 |
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
2001. szeptember 15.
(XIII. évfolyam, 215. szám)
Tegnap délelôtt felforrósodtak a telefondrótok szerkesztôségünkben, annyian érdeklôdtek a csütörtök esti fellegvári lövöldözések és tûzijáték ügyében. Rendkívül hosszas tudakozódás után sikerült csak konkrétumokat megtudnunk az olvasóinkat lázban tartó eseményrôl. Boros János alpolgármesternek, akitôl elôször érdeklôdtünk nem volt tudomása az esetrôl. A tûzoltóság szolgálatosánál és a polgárôrség illetékesénél Savin ezredesnél is hiába kérdezôsködtünk. Végül Teodor Pop-Puscas ezredes, városi rendôrparancsnok a sajtónak azt nyilatkozta: az egész ügy, mármint a zajos-fényes tûzijáték mindössze öt percig tartott és egy új gyógyszer bemutatásával kapcsolatos tudományos szimpózium részét képezte. A parancsnok szerint elôre megszervezett akcióról volt szó, amelyet a városháza engedélyezett az 1991/60-as törvény alapján és a rendôrséget is értesítették. A Transilvania szálló munkatársa azt is tudni vélte, hogy a díszlövésekkel és tûzijátékkal fûszerezett tudományos szimpóziumot a Romanian Travel Plus túristaügynökség szervezte, és az esemény bukaresti orvosok részvételével zajlott.
Hogy minderrôl miért nem értesítették a lakosságot, nem derült ki. Aminthogy az sem, hogy mi volt az a titokzatos gyógyszer, amelynek bemutatását egy egész város idegeit felborzoló lövöldözéssel és tûzijátékkal kellett megünnepelni.
Az RMDSZ törvénytervezetet dolgozott ki az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, amelyet a magyar történelmi egyházak beleegyezésével a parlament elé terjesztenek, közölték tegnapi sajtótájékoztatójukon az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének képviselôi. Eckstein-Kovács Péter szenátor tájékoztatása szerint a magyar történelmi egyházak képviselôi nemrég az RMDSZ vezetôivel zajló találkozójukon ismételten elégedetlenségüknek adtak hangot amiatt, hogy továbbra is késlekedik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása. Az RMDSZ politikusa elmondta: az általuk kezdeményezett törvénytervezet kerettörvény lenne, ebben az ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatást szorgalmazzák. A jogszabály nem vonatkozna azokra az épületekre, amelyek egyik egyház tulajdonából egy másik egyház tulajdonába kerültek át.
Ekstein-Kovács Péter elmondta: a kormánypárt meglehetôsen visszafogott magatartást tanúsít az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával szemben. Úgy véli: a kérdést mielôbb orvosolni kell, hiszen minden környezô ország rendezte már ezt az ügyet. Arra a kérdésre, hogy mi módon fogja az RMDSZ elfogadtatni majd a parlamentben a jogszabályt, a politikus azt válaszolta: minden eszközt latba vetnek, hogy megszerezzék a többség támogatását. „Az RMDSZ-nek erkölcsi kötelessége felvállalni ezt az ügyet függetlenül attól, hogyan vélekedik errôl a parlamentben a többség" — mondotta a szenátor.
A politikus ugyanakkor beszámolt az RMDSZ alkotmánymódosító javaslatairól is. Elmondta: az RMDSZ nem csupán az alkotmány bizonyos pontjainak módosítását kezdeményezi, hanem teljes alkotmányreformot szorgalmaz. Az RMDSZ több javaslatcsomagot készített el, amelyek többek között az alkotmány elsô fejezetére, valamint az alapvetô emberi és kisebbségi jogok és az állam intézményeinek mûködésére vonatkoznak. Kifejtette: az RMDSZ a klasszikus értelemben vett európai parlamenti modellt támogatja. Szorgalmazzák, hogy a parlament két házának megválasztása eltérô módon történjék, ezek hatáskörét különbözôképpen szabályozzák, az államfôt a parlament válassza meg stb.
Kónya-Hamar Sándor képviselô, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és az RMDSZ közötti együttmûködését értékelve kijelentette: a kormánypárt részérôl tett ígéretek többnyire az ígéretek szintjén maradtak. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy nem ért egyet a részmegoldásokkal, illetve a problémák felületes megoldásával. Elmondta: az RMDSZ–SZDP együttmûködés 2001. december 15-ig érvényes, ezt követôen az RMDSZ alaposan meggondolja, hogy megújítja-e. Kónya-Hamar Sándor a helyhatósági törvény alkalmazására szólította fel az önkormányzati képviselôket emlékeztetvén az erdôfeleki román polgármester precedensteremtô gesztusára, miszerint utasítására Györgyfalván kifüggesztették a kétnyelvû településtáblát. A képviselô szerint a helyhatósági törvényt a végrehajtási utasítások nélkül is alkalmazni lehet, hiszen erre igazán csak akkor van szükség, amikor értelmezésbeli gondok merülnek fel.
Az RMDSZ-politikus ugyanakkor azt szorgalmazta, hogy a házasságkötésre anyanyelven is sor kerülhessen. Mint fogalmazott, az RMDSZ kérésére Adrian Nãstase meglehetôsen cinikusan reagált, mondván, hogy nem akarják megakadályozni annak a kormányrendeletnek a végrehajtását, amelynek az RMDSZ is az elôzô kormány idején társszerzôje volt és amely a házasságkötés nyelvére vonatkozóan elôírja, hogy az az állam nyelvén történjék. A földtörvényrôl szólva Kónya-Hamar feltette a kérdést, miért éppen a Székelyföldön késlekedik annak végrehajtása, ott ahol — tudomása szerint — még mindig a 18-as földtörvény alkalmazásánál tartanak?
Kónya-Hamar hangsúlyozta: az a tény, hogy a kormánypárt tárgyalni sem akar az állami magyar egyetem ügyérôl, illetve az, hogy függôvé tették az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását a státustörvényhez való viszonyulástól, rendkívül elgondolkoztató. Kérdésünkre a képviselô elmondta: értesülései alapján, amennyiben az RMDSZ, a civil szféra és az egyházak, illetve a magyar kormány továbbra is kitartanak eredeti álláspontjuk mellett, akkor „veszélybe kerülhetnek a visszaszolgáltatási szándékok". A politikus szerint a kormánypártnak ez a megnyilvánulása egyfajta „politikai zsarolásnak" tekinthetô.
Vekov Károly képviselô szintén a tulajdonjogi kérdések, az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának mielôbbi rendezését sürgette. Ugyanakkor hangsúlyozta: továbbra sem mondtak le az önálló állami magyar egyetem ügyérôl.
A sajtótájékoztatón jelen lévô Pálffy Károly és Máté András Levente városi tanácsosok a legutolsó tanácsülésrôl számoltak be.
Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdése szerepelt az erdélyi magyar történelmi egyházak tegnapi találkozójának napirendjén. Mikó Lôrinc, az unitárius egyház jogtanácsosa a Szabadságnak elmondta: az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezô 2001/10-es törvény alapján — amely elôrja, hogy az egyházi javak visszaadását külön törvényben fogják szabályozni — az egyházak jogi szakértôkkel közösen törvénytervezetet dolgoztak ki. A tegnapi tanácskozáson sikerült szakaszonként végigtárgyalni a tervezet szövegét, amelyet az RMDSZ vezetôi a parlament elé fognak terjeszteni. A jogszabályt a 10-es törvény modellje alapján dolgozták ki. Az egyház képviselôi ugyanakkor eldöntötték, hogy a törvénytervezetet személyesen fogják Ion Iliescu államfôvel Adrian Nãstase miniszterelnökkel ismertetni.
Gerhard Schröder német kancellár késôbbi idôpontra halasztotta romániai látogatását az Amerikai Egyesült Államok ellen elkövetett terrormerényletek miatt. A hírt Nelu Pop rendôrparancsnok is megerôsítette.
A kancellár látogatásának közeledtével újabb történetre derült fény: egy 84 éves kolozsvári asszony volt udvarlóját vélte felismerni az egyik román tévéadón sugárzott dokumentumfilm hôsében. Az illetô állítólag Fritz Schröder volt, a német kancellár apja. Berényi Ilona elbeszélése szerint a jóképû német katona 1944 ôszén majdnem négy hétig állomásozott csapatával Kolozsváron. A sors úgy hozta, hogy a két fiatal egymásba szeretett. Az asszony egy fényképet is mutatott a német katonáról, amelynek hátán köszönet nyilvánítás olvasható és Fritz neve szerepelt.
Berényi Ilona találkozásuk körülményeire így emlékszik vissza: 1944 szeptemberében a Sétatéren német csapatok állomásoztak. Az akkor 27 éves nô vôlegénye a fronton volt. Egyik parkbeli sétájuk alkalmával Ilona és húga, Magda beszédbeelegyedett a Fritz és Walter nevû német katonával. A véletlen találkozásból sûrû látogatások és mindennapos séták bontakoztak ki. Az elbeszélésbôl kiderül, hogy a körülbelül 30 éves Fritz házasember volt; felesége és pár hónapos kisfia Berlinben élt. Négy hét után azonban megszakadt az ismeretség, mivel Fritzet a tordai frontra küldték. Eltávozása elôtt adta a szóban forgó fényképét Ilonának azt ígérvén, hogy a háború után felkeresi majd. Ilona azonban nem látta többet német udvarlóját. A Kolozsváron átvonuló német katonáktól megtudta: Fritz a Torda közelében vívott harcokban elesett. Az asszony meg van gyôzôdve arról, hogy a televízióban bemutatott fotó ugyanazt a katonát ábrázolja, aki neki 1944 ôszén udvarolt.
Zárt ajtó fogadta azokat, akik az amerikai nagykövetség kolozsvári információs irodájába igyekeztek tegnap délben, hogy három perc néma csenddel adózzanak a keddi terrortámadás áldozatainak emlékére. Csupán az ajtó elôtt elhelyezett égô gyertyák és virágcsokrok emlékeztettek a gyásznapra. A Farkas utcai épület homlokzatára a román nemzeti színû zászló mellé kitûzték a fekete lobogót. (Mint ismeretes, Carl Siebentritt, az információs iroda volt vezetôjének távozásával megüresedett tisztség továbbra is betöltetlen).
A prefektúrán rendezett megemlékezésen Vasile Soporan prefektus, Dan Canta alprefektus, Serban Gratian megyei tanácselnök mellett jelen volt Ioan Rus belügyminiszter is, valamint a helyi decentralizált kormányhivatalok vezetôi.
Nemrégiben nevezték ki az Erdélyi IV. Hadtest parancsnokhelyettesi tisztébe Florian Caba dandártábornokot. A Nemzetvédelmi Minisztérium döntése következtében olyan személy került e magas tisztségbe, akinek nevét az 1989-es események után gyakran emlegették: a forradalmat követôen különösen súlyos emberölésre való felbújtás vádjával indult ellene kivizsgálás. Az akkor alezredesként a szamosfalvi helyôrség elfojtó erôit vezetô tiszt december 21-én azt parancsolta Ilie Dicu kapitánynak, hogy katonáival a Széchenyi téren tartoztassa fel a CUG-tól a belváros felé induló tüntetôket, ellenkezô esetben hazaárulónak tekinti. A Katonai Ügyészségen tárolt dossziéban levô nyilatkozatból az is kiderül, hogy az általa adott meghatalmazás értelmében Dicu szükség esetén akár a tüntetôk lábára is lôhetett. Gheorghe Timis ezredes nyilatkozata szerint 21-én este nyolc órakor kérésére Caba több, gyalogsággal teli katonai jármûvet küldött segítségére, azt parancsolva a katonáknak, hogy a levegôbe lôve oszlassák szét az összegyûlt tüntetôket.
Mostani kinevezését megelôzôen Caba a dési parancsnokságot vezette, ahol újabb kivizsgálás indult ellene 1998-ban: a helyi Ricona, kaszárnyák élelemellátásával foglalkozó cég részvényeseként merültek fel kételyek tevékenységének törvényességével kapcsolatban.
Caba két bûnvádi dossziéjában még nem született határozat, és megtörténhet, hogy vétkesnek találják. Ennek ellenére a Nemzetvédelmi Minisztérium ôt nevezte ki a IV. hadsereg parancsnokává, habár több fiatal, beárnyékolatlan múlttal rendelkezô tiszt között választhatott volna.
Dan Brudasca nagyromániás képviselô bejelentette: törvénytervezetet kezdeményezett arról, hogy Gyalu nevét Gelura változtassák. Szerinte ez azért indokolt, mert ebben az évben emlékeznek meg a dák vezér halálának 1100-ik évfordulójára
Brudasca szerint masszív „pedeszerizálásnak" lehetünk tanúi: Románia nagyköveteit politikai kritériumok szerint nevezik ki, a helyi igazgatóságok, és felügyelôségek vezetôt is saját embereikre cserélik, lásd a kolozsvári tanfelügyelôcserét. A képviselô nehezményezte azt is, hogy a mezôcsáni útjavítási munkálatokat a kormánypárthoz közel álló cégeknek ítélték oda. — Az utak megjavítására nem volt versenytárgyalás, jóllehet a törvény értelmében erre sort kelett volna keríteni.
Pénteki sajtóértekezletén a kolozsvári munkaügyi felügyelôség vezetôsége, Marian Ciplea fôfelügyelô, Valentin Puscas fôfelügyelô helyettes és Dana Ioan ellenôrzési osztályvezetô elemezte és értékelte a feketemunka felderítésére és felszámolására kezdeményezett országos szintû kampány keretében végzett e heti tevékenységét. Amint arról keddi lapszámunkban is beszámoltunk, az intézmény felügyelôi a cégek személyzetének alkalmazási formáit és feltételeit ellenôrizték, hogy kiszûrjék azokat az eseteket, amikor a munkavállalót törvényes formaságok nélkül vagy ezek megszegésével dolgoztatják.
Szeptember 10. és 14. között 156 gazdasági társaságot ellenôriztek: a hét elején a Mãrãsti téri üzleteket is irodákat „látogatták" meg váratlanul, majd a külterületeket (Apahida, Bács, Gyalu, Szászfenes), csütörtök este pedig a Gruia és Grigorescu negyedekben valamint a Fôtéren jártak a felügyelôk. Az ellenôrzés során 17 szerzôdés nélküli munkavállalót találtak, a felügyelôség a törvényszegésért 43 millió lejjel büntette a vétkes munkaadókat. A feketemunkát az apahidai Agrap, továbbá a Frucrom Impex, Trimpex Brad, Precomax, Sanirex cégeknél végezték. Marian Ciplea fôfelügyelô szerint leginkább a termelésben és építkezésben dolgoznak szerzôdés nélkül. Érdekes esetet találtak az említett apahidai vállalatnál: három, favágással foglalatoskodó férfi azt állította, hogy ôrnek alkalmazott feleségeiket helyettesítik a munkában. Az ellenôrzéskor a felügyelôk rájöttek, hogy mivel mind a három férfi munkanélküli segélyben részesült (ráadásul végkielégítésben is részesültek a tömeges elbocsátás miatt), a szerzôdést a feleségek nevére állították ki, természetesen megtévesztô szándékkal. A munkaügyi felügyelôség elrendelte a fiktív szerzôdéseknek valósakkal történô helyettesítését, és hivatalból értesítette a munkanélküliségi alapot kezelô intézményt, mivel ez illetékes a jogtalanul kifizetett pénzsegély ügyében intézkedni.
Valentin Puscas elmondta, hogy míg az elmúlt év hasonló idôszakában (az év elsô nyolc hónapjában) 626 munkaadót ellenôriztek, ebben az évben már jóval több, 1177 cégnél jártak, 486 munkáltatót vontak felelôsségre, 506 büntetést róttak ki, 401 személy dolgozott a törvényes formaságok nélkül (elmúlt évben 90 személy), 1 milliárd 235 millió lejes büntetést állapítottak meg, amelybôl eddig 389 milliót sikerült behajtani. Több esetben fordult elô, hogy a munkavállalóval csupán szolgáltatási szerzôdést kötöttek akkor, amikor a törvény szerint egyéni (tehát munkakönyves) szerzôdést kellett volna. Sokan ugyanis rájöttek a törvény hiányosságára: mivel valamilyen szerzôdés mégiscsak létezik, nem áll fenn a feketemunka esete, tehát ilyenkor büntetni sem lehet. A felügyelôség csupán a szerzôdés helyettesítését rendelheti el, és ennek tiszteletben nem tartása vonja maga után a büntetés lehetôségét. Valentin Puscas szerint feketemunka mindig volt és lesz is, az országos átlagot véve alapul azonban az erdélyiek mégis komolyabban viszonyulnak a szociális védelmi kérdésekhez.
Dana Ioan ellenôrzési osztályvezetô emlékeztetett arra, hogy a 197-377-es telefonszámon továbbra is jelezhetik a feketemunkával kapcsolatos feljelentéseket, a munkaügyi felügyelôség pedig biztosítja a bizalmasságot ellenôrzései során. Mivel sok esetben bizalmatlanul viszonyulnak a felügyelôkhöz (az alkalmazott például megtagadja a nyilatkozatírást, ilyenkor az ellenôrök kénytelenek a rendôrség közbenjárását kérni), megpróbálják megértetni, hogy segíteni szeretnének mind a munkavállalón, mind pedig a munkaadón. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a munkaviszonyok tekintetében tavalyhoz viszonyítva mégiscsak tudatosabban járnak el az emberek.
A KÖRMÖCZI JÁNOS FIZIKUSNAPOK keretében Ezrednyitó Tudományos Estéket tartanak Marosvásárhelyen, 2001. szeptember 23-án. Az Erdélyi Magyar Tudományosság tematikájú rendezvényen többek között Staar Gyula, a Természet Világa folyóirat fôszerkesztôje, Herczeg János az Élet és Tudomány fôszerkesztôje, Dávid Gyula a Polis Könyvkiadó igazgatója, Tonk Sándor a Sapientia Tudományegyetem rektora, Toró Tibor a Temesvári Mûszaki Egyetem professzora valamint Gábos Zoltán és Puskás Ferenc a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzorai tartanak elôadást. A rendezvény zárómomentumaként a Firka, az Élet és Tudomány és a Természet Világa címû folyóiratok szerkesztôi találkoznak az olvasókkal. Bôvebb felvilágosítás az EMT kolozsvári titkárságán igényelhetô.
A TEXE IMRE MÉHÉSZKLUB, amely az EMKE Romániai Magyar Népfôiskolai Társaság égisze alatt mûködik, szeptember 19-én, szerdán du. 5 órától tartja soron következô összejövetelét a Györkös-Mányi Albert Emlékházban (Majális/Republicii 5. szám). A rendezvény programja: Az idei méhészeti év elemzése — vitaindító Teleki Béla méhész; Bross Péter: Méhész voltam Amerikában címû szakmai filmbôl a Betelelés címû részlet bemutatása; Szakmai tanácskozás a klub jövôbeni terveirôl. Minden érdeklôdô méhészt és a mézszakma szerelmeseit szeretettel várják.
— Mit lehet tudni az amerikai merényletsorozat feltételezett szülôatyjáról?
— Még szabadLaben van.
Szeptemberi számával jelentkezett a standokon a Filmtett mozgóképes havilap. A 14. szám fôtémája a film és a festészet közötti kapcsolat. Filmes kubizmusról, a festészet filmszerzôdésérôl, dinamikus állóképekrôl olvashatunk, s megbizonyosodhatunk arról, hogy a festészet és a film rokonságban állanak egymással.
Nem hiányoznak a lapból a megszokott rovatok. A Filmtörténet a nagyipari filmgyártás kialakulását tárja fel, miközben a Mûfajtörténet továbbra is a horrort taglalja, ezúttal leginkább Hitchcock filmjei kapcsán, aki suspanse helyett elôszeretettel használta a sokkolás „hatását".
Beszélgetést olvashatunk Nae Caranfil rendezôvel, a technikás történetmondásról, de a magyarországi sztárral, Bodó Viktorral is közelebbrôl megismerkedhetünk. Sôt, Gilles Deleuze: A mozgás-kép címû „filmes" könyvébôl is kapunk egy kis ízelítôt, miközben a Kortárs artmozi rovat Amos Kollek: Gyorsbüfék, gyors nôk címû filmjét mutatja be az olvasónak. A filmajánlók után pedig mi más következhet, mint... dákok tejfölös lepénnyel.
A csodalények és a szörnyek mindig vonzották a filmalkotók fantáziáját. Az elefántember megfilmesítésére készülô rendezô-producer, Mel Brooks — a filmlexikon szellemesen találó kifejezésével élve — éppen „alkalmas ôrültet" keresett a sikert ígérô téma megvalósítására. A megfelelô személyt David Lynchben találta meg, akinek az 1977-es Radírfejek címû mûve megfelelô ajánlólevélnek bizonyult ehhez a megbízáshoz. Lynch be is váltotta a hozzá fûzött reményeket. Filmjét nyolc kategóriában jelölték Oscarra, ebbôl ugyan egyet sem kapott meg, de az üzleti és a szakmai siker nem maradt el, az 1980-as keletû alkotás a korszak egyik kultikus filmjévé vált.
Racionálisan ugyan megmagyarázhatatlan, hogy miért, de a borzalmak látványa vonzza az emberek többségét. Az elefántember fôhôse furcsa és gyógyíthatatlan betegségben szenved. Eltorzult, kórosan megnôtt feje vásári látványosságként szolgál a 19. század Angliájában. Megvetéssel és rémülettel elegy kíváncsiság az osztályrésze a hôsnek, míg nem találkozik egy orvossal, aki emberszámba veszi, s ha gyógyítani nem is tudja, de lehetôséget teremt számára, hogy végre emberhez méltó módon éljen.
A filmben szerencsésen ötvözôdnek a népszerû orvosregények elemei a különösséget és különcséget megértetni kívánó humanista felfogással. A társadalom kritikája látszólag a viktoriánus korszak Angliájára vonatkozik, de ma sem nézhetô nyugodt szívvel ez az érzelmeket felkavaró dráma.
(Duna TV, szombat 22. 35)
Szeptember 12-én, a megszokott idôpontnál elôbb, tartotta meg a Transilvania Filharmónia zenekara és kórusa az idei Zenei Ôsz nyitóhangversenyét.
A Verdi-év méltó befejezéséül az olasz opera zseniális mesterének idôskori mûve, a Requiem került elôadásra Florentin Mihãescu vezényletével, a kórus betanítója Cornel Groza, a szólisták Taisia Tordai, Lucia Papa, Marius Budoiu és Ion Tibrea voltak.
Olaszország nagy költôje és regényírója, Manzoni elhunytakor, a tiszteletére komponálta Verdi a Requiemet. Verdi „fegyvertársának" érezte Manzonit, aki az olasz felszabadító mozgalom élharcosa volt. A Párizsban megírt mû elsô elôadását maga a szerzô vezényelte Milánóban, a zeneirodalom e csodálatos alkotását a közönség azóta is lelkes fogadtatásban részesíti.
A Requiem hét tétele ellentétes hangulatokban gazdag, a kezdô Requiem és Kyrie a szelíd elmúlás megbékélt levegôjét árasztja, míg a többször is visszatérô Dies Irae a végítélet borzalmát fejezi ki, kiaknázva az énekkar és a rézfúvók fortissimójának lehetôségeit. Bensôséges gyengédséget áraszt az Agnus Dei, a zárótétel a Libera me Domine feszültségét úgy oldja fel, hogy a befejezése megrendítô pianissimo. A Requiem világias stílusa az olasz életszeretetet sugározza, fájdalmas részletei: tiszteletadás nemzete nagy fiának.
Verdi remekmûve méltó megszólaltatásban hangzott el, Florentin Mihãescu mesteri módon tudja irányítani az együttest, a leheletfinom pianóktól a félelmetes erôsségû hatásokig. A precízen játszó zenekar teljesítményét nem csökkenti egy-egy trombitagikszer vagy a nagydob ritmikai botlása a Dies Iraeben. A szólisták nehéz feladatukat igen jól oldották meg, alig-alig volt észrevehetô néhány kisebb intonációs probléma.
Taisia Tordai szopránja ha kell, átviszi a nagy együttes fortéját, de a finom részleteket is kellô érzékenységgel oldja meg. Lucia Popa — mezzo — nagy volumenû hang tulajdonosa, akinek legfôbb erénye a kristálytiszta intonáció, sajnáljuk, hogy a csengô tenorhanggal rendelkezô Marius Budoiu elbotlott egy magas hangnál, ismétlésekor azonban bebizonyította, hogy képes azt megoldani, szólamát biztonsággal énekelte. Ion Tibrea baritonjának nemes csengése ezúttal is jól érvényesült, mindenkor biztos pontja az együttesnek.
A Cornel Groza által betanított énekkar átérzett produkciójából külön ki kell emelnünk az a capella részeket, ezek irányításában éreztük, sok éves karigazgatói tapasztalata folytán mennyire „otthon van" F. Mihãescu, ez a kitûnô karmester a kórus vezetésében.
Adrian Pop, a filharmonikusok mûvészeti referense, bevezetô szavaiban rámutatott: egy nappal a világot megrázó terrorista merényletek után úgy éreztük, a Requiem mostani elôadása egyben tiszteletadás az áldozatoknak!
A 36. Kolozsvári Zenei Ôsz elsô kamaraestjén, szeptember 13-án a Transilvanian kvartett — Gabriel Croitoru (hegedû), Nicusor Silaghi (hegedû), Marius Suãrãsan (brácsa) és Vasile Jucan (cselló) — régi ismerôsként, a fesztivál rangos meghívottjaként koncertezett a zeneakadémia stúdiótermében. Elôadásukban két ritkábban játszott mû magas színvonalú megszólaltatásával szereztek kellemes perceket a hallgatóknak.
Smetana életrajzi vonatkozásokat hordozó é-moll vonósnégyese Életembôl címmel, 1876-ban íródott. A zeneszerzô két évvel késôbb, 1878 áprilisában keltezett levelében — amelyet már a teljes süketség állapotában írt — részletesen kitér az é-moll vonósnégyesre, amelyrôl úgy vall, hogy a mû ifjúkori rajongását fejezi ki a zene és mûvészetek iránt, amelyre hallásának romlása, a tragédia elôérzete, drámai súllyal nehezedik. Az együttes fokozott érzékenységgel oldotta meg a sebzett mûvészlélek rezdüléseit, az ismeretlen veszély miatt érzett zaklatottság, szorongás, félelem a fájdalmas sóhaj-motívumokban, jajkiáltásokban valósult meg. A még fiatalkori gondtalan életképek felvillanásai ellensúlyozták a drámaiságot. A II. tétel Quasi Polka felirata a zeneszerzô boldog ifjúkorát idézi, amikor a tánc szenvedélyének hódolt. A némi nosztalgiával párosult régi táncesték emlékét, a szökdécselô táncritmusok virtuóz száguldással ûzik el. A III. tétel bensôséges csellószólammal indul, majd a feszültséget rejtô, szélesen áradó dallamot a hegedû veszi át. A puha, bársonyos pianók, a fegyelmezett szólamátvételek, a párbeszédek jó összhangot eredményeztek. A IV. tétel virtuóz tutti indítása felett cseh népies hegedûszólam szárnyal, amelyet hirtelen a hegedû sikoltó é-hangja szakít félbe, jelezve a tragédia bekövetkeztét. A drámai alaptónus az elfogadhatatlanba való beletörôdést sugallja. Schumann Esz-dúr Zongoraötöse (Op. 44) Daniel Goiti fiatal, tehetséges zongoramûvész közremûködésével szólalt meg. Az 1842-ben komponált mûvet Schumann eredetileg a weimari nagyhercegnônek szánta, de végül feleségének ajánlotta. A mûnek az elsô hangoktól kezdve erôs zenekari jellege van, amit a simogatóan lágy, csodálatos schumanni melodika egyensúlyoz, amely rendre minden hangszeren végigvonul, de legkifejezôbben a gordonka szólaltatja meg.
A szépen megoldott cselló-brácsa párbeszédek, a versenymûszerû zongorabetétek, a kisebb zenei sejtek intimitása, belsô rezdülése és a nagyzenekari hatás zseniálisan egészítik ki egymást. A rondó formájú II. tételben a lassú, gyászos induló, és a romantikus ívelés izgalmas drámai kombinációt hoz létre. A Scherzóban felfele törô, virtuóz skálamenetek zenekari hatást keltô robbanó temperamentuma, a triók zongoraszerû kompozíciójával váltakozik. Versenymûszerûségével, merész kontrapunktikus szövésmódjával, pazar hangszerelésével a záró tétel a zenemû csúcspontját képezte. Daniel Goiti született muzikalitással érzett rá a mû zongoraszólamának többszínûségére, amit a tôle megszokott magas színvonalon tolmácsolt, mindvégig összhangban a négy vonós hangszer által megszemélyesített zenekarral.
A közvélemény számára még mindig tisztázatlan, hogy Gerhard Schröder német kancellár apját, a néhai Fritz Schröder káplárt valóban a Kolozs megyei Mezôcsánban hantolták el? Figyelembe véve, hogy Mezôcsán környékét elkerülte a front, Pusztacsánban pedig komoly harcok dúltak, könnyen megtörténhet, hogy Fritz Schröder nem Mezôcsánban nyugszik. Több évtized távlatából természetesen nehéz megállapítani mi is történt valójában, ám az események felidézése talán közelebb vezethet az igazsághoz. Fábián Zsigmond aranyosegerbegyi ny. történelemtanár bár gyermekként élte át az eseményeket, még mindig frissen élnek benne az Aranyos menti harcok emlékei.
— Az elsô magyar és német katonák 1944. szeptember 5-én délután jelentek meg Aranyosegerbegyen. Két irányból, a Mezôség és Aranyosgyéres felôl vonultak be a faluba. Innen Gerend és Nagyenyed irányába haladtak tovább egészen Miriszlóig, ahol nagy túlerôvel találták szembe magukat. Ennek következtében szeptember 12-én védekezô állásba helyezkedtek az Aranyos mentén, a Szilas–Palahegy–Torda felé vezetô magaslatokon, illetve a Lapos–Ôrhegy–Szôlôhegyek magaslatain Marosludas felé. A magyar hadvezetôség felszólította a helyi lakosságot, hogy hagyja el a falut. Szüleimmel rövid ideig a község határában húzodtunk meg, majd a Mezôcsán közelében lévô Bolducba mentünk, ahol mintegy két hétig tartózkodtunk. A harcok végét Berkenyesen éltük meg.
Az aranyosegerbegyi Fejér József monográfiájában leírja, hogy négy hétig lôtték a falut. A legnagyobb harcok az Alszegben voltak, ahova az oroszoknak többször is sikerült behatolniuk, de mindig visszavonulásra kényszerítették ôket. Próbálkozni próbálkoztak, azonban a támadóknak szinte semmi esélyük nem volt. Ugyanis a meredek hegyoldal az elôrenyomulást nagyon megnehezítette. Ezen kívül a hegyoldal kopár volt, így fentrôl minden mozgást észlelni lehetett. Egyesek azt mondják, évekig tarthatott volna Aranyosegerbegynél a harc anélkül, hogy át tudták volna törni a frontot. Az Aranyos vidéke, Torda mezeje a középkor óta fontos stratégiai hely, hiszen itt terül el Erdély egyik legszélesebb lapálya és innen lehet kijutni a Mezôségre Kolozsvár irányába. A magyar és német alakulatok 1944. október 12-én vonultak vissza, ezek után a román és az orosz csapatok ellenállás nélkül bevonultak a faluba.
— Családjával a Mezôcsánhoz közeli Bolducban húzodtak meg. Hogyan emlékszik vissza, voltak-e harcok a környéken?
— Mezôcsánban egyáltalán nem voltak harcok, míg a Tordától mintegy hét kilométerre lévô Pusztacsánban igen, bár az sem volt az elsô vonalban. A hallomások szerint Tordánál az oroszoknak egy völgyön keresztül sikerült elôrenyomulni, innen már közel volt Pusztacsán. Az elbeszélések alapján az Aranyos völgyében és a harctéren elesett katonákat a front mögé szállították, hiszen a harctéren nem lehetett eltemetni ôket. Megtörténhet, hogy a német kancellár apja is így került Mezôcsánba. Bizonyosat azonban csak akkor tudhatunk, hogyha pontos feljegyzések készültek az elhantolásról. Különben olyan, mintha szénakazalban keresnék a tût. Nem tudom, hogy a németek milyen leírással rendelkeznek. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a háború alatt sokan meghaltak úgy, hogy a hadvezetôség vagy a bajtársak bármit is tudtak volna róluk. Én is emlékszem néhány katonára, akiknek ott szóródott szét a csontjuk, ahol elestek. Hogy kik voltak, nem tudom. Ugyanígy lehettek német katonák is, akik ilyen sorsra jutottak.
— Sokan meghaltak az Aranyos mentén?
— Fejér József szerint a harc mezején elesett katonák száma nagy volt. Az egerbegyi hôsök temetôjében állítólag hatvan katonát hantoltak el. Ebbôl harminc magyar, hat német, két orosz és a többi román. Sokat ott hantoltak el, ahol elestek. Számuk Egerbegy határában meghaladja a huszat. Csak a Nyitrai János volt malma mellett temettek el kilenc német katonát, akiknek sírját késôbb meggyalázták. A detrehemtelepi temetôben állítólag hatvan magyar, a bôi temetôben hatvankét magyar van eltemetve, Bolducban pedig hat német katona sírjára házat építettek. Ezek mind Aranyosegerbegyen és ennek közvetlen közelében estek el. A túloldalon elesetteket Aranyosgyéresen és a közeli falvakban temették el. Az Aranyosegerbegyen eltemetett katonákat a háború elvonulása után szedték össze, sokukat teljes rothadásban. Az áldozatok kilétérôl semmi bizonyíték nincs. A halottakat magyar fiatalok szedték össze.
— Milyen volt a háború utáni hangulat a faluban?
— Sokan elpusztultak lôszerrobanás következtében. Ugyanis a védôállások elôtti területek le voltak aknázva, ezen kívül pedig nagy mennyiségû lôszer maradt vissza az elvonulóktól. A szôlôsben bunkereket fedeztek fel. Ágynemüket, fegyvereket és lôszert találtak ott. Sajnos, sok gyermek hozzáfért ezekhez a lôszerekhez. Többen megsebesültek és meghaltak. Körülbelül negyvenötön pusztultak el a háború után ilyen szerencsétlenségben. Ezen kívül sokan megsebesültek és komoly testi sérüléseket szenvedtek. A falu nagyon megsínylette a háborút. Nem volt olyan ház, épület, amely ne rongálódott volna meg. Udvarunkba körülbelül tizenöt lövedék hullott, de szerencsére semmi sem gyúlt meg. Volt olyan utca, ahol a házak teljesen leégtek. Ami a rendszerváltást illeti, a magyarok bevonulása nagyon csendesen folyt le, semmiféle atrocitás nem történt. Hasonlóképpen a román katonaság bejövetele sem okozott különösebb próblémát. Szerencsére mind az emberek, mind a bevonulók bölcsek voltak. A háború után sok embert hurcoltak el Moldvába kényszermunkára, de szinte mindannyian hazakerültek.
A természet szeszélyei kiszámíthatatlanok. Az utcára kihajló almafa ágai a tavaly roskadoztak a terméstôl. Az idén, a kedvezô idôjárás ellenére, csak egy-két alma piroslik a levelek között. Igaz, ezek nagyobbak, szebbek. A természet minôséggel próbálja pótolni a mennyiséget.
Sokszor eltöprengek, mi az értékesebb, az almafa lelket és szemet gyönyörködtetô tavaszi virágbaborulása, vagy annak gyümölcse? A rohanó világ mind kevesebbet áldoz a lelki táplálékra. Nem marad hely a szellemi életnek ott, ahol még arra sem jut idô, hogy a mindennapi szükségleteket megszerezd.
A minap már alkonyodott, amikor hazaérkeztem. Megszokott mozdulattal nyitottam a kaput, amikor az orgonabokorban idegen árnyékra lettem figyelmes.
— Mit keresel te ott?! — ripakodok a betolakodóra.
Szigorú hangomra magas, nyurga fiatalember bujik elô.
— Aha, almát lop a fiatalúr! — veszem észre a fûben heverô almákat.
— Csak egy párat vertem le — mondja restelkedve.
— Persze, könnyebb lopni, mint vásárolni, a piacon! Így könnyû megspórolni a mozipénzt. Hol dolgozik apád?
— Te is munkanélküli vagy, mi?
— Fogadok, anyád sem dolgozik!
— A lépcsôházat takarítja — mondja bizonyos tisztelettel hangjában.
Akkor veszem észre, hogy lôtávolságon kívül két apró emberke figyel minket.
— Jól belaktatok, s most kell a desszert!
— Aztán mind összeszedd, amit levertél! — szólok rá szigorúan, próbálva megôrizni tekintélyem. — S ha nem vetted volna észre, csengô is van a kapun, nem muszáj a kerítést használni, ha megint erre jársz!
Hálásan emeli rám a tekintetét.
Miközben bezárom utána a kaput, furcsa gondolat ötlik az eszembe. Ha a tavaszi almafavirágzás szépségét mindenki felfedezné, talán almatolvajok sem lennének többé a világon.
Azt hiszem, már mindegy, hogy emlékeztünk-e egyáltalán. A lényeg ismét a külsôség volt. Hangoztattuk, hogy az Európai Unió mellé állunk, hogy tizenkettôkor mi is három percre elcsendesedünk, és az amerikai áldozatokat gyászoljuk. Kolozsvár középületein megjelentek a fekete lobogók — aki kicsit felnézett a rohanásból, láthatta.
Tizenkettô elôtt három perccel a város fôtere ugyanolyan volt, mint bármikor. Az amerikai információs iroda felé tartottunk. De ott nem volt senki, aki fogadta volna az emlékezni vágyókat. Nem voltunk sokan. Egy harmincas hölgy azt mondta: ôt egyszerûen sokkolták az események, és emlékezni jött. Az ötven körüli úr döbbenten áll az események elôtt, és mélyen együttérez az amerikaiakkal — mondta. A negyvenes hölgy egy pár szál virággal érkezett. Azt mondta, vannak ismerôsei New Yorkban is, de, szerencsére, senkit nem érintett közülük a katasztrófa. „Csak imádkozni jöttem az áldozatokért".
A három perces csendben ismét magam elôtt láttam a CNN hírtelevízió képsorait. A leomló tornyokat, a porfelhôt, a menekülôk arcát. Ugyanúgy, mint amikor a Zenei Ôsz nyitányaként felhangzott a Rekviem.
Három perc nagyon hosszú idô. A rádióban egy zeneszám maradt volna ki ennyi idô alatt. Azt hiszem, mégsem múlt volna semmi azon, ha ennyi ideig tényleg senki nem csinál semmit, csak lehajtja a fejét. Még ha arra is gondol, amit egy ismerôsöm mondtott: „mégiscsak szerencsés vagyok, hogy nem mentem ki Amerikába."
A város központja tizenkettô után három perccel is olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Egy román fiatalember mellettem azt mondta társának: „Szégyellem magam azért, ami ma volt. Illetve azért, mert nem volt semmi."
Évek óta várok már arra, hogy a tanévkezdéskor esedékes vezércikkemet ne magamra erôltetett optimizmussal, hanem valódi derûlátással írjam, és íme, elérkezett a nap.
Elérkezett a nap, ugyanis az általam valóban fontosnak tartott oktatási területeken — elemi iskolák, szakiskolák, magyar líceumi diáklétszám — látványos változások álltak be. Ki hitte volna például, hogy ebben a tanévben meg fog nôni a magyar elsôsök száma, és nem a demográfiai hullámsírok mellett fogjuk siratni fogyásunkat? Ki hitte volna, hogy nemcsak betelnek majd a líceumi kilencedikes helyek, de lényeges létszámnövekedés is beáll majd ezen a téren, és egy erôs líceumi-kollégiumi rendszer alapjai tevôdnek így le? Bizony füllent az, aki azt mondja, hogy mindezek várhatóak voltak.
Számomra fôleg az elsôsök számának növekedése szerzett kellemes meglepetést, és nemcsak azért, mert már temetni készültünk, hanem azért is, mert ebben az évben beindult az Apáczai Közalapítvány illetve a Romániai Magyar Pedagógusszövetség jóvoltából a magyar tanszercsomag-mozgalom is, melynek elsô gyümölcseit minden olyan szülô érezte, aki magyar tagozatra iratta be elsôs gyerekét. Jómagam szkeptikus voltam a 220 000 lej értékû tanszercsomagok identitás erôsítô hatásának fokával kapcsolatban — és így volt az a két oktatásügyi szakember is, akinek tanácsait mindig ki szoktam kérni egy-egy fontosabb tanügyi esemény kapcsán —, de utólag bebizonyosodott: tévedtem — tévedtünk. A szórványban örömkönnyekkel öntözött, csak magyar tagozatra iratott elsôsöknek járó csomagoknak döbbenetes hatásuk volt bizonyos régiókban: csak jómagam négy olyan családot tudok, akik ki akarták iratni gyereküket a román tagozatról, hogy a „csomagos" magyar osztályba járathassák ôket. Jótékony hatással van a szórványra a státustörvény is, és egyre nyílvánvalóbbá válik: néhány százezer lejes segítséggel látványos „identitáserôsítést" lehet Magyarországról Erdélybe átültetni. Kíváncsi lennék: ha az ötödikesek számára is be lehetne indítani egy magyar tanszerprogramot, vagy — ne adj isten — sikerülne 500 000 lejre emelni az elsôs tanszercsomagok értékét — akkor milyen arányú lenne a szórvány visszamagyarodása? Olyan nehéz lenne elôteremteni ezeket az összegeket? A kérdés persze az: kinek/kiknek kellene ezt elôteremteni?
Úgy vélem, az RMDSZ egyre kisebb szerepet fog a jövôben betölteni az erdélyi magyarság életében (én már csak az egyik RMDSZ honatya-jelöltet „voksoltam meg" ôsszel — de hát ez természetesen nem jelent semmit), és a magyarság érdekeinek képviseletét fokozatosan át fogják venni a civil szervezetek: alapítványok, egyesületek, társaságok. Olyan szervezôdések, amelyek a helyi, illetve régiós gondokat sajátos utakon, sajátos módszerekkel oldják majd meg. Szerintem ezekre a civil szervezôdésekre hárul majd a tanszercsomag-akciók sikerének továbbgondolása. Persze ehhez sokkal nagyobb figyelmet kell szentelnie a romániai magyar társadalomnak az alakulóban levô, pályakezdô, tapasztalatlan civil szervezetek gondjai és tervei iránt. Magyarán mondva: jobban kellene vigyázni egymásra — törôdni kellene egymással.
Jó hírek érkeznek a magyar szakiskolai hálózat portájáról is: a Kolozs megyei szakiskolák magyar osztályai ismét beteltek, így ha a tavalyi vonatkozó sikereket is figyelembe vesszük, megállapíthatjuk, hogy elkészült az alap, amire már építeni lehet a hálózatot. Most már nem kell gerillaharcot folytatni azért, hogy beteljenek a sziget-jellegû, bizonytalan jövôjû magyar szakiskolai helyek.
Ha azoknak a nevét kellene egyszuszra felsorolnom, akiknek önzetlen támogatása nélkül nem lehetne elkönyvelni e sikereket, akkor — hála istennek — tízig meg sem állnék. Nem tudom megtenni viszont azt, hogy ne említsek meg két olyan személyt, akiknek „köze van" ehhez az derûlátó tanévkezdéshez. Az egyik Szôcs Judit, az RMPSZ országos alelnöke, a másik Török Ferenc fôtanfelügyelô-helyettes.
Tudom, hogy szubjektivitással fognak majd ezért megvádolni — állok elébe.
Ez a valószínû „kellemetlenség" csak erôsíteni fogja bennem — az ellenzékre, ugye, nagyon is szükség van — a 2001–2002-es tanévnyitó derûlátó csendülését. Új korszak kezdôdik: vége az egyetemindítási harcoknak, jöhetnek az igazi oktatási gondok.
Álljunk — együtt — az új gondok elébe.
Szerdán a Kolozsvári U FC menesztette Stelian Gherman és Cristinel Pojar edzôket, de a klub igazgatótanácsa utolsó figyelmeztetésben részesítette Dan Dragos Crãciunt, a klub elnökét is, akinek a két edzô szerzôdésének kiállítási módját rótta fel. A két iratban nem szerepeltugyanis a megvalósítandó cél: az, hogy az U együttese az 1–5. helyeket kell hogy megszerezze a bajnokságban. Crãciun azzal védekezett, hogy már nem volt ideje bevezetni a szerzôdésekbe a bajnokság kezdete elôtt pár nappal kitûzött célt.
Az igazgatótanács elnöke, Viorel Timoce azt nyilatkozta, hogy az elsô fordulókban nyújtott gyenge teljesítmény a játékosok demoralizálásának a következménye: az edzôk nem találták elég jóknak ôket, új játékosokat kívántak szerzôdtetni, s ez elvette játékkedvüket. Timoce, miután megígérte, hogy a klub a jövô héten törleszteni fogja a játékosokkal szembeni tartozásait, azt is elmondta, hogy változott a kitûzött cél, és a vezetôség most már beéri a csapatnak a bajnokság végi 1–8. helyezésével is.
Az új edzô Gheorghe Vasile, habár a klubbal kötendô szerzôdését még nem írták alá.
Az idén is 12 csapat vesz részt az aranyosgyéresi területi bajnokságon. Az elsô két forduló azt bizonyítja, hogy a 3. évébe lépett bajnokság nagy érdeklôdésnek örvend. Azon községekben, falvakban, ahonnan a csapatok beneveztek, mindenki a vasárnap délelôttönként rendezett mérkôzésekrôl beszél és nagy számú közönség szurkol a hazai, de még a vendég csapatoknak is.
Mivel a tavalyi bajnokság elsô két helyezettje pénzügyi nehézségek miatt nem tudott benevezni a megyei bajnokságba, helyettük a Detrehemi Egyesülés lépett feljebb. De ez azt is jelenti, hogy ennek a községnek már két hivatalosan mûködô csapata is van, mert detrehemi Oroszlánok (Leii) néven újabb csapat nevezett be a területi bajnokságba.
Íme, a 2. forduló eredményei: Boldoci Steaua Rosie–Mezôcsáni Viitorul 4–1, Magyarósági Soimii–Mezôszopori Viitorul 5–2, Székelyföldvári CFR–Detrehemi Oroszlánok 3–0, Aranyoslónai Spicul–Hadrévi (Hãdãreni, Maros megye) 3–4, Harasztosi FC–Aranyosgerendi Tineret FC 2–4, Aranyosgerendi Dinamó–Mezôörkei FC 4–2. A táblázat élén két forduló után a még 100 %-os Székelyföldvári CFR és Aranyosgerendi Dinamó áll 6 ponttal, a 4 pontos hadréviek elôtt.
A bajnokság jó lebonyolításáért az aranyosgyéresi szakbizottság és játékvezetôi kar felel.
Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) valamilyen formában mindenképpen kárpótolja azokat a klubokat, amelyek a törlés bejelentése elôtt már elutaztak a szerdáról és csütörtökrôl elhalasztott Bajnokok Ligája, illetve UEFA-kupa mérkôzésekre.
A Reuters úgy tudja, hogy a teljes összeg akár 7 millió dollár is lehet. A 43 UEFA Kupa-találkozót szeptember 20-án játsszák le, míg a BL-ben október 10-én kerül sor az elmaradt 8 összecsapásra.
Az UEFA azt is közölte, hogy a rajongóknak kedvenc klubjukhoz kell fordulniuk az esetleges költségtérítés ügyében.
(a mérkôzések szombaton, 11 órakor kezdôdnek)
B osztály, 2. csoport:
Aranyosgyéres: Sodronyipar–Pitesti-i International;
Resicabánya: MSC–Kolozsvári U FC.
Gépész utcai stadion: Kolozsvári CFR–Szatmárnémeti Szamos;
Bethlen: Szamos-Gáz–Dési Egyesülés;
Avasfelsôfalu: Avas–Tordai Aranyos FC.
A B osztály 6. fordulójának további mûsora: Marosvásárhelyi HSK–Târgu Jiu-i Pandúrok, Nagybányai FC–Aradi UTA, Gyulafehérvári Apullum–Zalatnai Minaur, Krajovai Extenzív–Petrozsényi Zsil, Temesvári Politechnika–Medgyesi Gázmetán és Nagyváradi Bihar FC–Szatmárnémeti Olimpia.
A C osztály 5. fordulójának további menetrendje: Zilahi Armãtura–Sarmasági Bányász, Nagyváradi Jövô–Szatmárnémeti Sólymok és Nagysomkúti Liber Humana–Máramrosszigeti Marmatia; a Magyarláposi Lápos szabadnapos.
Utolsó mérkôzésén is vereséget szenvedett a magyar válogatott, csoportjában a 6., azaz utolsó helyen végzett és kiesett a további küzdelmekbôl.
Az ostravai rendezvényen, a 2. csoportban Magyarország Jugoszláviától, Olaszországtól, Franciaországtól és most legutóbb Lengyelországtól szenvedett vereséget, s csak Németországot gyôzte le. A csoport végeredménye: 1. Jugoszlávia 9 pont (14–6), 2. Olaszország 8 (11–7), 3. Franciaország 8 (13–9), 4. Lengyelország 8 (9–10), 5. Németország 6 (6–14), 6. Magyarország 6 (5–12). Azonos pontszám esetén a játszmaarány döntött.
A horvát törvényeknek megfelelôen fél éves katonai szolgálatra hívják be Goran Ivanisevicset, a wimbledoni teniszbajnokság idei gyôztesét.
A civilek 27 esztendôs korukig katonakötelesek, az élsportolók azonban kaphatnak hároméves haladékot. Ivanisevic szerdán ünnepelte 30. születésnapját, így nem kerülhette el a behívót. A teniszsztár természetesen sportszázadba vonul be, s a kedvezményeknek köszönhetôen nem kell félbeszakítania profi pályafutását.
— Minden rendben ment. Kiderült, hogy a hallásom kiváló, a látásommal azonban gondok vannak — mondta Ivanisevic, akinek kontaktlencse-használatot javasolt a sorozóorvos.
A klasszis novemberben kezdi meg katonai szolgálatát, s májusban szerel le.
l Elmarad a kajak-kenu szlalom világbajnokság, az eseményt szeptember 20. és 23. között Tennessee-ben rendezték volna meg.
— Nem volt más választásunk, nehéz szívvel hoztuk meg ezt a döntést — mondta Ulrich Feldhoff, a nemzetközi szövetség (ICF) elnöke. — Egyelôre nem tudok másik helyszínt megnevezni. Szeretnénk errôl nyolc napon belül határozni, hogy október közepén sor kerülhessen a vb-re.
Az amerikai kormány csak akkor járult volna hozzá a vb megrendezéséhez, ha szervezôk gondoskodnak a legmagasabb fokú biztonsági intézkedésekrôl. A szakemberek többsége azonban Tennessee-bôl Washingtonba és New Yorkba utazott a terrorcselekmények miatt.
A helyzetet súlyosbítja, hogy tíz válogatott már az 1996-os olimpiai versenyeknek is otthont adó Ocoee-folyó mellett található Clevelandben edzôtáborozik.
l A World Trade Centert ért terrortámadás miatt elmarad a szombatra tervezett Felix Trinidad (WBA-bajnok)–Bernard Hopkins (WBC, IBF) középsúlyú címegyesítô profi ökölvívó mérkôzés. Az összecsapásnak a tragédia közvetlen közelében lévô Madison Square Garden adott volna otthont. A találkozó új idôpontjáról egyelôre nem döntöttek, de a tervek szerint szeptember 29-én New Yorkban bokszolna Trinidad és Hopkins.
l Elmarad az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokság (NBA) válogatottjának kínai és tajvani bemutató mérkôzése. Az NBA-sztárok a Nike World Tour keretében vasárnap Sanghajban, szerdán pedig Tajvanban léptek volna pályára.
l Az észak-amerikai profi jégkorongliga (NHL) vezetôi úgy döntöttek, hogy a vasárnapra tervezett valamennyi elôidény-mérkôzést törlik. Az esetleges további módosításról késôbb határoznak.
l Boris Becker (képünkön, mikor még aktív játékos volt) lemondta szereplését azon a hétvégi nagyszabású teniszgálán, amelyet az I. században épült veronai amfiteátrumban rendeznek.
— Ezekben a nehéz napokban elképzelhetetlen számomra, hogy nyilvános eseményen vegyek részt — mondta a háromszoros wimbledoni bajnok. — Végtelenül sajnálom, mert nagyon készültem erre a tornára.
A veronai bemutatón — többek között — Becker egykori nagy riválisával, az ötszörös Grand Slam-gyôztes svéd Stefan Edberggel mérkôzött volna.
l A jövô hétre tervezett Egyesült Államok–India tenisz Davis-kupa osztályozó elmarad. A két együttes október 12. és 14. között az eredeti helyszínen, a dél-kaliforniai Winston-Salemben mérkôzik a Világcsoportban való jövô évi szereplésért.
l Az Egyesült Államokat ért terrortámadások ellenére megrendezik a jövô héten kezdôdô vitorlázó finn dingi világbajnokságot. Az eseménynek szeptember 21. és 29. között a Massachusetts államban található Marblehead ad otthont.
l Elhalasztották az elsô Afro-ázsiai Játékokat, amelyekre eredetileg november 3. és 11. között került volna sor Új-Delhiben. Az új idôpontról még nem döntöttek.
Nemrég tétmérkôzést játszott és nyert meg a sárgamezes válogatott. Érthetô a játékosok, a vezetôk és a szurkolók öröme. Különösen azért, hogy az egymásutáni harmadik kétgólos siker idegenben született meg. Olyan vetélytársakkal szemben, akiknek nagynevû elôdei az elsô 16 mérkôzés közül 11-et megnyertek, egyet sem vesztettek, és ötöt döntetlennel zártak. Az 1999 júniusáig veretlenek gólkülönbsége +32 volt (44–12). Jórészt olyan sikerekkel, mint 9–0, 7–2, 5–1 — utóbbi kétszer is.
A turkui olimpiai selejtezôtôl eltekintve csak barátságos mérkôzéseik voltak. Azonban immár 43 éve csak hivatalos vb- vagy Eb-selejtezôkön találkoztak. A két szomszéd ország egyébként, közismert okok miatt, csaknem minden kapcsolatot megszakított egymással a labdarúgás terén. Ez válogatott szinten 1958–1972 között 14, 1972–1981 között 9, majd 1981–1998 között 17 (!) éves szünetekhez vezetett.
Az utóbbi idôben lebonyolított tétmérkôzések azt látszottak igazolni, jobb is, ha a két ország válogatottjai nem találkoznak egymással. Szerencsére a játéktérre nem ragadt át a lelátók forró hangulata. Annál hangosabb volt viszont a média. Különösen a visszavágásra vágyakozók részérôl. A mérkôzések után pedig megindult a sporttal semmilyen közös vonást nem mutató szitokáradat, a rosszul értelmezett hazafiság hangos megnyilatkozására.
Helyi példánál maradva elég a város „fura urának" minden józanságot, jó ízlést és emberi érzést sárba tipró viselkedését említenünk. A város polgármesterének talán az volna a feladta, hogy a magát szurkolóseregnek tekintô csürhe élére álljon, autogramokat osztogasson, a mérkôzésen vesztes csapat országának fôkonzulátusa elôtt velük együtt hôzöngeni, és a játéktéren vesztesekkel azonos nemzethez tartozó ittélôk ellen bujtogasson. Ezért választották? Vagy éppen ezért választották?
De nemcsak nálunk történik ilyesmi. Valósággal nemzeti üggyé, hazafias cselekedetté kezd válni a sportbeli vetélytársak fajtájának és hazájának becsmérelése, sértegetése.
Emberileg még érthetô, s bizonyos fokig találó is volt a mérkôzés elôtt, a tbiliszi összecsapáson történteket így üdvözölni: „Köszönjük Grúzia!". Hiszen a kaukázusiak gyôzelme egybôl nagy lehetôséget nyitott meg a sárgamezesek elôtt. A ProSportnak a Pro tv-bôl is jól ismert igazgatója még hozzáfûzte: nem is olyan nagy dolog az a 3–1, hiszen a vereséget szenvedettek már régóta csak az emlékeikbôl élnek (ez viszont tagadhatatlan).
Majd áradtak a bomba megfogalmazások a 2–0 után. Szemelvények: „81 évet vártunk erre a gyôzelemre!". Ez már nemcsak nézôpont kérdése, de súlyos tényferdítés, félrevezetés is. Ugyanis: 1. a két ország csapata elôször 65 éve, 1936-ban, Bukarestben találkozott egymással, amikor a vendégek Lázár és Tolfi, illetve Bindea góljával 2:1-re gyôztek; 2. Románia csak 1922-ben, tehát 79 éve kezdte meg a nemzetközi mérkôzéseit.
Harsogás a Gazeta Sporturilor címoldalán: „Legyôztük a történelmet!", majd felszólítás a lap belsejében: „Válasszátok a gulyást, ne a futballt!". Válasz a vendégeklátók" jelzôire: „A cigányok visszaküldtek bennetek Ázsiába!". Továbbá: „A Trianon ellen tüntettek!". Majd a lap fômunkatársa sportbeszámoló helyett Trianon fogalmát és lényegét magyarázza. És új szó is születik: Triangol (célozva a legutóbbi három találkozó végkimenetelére is). S további címek, alcímek, sorok, mint: „Hogyan tanítottuk meg ôket kesztyûbe dudálni", a Népstadionról: „A román nép stadionja", „Mi labdával, ôk politikával", „Bosszút álltunk a történelmen", „4–0-ra kellett volna elverni ôket... ha elkapjuk ôket, sohasem szabad megbocsátanunk nekik!"
Folytathatnám. Ehelyett: ismerjük el, a gyôzelem fölötti öröm jogos velejárója a sportnak. Ám a gyôzelmet, akár a vereséget, el kell tudni viselni. A lázításnak, uszításnak, gúnyolodásnak viszont már semmi köze a sporthoz, magukat sportembereknek tartó egyénekhez.
Kolozsvárott országos felnôtt atlétikai bajnokság 30–35 éve volt. Ezért is komolyan vették a kolozsváriak, hogy országúti országos bajnokságot (gyaloglás és félmaraton) rendezhettek.
Ahhoz, hogy ilyen méretû versenyt rendezhessenek legalább 30 millió lejt kellett összegyûjteni támogatásokból. Ugyanis a fôváros kivétel bármilyen más város saját költségén köteles versenyt rendezni (ha tud!?). Bezzeg, ha Bukarest rendez, akkor azt a szakszövetség állja — csak azt nem tudjuk, hogy ez írott vagy íratlan törvény-e?
A kolozsvári vetélkedô mindenese a megyei szakszövetség tanácsadója, Szekernyés Péter volt. Ô szervezte meg a vendégek fogadását, elszállásolását, étkezését, a pénzkérdéseket, támogatásokat, kapcsolatot a szállítási vállalattal, a rendôrséggel, a bírók fizetését. Ráadásul ô is hozzájárult pár millióval.
A megyei sporthivatal új elnöke, Dorel Pojar, elôdeivel ellentétben végig a verseny színhelyén tartózkodott. Reprezentált, ügyelt a szervezôk munkájára — régen láttunk ilyen jó együttmûködést. Jó tudni, hogy mintegy 45 év után (Kiss Gyula) ismét van atlétikát is értékelô elnökünk.
Ami a színvonalat illeti, elmondhatjuk, hogy hölgyeink nemcsak az ország, hanem a világ élvonalához tartoznak. A félmaratonon, mivel a férfiakkal együtt szaladtak, csak három férfi ért be hamarabb, mint az elsô öt nôi atléta. A nôi gyaloglásban is jó az elsôk ideje, a férfiaknak (50 km) viszont még sokat kell... gyalogolniuk, amíg újra eljutnak nemzetközi bajnokságokra (Eb, vb, olimpia).
Sajnos, a rendezôk nem számítottak a gépkocsivezetôk vasárnap délutáni türelmetlen és sietôs útjára. Egyesek a sietségre hivatkozva belevágtak a verseny közepébe, a fiatal rendôrök nem tudták ôket megfékezni. Voltak akik értetlenkedtek, nem tudták felfogni, miért nem jó verseny idején autózni a pályán. Igaz, voltak kivételek, sportot ismerô és tisztelô sofôrök, akik félrehúzodtak és tapsoltak a versenyzôknek.
A végig zuhogó esô nem tudta megakadályozni a verseny teljes sikerét. Sôt, ígéret van arra, hogy jövôre pályán is rendezhetünk országos bajnokságot.
Ha eddig csak a központban végeztek városgazdálkodási munkálatokat, az idei ôszön már a külnegyedekben is sor kerül hasonló beruházásra. Fôleg a víz- és gázvezetékek korszerûsítése szerepel napirenden. Amint azt lapunknak Kaczka Albin mérnök, a Gázmûvek helyi munkaalakulatának vezetô szakembere elmondta, nemrég hozzáláttak a Liviu Rebreanu, Castanilor és Dumbravei utcák gázvezetékének kicseréléséhez. Eddig több mint egy kilométeres szakaszon végezték el a munkát. Új csöveket helyeztek el a Füzesi úton, de az ôsz folyamán beruházási munkálatokat végeznek a Vasútállomás környékén is. A viszontagságos idôjárás miatt két hétig le kellett állniuk a munkálatokkal.
A gázmûvek elkezdték a Kétvízközt-negyed felé vezetô utcák földgázhálózatának korszerûsítését is. A tervek szerint a Grãdinarilor, Alexandru Vlahutã, Park és a Tavasz utcákban cserélik ki a csöveket. A beruházást egy marosvásárhelyi cég segítségével végzik, az év hátralevô hónapjaiban a vízcsövek felújítását is tervbe vették.
Szépkenyerûszentmárton község egyik legeldugottabb faluja Tolvajkötke. Nem csoda, ha éppen ez a vidéki település okozza a legtöbb gondot a községgazdáknak. A falu különösen esôs idôben nehezen megközelíthetô. Az idei ôszön azonban jobb körülmények között közlekedhetnek az itt lakók (de még az ingázó tanerôk is!). A Polgármesteri Hivatal elhatározta, hogy közel két kilométeres szakaszon kikövezi a falun átvezetô utat. A munkálatokhoz szükséges pénzösszeget (mintegy75 000 dollárt) országos alapból biztosítják. Természetesen, a munkálatba besegítenek a szorgalmukról és hozzáállásukról közismert kötkeiek is. A követ és a homokot Beszterce–Naszód megyébôl pontosabban Felôrrôl szállítják. Az elmúlt napokban meg is érkezett az elsô szállítmány. Ha nem esett volna az esô (napokig nem tudtak dolgozni a hosszantartó esôzések miatt), bizonyára már hozzá is látnak a munkához, de még így is jelentôs lépéseket tettek a fôutca lekövezése érdekében. A munkálatokat személyesen Fãrtan Ioan alpolgármester irányítja, aki helybeli és jól ismeri a környéket. Neki köszönhetô a beruházás kivitelezése is.
Nem élt a pályázati lehetôséggel Bánffyhunyad polgármestere. A helyi adókból a Megyei Tanács rendelkezésére bocsátott 15 százalékot osztották le pályázatok útján a megye településeinek. Mint arról a polgármestert idôben tájékoztatták, a Megyei Tanács 40 milliárd lejt szánt kiosztásra, 16 pályázati program keretében, tudtuk meg Lakatos András megyei tanácsostól. Bánffyhunyad önkormányzata nem pályázott, a földgáz bevezetésére kiutalt összeg nem ebbôl a pénzalapból származik. A helyi költségvetés kiegészítésére, az oktatás, a kultúra támogatására nem pályáztak. A rendkívüli tanácsülésen számonkérésre válaszolva a polgármester elismerte tévedését, ami viszont továbbra is pénz nélkül hagyja Kolozs megyének éppen azt a kisvárosát, amelynek talán leginkább lenne szüksége támogatásra. Lakatos András arról is tájékoztatott, hogy a kiosztásra szánt pénzösszeg szerencsére nagyobb a reméltnél, így további 20 milliárd lejt ítélhetnek oda a már letett pályázatokra. Abban reménykednek, valamicskét lehet majd korrigálni a polgármester nemtörôdömsége miatt kialakult helyzeten, amennyiben elfogadnak egy–két, így utólagosan elkészített pályázatot. Lakatos András, aki jómaga a kalotaszentkirályi iskola igazgatója, arra buzdította a bánffyhunyadi iskolák vezetôit, állítsanak össze pályázatot.
A kétnyelvû helységnév- és állami intézménynévtáblák kifüggesztésének elmaradását tette szóvá a megyei tanácsos, amire a polgármestertôl azt a választ kapta, hogy a táblákat mindaddig nem helyezhetik el, amíg a Román Akadémia el nem készíti a települések hivatalos magyar nevét tartalmazó névsort.
Titkos szavazás után megbukott a polgármesternek az a kezdeményezése, amellyel — kolozsvári minta alapján — egy olyan tanácsosától kívánt megszabadulni, aki egyben a helyi Crisul Lakásgazdálkodási vállalat vezetôtanácsának tagja. Az eljárás igen rafinált: egy elôzô kormány által elfogadott rendelet értelmében az önálló gazdálkodások élére egyetlen adminisztrátort kellett jelölni az addigi vezetôtanács helyett. Az új kormány ezt a rendelkezést eltörölte, ismét a vezetôtanácsot tartva helyesebb megoldásnak. A bánffyhunyadi vállalatnál azonban — rendelkezés ide vagy oda — soha nem neveztek ki adminisztrátort, mindig is ez a vezetôtanács igazgatta ügyeit. A polgármester a vezetôtanács újraválasztását szorgalmazta, ezzel ugyanis valóban egymással összeférhetetlenné válna a vezetôtanácsi tagság és a tanácsosi tisztség. A helyi tanács nem járult hozzá az ellenzéki tanácsos kiebrudalását célzó kezdeményezés sikeréhez.
Érdekes és hasznos javaslattal állt elô a minap a szamosújvári Polgármesteri Hivatal. Vehetjük amolyan nyár végi ötletnek, de ôsz eleji intézkedésnek is. Látva a kisváros utcáin, terein és zöldövezetein felgyûlt autóvázakat és elhagyott, tulajdonos nélküli gépkocsironcsokat, a város elöljárói úgy döntöttek, hogy utolsó figyelmeztetésben részesítik ezek esetleges gazdáit. A városban szinte nincs olyan utca, ahol ne látnánk hasonló „díszt". Néhány elhagyatott gépkocsi a gyermekek játékává vált, ami balesetveszélyes lehet. Eddig senki sem törôdött ezekkel a roncsokkal, de most már zavarják a közlekedést és a járókelôket is. A Közterület-fenntartó Vállalat dolgozói már el is szállították az elsô példányokat. A városatyák meghatároztak egy idôpontot, ameddig minden tulajdonos köteles elvinni elhagyatott gépkocsiját. Ha nem, ôk fogják elszállítani az autókat, utánfutókat. Sôt mi több, egyik külvárosi utcában még elhagyott emelôdarut is láttunk!
Pénteken nyolc órakor a tanfelügyelôség alkalmazottainak rövid, erre az alkalomra összehívott munkagyûlésén Vasile Soporan prefektus beiktatta tisztségébe Constantin Corega fôtanfelügyelôt. Az új intézményirányító már elsô felszólalásaiban utalt arra, hogy változni fog a Kolozs megyei tanfelügyelôség stratégiája.
Aggodalmat lehetett leolvasni péntek reggel azon tanfelügyelôk arcáról, akiket reggel nyolc órára rendeltek be az intézmény tanácstermébe az új tanfelügyelô bemutatása illetve beiktatása alkalmából. A feszült hangulatot fokozta az a tény, hogy a sajtót is meghívta a prefektúra erre az eléggé bizalmas és kínos vezetôségváltásra, így az újságírók a tanfelügyelôk minden mozdulatát követhették. Az érzelmek megnyilvánulását élôben „közvetíthették" — többek között azt is, amint az egybegyûltek egy része vigyázzba vágta magát, amikor az új fôtanfelügyelô belépett.
Vasile Soporan prefektus nem eresztette hosszú lére a beiktatást: felolvasta a Nevelési és Kutatási Minisztérium Ecaterina Andronescu által aláírt 4373-as rendeletét, amely a fôtanfelügyelô váltás egyetlen okának Mariana Dragomir ún. lemondási kérvényét tünteti fel, és elrendeli Constantin Coregának ideiglenes fôtanfelügyelôvé való kinevezését, majd megköszönve a fôtanfelügyelôasszonynak eddigi munkáját rátért az új fôinspektor méltatására.
Mariana Dragomir rövid búcsúbeszédében diszkréten utalt arra, hogy egy jól mûködô, csapatmunkára épülô korszerû tanfelügyelôséget ad át utódjának, és hogy reméli, Corega még nagyobb sikereket ér majd el ezzel a csapattal. (Késôbb — a sajtó kérdésére, hogy miért írta meg végül lemondását, azt válaszolta: nem tehetett mást, és biztos benne, hogy mindenki tudja, miért nem tehetett mást.)
Constantin Corega vette a lapot, és felszólalásában elmondta, hogy megpróbál új csapatot „összehegeszteni". Fizikai illetve mûszaki kifejezései („a váltás nem hoz nukleáris katasztófát"), valamint a szinte semmit nem mondó beszéde gyér tapsot kapott a jelenlévô tanfelügyelôktôl.
Annak ellenére, hogy a sajtót berendelték a gyûlésre (sokkal célravezetôbb lett volna egy rövid sajtótájékoztatót tartani, ahol az újságírók feltehették volna kérdéseiket), a fôtanfelügyelô a beikatatás után csak akkor állt végül szóba az újságírókkal, amikor a tévékamerák bekerítették. Elmondta: legfontosabb célkitûzései közé tartozik a vidéki oktatás fejlesztése valamint a felügyeletek (inspekciók) jellegének megváltoztatása.
A Szabadságnak a tanfelügyelôk körében végzett rögtönzött közvéleménykutatása azt jelezte, hogy Mariana Dragomir leváltása bántja ôket, hiszen — véleményük szerint — az egykori fôtanfelügyelô kiváló szakember (országos szintû reform-kiképzô oklevéllel rendelkezett!), jó kolléga és nagy munkaerôvel bíró, közmegbecsülésnek örvendô vezetô volt.
Constantin Corega 1954-ben született a Szatmár megyei Apán, 1978-ban végzett a BBTE fizika karán, 1998-ban nyerte el a doktori címet. 1991–1997 között szaktanfelügyelô a megyei tanfelügyelôségen. 1999 szeptemberében ôt nevezik ki az Emil Racovitã Kollégium igazgatójának; ebben az évben lesz az RTDP (ma SZDP) Kolozs megyei szervezetének elnöke, amelyet mind a mai nap irányít. 2001-tôl tanügyminisztériumi tanácsadó. Már hónapokkal ezelôtt kérte Kolozsvárra való visszahelyezését — hazatérése íme megvalósult.
• Holttest az út közepén. Csütörtökön, szeptember 13-án Gavrilã Cucian vasutas telefonon értesítette a rendôrséget, hogy a szamosfalvi állomás utcájától mintegy 150 m-re egy férfi holtteste fekszik az úton. A halottról kiderült, hogy a neve Ioan Tinca, 31 esztendôs és vajdahunyadi. Külsérelmi nyomok voltak rajta, ezért a kórbonctanra szállították, ahol megállapították, hogy halála ökölcsapások és botütések következtében állt be. A nyomozás kiderítette, hogy Tinca a pataréti cigánykolónián élt, s hogy aznap Marcel Ghitã Tomitãval (19) poharazott, együtt is indultak el szekéren. Útközben összekülönböztek, Tomitã többször megütötte, majd addig verte társát, amíg az leesett a szekérrôl. Otthagyta és távozott a tett színhelyérôl. „Hazaérkezve" Tomitã elégette áldozata ruháit. A rendôrség ôrizetbe vette, az ügyészség minôsített gyilkosság vádjával 30 napra szóló elôzetes letartóztatásba helyezte. A Btk. szerint az ilyen tettet 15–25 év börtönnel büntetik.
• Súlyos testi sértés miatt, szabadlábon vizsgálják a szásznyíresi Simion Csengerit (71). Az idôs férfi alkoholt fogyasztott, este háromnegyed tízkor ért haza és fejszét fogott, amivel több csapást mért a 40 esztendôs alvó (!) fiára, Marinra. Az áldozatot a dési kórházba szállították, ahol fejsérüléssel és végtagjain lévô vágási sérüléssekkel kezelik. A rendôrséget másnap reggel negyed nyolckor értesítették az ügyrôl, a vád behatárolásánal a test helyzete és egyéb nyomok miatt nem gyilkosságért, hanem csak súlyos testi sértés gyanújával vizsgálják.
• Súlyos baleset történt a DN 1C országúton, Széplak (Bunesti) közelében. Cãlin Dorin Petrean (23), a CJ–06–CWW rendszámú Dacia sofôre nem számolt az útviszonyokkal, megcsúszott, átsodródott és összeütközött a szabályosan közlekedô, BN–01–SJR rendszámú, Grigore Fãrcas vezette ARO terepjáróval. A Daciában ülôk, a vezetzô és utasa, Cãlin Medve (26) súlyos sérülést szenvedett.
A mezôgazdasági termékeiket a tordai piacon értékesítô termelôknek rendelkezniük kell az új típusú termelôigazolvánnyal, ellenkezô esetben spekulációval vádolhatók. Az elmúlt héten a tordai piacon megjelentek az elsô olyan árusok, akik rendelkeznek mai termelôi igazolvánnyal, amelyet annak a településnek a polgármesteri hivatala bocsát ki, amelynek területén lakhelyük vagy földjeik vannak. Az iratokban benne foglaltatik a megmûvelt földterület nagysága, valamint a termesztett növények megnevezése is. A tordai piackezelôség vezetôje, Aurel Cheta elmondta, az újfajta igazolványok megjelenésével kiszûrik azokat a tömbházlakó személyeket, akik az igazi termelôktôl nagy tételben felvásárolták a zöldségféléket, majd, tetszés szerinti százalékot rászámolva árusították..
Szeptember elején Horváth István szülôfalujában, Magyararózdon találkoztak a kortárs magyar irodalmi élet képviselôi, hogy megvitassák az irodalom és a nemzeti sors kapcsolatát. A felszólalók a helység híres szülöttének életmûvébôl indultak ki, akit az évtizedek távlatából mindannyian példaképként tisztelnek. Az írótalálkozó levezetését Pálfy G. István válallta.
Felszólalásában SÜTÔ ANDRÁS többek között elmondta:
— Irodalom és nemzeti lét kapcsolatában Horváth Istvánról nagyon könnyû egyet s mást mondani, ami ma ugyanolyan idôszerû, mint amikor költônk maga is hazajárt Ózdra. Amikor Horváth István feltûnt az erdélyi magyar irodalomban, akkor egy ilyen csillagkép volt ismeretes, akikhez kapcsolódott szellemiségében: Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál. Ezek voltak azok a csodaemberek, akikrôl kezdô íróként ámuldoztam. Egyszerû parasztemberek négy, vagy hat elemivel a magyar szellem csodái lettek. Közülük Veres Pétert Ilyés Gyula így búcsúztatta: lángelmét temetünk.
Horváth István ilyen csodaemberként jelent meg 1937-ben. Elsô verses könyve — „Az én vándorlásom" — Jékely Zoltán segítségével jelent meg. Vékony kötetében annak a szellemiségnek volt ragyogó, újabb megnyilvánulása, amirôl mi tanácskozni óhajtunk: irodalom és közösségi sors kapcsolata, problematikája. Indításként idézni szeretném azt a gondolatot, amivel a Horváth István-i életmû zárul és amivel végül is egy ragyogó indulás és egy drámai és tragikus életszakasz után egy újabb fellendülés mutatkozott. „Jöttem valahonnan, s megyek valahova / Az én vándorlásom nem szûnik meg soha./ Vár a diadalom/ zúzmara hullásban tovább zeng a dalom". Ez Horváth István elsô nagyobb teret betöltô kiáltása. És késôb jöttek a remeklései, amelyekbôl könnyû kihámoznunk azt a szellemiséget, amely ôt tanítványként kapcsolta az említett csillagkép képviselôihez és ahhoz a közösséghez, amely ôt küldte. Ez mindig kettôs volt: egy költô indulásakor a mesterek mellett mindig ott van az a nehezen megfogalmazható mester, amely a közösség.
Errôl szólni nem demagógia, és nem a vátesz küldetés komplexusával függ össze. Senkinek közülünk nem volt vátesz-komplexusa, mégis mindig halljuk, hogy le kellene mondani már a vátesz-komplexusról. A most induló íróifjaknak elsô kiáltása, követelése, fenyegetése az, hogy majd ôk minden váteszt agyon fognak ütni. Úgynevezett váteszségünk az a közösségi élmény, morális parancs és követelés, amit Horváth István behozott már az elsô kötetével.
Pálfi István felkért, hogy ezt a kapcsolódást, az irodalom- nemzet, irodalom-közösség kapcsolódását próbáljuk megnyilatkozásainkban megfogalmazni, láttatni. Horváth István segítségével próbálom ezt helyi jelenséghez kötni. Ahogy az indulása az volt: „Jöttem valahonnan, megyek valahová", a vég — tündöklések és súlyos szellemi és politikai válság után — így hangzik: „Ne hagyj falum, tarts meg magadnak,/ végig simítnak százféle kezek, Más leszek én is a kezük alatt, vég, mert elveszek. S ha már nem érzed rajtam magadat, s ha már nem lelsz semmi örömet, tépd szét kölyködet."
Horváth István elindult szolgalegényként Ózdról Kolozsvár felé. Irodalmi sikereinek a legszebb napjaiban fordult vissza ahhoz a forráshoz, ahonnan indult — amikor érezte, hogy milyen veszélyek fenyegetik. Az a száz kéz, amely feléje nyúl. Ez volt az a veszedelem, amely a Horváth István-i problémát okozza ma is, és amelyet olyan ragyogóan írt meg Cseke Péter a költô monográfiájában.
Ez a száz kéz, amely a költôt simogatta, és amelytôl félt, ez az a követelmény, amely Gaál Gáborral az élen ôt és az egész írói csapatot az új politikai, világpolitikai — marxista- követelmények alá szorítva próbálta tovább énekeltetni. Horváth István nem karrieréhségbôl, nem valamiféle alantas érdekbôl, hanem egy átélt szociális nyomornak, egy évezredes magyar paraszti nyomorúságnak, a Veres Péterék, vagy Illyés Gyuláék által képviselt legszegényebb nép reményeinek a jegyében váltott hangot.
1945–47-ben volt egy baloldali hullám, amely minket megvédett a kitelepítéstôl. Horváth István ugyanannak a történelmi hullámnak ugyanazon szakaszában érzékelte, tapasztalta azt a követelményt, hogy a nép ügyét ez a politikai irányzat fogja olyan módon megoldani, ahogy azt ô kezdetben tudatlanul remélte. Veres Péter, Szabó Pál ugyanolyan módon fogta fel az idônek követelményét, mint ô, ugyanolyan tragikus módon csalódott egy politikai áramlat tündöklésében, illetve garázdálkodásaiban, diktatorikus embertelenségében. Horváth Istvánnak az elsô nagy felszárnyalása után kellett tapasztalnia azt, hogy milyen kezek akadályozták meg ôt eredeti képességeinek a továbbfejlesztésében.
Egy történelmi idôszak objektív szorításáról, költôt, szellemet, írót nyomorító állapotáról kell szólnunk. De semmiképpen nem abban a hangvételben, abban a szellemben, ahogy a mostani irodalmi életünkben elintézik azt a 30–40 esztendôt oly módon, hogy akár teljes üres foltként nyilvánítják esztétikailag meg nem történt irodalmi szakasznak, akár úgy, hogy jellemtelen, karrieréhes, irodalomhoz semmi módon nem kapcsolódó írástudóknak az árulásáról és semmiféle értéket nem teremtô kínlódásairól szólnak. Horváth István kapcsán lehet nyomon követni azt, hogy az értékteremtés évei után miként jutott ô is abba a hosszadalmas periódusba, amely ôt költôi mivoltában majdnem a porba tiporta, másrészt pedig olyan önvád korszakába sodorta, amely élete végéig tartott. Az önvizsgálat, amelyet ettôl a nemzedéktôl olyan sokan kértek, valójában minden kérelem nélkül tapasztalható az ô verseiben és a 60 utáni köteteiben. Ezek az esztendôk bizonyítékul szolgálnak arra, hogy egy lelkiismeretes, komoly, mélyen gondolkodó szellemi ember miként vizsgálja felül önmagát, miként szenved emiatt, miként jut el oda, hogy a kezdeti jó hangvételéhez és mélységeihez érkezzen vissza. Az ô életmûve jó útmutató irodalom és nemzet kapcsolatának a kérdésében.
A következô felszólaló, CSOÓRI SÁNDOR bevallotta, hogy már évek óta nem jár el írótalálkozókra. Most is inkább belehallgatni szeretett volna a vitába. Felolvasta az alkalomra írt rövid írását. Ebbôl idézünk:
„Csodálatos erôfeszítés volt minden korban a magyar irodalom. A rendszerváltásnak nevezett fordulat után az irodalom alól kifutott a történelem. Emlékszem, a nagy kavargásban felszínesen ítéltük meg a veszteséget, azt hittük gyorsan kiheverhetô. Egyikünk–másikunk akkor még arra is gondolt, hogy csak a szokásos proféciák léptek mûkôdésbe, melyek szerint elôbb-utóbb véget érnek az emberiség nagy játékai, köztük a költészet, az irodalom, egyáltalán a mûvészetek, sôt maga a filozófia is. Erre pedig tisztelettudóan legyintettünk, miként elôdeink legyintettek Babits nevezetes verskezdésére, amely szerint régen elzengtek Szappho napjai és a líra meghalt. Ha az elmúlt tíz évben másként történt is minden, mint ahogy sejtelmeink és logikánk szerint elképzeltük, annyi bizonyos, hogy az irodalom helyzete és szerepe megváltozott(...) Minden fontos gondolat, érzelem, szenvedély, eszme, stílusigény legelôször az irodalomban jelent meg és úgy lett belôle késôbb politika, sors, történelem. A demokrácia megjelenésével Kelet- és Közép Európában egy olyan nagy irodalomnak kellet volna megszületnie, amelyhez távlatait tekintve Dosztojevszkij, vagy Tolsztoj lehetne méltó. Hiszen a 20. század megrázó és nagy történeti katarktikus tragédiái az utolsó nyolcvan–kilencven évben itt fejlôdtek ki... Egy nagy irodalom minden elôfeltétele, nyersanyaga úgy rejtôzik mélyen alattunk, mint arab sejkek lába alatt az olaj, és ahelyett, hogy roppant izgalommal és odaadással ezt tárnánk fel, hagyjuk magunkat kisemmizni és félretaszigálni. Mi okozhatott ekkora zavart és bénaságot bennünk? Szinte mindannyian emlékezünk rá, hogy mi közép-európai ellenzékiek voltunk csehekkel, lengyelekkel, szlovénekkel együtt. Nem csupán a magunk politikai és szellemi függetlenedésünkért vállatuk a kockázatot, de becsvágyunk rejtettebb zugaiban olyan elképzelés is meghúzódott, hogy az elkényelmesedett Nyugat-Európát mi fogjuk majd rákapatni barbárabb igazságokra és létértelmezésekre. A demokrácia megjelenésével nemcsak az efféle ábrándjaink estek szét, hanem mi is. Évtizedeken át készültünk rá lélekben, hogy majd egyszer eljön a demokrácia, de sose gondoltuk azt, hogy valójában egy absztrakciót várunk, hiszen annyi demokrácia van, ahány ország, ahány külön sorsú nép. A demokrácia az elsô pillanatoktól kezdve nálunk szembekerült az irodalom belsô törvényeivel és hagyományaival. Irodalom és társadalom feszült viszonyát a demokrácia megváltoztatta. Leginkább azzal, hogy a nagy és gyötrelemes kérdések megoldására sokkal tetszetôsebb ajánlattal jelentkezett. A négyévenkénti szavazás igéretével. A lélek forradalma helyett a szavazófülkék forradalmára hivatkozott. Ha a magyar irodalom századokon át nem vállalt volna olyan történelmi és politikai feladatokat, mint amilyeneket kényszerûségbôl vállalt, sose zuhan bele a demokrácia csapdáiba. Márcsak azért sem, mert mindenik megmaradt volna a saját külön pályáján, nem próbál összevegyülni a másikkal. Tíz év után világosan látjuk, hogy ez a vegyülés lehetetlen. Az irodalom nem élhet meg a nagyság szándéka és a hajlíthatatlanság feltételei nélkül: ábrázolhatja, de nem fogadhatja el az alkukat. A demokrácia viszont a kompromisszumokra épít. A kérelem az volt, hogy ne az írók politizáljanak, hanem a pártok, maga a parlament. Egy évtizede tapasztaljuk, hogy ez az elv legalább olyan absztrakt igény, mint amilyen absztrakt tünemény volt szemünkben a demokrácia. Tudniilik az írótól nemcsak azt követeljük, hogy írjon, hanem azt is, hogy fontosat írjon és igazat. A politikusra is ki kellene terjeszteni e szigorú számonkérést...
Hol hallgat a magyarul írók zöme? Kiharcolt magának száz vagy százhúsz folyóiratot, hogy mind a százban hallgasson, vagy legfeljebb dörmöghessen? Ne politizáljon az író? Illyés válasza röviden így hangzik: < sajnos kell politizálnunk, a legnehezebb, a legveszélyesebb módon, hibátlan mûveinkkel. > Persze amikor ezt a mondatot leírta Illyés, volt irodalmi élet, amely sokat segített az íróknak az alkotásban. Most az irodalmi élet kevésbé sugalmazó. Néha úgy látom, mintha a parlamentekben zajló életet utánozná, legalább annyi gyûlôlettel és idegenséggel. Azért jöttünk ide, hogy magunkhoz illô irodalomról és irodalmi életrôl gondolkodjunk.
A Horváth István Alapítvány és Horváth Arany 2001. szeptember elsejére szóló meghívására Maros megye lélekszámában kicsiny, de nagy múltú falujában tanácskozott a szûkebb pátriából Czirják Árpád, Cseke Péter, Fülöp G. Dénes, Fodor Sándor, Kötô József, Lászlóffy Aladár, Nagy Pál és Sütô András; Kárpátaljáról Vári Fábián László; Magyarországról Csoóri Sándor, Pálfy G. István és Pomogáts Béla.
Akik a meghívottak közül jelen lehettünk, hálásak vagyunk azért, hogy Magyarózd természetes és ösztönzô otthont adott a magyar irodalom és a történelem összefüggéseirôl szóló gondolatok megvitatásának. Itt élt Petróczi Kata Szidónia és innen emelkedett a huszadik századi paraszti mélységbôl a Trianon utáni mûvészi és emberi sorsok lehetséges magasságáig Horváth István, aki költôi szociográfiában írta meg a falu történetét. Egyik legmaradandóbb mûvét, A magyarózdi toronyalját, ideje lenne tovább írni: megfogalmazva a korábbi nyomorúságok után a fenyegetettségek újabb változatait. Ebbôl a felismerésbôl kiindulva nem is az emlékezés, hanem a sorsunk által kikényszerített, de eddig igazában nem talált utak keresése volt tanácskozásunk fô célja.
Tudatában vagyunk annak, hogy az Erdély 1920 utáni történelmében meghatározó jelentôségû találkozók — a marosvécseiek és a vásárhelyi például — nagy lélegzettel, nagyobb távlattal mondhattak ki korszakos igazságokat. Azóta erôsen lefokozódott az irodalom és általában a szellem jelentôsége. Az 1989 és 1990 óta történô változások többnyire immár a szabadság jelszavával folytatták a lefokozást, a hagyományos, az évszázadok által megmért esztétikai és erkölcsi értékrendek megbontását. Szavunkat épp azért emeljük fel, hogy a különbözô, magyarságunk léte által érintett országok rendszerváltoztató folyamatai a továbbiakban ne csupán a politika sokszor kényszerûen álságos követelményei, hanem a kultúra, az irodalom idôket összefogó igényei szerint is alakulhassanak.
Az a nem új, de egyre szomorúbb felismerés késztet bennünket annak kimondására hogy a politikának a legjobb szándékai is kicsorbultak a nemzeti-nemzetiségi autonómia legelemibb formáinak követelésében. Látnunk kell végre, hogy a demokrácia némely országban nem egészen kiteljesedett vagy éppen látszatokra épülô gyakorlata a magyarság számára épp a lényegben, a kis- és nagyközösségi autonómiák kiharcolásában nem hozott eddig eredményt. Ahogy elôdeink a hangsúlyt az államról a népre helyezték, úgy kellene most a mindennapokban nagyon is nélkülözhetetlen pártpolitika mellett az össznemzeti érdekeket és értékeket képviselô kultúra távlatosságára átteni a nyomatékot. Visszaadni a valóságos értékek becsületét. A közösségteremtés, a sorsvállalás pátoszát. Az atomizálódás, a szórványosodás ma már nem csak a földrajzi szórványok fenyegetettsége, hanem minden magyaré. Áfium, a megosztás és a megosztottság elleni orvosság lehet a kultúrának, mûvészetnek, az irodalomnak minden olyan megnyilatkozása, amely nem önmagáért, hanem a nemzeti történelem folytathatóságáért születik, és azokhoz az esztétikai és erkölcsi magaslatokhoz igazodik, amelyektôl az igazi magyar irodalom sohasem szakadt el.
Meggyôzôdésünk, hogy a magyarság érdekeit képviselô pártok is nyernek vele, ha a kultúra valódi értékeibôl szövôdik újra megtartó háló az egyetemes magyar nemzet számára. Hiszen a megtévesztô, szándékosan értékromboló évtizedek után csak az újra öntudatra ébredt közösség tudhatja elfogadni azt a nemzetegységesítô gondolatot, melyet végre bátor kiállással képviselnek legjobb államférfiaink. Nincs olyan demokrácia, amely a kultúra értékeit ismerô közösség nélkül is mûködôképes. Nincs olyan politikai akaratnyilvánítás, amely a nemzeti-nemzetiségi érdekérvényesítés más formái nélkül üdvösséghez vezet. A magyar nemzet huszadik századi megmaradása nem képzelhetô el Kodály és Bartók, Illyés és Németh László, Benedek Elek, Kós Károly és Tamási Áron életmûvének hatása nélkül. Jelzésszerûek a nevek. Arra utalnak, hogy utódaik nélkül sincs, mert nem lehet magyar huszonegyedik század.
Számunkra mindenek elôtt ezt jelenti a tanácskozás címében is megfogalmazott igény, a „Nemzeti sors és irodalom" összefonódása.
A Magyarózdi Találkozó csak szerény alkalma egy gondolatsor felvetôdésének. Másokkal, sokakkal kellene folytatani a közös gondolkodást. A falu és a Horváth István Alapítvány ígéri is ezt a folytatást. Köszönettel tartozunk érte.
Magyarózd, 2001. szeptember 1-én.
Czirják Árpád, Sütô András, Vári Fábián László, Fülöp G. Dénes, Pálfy G. István, Horváth Arany, Csoóri Sándor, Lászlóffy Aladár, Pomogáts Béla, Nagy Pál, Fodor Sándor, Cseke Péter, Kötô József
A magyar történelem számos nagy csatát és nagy vereséget jegyez. A focitörténelem is. Léteztek mérföldkövek (mint például Marseille), amely után azt gondoltuk: ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. Ismét elbukott egy generáció, 2002-ben nem lesz ott a világbajnokságon a magyar válogatott.
Szeptember 5-én, Budapesten: Magyarország–Románia 0–2 (0–1). Szemtanúja voltam.
Érkezés
A román fociküldöttséggel szinte egyidôben érkeztem a nyárutói napfényben úszó magyar fôvárosba. A véletlen mûve volt, mint az is, hogy nem laktam távol a román delegáció „fôhadiszállásától", az Aquincum Hoteltôl.
Elnézve a román válogatott játékosait, arcukról le lehetett olvasni az önbizalmat, a magabiztosságot, a biztos sikerbe vetett hitet. Gicã Hagi szövetségi kapitány nem árulta el az újságíróknak, hogy milyen összeállításban lép majd a Népstadion gyepszônyegére a román együttes. A játékosoknak megtiltották, hogy nyilatkozzanak, erre csak a hivatalos sajtótájékoztatókon kerülhetett sor. A titkolózás, a sejtetés, az ellenfél kifürkészhetetlensége morális fegyver.
Egyéni véleményem szerint egyébként Románia válogatottja jelenleg dualista szakvezetés alatt áll: Hagi mellett sógora, Gicã Popescu is irányít. Popescu szintén már többször visszavonult a nemzeti tizenegybôl, de a véleményére hallgat a szövetségi kapitány, a szava sokat nyom a latban Hagi döntéseiben. Gheorghe Popescu az elôzô kapitánnyal, Bölöni Lászlóval nem akart együttmûködni. Sógora hívására újból a színtérre lépett, „természetesen" csapatkapitányi beosztásban. Ismeretes, hogy az elmúlt idényben a sikeres Isztambuli Galatasarayban szerepeltek igen jól. Aztán Gicã Hagiból szövetségi kapitány lett, Gicã Popescu pedig az olasz Leccében folytatja pályafutását. A dualista irányítást mi sem bizonyítja jobban, hogy Popescunak a túl nagy meleg miatt nem volt kedve a program szerinti sétára a Margit-szigeten — s a séta elmaradt. A román válogatott elôbb az Üllôi úton, majd a Népstadionban edzett, de volt titkosított edzésük is. Látható volt, hogy ez az együttes a szakmai tudás mellett nagyon is „együtt van" lelkileg, morálisan és hogy nagyon jó a csapatszelleme.
Budapesten tényleg nagy volt a meleg, jólesett a fagylaltkülönlegességekbôl fogyasztani a különbözô napszakokban. A szép fekvésû magyar metropolisz útjait járva, közlekedési eszközein utazva jó érzés volt civilizált világban lenni. A metrón, buszokon, HÉV-en az emberek csendesek, inkább csak olvasnak, s bár néha ott is megcsörrennek a maroktelefonok, a beszélgetések rövidek és diszkréten zajlanak le, nem hangoskodva, kihívóan, mint ahogy tájainkon szokás.
Elôzmények
Alkalmam volt az „utca emberének" a véleményét megtudni a Grúzia és Románia elleni találkozókról. A focit szeretô embereket egyenesen megdöbbentette a grúzokkal szembeni megalázó kudarc. Nem lehet a múlt dicsôségébôl élni, nem csoda, hogy a fiatalok egyre jobban elfordulnak a focitól, más, feljövôben levô sportágakban igyekeznek eredményt elérni, tehetségüket kibontakoztatni. A sikerélmények hiányát, azt, hogy a világ élvonalából Európa utolsói közé süllyedt a magyar labdarúgás, hosszabb távon nehéz megemészteni.
A tbiliszi balsiker gyors, váratlan és sokak szerint túl késôn hozott döntésre késztette a Magyar Labdarúgó-szövetséget: menesztették a szövetségi kapitányt, Bicskei Bertalant. Az okok között ott volt a „morális zuhanás", hogy a magyar válogatottnak nincs erkölcsi tartása, gyengén, lélektelenül játszik.
Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a magyar válogatott tagjai külön-külön, profi klubjaikban nagyon is igyekeznek, saját magukért játszanak, profi futballistáknak tartják magukat, de csak a pénzért hajtanak. Amikor viszont magukra öltik a címeres mezt, nincs szívük a magyar színekért, egymásért és együtt harcolni, és nagyon sokszor úgynevezett alibi focit játszanak. Tudásuk messze van az elôdökéhez képest, s ezt nem pótolja lelkesedés, csapatszellem. Az a tény, hogy magyar viszonylatban ôk a legjobbak, európai szinten édeskevés.
Utólag úgy tûnik, hogy a játékos–edzô viszony sem volt felhôtlen, Bicskei játékosai nem lelkesedtek a mester elgondolásaiért, s ez bukkant most felszínre. A magyar labdarúgás vezetôi nem mertek, nem akartak vagy nem tudtak eddig tükörbe nézni, hogy megláthassák, milyen sok hiba van a szervezetben. Sok világhírû magyar edzô van, mégsincs megfelelô gyerek-, ifi-, utánpótlás-nevelés. A tehetségeket csiszolni kellene, de nemcsak technikailag, hanem erkölcsileg is. Objektíven megállapíthatjuk: a magyar futball jelenleg gyenge minôségû.
A túlzottan felkorbácsolt önbizalmat alaposan lehûtötte a grúziai arculcsapás. A hanyatlás gyökerei viszont mélyebbre nyúlnak vissza. A magyar válogatott, különösen az utóbbi hónapokban, hullámvasúthoz hasonló teljesítménye után (tétmérkôzésen kínos 1–1 a Népstadionban Litvánia ellen, 2–5 a jubileumi magyar–németen) le kellett volna szállni a magas lóról, a felfokozott önbizalmat, beképzeltséget elhagyva, okulva a hibákból, komoly munkával, technikai és taktikai felkészüléssel kellett volna a tétmérkôzésekre kiállni.
A grúz kudarc után a leváltott szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan a következôket nyilatkozta: „Mivel a hátralevô két mérkôzésen (román, olasz) csupán matematikai esély van a pótselejtezôn való részvétel elérésére, a döntés inkább a közvéleménynek szól. Nem hiszem, hogy ezzel lehetne megjavítani a magyar labdarúgást." Mindenesetre különleges döntés volt két nappal egy ilyen, lelki töltettel is rendelkezô, fontos tétmérkôzés elôtt edzôt váltani.
A sportújságíró Vincze András írta: „Az MLSZ elnöksége képtelen kezelni azt a fajta válságot, amely a válogatott csúfos szereplésében csúcsosodik ki, hiszen nem tud olyan hátteret adni a nemzeti csapatnak, amely alapot jelenthetne az eredményes szereplésre. A szövetség szerepe az új rend szerint csupán a reprezentálásban merül ki, de így mára eljutottunk odáig, hogy a maga szintjén egy grundcsapat jobb menedzselést képes önmaga számára megteremteni, mint amit a magyar válogatott valaha is élvezett az elmúlt két évtizedben." Ez nagyon frappáns megfogalmazása a mai magyar labdarúgás helyzetének. A szövetségi kapitány váltása a válságkezelés látványos eleme volt, ám jól lehet rá alkalmazni a mondást: annyit ért, mint döglött lovon a patkó.
A magyar labdarúgást jellemzi az is, hogy klubcsapataik az európai kupákban évek óta nem tudnak a selejtezôk szintjérôl kiemelkedni. A bajnokság élvonalában játszó csapatokban pedig jól megállják a helyüket a szomszéd országokból odakerült úgynevezett idegenlégiósok, akik hazájukban nem tudtak az elvárások szerint játszani.
A mérkôzés
A rendezôk tudatában voltak annak, hogy a grúziai balsiker és a közvélemény apátiája miatt a vártnál kevesebben lesznek a Románia elleni találkozón. Elôvételben viszonylag kevés belépô kelt el.
A mérkôzést megelôzô napon a csodálatos Szentendre–Visegrád kiránduláson még verôfényes napsütés volt. Estefelé zápor zúdult Budapestre, amely késôbb csendesült, de azért tovább csorgott 24 órán keresztül, vagyis a mérkôzés egész napján. Esôisten siratta a magyar labdarúgást.
Ilyen körülmények között sokan lemondtak a mérkôzés helyszíni megtekintésérôl. Voltak azonban, akik nem a fociért, hanem az esetleges balhé kedvéért mentek el a Népstadionba. Augusztusban a magyar szurkolók hírhedt kemény magja a nem kevésbé hírhedt német drukkerekkel vívott csatáját edzésnek szánta a román szurkolókkal való találkozásra. A magyar sajtót idézem: „Amikor befutott a temesvári gyors, csak néhány huligán lézengett a peronon, nem is történt semmi rendzavarás. Kora este a bukaresti vonatot várva mintegy négyszáz rövid hajú, sportruházatot viselô magyar szállta meg a hármas vágány két oldalát. Itt nem volt nagy balhé, mivel a vendégszurkolókat egy korábbi állomáson leszállították. Az utolsó vagonban volt három kék-sárgába öltözött ember. A magyar kemény mag nem hagyta ki a helyzetet, többen másztak fel a vagon oldalán, s egy perc alatt összeverték a három szerencsétlent." Ez nem harc volt, hanem mészárlás, szégyenletes megnyilvánulása a magyar huligánoknak. A magyar drukkolók az elmaradt balhé miatt kielégítetlen kemény magja a Népstadion felé haladva az Antena 1 tévécsatorna Daciáját összerugdosták, egyikük sörösüveggel betörte a gépkocsi ablakait. Még akadtak kisebb incidensek, de komolyabb összetûzés, verekedés a mérkôzés elôtt nem volt.
Az esô azonban kitartóan esett, lassan gyülekezett a fényárban úszó Népstadion alsó lelátóira — a felsôket tatarozzák, oda nem lehet bemenni — az idôjárással dacoló nézôsereg, mintegy 5000 ember. A bejáratoknál a rendfenntartó erôk jegyek mellett másfajta ellenôrzést is végeztek. Megkezdôdött a jól elkülönített szurkolótáborok közötti hangpárbaj, ekkor még viszonylag sportszerû hangnemben.
Az esô átáztatta a Népstadion amúgy kitûnô gyepszônyegét. A játéktér csak csúszós volt, nem volt latyak, sár. Nem vizsgázott jól a stadion teljesen új, fedett lelátója, ahol a sajtópáholy is megtalálható. Néhány munkatárs papírja átnedvesedett, de a kijelölt helyektôl távolabb volt elég száraz asztal is.
A nemzetközi találkozókon szokásos felsorakozás után, a „hagyomány" jegyében a duhaj, sportszerûtlen szurkolók kifütyülték egymás himnuszát. Hatalmas füttykoncert kíséretében adott jelt a játék megkezdésére a skót Hugh Dallas. Ekkor még a magyar drukkerek a Ria-ria-Hungária biztatással szurkoltak csapatuknak. A hazai huligánok nem elégedtek meg ezzel, petárdákat kezdtek hajigálni a pálya, majd a román szurkolók irányába. Eltaláltak egy biztonsági embert, akinek megsérült a feje. A rendôrök kiemelték a tömegbôl a tetteseket, helyreállt a rend.
A magyar csapat 1–4–4–2-es felállásban igyekezett játszani, de a csapatrészek között nem volt összhang. A román támadások két-három húzásból álltak, leggyakrabban a jobb oldalról indultak Contra–Sabãu–Adi Ilie vagy Mutu vonalon.
Említésre méltó a hosszabb kihagyás után a válogatottba visszakerült Ioan Ovidiu Sabãu szereplése, aki csapatának egyik kiemelkedô teljesítményt nyújtó játékosa volt. A múlt idényben a Kolozsvári U FC edzô-játékosa volt, nagy szerepe volt abban, hogy a diákcsapat feljutott a másodosztályba. Jelenleg a Bukaresti Rapidban focizik, igen jól.
Sabãu pályafutásáról egykori tanítómestere, Szoboszlay Miklós mesteredzô mondott néhány szót. Szorgalmas komoly fiú volt, a 80-as évek elején hajnalban vonatra szállt a virágosvölgyi állomáson, hogy tanulni jöjjön Kolozsvárra. Mestere felismerte tehetségét, született intelligenciáját, komoly tanulási vágyát, sokat foglalkozott vele. Az eredmény nem maradt el, „Motu"-ból (ez a beceneve) az U mellett számos külföldi együttest megjáró válogatott játékos lett. A Népstadionban Sabãu gólpasszából szerezte meg Adrian Ilie a román együttes vezetô gólját.
A magyar szurkolók törzsgárdája, a fanatikusok is kiábrándultak, csapatuk elsô félórabeli leszereplése után. Látszott a tudásbeli különbség. A kezdeti sportszerû buzdítást követô „cigányozás" is elült. A szûnni nem akaró esôben a lassan elázó szurkolók kórusa más jelszavakra tért át: Vesszen Trianon! meg Erdélyt vissza! Az egyik budapesti sportriporter találóan jegyezte meg, inkább a futballt vissza jelszót kellene skandálni.
A magyarok lassú ütemben, meggyôzôdés nélkül játszottak, akiknél nincs csapatszellem, azok nem tudnak eredményesen focizni. A biztos eredmény tudatában a román csapat nem erôltette mindenáron a támadásokat. A vendégek elérték céljukat.
Epilógus
A mérkôzés utáni sajtókonferencián a szövetségi kapitányok így nyilatkoztak: Gellei Imre: „Bevallom, ennél jobbra nem is számítottam. A románok hamar rúgtak két gólt, ezzel elônyre tettek szert. Lehetôségeink nekünk is voltak, de a helyzetkihasználás csapnivaló volt." Gicã Hagi: „Gyors, kombinatív játékunknak köszönhetôen az elsô félidôben eldöntöttük a találkozót. A válogatott szövetségi kapitányaként ez az elsô gyôzelmem, amely értékét növeli, hogy éppen Budapesten, a magyarok ellen sikerült kivívni."
A magyar válogatott csapatkapitánya, Lisztes Krisztián nyilatkozatában a sajtót tette felelôssé a kudarcért. Furcsa. Nem a sajtó képviselôi játszanak a pályán, hanem ôk, a játékosok, akikben nincs elegendô akarat. Erre a kijelentésre eszembe jutott a túl korán elhunyt „Csala", Pecsovszky József mondása: „Az az együttes, amely nem ismeri a közös dacolás örömét, a barátságot sem ismeri. Barátság nélkül pedig nincs jó csapatszellem. Annyival gyatrábban fociznak a tegnapiakhoz és tegnapelôttiekhez képest, mint amennyivel gyatrábban és lélektelenebbül énekelnek."
A Népstadionban elhalványulnak a fények, kialusznak a reflektorok csak az esô jellegzetes zaja hallszik a pesti éjszakában.
Passuth László regénycímét így alakítanám: Esôisten siratja a magyar labdarúgást.
(Folytatás a szeptember 8-i számból)
„Hiába vernek, mégis zsidók maradunk!"
I. Marcu fôiskolai hallgató egyike volt azoknak a keveseknek, akik nem vesztették el lélekjelenlétüket.
Mircesti állomásán egy ezredes közeledett a vagonhoz, s éppen Marcuhoz fordulva, szívélyesen kérdezte:
— S hova visznek? Miért szállítanak benneteket így?
— Hogy hova visznek, nem tudjuk. De hogy miért, azt nagyon is jól tudjuk: nagyon rosszul megy az ország sora!
— Igen! Mert, ha a zsidóknak rosszul megy, akkor mindenkinek rosszul megy. Ha viszont a zsidóknak jól megy, akkor mindenkinek jól megy a sora!
— Értem. De hát, mit csináltatok? Hallod! Hé, tizedes! Mit csináltak ezek?
Ám egy ilyen ördögien tolakodó pofa, mint ez a Marcu, megelôzte a kérdezettet:
— Zsidók vagyunk! Értse meg uram, zsidók!!! Ha egy román ember követ el valamit, azt tettesként büntetik. Ha egy zsidó követ el valamit, az csak vétkes lehet. Ezek szerint annak megfelelôen is büntetik!
— De, jó ember! Ha ártatlanok vagytok, szabadon engednek. Vagy legalábbis szabadon kell, hogy engedjenek benneteket. Elvégre nem vagyunk a dzsungelben. Igazságot kell, hogy szolgáltassanak nektek!
— Megtörténhet, hogy amikor igazunk van, nem természetszerûleg van igazunk, s azért kell arra várnunk, hogy mesterségesen adjanak igazat nekünk. Vagyis, hogy az igazságot ajándékba kapjuk. Kérnünk kell, igényelnünk kell másoktól, ahelyett, hogy magunk vívnánk ki azt... Vajon mikor térünk vissza a régi kerékvágásba? Mikor kapjuk vissza valamennyi ôsi jogunkat, formaságok nélkül, anélkül, hogy kérnünk, igényelnünk, esdekelnünk kellene?! Vagy talán, mindig, állandóan meg kell alázkodnunk? Könyörögnünk kell, hogy minden részletigazságért külön meg kell harcolnunk? Vagy talán uraink nyögdösni, vonakodni fognak? Így jár az ember, ha mástól kér és nem maga harcolja ki, nem maga veszi el, amire szüksége van... Nincs igazam? Hallgassa csak meg! Amikor vasárnap reggel egy román tiszt és tizedes elcipelt lakásomról, egyvégtében ütöttek, rugdostak, vertek. Mondtam nekik, hogy román állampolgár vagyok. Kiröhögtek s még jobban helybenhagytak. Vagyis, a román állampolgárság fabatkát sem ér! Még maguk a románok sem tisztelik! Megvernek, mert zsidók vagyunk? És látja, uram, hiába vernek, mi mégis zsidók maradunk! Maga és mások, azt hiszik, hogy szégyelljük magunkat. Nem uram, mi büszkék vagyunk arra, hogy zsidók vagyunk!
Megbocsátás és megtorlás
Az ezredes kereket akart oldani. Túl forróvá vált a talpa alatt a talaj.
— De miért megy el, ezredes úr? Maradjon még! Maradjon míg megváltoznak az idôk. Még jobban felháborodik majd. Nem az a szörnyû, ami most történik velünk, hanem az, hogy két nap múlva az egészet elfelejtjük. És minket is elfelejtenek. Mindig erre alapoztak a hóhérok, most és eddig is mindig, történelmünk egész folyamán. Csak mi, zsidók tudunk — egyszerûen gyávaságból — alkalmazkodni a megbocsátás keresztény elvéhez. És vitézségbôl csakis a nemzsidók tudják alkalmazni a megtorlás zsidó elvét. (Kiem. ford.). Ezért történhettek meg mivelünk az évezredek során újból meg újból ugyanazok a gazságok: a hóhérok tudva tudták, hogy úgysem lesznek megbüntetve. S nemcsak hirtelenjében, hanem sohasem! És a legszörnyûbb: soha meg sem büntették ôket! Utoljára történjen meg ez, ezredes úr! Sohasem szabad belenyugodnunk abba, hogy egyetlen bûnös is életben maradhat! Higgye el, nem csupán a megtorlásról, a bosszúról van szó. Történelmi példára van és lesz szükség. Olyan példára, amely legyen egyenes arányban a megbüntetett cselekedettel. Mert, ha a történelem folyamán hasonló esetek megismétlôdnének, tudják meg a hóhérok, hogy mi vár reájuk! Ez esetleg meggondolkoztatná ôket... Mintha látnám, miként változnak meg elôbb az idôk és csak azután az emberek. Mintha szemeim elôtt látnám, miként adják vissza majd ellopott holmijainkat, de fôleg: jogainkat! Megengedik majd, hogy saját hadsereget alakítsunk, háborúba menjünk. Szégyelljék meg magukat! Kötelességeinkrôl, feladatainkról papolnak, mielôtt visszaadnák ellopott javainkat. Még egyszer csak: szégyelljék meg magukat! Nem vagyok hajlandó alávetni magam! Nem engedelmeskedem! Mindenkinek hasonlóképpen kellene cselekednie! Méghogy kötelességek — jogok nélkül!?
— Hagyd csak! Nemsokára egyenlô jogaitok lesznek!
— Egyenlô jogaink? Kivel egyenlôek? Hóhérainkkal? De, hogyan lehetnek majd nekik velünk egyenlô jogaik?! Szenvedtek ôk úgy, mint mi? Vagy tegyem fel így a kérdést: Ôk szenvedtek miattunk, vagy mi miattuk?! Hogyan lehetnénk egyenlôek? Hóhérok és áldozataik azonosak? Akkor meg, mi változik, ha egyáltalán változik valami? Csak az idôpont, a dátum?!
— Szegény fiú, bolond! — jelentette ki az ezredes, keresztet vetett s elment dolgára. Pedig eleinte úgy vélte, hogy tud valamit segíteni ezeken a szerencsétlen zsidókon...
A halott már nem érez
Újabb állomás következett, Sãbãoani (Szabófalva). Itt, 8 km-re Romantól, szerdán este fél 7 óra körül újabb, csaknem 400, idôközben elhunyt zsidót rámoltattak ki a vonatból. A falu határában temették el ôket. Köztük Simon Pavist, a Sf. Andrei utca 41., ma Smirdan utca 56. szám alól. A vonatot egy, Romanból ideirányított és Simulescu vezérkari ôrnagy vezette orvosi bizottság fogadta.
Egy bivolari-i ôrmester minden zsidónak kiosztott egy-egy csésze vizet, s az orvosi bizottság által Romanból hozott egy-egy negyed kenyeret. A zsidók pénzt akartak adni neki érte, de az ôrmester nem fogadott el semmit.
Amikor kinyitották a vagonokat, hogy a holttesteket letakarítsák, felszálltak a cigányok és román katonák, s elloptak mindent, amit csak még lehetett. A halottak ujjait — mennyire közönséges és alantas dolog! Pfuj! — gyûrûstôl levágták. Úgysem éreztek már semmit.
Ezután a zsidókat már kevesebb vagonba zsúfolták össze, mivel a sok leszállított zsidó következtében egyre kevesebben maradtak életben, s akkor minden bizonnyal nem fulladtak volna meg annyira könnyen és gyorsan.
Ha Szabófalváig a katonák titokban árulták az ivóvizet, most, látván, hogy a zsidók hivatalosan is kapnak, elhatározták, hogy ôk is nyíltan látják el ivóvizzel a szerencsétleneket. Most már 2000 lejre csökkentették egy-egy üveg árát. Elvégre, most már nem titokban kelett hordaniuk... (Hogy mit jelentett a 2000 lej? Hogy az olvasó, fôleg az, aki fél évszázaddal ezelôtt még nem is élt, esetleg kisgyermek volt, fogalmat alkothasson: 1 kiló cukor 33, 1 kiló olaj 30, a kiló kenyér 5–6, 1 kiló hús 30–40, 1 csomag cigaretta — átlagosan — 4–5, 1 pár cipô 400–500 lej, az átlagos havi fizetés 4000 lej körüli volt (Ford. megj.).
Romanban végetért az expedíció elsô része...
Itt összegabalyodtak a iasi-i hatóságok számításai. Valami hiba csuszott az eltervezett dolgokba. Nem lehessen tudni, melyik átkozottnak volt az a sötét érdeke, hogy egyszer s mindenkorra el ne tûnjön egyes pillanatok siralmas emléke, olyan pillanatokét, amelyek senki számára nem szereznek örömet.
Tessék csak elképzelni! Valamennyi vagont kinyitottak s az emberek kiszálltak. Ôrülten, meztelenül, deformálódva gyülekeztek a 4-es számú egészségügyi század udvarán. Samoil Boghen (a Doamna Elenea utca 35. szám alól) vagonjából az eredetileg felrakott — ez a helyes kifejezés: felrakott és nem felszállt! — ember közül mindössze 35 szállt ki Romanban. Cusmaru David (cégtáblafestô, a Pantelimon utca 20. szám alól) vagonjából az eredetileg oda betuszkolt 125 ember közül mindössze 4 (!) érkezett élve Roman városába. Ez a négy éppen az ajtó mellett állott, így jutott olykor egy kicsivel több levegôhöz.
Motelsohn doktor vagonjából a Iasi-ban eredetileg bevagonozott 85-bôl mindössze 9-en érkeztek Cãlãrasi-ba. A többieket megfojtotta a karbid szúrós szaga. Roman városába 1941. július 3-án, csütörtökön délután 4 óra körül érkezett meg a vonat, benne a zsidókkal (vasárnap óta voltak leplombált vagonokban).
Értesítették a romani hitközséget, engedélyezzék számunkra, hogy orvosi ellátást nyújtsanak, élelmet és ruhát adjanak a túlélôknek. De három óra leforgása alatt mindent le kellett bonyolítani.
Gherasim ôrnagy és Viorica Sgarici asszony, a Vöröskereszt helyi fiókjának elnöke segítségével, a romani zsidó hitközség (elnök: Berthold Rohrlich) azonnal gyûjtô csapatokat menesztett a városba. Összegyûjtöttek mindent, amit ilyen rövid idô alatt csak összegyûjteni lehetett...
z utazás folytatódik
Elôször a holtakat temették el. Romanban 250 hullát szedtek le a vagonokból. A hitközség azonosítani akarta a holttesteket, hogy kiállíthassa a halotti bizonyítványokat, azt követôleg pedig egyházi szertartással temesse el az áldozatokat. N. C. Pipa polgármester (hazánk történelme ismer még egy ilyen nevet!) azonban más véleményen volt.
Július 3.-ról 4.-re virradólag a holttesteket teherszállítókocsikba dobálták (a szó szoros értelmében: nem rakták, hanem dobálták, hajították!), s kivitték a zsidó temetôbe. Eredetileg légelhárító rendeltetéssel készített hosszú árokba dobálták ôket, a kerítésen keresztül. Ezt a mély árkot is a Kötelezô Munkába sorolt zsidó fiatalok ásták. Csakhogy sokkal nagyobbra ásták a gödröt, mint kellett. Persze, mit érdekelte ôket az egész, ha nem a saját földjükön kellett ásniuk!
N. C. Pipa ôrmester mindvégig a temetôben tartózkodott. A Zsidó Hitközség egyetlen küldöttjét sem engedte közeljönni, de még a zsidó sírásókat is kitiltotta. Csak azután távozott, miután a gödröt beföldelték. Elrendelte, hogy ne engedjék meg a kihantolást, halotti bizonyítványt se állítsanak ki, hátha a nép elfelejti az egészet. De lám, a nép, az az ostoba, buta, földhözragadt nép, nem felejtett! Éppen ezért, N. C. Pipa kétszeresen történelmi névvé vált!
Különösen, hogy a polgármester arról is gondoskodott, hogy a temetkezési helyet kerítsék el, s a gödörre öntsenek egy réteg betont, ami az utóbbi években rendkívül kedvelt német temetkezési módszerré vált.
Esôvíz a büdös hordóban
Az élôkrôl lecibálták az esetleg még rajtuk maradt rongyokat. Ezeket is elásták, mert erôsen bûzlöttek.
Leon Herscu doktor, hadapród ôrmester felügyelete alatt, a több román tiszttel együtt ott tartózkodó zsidók egy egészségügyi vonatban megfürödtek (egyesek az udvaron „fürödtek": jéghideg vízzel öntözték le ôket, késôbb meghaltak tüdôgyulladásban), orvosi kezelésben részesültek, s ami a legfôbb: ivóvizet kaptak! Összegyûjtöttek és egybehívtak valamennyi romani zsidó borbélyt — s ezek, mindannyian el is jöttek! — hogy megnyírják és megborotválják ôket.
A zsidó hitközség és a Vöröskereszt fiókja egyeseknek pálinkát osztott, két-három kockacukrot, tejet és fehérkenyeret (Romanban senkinek sem volt fehérkenyere, de a iasi-i zsidók azt kaptak!). Néhányan — kevesen! — inget és alsónadrágot is kaptak.
Ott töltötték az éjszakát az udvaron, a szabad ég alatt. Esett az esô, zuhogott. Az évszakhoz képest hûvös volt, a zsidók csaknem teljesen meztelenek voltak, de mégis, mintha csak jobb lett volna, mint elôzô éjjel a vonatban. Ha más nem, de legalább tiszta levegôjük volt...
Igyekeztek megkóstolni a Roman városában kapott finomságokat. Nem sikerült. Egyszerûen: nem sikerült! Torkuk kiszáradt, összetapadt. Csak a vizet tudták lenyelni. Eleinte azt is nehezebben, majd fokozatosan, egyre könnyebben...
Nem tudtak betelni a vízzel...
Több hordó is volt — tele esôvízzel — az udvarokon. A zsidók odarohantak, hogy igyanak. De a román katonák büdös, rothadt hordókba gyûjtötték a vizet. Ám hoztak ôk magukkal vízzel teli üvegeket is, amelyeket 60, 100, 200 lejért bocsátottak áruba. A tökéletlenek! Nem voltak tisztában a víz árfolyamával, nem tudták, hogy útközben mennyit adtak a zsidók a vízért! De a zsidóknak már így sem volt több pénzük (akinek volt, az már nem adott a többinek, mint a vonatban, nem fenyegette már ôket a halál). Egyébként is, a zsidók teljesen kiürítették a büdös hordókat. Mind megitták a vizet, úgy, amilyen büdös volt.
Idôközben Gherasim ôrnagy parancsára a katonák kitakarították a vonat vagonjait. Nem dolgoztak hiába. A vagonokban rengeteg, véres 100 és 1250 lejes fémpénzt találtak. Ezeket a zsidók dobálták el, mert nem volt mit csinálniuk velük. A vagonbeli vásárkötéseknél már csak az ezres bankók számítottak!
A vagonokat mésszel locsolták be. Alulra szalmát szórtak, s a hitközség minden vagonba két-két vízzel teli kondért hozott be. Most már csak 40–50 ember került egy-egy vagonba. A legtöbben közülük csaknem teljesen meztelenek voltak.
Reggel 6 órakor folytatta útját a vonat. Majd minden egyes vagonba beosztottak melléjük egy-egy orvost vagy szanitécet.
Ettôl kezdve már nem sok érdekessége, változatossága volt az utazásnak. Katonákat állítottak oda, hogy takarítsák a vagonokat. Minden állomáson — Bákóban, Buzãuban, Mãrãsesti-ben, Foksányban, Ploiestiben és Urziceni-ben — minden vagont kinyitottak. Ingyen kenyeret hoztak s a vizet kicserélték. A zsidóknak! Mintha Palesztinában lennének!
Mãrãsesti-ben a vonat parancsnoka vizért menesztette a csendôröket. Az állomás katonai parancsnoka, egy tartalékos százados, civilben és lélekben tanító, így kiabált:
— Hadnagy úr! Vizet ad azoknak a zsidóknak, akik rálôttek a hadseregre?! Román ember maga? Hagyja ôket veszni!
Így azután Foksányban már nem jutott víz az utasoknak...
Ipotesti-ben újabb hullákat raktak ki.
Ploiesti-ben a zsidók kenyeret kaptak...
Jóllehet a vonat csak vasárnap dél felé érkezett a Ialomita megyei Cãlãrasi-ba, az emberek csaknem végig aludtak. Olyan kényelmes volt, olyan jólesett!
Iasi-ból legalább 4000-en keltek útra. Romanba 980 élô érkezett. Roman és Cãlãrasi között mintegy hatvanan haltak meg (például Dutu Weidenfeld, dr. Mozes, Gicã Zilberman, Simon Gãrcineanu és mások).
Íme, miért csúszott Romanban bibi a iasi-i hatóságok számításába! Szerintük valamennyi zsidónak meg kellett volna halnia útközben, hogy se én, se hozzám hasonlók ne találkozhassanak élô tanúkkal, akiket faggathassanak majd!
„Add ide az órádat!"
Nem mindegyik, a iasi-i rendôrparancsnokságon összegyûjtött zsidó került az elsô vonatba. Túl sokan lettek volna (így is voltak, szép számban!) Oda az udvaron levôket sorolták. A termekbôl, a pincébôl és a padlásról visszamaradt még vagy 2000–2100 ember. Ezek az éjszakát a rendôrparancsnokság udvarán töltötték. A koromsötétben a földre lökdösték ôket. A rendôrök egyszerûen átmászkáltak rajtuk, egyik kezükben revolverrel, a másikban lámpással. Ha úgy találták, hogy valaki jobban öltözött, lelôtték s elvették tôle minden elvehetôt.
Ez alatt a városban a járôrök sem tétlenkedtek. A Lascãr Catargiu utcában, egy óvóhelyszerû árokban az egyik román járôr rábukkant Pavis Ghersre, aki a Sf. Andrei utca 41. szám alatt lakott.
(Folytatjuk)
Ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, azonképpen a színházaknak is. Elég csupán annyit mondanunk: Janovics Jenô, s a két fogalom máris egybekapcsolódik. A huszadik századi magyar színjátszás szakmailag-emberileg kimagasló személyisége, a legendás hírû színházigazgató szemtanúja volt az egykori, 1821-ben épült Farkas utcai színház végnapjainak s a Hunyadi téri új épület születésének, és két világégést megélt hányatott sorsának. Mint a történelmileg sorsformáló és színháztörténeti szempontból emlékezetes, mozgalmas események cselekvô részese, írásban is megörökítette a rendkívüli idôk rendkívüli történéseit. Olyan színháztörténeti munkát hagyva ezáltal az utókorra, amely dokumentáris értékén túl színes, érdekfeszítô olvasmány is, hiszen szerzôje a magyar mûvelôdés, a magyar nyelv kiváló ismerôje és használója. Nemcsak beszédben, hanem írásban is. Kitûnô tollforgató, aki a száraz dokumentumokon túl gördülékeny stílusával, színes, képszerû fogalmazásmódjával valósággal megeleveníti a huszadik század elsô felének mozgalmas, egyéni és nemzeti tragédiáktól sem mentes eseménysorozatát.
Nem a kézirat hiányosságán, minôségi kivetnivalóin múlott hát, hogy hosszú évtizedeken keresztül nem látott, nem láthatott napvilágot. Ellenkezôleg. Eme fájdalmas határmódosításokat, impériumváltást, magyar szempontból kisebbségi létet eredményezô kor új urait mindig zavarta az egyenes beszéd, a magyar pénzbôl, magyarok építette díszes épület sorsának érzelmi felhangoktól nem mentes, mindazonáltal hiteles története. Azé a magyar nemzeti színházé, amelynek falára pusztán csak azért nem kerülhetett fel az elsô igazgató, Janovics Jenô neve, mert Trianon után nem volt hajlandó letenni a hûségesküt.
A több mint félévszázadon keresztül elfektetett, elhallgatott kézirat most Kötô József színháztörténész gondozásában, utószavával és jegyzeteivel ellátva a Korunk Baráti Társaság Komp-Press Kiadójánál látott napvilágot. Olyan, mûvelôdéstörténeti szempontból egyedi és pótolhatatlan kötetrôl* van szó, amelynek révén immár teljessé válhat a kolozsvári színjátszás dokumentumokkal hitelesíthetô története a kezdetektôl napjainkig. S amint arra Kötô is utal, a könyv egyben annak is bizonyítéka, hogy nem lehetnek tabutémák. „A szellem és a közélet szabadságát csak az szavatolhatja, ha a történelem eseményeit mítoszmentesen, a nyertesek és a vesztesek oldaláról egyaránt mérlegelve, tényszerûen tanulmányozzuk, nem a konfliktusok elmélyítése és szítása, hanem a feloldozás szándékával. Janovics Jenô új könyve bennünket a kisebbségi létforma vállalásának dilemmáival, a történelmi rendszerváltások tragikus tényével szembesít, a többségi nemzetet egy valós demokráciára, toleranciára buzdítja, a szülôföldet otthonná tevô új rend kialakításának igényével konfrontálja".
A Hunyadi téri színház története — Janovicsnak köszönhetôen — a huszadik század eleji kolozsvári magyarság története is. Azoké a városlakóké, azé a magyarságé, amelynek életében a színház központi szerepet játszott. S bár az egykori színigazgató természetszerûleg nem tud elvonatkoztatni funkciójától, — még akkor is, ha elbeszélésében tudatosan kerüli az egyes szám elsô személy használatát — s szavait olykor ôszinte indulatok fûtik, a kötet hû képet fest arról a kincses várost uraló, az elsô nagy világégést megelôzô békebeli hangulatról, amelyet csupán a nemzet szeretett templomának, a Farkas utcai színház állagának fokozatos romlása és egy esetleges új színház építésének elkerülhetetlensége volt képes felkavarni.
„Mint nagy, szürke madár, vihartépett, százados fa ágán, úgy gubbasztott a néptelen, csöndes, emlékeket lehelô Farkas utca során az öreg színház. Minden évad elején, amikor meg akart szólalni színpadán a magyar szó, megjelentek a hivatalos urak, szigorú tûzoltók, éber rendôrök, szakértô mérnökök, aggodalmaskodó orvosok, és ítélôszéket ültek fölötte. Le kell bontani! (...) Szürke, öreg, tépett tollú madár, nem védekezett az ítélet ellen. (...) Állott nyugodtan, mint kiszolgált obsitos, s várta sorsát. A vakolathiányok sötét foltjai érdemrendeknek tûntek fel a vén harcos mellén" — indítja kötetét Janovics. Majd a közvélemény érzékeltetésére Bartha Miklós korabeli vezércikkébôl idéz: „...ez az avult színház egy darabja Erdély történelmének. Nem is lim-lom darabja, hanem olyan alkatrész, amely a mûvészet csipkézetébe van burkolva. Ennek a színháznak szavazata van a magyar nemzeti kultúra zöld asztalánál. Jól megírni e roskatag falak történetét annyi, mint felmutatni a nemzeti mûvelôdés lobogójának egyik érdekes darabját. Ezt a színházat a nemzeti ütérverés hozta létre. Olyan korszakban keletkezett, amikor kimondták a Karok és Rendek, hogy Magyarország semmi más országnak alá nem vetett, önálló, független ország. (...) Nekünk a hagyomány: életerô. Ha bántanak: jogforrás. Ha megtámadnak: pajzs. A kolozsvári színházhoz a nemzeti érzések hagyománya fûzôdik."
Az új kolozsvári nemzeti színház megépítése nem véletlenül tartotta lázban a város lakosságát. Hosszas vita folyt a megfelelô hely kijelölésérôl, a kormány által megbízott osztrák vállalkozók ellen pedig tiltakozáshullám indult meg. A neves külföldi cég helyett a város szívesebben látta volna a magyar építészeket. Végülis a budapesti kormányzat hajthatatlansága folytán kompromisszumos megoldás született: a terveket a bécsi Fellner és Helmer cég készítette, de a kivitelezôk kizárólag magyarok voltak. A Farkas utcai színházra pedig továbbra is kegyelettel tekintett a város lakossága. „Magyar kezek nem is nyúltak ezekhez a falakhoz, tiszteletadással, áhítatos fôhajtással mentek el mellette a kolozsváriak, és halkabbá váltak a lépések, suttogóvá csöndesült a szó, amíg elôtte jártak. Tizenöt éve ragyogott már az új színház fiatalos pompájában, s az öreg, kopott ház még mindig állott, méltóságteljesen, múltakról regélôen. 1934-ben a megszállók romboló ösztöne kelt birokra az ódon falakkal, romba döntötte a régi templomot" — írja Janovics.
Részletesen foglalkozik a szerzô az új színház építését kísérô közhangulat érzékeltetésével valamint az országos eseménynek számító avatóünnepséggel, amelyet a jó öreg Farkas utcai színház búcsúztatásával kapcsoltak egybe. „Még egyszer hangsúlyozni akarták, hogy csak a falak újulnak meg, a szellem örök marad. A régi színház élete folyik majd tovább az új palotában. A régi színház lelke lángol, a régi színház vére kering az új, pompázatos hajlékban." Amelynek vadonatúj színpadi deszkái közé Janovics beépíttetett egy darabkát, a régi, korhadt, agyonszögezett-lyuggatott deszkákból. S ha mára talán megmosolyogtatónak is tûnik a színházát rajongásig szeretô színész önkéntelen gesztusa, szimbolikus értékét átérezzük.
Az elsô színházi évad Janovics Jenô igazgatásával 1906. szeptember 8-án kezdôdött, melynek során 41 újdonságot kellett a színháznak bemutatnia. Janovics a fôvárosi lapok tanúsága szerint is bizonyított és országos elismerést aratott mind mûsorpolitikájával, melynek összeállításában különleges hangsúlyt fektetett a komoly mûfajokra, mind pedig az elôadások magas mûvészi színvonalával.
Emlékezetes fegyverténye volt a színháznak az abszolút premiernek számító Magyar Drámatörténeti Sorozat bemutatása, amelyre a hatodik évadban került sor, s amely 1911. október 7-én Sztárai Mihálynak Az igaz papságnak tikôre címû hitvitázó drámájával kezdôdött és Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony címû színmûvének bemutatásával zárult 1912. március 30-án. Kolozsvár akkori színházlátogató közönségének mûveltségére, hazafias érzületére, színházszeretetére jellemzô, hogy a legelsô, régies nyelvezete miatt nehezebben érthetô, kevésbé szórakoztató, ugyancsak komoly odafigyelést igénylô darabot legalább olyan lelkesen ünnepelte, mint a sikerdarabokat. A drámatörténeti sorozat országos elismerést aratott, s a kolozsvári társulatot fôvárosi vendégszereplésre hívták meg. Az ünnepelt színházi szerzô, Herczeg Ferenc így köszöntötte a kolozsváriakat: „... Hódolattal hajolok meg Kolozsvár és Erdély közönsége elôtt, amely tudja, hogy nemzeti kultúránk egy erôs és elôkelô munkásának tüntetô megbecsülésével saját erôs és elôkelô magasságáról tesz tanúságot. A kolozsvári Nemzeti Színház meg nem alkuvó mûvészi ambíciója és nemes kötelességtudása ezt a mûintézetet a nemzeti kultúra fix pontjává tette, ahol otthonra talált a nemzetet nemesítô és erôsítô igazi mûvészet." Már abban az idôben nagyon erôs volt azoknak a tábora, akik a színjátszást rideg üzleti vállakozásnak tartották. Janovics bebizonyította: a színháznak megmaradt „a maga irodalmi, nemzeti és kulturális hivatása." S ezt nemcsak drámatörténeti sorozatával igazolta, hanem egész színházi tevékenységével. Emberként is a legnagyobb önfeláldozásokra volt képes, amikor a magyar mûvelôdésrôl, a színházról, színészeirôl volt szó. A késôbbi sanyarú idôkben, amikor a kolozsvári Magyar Nemzeti Színház román kézre került, s igazgatójává azt a Papp C. Lászlóból Pavel Constantinná lett román énekest nevezték ki, aki Janovics irányításával vált oly sokoldalúvá, a társulat a Szamos-parti Színkörbe szorult, és 1919-tôl szerényebb körülmények között, de töretlen hittel folytatta tovább Thália szolgálatát. De annak elôtte a Nemzetiben volt még egy nagyon nagy sikerû Shakespeare sorozat, amelyre az angolok is felfigyeltek, volt Bánk bán, volt Az ember tragédiája a lehetô legátfogóbb és legkorszerûbb értelmezésben, és voltak operák, operettek, népszínmûvek, egyszóval tökéletes mûfaji változatosság. Mindez azonban cseppet sem fenyegette a komoly mûfaj kolozsvári dominanciáját, amelynek fontosságát Janovics nem gyôzte eleget hangsúlyozni.
A kötet állandóan visszatérô motívuma a darabok — gondolok itt elsôsorban a drámatörténeti sorozat összetevôire — nemzeti jellegének hangsúlyozása. „Nem magyarkodásról, hanem értékek helyretételérôl volt szó — írja az utószóban Kötô József —, a magyar szellemiség átörökítése volt a tét, annak az igazi hazafiságnak a felmutatása volt a cél, amely versenyképessé tehet egy nemzetet, s amely elhatárolódik a hazafias ünnepélyek frázisaitól."
A Hunyadi téri színház történetének némileg kitérô, de annál lényegesebb mozzanata a hazai magyar filmgyártás kezdeteirôl szól. Arról a hôskorról, amely Kolozsvárt Szamos menti Hollywooddá avatta akkor, amikor még a magyar fôvárosban is csak külföldön készített filmeket forgalmaztak. Többek között Kertész Mihály és Korda Sándor is a kincses városból indult világhódító útjára és jutott a csúcsra. A rendkívül izgalmas hôskort, rendkívül színesen és érdekfeszítôen eleveníti meg az a Janovics Jenô, aki a mozgóképszínháznak, a némafilmgyártásnak is nagymestere.
Az 1919-es „kiûzetés" után Janovics még egy évtizedig küzd a magyar szó, a magyar szellem színpadi uralmáért, majd miután egész vagyonát feláldozza a magyar színjátszás érdekében, egy idôre megválik a színháztól. Mikor aztán az újabb változással, 1940-ben a magyar színészek visszatérhettek otthonukba, a Hunyadi téri színházba, az a Janovics Jenô, aki oly sokat tett a magyar kultúráért, aki a magyar nemzeti eszme igaz híve és szolgálója volt, s indulástól igazgatója az intézménynek, nem kapta vissza egykori titulusát. Sôt, mi több, el kellett hagynia szeretett városát, bujdosnia kellett. Amint a kötethez írott bevezetôjében Senkálszky Endre színmûvész írja: „A faji üldözés idején, 1943-ban a Gestapo elôl jóakarói Budapestre menekítették, és ott vészelte át az embervadászat kegyetlen korát". 1945 tavaszán ugyan visszatért egykori sikerei színhelyére, és az igazgatói székbe, de csakhamar másodszor is el kell hagynia a Hunyadi téri színházat. A sok csalódás, a fizikai és lelki traumák kikezdik egészségét és 1954. november 16-án, a Katona József születésének 154. évfordulójára rendezett Bánk bán elôadáson már csupán barátja és fegyvertársa, Fekete Mihály olvashatja föl megnyitóbeszédének félbemaradt sorait.
A felbecsülhetetlen értékû kötet ismertetését és írójának, Janovics Jenônek a bemutatását legméltóbban kortársának, a kolozsvári színjátszás doyenjének, Senkálszky Endrének a szavaival zárhatjuk: „A 20. századi egyetemes magyar színjátszás kiemelkedô alakja, Janovics Jenô úgy él az emlékezetemben, mint az örök ajándékozók, akik minél többet adnak, annál gazdagabbak lesznek. Ô nagyon gazdag volt, mert mindig tudott adni útmutató szilárd erkölcsi meggyôzôdést, hitet és biztatást. Szelleme ôrködjék tovább a kolozsvári magyar színjátszás Szamos-parti mentsvárában." Így legyen!
Kolozsvár legrangosabb kiállítótermében, a Romániai Képzômûvészek Szövetsége kolozsvári fiókjának országos hírû, Szentegyház utcai galériájában nyílt meg Lieber Erzsébet és Jancsikity József neves magyarországi képzômûvészek kiállítása. A két kaposvári mûvész most járt elôször városunkban, pár évvel ezelôtt azonban, a kaposváriak csoportos kiállításán néhány, jó elôhírnöknek bizonyult alkotásukat már láthattuk. A mûvészházaspár a papírmûvészet elkötelezett híve, de más-más irányból közelítenek napjaink eme népszerû mûvészeti ága felé. Nem véletlenül, hiszen Lieber Erzsébet textilmûvészként, Jancsikity József pedig grafikusként vált a papír szerelmesévé, alkalmazza alapanyagként ezt az ôsrégi, de megunhatatlan, engedelmes, gyúrható, alakítható, felhasználható és újrafelhasználható, százféle alakban újjászületô, csodálatos, de ugyanakkor rendkívül érzékeny anyagot.
Ha két szóban kellene jellemeznem kolozsvári kiállításukat, azt mondanám: érzelmes kultúrtörténet. Hiszen úgy tûnik, mintha ebben a kiállítási anyagban sok minden benne foglaltatna abból, amit a biblikus idôktôl napjainkig az emberi szellem, megôrzésként, a papirusztekercsekre és kései utódaikra bízott. A merített papír már egymaga is egyfajta értékkoncentrátum, szimbólum, amely a két mûvész kezében újabb alakváltozáson megy keresztül: egyedi és ugyancsak szimbolikus jelentéstartalommal gazdagított mûtárggyá nemesül.
A mûvészházaspár munkái hatásukban, festôi áttétellel, valahol a textilmûvészetre jellemzô kifejezésformák és a grafika határán helyezkednek el. S bár anyaguk, a merített papír, jobbára közös, a megközelítés különbözik.
Lieber Erzsébet nonfiguratív okkeres-barnás papírdomborításai a növényvilág mikro és makro formáit idézik: hol egymást átölelô, avarban összefonódó hullott falevelek halmazára, hol a levél málló, széthulló textúrájára, a levélerek finom, foszló szövevényére rímelnek. Sorozataiban a mûvész tudatosan az egyetlen szín, illetve a közeli színárnyalatok variációira épít és ezekbôl teremt sajátos világot. A hideg zöld intenzívebb és kevésbé erôs felvitelére épülô Álom töredékeivel kozmikus ködökre emlékeztetô képzeletbeli univerzumába nyújt betekintést. De kozmikus mélységeket sejtetnek sajátos filteres „holdfényszonátái" és azoknak megannyi változata. Íme egy újabb szimbólum: a kávéfilter, úgy is mint alapanyag, úgy is mint egyedi és megismételhetetlen vizuális élmény, festôi látvány forrása, de úgy is mint a belôle fakadó megszámlálhatatlan gondolattársítás elindítója. Ismétlôdésre épülô, sajátos szín-formaritmusuk, egyenesen zeneiségük van ezeknek a pillanatnyi, éppen tûnékeny, múló létükben-érzékenységükben megnyilvánuló mûvészi üzeneteknek. Mementók. A tengerkék sorozat légiesen áttetszô medúzáinak fokozatos szürkébe hajlása nemcsak avatott festôi játék, hanem figyelmeztetés is: az önpusztítás veszélyének felvillantása. A Fil-teresek másik vonulata, az Instant ôsz, a Tájkivonat, a borongós-barnás elmúlás sajátos bájának, szépségének vissza-visszatérô motívumai mellett, mintegy ellensúlyozásképpen, a színesen virágzó papírkelyhek domborulatai az életöröm kiapadhatatlan forrásait juttatják eszünkbe. A Földhárfa, Szélhárfa, Vízhárfa pedig égetett-zsugorított-festett újságpapíron fogalmaz meg meditációra, továbbgondolásra ösztönzô üzenetet.
Jancsikity József bravúros rajzkészséggel, vérbeli grafikusként közelít a témához. A merített papíron, reliefszerûen elôsejlô emberalakjai, várfalakat, házakat sejtetô látomásai a modern figuratív grafika vonulatából lépnek ki, hogy finom térhatásukkal a textíliák anyagát idézzék. Mellettük a természetszerû, helyenként manierisztikus mozdulatokba merevülô emberi testek míves, finom kidolgozásukkal a klasszikus grafika iskolapéldái. Üzenetük a szemlélôdô, szenvtelen meditációé. Úgy is mondhatnám: a tiszta mûvészeté. Talán innen a gyakori múltbafordulás, a biblikus témák sajátosan egyedi, kompozicionálisan is figyelemre méltó képi megfogalmazása, különösen visszafogott, tompított, líraian érzékeny színgomolyokba burkolása. A figuratív határán elhelyezkedô nagy felületû munkák fél termet kitöltô sorozata, hasított, egyenes vonalak és szögek enyhe színkontrasztjaikkal málló világok, múló korok emberkéz alkotta formáit sejtetik. Mintha e régmúlt korok sejtelmességbe burkolt fosszíliái köszönnének vissza a falakról. Mind szín-, mind formavilágukat illetôen egyfajta költôiség, líraiság lengi be az alkotásokat.
Jancsikity József munkáira elsôsorban a mozgás egy-egy jellemzô mozzanatának a kiragadása, megörökítése, Lieber Erzsébet papírképeire a ritmus sajátos képi megfogalmazása a jellemzô. Ami közös bennük, hogy bár merôben különbözô képi eszközökkel, de ugyanazt a hangulati miliôt teremtik meg: a szemlélôdô nosztalgiáét, az elmúlás szépségére való rácsodálkozásét. Kitûnô anyagismeret és korlátlan mûvészi fantázia birtokában mindketten elegánsan-könnyedén játszanak a papírral. Bravúros anyagkezelésük, erôteljes látványteremtô képességük és intellektuális érzékenységük folytán a mûfaj avatott mestereiként mutatkoztak be Kolozsváron is.
A címbeli kérdést tette fel az egyik ismerôsöm ezzel a szólással kapcsolatosan: Ô sem volt jobb a Deákné vásznánál. Hogy ki volt az a bizonyos Deákné, akinek a vásznához nem valami kifogástalan vagy éppen valamiben ludas embert hasonlítani szoktuk, valószínüleg örök titok marad. Nem lehet ismeretséget kötni vele, hiszen az már bizonyos, hogy elôbb élt, mint a 16. század közepe. A szólást ugyanis elsôként Baranyai Decsi János közli egy 1598-ban megjelent munkájában. Kezdetben valami helyi adoma hôse lehetett, de késôbb az adomaszerû mendemonda feledésbe merült, annak ellenére azonban a szólás országosan elterjedt, és századokon át fennmaradt.
Megtörténhet persze — mivel a nyelvtudat érzi, hogy azok a szólások, amelyekben személynév fordul elô, valamilyen helyi anekdotából származnak —, hogy a beszélôk utólag kapcsolják a szólást egy-egy kitalált történethez, s így maga a szólás válik az adoma forrásává. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy vidékenként és koronként eltérô adomával magyarázzák a szóban forgó szólást. Az ô sem jobb a Deákné vásznánál szólás keletkezését magyarázta már 1819-ben Pálóczi Horváth Ádám, aki szerint a szólás onnan ered, hogy egyszer „a Deákné vászna a padrul leesett és mindjárt szösszé vált." Erdélyi János a Magyar közmondások könyve címû 1851-ben megjelent munkájában úgy véli, hogy Deákné „a férjét nevezte vásznának, kit, mint ezt, meg is sulykolt néha korhelysége miatt". Nyilvánvaló, hogy mindkét vélemény már a 16. században is élô szólás utólagos magyarázataként keletkezett. Ilyen eset a századok folyamán még ezer meg ezer adódott, de ezek alapján keletkezett alkalmi szólások többsége megrekedt helyi szinten, majd feledésbe merült, s csak néhányuk vált szélesebb körben vagy éppen általánosan ismertté. Gondoljunk csak ezekre: Most légy okos, Domokos; Él, mint Marci Hevesen; Kapkod, mint Bernát a mennykô után; Vége Víg Andrásnak; Vágja, mint Salai (vagy Szalai) a szappant; Fitymálja, mint Csegezi a puliszkát stb. Nyilvánvalóan csak találgatásokba bocsátkozhatunk abban a vonatkozásban, hogy ki lehetett az a bizonyos Domokos, Marci, Bernát, Víg András, Salai (Szalai) meg Csegezi, akikkel bizonyos események kapcsán a fenti szólások keletkeztek. Találgatások, vélekedések a szólásokkal foglalkozó szakirodalomban ismeretesek. Lássunk belôlük néhányat.
Az általánosan ismert szóláshasonlatot — vágja, mint Salai a szappant — némi tréfás színezettel olyankor szokták alkalmazni, amikor valaki nagy hévvel fog hozzá valamihez, és derekasan végzi a dolgát. Szabó T. Attila a szólással kapcsolatban Kelemen Lajos szóbeli közlése alapján elôbb annak a vélekedésnek adott hangot, hogy a szóláshasonlat keletkezési helye Kolozsvár lett volna. Kolozsvárt a régi Híd (régebb Wesselényi, Dózsa György, ma I. Ferdinánd király) utcában a 19. század második felében élt egy Sallai nevû szappankereskedô. „Ez annyira ismert alakja volt a régi Kolozsvárnak, hogy vele kapcsolatban keletkezett volna ez a tréfás szóláshasonlat. Hogy közelebbrôl milyen mozzanat adott életet e szólásnak, ezt a közlô maga sem tudta." Késôbb a szerzô úgy véli, hogy a szólás olyan távolabbi területeken is közhasználatúvá vált, amelynek következtében „a szólás keletkezési helyét kizárólagosan Kolozsvárhoz kötni nem lehet".
Ezt a szólást — vége Víg Andrásnak — általában évôdô, tréfálkozó értelemben használjuk gyerekekkel kapcsolatban, olyankor, amikor a gyerek a felnôttek számára jelentéktelen dolog miatt sírva fakad. Hogy ki volt Víg András? Még az sem bizonyos, hogy Víg vagy éppen Vég András volt az illetô. Arany János ezt a versikét jegyezte fel népdalgyûjteményében: „Vége Vég Andrásnak, / Mert neki sírt ásnak, / Ma ásnak Andrásnak, / Holnap ásnak másnak." E vers alapján a szólásban szereplô névalakot csak a Vég név í-zô változatának tarthatnánk, de ezzel ellentétben feltételezhetô, hogy a szólás olyan szemlélet eredménye, mely az eddig víg (vidám) gyerek hirtelen kedélyváltozását, sírvafakadását akarja kidomborítani.
A fitymálja, mint Csegezi a puliszkát szóláshasonlatot „tájnyelvi" minôsítéssel szokták felvenni. Mondják, hogy a Küküllô mentén élt egy Csegezi nevû kurtanemes, aki a puliszkát nem szerette vagy rangjának alulinak tartotta, hogy puliszkát kell ennie, s ezért mások jelenlétében ímmel-ámmal, fitymálva ette a puliszkát. Lehet azonban, hogy a szóláshasonlat kapcsolatban van a hajdan az aranyosszéki Harasztoson élô, mára már kihalt Csegezi családdal. A család tagjait ezzel a csúfolódó mondókával illették: „Csegezi, ki a pujiszkát tegezi, a fuszujkát gyalázza, a bort magázza". Ki tudja, így volt-e vagy sem, bizonyítani nem lehet.
A szerzô
Slawomir Mro ž ek 1930-ban született, Borzecinben (Lengyelország). Pályája kezdetén újságíróként tevékenykedik egy krakkói lapnál, ahol elkezdi írni rövid, szatirikus történeteit, amelyek 1957-ben jelennek meg Az elefánt címû gyûjteményes kötetében, hatalmas sikert aratva. Ezek a karikatúrák és szatirikus történetek helyezik aztán Mro ž eket egyedülálló helyre a kortárs lengyel irodalomban. Az 1950-es évek végén felhagy az újságírással, és 1958-ban mint drámaíró debütál a Rendôrség címû darabjával. Ez a mû, amely ugyan „háromfelvonásos"-ként van feltüntetve, de valójában csak egy hosszúra nyúlt egyfelvonásos, a rendôrség — beleértve a titkosrendôrséget is — szerepét festi le a parancsuralmi államokban.
A Rendôrség-et nyolc rövid dráma követi, a legismertebbek közülük a Strip-tease, a Mulatság, A Pulyka, és a most bemutatásra kerülô Károly címû egyfelvonásosok. Slawomir Mro ž ek az új lengyel irodalom és az akkor világszerte divatját élô „abszurd színház" egyik legeredetibb képviselôje. Darabjaiban kihasználja a groteszk, az abszurd túlzás, a szatíra és paródia adta lehetôségeket, amelyeket utolérhetetlen komikummal ötvöz. Drámáiban ugyanakkor megmutatja a jelenségek paradoxonjait, a világ fonákját, a komikum tragikumát — egy-egy mozzanatot a filozófikus gondolkodásig emelve. 1964-ben jelenik meg elsô hosszabb lélegzetû darabja, a Tangó, melyet már abban az évben bemutatnak szinte egész Európában. A Tangó három nemzedék életét bemutató, tragikumba torkolló komédia, melyet egyben politikai szatíraként is számon tarthatunk, ezt bizonyítja egy akkori nyugat-német méltatójának reagálása is: „Nemcsak én magam, de mások is is könnyen felismerték Edek alakjában a hitleri rohamcsapatok megtestesülését, Eugéniusz figurájában pedig — mondjuk, von Papent". Emellett viszont a darab a század bonyolultabb összeütközéseinek képét is adja.
Slawomir Mro ž ek másik ismertebb darabja az Emigránsok, de a 36 megjelent drámája mellett több kötete is napvilágot látott, szatirikus novelláit tartalmazva, valamint két esszékötete is, legutóbbi 2000-ben jelent meg a Visszatérés naplója címmel. A legtöbbet játszott drámaíróként tartják számon Lengyelországban és külföldön, odahaza évekig a legnépszerûbb író volt Stanislaw Lem mellett. Munkáit sok nyelvre lefordították. Évekig élt számûzetésben Párizsban, az Egyesült Államokban, Németországban és Mexikóban, 1964-tôl visszatért Lengyelországba, ahol jelenleg is közli szatirikus írásait a Gazeta Wyborcza-ban, a legnagyobb lengyel napilapban.
Mro ž ek a Kolozsvári Magyar Színházban
A sétatéri színház játékrendjét áttekintve az elsô Mro ž ek-bemutatót az 1968/69-es évadban lehet fellelni, Strip-tease címû darabját, Bereczki Péter rendezésében. Aztán tizenhat éves szünet után újra felbukkan a szerzô neve, az 1984/85-ös évadban. 1985. április 22-én kerül bemutatásra a Tangó címû darabja, Tompa Gábor rendezésében, olyan színészekkel, mint Barkó György, Bereczky Júlia, Csíky András, Kakuts Ágnes, Czikéli László és a két fiatalt alakító Rekita Rozália és Keresztes Sándor.
A következô Mro ž ek-bemutatóra már a változások után, 1990-ben kerül sor, Árkosi Árpád megrendezi a Rendôrség-et, mellyel országos díjat nyer a színház, és hosszú ideig játsszák nagy sikerrel.
Amint a bevezetôben is említettem, a mostani elôadás különlegessége abban is áll, hogy a színház kilép a hagyományos térbôl, és alkotói áthelyezik a produkciót a Malom-utcai zsinagógába. A rendezôt és a színészek egyikét ehhez a megváltozott térhez való viszonyulásról kérdeztem, majd, mivel mindkét mûvésznek volt már úgynevezett Mro ž ek-elôélete, a darab kapcsán megszületett gondolatokról faggattam ôket.
A rendezô
Tompa Gábor: A tér zsinagóga-jellegét nem kell figyelembe venni, hiszen van egy zsinagóga-láncolat Kelet-Közép-Európában, ahol sok ilyen vallási terét vesztett zsinagógában tartanak nagyon izgalmas elôadásokat. Például Szabadkán láttam egy produkciót, Az ember tragédiáját, melynek csak a befejezô részét, a tizenötödik színt játszták egy zsinagógában. Mint minden alternatív térben, a tér adottságaiból kell kiindulni, azokat fölhasználni és beépíteni az elôadásba. Itt ennek a térnek vannak szerencsés és kevésbé szerencsés oldalai, például az oszlopok, amelyek egy kicsit megnehezítik a rálátást, így a nézôket is úgy kell elhelyezni, hogy lehetôleg mindent lássanak. De ennek ellenére izgalmas tér, nekünk nem annyira szokatlan, hiszen a színpadra felvitt stúdió-elôadások is megkövetelik néha az ilyen jellegû problémák figyelembevételét. Sajnos az akusztikája nem tökéletes, fôleg amíg ezt az álmennyezetet meg nem oldják, de mindenesetre nekünk nagy esély, mert a színházban egyelôre nincs átadva a színpad, a próbateremben pedig egy másik darab próbái zajlanak. Remélem, hogy ennek az együttmûködésnek a nyomán majd más produkciók is megszületnek. A Tranzit-alapítványnak amúgyis multikulturális, multifunkcionális tervei vannak, ebbe a színház is majd állandó jelleget kaphat, hiszen az Euro-art pályázatban folyamatosan részt vesznek.
— Hány nézôt lehet majd elhelyezni?
— 100–120 nézô fér majd el, ezen a héten próbáljuk ki az ülôhelyeket, és csak azokra a pontokra helyezünk nézôt, ahol majd mindent lehet látni.
— Mro ž ek-tapasztalatodra való tekintettel, más-e ez a darab, mint a többi, általad rendezett elôadás?
— Amikor befejeztem a fôiskolát, az volt a szándékom, hogy megrendezem Mro ž ek összes színpadi mûvét, akkor olyan idôket is éltünk, hiszen Mro ž ek a politikai színház egyik legkiválóbb képviselôje. A Tangót érdekes módon háromszor is megrendeztem, legutóbb Barcelonában, egy teljesen más elôadást, mint az elôzô két változat, és annak idején a fôiskolán készítettem a „Piotr Ohey mártíromságát". Tulajdonképpen itt mindenkinek van Mro ž ek-tapasztalata, Csíky András játszott a Tangóban meg a Rendôrségben, Bíró József a fôiskolai Piotr Oheyben és a Rendôrségben szintén, Dimény Áron pedig egy fôiskolai vizsga-elôadásban, a Mulatságban. A Károly egy egyfelvonásos darab, amely napjainkban, és fôleg a keddi New-York-i szörnyû események után, sajnos egyre inkább visszanyeri aktualitását, miközben én azért mondtam le a Mro ž ek-összesrôl, mert bizonyos darabjai, melyek egyfajta rendszerhez kötôdtek, 1989 után elveszítették aktualitásukat.
Úgy érzem, hogy a mrozeki motívumok, a gyilkosség ideológiájának a megszületése, a különbözô fajelméletek, az elszemélytelenedés, ezek ma is éppolyan aktuálisak. A brutalitás, az elvakult erô uralma, a kaotikus szabadságok kérdése, a koncepciós perek, elôítéletek mûködtetése egy mechanizmuson belül, mindezek egy fanyar, fekete humorral, groteszkkel keverednek, amely tulajdonképpen ma már nem tûnik abszurdnak, hiszen a mindennapjaink valósága bebizonyította, hogy abszurditásban képes meghaladni az abszurd dráma klasszikusait.
A színész
Dimény Áront is a térrel kapcsolatos élményérôl kérdeztem:
— Zsinagógában még nem dolgoztam de egy ehhez hasonló, ugyanakkor radikálisan ellentétes élményem volt, egy fôiskolai negyedéves vizsgaelôadás, a Mulatság, ami még az addig megszokott fôiskolai kis tértôl is különbözô volt, a Heltai-alapítvány pincéjében. Tehát itt is hasonló a kérdés, hogyan lehet egy nem színházi teret úgy megtölteni, hogy színházivá váljon. Másként rezonál, a szónak nemcsak a a szigorúan vett visszhangja értelmében, másként reagál dolgokra egy ilyen tér.
— Egy színész számára ez pozitív vagy negatív élményt jelent?
— Én azt hiszem, hogy egy színész számára új lehetôségek kipróbálása mindig jó, hiszen nem a megszokott adottságok vannak jelen. Az más kérdés aztán, hogy mennyire tud egy-egy ilyen kihívással megbirkózni, mennyire tudja, akár a saját elvárásait teljesíteni, de az nagyon fontos, hogy mindig legyenek új lehetôségek. Az amerikai nagy színészek is állítják, például Robert de Niro, hogy hétévenként vissza kell menni az iskolába, hogy úgy mondjam vissza kell edzeni. Ha az ember ezt nem teheti, akkor legalább próbáljon ki új dolgokat. Nagyon sok olyan tér van, olyan munka, olyan ember akár, akivel a színész nem szeret dolgozni mondjuk, de ebbe soha nem szabad beleragadni, mindig azt kell nézni, hogy mi az, ami ebbôl felhasználható, ami új, ami tanulság.
— Neked is van egy picike Mro ž ek-múltad, említettük a fôiskolás Mulatság címû vizsga-elôadást. Bár ugyanaz a mûfaj, mégis mennyiben más ez a darab?
Fôleg személyesen „más", hiszen eltelt közben öt év, és hogy az ember negyedéves fôiskolásként milyen lendülettel, milyen gondolatokkal „támad" egy darabra, az radikálisan különbözik attól, ami most van. Most hozok magammal egy csekély, de mégis négyéves tapasztalatszerûséget. Ez azt jelenti, hogy sok mindenrôl már másképpen gondolkodom, az a fajta egyértelmûsége, egyszerûsége a dolgoknak, ami negyedévben volt az emberben, az mostanra megváltozott, rétegezôdött, szóval nem annyira egyszerû.
— Te tanítasz a fôiskolán is: mi a véleményed, meg lehet tanítani az abszurd mûfajt a diákoknak?
— Egyrészt igyekszem nem mûfajokat tanítani, hanem valamiféle olyan rugalmasságot kialakítani, megkeresni, amelybôl mindenféle mûfaj fele el lehet billenni. Másrészt, lehet, hogy közhely, de nekem Ionesco jut eszembe — és egyre inkább azt gondolom, fôleg a színészi építkezés, meg a színész-technika szempontjából, hogy igaza van — aki Vlad Mugurnak, amikor elôször rendezte a Székeket, azt mondta, hogy az ô darabjait tévesen értelmezik a rendezôk, mert ô realista darabokat ír. Az abszurd mûfajban számomra — és ez valóban fontos, hogy csak számomra, mert nem tudom, hogy más hogyan építkezik — az igazi kihívás egyfajta szellemi fegyelemben nyilvánul meg. Vagyis abban, hogy van egy helyzet, egy szöveg, egy párbeszéd, vannak gondolatok, amelyek hihetetlenül precíz logikát követelnek, minden abszurd darab, kivétel nélkül a logika tételeivel hibátlanul levezethetô. Ugyanakkor egy olyan axiómából indulnak ki, amelyek abszurdak, és az abszurd axióma pontos logikájú továbbvezetése visz az abszurd helyzethez. Na most a gondolati fegyelem abban nyilvánul meg, hogy az ember el tudja hinni azt a kezdeti axiómát, onnan kezdve, legalábbis számomra, egy normális gondolati folyamat történik, amelyet az ember némi rájátszással megfûszerez, és megerôsíti ezt a logikai vonalat.
|
Váltóiroda |
Márka (Vétel/Eladás) |
Dollár (Vétel/Eladás) |
|
Macrogroup (Fôtér 23., Sora, Bolyai 8., Szentegyház u. 4.) |
13 770/13 900 |
29 950/30 150 |
A Román Nemzeti Bank mai árfolyamai: 1 német márka = 14 024 lej,1 USD = 30 222 lej, 1 euró = 27 478 lej.
A péntek reggeli telekonferencián Adrian Nãstase kormányfô kijelentette: függetlenül attól, milyen jellegû terrorellenes akcióról van szó, Románia a NATO országokat és az Amerikai Egyesült Államokat támogatja. Errôl a Legfelsôbb Védelmi Tanács döntött. — Véleményünk szerint ebben a válsághelyzetben Románia képes a közös fellépésre — tette hozzá a kormányfô. Nãstase figyelmeztetett, hogy a bombariadósolival játszó „felelôtlen" személyeket „a telefonfülkébôl egyenesen a börtönbe" viszik. Hangsúlyozta: a kormány nem nézi tétlenül az ilyen jellegû „hülye vicceket".
Nãstase bejelentette: a kormány hozzájárult ahhoz, hogy a védelmi ipar elbocsátott alkalmazottai számára december 31-ig meghosszabbítsák a munkanélküli segély biztosítását. Az intézkedés 280 milliárd lejbe kerül.
A telekonferencia után Adrian Nãstase kormányfô, Ion Iliescu államfô, a parlament két házának vezetôi, valamint a legfontosabb minisztériumok képviselôi részt vettek a bukaresti anglikán templomban rendezett emlékszertartáson. A néma emlékezés perceiben leállt a tömegközlekedés, szünetelt a munka az intézményekben és a hivatalokban. Bukarest központi terén — az Egyetem téren — mintegy másfél ezer ember gyûlt össze a tiszteletadásra.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) pénteki sajtóértekezletén Anton Ionescu képviselô elmondta: a tanügyi szakbizottságban sikerült elérni, hogy a költségvetés kiigazításakor 200 milliárd lejjel toldják meg az oktatási tárca büdzséjét. Ugyanakkor 17 milliárd lejt kapna az ifjúsági és sportminisztérium arra, hogy korszerû, ajzószerellenes vizsgálathoz szükséges berendezést vásároljon. A képviselô értesülései szerint 215 millióval toldanák meg a tudományos kutatásra eddig kiutalt összegeket. Ionescu szerint ez a pénz korántsem elég a szükséglet fedezésére, elôfordulhat, hogy év végén komoly fennakadások lesznek a tanügyisek fizetésének folyósításában — mondotta. Arról is beszámolt, hogy az NLP központi vezetôsége jóváhagyta az NLP–SZRP fúzióról szóló tárgyalások folytatását.
Norica Nicolai szenátor szerint az Amerikai Egyesült Államokban bekövetkezett terrortámadások miatt a jövô év tavaszára tervezett prágai NATO-csúcson nem a katonai szövetség kiszélesítésérôl, hanem ennek átszervezésérôl lesz szó. Véleménye szerint a terrortámadások következtében lényeges szemléletváltásra lehet számítani a Nemzetközi Valutaalapnál, a Világbanknál és más nemzetközi intézményeknél is. Úgy véli, az országok elsôsorban belsô biztonságukra fognak inkább összpontosítani, ezért valószínûtlen, hogy Romániát törlik a vízumköteles országok jegyzékérôl. — Arról is beszámolt, hogy hétfôn Bukarestben megalapítják a Horia Rusu Alapítványt. A nemrég autóbalesetben elhunyt politikusról elnevezett alapítványnak minden valószínûség szerint Kolozsváron is lesz fiókszervezete — mondta a szenátor.
A washingtoni és New York-i terrortámadásokról szólva Anton Ionescu elmondta: szerinte az európai országoknak újra kellene gondolniuk a halálbüntetéssel szembeni álláspontjukat. — Jómagam a halálbüntetés bevezetése mellett foglalok állást. Az ilyen cselekmények elkövetôinek meg kell fizetniük tetteikért — tette hozzá a képviselô.
A Szabadság Internet
változatát
a Hungarian Human Rights Foundation
készítette