2001. július 7.
(XIII. évfolyam, 155.. szám)

A mintegy 180 000 líceumot végzett diák utolsó megmérettetése zajlott tegnap az érettségi vizsga keretében, a szakkal ellentétes mûvelôdési területrôl választott tantárgyból. A diákok 39 tudományágból választhattak, ebbôl 17 a vallással, a többi pedig az általános mûveltséggel kapcsolatos. Ugyanakkor a gyakorlati próbát is tegnap tették le mindazok, akik a testnevelési ágazatot választották.

Mint már arról beszámoltunk, az eredményeket július 8-án függesztik ki, majd az ezt követô napon lehet óvást emelni. Az eljárás szerint az óvásokat az érettségi bizottság elnöke fogadja el, aki továbbítja a vizsgáztató tanárokhoz, majd ezek felvilágosítják a diákokat arról, hogy miért kapták az illetô pontozást. A beszélgetésen megfigyelôként jelen lehet a szülô is, beleszólási jog nélkül. Amennyiben a megbeszélés eredménytelenül zárul, és a diák ragaszkodik az óvás elfogadásához, a dolgozatot lepecsételve továbbítják a megyei fellebbezô bizottsághoz. Vasile Molan államtitkár felhívja a figyelmet, hogy az óvások következtében a pontozás nemcsak emelkedhet, hanem csökkenhet is, épp ezért azt ajánlja a diákoknak, hogy a beszélgetések alatt figyelmesen hallgassák végig a tanárok magyarázatát, és csak ezután döntsenek a fellebbezés sorsáról. Az óvás után elért jegy végleges.

Mindazok, akik az érettségi vizsgán nem érték el az átmenô jegyet, részt vehetnek az augusztusban szervezendô második szakaszon, a következô program szerint: július 23–27. beiratkozás; szóbeli vizsgák: aug. 13–14. román nyelv és irodalom; aug. 15–16. anyanyelv és irodalom; aug. 17–18. idegen nyelv; — írásbeli vizsgák: aug. 20. — román; aug. 21. — magyar; aug. 22. profilnak megfelelô kötelezô tantárgy; aug. 23. — a profilnak megfelelô választott tantárgy; aug. 24. — a szakkal ellentétes mûvelôdési terület tantárgya. Eredmények: aug. 26.; óvásemelés: aug. 27.; végleges eredmények: aug. 29.

A tegnapi utolsó írásbeli vizsgát is csak tizenkét óra körül kezdhették el a két központban érettségizô magyar diákok. Az aggódó szülôk panasszal fordultak emiatt szerkesztôségünkhöz, ezért telefonon megkerestük az Oktatásügyi Minisztérium kisebbségi fôosztályát, ahol Cosmatu Cristiana aligazgató válaszolt kérdéseinkre. Az aligazgatónô elismerte, hogy az oktatásügyi miniszterasszony valóban ígéretet tett arra, hogy a tételeket eleve lefordítva küldik el Bukarestbôl, ez a képességvizsgák alatt így is történt, az érettségi vizsgáknál azonban rendkívül sok volt a tantárgy, valamint a tételek változatossága. Mivel a minisztérium nem tudott biztosítani ilyen nagy számú fordítót, gyakorlati megfontolásból jegyzékben szólították fel a megyei tanfelügyelôségeket, hogy idejében biztosítsák a megfelelô számú fordítókat, hogy minél gyorsabban történjen majd meg a tételek anyanyelvre való fordítása, és elkerüljék a késéseket. Figyelmeztetésünkre, hogy Kolozsváron sajnos napokon át déli tizenkét óra körül kezdhették el a magyar diákok az írásbelit, az aligazgatónô azt nyilatkozta, hogy meghozzák a megfelelô intézkedéseket, és felelôsségre vonják a megyei tanfelügyelôséget.

Köllô Katalin

Amint arról beszámoltunk, tegnap kezdôdött el a Rektorok Országos Értekezlete, melynek nyári ülésére ezúttal Kolozsváron került sor, a Iuliu Hatieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szervezésében. A konferenciáról és annak munkálatairól a tegnap este tartottak sajtótájékoztatót a megyeháza nagytermében.

Az Országos Rektori Tanács elnöke, dr. Sergiu Chiriacescu professzor ismertette, hogy a tanács az országban mûködô 56 akkreditált állami egyetemet foglalja magába. Ennek az intézménynek saját mûködési alapszabályzata van, tehát nem veti alá magát semmilyen hatalmi struktúrának — hangsúlyozta a professzor. A célja pedig egyfajta tanácsadással, információ-többlettel szolgálni olyan intézményeknek, amelyek a romániai felsôoktatás kérdéseivel foglalkoznak.

A tanácsot megalakulása után máris több európai szervezetbe befogadták, ilyen például a Rektorok Európai Értekezlete, valamint az Országos Rektori Tanácsok Európai Egyesülete.

A kétnapos tanácskozáson terítékre kerül a felsôoktatási szakképesítési jegyzék megvitatása és elfogadása, valamint a civil fórumoktól érkezô figyelmeztetések, amelyek a vidékrôl érkezô egyetemi hallgatók rendkívül alacsony számáról panaszkodnak. Ezek a jelzések nagyon aggasztóak a tanács számára, ezért újra kell gondolni az ösztöndíj-rendszert, az államnak segítenie kell a hátrányos helyzetû környezetbôl származó diákokat. A konferencián megtárgyalják, hogy miként lehet fellelni azokat a lehetôségeket, amelyek segítségével a romániai egyetemek megtalálják az utat a felsôoktatást és tudományos kutatást támogató európai pénzalapokhoz. Ezenkívül a tanács meghallgatja a parlamenti oktatási szakbizottságok képviselôinek a beszámolóját, és tárgyalnak az európai együttmûködési nehézségekrôl.

(köllô)

Pénteken lemondott Andrei Marga, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (KDNP) elnöke.

Vasile Lupu elsô alelnökhöz és Victor Ciorbeához, a párt Országos Vezetô Testülete elnökéhez intézett levelében Marga kifejti: gesztusát a megválasztásakor tett feltételek meg nem valósulása motiválta. — 2001. január 20-án, amikor a KDNPP elnökévé választottak, két feltétellel vállaltam el ezt a tisztséget. Az elsô a párt újjáépítése, a második pedig azok távozása a tömörülésbôl, akik felelôsek a tavalyi helyhatósági és parlamenti választások során elért eredményekért. Ez mindeddig nem valósult meg — mondta. Hozzátette: továbbra is hisz abban, hogy Romániának egy erôs centrumpártra van szüksége, amely politikai, erkölcsi alternatívát jelent a jelenlegi kormányzásra.

Marga elmondta: pénzzel sok mindent meg lehet vásárolni, de nem mindent és nem mindig. Hangsúlyozta: lemondása nem áll kapcsolatban Sorin Pantis volt távközlési miniszter, Radu Sârbunak, az Állami Vagyonalap volt elnökének és más volt parasztpárti vezetôknek a Romtelecom privatizációjával kapcsolatos kihallgatásával. (Csütörtökön különben a parasztpárt Kolozs megyei szervezete nyíltan felszólította Radu Sârbut és Ioan Muresant, hogy távozzanak a párt alelnöki tisztségeibôl, mert a személyük körül kirobbant korrupciós botrányok negatívan befolyásolják a párt megítélését.)

Marga elmondta, lemondása végleges és visszavonhatatlan, de biztosította az újságírókat, hogy nem vonul vissza a politikai életbôl.

A parasztpárti személyiség egyben a Babes–Bolyai Tudományegyetem rektora is. A koalíciós kormány idején a tanügyi tárcát vezette. (A Romtelecom privatizációjának kivizsgálásáról részletek a 16.oldalon)

K. O.

Az eltelt néhány hónap parlamenti munkájáról, az RMDSZ és a kormánypárt viszonyáról, továbbá az egyházi ingatlanok és a magyar egyetem kérdésérôl fejtette ki véleményét tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Vekov Károly képviselô. Az RMDSZ-politikus hangsúlyozta: az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) viszonyának alakulásában az elkövetkezô idôszakban döntô szerepe lesz annak, hogy mi határozza majd meg a továbbiakban a szövetség és a kormánypárt által megkötött együttmûködési megállapodást. Mint fogalmazott, az év hátralevô részére tervezett tárgyalásokon véglegesíteni kívánják azokat a kérdésköröket, amelyek megvalósulásához az RMDSZ további együttmûködését köti a kormánypárthoz. A képviselô tájékoztatása szerint az RMDSZ frakcióülésein már megbeszélések folytak arról, hogy milyen prioritáslistát szándékszik az RMDSZ felállítani az ôsszel kezdôdô törvényhozási ciklusban.

Vekov Károly úgy véli, hogy az elkövetkezô idôszakban az erdélyi magyarság számára az egyházi ingatlanok kérdése és a kolozsvári magyar egyetem ügye jelenti a két kulcsfontosságú problémát. A képviselô elmondta: augusztusig mindkét esetben módosító jogszabályok kidolgozására kerül sor. Az RMDSZ-politikus emlékeztetett az igazságügyi miniszternek egyik korábbi sajtónyilatkozatára, amelyben közölte, hogy a vissza nem adható egyházi ingatlanokról augusztusig törvénytervezetet dolgoznak ki. Ugyanakkor módosítani kívánják az oktatási törvénynek az egyetemalapításra, mûködésre, illetve akkreditációra vonatkozó szakaszait. A Rektorok Tanácsa már elkészítette javaslatát. Vekov úgy véli, hogy ez új politikai és tárgyalási helyzetet teremt az RMDSZ számára, az RMDSZ-nek pedig egyértelmûen meg kell fogalmaznia álláspontját.

A státustörvénnyel kapcsolatban a képviselô leszögezte: fölösleges a hangulatkeltés, hiszen a jogszabály nem Románia területén érvényesül. Ugyanakkor kiemelte, hogy egyéni identitásvállalásról van szó, amit az illetô magyar hatóságok egy testület közbenjárásával tudomásul vesznek. A román fél részérôl a státustörvény ellenes megnyilvánulás eltúlzott kampány volt, amelynek során megpróbálták elvonni a lakosság figyelmét az országos gondokról. A politikus szerint úgy néz ki, hogy a magyar kormány mértéktartó álláspontja fog gyôzedelmeskedni, a kemény román állásfoglalások napról napra tompulnak, s lassan normális mederbe terelôdik a román–magyar viszony.

P. A. M.

A péntek reggeli telekonferencián Adrian Nãstase bejelentette: jelen pillanatban Kolozsvár az egyetlen romániai település, amelynek nincs költségvetése. A kormányfô nem tért ki arra, hogy Gheorghe Funar milyen következményekre számíthat a büdzsé halogatása miatt. Octav Cozmâncã közigagatási miniszter határozottabb volt Kolozsvár ügyében. — Jövô héten a tanácsnak el kell fogadnia a város költségvetését függetlenül attól, hogy mit akar Funar polgármester, világos? — mondta fennhangon. Vasile Soporan a sajtónak úgy nyilatkozott: hétfôn megbeszélést tart a városi tanácsosokkal annak érdekében, hogy megoldást találjanak az áldatlan helyzetre.

Németországi látogatásáról szólva elmondta: több német város érdekeltnek mutatkozott testvértelepülési viszony kialakítására. Felkérte a prefektusokat, gyûjtsék be és iktassák a hasonló partneri viszony kialakításában érdekelt romániai városok és községek kérvényeit. A németországi magasrangú közhivatalnokokkal tartott megbeszélésekbôl a kormányfô arra a következtetésre jutott, hogy a vízumkényszert még ebben az évben vagy legkésôbb jövô év elején megszüntetik.

A kormányfô adatai szerint az év elsô öt hónapjában nôtt az ipari termelés (11 százalékkal az elôzô év ugyanazon idôszakához viszonyítva), csökkent a munkanélküliség (jelenleg 9,3 százalék a tavalyi 11 százalékhoz képest). Nãstase arról is beszámolt, hogy több mint 7700 nyugdíjazási iratcsomót vizsgáltak felül, több ízben rendellenességet tapasztaltak. Sokkoló példát hozott: mivel a közhivatalnokok elszámolták magukat, a 10,4 millió lejes utolsó fizetéssel rendelkezô nyugdíjas szinte egy évig 22,2 millió (!) lejes nyugdíjat kapott. A neki járó nyugdíjnak csupán 4,4 millió lejnek kellett volna lennie.

Elfogadhatatlannak tartotta azt, hogy az elmúlt idôszakban vészesen megsokszorozódtak azok az esetek, amelyek során a rendôrök súlyos visszaéléseket követtek el. — Megengedhetetlen, hogy a törvény védôi gyilkosok legyenek — mondta.

Kiss Olivér

Az elmúlt két nap felhôszakadásai újabb károkat okoztak Kolozs megyében. A polgári védelem jelentése szerint ez alkalommal Magyarnagykapus és Tordaszentlászó környékén okozott komoly rombolást a péntek éjjeli vihar. Magyarnagykapus környékén 8 kilométeres útszakasz vált használhatatlanná, emiatt Egerbegy, Bölcsest, Gyerôvásárhely, Bánffydongó és Gyerôfidongó helységek nehezen megközelíthetôk. A 103-as, 113-as, és 100-as számú megyei utak csaknem járhatatlanná váltak. Tordaszentlászlón 6 hektár termôföldet árasztott el a víz, és a községben egy 50 méteres útszakasz vált járhatatlanná. A károk felmérése folytatódik.

Nagyenyed is egyike lett a péntek éjjeli vihar áldozatainak. 80 gazdaságot, illetve lakhelyet öntött el a víz. A károsultak a tûzoltok segítségét kérték, akik majdnem 24 órán keresztül próbálták eltávolítani a vizet a gazdasági épületekbôl, pincékbôl és raktárhelyiségekbôl. A víz elöntötte a helyi katonai központ raktárait is. Eugen Irimie alpolgármester arra hivatkozott, hogy a csatornarendszer nagyon régi és elavult, már rég megérett a felújításra, ezért nem képes elnyelni a hirtelen lezúduló vízmennyiséget. A tûzoltóság az elkövetkezô napokban is állandó készültségben áll, hogy megakadályozza a további károkat.

H. Gy

Csütörtökön este lapzárta után a kolozsvári reptéren tartott sajtóértekezletén Vasile Puscas, Románia Európai Uniós fôtárgyalója kifejtette: véleménye szerint a vízumkényszer feloldását követôen a román állampolgárok nem özönlik el az uniós országokat.

Puscas úgy véli, az Európai Uniót alkotó úgynevezett Schengen-országokba való szabad utazás biztosítását követôen kiutazási hullámra lehet számítani, de biztos abban, hogy a vízumkényszer feloldását követôen a Nyugatra látogató román állampolgárok európai módon viselkednek majd. — A román állampolgárok hamar alkalmazkodnak az európai kulturához — véli Puscas.

K. O.

ZENÉS–TÁNCOS DÉLUTÁNT rendez az RMDSZ Pata–Györgyfalvi negyedi szervezete július 8-án, vasárnap du. 5 órától a Jugoszlávia utca 51. szám alatti székházban.

SZENT KAMILL BÚCSÚ
Lellisi Kamill a XVI. században élt. A betegek, szenvedôk, elesettek és idôsek segítôje volt. A XVII. században szentté avatták. Az ô nevét viseli a Kamilliánus Rend, amely a világ 48 országában mûködik.

A Kolozsvári Magyar Mozgássérültek kápolnája a Szent Kamill nevet kapta. Mivel július 14-e Szent Kamill napja, ettôl az évtôl kezdôdôen ez a nap lesz Szent Kamill Kápolnájának búcsúja.

Az idén, 2001. július 14-én, szombaton déli 12 órakor kerül sor a Szent Kamill Búcsúra az Erdô (Pãdurii) utcai (Hajnal negyed) Magyar Mozgássérültek Szent Kamill kápolnájában, amelyre szeretettel meghívnak minden érdeklôdôt. A búcsú elôtt a kápolnában, július 9-én, 10-én és 11-én du. 5 órától lelkigyakorlatot tartanak.

BÚTORKIÁLLÍTÁST SZERVEZ szervez Expo-Mobila 2001 címmel, július 11-13-án a zilahi sportcsarnokban a Szilágy Megyei Kereskedelmi és Iparkamara. A nyolcadik alkalommal megrendezett eseményen a szervezôk a részvevôk számára ingyenesen biztosítják az expó katalógusában való megjelenést, valamint termékbemutatókra, partnerségi találkozókra nyújtanak alkalmat. Bôvebb felvilágosítás: tel. 060/614-612, 661-030, fax 060/614-195.

— A Rendôrség Napján mire nyílik alkalma a kolozsvári polgármesternek?

— Egyelôre kötetlen beszélgetésre.

(öbé)

Ezernyolcszáznegyvennyolc. A magyar ember számára ez a szó elôször Petôfi, Kossuth Lajos, Bem tábornok és Gábor Áron nevét vagy az aradi tizenhármat idézi. Keveseknek jut eszébe például Pöltenberg Ernô, Perczel Mór vagy Klapka György. Talán mert nem voltak magyarok? Nem valószínû. Egyszerûen azért, mert kevesebbet beszélnek róluk az ünnepségeken, kevesebb könyv foglalkozik az ô életükkel, a szabadságharc számos résztvevôje csak mint valamiféle pátosszal emlegetett dekoráció van jelen a ’48-ra emlékezôk szövegeiben.

A Klapka György tábornokról szóló, tavaly, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent tanulmánygyûjtemény tehát hiányt pótol. A kompromisszumok embere címmel a tábornok életét és tevékenységét bemutató három tanulmány olvasható Hermann Róbert, Urbán Aladár és Borsi-Kálmán Béla tollából. Mindhárman Klapka életének más-más idôszakára koncentrálnak.

Hermann Róbert írása Klapka György életét gyermekkorától 1849 januárjáig fogja át. Családja Morvaországból telepedett a vegyes lakosságú Temesvárra. A tábornok apja, Klapka József a "kis Bécs" polgármestere volt. Klapka György tanulmányait szülôvárosában kezdte, Kecskeméten és Szegeden folytatta, majd a karánsebesi katonai iskolába került. Tüzér, aztán bombász lett, majd megyéje a magyar nemesi testôrségbe ajánlotta. 1848 elején Indiába készült, de a párizsi forradalom hírét hallva meggondolta magát: "...azt súgta nekem valami belsô hang, hogy hagyjak föl indiai utammal, hogy mûködési tért saját hazámban keressek, ahol nemsokára minden egyes honfi erejére szükség leend".

"Kevésbé ismert — írja Urbán Aladár —, hogy 1848. május 19-én a miniszterelnök — annak jeléül, hogy a délvidéken kialakult helyzetet kritikusnak tekintik — megbízottakat küldött Erdélybe, hogy székely határôröket hívjanak segítségül a Szeged táján felállítani tervezett táborba." A követek között nagy szerepet játszott Klapka György is. A tanulmány errôl a küldetésrôl és annak eredményeirôl számol be.

Borsi-Kálmán Béla Klapka György, Genf és a románok címmel tárgyalja a tábornok életének 1847 és 1868 közötti szakaszát. A szabadságharc leverése után Klapka emigrációba kényszerült. Törökországban, Londonban, Génuában, végül pedig Svájcban próbált valamit tenni hazájáért. Borsi-Kálmán szerint Klapka jól ismerte a "hihetetlenül bonyolult erdélyi társadalmi, politikai, etnikai, vallási problémaegyüttest", s így hatékonyan tudott cselekedni. A "kompromisszumok embere", "a magyar-román egyezkedés elsô számú szereplôje" volt 1867-ben.

A könyv elôszavát író Csetri Elek szerint "Klapkát egész tevékenysége a magyar történelem jelentôs személyiségévé avatja. Másrészt élete példa arra, hogy 1848-1849, a forradalom és szabadságharc a magyar nép és mûvelôdés vonzáskörében miként válhat egy származásilag távolról hozzánk érkezett ember a haza s az egyetemesek mellett a nemzeti eszmények hordozójává és harcosává."

Kónya Klára

B. I. Kolozsvár: Ki döntheti el egy tömbházban, hogy milyen célra használják az épület közös részeit, továbbá milyen célra fordíthatják az ilyen jellegû helyiségek bérletébôl vagy reklámból származó bevételeket?

Válasz: A tömbházak és a tulajdonosi társulások körül felmerülô problémák tisztázásával, szabályozásával az 1996/114. számú lakástörvény módszertani szabályozása foglalkozik, amely az 1275. számú kormányhatározat formájában az elmúlt évi decemberi 690. Hivatalos Közlönyben jelent meg. Ez a szabályozás elôírja, hogy a tulajdonosok közgyûlése dönt a közös épületrészek használatáról vagy ennek a használatnak a módosításáról. Ezen részek rendeltetésének megváltoztatása csakis a tulajdonostársulás többségének, valamint a közvetlenül érintett lakóknak a beleegyezésével történhet.

A közös részek kihasználásából vagy a társulás gazdasági, illetve egyéb jellegû tevékenységébôl származó bevételek elkülönített pénzalapot képeznek, és kizárólag a lakóépület kényelmének, hatékonyságának javítására fordíthatják. A jogszabály felsorolása szerint ezek a jövedelmek származhatnak: a közös részek bérletébôl, reklámok vagy kivilágított cégtáblák felszerelésébôl, bármilyen forrásból származó egyéb bevételekbôl. Ezek a tulajdonostársulás saját pénzforrását képezik, nem lehet szétosztani a tulajdonosok között, és nem használható fel a forgóalap létesítésére vagy kiegészítésére sem.

Egy sajátos sorsú és helyzetû lakóközösséget mutat be az Erdélyi Napló 27. számában a nyugdíjasblokkról szóló riport. Veres-Kovács Attila református lelkész a Dél-Ausztráliában eltöltött szolgálati év, illetve az emigráns magyarok között szerzett tapasztalatait osztja meg az olvasókkal, Szentgyörgyi László a szovátai fürdôvállalat privatizációjáról és a Marosvásárhelyi Napokról tudósít, Stracula Attila a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház bemutatóját méltatja. Az erdélyi autópályáért beindult magyar–román lobbyról, az oly népszerû Harry Potter-kötetekrôl, a gyergyói székely határôrhagyományok ôrzôirôl, a paksi atomerômû körüli vitáról is ír a lap. Publicisztikát Csiby Károly, Dénes László, Molnár Judit, Nits Árpád, Román Gyôzô és Szász István Tas jegyez a legfrissebb számban.

A Budapesti Örmény Kisebbségi Önkormányzatok Társulása kiadványának június számában a Jakabffy Elemér kisebbségi politikus emlékének szentelt ünnepi rendezvényekrôl olvashatunk beszámolókat. Az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület tavalyi tevékenységét dr. Issekutz Sarolta elnök ismerteti, B. Kovács Júlia pedig a májusban megtartott különbözô klubestekrôl számol be. Részleteket is olvashatunk dr. Issekutz Saroltának a május 19-én megtartott VI. Jakabffy Napok konferencián elhangzott elôadásából.

Az internet és én meglehetôsen késôn találkoztunk egymással. Mint afféle kisvárosi emberke, sokáig úgy irtóztam a számítógéptôl, mint eretnek az inkvizítortól. Ráadásul a mi iskolánkban csak a kivételezettek juthattak a számítógépterem közelébe, így elmondhatom magamról: sikerült úgy felkerülnöm Kolozsvárra, hogy azt sem tudtam, mi a különbség a Shift és a Caps között, sôt, fogalmam sem volt arról, hogy ilyenek egyáltalán léteznek. Persze, azért én is halottam egyet-mást az internetrôl, mint mindenki más is, hiszen ezzel volt tele minden. Mégsem értettem, hogy mitôl olyan nagy dolog ez, és miért emlegetik a függôséget ezzel kapcsolatban, mintha legalábbis alkohol vagy drog volna.

Aztán következett az egyetem, ahol is az elsô informatika órán színt kellett vallani, és jólesett tapasztalni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akitôl ennyire távol áll ez a világ. Tanácstalanul nézegettem a monitoron az ikonokat, próbáltam felfogni az egyezményes jelek értelmét, és elpirultam dühömben, valahányszor rámszóltak, hogy ugyan tegyem már rá a kezemet az egérre, és fogjam meg rendesen. Igyekeztem is eleget tenni a felszólításnak, még akkor is, ha nekem az egér eredendôen mást jelent, épp ezért ma már általában azzal fenyegetem a mûködôképtelen egeret, hogy megetetem a macskámmal. Mert közben észrevétlenül jutottam el odáig, hogy nagyjából már értem a jeleket, és még az internettel is merek próbálkozni. Rájöttem, hogy mi mindenre jó, és lassan arra is, hogyan okoz függôséget. Mert egy idô után én is lelkesen pötyögtettem be mindenféle honlapok címét a keresôprogramba, nem is szólva az e-mailrôl, amelynek hasznosságáról nem volt nehéz meggyôzôdni. Idôvel hozzászoktam ahhoz, hogy minden témához találhatok anyagot a neten, és hogy ott a legegyszerûbb utánanézni bárminek. Amikor Zorán koncertezett Kolozsváron, és a kolléganôm lázasan készült az interjúra, akkor is természetesnek tûnt, hogy megkeressük az énekes honlapját, amelyrôl mindent megtudhatunk.

A kezdeti idegenkedést tehát szép lassan felváltotta egyfajta csendes szimpátia, amely azonban még mindig távol áll a függôségtôl. Mert túlzásba vinni semmit nem szabad, de azért jó tudni, hogy ez a hatalmas információs bázis bármikor rendelkezésre áll. És, mivel tudom, hogy vannak hozzám hasonló kételkedôk, nekik is csak annyit ajánlhatok: ne féljenek megismerkedni a világhálóval, mert nem csak ismerkedni lehet, vagy tevét nevelni, hanem hozzáférni rengeteg adathoz. Mit tehetnék még hozzá mindehhez? Esetleg megismételhetném a címbe foglalt kijelentést, amely szerint....

(sbá)

Elôrebocsátom: Fodor Sándort íróként, publicistaként és emberként egyaránt a legmesszemenôbb elismerést érdemlônek tartom, rendkívül tisztelem és becsülöm. Az általam mindig figyelemmel követett véleményével pedig már csak azért sem szállnék vitába, mert soha nem felejthetem, hogy Fodor úr egyik nehéz nyilvános vitámban, a világszövetség visszásságait boncolóban — amelyben végül, amikor ez már senkit sem érdekelt, az idô nekem adott igazat —, "önként" áll mellém a "sarokba". Mi több, amikor e hasábokon július 4-én Kinek higgyek? címmel ellenvéleményt fogalmazott meg június 29-i Státusmentés címû cikkemmel szemben, ugyancsak kitüntetett meleg szavú elismerésével és barátságával, ami számomra szintén nagy megtiszteltetést jelent.

Csakis azért reagálok írására, mert néhány tényszerû adalékot szeretnék szíves figyelmébe ajánlani, s egyúttal az olvasókéba is.

Kezdjük a könnyebbik üggyel, azzal, hogy szerinte talán azért "Orbánozom" a magyar miniszterelnököt, mert "osztálytársak voltunk". Nem voltunk, mert több okból sem lehettünk. Egyik az, hogy ô nálam jóval fiatalabb. De mit is írtam "Orbánozva"? Egyetlen mondatot: "Az utóbbi idôk történéseibôl, a tizennégymilliós kárpát-medencei magyar munkaerô-tartalékokról szóló Orbán-kijelentésbôl ugyanis könnyen arra a következtetésre juthattak [a románok], hogy Magyarország végre eldöntötte: áttelepíti Erdélybôl a magyarokat saját földjére." Bárhogyan is olvasom ezt a mondatot, sértôt vagy lebecsülôt benne a magyar kormányfôre nézve nem érzékelek.

Megjegyezném tisztelettel azt is, hogy a szóban forgó Orbán-kijelentést én sehogyan sem minôsítettem. (Azt írtam: abból kiindulva, a román kormány könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy...) De ha már szóba jött, emlékeztetnék arra, hogy ezt a kijelentést értelmezte viszont Markó Béla RMDSZ-elnök, aki ezzel kapcsolatban akkor, frissében többször értetlenségének adott hangot. S hogy teljesen világossá hetek múltán sem vált számára a kérdés, bizonyítja, hogy június 28-i budapesti látogatásakor ezt az ügyet — tisztázás végett — ismét elôhozta a magyar kormányfôvel folytatott megbeszélésen. Egyébként nem ellenzem azt, hogy az erdélyi magyarok Magyarországon dolgozzanak. Annak ellenére, hogy sok ránk leselkedô veszélyt is látok ebben. Sokkal visszatetszôbbnek tartom például azt, amikor a szintén "határon túlról" áttelepedett, és az anyaországban érdekeinket 1 054 500 forintos havi fizetésért (lásd HVG, 2000/39., 2000. szeptember 30., 130. old.) képviselô HTMH-elnök arról beszél, hogy a határon túli magyarság maradjon csak szépen a szülôföldjén. (Viszonyítási alapként legjobb íróink és legnívósabb folyóirataink szerkesztôinek az 1,4 millió lejes minimálbér szintjén mozgó, vagy azt el sem érô keresetét ajánlom.)

Ami a Fodor úr által kiemelten vizsgált mondatomat illeti: az idézet nem volt pontos. Én ugyanis a következôképpen fogalmaztam: "Az utóbbi napok bizonygatásai ellenére, az igazságot mindenki ismeri: a törvény elôkészítésének idôszakában az európai fórumokkal és a szomszédos országokkal meg sem próbáltak egyeztetni." Az általam most kiemelt szavak helyett, a július 4-i cikkben csak a se szó jelent meg, ami árnyalatnyi különbséget okozott. Fodor Sándor úgy véli, ez a megállapításom valótlan, az igazságot Martonyi külügyminiszter mondta el, amikor leszögezte, hogy "a készülô státustörvényrôl igenis idejében tájékoztatta mind az érintett államok diplomáciai képviseleteit — mind pedig az európai fórumokat".

Ezen a ponton szeretném a tényeket feleleveníteni. A státustörvény oly sok elnevezést ismert tervezetének elôkészítése évek óta tart. A tervezet a tavaly év végére már készen állt, s megvitatás végett idén március 2-án az Orbán–Torgyán-kabinet asztalára került. A magyar kormány március 20-i ülésén hagyta jóvá "a szomszédos országokban élô magyarokról szóló törvényjavaslatot", s átküldte azt az országgyûlésnek.

Németh Zsolt külügyi államtitkár február 21–24. között Bukarestben tárgyalt, a magyar–román külügyminiszteri találkozót készítette elô. Február 23-án kolozsvári sajtóértekezletén vonta meg hivatalos romániai látogatásának mérlegét; kiderült, hogy a megbeszéléseken a magyar fél a státustörvény ügyét nem hozta fel.

Bár a román elégedetlenkedés március 2. után hangsúlyossá vált, a két fél a státustörvényrôl továbbra sem tárgyalt. Pedig figyelmeztetésként szolgálhatott volna az is, hogy március 5-én maga Adrian Nãstase kormányfô jelentette ki Németh Zsolt februári romániai látogatása kapcsán: "a magyar külügyi államtitkár Kovászna és Hargita megyében olyan megbeszéléseket folytatott a magyarok státustörvényérôl, amely megbeszéléseknek nincs helyük Romániában".

Mircea Geoanã külügyminiszter április 4-én látogatott Budapestre. Ekkor a jogszabály már rég túljutott az elôkészítési idôszakon, s már a parlamenti bizottságok vitatkoztak rajta. A magyar külügyet váratlanul érte, hogy az erdélyi egyházi vagyonok visszaszolgáltatása és más hasonló ügyek helyett, a román külügyminiszter — a budapesti tájékoztatást idézem — "közölte: sajnálatosnak tartja, hogy a készülô státustörvényrôl a magyar kormány eddig nem konzultált hivatalosan Romániával".

Magyar részrôl csend — senki sem cáfolta kijelentését. Sôt! Amikor Geoanã (vele se voltam osztálytárs) kifejtette, hogy "Románia vegyes szakértôi bizottság keretében szeretne behatóbban megismerkedni a készülô státustörvénnyel", magyar részrôl azt ajánlották, hogy majd a parlamentek külügyi bizottságai találkozzanak.

Valamit mégis megszívlelhettek a magyar külügyminisztériumban, mert másnapra, április 5-re berendelték a Magyarországgal szomszédos országok nagyköveteit, és kezükbe nyomták a törvény tervezetét. Ezt nevezték diplomatikusan "tájékoztatásnak". Egyébként ezt aznapi hírében az MTI is így látta: "A tájékoztatás alapjául az a szöveg szolgál, amelyet a kormány a parlament elé terjesztett."

Nem tévedtem tehát, amikor azt állítottam, hogy a jogszabály elôkészítésének idôszakában semmilyen egyeztetés nem történt. Azt ugyanis, hogy valakinek átadnak egy szöveget, nehezen lehet egyeztetésnek vagy konzultációnak mondani. Egyébként ma már világosan kimondhatjuk: eszük ágában sem állt errôl a törvényrôl a románokkal vagy másokkal egyeztetni-konzultálni. Bizonyítja ezt a magyar országgyûlés április 11-i külügyi bizottsági ülésén, több ellenzéki képviselô ez irányú felvetésére, Németh Zsolt államtitkár kijelentése: "A kormány eleget tett tájékoztatási kötelezettségének, mást azonban nem kell tennie, hiszen nem sértünk semmiféle nemzetközi jogi elôírást."

Ne tudta volna Németh Zsolt államtitkár, hogy közben Martonyi János külügyminiszter — az enyémnél jóval "hihetôbb" állítása szerint — már régen konzultációkat folytat a szomszédos államokkal? Szerintem pontosan tudta. Egyébként a magyar külügyminiszter státus-üggyel kapcsolatos kijelentéseit mindig körültekintôeknek éreztem. Ezért írtam április 24-én ezeken a hasábokon szerepérôl: "Bár Martonyi János külügyminiszter kezdettôl fogva visszafogottan viszonyult a kérdéshez, s több alkalommal is felhívta a figyelmet Magyarország euro-kötelezettségeire, az EU-csatlakozás megszabta keretekre és lehetôségekre, a párttámogatás nélküli külügyminiszter véleményével a Fidesz–kisgazdapárti koalíció nem sokat törôdött."

Mivel tüzetesen átnéztem ismét az elmúlt esztendô hírügynökségi anyagait, sajtóját és mindenféle más jellegû tájékoztatóit és háttéranyagait, elmondhatom, idézett kijelentésem talán túlságosan is elnézô volt. A pontosan rögzített történések és tények azt bizonyítják, hogy a Mircea Geoanã áprilisi budapesti látogatása óta eltelt, tehát a törvény elfogadásának idôszakában sem történtek érdembeli egyeztetések vagy megbeszélések státusügyben. A román külügy június 7-én hivatalos levélben is megfogalmazta fenntartásait, s erre a magyar külügyminiszter a múlt héten, hetekkel a jogszabály parlamenti elfogadása után válaszolt. Konzultáció lenne ez? Lehet, bár a legnagyobb jóindulattal sem tudom annak értelmezni. Azt hiszem, az elsô érdembeli konzultáció a múlt héten történt, amikor a magyar parlament külügyi bizottsága errôl a kérdésrôl Bukarestben tárgyalt. A törvény konkrét kitételeirôl, alkalmazásáról stb. most sem esett egyetlen szó sem, mert ahhoz szakértôkre van szükség. De végre tárgyaltak.

Mert tetszik-nem tetszik, muszáj tárgyalni a románokkal. Elvégre ha ôk nem egyeznek bele a státusirodák megnyitásába, könnyen megeshet, hogy csak kidobott pénz és elfecsérelt energia lesz az eredménye az egésznek. Tudhatja ezt Frunda György is, aki július 5-én a román rádióban elismerte: a magyar kormány "elôrelátóbb és barátságosabb is lehetett volna" a státustörvény kidolgozásának idôszakában, amikor — a félreértések elkerülése végett — megbeszélésekre lett volna szükség a két ország igazságügyi, európai integrációsügyi, illetve külügyminiszterei között.

Fodor Sándorral az RMDSZ szerepének megítélésében tulajdonképpen egyetértünk: érdekképviseleti szervezetünk akkor szóljon hozzá ehhez az ügyhöz, ha kérdezik. Persze, múltkori írásomban nem ezt tettem szóvá, hanem azt, hogy a szövetségnek éppen az a szárnya hangoztatja az RMDSZ azonnali és teljes mértékû kivonulását a státus-ügybôl, amelyik annak idején a külhoni állampolgárságért aláírásgyûjtô akcióba is belehajszolta. (Láttuk, mi lett a kettôs állampolgárságból, aztán a külhoni állampolgárságból...) S ennek kapcsán a közös felelôsségvállalásra intettem, attól függetlenül, hogy kinek volt igaza s kinek nem. Tévedtem volna?

Lekötelezô figyelmét ismételten megköszönve, nagy tisztelettel kérem Fodor urat, legyen ez alkalommal is elnézô velem, szerény reflektálásomat ne polémiának, hanem a valamennyiünk boldogulását szolgáló, tisztázási és igazságkeresési szándékból fakadó soroknak tekintse.

Tibori Szabó Zoltán

Iliescu elnök szerint a státustörvény provokatív jellege szította föl Romániában a nacionalista indulatokat. Akaratlanul fölsóhajtok: hiszen ha csak ez, és csak most pumpálta volna föl a nacionalista indulatokat...?! De hát a múlt század hatvanas éveinek elején — hogy ne mutogassunk túlságosan messzire/vissza az idôben —, amikor rázendítettek a dicsôséges nemzetiségi százalékolás szándékfedô mutatványára, s beindult a riasztásnak, országtisztogatásnak szánt nyomor-gôzhenger, a sajátos román szocialista építéssel amúgyis torkig lévôk exodusa is fokozódott, elsônek a németek, zsidók szaladtak neki a határnak — mert tehették, hiszen anyaországuk busásan fizetett is értük a maga státustörvénye alapján. (Merô "véletlen", hogy akkor nem érte szó a német és zsidó államház elejét!) Aztán a marosvásárhelyi események idején sem volt még szó státustörvényrôl! Mint ahogy a kolozsvári polgármester ügyködéseit sem a státustörvény provokálta és provokálja ki nap mint nap! Akkor honnan ez az értelmetlennek és improduktívnak tetszô buzgalom? Számomra úgy tûnik, nem a státustörvényben vagy a romániai magyarság készülékében van a hiba, hanem a románság túlérzékenyítettségében. Ennek oka és gyökere pedig valamivel távolabb kereshetô.

Már csak azért is, mert státustörvények és országok közötti futballmeccsek elég ritka madarak mifelénk (jóval ritkábbak, mint a nacionalista megnyilvánulások), ám a körülötte fölcsapó túldimenzionált indulatok, mint a jéghegy csúcsa a hullámzó tengeren, éppen azt tehetik egyértelmûvé bárki külsô szemlélô elôtt is, hogy mi minden rejtôzhet még a mélyben, ha ilyen vihart kavarnak különben mellékes dolgok is. Ezek a viharok egyébként azt is jelzik, hogy milyen erôteljesen túloz a kormány és a mögéje fölsorakozó politikusi kaszt, amikor azt próbálja elhitetni a világgal (az RMDSZ hallgatólagos hitelesítésével), hogy a nemzeti kérdés, vagyis a nacionalizmus kezelése itt példásan megoldott. Futballmeccsek és státustörvények jéghegy csúcsában mutatkozik meg sûrítve, hogy valójában milyen is ez a példamutatás — amelyet mi, kisebbségek a bôrünkön érzékelünk és naponta megtapasztalunk. Ami hétköznapokon rejtve marad, futballmeccsek és státustörvények idején leveti álarcát és kendôzetlenül megmutatkozik.

Ilyenkor derül ki, hogy xenofóbéknak az igazi bajuk valójában mindig velünk van!

Egyrészt azért, mert itt úgy tudják, hogy mindig mások az okai az ország áldatlan állapotának és sikertelenségeinek. Egyáltalán nem misztikus véletlen és céltévesztés az, hogy "kéznél lévôkként" a másokat mi testesítjük meg a románság többségének szemében, mi, akik ráadásul nem is befogadottként, megtûrtként viselkedünk, hanem tulajdonosi és emberi jogokat vindikálunk! Jelenlétünkkel pedig éppen arra emlékeztetünk, amit szívesen elfelejtenének (ennek szolgálatában és ellensúlyozására áll különben a 2500 éves múltba kaparás és bizonyságkeresés konok és "alkotó" igyekezete is, akárha ezzel el lehetne fedni és semmissé tenni azt a "csekélyke" ezer évet, amely alatt hazát, házat építettünk itt, ezen a földön), kételyeiket és bizonytalanságaikat az "öröktôl fogvásban!" Szálkaságunk fölsérti a nemzeti gôgöt és megingatja az amúgy is túlzásokra hajló magabiztosságot, egyfajta — tudatalattiból táplálkozó — félelmet hajt végig az idegpályákon, s ez (még egy futbalmeccsen is) a paroxizmusig fokozza a (le)gyôzni akarás vágyát és kényszerképzetét — a gyûlöletet. A gyarmattartók pszichózisa — félelme, bizonytalansága és bizalmatlansága — ez, amely oly erôvel hatott Trianon után, hogy az erdélyi románság sem volt ez alól túlságosan kivételezett helyzetben.

Ezért tûnik nekem úgy, hogy amit mi trianoni traumaként élünk meg, a megajándékozottakban is egyfajta traumát vált ki: gyanakvást, félelmet és az átmenetiség bizonytalanságát, hiszen ez a felfoghatatlanul nagy és ölbehullt ajándék magában hordozza az elkerülhetetlen gyanút is: hátha tévedés? Hátha a nagykeblû ajándékozó — minthogy nem is az övébôl adta — meggondolja magát és visszacsinálja az egészet? Nem kétséges, Trianon ajándéka mérhetetlen örömének édes ízét, a legönfeledtebb percekben is megkeserítheti emlékeztetô jelenlétünk. Ez pedig érthetôvé teszi a nemzeti színû zászlók és oszlopok erdejét, és megmagyarázza, miért vagyunk olyan emlékeztetô tehertétel, amelytôl szeretnének megszabadulni.

Úgyhogy erôsen kételkedhetünk tehát abban, hogy a státustörvény szította volna föl Romániában a nacionalista indulatokat, minthogy ezeket legalább Trianon óta szítják. Méghozzá olyannyira, hogy akár úgy is tûnhetne: ha a veszteseknek így-úgy sikerült földolgozniuk a trianoni traumát, s már-már megbékültek és kiegyeztek a gondolattal, a nyertesek közt legnyertesebb Romániában mára sem tudták egészében megemészteni, sem feldolgozni Trianon ajándékát.

A következtetés innen már rendkívül egyszerûnek tûnik: nem csak futballmeccsekre és státustörvényekre kell össznemzeti energiát pazarolni, valamit hagyni kellene belôle a trianoni ajándék okozta egyensúlyvesztés kezelésére is.

Úgy látszik, nyertesnek lenni sem könnyû.

Kiss János

A tavalyi gyôztes amerikai Venus Williams 1 óra 41 perces mérkôzésen 6:2, 6:7 (2), 6:1 arányban gyôzte le honfitársát, az 1999-es bajnok Lindsay Davenportot, így ô lesz a belga Justine Henin ellenfele a mai fináléban.

A második és harmadik kiemelt összecsapásán másfél játszmán át egyoldalú mérkôzést láthatott a wimbledoni centerpálya közönsége, Williamsnek szinte minden, míg Davenportnak gyakorlatilag semmi sem sikerült. A jó teljesítményt nyújtó címvédô fölényesen teniszezett, s 6:2, 4:1-nél valószínûleg befejezettnek tekintette az elôdöntôt. Davenport azonnal észrevette riválisa kihagyását, s óriási erôfeszítések révén, 4:5-nél meccslabdát is hárítva, egyenlített.

A kissé váratlan fordulat meglepetésre Williamsnek tett jót, ismét felpörgette játékát, ami ezúttal már döntônek bizonyult. Davenport érezhetôen elfáradt, s végül megszorítani sem tudta honfitársát.

Pénteken a férfi egyes két elôdöntôjét játsszották Wimbledonban az angol nyílt teniszbajnokságon. Lapzártáig csak az Andre Agassi (amerikai, 2. kiemelt)–Patrick Rafter (3.) találkozó ért véget, igaz, nagy meglepetésre az ausztrál nyert 2:6, 6:3, 3:6, 6:2, 8:6 arányban.

A másik elôdöntô egyik résztvevôje, Goran Ivanisevics kijelentette, hogy ha a folytatásban sem törik meg sikersorozata, akkor egy újabb tetoválás kerül a testére. A horvát sztár, aki a férfi egyes pénteki elôdöntôjében a brit Tim Henman ellen lépett a pályára, fôtámogatójának emblémáját "rajzoltatná fel" a bôrére. — Biztosan találunk még szabad helyet — mondta a háromszoros wimbledoni döntôs Ivanisevic, akinek testén már három, az átlagosnál nagyobb méretû tetoválás látható.

A Copa Americát az eredeti idôpontban, azaz július 11-tôl rendezik meg Kolumbiában.

Ezt Nicolas Leoz, a Dél-amerikai Labdarúgó Szövetség (Conmebol) elnöke jelentette be. Szombaton a Conmebol a Kolumbiában uralkodó rendkívül rossz biztonsági helyzet miatt jövôre halasztotta a kontinensbajnokságot.

A mostani döntésre azután került sor, hogy a Copa America televíziós közvetítési jogaival rendelkezô Traffic sportmarketing cég közölte: ha elmarad a torna, akkor több millió márkás kártérítést kell fizetnie egy angol csatornának.

— Minden készen áll, a Copa Americát akár azonnal elkezdhetjük — jelentette ki Andrés Pastrana kolumbiai köztársasági elnök.

Argentína viszont valószínûleg nem vesz részt a szerdán kezdôdô Copa Americán. — Hétfôn küldtem el a csapatot szabadságra, most pedig hívjam vissza ôket? Ez lehetetlen — nyilatkozott Julio Grondona, az Argentin Labdarúgó-szövetség (AFA) elnöke. Grondona nem erôsítette meg, hogy országa bojkottálja a kontinensbajnokságot. Az AFA egyik tagja és Nicolas Leoz, a Conmebol elnöke ugyanakkor azt mondta, hogy a kétszeres világbajnok nélkül rendezik meg a Copa Americát.

A tíz dél-amerikai válogatott mellett Kanada és Mexikó indul a Kolumbiában sorra kerülô tornán.

Az eltelt hat hónap költségvetését tárgyalták csütörtök délután a kisbácsi tanácsülésen. Márton Elek alpolgármester szerint a büdzsé túlélésre ugyan elegendô, de sokat nem lehet belôle megvalósítani. A tanácsosok a községközponthoz tartozó Nádaspapfalva, Csonkatelep és Nádaskórod gázbevezetéséhez járultak hozzá tanácsi támogatással: ezúttal 165 millió lejt sikerült elkülöníteni a fôvezeték átadására. A két évvel ezelôtt elkezdôdött munkálatok összértéke 6 milliárd lej, amibôl az érintett többszáz család és a polgármesteri hivatal hozzájárulásával eddig 3,5 milliárd lejt fizettek ki. A helyi tanács idénre 700 millió lejes hozzájárulást tervezett, aminek a felét már törlesztették.

Az alpolgármestertôl megtudtuk: a három román faluból 445 családhoz vezetnék be a földgázt. Az elsô szakaszban ez családonként 7–8 millió lejes hozzájárulást jelentett, a fôvezetékrôl történô bekötés azonban további 10–12 millió lejjel terheli meg a családi kasszát. A nagy szegénység ellenére az emberek többsége összespórolja a pénzt, hiszen a földgáz bevezetése sokak számára jelent megkönnyebbülést a téli hónapokra.

A szûkös anyagiak ellenére a polgármesteri hivatal újjáépítette a harmadik mérai hídat is a Nádason, amit 1999-ben sodort el az árvíz. A pénzalapok bôvítése végett a tanácsosok 17 pályázatot nyújtottak be a Kolozs Megyei Tanácshoz útjavításra, a tanács és a polgármesteri hivatal mûködési költségeinek kiegészítésére, sport és kulturális célokra. Ugyanakkor három, országos olimpiát nyert iskolást támogatnak anyagilag.

Kisbács község szûkös anyagi helyzetének az orvoslására az alpolgármester szerint az igazi megoldást az jelentené, ha a telekkönyvileg kisbácsi területeken található és ma Kolozsvárhoz tartozó gyárak és egyéb telkek közigazgatásilag visszakerülnének a község fennhatósága alá. A tavaly összeállították az ehhez szükséges, részletes dokumentációt, a választások és a kormányváltás miatt azonban az ügy egyelôre mellékvágányra került. A község vezetôi azonban nem mondtak le a helyzet rendezésérôl, hiszen ez 4 milliárd lejes évi pluszjövedelmet jelentene a jelenlegi 2 milliárd lejes összköltségvetéshez képest. A kisbácsi határ a városból kifele tartva a PETROM benzinkútnál kezdôdik, az innen nyugatabbra fekvô vállalatok adójának egy része tehát a bácsi polgármesteri hivatalt illetné meg. A kisbácsiak bíznak benne, hogy az Octav Cozmâncã közigazgatási miniszter asztalán fekvô dossziéjuk elôbb-utóbb számukra kedvezô elbírálásban fog részesülni...

(m.j.)

Kolozs is azon erdélyi települések közé tartozik, amely hajdani városságát, virágzását a sónak, a több évszázaddal ezelôtt elkezdett sóbányászatnak köszönhette. A só ugyanakkor a fejedelmi kincstár jövedelmeit is gyarapította. A kolozsi sóaknák mûvelése, a só elszállítása azonban az idô folyamán egyre kevésbé volt kifizetôdô. 1837-ben fôkormányszéki rendelettel engedélyezik a bányászat folytatását, de 1853-ban felhagynak a munkával. A század vége felé rövid ideig ismét mûködnek a bányák, ám végül a széki és tordai aknákkal együtt ezt is bezárják. A só viszont más formában tovább élteti a városból községgé lefokozott települést. Az aknák beomlásával keletkezett sós tavak fürdôhellyé varázsolták Kolozst.

A bányavállalat a község tulajdonát képezte, Kolozs tulajdonában maradtak a tavak is. A lakosság az osztrák banktól nyert kölcsönbôl — mára évszázados, életveszélyes állapotba került — szállodát emeltek, kiépítették a fürdôt. Két medencés melegfürdô, gôzfürdô kádakkal mûködött itt. Négy év múlva elérkezett a kölcsön visszafizetésének határideje, ekkor négyszáz hold földet adtak el a kolozsiak, hogy leróhassák tartozásukat, derült ki a korabeli hivatalos iratokból. Az államosítás a fürdôt sem kímélte, amely még ma is a Turism Transilvania Rt-é. A melegfürdôt és gôzfürdôt lebontották, miután elôzôleg disznóólnak használták. 1987-ben épült fel a mérnökök, tanárok, orvosok szálláshelyének szánt, rövid ideig hotelként is használt új szálloda, majd 1988-ban a melegfürdô, amely viszont csupán egyetlen évig mûködött, tudtuk meg Ciupe Nicolae fürdôigazgatótól. Mûködésbe helyezése hatalmas pénzösszeget igényelne, csakúgy, mint az 1992 óta engedély hiányában parlagon heverô háromszintes szállodáé, amelynek földszintjén jelenleg a két családorvosi rendelô, valamint a fogászat székel. A fürdô látogatói tudják, hogy gyakran még a karbantartás is sok kívánnivalót hagy maga után, valamiféle befektetést pedig egyáltalán nem tapasztaltak. A tavasszal hosszú idô óta elôször 180 millió lejt fordítottak az illemhelyiségek kicsempézésére.

Más körülmények között a fürdô komoly jövedelmet biztosítana a településnek, fellendítené, felvirágoztatná Kolozs gazdaságát. A fürdô látogatói tavaly egyetlen szombaton 200 millió lejt fizettek belépô gyanánt, ezzel szemben a községnek csupán telekadót fizetnek. 1990 óta semmi nem történt a fürdô visszaszolgáltatása irányában, decemberben az új kolozsi elöljárók végre elszánták magukat, és peres úton kezdték követelni jogaikat. Elsô fokon a két tavat ítélte meg a községnek a bíróság, a körülöttük lévô területet nem, tájékoztat Balogh István alpolgármester. Természetesen fellebbeztek, hétfôn kerül sor a tárgyalásra, s bár tudják, a háttérben hatalmas érdekek vannak, mégis a fürdô teljes visszaszolgáltatását kimondó ítéletben reménykednek. Amennyiben ez megtörténik, befektetôt keresnek például Interneten. Ez nem lesz nehéz feladat, hiszen még ’90 elôtt akadt egy cseh érdeklôdô, aki tíz évre kérte a fürdôt, akkor természetesen hiába, majd 1993–94-ben franciák érdeklôdtek. A megye levéltárából eltûnt ugyan a hajdani birtokviszonyokat vázoló térkép, ám a községnek birtokában van a tulajdonjogát igazoló telekkönyvi kivonat. Annyira bíznak egy kedvezô döntésben, hogy a költségvetésbôl 32 millió lejt fordítottak a tó vizének, az iszapnak laboratóriumi vizsgálataira, a Bukarestben végzett mérések eredményei — amelyek kb. egy hónapon belül megszületnek — alapján világosan megállapítható a fürdô hatékonysága. "A befektetôvadászatban" ez is csábításként hat, mondja az alpolgármester. Ha csupán a tavak kerülnek vissza a község birtokába, már az is nyereség, s megtalálják a módját, hogyan fordítsák ezt a közösség hasznára. Az ítélet csupán a fellebbezés letárgyalását követôen válik jogerôssé. A fürdôigazgató ezzel szemben egy német befektetôrôl beszél, aki a Turism Transilvania Rt. fô részvényesévé vált.

A fürdôzôknek sem mindegy, hogy fejlesztik-e vagy sem a kolozsi strandot, s ha elôrelépés nem történik, az idô múlásával egyre növekvô igényesség elôbb-utóbb a fürdô kárára lesz. Egyelôre reggel nyolctól este hétig látogathatók a tavak, hétköznap és hétvégén egyaránt. A belépôjegy ára, kortól függetlenül 15 ezer lej. Egy sátorhely egy éjszakára 40 ezer, egy autóért éjszakánként szintén negyvenezret kérnek.

Kerekes Edit

Az utóbbi napokban lehullt jelentôs mennyiségû csapadék komoly erôpróba elé állítja az aratókat. Szamosújvár környékén sem jobb a helyzet. A kalászosok betakarítása vontatottan halad az esô miatt. Hiába végezték el május végén a gyomirtást, a csapadék "elôsegítette" a gyom megjelenését. Néhol nem sárga, hanem valósággal zöld a gabonatábla. Ezt tapasztaltuk a minap is a Kis-Szamos völgyében. Igaz, a 30 hektáron termesztett árpát már aratják a kisváros határában, ellenben a 130 hektáron vetett búza még várat magára. Kevés az aratógép is. A városhoz tartozó három faluban — azaz Hesdáton, Szilváson és Kérôben — alig öt kombájn található. Ilyen gépi erôvel nem fognak boldogulni a Szamosújvár környéki gazdák. A szakemberek hektáronkénti 2500 kilós termést várnak, de ehhez képest az idei mérleg messze alulmarad. Egyszerûen hiányzik a pénzalap a gabonafélék betakarításához. A mostani nehézségeket majd ôsszel és télen fogjuk megsínyleni, amikor a sütôipar számára nem lesz elég nyersanyag.

E. Cs.

Pénteken ért véget az az ötnapos tanfolyam, melyet az UNICEF hazai képviselete és a kolozsvári Család, Gyermek Közösség Alapítvány szervezett intézményesített gyermekekkel foglalkozó pedagógusok részére. Az elôadásokat és a tanfolyamot többek között Jo Leber belgiumi, Miriam Haimovici izraeli szakemberek, valamint Roth Mária, a Babes–Bolyai Tudományegyetem lektora tartották, mindhárman a Feuerstein professzor által kidolgozott, gondolkodni tanulás elméletének és metodikájának ismerôi, népszerûsítôi. Az elmélet két alapvetô pontot céloz. Egyrészt a pedagógus képességének növelését, amely lehetôvé teszi számára, hogy olyan tapasztalatokat adjon át a gyermekeknek, amivel elôsegíti azok önálló gondolkodási készségének hatékony fejlôdését. A másik pont a gondolkodástanulás alapvetô elemeinek fejlesztése olyan eljárásokkal, mint a fogalmi nyelvezet fejlesztése olyan diákoknál, akiknek tanulási nehézségeik vannak; elvont eszközhasználati rendszer elsajátítása, melynek segítségével a szellemileg visszamaradottabb gyermekek jobban megérthetik az ôket körülvevô világot, növekedik beilleszkedô készségük, ezáltal megadatik számukra az önálló kreativitás lehetôsége. Ami viszont a legfontosabb tényezô, hogy a pedagógus tisztában legyen saját szerepével, és annak fontosságával, hogy csak az ô segítségével lehet egy bizonyos fejlôdési fokra juttatni a gyereket.

A Mihai Rosca igazgató által igen sikeresnek értékelt tanfolyamon 15 megye képviseltette magát. A résztvevôk egy évre szóló didaktikai anyagot kaptak, ennek alapján legalább napi egy órát foglalkoznak majd a gyermekekkel. Az oktatást 10 éves kortól lehet elkezdeni, kezdetben egyénileg, majd késôbb kisebb csoportokban lehet alkalmazni. R. Feuerstein egyik legismertebb könyve a Nem elegendô, hogy úgy fogadj el, amilyen vagyok éppen arra vezeti rá az olvasót, hogy minden ember képes a változásra, az átalakulásra. Senkit nem lehet és nem szabad beskatulyázni egy bizonyos képességi kategóriába, fôleg a XXI. században nem, amikor a bennünket körülvevô világ oly gyorsan változik. Mindenkinek van esélye a beilleszkedésre és ezt az esélyt elsôsorban a hátrányos helyzetû gyermekeknek kell fokozottan megadni.

Horváth Gyöngyvér

• Öten sérültek meg abban a balesetben, amely csütörtökön délután, kevéssel hat óra után következett be a Tordai úton. A baleset kiváltó oka ezúttal is a túlzott sebesség volt: Viorel Voiculescu 45 éves temesvári lakos TM–07–ZSI rendszámú Dacia Nováját túl nagy sebességgel vezette a vízzel borított úton, az autó kipördült, irányíthatatlanná vált, majd áttért a szembejövô sávra, ahol a szabályosan haladó AB–03–WLY rendszámú Opel Asconával ütközött. A balesetben könnyebben sérült meg a Dacia és a 35 éves nagyenyedi Alexandru Ioan Cupsa, az Opel vezetôje. Feleségét, a 43 éves Mariát agyalapi sérüléssel, agyrázkódással, egyéb zúzódásokkal szállították kórházba. Az Opel utasai közül a tompaházi (Fehér megye) Ambrozie Covaciot (26) koponya- és agyalapi sérüléssel, a nagyenyedi Petru Costant (27) medencesérüléssel, míg a torockógyertyánosi (Fehér megye) Ovidiu Cozmát (27) medence- és mellkasi sérülésekkel szállították kórházba.

• Három lovát lopták el Liviu Bereschi apahidai gazdának. A férfi reggel 10 órakor jelezte a rendôrségen, hogy a házától mintegy 500 méterre levô legelôrôl ismeretlen tettesek ellopták három lovát, amelyek összértéke 45 millió lejre rúg. A tetteseket még aznap este azonosította a rendôrség: Justin Cocos (33) és Marcel Bucsa (22) felsôbudáki, valamint Ioan Jiga (30) borgóbesztercei lakosok kötötték el a lovakat, amelyek visszakerültek jogos tulajdonosukhoz. A három férfi ellen lopás vádjával indult kivizsgálás.

• 53 millió lejt sikkasztott a marosújvári Mihut Antoniu. A 22 éves férfi a kolozsvári Café River kereskedelmi ügynökeként folyó év január–júniusában különbözô mennyiségû kávét és cukrot adott el, és az ellenérték egy részét — összesen 53 milió lejt — zsebre tette és saját célra használt fel. A hiány fedezésére 16 hamis nyugtát állított ki, azoknak a cégeknek a nevére, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban állt. Sikkasztásért és magánokirathamisításért kell hogy számot adjon a törvény elôtt, 1-tôl 15 évig terjedô börtünbüntetést kaphat.

• Törvénytelen favágás miatt indult nyomozás az alsójárai Iosif Toader ellen: a 21 éves fiatalember 20,6 millió lej értékben vágott ki jogtalanul fát a közeli erdôbôl.

• Csalással vádolják a kolozsvári Costea Cãlint (33). Az Elva Com ügyintézôje folyó év májusában és júniusában a dési Smarana Kft.-tôl vásárolt élelmiszeripari termékeket 22 millió lejre, és csekklappal fizetett, habár tudta, hogy a cég bankszámláján nincs meg az áru ellenértéke. Szabadlábon védekezhet a csalás vádja ellen, a kár nem térült meg.

• Gyalogátkelôn gázolt tegnapelôtt reggel fél nyolckor a 25 éves, kolozsvári Doru Stupar. CJ–18–DIS rendszámú Daciáját vezetve a férfi nem adott elsôbbséget a sörgyári gyalogátjárón átkelô 40 éves Maria Sucalãnak, akit koponya- és agyalapi sérülésekkel, fejzúzódásokkal szállítottak az 1-es számú sebészetre.

Balázs Bence

A szabadalmak határokon átnyúló levédésének megkönnyítése érdekében évi rendszerességgel szakmai konferenciákat kíván szervezni a román Állami Szabadalmi és Védjegyhivatal a Magyar Szabadalmi Hivatallal. Egyebek között errôl született megállapodás a két szervezet szerdán Nagyváradon befejezôdött kétnapos munkatalálkozóján.

Mind Varga Gábor, a román, mind Bendzsel Miklós a magyar szabadalmi hivatal vezetôje intenzívnek és eredményesnek ítélte a találkozót, amelynek jelentôségét növeli az, hogy 2002. július elsejétôl mindkét ország csatlakozik az Európai Szabadalmi Egyezményhez.

A két hivatal vezetôi különösen az uniós jogharmonizáció területén folytattak széleskörû tapasztalatcserét. Románia a 14 közép- és kelet-európai országban mûködô szabadalmi fôhivatal koordinátora, míg Brüsszel az említett országcsoport informatikai felkészítését a magyar hivatalra bízta.

Magyarország már lezárta az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokon a szabadalmakat és a védjegyeket érintô fejezetet. Bendzsel Miklós elmondta, hogy a gyógyszer szabadalmak oltalmi idejének 20 évrôl 25 évre történô meghosszabbítása, illetve a nemzeti és a közösségi védjegyek közötti esetleges ütközések szabályozása volt az egyeztetések legkényesebb pontja.

Romániában júniusban a fogyasztói árindex várakozások szerint 1,7 százalékkal nôtt, ami azonos a májusi emelkedéssel — jelentette ki Mugur Isãrescu, a Román Nemzeti Bank elnöke.

Isãrescu szerint a fogyasztói árindex havi növekedése a mostani szinten marad szeptemberig, akkor azonban valószínûleg 2,5 százalékkal emelkedik.

— Ha sikerül az év végéig 29 százalék alatt tartani az inflációt, akkor az azt jelentené, hogy sikeresen mûködik az inflációellenes program — tette hozzá.

A kormány tervei szerint az infláció üteme idén 30 százalék alattira csökken a tavalyi 40,7 százalékról és jövôre már 20–22 százalékra mérséklôdik. Az infláció üteme 2004–2005-re várhatóan 10 százalékra esik.

Csütörtökön Londonban közel 30 éves mélypontra esett a kávé határidôs ára.

A londoni LIFFE határidôs és opciós tôzsdén a szeptemberi kávéár tonnánként 4 dollárral, 543 dollárra esett; a novemberi jegyzés ugyancsak 4 dollárral, tonnánként 549 dollárra süllyedt — közölte a Reuters.

Kereskedôk szerint a kávéárra a kedvezô brazil idôjárás, a globális túlkínálat és a fogyasztás stagnálása gyakorol nyomást.

A Romániai Szakvizsgázott Könyvelôk és Könyvvizsgáló Szakértôk Testületének (CECCAR) Kolozs megyei fiókja szeptember végén újabb

versenyvizsgát rendez
szakvizsgázott könyvelôi,
illetve könyvvizsgáló szakértôi minôsítés elnyerésére.
Ennek érdekében a CECCAR a szeptember 1. és 28. közötti idôszakban
felkészítô tanfolyamokat szervez.
Az érdekeltek a CECCAR kolozsvári székhelyén (Deák Ferenc/Eroilor út 2. szám, telefon: 430-373) iratkozhatnak be ezekre a tanfolyamokra, s ugyanott nyújtanak számukra részletes tájékoztatást.

A Román Nemzeti Bank mai árfolyamai: 1 német márka = 12 536 lej,1 USD = 29 214 lej.

A közös szakértôi bizottság elkészítette a magyar–román–ukrán interrégió mûködési koncepcióját, amit az alapítók — a magyarországi Szabolcs–Szatmár–Bereg, illetve a hazai Szatmár megye, valamint Ukrajna Kárpátaljai Területének önkormányzatai — július végén benyújtanak az Európai Unióhoz, támogatást kérve a határokon átnyúló együttmûködés megvalósításához.

Ezt Ivan Ivancso, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke jelentette be a múlt héten Nyíregyházán, ahol errôl Genadij Moszkal, kárpátaljai kormányzóval együtt Helmeczy Lászlóval, a szabolcsi térségi önkormányzat elnökével tárgyalt. A megbeszélésen részt vett Orest Klympush, Ukrajna magyarországi nagykövete is.

Ivan Ivancso elmondta: a három ország azt kéri az Európai Unió régiós bizottságától, hogy szeptemberben vitassa meg a magyar–román–ukrán interrégió koncepcióját, s fogadja el azt. A brüsszeli testület állásfoglalása után indul meg a háromoldalú együttmûködés konkrét terveinek elkészítése, s azok megvalósítása.

Az interrégió alapítói a gazdasági kapcsolatok erôsítését szolgáló fejlesztésekhez saját forrásaikat az Európai Unió Phare- és TACIS Program Alapjának támogatásával szeretnék majd kiegészíteni.

Úgynevezett tükör — a határ mindkét oldalán megvalósuló — beruházási programokat indítanak a hármas határ mentén, szoros, egymásra épülô kapcsolatokon alapuló vállalkozások létrehozását tervezik.

Genadij Moszkal, kárpátaljai kormányzó, aki június elsejétôl vezeti az ukrán kormány ungvári adminisztrációs hivatalát, hangsúlyozta: az érintett területek gazdaságának fellendülését várják a felek a háromoldalú interrégiós együttmûködéstôl.

A magyar–ukrán határ menti önkormányzati vezetôk nyíregyházi tárgyalásán — Helmeczy László tájékoztatása szerint — szó esett a tiszai áradások elleni együttes védekezés feladatairól is.

Az ukrán fél megerôsítette: az árhullámok mérséklésére hegyi víztárolókat szándékoznak kialakítani Kárpátalján.

Az elôrejelzésre pedig — a magyar és az ukrán kormány közös pénzalapjából — megfigyelô- és mérôállomásokból álló, számítógépes monitoring-rendszert alakítják ki.

Az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Wim Duisenberg szerint vége az euró gyengélkedésének: a közös pénz felértékelôdési kilátása erôs.

— Azt hiszem, véget ért az euró gyengülése. Ha azt mondjuk, hogy drágulási potenciálja erôs, akkor ezek nem üres szavak: nézetünket a gazdasági alapok indokolják — idézte a bankelnököt a La Republica címû olasz lap.

Wim Duisenberg elismerte, hogy az euró gyengesége nem segítette a közbizalom megszerzését az 1999. januárban bevezetett közös valuta iránt, de úgy vélte, a helyzet változik, és ennek jeleként említette, hogy az euró erôsödik. Hasznosnak nevezte, ha az euróbankjegyek és -érmék jövô januári bevezetését nagy felértékelôdés elôzné meg.

Megismételte, hogy az eurózónabeli infláció elmúlt néhány havi gyorsulását átmeneti tényezôk okozták, és kijelentette, hogy az infláció júliusban és a következô hónapokban csökkenni fog. A jövô évi infláció az EKB 2 százalékos riadószáma alatt lesz — mondta, és hozzátette, hogy Németországban nem fenyeget recesszió veszélye.

Duisenberg megerôsítette azt is, hogy nem kívánja kitölteni nyolcéves mandátumát a bank élén, hanem még elôtte lemond. Ám azt is megismételte, hogy a döntés idôzítése kizárólag tôle függ. Az 1998-as EU-beli úriemberi megállapodás szerint Duisenberg várhatóan valamikor az euróbankjegyek és -érmék bevezetése után lemond, és utóda a francia jegybank elnöke, Jean-Claude Trichet lesz az EKB élén.

Duisenberg nyilatkozatából

az elemzôk arra következtettek szerdán, hogy az EKB következô, legalább negyed százalékpontos kamatcsökkentése — a jövô heti értekezletén — "sínen van", habár ettôl a növekedéstámogató döntéstôl már nem várják az euró további erôsödését, mert piaci meggyôzôdés szerint a kamatcsökkentés "túl kevés" lesz és "túl késôn". Megjegyezték: az EKB emlegette átmeneti inflációnövelô tényezôk — olajárak, élelmiszerárak — lassacskán visszavonulnak, ám újabbak jelentkeznek, amelyek még kisiklathatják a most szinte biztosra vett kamatcsökkentést. Ezek között említették a Unilever beismerését, hogy az euróbankjegyek és -érmék bevezetésére készülve emelte árait, és azt a francia tervet, hogy július 1-tôl 4 százalékkal emelik a minimálbért, az infláció majdnem kétszeresével. A kamatcsökkentés ellen szóló "gyanús jelek" közé sorolták Duisenberg szerdán megismételt figyelmeztetését is, hogy Franciaországnak, Olaszországnak és másoknak "nincs alibijük" az általuk lazított költségvetési politikára.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) legfrissebb elemzése szerint a világon Tokióban, Hongkongon és Szingapúrban, Európában Oslóban és Londonban a legdrágább a megélhetés. Budapest ugyanakkor változatlanul az egyik legolcsóbb hely a dollárral fizetô külföldi kiküldötteknek.

A londoni gazdaságelemzô intézet által a megélhetési költségekrôl kiadott idei jelentés 131 világvárost rangsorolt aszerint, hogy mennyibe kerül a megélhetés a tartósan ott dolgozóknak. A listán Budapest még mindig a világ 10 legolcsóbb nagyvárosa között, a 121. helyen van; az EIU tavalyi adataihoz képest egyetlen hellyel lépett elôre a rangsorban. A magyar fôváros árszintje a New York-i árakat alapul vevô 100-as indexhez képest 49 százalékos, vagyis a megélhetési "kosár" nem egészen fele annyiba kerül, mint New Yorkban.

A jelentés szerint továbbra is Tokió és Oszaka a világ két legdrágább városa. A rangsor elsô tíz helyének felét ázsiai városok — a két japán nagyváros mellett Hongkong, Szingapúr és Tajpej — foglalják el. Európából Oslo (5.), London (6.) és Zürich (7.) van a tízes élmezônyben, az amerikai városok közül a legdrágább New York, amely a 8. helyen követi ôket.

Az eurótérség városai közül Párizs a legdrágább, a ranglistán a 14. helyet foglalja el. A harmincnegyedik helyen Moszkva áll, amely a közép-kelet-európai országok legköltségesebb városa.

A közép-kelet-európai városok közül Kijev a 85., Varsó a 89., Prága a 108. helyen van. Budapestnél Bukarest és Belgrád olcsóbb a térségben.

Hárman ülünk egy jobb kínai szállodai szoba kanapéján. (Már negyvenegy évvel ezelôtt azt írta az Értelmezô Szótár a hátas ülôalkalmatosság nevérôl, hogy "elavulóban"; de ha Krúdynak jó volt a Nyírségben meg a Tabánban, nekem is megteszi, pár ezer kilométerrel keletebbre. Kínában ugyanis hagyomány és modernség különös keverékébe ütközik mindegyre az ide érkezô.) Készülhetett volna a felvétel a sanghaji Fenyôben (Pine City Hotel) — csíkszeredai névrokonát idézve fel az emlékezetben (persze, ne túlozzunk!) — vagy a Hongkong szomszédságában két évtized alatt felépült négymilliós Senzsenben, de ha nem tévedek, pekingi a fénykép, és békét sugall: a Novotel Hotel fôcím alatt a feliratok ôrzik egy korábbi korszak emlékét is, a Peace Beijing összetételben.

A három ülô alak között nem kellett békét teremteni, mi a 2000. novemberi magyar íróküldöttség tagjaiként és egyébként sem szoktunk egymással háborúzni, sem irodalmi, sem más kérdésekben. Pomogáts Béla (balról), Szörényi László (jobbról) és jómagam szembenézünk az alkalmi — vagy protokoll? — fényképésszel, feszültség nem olvasható le az arcokról: nem kell különösebben nehéz döntést hoznunk, vagy elkötelezô nyilatkozatot tennünk. Jóllehet már a múlt év végén minden reklámszöveg, nemzetközi találkozó arról szólt, hogy megkapja-e Peking — illetve: kapja meg! — a 2008-as olimpiai játékok rendezési jogát, ebben nekünk aligha lehet döntô vagy akár figyelemre méltó szavunk. A 2001. júliusában esedékes moszkvai szavazásban legfeljebb annyit tehetünk, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság két magyar tagját, Schmitt Pált és a Szamosújvárról elszármazott Aján Tamást próbáljuk befolyásolni, az "igen" vagy "nem" irányában.

Ôszintén mondom, ha néhány nap múlva nekem kellene szavaznom, zavarban volnék. Nem a többi pályázó érdekében vagy ellenében, hanem kizárólag Peking (Kína) vonatkozásában. Amíg csak a régi-új híreket, beszámolókat hallgattam, olvastam, és nem láttam közelbôl (nem merném leírni, hogy közvetlen közelbôl) az óriásléptekkel haladó óriás-ország három nagyvárosát, a kínai kulturális forradalom, majd a Tienanmen tér hírhedett történései egyértelmûen a "nem"-et mondatták volna ki velem. Azóta, bár két kitûnô kínai regény, az Angliában írt Vadhattyúk (Jung Chang a szerzôje) és az amerikai Várakozás (Ha Jin) elolvasása után még szörnyûbb tényekkel, ijesztô emberi-társadalmi-politikai viszonyokkal kerülhettem életközeli kapcsolatba, az ezredfordulós Kínáról nem mernék végletes, elmarasztaló véleményt nyilvánítani. De az egyértelmú "igen" is nehezen hagyná el a számat. Szerencsére könnyebb a helyzetem, beérhetem az itthoni, mindennapi használatú "fantasztikus" jóval több fedezettel rendelkezô, mondjam így, világméretû változatával.

Hogy miért a fantasztikus?

Nyilván a méretek miatt is. Ám ez így közhely. Utóvégre a milliárdos nagyságrendet igazából fel sem lehet fogni (legalább a mi tíz, tizennégy-tizenöt vagy huszonkét millióhoz viszonyító gondolkodásunk szerint — bár olimpia-rendezés vágyában érthetôen osztozunk a legnagyobbakkal); a biciklis tömeg, az autós áradat, a végtelen dugókat kiküszöbölô alul-felüljárók korszerû rendszere (mindenekelôtt Sanghajban), az autópályák gyors hosszabbodása (és minôsége), a földbôl kinövô felhôkarcolók már-már Amerikához mérhetô sûrûsége, a látvány-ipar rekord-szintje viszont egyértelmûen érzékelhetô.

A versenyszellem a Kínába légi úton belépôt akár Pekingben, akár Sanghajban mellbe vágja — ha véletlenül olyan összehasonlítási alapja van is, mint a legforgalmasabbnak, világelsônek mondott chicagói légikikötô. A 2008-as pekingi olimpiára (és elôtte a 2001-es Universiadera) invitáló feliratoknál meggyôzôbb a laboratóriumi tisztaság. Nézem, hogy mit csinálhat az utas- és csomaghaladást könnyítô mozgójárda végénél álló ember... ellenôriz? Nem, a karfát törli, folyamatosan. (Hasonlót láttam Semzsenben, üzletház látszatra tiszta falát mosták, ugyancsak megszakítatlanul.) És ez nem úgy hatott, mint a nagyáruházak kicsi részlegein is párosával vigyázzban álló kiszolgáló lányok látványa, föltehetôleg nem a biztonsági szempontok, hanem a munkaerô-felesleg által meghatározottan.

A viszonyítás belsô vagy külsô (propagandisztikus?) parancsa végigkíséri a kínai nagyvárosokban utazót, olyannyira, hogy a végén már maga is a helybeliekkel számítgatja a "legek"-et. A sanghaji Jin Mao toronyban például megtudom, hogy ez a 420 és félméteres, valóban szép versenymû — amely nemcsak kifele, a város modern központjára, hanem befelé, saját gyomrába is láttat, lenyûgözôen — magasság szerint harmadik a világon; kínaiasan akár azt is mondhatnám, az Empire State Building bújjon el mellette. Minthogy járhattam e New York-i felhôkarcolóban, ezt azért nem mondom. Fent, a kilátó körfolyosóján Párizs, Los Angeles, Moszkva, Róma nevét olvasom (Budapestét, Bukarestét vagy éppen a Kolozsvárét nem látom); a Sanghajtól való távolságukat tüntették fel a vendégvárók — olyan világvárosokat nevezve meg (ez az én tudatomban rögzítôdik így), amelyek már rendeztek olimpiai játékokat.

Ha már az összeméretkezésnél tartunk, a senzseni különleges körzet az elsôk közt érdemli meg az említést. Igaz, ide a kínaiak fényképes úti passzussal léphetnek be (nekünk elég volt az egész országra — de nem Hongkongra is — érvényes vízum az útlevelünkben), az ôrzött körzeten belül azonban láthatnak szafarit, "A világ ablaká"-nak nevezett szabadtéri világépítészeti kultúrparkot — benne útlevél nélkül látogatható mini-Louvre-ral és mini-Niagarával, Fehár Házzal és Akropolisszal, Iszlám utcával és templommal az "Európa-stílusú utcában" (hogy ne soroljam a gigantikus park térképén feltüntetett 65 látnivaló valamennyiét). Az óriás-skanzen nem kevésbé vonzó, noha csak országon belüli tarkaságot, népmûvészeti gazdagságot kínál. Föltételezem, hogy a "modernebb" idôkre emlékeztetô, a kommunista és a kapitalista Kína alighanem egyedülálló keverékét felmutató, ezúttal korántsem mini változatú, inkább a hihetônél nagyobb faluja — hatalmas korszerû községházával, saját, valóban hegynyi pihenôparkjával, libegôjével, háromcsillagos szállodájával, világszínvonalú kuglizójával, kínai és európai vendéglôjével kevésbé a kínai polgároknak szól. Mi vagyunk a megcélzott alanyok, most éppen mi hárman, akiket elmaradhatatlan kísérôinkkel együtt az úgymond falu párttitkára és közigazgatási vezetôje fogad, szabályos beszámolóval fejlôdési ütemükrôl (gyáraikról), no meg teával, déligyümölccsel — és hamisítatlan pártállami protokoll-kiállítással a földszinten; vörös zászlók és állami vezetôk (elôttünk járt) látogatását megörökítô színes óriás-képek, alkalmi ajándékok, díjak töltik meg a kiállítási termet — alig marad hely néhány régi használt mezôgazdasági eszköznek, egy szép festett falitékának, ami a falu múltját hivatott jelezni.

Persze, a kínai (hányféle kínai? hány nemzetiségû?) múltból másutt több látszik: a pekingi Tiltott városban, amely most már nem tiltott — sem a császárok, sem Mao és utódai nem akadályozzák a pórnépnek vagy a pénzesebb külföldinek a belépést az ázsiai építészeti, mûvészettörténeti-mûvelôdéstörténeti csodák területére; a legszebbekkel és leggazdagabbakkal vetekedô Sanghaj Múzeumban; a Nagy Fal mentén; az Ég Templomában; a lámakolostorokban. És a Pekingben, Sanghajban egyaránt nagy becsben álló irodalmi múzeumokban, ahol a kulturális forradalom pusztítása ugyan már nem látható, ám aki kicsit belegondol az elôzô évtizedekbe, rákérdez egy-két névre, az új, illetve legújabbkori kínai történelem változatosságát (!) igencsak felmérheti. Nekünk, magyaroknak kellemes meglepetésekkel is szolgál némely állandó tárlat, könyvtár, hiszen nem a mi tiszteletünkre rakták ki a Petôfi-fordításokat (már-már saját nemzeti klasszikusukként tisztelik Petôfit, és tanulják-tudják is a Szabadság, szerelem sorait). Jókai és Mikszáth is eljutott már rég Kínába — jóval kevesebb viszont (és nyilván szûkebb körbe) a kortárs magyar irodalomból.

Kínai utunk utolsó állomásán, abban a szállodai szobában ilyesmikrôl (és könyvbe kívánkozó sok egyébrôl) gondolkodhattunk el, mesélhettünk a kedvünkért összegyûlt, magyar irodalmat fordító pekingi kollégáknak. Ezen a találkozón az olimpiáról nem esett szó. Hogy az utánunk küldött újságkivágásban említés történik-e róla vagy sem, nem tudhatom. Annak viszont örülhetünk, hogy a cikk címében, a fénykép alatt állítólag azt írják: Petôfi országából jöttek.

Kántor Lajos

Az Erdélyi Helikon, személyesen a marosvécsi Kemény János 100 000 pengôs pályázatát elnyerô Magyar irodalomtörténet szerzôje, Szerb Antal köszönti e szavakkal az olvasót az 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh 86–87-ik könyveként két kötetben megjelenô munkája elôszavában: "Irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hûek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeibôl szûrôdött le: kultúrát (...) Amíg kultúránkhoz hûek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hûek. Azért: üdvözöljük az olvasót."

Lehet, ez a megfogalmazás — és kell is hogy legyen — 1934-es fogadalom a következô, a most beköszönt új évezred és a 2001-es esztendô számára is. Hisz ma is kisebbségben vagyunk!

Az 1934. július 7–9-i marosvécsi Erdélyi Helikon találkozóra meghívták a díjnyertes Szerb Antalt is. Ott voltak még: az ugyancsak idén 100 éve született Balázs Ferenc, Kemény János, a rendezô házi gazda, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenô, Hunyady Sándor, Kovács László, Ligeti Ernô, Makkai Sándor, Molter Károly, Szántó György, Szentimrei Jenô, Tamási Áron és mások. Délután felolvasás következett. Bánffy Miklós, Tamási Áron készülô regényeibôl, Dsida Jenô, Balázs Ferenc verseibôl olvasott fel, Szerb Antal pedig részletet a már kész irodalomtörténetének elsô kötetébôl. (Az irodalomtörténet bírálóbizottságának három tagja: Babits Mihály, Makkai Sándor, Molter Károly.) Érdekes beleolvasni a véleményekbe is:

Makkai Sándor írja 1933. VII. 16-án Kovács Lászlóhoz: "Kedves Barátom, elolvastam és ezennel visszaküldöm Szerb Antal irodalomtörténetének 1–161. oldal kézirat-vázlatát. Kisebb javításokat, néhány szót érintô kihúzást itt-ott tettem (...) Mindent összevetve azt javasolom, hogy adjuk ki, úgy, ahogy van. Légy szíves Molter Károllyal közölni ezeket azzal, hogy az adatszerûség és egyébb irodalomtörténeti és tárgyi szempontból ô legyen jó ellenôrizni a könyvet."

Kovács László (az Erdélyi Szépmíves Céh lektora) 1933. július 17-én küldi e levelet és a kéziratot Molter Károlynak: "E levelemmel egyidôben küldöm címedre a Szerb Antal kéziratát 1–161. oldalig. Mellékelem Makkai hozzám intézett sorait. Jó volna, ha hamarosan túlesnél Te is az elolvasásán, és én Pesten, mikor a Géniusszal és Szerbbel tárgyalni fogok, megjegyzéseidet ismerhetném már."

Íme, ez Szerb Antal irodalomtörténete megjelenésének néhány dokumentuma. Nem árt megvizsgálni, kiknek a társaságában jelent meg a mû 1934-ben. E könyv elôtt látott napvilágot Kós Károly: Az országépítô, és Makkai Sándor: Táltoskirály címû regénye. Utána közvetlenül: Kemény János: Kutyakomédia, Bánffy Miklós: Erdélyi történet címû trilógiájának elsô kötete.

De honnan indult Szerb Antal és hogyan jutott el a Magyar irodalomtörténet megírásához?

Budapesten született 1901. május elsején. A pesti középiskola után ugyanott és Grazban végzi magyar–német–angol szakon egyetemi tanulmányait. 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává nevezik ki, oda, ahol jó tíz esztendôvel elôbb Horger Antal tanár úr eltanácsolta az egyetemrôl József Attilát. Ô itt egy jólelkû, ôt sokat segítô tanárra, a pap Sík Sándorra talál.

Verssel és novellával jelentkezik már 1921-ben a Nyugat folyóiratban. De tanulmányokat is ír: a magyar újromantikus drámáról, a Magyar preromantitkáról és Berzsenyirôl. Ez utóbbiról a két legszebb esszé az ôvé és a Németh Lászlóé. Egy évvel késôbb, 1930-ban Vörösmarty tanulmányait jelenteti meg.

És 1934-ben Magyar irodalomtörténetének megjelenése évében egy ettôl egészen más mûfajban is jelentkezik: A Pendragon-legenda címû regénnyel: Nagy-Britannia, ír világ, régi, elvarázsolt kastély, titkok, rejtelmek, majdnem Agatha Cristie szellemében. Úgy látszik, kellett ez a más mûfaj számára irodalomtörténeti búvárkodása közben. De itt is a fôhôs, egy Bátky nevezetû magyar úr mindenütt a könyvtárba menekül, ott kutat, keres, amolyan könyvmoly figura. (Igaz, ezt Szerb Antalról is állították!) A regény fô kérdése: a kastély és urának, az idegbajos earlnak titka:

"Másnap reggel egy kisfiú keresett a faluból. A Rev. Dafyd Jones küldte... Sürgôsen és fölötte bizalmasan akar beszélni velem...

— Uram, tudja mit fogtak ma reggel a kastélytóban?

— Mit?

— Ezt fogták — mondta a reverend, és zseblámpájával rávilágított. Az earl egyik szörnyetege feküdt ott, élettelenül.

Most nem volt átlátszó. Zavaros és határozatlan körvonal — massza volt, egy oszlásnak induló kocsonya.

— Ismeri? — kérdezte a lelkész.

— Igen. Az earl egyik csodaállatja...

— Azt is tudom, mit mûvel az earl ezekkel az állatokkal. Felfüggeszti az élettevékenységüket. Megfagyasztja ôket. Azután újra feltámasztja ôket...

— Miért?

— A Pendragonok jelmondata, vagyis inkább a Pendragon-ház átka: hiszek a testnek feltámadásában. Ezen a hittételen mentek tönkre a ház legkiválóbbjai... Nem érti az összefüggést? Hatalmat akar magának, hogy feltámassza a halottakat... a halott earlöket, akik a Pendragon mélyében nyugszanak..."

Hát ez a Pendragon-legenda titka.

1941-ben jelent meg A világirodalom története. Szerinte: "Írás közben jöttem rá egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy. Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentôségûek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentôen összezsugorodik. Az igazi világirodalom, elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban, kötetei elhelyezhetôk egy nagyobb terjedelmû dolgozószoba falai mentén."

A könyvbôl nekem a tizenegyedik rész: A mai irodalom tetszett a legjobban. Már azért is, mert a fejezet elejére, mottónak a Tavaszy Sándor, a Gáll Ernô és az általam is talán legjobban kedvelt riasztóan pesszimista "életfilozófus" dán Kierkegaard egy sorát tette meg: "Korunk tragikomikus: tragikus, mert pusztulás felé megy, komikus, mert még mindig megvan."... És ezt 1940-ben tudatja velünk Szerb, a fejezet bevezetôjében pedig ezt olvashatjuk: "A két világháború közti irodalomról, a magunk irodalmáról a kortárs természetesen nem adhat tárgyilagos képet. Nem tudhatja, a kor irányvonalai közül melyik fog idôvel hatalmas folyóvá duzzadni és mi fog elsikkadni a homokban." Magáról sem tudhatta még, hogy élete "el fog sikkadni a homokban". De azért valamit sejthetett, hisz 1937-ben megjelentetett regénye, az Utas és holdvilág hôse, Mihály, a vallástörténész a "hétköznapok és csodák" válaszútjára kerül s a végsô csoda, az önként vállat halál elôl visszafordul a hétköznapokba, az életbe, mert, "ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami". Ô is ezt remélte, bár, tudta, az ország és Európa egyre jobban süllyed bele a fasizmusba. Ôt magát a háború alatt többször is behívták munkaszolgálatra. És szellemileg is megalázták. Palló Imre, a jeles népdal- és operaénekes, az Erdélybôl küldött országgyûlési képviselô, a szélsôjobboldal egyik hangadója 1942 ôszén interpellációt intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez "Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában". Szerb maga A mai nap újságban válaszolt, jelezve, hogy a Helikon-díjat nyerte el mûvével, és hogy Babits Mihály, Makkai Sándor és Molter Károly javasolták azt kiadásra. De a miniszter intézkedett, hogy a könyvet az iskolai könyvtárakból kivonják. Egyedül az akkor fiatal erdélyi író, Kovács György védi meg az újságban Szerbet. Ô viszont 1943. január 14-én levélben köszöni meg ezt az írást: "Igen tisztelt Uram, engedje meg, hogy ismeretlenül megköszönjem, hogy kiállt védelmemre. Az ilyen baráti és tiszta hang, képzelheti, milyen jólesik, de kétszeresen, ha Erdélybôl jön."

Eljött az az idôszak, amelyet a jóbarát és sorstárs, a költô Radnóti Miklós így fogalmazott meg Gyökér címû verse allegorikus képeiben:

"...a gyökér tovább él lent,
nem érdekli a világ,
csak a lombbal teli ág.
Azt csodálja, táplálgatja,
küld néki jó ízeket,
édes, égi ízeket.
Gyökér vagyok magam is most,
férgek között élek én,
ott készül e költemény.
Virág voltam, gyökér lettem,
súlyos, sötét föld felettem,
sorsom elvégeztetett,
fûrész sír fejem felett."
Akárcsak Radnóti Miklósnak, és annyi más írónak, — az erdélyiek közül Ligeti Ernônek, Karácsony Benônek — Szerb Antalnak a munkatáborban való halál lett a sorsa. A balfi táborban kínzás és éheztetés közepette 1945. január 27-én hunyt el.

De írásai megmaradtak, szelleme hát most is itt él közöttünk. Sokoldalú egyénisége volt a magyar irodalomnak, akárcsak az ugyancsak 100 éve született Németh László. Fogadjuk szeretettel emlékét és forgassuk még nagyobb szeretettel mûveit... A Pendragon-legenda igazi hôse a könyvet író Szerb Antal lett.

Kovács Ferenc

A hírforrásokat követô olvasó, hallgató, nézô számára gyakran elhangzó, már-már kulcsszó a státustörvény. Olykor meglepôdve tapasztalja, hogy a rádió, televízió munkatársainak kiejtésében nem úgy hangzik, ahogyan "írva vagyon— (státustörvény), hanem sok esetben így: státusztörvény. Sokan kérdezik: így is jó, úgy is jó? Nézzük meg alaposabban.

A magyarrá lett latin eredetû jövevényszavak jó részében a latin s a magyarban nem sz-nek, hanem s-nek hangzik: juss, virtus, sors, kórus, patrónus stb. Tudnunk kell ugyanis, hogy a középkori, magyarországi latin ejtés egyben-másban eltért attól a klasszikusnak tartott latin kiejtéstôl, amelynek pontos szabályait a XVI. század nagy humanistája, Erasmus állapította meg az ókori klasszikusok tanulmányozása alapján.

A latinból átvett jövevényszavaink egy részében azonban ingadozik a magyar nyelvérzék a középkori latinság magyarországi változatából hagyományozott -us szóvég és a klasszikus latin kiejtés szerinti -usz szóvég között. Néhány földrajzi névben (pl. Boszporusz), de fôleg latin, máig idegen személynevekben inkább megtartjuk a latin írásmódot és a klasszikus ejtést: Morus (mórusz), Flavius (fláviusz), Horatius (horáciusz), sixtusi (sziktuszi) kápolna stb. Általában megállapítható, hogy a régebbi, gyakran használt jövevényszavakban nagyrészt az -us végzôdés, az újabbakban, különösen a személynévi eredetûekben és az úgynevezett mûveltségszókban az -usz végzôdés az általános.

A köznyelvi nyelvhasználat sok esetben már döntött valamelyik alakváltozat javára, ám olykor mind az írásban, mind a kiejtésben ingadozás tapasztalható. Ilyenek például a verslábak nevei. A klasszikus verstannak mûszava a latin anapaestus, dactylus, iambus, spondeus, trocheus magyar ejtése és írása ingadozik, hol anapesztus, daktilus, jambus, spondeus, trocheus, hol anapesztusz, daktilusz, jambusz, szpondeusz, trocheusz. Mind a glóbus, mind a glóbusz változat elterjedt, de a glóbus a magyarban hagyományosabb. A lukulluszi lakoma, mely kifejezés Lucullus római hadvezér nevét ôrzi, ma már csak a klasszikus latinban kiejtett alak szerint használatos. Hasonló példákat még említhetünk: aspektus — aszpektus, lapsus — lapszus, opus — opusz, doktorandus — doktorandusz stb.

De térjünk vissza a státus — státusz szavunkhoz. A magyarban 1572-tôl kimutatható státus szó jelentései: 1. állapot, helyzet, 2. testület (pl. katolikus státus), 3. egy hivatal személyi állománya. A státusszimbólum: az egyén társadalmi rangjának, helyzetének valamely tárgyban, tulajdonban testetöltô jelképe. A státustörvény: egy etnikai népcsoport helyzetét kedvezményekkel segítô törvény. "Az állapotot, fizetett állást, régen államot jelentô latin szónak — írja a Nyelvmûvelô Kézikönyv — általánosan elterjedt és ma egyedül helyes magyar alakja státus." Egy idôben kezdett divatossá válni — különösen ’állás, alkalmazotti állomány szerinti hely’ jelentésben — a státusz alak; ezt ma megint sokan használják. A státusz forma azonban se nem magyar, se nem latin, hanem felemás hangzású. Semmiképpen sem ajánlott.

Murádin László

Márai Sándorra emlékezik a La Stampának adott interjújában Szônyi Zsuzsa, az olaszországi magyar emigráció neves alakja.

Szônyi Zsuzsa — Szônyi István festômûvész lánya — évtizedeken keresztül szoros szellemi barátságot tartott fenn a híres magyar íróval. Levelezésükbôl külön kötet is megjelent Olaszországban, értékes irodalomtörténeti dokumentumokkal gazdagítva a kassai születésû író életrajzát.

A lap emlékeztet arra, hogy Szônyi Zsuzsa nevét minden magyar ismeri külföldön, különösen Olaszországban, hiszen mind a mai napig rendez otthonában vacsorákat. Ezek a kötetlen rendezvények "Triznya kocsma" néven váltak híressé (férjérôl, Triznya Mátyásról nevezték el). Szônyi Zsuzsa visszaemlékezéseiben a személyes elemeket és az író munkásságáról, magánéletérôl szóló epizódokat egyaránt felidézi. Emlékeztet: Márai Sándor könyvei a kommunista rendszerû Magyarországon nem voltak ugyan betiltva, de egyáltalán nem nézték jó szemmel a kulturális szervek. A Váci utcai könyvesboltban is a pincébe kellett leereszkedni, ha az ember be akart szerezni tôle valamilyen kötetet.

Az olasz interjúkészítô utal arra, hogy az ötvenes években Márait idôlegesen teljesen elfelejtették. Magyarországon senki sem olvasta, külföldön pedig senki nem fedezte fel még akkor, hiszen túlságosan elvonultan élt. Szônyi Zsuzsa szerint az írót elkeserítette, hogy neve a feledés homályába kezdett merülni. A kiadók sorra küldték vissza kéziratait. A San Gennaro vérét és más regényeit saját költségén adta ki.

Az interjúból kiderül: Márai annyira szerette az orosz irodalmat, hogy képtelen volt gyûlölni a Vörös Hadsereg Magyarországot megszálló katonáit. Naplóiban jóindulattal ír róluk. Ezzel szemben nagyon is gyûlölte a kommunizmust, szerinte a marxizmus elhibázott ideológia volt, mert a társadalmat gondolatok nélküli emberek masszájává alakította át.

A Rendrôl és a Gondviselésrôl
Úgy tapasztaltam, hogy az emberi élet alján rend van. S mert az emberi élet a Teremtés legbonyolultabb megnyilatkozási formája, valószínû, hogy máshol is rend van, a kezdetlegesebb és egyszerûbb létezés világában is, a kôzetek, mosómedvék, hüllôk és a bolygócsillagok természetében is. Mindenben rend van, a dolgok eljutnak hozzánk, akkor is, ha ujjunkat sem mozdítjuk, s rend van abban is, hogy idônként mozdítjuk ujjunkat, vagy lelkünket a célból, hogy a dolgok eljussanak hozzánk, mi eljussunk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, gondolatokhoz, melyekhez személy szerint, elodázhatatlanul közünk van. Mindebben rend van, ebben hiszek.

De hiszek abban is, hogy a rend mögött szándék is van, melyet nem ismerek. Nevezd, ahogy akarod. Én Gondviselésnek nevezem. Ez a szándék törôdik velem, személyesen, büntet, vezet, elrendezi dolgaim, a mélybe taszít, minden pillanatban ellenôrzi, építi körülöttem a világot és épít engem a világban, felhasznál. Aki ezt nem érzékeli idôvel, vaksi és süket. Minden mögött a Gondviselés van: ebben is hiszek.

Jézusról és az egyedüllétrôl
Minden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos. Jézus leszólt a keresztrôl anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmetesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki ôt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követôitôl. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek és atyának maradni, négy gyermekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik.

Az egyedüllétrôl
Ha szívembe nézek és jól megvizsgálom mindazt, amit az emberekkel való együttlétek alkalmával tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy minden emberi együttlét reménytelen, s az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre ôt, csak ôt jelölte ki a sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él. Mindenféle gyöngéd emberi érzés átalakul a gyakorlatban önzéssé; bölcsebb, ha egyedül maradsz, még akkor is, ha ez néha nagyon fájdalmas és nehéz. Nincs nô, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idôvel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos, mert az emberek reménytelenek.

Egy cipôkereskedônek vagy derék pénzügyôrnek s általában az emberek túlnyomó többségének természetesen nem tanácsolhatod, hogy éljen egyedül; az emberek nagy többsége arra való, hogy közösségben éljen, családban és barátok között, s szaporodjanak az idôk végezetéig. Ez törvény és így van rendjén. De az alkotó szellemû ember számára életének igazi feladata nem a család, nem is a baráti közösségek ápolása, hanem mûve, melyhez teljesen tiszta légkörre van szüksége. Ahol emberek lélegzenek, zavaros, fojtott és tisztátalan lesz a levegô. Ezért maradj egyedül, ha dolgod van, munkádban és életedben.

Az Istenrôl
Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínûleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni. Az ember, amikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen szakállas ôsapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfônököt, sok hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelôt. Így ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet idônként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is — de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyûség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erô és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végsô, a nagybetûs Értelemmel.

Arról, hogy az írót senki sem védheti meg
Valahányszor hajszát és támadásokat indítottak ellenem — és egy írói pálya során ezek a hajszák elkerülhetetlenül ismétlôdnek, néha életveszélyes fordulatokkal —, tapasztaltam, hogy a megtámadott írót semmiféle külsô segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak mûvei védik. Még csak nem is mûvei minôsége, mely mindig egyenetlen, hanem a szándék, mely egy írói élet munkáján átvilágít. Ez a rejtélyes sugár és erô, mely valamilyen — viszonylagos — sérthetetlenséget ad az írónak. Az író csak abban bukhat el, ha bizonyítani tudják, hogy munkájának szándéka nem ôszinte. Akkor az író és mûve harakirit követnek el. Minden más nem számít sokat: a vád sem, a védelem sem.

Arról, amit az emberek kívánnak
Az emberek természetesen mindig azt kívánják az írótól, a magyarázótól, a kifejezôtôl, hogy érdekeik szerint beszéljen. Az író nem teljesítheti ezt a kívánságot, mert az emberi érdekek fonákok és egymással ellentétesek: az író mindig csak az igazságot fejezheti ki, legalábbis ez a szándéka. De ugyanakkor, amikor az emberek mohón és türelmetlenül megkövetelik az írótól, hogy mondjon el helyükben és nevükben mindent, ami érdekük, elvárják azt is, hogy pártatlan és érdekfölötti legyen. Ezért tudnod kell, hogy soha nem tehetsz kedvük szerint: ha érdekeiket szolgálod, elveszted magad, ha pártatlan vagy, elveszted az emberek kegyét, ha elmondod az igazat, nem azt vizsgálják és bírálják, amit mondtál, hanem hiányokat fedeznek fel majd mûvedben, kifogásolják, hogy ezt vagy azt nem mondtad, s számonkérik, miért nem mondtad?

Egy kalapostól senki nem kéri, csináljon cipôt is, egy susztertôl senki, csináljon kalapot: de az írótól mindenki mindent kér, egyforma hévvel és türelmetlenséggel. Ezért ne hallgass soha, senkire, csak lelkedre és az Angyalra.

A mûvészetrôl mint a végzetrôl
Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A mûveltség is kevés ahhoz, hogy valaki mûvész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erô vagy szándék nem tud megmásítani. Minden mûfajban sok a tehetséges ember, akik szerencsés pillanatokban, tehetségük, elmélyülésük, komolyságuk erôfeszítésével végül is hasznosat, néha ritkát és gyönyörût alkotnak. Így áll össze mûnek a világirodalom vagy a festészet, a zene egésze. De ezek az emberek nem alkotók, csak végrehajtók; mert nincs végzetük. S ha véletlenül orvosi vagy mérnöki pályára tévednek, akkor is tehetségeset és hasznosat alkotnak majd. De a mûvész, az igazi, nem "tévedhet" semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erô, mely eltéríthetné feladatáról; nem lehet más, csak író vagy festô, vagy zenész. Aki így mûvész, annak végzete van. Ez a legtöbb.

Önmagamról
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez milyen csodálatosan rendjén való és egyszerû! Történhetett velem más, jobb, nagyszerûbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerûbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

(Az idézetek Márai Sándornak az 1943-ban írt Füves-könyvébôl valók, amelyet 2001-ben a Helikon Kiadó újra megjelentetett.)

Magyardécsén nagy tiszteletnek örvend Balla Bálint, a falubeliek Bálint bácsija, akinek nem mindennapi élettörténetét kicsitôl nagyig mindenki ismeri. 74 éves kora ellenére tevékenyen részt vesz a közösségi munkában, szakértôi véleményére ma is sokat adnak a gyümölcstermesztôk. Hatalmas elégtétel számára, hogy helyét fia, Balla Alpár vette át egykori munkahelyén. A gyümölcstermesztés immár családi hagyománnyá vált.

Balla Bálint Magyardécsén született 1927. január 27-én. Papnak készült, de 18 évesen már a Kaukázusban ette a hadifoglyok keserû levesét. A sors, a véletlenek összejátszása nagy szerepet játszott életében. A fogság csupán egy epizód volt életében, de szerencsésen hazatért — az egész falu ünneplése közepette. Kis János akkori tiszteletes külön prédikációt mondott tiszteletére. A fiatal Balla Bálint talán nem is sejtette, hogy a nagy megpróbáltatások még hátra vannak.

— Nagyon fiatalon esett fogságba...

— Tizennyolcesztendôs koromban. Ahol most folynak a harcok, a Kaukázusban, ott voltam hadifogoly. Hogy milyen volt? Amilyen egy hadifogság lehet: jobb és rosszab periódusokkal. Szerencsém volt, mert valamikor istentiszteleteket tartottam, így volt némi bibliai ismeretem. Mikor kikerültem a Kaukázusba, 1945 karácsonyán a lágerben fel volt állítva egy karácsonyfa, az oroszok az újévet ünnepelték. A fa öt-hat méter magas lehetett, a tetején egy szaloncukor volt elhelyezve. Hogy azt ki kötötte oda, nem tudtam meg soha. Ôk viszont megtudták, hogy én valamikor tartottam már istentiszteletet. Több ezren imádkoztunk a karácsonyfa alatt. Nem volt nagy szóbôségem, de azt sírva mondtuk, hogy: én Istenem segíts és ôrizz meg. Az oroszok nagyon vallásosak. Érdekes módon köztük kevés kommunista volt. Látták, hogy mi összegyûltünk: elmondtam, amit el tudtam mondani, énekeltünk stb. Másnap reggel, amikor a lágerbôl kimentünk, az ôrök már másképpen néztek rám. Mondták oroszul: né, ez a pap. Pedig dehogy voltam én pap, de jobban tiszteltek. Amikor félreléptem — mert ez is elôfordult — nem ütöttek meg úgy, mint egy másik foglyot. Valamit láttak bennem. Nem felejtem el soha, mennyire segítségemre volt az Úristennek az a hatalma, hogy elküldött legációba. Megtanultam egy-egy imádságot, prédikációt, bibliai levezetést. Ötödikes gimnazista voltam, amikor legációba küldtek, és meg is csináltam, ahogyan tudtam. Prédikáltam én Décsében is sokat — ahogyan tôlem tellett. Ma már természetesen másképpen prédikálnék, más a szókincsem, másképp néznek rám a faluban. Akkoriban gyermek voltam.

— Mikor került a fogságból haza?

— 1948-ban. Akkor tudtam meg, hogy se anyám, se apám. Édesanyám már hat éve halott volt. Jó rájuk emlékezni. Az ember azt reméli, hogy rá is fognak majd emlékezni.

— Mihez kezdett, miután hazakerült?

— Mindenki osztogatta a tanácsokat. Volt, aki azt mondta: nôsülj meg! Én még nagyon fiatal voltam. Egy volt osztálytársam azt mondta: Bálint, neked iskolába kell menni! Mondom neki: te, nekem nincs anyám, nincs apám, senkim nincs. Azt válaszolta: hagyd, majd intézkedünk. Ez a volt osztálytársam végül ügyész lett. Amikor bujdostam, találkozgatott velem itt-ott a határon, meg más helyeken. Ekkor már váradi ügyész volt. Senki sem tudta, hol vagyok, de vele találkoztam. Elmondott nekem mindent, hogy mire vigyázzak, merre keresnek. Ô volt az, aki miután hazakerültem a fogságból, visszairatott az iskolába, hiszen amikor ’44-ben elvittek, még diák voltam. Szüleim már nem voltak, és akkoriban nem létezett ösztöndíj. Azt mondta a dési Vegyesgimnázium igazgatónôje, dr. Bojerné: ahol 33 gyermek elfér a bennlakásban, ahol 33 gyermek jóllakik, ott a 34-nek is jut hely. Így kerültem ismét iskolába, nem kellett fizessek. Mindjárt az elsô évben osztályelnöknek, azután iskolaelnöknek választottak. Késôbb vármegyeelnök lettem.

— Ezek után miért kellett menekülnie?

— Tudtam egy államellenes szervezetrôl, amely akkoriban Mao kínai elnök tanait hirdette. Mivel tudtam róla, a nevem belekeveredett a szervezetébe. Mindenki, aki csak hallott róluk, már bele volt keverve az ügybe. Így terjedt el rólam, hogy én vagyok a szervezet vezetôje. Elmentünk a katonai törvényszékre egy barátommal, akinek az apja is bele volt keveredve az ügybe: kapott is öt évet, amit leült, hazajött és meghalt. A barátom azt akarta tudni, ki is volt tulajdonképpen a szervezet vezetôje. Én tudtam magamról, hogy nem voltam az, nem is igen izgatott a dolog. Azt mondja a tisztviselônô: álljanak csak meg, én felolvasok maguknak neveket, ha valamelyik ismerôs, szóljanak. Elôvett egy dossziét, és elkezdte olvasni a neveket. A tíz-tizenegyedik név Balla Bálint. Rám néz az asszony és azt mondja: maga volt az. Mondom, nagysága, én bizony nem voltam. Erre a nô: örvendjen, hogy maga volt. Mondom: értse meg, nem voltam. Pedig ide van írva. Az történt, hogy amikor szegényeket vallatták, én nem voltam ott, nem tudtak elfogni, így rámhárítottak mindent, amit csak tudtak. Sajnos, egy sem él már közülük. De így történhetett, mert, aki keresztülment a szekuritáté kezén, az olyasmit is mondott, ami nem volt igaz. Nagyon szegények voltunk, nehéz idôk jártak. Egyszer Déván voltam cseresznyével. Diák voltam, de a nyári vakációra hazajöttem. Pénzt kellett keresni. Nem volt semmim, se ruhám: fekete cérnát fûztem össze, hogy a félcipômnek legyen fûzôje. Fiatal voltam, szerettem a nôket, de csúfoltak, hogy cérnával van a cipôm összefûzve. Nem tudták, hogy annyi pénzem sincs, hogy egy lábbelit vegyek. De volt önérzetem, volt lelkem, volt bennem fiatalság. Azután következett a bujkálás.

— Merre bujkált öt esztendôn keresztül?

— Csak itt bujkáltam, külföldre nem mentem. Maguk nem tudják elképzelni, mit jelent a honvágy. Szinte gyermekként a Kaukázusban voltam, néztem, hogy merre mennek a fellegek, és sírtam. Mert Erdély felé mentek. Én nem mentem volna semmi pénzért külföldre, még ha tudtam is, hogy itt azonnal agyonlônek. Itt maradtam, és el is fogtak. 1949-ben, távollétben, ítéltek el. 1954-ig sikerült bújkálnom. Ez idô alatt voltam napszámos, cigány, minden, ami lehetett, hogy kijátszam a milíciát. Mégis, 1953 ôszén elfogtak, de akkor sikerült kiugranom az ablakon, és elszaladnom. Lôttek utánam, de nem találtak el. Amikor menekültem, még a kabátomat is elvesztettem. Éjszaka elértem egy tanyai házhoz, folyt rólam a veríték, pedig már november vége lehetett. Összekötött kukoricaszárat tettem a hátamra, hogy melegedjek, úgy futottam hét határon át. 1954 márciusában a milicisták körbevették a házat, és elfogtak. Az ott lakók bevallották, hogy tudták ki vagyok, így nekik elengedték a bûneiket — amit most már kár firtatni. Összekötöztek, pedig mind székely emberek voltak. Ütöttek a puskatussal, estem el. Hogyan védekezhettem volna összekötött kezekkel? A házigazda, akit velem együtt letartóztattak, mindig felsegített. Ahogy felálltam, a székely milicista — aki most Kolozsváron lakik, Nyakas Istvánnak hívják, és a décseiek megígérték, ha elkapják, agyonverik azért, amit nekem csinált — kiverte a fogaimat. Korán reggel történt ez, összekötve lekísértek Árpástóra, ott volt a milicisták tanyája. Éppen nagyvásárra mentek az emberek, láttak megbilincselve és örvendtek, mert akkoriban több lopás történt Árpástón, nekem meg két-három hetes szakállam volt, és azt hitték, a milícia elkapta a tolvajt. Folyt a vér az orromból, a számból, nem tudtam letörölni. Csúnyán nézhettem ki. (Késôbb persze kiderült, hogy nem én voltam a tolvaj). Vittek a milicisták, kértem, engedjenek vizelni. Még ezt sem hagyták, nem vették le a bilincseket. Mikor már nem bírtam, a gazda, akivel együtt tartóztattak le, ô pisiltetett meg, mint egy gyereket.

Bevittek a milíciára, jöttek a szekuritátétól egy hatalmas dossziéval. — Maga Balla Bálint? — Én vagyok. Odahívtak, hogy mutassanak egy fényképet. Mentem, de vittem a széket is, mert hozzá voltam kötve, egész nap úgy tartottak. Azt mondja a tiszt: tegye le a széket. Megfordultam, és mutattam, hogy nem tudom. Ránézett a milicistákra, akik géppisztollyal álltak mellettem. Az egész banda ugrott, amerre tudott. Kihívta ôket, nem tudom, mit mondhatott nekik, de jött mindjárt Nyakas, aki azelôtt félig agyonvert, és kérdi: Balla úr, ne hozzak valamit? Cigarettát? Mondom, köszönöm, de magától semmit. Késôbb felvittek Kolozsvárra. A tanáraim csupa jót mondtak rólam. Volt ott egy szekus, egy román, az szinte sajnált. Azt mondta: a maga eszével akár miniszter is lehetett volna. Nem akarom dicsérni vagy alázni magamat, most már mindegy, de ezeket a tanáraim nyilatkozataiból olvasta ki. Valóban: apátlan, anyátlan gyermek voltam, és abban az idôben hiányzott a káder. Belôlem nevelhettek volna — hál’ Istennek nem tudtak nevelni — egy valódi kommunistát. Ha nem éreztem volna a saját bôrömön, hogy milyenek. De lehet, hogy ezzel–azzal így is elbolondítottak volna. Tudták azok, hogy kell "embert faragni" valakibôl.

— Hogyan alakult Bálint bácsi élete, miután a börtönbôl kiszabadult?

— Szerencsémre volt itt egy Nagy Árpád nevû mérnök, aki a gyümölcsvédelemmel foglalkozott. Ô el kellett menjen, az apja Nagyenyeden volt református pap. Valahol ott kapott állást magának. Az volt a gond, ki kerüljön helyébe. Mondták a faluban, hogy hazajött a Rimán Bálint (én Balla vagyok, de a ragasztéknevem Rimán, és szeretem is, ha így szólítanak) tegyük meg ôt. Kijött az akkori dési mezôgazdasági hivataltól egy mérnök, Mercea Alexandru, akit felvittem a mostohaanyám házába, egy egyszerû falusi házba. Nem tudtam jól románul, alig beszéltem a nyelvet, de kézzel-lábbal megértettük egymást. Úgy megszeretett, hogy nem számított neki büntetett elôéletem, pedig akkoriban nagyon figyeltek erre, pláné, hogy politikai elítélt voltam. Végülis felvettek a hivatalba. Harmincnégy esztendeig itt ragadtam, bizonyára azért, mert megfeleltem. Ha nem lettem volna jó, fenékbe rúgtak volna. Nem mondom, hogy mindig dicsértek, de többet jelentettem nekik Besztercén, mint száz román. Köszönöm a Jóistennek, hogy megértem ezt a kort. Most már itt van a fiam: ô jobban tud románul, vigye ô tovább az apja sorsát.

— Bálint bácsi, mit szól az újjászületett majálishoz, a régi hagyományok felélesztéséhez?

— Hasonló majálisok voltak, de akkoriban talán jobb idôket éltünk. Nagyon örvendek, hogy valami újjászületett. Azt mondtam a majális elôtt: akármelyik kicsi falu akármilyen gyûlését közhírré teszik, akkor mi, akiknek van múltunk, ne csináljunk semmit? Nyugdíjasként nem sokat tehettem, de úgy érzem, hallgatnak rám az emberek. Én rosszat soha nem akartam. Még az ellenségemnek sem. Volt, amikor 450 emberrel dolgoztam, könyvelô nélkül. Nehéz volt, de soha nem bántottam senkit. Mikor két részre osztották a termelôszövetkezetet, elnézést kértek, mert tudták, hogy hatalmas munkát végeztem. Ekkor éreztem úgy, talán mégsem éltem hiába.

Nánó Csaba

A kisebbségek iránti sokrétû törôdés, szülôföldjükön való megmaradásuk és boldogulásuk a kétoldalú kapcsolatokat és így térségünk stabilitását erôsíti. Ez teljes mértékben egybevág a magyar-román alapszerzôdés szellemével és betûjével — jelentette ki Martonyi János magyar külügyminiszter az Adevãrul címû bukaresti lapnak adott interjújában.

A lap pénteki számában megjelent interjúban Martonyi leszögezte, hogy Magyarország támogatja a területén élô kisebbségeket és üdvözli, ha anyanemzeteik is bôvítik az identitásuk megôrzéséhez szükségesnek ítélt segítséget.

A hasonló román és szlovák törvények után a miénk a harmadik ilyen elôremutató kisebbségvédelmi jogszabály a térségben. Nekünk semmi problémánk nincs azzal, hogy például számos szlovák nemzetiségû magyar állampolgár rendelkezik szlovák igazolvánnyal és kap támogatást Szlovákiától. De arról sem hallottam, hogy a Romániában szlovák igazolvánnyal rendelkezô szlovák nemzetiségûek kapcsán bármilyen politikai nyilatkozat hangzott volna el román részrôl. Szlovákia részérôl egyébként higgadt álláspontot tapasztaltunk, és korábbi kérésük alapján hamarosan sor kerül a törvény végrehajtásával kapcsolatos konzultációra — mondta.

Martonyi hangsúlyozta, hogy a magyar kormány közel két éve folyamatosan tájékoztatta a szomszédos országokat és más nemzetközi partnereit a törvény kidolgozásának minden részletérôl, kész volt érdemi konzultációt és eszmecserét folytatni a partnerek konkrét észrevételeirôl, felvetéseirôl. Azt is felajánlotta, hogy kész konkrétan megfogalmazott szövegjavaslatokat is figyelembe venni a törvény véglegesítésekor.

Ezt kértem román kollégámtól is, és a konkrét felvetéseket, ahol erre mód volt, figyelembe vettük. A májusi magyar–román szakértôi konzultáció eredményeként vettük ki például a tervezet szövegébôl a gazdasági vállalkozások támogatását — mondta.

A magyar külügyminiszter leszögezte, hogy a törvénynek területen kívüli hatálya nincs, magyar hivatalos szervek államigazgatási tevékenységet nem végeznek a szomszédos ország területén. A szomszédos államok magyar nemzetiségû állampolgárai számára nyújtott támogatások és kedvezmények államuk vonatkozó jogszabályaival — miként ezt a törvény szövege is rögzíti — nem ütköznek.

A törvény megalkotásánál a legmesszebbmenôkig figyelembe vettük nemzetközi kötelezettségeinket, így a törvény teljes mértékben összhangban van a szomszédos országokkal meglévô kétoldalú szerzôdéseinkkel és a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal, azok szellemiségével, céljaival és rendelkezéseivel egyaránt. Téves és célzatos minden olyan retorikai kísérlet és politikai nyilatkozat, ami ennek az ellenkezôjét igyekszik állítani — hangsúlyozta.

Emlékeztetett arra, hogy az Európai Bizottság megállapítása szerint a törvény teljes mértékben összhangban áll a Magyarország és az Európai Unió közötti társulási megállapodással. Hozzátette, hogy a törvény is kimondja: Magyarország uniós csatlakozásától a törvényt a csatlakozási szerzôdésünkkel és az uniós szabályozással összhangban kell alkalmazni.

Corina Cretu, az elnöki hivatal szóvivôje csodálkozását fejezte ki, hogy a magyar sajtóban olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint Ion Iliescu tévesen értelmezte volna Thomas Klestil osztrák elnök szavait.

A szóvivô a Rompres hírügynökségnek adott nyilatkozatában leszögezte: személyesen jelen volt a román és az osztrák államfô július 2-án, Salzburgban tartott találkozóján, ahol Thomas Klestil volt az, aki érdeklôdött a magyar státustörvénnyel kapcsolatos román álláspontról, és semmilyen formában nem vitatta Ion Iliescu álláspontját.

A volt állami vagyonalap — jelenleg Állami Részvénykezelô és Privatizációs Hatóság — valamikori elnöke, Radu Sârbu több órás kihallgatáson vett részt, miután elôzôleg Sorin Pantist, volt távközlési minisztert is kihallgatták a Romtelecom privatizációja ügyében. Amint lapunkban korábban megírtuk, az állami vagyonalap 9 millió dollárt fizetett a Goldman Sachs nemzetközi tanácsadó cégnek, miután a vele kötött szerzôdésben egy 1 millió dolláros honoráriumban, az ügylet sikere esetén pedig az ár 0,9%-ában, de nem kevesebb mint 8 millió dollárban állapodtak meg. Mivel most, utólag úgy ítélték meg, hogy ezt a pénzösszeget semmi esetre sem az állami vagyonalapnak, hanem a Romtelecomnak kellett volna kifizetnie, és Ovidiu Musetescu privatizációs miniszter szerint a külföldi tanácsadó cégnek csupán 6,75 millió dollár járt volna (tehát a Romtelecom eladásából az állam által bevételezett összeg 1%-a), bûnvádi eljárást indítottak ebben az ügyben.

Kihallgatása elôtt Radu Sârbu röviden nyilatkozott a sajtónak is, elmondva, hogy szerinte nem gazdasági vagy erkölcsi okokból idézték be a fôvárosi rendôrparancsnokságra, hanem politikai rendeletre, a feljelentô Musetescu miniszter pedig vagy rosszindulatból, vagy tudatlanságból cselekedett. Véleménye szerint a Romtelecom magánosításáról szóló döntéseket a Radu Vasile akkori miniszterelnök vezette privatizációs egyeztetô bizottság hozta, a 632. számú kormányhatározat alapján, az állami vagyonalap pedig csupán az állam eszköze volt a telefontársaság eladásában. A vitatott és most visszaperelt dollármilliókat egy szerzôdéskiegészítésben határozták meg, amelyet a távközlési minisztérium írt alá, a Radu Vasile vezette bizottság jóváhagyásával. A 632. kormányhatározat értelmében kizárólag az ÁVA hajthatta végre a privatizációt, és tiszteletben kellett tartania az addigi szerzôdéseket, a továbbiakban pedig az említett bizottság felügyelete mellett kellett eljárnia. Ezért Radu Sârbu úgy vélte, hogy ôt legfennebb tanúként hallgathatják ki ebben az ügyben. A privatizációs egyeztetô bizottságban annak idején részt vett — Radu Vasile mellett — Valeriu Stoica, Victor Babiuc, Sorin Pantis, Decebal Traian Remes, Sorin Dimitriu, Radu Sârbu és a Romtelecom igazgatótanácsának elnöke, Vlad Tepelea.

Ioan Rus belügyminiszter a napokban nyilvánosságra hozta, hogy az eddig beidézett két személy után a Romtelecom nemrég lemondott görög igazgatóját is kihallgatják majd. Traian Bãsescu bukaresti fôpolgármester szerint a belügyminiszter "bosszúálló mutatványba" kezdett, ezért a mûvészi hajlamú megnyilvánulásért pedig Oscar díjra is jelölhetnék. Úgy vélte, a vizsgálat részleteit és adatait nem kellene népszerûsíteni, és amennyiben bebizonyosodik a kivizsgálás alaptalansága, a kormányzó párt igazolná, hogy valójában semmi köze nincs a piacgazdasághoz.

(i)

— A politikában vannak eredményes és kevésbé eredményes idôszakok. Ami az RMDSZ-t illeti, megítélésem szerint az elmúlt idôszakban a szövetség további eredményeket ért el — jelentette ki Takács Csaba. Az ügyvezetô elnököt arról kérdeztük, hogy beszélhetünk-e további elôrelépésekrôl a kormánypárt és az RMDSZ közötti egyezményben vállaltak megvalósítása terén a legutóbbi, három hónappal ezelôtti kiértékelés óta. Takács úgy vélekedett, hogy az az út, amelyen az RMDSZ elindult, jó irányba mutat. Erre utal a magyarországi Balázs Ferenc Intézet legutóbbi közvéleménykutatása is, amely 93,3 százalékban jelöli meg az RMDSZ támogatottságát. — Ez a nagyfokú bizalom még nagyobb felelôsséget ruház ránk — mondotta.

Amint az többször is elhangzott, a választások óta az RMDSZ elsôsorban arra törekedett, hogy ne álljanak le azok a pozitív folyamatok, amelyek az elmúlt idôszakban beindultak — jelentette ki Takács Csaba, aki mindenekelôtt a közigazgatási törvény életbelépését tartja az elmúlt három hónap egyik legjelentôsebb eredményének. — Eddig úgy néz ki, hogy a kormánypárt komolyan gondolja a jogszabály végrehajtását — még Kolozsváron is — mondotta. Ami Gheorghe Funar polgármester "gerillaakcióit" illeti, aki nyíltan megtagadta a törvény alkalmazását, Takács szerint ez ellen megvannak a megfelelô bírósági, politikai és közigazgatási eszközök. A jogszabály jelentôségének tudatában az RMDSZ inkább arra összpontosít, hogy összehozza azt a szakembergárdát, amely nélkül elképzelhetetlen a törvény gyakorlatba ültetése.

Szintén az eredmények közé sorolható a 2001. februárjában életbe lépett, az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásáról szóló törvény, amely több tízezer erdélyi magyar tulajdonos kálváriáját rövidíti meg. Ami viszont az egyházi ingatlanokat illeti, nemhogy ezek visszaszolgáltatása terén nem történt semmilyen elôrelépés, de még az érvényben levô rendelkezések alkalmazása is várat magára. — Az RMDSZ megtette azt, ami tôle telhetô. Összeállítottuk az elkobzott egyházi ingatlanok és közösségi javak teljes névjegyzékét, de ebben a kérdésben nem egyértelmû a politikai akarat a kormánypárt részérôl ahhoz, hogy érdemben elôre tudjunk lépni — magyarázta.

Az ügyvezetô elnök hangsúlyozta: ha részben is, de az egyezményben foglaltaknak köszönhetôen kerülhettek be az RMDSZ javaslatai a kis- és középvállalkozók számára biztosítandó kedvezményekrôl az idei költségvetésbe. Ezen javaslatok ellen elsôsorban nem is a román kormány, hanem a nemzetközi pénzintézetek emeltek kifogást. Ugyancsak a költségvetés elfogadásakor sikerült elérni településfejlesztési programjaink szûkös kereteinek bôvítését.

Takács szerint az RMDSZ jó politikai érzékének köszönhetô, hogy az erdélyi magyar tudományegyetem kérdése is bekerült a megállapodásba, jóllehet nem volt egyértelmû, hogy az alapítók igényt tartanak-e az RMDSZ bármiféle támogatására egyetem-ügyben. — Annak idején az RMDSZ-t nem keresték meg ebben a kérdésben, bár lehetett számítani az egyetem létrehozásának akadályoztatására. Az elmúlt hetek eseményei azt bizonyították: jól tettük, hogy az erdélyi magyar magánegyetem támogatása mindenek ellenére belefoglaltatott az írásos egyezményben, mert az RMDSZ-nek nem kellett behozni új tárgyalási fejezeteket. Az egyezmény megkötésekor ugyanis megegyeztünk, hogy az RMDSZ nem bôvíti feltételrendszerét, a kormánypárt pedig nem csorbítja a protokollumban vállalt kötelezettségeit — magyarázta Takács, aki szerint hiába voltak szakmailag megfelelôen összeállítva az akkreditációs dokumentumok, e nagyon fontos intézmény beindulása fennakadt volna az akkreditációs bizottság gáncsoskodásain.

A kétpárti egyezményben tételesen szerepel a kormánypárt ígérete a földtörvény alkalmazásának felgyorsítására. Ehelyett Adrian Nãstaseék hónapokig a jogszabály korlátozó módosításán fáradoztak, ezek mindenekelôtt az egykori közbirtokossági erdôk tulajdonosait célozták. — A jogszabály végül úgy módosult, hogy csak elenyészô mértékben csorbítja az erdélyi magyarok által visszaigényelt tulajdon nagyságát. Hargita megyében például a visszaszolgáltatásra váró 285 ezer hektár erdôfelületet a módosítás alig 4499 hektárral "kurtítja meg". Amennyiben a kormánypártot nem sikerült volna utolsó pillanatban lebeszélni eredeti szándékáról, úgy alig 110 ezer hektár maradt volna a 285 ezerbôl — hangoztatta az ügyvezetô elnök, aki szerint a politikai körülményekhez kell viszonyítani az eredményeket.

— Azt hiszem, hogy a választások utáni kilátástalannak tûnô politikai helyzetben az RMDSZ-nek sikerült megtalálnia azokat a politikai eszközöket mind az önkormányzatokban, mind a parlamentben, amelyek az elôrelépés lehetôségét magukban hordozzák — összegzett Takács. Úgy véli: amennyiben sikerül maradéktalanul teljesíteni az egyezményben foglaltakat, amelyben még olyan fontos kérdések is szerepelnek, mint a 24 órás országos magyar rádióadás, illetve a Babes–Bolyai Tudományegyetem kérdése, az RMDSZ meg lehet elégedve a kormánypárttal való együttmûködéssel. Az erdélyi magyarságnak létkérdés, hogy megtalálja a maga számára is elfogadható politikai együttmûködést azokkal a román pártokkal, amelyek az EU-integráció mellett tettek hitet.

Kérdésünkre, hogy a magyar státustörvény miatt kialakult feszültség nem lehetetlenítette-e el a további együttmûködést a két párt közott, Takács Csaba úgy vélekedett: a jogszabály kapcsán kirobbant vita valóban megnehezítette a dolgot, mert sokkal nagyobb ellenérzést váltott ki a kormánypárt tagjaiból a különbözô, az egyezményben rögzített jogszabályok elfogadásakor. — Ennek ellenére nem mondhatom azt, hogy valamely jogszabály "megsínylette volna" a státustörvényt. Ez az RMDSZ által kezdeményezett, és felvállalt jogszabály. Az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy erre a törvényre szükség volt. Hogy ez mennyire felel majd meg a hozzá fûzött elvárásoknak, azt szintén az idô fogja bebizonyítani. Jelen pillanatban valóban nehéz helyzetben vagyunk, felerôsödtek a nacionalista hangok, az RMDSZ össztûz alá került, a szövetségen belül is folynak a minôsítgetések, a nemzetközi támogatás sem olyan mértékû, mint ahogy azt sokan hinnék. Az ügy pedig még távolrôl sincs lezárva, nagyon sok erôfeszítés kell mind részünkrôl, mind a magyar, illetve a román diplomácia részérôl ahhoz, hogy a kérdés nyugvópontra jusson.

A többi ellenzéki román párttal — a volt szövetségesekkel — való viszony is lényegesen megváltozott az utóbbi idôben. — Amint az különben várható volt, íme, bebizonyosodott, hogy azoknak a román politikusoknak a "barátsága", akikkel a tusnádfürdôihez hasonló rendezvényeken találkozhattunk évrôl évre, mennyire felületes, hiszen ha a politikai érdek úgy kívánta, rögtön retorikát váltottak. Mélyreható mentalitásváltás nem történt sem a román politikában, sem a román közember szintjén, különösen Edélyben. Jó példa erre a tavalyi parlamenti és elnökválasztás, amely hatalmas fölényhez juttatta Erdélyben a nacionalista erôket — tette hozzá.

Székely Kriszta

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]