. Horváth Márton becsületes, szorgos, hozzáértô és rátermettségével kitûnô személy, aki megválasztása óta rengeteget tett már a községért. Utakat javítottak, iskolákat tataroztak, hidakat építettek — összesen hetet — s mindezt az alacsony költségvetés ellenére. Legbüszkébb talán a mindössze három hete befejezett játszótérre. Többször is megkérdi: melyik Kolozs megyei községnek van még ilyen játszótere? Tényleg nagyon szép, több csúszda, hinta és mászóka is várja a gyerekeket, csak egyetlen szépséghibája van: az uralkodó színösszetétel Kolozsvár utcáit és tereit idézi. Az alpolgármester okát adta a színválasztásnak. A külföldrôl érkezô és elsônek felállított csúszdák, tiszta véletlenül, magyar nemzeti színekben pompáztak. Az emberek elkezdték mondogatni — Horváth Márton szerint viccelôdve —, hogy az "ungur" csinál nekik egy magyar játszóteret. Mivel a csúszdákat lefesteni nem lehetett, a félreértések elkerülése végett a késôbb érkezô hintákat, mászókákat és padokat "megrománosította".

Bevallja, mindezeket nem tudták volna megvalósítani, ha a World Vision alapítvány nem támogatja ôket anyagilag. A Mocson már két éve mûködô szervezet idén körülbelül 360 millió lejt áldozott építkezésekre és más munkálatokra a község falvaiban. Nemsokára megkezdik Romángyéresen az új iskola építését, amelyhez az anyagot a szervezet biztosítja, a munkálatok költségeit pedig a helyi tanács állja.

Szórványsors
A község többi iskolája is tatarozásra szorul. A tanügyi helyzet, az idei iskolai évtôl, változik Mocson: a községi iskola megkapja a líceumi rangot. A 2002–2003-as tanév beiskolázási tervében már szerepelni fog egy kilencedik osztály is. A magyar nyelvû tanításról azonban az alpolgármester nem tudott jó hírekkel szolgálni. Mocson tavalyig volt még magyar osztály, ez azonban gyerekhiány miatt megszûnt. A mocsi magyar anyanyelvû gyerekek mind román osztályba járnak. Ezzel, sajnos, biztosított a mihamarabbi teljes identitásvesztés és beolvadás. Az egyetlen iskola a községben, ahol magyarul tanulhatnak a gyerekek, az a keszüi. Itt azonban csak egy–négy osztály létezik. Az elöljáró nem tudott kielégítô választ adni arra, hogy a 99 százalékban magyar Keszü hol neveli magyarrá fiait — ha egyáltalán annak neveli.

A község hét faluja közül Keszü az egyetlen, ahol a magyarok többségben vannak. Mocson a lakosság 7 százaléka magyar, a többi faluban pedig csak néhány magyar család él. Így jön ki községszinten a 17 százalék magyar. A község két magyarajkú tanácsosa — Tóbiás József és Horváth János — is keszüi. Úgy tûnik, a keszüiek nemcsak magyarként vannak kisebbségben, hanem munkájukkal is. Ôk azok, akik a mocsi piacokat mezôgazdasági terményeikkel fenntartják. Természetesen a község többi falvában is foglalkoznak növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, de nem érnek el számottevô eredményeket. Keszüben van kulturális élet is (amit Mocsról nem lehet elmondani): hagyományôrzô néptánccsoport mûködik már évek óta. Tavaly falutalálkozót is tartottak. A református egyháznak itt is nagy az összetartó ereje. Sajnos, itt is hódít az adventizmus, de nem akad annyi hívô, mint például Vajdakamaráson.

Tervek — álmok?
Agroturisztikai központ létesülhetne Mocson, ha mindenkinek bejön a számítása. A volt állami gazdaság 140 millió lejjel tartozik a néptanácsnak. Adósságát csak úgy tudja kifizetni, ha eladja a farmot legelôstôl, halastavastól. Bár versenytárgyalást fognak hirdetni, a községnek nagy hasznot hozna, ha az az olasz üzletember írná alá végül a szerzôdést, aki az agroturizmust fellendíthetné. Az illetô fácán- és vadrucatelepet is létesítene.

Valamivel kézzelfoghatóbb terv egy tûzoltóközpont felavatása Mocson. Jelenleg csak civil tûzoltószervezet mûködik a községben, nem túl korszerû berendezéssel. Az új intézmény keretén belül, vagy attól függetlenül, multifunkcionális elsôsegélynyújtás is mûködne, amely baleset vagy tûz esetén egyaránt közbe tud lépni. A környék falvaiból verbuvált és szakemberek által betanított emberek alkotják majd a csapatot — szám szerint nyolcan. Az elsôsegélycsoportnak a legkorszerûbb felszereléssel ellátott mentôkocsi áll majd rendelkezésére.

A tervek között szerepel még két bekötôút építése. A Mocsot Gyekével, illetve Palatkával összekötô útszakaszok a Phare-program részét képezik.

Zárszó
Elmondhatjuk Mocsról, hogy jellegzetes mezôségi falu, illetve község. Jelen van itt a Mezôség minden átka — a rossz víz, a sok helyen szinte járhatatlan utak, a nem túl jó termôföld, a szegénység, és lássuk be, a térségre oly jellemzô igénytelenség is. Arra nem is jó gondolni, hogyan fognak felnôni, és mivé lesznek, amikor felnônek a ma még magyarul beszélô mocsi gyerekek.

Valkai Krisztina

Adrian Nãstase kormányfô felszólította Traian Bãsescut, a Demokrata Párt elnökét, hogy hozza nyilvánosságra azt az amerikai szakértôk által összeállított dokumentációt, amely Románia NATO-integrációs akadályait sorolja fel. — Nem tárgyalhatunk olyan tanulmányokról, amelyeket Traian Bãsescu otthon ôrizget — mondotta tegnap a miniszterelnök a prefektusokkal tartott heti telekonferencián. Nãstase ugyanakkor feltette a kérdést: vajon milyen felelôsség terhelheti a jelenlegi kormányt Románia lemaradása, a NATO-integráció útjában felhalmozódott akadályok miatt? A tanulmány ugyanis 2001 januárjában készült el, amint azt Bãsescu is említette, a bírálat értelemszerûen az elôzô kormánynak szól. Nãstase úgy értékelte: ez a fajta bajkeverés egyáltalán nem válik az ország javára, hiszen a geostratégiai, gazdasági és politikai kritériumok mellett igen fontos az is, hogy a tagjelölt ország belpolitikájában feszültségmentes legyen a légkör. Tûzszüneti javaslatának a lényege épp ez volt — magyarázta a kormányfô.

Mint ismeretes, Traian Bãsescu csütörtöki sajtóértekezletén kijelentette: olyan titkos dokumentumok birtokában van, amelyek Románia NATO-csatlakozási esélyeit taglalják. Ezekbôl egyértelmûen kiderül: Románia nem teljesíti az észak-atlanti szövetség által támasztott politikai feltételeket.

Petre Roman szerint a kormányfô által javasolt politikai tûzszünet nem gyengíti az ellenzék pozícióját, és értetlenségének adott hangot a pártok álláspontjával kapcsolatban. Ami a Szociáldemokrata Párt hitelét illeti, Roman — aki, a NATO parlamenti közgyûlésének jelentéstevôi minôségében nyilatkozott a Mediafaxnak — úgy vélekedett: a jelenlegi kormány teljes mértékben támogatja Románia euroatlanti integrációjának ügyét, még akkor is, ha 1999 tavaszán, a jugoszláviai események kapcsán többen a mai kormánypárt soraiból ezzel ellentétes véleményt fejtettek ki.

A Romák Pártját kirekesztik a Romák Keretegyezményébôl, amennyiben nem ad magyarázatot a testület statútumának megszegésére, és Mãdãlin Voicu pártelnök sértô kijelentéseire, aki nemrég leteremtett néhány roma-vezetôt, alkalmatlanoknak és pénzsóvároknak nevezve ôket — jelentette be tegnap Vasile Ionescu, a testület elnöke. A tagszervezetek felháborítónak tartják, hogy a megyei roma irodákba kizárólag Voicu-pártiakat alkalmaztak. Florin Cioaba romakirály szerint Octav Cozmâncã közigazgatási minisztert terheli emiatt a felelôsség. A különbözô romaszervezetek ugyanakkor követelik, hogy az országos romahivatal számoljon el, mire költötte a romák integrációjának elôsegítésére kiutalt EU-pénzeket.

A Mediafax jelentése szerint a romák vezetôi elégedetlenek amiatt is, hogy a bukaresti jogi kar nem veszi figyelembe a tanügyminisztérium azon rendeletét, amely öt helyet különít el a roma származású fiataloknak. A jogi kar azzal utasította vissza a minisztérium rendeletét, hogy nem kíván diszkriminációt alkalmazni sem nemre, sem vallásra, sem pedig származásra való tekintettel.

Adrian Nãstase kormányfô a választások utáni zavaros bolgár belpolitikai helyzettel magyarázza azt, hogy Szófia visszautasította az úgynevezett "tandemet". A politikus elmondta: javaslata, hogy Bulgária és Románia egyesítse erôit a NATO- és EU-tagságért folytatott versenyben, a visegrádi vagy az északi országok közti együttmûködés mintájára született. — Lehet, hogy ez a kezdeményezés túl korán, vagy túl késôn érkezett — elmélkedett Nãstase, aki azt sem tartotta kizártnak, hogy létezik egy másik tandem-ötlet, a miniszterelnök itt a bulgáriai magyar nagykövet sokat vitatott nyilatkozatára utalt.

Mint ismeretes, bolgár kollégájával, a nemrég hivatalba iktatott Simeon Saxa Coburg-Gothával folytatott tárgyalásokat követôen Nãstase kijelentette: mindkét ország számára elônyös lenne, ha együtt igyekeznének megvalósítani közös céljaikat. Meglena Kuneva, Bulgária EU-fôtárgyalója határozott válaszában azonban jelezte: Szófia visszautasítja a román javaslatot.

A Nagy-Románia Párt elhatárolja magát Vlad Hogea A nacionalista címû könyvének megjelenésétôl, és nem engedélyezi bemutatását egyetlen NRP-székházban sem — jelentette ki tegnap Corneliu Vadim Tudor, a párt elnöke, aki sajnálkozásának adott hangot a kiadvány megjelenése miatt. Tudor szerint tudtán kívül használták fel fényképét a könyv borítóján. Az inkriminált kötet elsô kiadása különben elfogyott, a második kiadás megjelenéséig több városban el kellett halasztani a könyvbemutatót — jelentette ki a Mediafaxnak maga a szerzô. Nagy-romániás források szerint a halasztásra lényegében C. V. Tudor álláspontja miatt kerül sor.

A pártelnök-szenátor azt is tagadta, hogy az államfôtôl Miron Cosma szabadlábra helyezését követelte volna, csupán nyílt levélben arra kérte Ion Iliescut, elemezze a bányászvezér büntetése felfüggesztésének lehetôségét. Véleménye szerint az államfô "mosta kezeit", amikor kérését eljuttatta az igazságügyminisztériumba, illetve a Legfelsôbb Bírósághoz.

Az év végéig valamennyi hazai gyógyszergyárnak meg kell szereznie a kiváló termékekre vonatkozó GMP-minôsítést. Ehhez azonban egységenként körülbelül 300 millió dolláros befektetésre lenne szükség, pénz márpedig — amint az köztudott — nincs.

Az országban jelenleg mûködô 66 romániai gyógyszergyár közül csak nyolcnak sikerült eddig a szóban forgó minôsítést megszereznie. A piacon tapasztalható gyógyszerárak mellett azonban a román gyógyszergyárak rendkívül nehezen tudnák elôteremteni a GMP-minôsítés elnyerését lehetôvé tevô korszerûsítésekhez, mûszaki fejlesztésekhez szükséges tôkét.

A hazai gyógyszergyártók arról panaszkodnak, hogy a gyógyszerárak megállapítását tekintve, a törvények súlyosan megkülönböztetik a hazai termékeket az országba behozott külföldi gyógyszerektôl. Persze, elôbbiek hátrányára. Annak ellenére, hogy a hazai gyártók és az importôrök a folyamatos pénzromlás okozta áremelési kísérletek elôtt kötelezô módon meg kell hogy szerezzék a versenytanács vonatkozó engedélyét. A kormány ugyanis ezzel próbálja megakadályozni azt, hogy a gyógyszerek ára ne emelkedjen az inflációnál gyorsabban.

Miközben azonban a versenyhatóság a hazai gyógyszergyártók által alkalmazott árakat fokozott figyelemmel követi, az importôrök áraival látszólag mit sem törôdnek. A behozott gyógyszerek ennek köszönhetôen már a vámba mesterségesen felfújt árakkal érkeznek. Onnan, persze, több alkalommal is megdrágulnak azon az úton, amelyet az importôr, a nagybani kereskedôk és az egyes gyógyszertárak, illetve a vásárló között kénytelenek megtenni.

A hazai gyógyszergyártók úgy vélik, valamennyi alapvetô gyógyszer hazai legyártására képesek, azonban mivel megfelelô tôkével nem rendelkeznek, nem vehetik fel a harcot és a versenyt azokkal a tôkeerôs külföldi vállalatokkal, amelyek jelentôs összegeket költenek évente arra, hogy a hazai piacon teret nyerjenek, s termékeiket minél szélesebb körben ismertté tegyék.

Ebbe a tevékenységbe nem egyszer orvosokat, sôt, egész klinikákat és kórházakat is sikeresen bevonnak, amelyek a juttatásoknak köszönhetôen fel sem írnak többé hazai gyártású orvosságot, hanem nagy elôszeretettel a külföldi készítményeket ajánlják.

A gyógyszeresek elismerik ugyanakkor azt is, hogy sok orvos azért írja fel a külföldi gyógyszert, mert az a meggyôzôdése, hogy az idegen készítmények a hazaiaknál jobb minôségûek. Arról azonban a gyártók semmit sem hajlandók elárulni, hogy az elavult hazai technológiák és felszerelések segítségével gyártott készítmények milyen mértékben tartalmaznak esetleg olyan káros nyomelemeket vagy más anyagokat, amelyek semmiképpen nem tesznek jót a gyógyszeres kezelésre rászoruló betegnek.

Ehelyett folyamatosan azt hangoztatják, hogy a kormány diszkriminatív árpolitikája miatt a hazai gyógyszergyártás fokozatosan visszaszorul és leépül.

A miniszterelnök felszólította a helyi hatóságokat és mezôgazdasági fôigazgatások vezetôit, hogy szeptemr 7-ig leltározzák fel az állattenyésztésre szolgáló helyiségeket, térségeket és tegyenek javaslatokat az állattenyésztés fejlesztésére. N¦stase bejelentette: a kormány szándékában áll egy 100 millió dolláros hitel felhasználása kis- és közepes farmok létesítésével, amelyek révén az állatállományt 40 ezer fôsre akarják fejleszteni.

Adrian Nãstase miniszterelnök utasította az ellenôrzôtestületet és más kivizsgáló szerveket, hogy ellenôrizzék egyes alapvetô élelmiszerek kiskereskedelmi árának alakulását az utóbbi hónapokban, valamint azokat az okokat, amelyek miatt egyes termelôk nem csökkentették nyersanyagokra fordított kiadásaikat.

A miniszterelnök szerint a kenyér és a péktermékek árának csökkennie kellett volna, mert az idei búza felvásárlási ára maximum 3000 lej/kg, a tavalyié pedig 4000–5500 lej/kg. A tej és a vaj ára a megyék többségében állandósult, a tej esetében a kereslet–kínálat adta konjunktúra csupán 6–9%-os árváltozásokat eredményezett egyes megyékben. A tojás 26 megyében drágult, míg a disznó- és marhahús kínálata az állományok csökkentésének és a behozatal fékezésének köszönhetôen alacsony szinten maradt. A marhahús 15 megyében drágult, a disznóhús pedig 12-ben. A baromfihús ára 10 megyében csökkent. A napraforgóolaj 5 megyében 5–11%-kal drágult. A cukor esetében nagyjából kiegyensúlyozott volt az ár, sôt, Kolozs, Temes és Konstanca megyékben olcsóbban lehetett hozzájutni.

A miniszterelnök felszólította a helyi hatóságokat és mezôgazdasági fôigazgatások vezetôit, hogy szeptember 7-ig leltározzák fel az állattenyésztésre szolgáló helyiségeket, térségeket és tegyenek javaslatokat az állattenyésztés fejlesztésére. Nãstase bejelentette: a kormány szándékában áll egy 100 millió dolláros hitel felhasználása kis- és közepes farmok létesítésével, amelyek révén az állatállományt 40 ezer fôsre akarják fejleszteni.

A magyar gazdaság eddigi és a jövôben várható fejlôdésérôl beszélgettek többek között a Magyarország határain túl tanuló magyar közgazdász hallgatók, amikor szerdán Budapesten találkoztak Járai Zsigmonddal, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökével — közölte az MNB kommunikációs osztálya.

A határon túli magyar fiatalokat, akik a Márton Áron Szakkollégium II. Nyári Egyetemére érkeztek Budapestre, Járai Zsigmond tájékoztatta a magyar jegybank szerepérôl és jövôjérôl. A hallgatók megtekintették a bank épületét és az érmemúzeumot, majd szakmai látogatást tettek a pénzügyminisztériumban, ahol fogadta ôket Varga Mihály magyar pénzügyminiszter.

Az utcai pénzváltóknál a forint 100/103, a márka 13 800/14 000, a dollár pedig 30 000/30 200 lejbe került.

A Román Nemzeti Bank mai árfolyamai: 1 német márka = 13 921 lej,1 USD = 29 829 lej, 1 euró = 27 228 lej.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]