2003. október 1.
(XV. évfolyam, 224. szám)

Tizenhárom év után elôször, két alkalommal emlékezik meg a romániai és a határon túli magyarság az 1848–49-es szabadságharcban kivégzett 13 tábornokra. Rendszerváltás után az RMDSZ Arad megyei szervezetének feladatkörébe esett az emlékünnepség megszervezése, a hagyományossá vált ünnepség az idén sem változik. Újdonságot jelent azonban, hogy idén a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is megemlékezésre hívta a magyarokat anélkül, hogy egyeztettek volna a szövetség helyi képviselôivel.

Tokay György, az RMDSZ Arad megyei parlamenti képviselôje elmondta: ez a mostani megemlékezés fájdalmas lesz. A romániai magyaroknak ugyanis az volt a vágyuk, hogy október 5-én, nyolcvan év után ismét köztéren álljon az aradi Szabadság-szobor. Erre azonban egy maroknyi nacionalista miatt nincs lehetôség, a szobor visszaállításával kapcsolatos munkálatokat leállították. Ez azonban a képviselô szerint nem jelenti azt, hogy az RMDSZ lemondott volna az emlékmû majdani felállításáról.

A szövetség Arad megyei szervezete által rendezett megemlékezések október 4-én, szombaton kezdôdnek, a forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezendô ünnepi mûsorral — mondta Tokay György. Tájékoztatott arról, hogy 5-én, vasárnap a déli istentisztelet, illetve mise után az aradiak elzarándokolnak a városközpontba, a Tûzoltó téren álló üres szobortalapzathoz, hogy virágot helyezzenek el rajta. Ezzel is jelezni akarják, hogy ez a szobor közös ügyük, nem mondanak le róla — mondta az RMDSZ-képviselô. Október 6-án délelôtt istentisztelet, illetve mise lesz, délután kerül sor a koszorúzásra és a megemlékezésre az aradi vértanúk vesztôhelyén, az obeliszk mellett — mondta Tokay.

Tôkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke hétfôn bejelentette, hogy a KREK az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Bihar és az Arad megyei polgári mozgalmak társszervezésében ötnapos rendezvénysorozatot tervez. Az 1-jén kezdôdô megemlékezések október 5-én érik el a csúcspontot, amikor — szinte egy idôben az RMDSZ által szervezett rendezvénnyel — a Tûzoltó téren megkoszorúzzák a szobor talapzatát és a Minorita templomban lévô restaurált szobrot.

— Meglepôdve értesültünk a sajtóból a másik rendezvényrôl, meghívó hozzánk nem érkezett, mi több, meg sem kerestek bennünket a párhuzamos rendezvény szervezôi — nyilatkozta a Szabadságnak Király András, az Arad megyei RMDSZ elnöke a KREK és az EMNT által szervezett rendezvény kapcsán. A szövetség, az emlékünnepség hagyományos szervezôje, már több héttel ezelôtt eldöntötte a megemlékezések menetrendjét, ezért a hagyományos rendezvényre történt rászervezés elkövetôi ismerhették a mûsort. Az aradi szervezôk mindenkit szeretettel várnak a rendezvényekre. Király András nem tud elképzelni semmilyen fajta alternatív rendezvényt, és hozzátette: erôfeszítéseket tesznek, hogy megkeressék a másik rendezvénysorozat szervezôit.

Vekov Károly, Kolozs megyei parlamenti képviselô tegnap Bukarestben tartott sajtótájékoztatóján kifejtette: jó ötletnek tartja, hogy létrejöjjön az Aradra tervezett megbékélési park, azonban úgy vélte, nem ebben van a helye a Szabadság-szobornak. A képviselô kiemelte, hogy a mûalkotás nem csupán a szabadságharc leverése után kivégzett tábornokok emlékmûve, hanem az egyetemes szabadságé. A képviselô utalt arra a finom csúsztatásra, amely szerint a mûalkotás felállítását egyesek a román–magyar barátsággal helyezik szembe. Kifejtette: az emlékmû kérdését helyi szinten kellett volna megoldani, és nem volt helyes, hogy kívülállók beleavatkoztak az újraállítás ügyébe.

Borbély Tamás

A fôalak, Hungária, a restaurálás pillanatában koszorú nélkül és kardjának csak a markolatával. (Dokumentum-összeállításunk a 9. oldalon)

A szakszervezetek gondjait leltározó látogatásra érkezett kedden Kolozsvárra Marian Sârbu munkaügyekért felelôs tárca nélküli miniszter. Noha a szakszervezetek vezetôi számos megoldatlan problémát vetettek fel a prefektúrán tartott találkozón, a miniszter óvatos nyilatkozatokon kívül nem mutatott fel megoldásokat a gondok orvoslására.

Az egészségügyben dolgozók szakszervezetének egyik fô elégedetlenségét a tizenharmadik fizetés elmaradása jelentette. Marian Sârbu közölte, hogy a Máramamaros, Bihar, Szatmár, Szilágy és Kolozs megyében tett körútja alkalmából a szakszervezeti vezetôk minden megyében felemelték szavukat emiatt. Úgy vélte: a törvénytelenül elmaradt fizetést csak úgy lehetne kifizetni, ha országos szinten valahonnan átirányozzák a fizetések törlesztésére elegendô összeget, amely Kolozs megyében eléri a 32 milliárd lejt. Arról biztosította a munkások érdekképviseletét ellátó szakszervezetek vezetôit, mindent megtesz annak érdekében, hogy tartsák be az erre vonatkozó törvényes elôírásokat.

Stefan Florian, a közegészségügyi igazgatóság vezetôje úgy nyilatkozott, hogy Kolozs megyében azért nem tudták folyósítani az alkalmazottakat megilletô fizetést, mert erre nem volt elég pénz elkülönítve, az alkalmazottak kérésének csak elbocsátások árán tudott volna eleget tenni.

A szakszervezeti vezetôk másik fontos kérése a költségvetésbôl fizetett dolgozók egységes rendszer alapján történô bérezésére vonatkozott. Követelték az ezt lehetôvé tevô törvénytervezet kidolgozását, mivel úgy vélték, a jelenlegi teljesítmény nem ösztönzô fizetési rendszer miatt a fiatalok távozni fognak az egészségügybôl és a tanügybôl. Marian Sârbu miniszter emlékeztetett, hogy ô már korábban is javasolt egy ehhez hasonló törvénytervezetet, amely azonban nem nyerte el a szakszervezetisek tetszését. Stanca Maria Constantinescu, a Román Demokratikus Szakszervezetek vezetôje elmondta, hogy a korábbi törvénytervezet nem volt elônyös az alkalmazottaknak, mivel a járulékokat az alapfizetésbe foglalták volna, ami késôbb nem tette volna lehetôvé az alapbér emelését.

A szakszervezetek a 100 euró nagyságú minimálbért is követelték. A miniszter ezúttal sem mondott semmi biztatót. Közölte hogy a kormány nem vállalta a minimálbér ilyen mértékû emelését: a 100 euró értékû minimálbér az egyik célkitûzése a kormánynak.

Borbély Tamás

A 14-es bentlakásban tartották szeptember 30-án délben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen tanuló diákok szervezetének (OSUBB) sajtókonferenciáját. Szó esett többek között a diákok bentlakási elszállásolásáról, az idei egyetemi rendezvényekrôl, az európai diákok konferenciájának következtetéseirôl, valamint a Galaci Diákok Ligájának aggályairól a Diákmûvelôdési Ház politizálását illetôen.

A BBTE-n idén 110 milliárd lejt fektetett be a Hasdeu/Kôkert utcai bentlakás-komplexum felújításába. A bentlakás havi díja egy ötszemélyes szoba esetében 770 ezer lej, a kétszobásért pedig 950 000–1 100 000 lejt kell fizetni. A diákok kérésére az egészségügyi elôírások ellenére eggyel több személyt szállásolnak el a három- és négyágyas szobákban. Az egyetem szerzôdést kötött líceumi bentlakásokkal is, hogy szükség esetén ott is helyet kaphassanak egyetemi hallgatók. Dinu Gherman szerint nagy segítséget jelentene a Györgyfalvi negyedi bentlakás-komplexum befejezése, ahol 1000–2000 helyet biztosítanának az egyetemistáknak. Ennek az épületnek és az Akadémiai Kollégium munkálatainak befejezésére 23 milliárd lejt kaptak. Az egyetemi bentlakásokban összesen 4200 hely van, amelynek 70–80 %-át már elfoglalták.

Problémát jelent, hogy sokan árulják bentlakási helyeiket, ettôl még az egész éves bérleti díjnak megfelelô büntetés vagy éppen az eltanácsolás sem riasztja vissza a diákokat. Az OSUBB szerint azon diákok folyamodnak ehhez a módszerhez, akik helyet kapnak bentlakásokban, de megengedhetik maguknak, hogy albérletben lakjanak. Újdonságnak számít: a bentlakások adminisztrációját diákok fogják irányítani, ôk döntenek arról is, hogy kinek az elszállásolását engedélyezik.

A BBTE különbözô programokat tervez diákjai számára az elkövetkezô évben. Ilyen például a Nemzetközi Szimpózium december 20-án, vagy az újonnan érkezetteknek rendezett koncert, illetve az Európai Napok.

A frankfurti ESIB konferencia végkövetkeztetései szerint a tanügyminiszternek gyökeresen meg kellene változtatnia nézeteit a diákok tanügyben való képviseletérôl, hiszen minden velük kapcsolatos döntéshozatalkor jelen kellene lenniük.

Az állami ösztöndíjak idén kétmillió lej körüli összegre rúgnak. Az igényelt összeg négymillió lej volt, ebbôl naponta 100 ezer lej jutna étkezésre, és 700–800 ezer a bentlakásra.

A Diákmûvelôdési ház kapcsán elhangzott: az OSUBB nem ért egyet azzal, hogy az épületben sajtókonferencákat tartsanak, és a vezetôség tagjai politikai tisztséget töltsenek be.

Dézsi Ildikó

Az uniós csatlakozás, még ha távolinak tetszô is, olyan folyamat, amelynek során fel kell készülni, eleget kell tenni a közösség elvárásainak, feltételeinek. Ide illeszkedik a jog, a törvényalkotás, törvényhozás, de törvényalkalmazás területe is, ahol az "átállás" megkívánja az uniós elôírások hazai életbe ültetését és alkalmazását. Az Etnokulturális Központ szervezésében tegnap szakmai, tudományos megbeszélésre került sor a szervezet Tebei/Sándor László utcai székházában, amelyet Valentin Constantin ügyvéd, a temesvári egyetem jogi karának tanára vezetett. A megbeszéléssel azt tûzték ki célul, hogy elemezzék az uniós elôírásoknak a romániai közigazgatásba való áthelyezésének a következményeit. Egyre nagyobb szerep hárul majd a bírókra a jogi elvek és normák alkalmazásában és értelmezésében, egy olyan távlatban, ahol a polgárnak "otthonosan" kell éreznie magát, el kell igazodnia egy állam intézményeinél, bíróságain. A megbeszélést az Európa Tájékoztató Központ pályázat keretében rendezték, és az Európai Unió finanszírozta.

Az október 19-re kiírt alkotmánymódosító népszavazás képezte a Megyei Konzultatív Tanács szeptember 30-i gyûlésének fô napirendi pontját. Vasile Soporan prefektus felhívta az egybegyûltek figyelmét az esemény fontosságára, kiemelve, hogy ez nem a kormánypárt kizárólagos akciója, hanem az összes parlamenti pártnak együtt kell mûködnie a megvalósítás érdekében. A prefektus ugyanakor elítélôleg nyiltakozott a Nemzeti Liberális Pártról, amely véleménye szerint nem az igazság jegyében politizál.

Beszámoltak ugyanakkor a Megyei Választási Iroda mûködésérôl, valamint ismertették a szavazóközpontok és bizottsága kijelölése kapcsán felmerült vitás kérdéseket. A Megyei Választási Iroda elnöke Liviu Ungur, a megyei törvényszék bírója, emellett a kormánypártot Margareta Lucia Teodorescu, a liberálisokat Alexandru Negru, a demokratákat Rares Lucian Niculescu, a nagy-romániásokat Marius Trita, a humanistákat Nut Corneliu, míg az RMDSZ-t Máté András tanácsos képviseli. A lakosság a Bocskai/Avram Iancu tér 15. szám alatt, a statisztikai hivatalban mûködô választási irodában jelezhetik a népszavazással kapcsolatos törvénytelenségeket. A prefektus több ízben is figyelmeztette a jelenlévô elöljárókat: rajtuk is múlik, hogy a lakosság hány százaléka járul majd az urnák elé, és sikeres lesz-e a szavazás. Ugyanakkor az ülésvezetô kiemelte, hogy október 19-e nem csak az ország, hanem egész Európa számára is jelentôs esemény dátuma lesz. Jelentésében Teodor Pop-Puscas megyei rendôrfônök együttmûködésérôl biztosított, nem csekély büszkeséggel jelentve ki, hogy Kolozs megye az utolsó helyek egyikét foglalja el az országban az erôszakos bûncselekmények számát tekintve.

300 000 választói könyvecskét osztanak ki
Amint azt Sîrca Viorel, a rendôrség lakosságnyilvántartási ügyosztályának vezetôje elmondta, Kolozs megyében711 269 lakost tartanak nyilván. Közülük 583 692-en 18 éven felüliek, vagyis szavazásra jogosultak, 214-en pedig nem szavazhatnak — mivel börtönbüntetésüket töltik.

A rendôrfôfelügyelô hangsúlyozta: csak azok a személyek vehetnek részt az alkotmánymódosítást célzó népszavazáson, akik rendelkeznek választói könyvecskével. A választásra jogosultak közül 256 044 személy rendelkezik az új típusú személyi könyvecskével és így automatikusan a választói könyvecskével, a maradék több mint 300 000 személynek a népszavazás idôpontjáig a rendôrök kézbesítik a könyvecskét, akár városon, akár falun lakik az illetô.

Sîrca ugyanakkor felkérte azokat, akik valamilyen oknál fogva már nem rendelkeznek e könyvecskékkel (elvesztették, megrongálódott, stb.), hogy sûrgösen jelentkezzenek az ügyosztálynál. Elmondta, hogy jelenleg mintegy 2500 korábban elkészült választói könyvecskét nem vettek fel — nagyrészt kolozsvári — tulajdonosaik a rendôrségtôl.

(-bb)

Mostanság, a magyarhoni híreket hallgatva, egyre gyakrabban vehetjük észre: egyéb sincs, csak állandó egymásra mutogatás. Mármint a kormánypárt és a nagy ellenzéki párt között. Az egyik fújja, mit örökölt a választások után, a másik meg, hogy a választások nyertese mit nem teljesít ígéreteibôl. Ezt halljuk. Látni, érezni meg azt, hogy vannak ugyan pozitív változások is, de... Az élet sokkal drágább lett. Ugyanabból az összegbôl, ugyanolyan életmód mellett sokkal rövidebb ideig lehet megélni. Tavaly tíz napig tartott ki az a pénzösszeg, ami idén — hangsúlyozom, ugyanolyan életvitel mellett — csupán hat napra volt elegendô. Ebbôl én arra következtetek, hogy az életszínvonal ahelyett, hogy emelkedett volna, csökkent. Amit az utcán, a buszokon, a vonaton el-elcsípett felhangokból is érzékelni lehetett. Az emberek nem nagyon elégedettek az új(abb) vezetéssel, amit súlyosbít, hogy ezt egy többségében kormánypárti városban és környékén tapasztalhattunk.

B. É.

VIDEOFILM-VETÍTÉS az RMDSZ alsóvárosi körzetének Párizs utca 17. szám alatti székházában. Október 2-án, csütörtökön du. 4 órától az érdeklôdôk A nagyenyedi két fûzfa címû filmet nézhetik meg.

AZ EMLÉKEZET ÚTVONALÁN címmel nyílik vándorkiállítás október elsején, szerdán 12 órakor a Történelmi Múzeum és a kolozsvári Német Kulturális Központ szervezésében. Az 1933–1949 közötti éveket felelevenítô kiállítás október 24-ig tekinthetô meg a múzeum II. emeletén.

— Miért harcol Románia a háború ellen?

— Mert békeidôben is túl sok repülôt veszít.

(öbé)

Irodalomtörténeti csemege került a közönség elé hétfôn este, a Koós Ferenc Alapítvány és a Polis Könyvkiadó jóvoltából, a Gaudeamus Könyvesboltban. Félig élt élet címmel Olosz Lajos és Reményik Sándor 1912 és 1940 közötti levelezése tárul elénk az új kötetbôl. Sajtó alá rendezte Kis Olosz Klára.

A bemutatón Hadházy András és Keresztes Attila színmûvészek tolmácsolásában bepillanthattunk a sokak szerint méltán Erdély huszadik századi magyar irodalma egyik meghatározó költôjének tartott Reményik Sándor pályakezdésének vívódásaiba. Aki sokáig haszontalannak érezte magát a társadalom számára, már az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott, míg végül 1916 augusztusában szerinte is megtört a jég, és megnyíltak elôtte az irodalom kapui, amely mozzanat élete elsô válságából segítette ki. A trianoni trauma után Végvári néven szignált és ma már közismert verseit — az erôszak nem lehet megoldás elve alapján — az erdélyi, nemzetiségi indíttatású torziók és retorziók visszautasítása jellemzi.

Dávid Gyula az új kötetet méltatva kiemelte: hogy két rokon lélek költô barátságának lépésrôl lépésre való tudósításáról van szó. Az elsô világháború idején és után kegyetlen szókimondásáról ismertté vált Reményik Sándor — a levelezése alapján — magánemberként rendkívül humánus módon szemlélte a tragikus eseményeket. A múlt század húszas éveiben a Pásztortûz folyóirat szerkesztôjeként is sok alaptalan gyanusítást kell elviselnie, ami már-már meghátrálásra készteti a közügyek iránt elkötelezett költôt. Dávid Gyula szerint a most megjelent kötet nemcsak az irodalombúvárokhoz szóló dokumentum, hanem olvasmányos, bárkihez idôszerû üzenettel forduló könyv is. Kiadásának gondolata húsz évvel ezelôtt merült fel, amikor a költô unokája kereste fel ôt, közölve, hogy értékes kéziratok birtokában van. Az akkori viszonyok közepette, bár eleve kilátástalan volt azok közlésére gondolni, elkezdôdött a levelek gyûjtése és rendezése. Ez a munka most érett be.

Reményik Sándor Olosz Lajosnak dedikált verse, a Kívül a hullámverésen, melyet a bemutató végén olvastak fel, tükrözi a szerzôneka kettejük összefogására tett igyekezetét mint egyetlen kiutat. "Magányod acéltornyából figyeld, /Ami itt künn folyik, / A tengeren s a sík parti porondon. / S néha kiáltsd alá / Magányod komoly ôrhelyérôl, Ember, /Hullámra, szélre bízva szózatod: / Hahó! Vigyázzatok!" A lírai hangulatot Kolumbán Csilla fiatal hegedûmûvész fantáziadús elôadása színezte.

Ördög I. Béla

A víz alatti Béles (Belisul de sub ape) címmel jelentette meg a kolozsvári MO kiadónál többéves gyûjtô- és alkotómunkája eredményét Monica Tripon. A bélesi ember hitvilágába betekintést nyújtó, szerkezetileg sajátosan összetett kötetet a szerzô a szellemi élet monografikus vázlataként határozza meg. A mintegy 500 eredeti fényképfelvételt tartalmazó könyv annak a falunak állít emléket, amelyre már csak a gyûjtôtóból szárazság idején kiemelkedô, a hajdani Urmánczy kastély szomszédságában álló templom tornya emlékeztet. Az 1970-es évek elején kiköltöztetett és áttelepített lakosság ma is elevenen ôrzi szellemi értékeit, a népéletnek a születéshez, házassághoz és az elmúláshoz fûzôdô hagyományait, valamint az év jeles napjaihoz kapcsolódó szokásokat, mondókákat, a népi líra termékeit. A szerzô, maga is a táj szülötte, különleges érzékkel gyûjti és adja közre a maga érintetlenségében, eredeti nyelvjárásban az anyagot, amely Paul H. Stahl párizsi professzor elismerését is kivívta. A kötet 1996-ban a párizsi Sociétés Européennes gondozásában is megjelent. A jelenlegi kiadás érdekessége, hogy a néprajzi jellegen túl ipartörténeti és statisztikai adatokat is tartalmaz.

A könyv bemutatójára október 2-án, csütörtökön 11.30 órakor kerül sor a Történelmi Múzeumban.

címmel szervez konferenciát a németországi Initiative Egyesület, együttmûködésben a Bethlen Kata Diakónia Központtal, október 3-án pénteken 10 órai kezdettel a diakónia központ Ponorului utca 1. szám alatti székházában, a Csiha Emese teremben.

A szeminárium segítséget kíván nyújtani a kolozsvári kersztyén vállalkozónak különféle vállalkozással kapcsolatos problémák megoldásában, olyan kérdéseket tárgyalva, mint: üzletvezetés, menedzsment, konkurencia, külföldi piacra való bejutás, olcsó, de hatékony reklámozás, tapasztaltcsere.

Az elôadásokat neves német szakemberek tartják, kötetlen beszélgetésekkel megszakítva.

A szervezôk szeretettel várják a vállalkozókat és érdeklôdôket.

Incze Ferenc kolozsvári festômûvész halálának 15. évfordulóján emlékkiállítás nyílt tegnap délután a Györkös Mányi Albert Emlékházban. A képzômûvész alkotási periódusának utolsó három évtizedébôl válogatott anyag e sajátos kifejezôeszközökkel élô, látomásos festô rendkívül gazdag mûvészi termésébôl nyújt ízelítôt. A jól ismert képek mellett olyan alkotások is helyet kaptak a kiállításon, amelyek az 1998-as, nagyszabású mûvészeti múzeumbeli tárlaton nem szerepeltek.

A rendezvényt Kötô József, az EMKE elnöke nyitotta meg. A munkákat Livia Drãgoi, a Mûvészeti Múzeum igazgatója és Németh Júlia méltatta. A tárlat anyagát Polonyi Jolán válogatta és rendezte.

(Részletek a 11. oldalon)

Nem valami hízelgô, ha valakire a címbeli szavak bármelyikét is rásütik. A fenti összetett, rokon értelmû szavak jelentése eltér ugyanis az összetétel szavainak külön-külön vett értelmétôl, az átvitt jelentése ma már általános.

Akire manapság azt mondjuk, hogy lókötô, az nem tolvaj, aki lovat lop, hanem lehet semmirekellô, csirkefogó, gazfickó, szélhámos, agyafúrt, ravasz személy, vagy csupáncsak kópé, csibész. "Nem hiszem, hogy villamosszékbe kerüljön — írja Hunyady Sándor —, ahhoz … túlságosan ügyes lókötô." Alkalmazhatjuk a szót tréfás értelemben is: "Menj, te lókötô, nem hiszek neked."

A csirkefogó a lókötô szóval csaknem azonos értelmû; csirkefogó mondunk, de mondhatunk lókötôt is, de mondhatjuk, hogy az illetô gazember semmirekellô, szélhámos, svihák, felelôtlen, megbízhatatlan ember. Dühösen szídunk valakit: Te aljas, elvetemült csirkefogó! — vágjuk a szemébe. S véljük valakirôl, hogy meg kell tanítani azt a csirkefogót, hogyan kell rendesen dolgozni. A csirkefogó — a lókötô szóhoz hasonlóan — lehet tréfás értelmû is. Ilyen a ’kisebb csínyeket elkövetô, de alapjában véve kedves kisfiú’ is, a kis csibész. "Nagyon megszerettem ezt a kis csirkefogót" — jelenthetjük ki.

A naplopó némileg eltér a lókötô, a csirkefogó jelentésétôl. Olyan személy, aki az idôt dologtalanul, semmittevéssel, henyéléssel tölti; munkakerülô. Rokon értelmûsége lókötôvel, a naplopóval kimutatható ebben a Móricz idézetben is: "Soha nem lesz belôlünk semmi, csak naplopó, csirkefogó…"

Nézzük azonban a fenti szavak mai értelmének kialakulását. Nyilvánvaló, hogy a lókötô, csirkefogó szavak kezdetben konkrét jelentése volt, az olyan személyt jelölte, aki elkötötte (a ménesbôl) a lovat, aki megfogta (az udvaron szaladgáló) csirkét.

A lókötô eredeti jelentése szép irodalmi példával is igazolható. Krúdy Gyula írja: "A betyárt, aki a lovat lopta, valahol talán fel is akasztották, ami rendszerint a lókötôk sorsa." A legtöbb lólopás az Alföldön, a legelészô ménesbôl történt, mégpedig oly módon, hogy a betyár pányvát, hurkot vetett a legelészô ló nyakába, és a fuldokló állatot lovával maga után húzta, mikor aztán biztosabb helyre ért, kötôféket vetett a fejébe és a maga lova mellé akasztotta. A jellemzô ebben az egész folyamatban az volt, hogy az eddig szabad lovat megkötötték, s aki ezt tette lókötô, egyben lótolvaj volt. A lólopás más vidéken másképpen is történhetett, ahol nem voltak szabad ménesek, de voltak béklyóban (békóban) legelôre kivert, kipányvázott lovak. Lopáskor a ló lábáról a béklyót, a pányváról a lovat elkötötték, vagyis "eloldották". Nagyszalontai népdalban található ez a részlet: "Gyere pajtás, nízzük meg a két csikót/hadd kössük el a lábárul a bikót!" Ebbôl konkrét jelentésbôl a "szokás" megszüntével alakult ki az elvont értelemben, nem kell nagy fantázia hozzá hogy belássuk, aki lovat lop, az semmirekellô, gazfickó…

A csirkefogó szóra az elsô írásos adat 1843-ból való: "A’ köznép rendesen csak csirkefogónak nevezi ôket, mivel jobbadán a’ Duna partján ácsorognak, ’s egy-két garasért örömest viszik haza ’a mások által vásárolt apró marhákat." (Aprómarha = baromfi, majorság.) A korábbi és késôbbi adatok azt mutatják, hogy az ilyen naplopók, léhûtôk, csibészek megnevezésére különféle, hasonló szerkezetû, de más utótagú szót is használtak a 19. században: csirkelopó, csirkefogdosó, csirkekergetô. Ezek közül a csirkefogó maradt meg és vált átvitt értelemben általánossá.

Másképp keletkezett a naplopó szavunk. A dologtalan, lusta ember semmittevésel lopja az idôt, lopja a napot. Ilyen kifejezésekre már a 18. századból vannak példáink. 1713-ból, Széchényi György levelébôl való az alábbi példa: "csak lopni köll most az jó üdôt’ nem lehet dolgozni, tétlenkedni kell". Gvadányinak a Rontó Pál címû mûvében olvasható 1793-ból: "az ilyen munkára tsak lopom az idôt". A favágó, kerékgyártó mintájára megszületett a naplopó is. Elsô írásos feljegyzése 1804-ból való: "nagyon helyes rendeléseket vett a’ Város a’ nap lopó kóborlógók (!) eránt". Mind a lopja a napot, mind a naplopó nem önálló magyar kifejezés, hanem német mintára keletkezett tükörfordítás a német den Tag wegstehlen = lopnia a napot, die Zeit stehlen = lopnia az idôt, der Tagedieb = naplopó. Mindamellett a magyar megfelelô jól beilleszkedett a hasonló szerkezetû jelöletlen tárgyas összetételek közé, s jól szolgálja a magyar nyelv kifejezéskészletét.

Murádin László

Fodor Sándornak a Szabadságban megjelenô publicisztikáit szimpátiával és megértéssel olvasom. Az évek során megszoktam, hogy higgadt, kiegyensúlyozott a hangja, gazdag az élettapasztalata, tanácsai bölcsek és megfontolandók. Példának hozhatnánk fel ôket a megértés, a türelem, a megbocsátás keresztényi erényeire is.

Hogyne kapnám fel érdeklôdéssel a fejem, amikor szeptember 27-én azt olvasom, hogy már az ô türelmének is vége, eddig, és ne tovább! A pohár akkor telt be és csordult ki, amikor Adrian Pãunescu szenátor "tizenhárom gyilkosnak" nevezte azokat az aradi vértanúkat, akik közül 1848–49-ben egy sem harcolt Erdélyben, nemcsak hogy a románok, de még az osztrákok vagy az oroszok ellen sem. A méltó válasz elmaradását kéri számon — mert, idézem: "annak a népnek a sárba tiprásában, amelyhez tartozom, nem vagyok hajlandó segíteni".

Az évek során gyakran hallottam, hogy minden mocskolódásra nem kell válaszolni, ilyesmibe magunkat belelovalni, mindez idô és idegek fölösleges és eredménytelen pocsékolása lenne.

Való igaz, hogy a kilencvenes évek elején a magyarellenes szenny-áradattal reménytelen dolog lett volna szembeállni. Nem volt még médiatörvény, a gyakorlatban nem büntették a faji, a nemzeti gyûlölködést, az uszítást, a becsületsértést sem.

Professszionalitás hiányában, de az olcsó népszerûség hajszolásában ezen lovagolt szinte az egész román sajtó.

Ez volt a kilencvenes évek elején, amikor a nagyvonalú kézlegyintés filozófiája kialakult.

De vajon ugyanez lenne a helyzet ma — amikor nemcsak új évszázadba, de új évezredbe is léptünk? És nemcsak a szó naptári értelmében, amikor Európa széltében-hosszában, s apróbb részleteiben is monitorizálja közállapotainkat. Amikor a legnagyszájúbb hordószónokoknak, az adrian pãunescuknak is fel kell, fel kellene tenniük a hangfogót, s kénytelen-kelletlen be kell-kellene simulniuk a nyilvános diskurzusok szalonképességének európai normáiba?

Az érveket még hosszan sorolhatnám, a lényeg az, hogy szerencsére jóirányú kényszerpályára léptünk, amelynek mutatkoznak már részeredményei. A román médiában már jócskán megcsappant a magyarellenesség (talán ezért is bántja jobban a szemet, sérti a fület, ha mégis elôfordul), s a nagypolitikának is bôven vannak ennél fontosabb témái. Ellenérvként persze felhozható, hogy most, a választási kampány közeledtével azok, akik nem tudnak igazi politikusi és törvényhozói teljesítményt felmutatni, de a választottak kiváltságait újabb négy évre megpályáznák, ismét kijátszhatják — talán már elô is vették — a régi, cinkelt és elkopott "magyar kártyát".

A hajdani szennyáradat mennyiségileg megcsappant ugyan, de átmenetileg ismét felduzzadhat. Felduzzadhat, de már nem annyira, hogy ne lenne érdemes szervezetten és következetesen szembeszállni vele!

Azonnal felvenni a kesztyût, cáfolni, helyreigazítani, megszégyeníteni, elégtételt kérni. Vannak, akik ezt régóta csinálják, s azokat valóban respektálják.

Kétszer is meggondolják, amíg rossz szót szólnak róluk, mert tudják, világra szóló botrány is lehet, volt is már belôle.

Ha a kényelmesebb magyar érdekképviselet ezt most sem látná be, (pedig ilyesmiért szépen fizetnek valakiket Bukarestben), akkor nyugodtan tehetünk úgy is, ahogy a Fodor Sándor példája mutatja. Azaz: köszönjük szépen az eddigi fáradozást, a problémát pedig megpróbáljuk, civil társadalmi, talán szakmai szinten, nélkülük is megoldani.

K. N. K.

7. Böngyör
Az értelmezô szótárban hiába keresem, vagy kifelejtették a nyelvmûvelô urak, vagy rangon alulinak találták, hogy vele foglalkozzanak. A Tisztelt Akadémia figyelmébe ajánlom szerény írásomat, remélve, hogy ezzel jelentôsen hozzájárulok édes anyanyelvünk tökéletesítéséhez.

Mit nevezünk böngyörnek?

A böngyör az a kézzel fogható szilárd tárgy, ami elfér a mutató és hüvelykujj között. Lehet nagyobb méretû is, de semmiféleképpen sem haladhatja meg a tenyér befogadó képességét. Készülhet bármilyen szerves, vagy szervetlen anyagból, lehet lágy, vagy kemény, kinek-kinek jelleme és vérmérséklete szerint. Egyetlen követelmény, hogy böngyörgetni lehessen.

Úttörô, netán feltaláló érdemeimet bizonyítja az az ötéves koromban készült fénykép, amelyiken, alighanem a fényképész skatulyájától berezelve, a rövidnadrágom szárát böngyörgetem. Késôbb, ahogy teltek az évek, és fejlôdött a technika, úgy bôvült az arzenálom is. Cseresznyemag, radírgumi, papírgalacsin, nyakkendôvég, kabátgomb, s ki tudja még mi nem szerepelt a nyilvántartásomban, kisdiák koromban, ha nem volt egyéb alkalmatosság kéznél, az orromtól bányásztam ki szenvedélyem tárgyát. Ez utóbbi kitûnô stresszoldó hatásával nyerte el tetszésemet, s óriási elônye volt, hogy a táblánál, felelés közben is hasznavehetô volt. (Mire észbe kaptam, hogy szabadalmaztassam felfedezésemet, elorozták parlamenti képviselôink.)

Amilyen balszerencsés fickó vagyok, egy alkalommal még ez az ártatlan foglalatosság is rendkívül kellemetlen helyzetbe hozott.

Elmesélem, hátha valaki tanul belôle:

Egy köztiszteletnek örvendô idôs úriember hívott meg otthonába, pillanatnyi szorult anyagi helyzetét igyekezve orvosolni.

— Nagyobb összegre lenne szükségem — fogadott a módos úriház vendégszobájában a házigazda. — Nézzen körül, mibôl csinálhatnánk pénzt?

Gyakorlott szemmel pillanatok alatt felmértem a helyzetet. A színes csempébôl épített terakottakályha mellett az üveges almáriumban finom ívelésû porcelánfigurák sorakoznak. A falon patinás festmények, az asztalon barokkos díszítésû ezüsttálon gyönyörû fémberakású kristály gyümölcsöstál, mellette bronz hamutartó karcsú nôi alakkal a tetején. Az örökké poros cipôim eredeti keleti perzsaszônyegbe süppedtek.

— Úgy látom, lenne egy-két dolog, ami érdekelné a klienseimet — mondom mély lélegzetet véve.

— Foglaljon helyet — mutat a kényelmes, bôrrel kárpitozott fotelre. Megkínálhatom egy kávéval?

Amíg készült a kávé, terítékre kerültek a legfrissebb politikai események, megtárgyaltuk a nagyhatalmak békemissziós kulisszák mögé rejtett hódító hadjáratait, egymás szájából véve ki a szót, szidtuk a kormány nyugdíjpolitikáját, a tanügyben elhatalmasodott káoszt, az egészségügy kilátástalan helyzetét. Öt perc sem telhetett el, már egymás vállán sirattuk mostoha magyar sorsunkat.

— Tejszínhabbal óhajtja a kávét? — lépett be az asszony a gôzölgô kávéscsészékkel.

— Köszönöm, de egy cigaretta talán jobban esne a kávé mellé. Szabad itt dohányozni?

— Gyújtson rá nyugodtan — tolta elém a férfi a hamutartót. — Én is átfüstöltem az életemet, csak az utóbbi idôben tiltott el a dohánytól az orvos — mondta együttérzô mosollyal, s az asztal fiókjából öngyújtót halászott elô.

Gyönyörû, tenyérbesimuló ezüst jószág volt az öngyújtó. A kalligrafikusan cifrázott monogram köré szecessziós mintákat vésett az ezüstmûves. Elsô próbálkozásomra már égett is a kanóc.

A jól végzett munka elégtételével álltam fel az asztal mellôl:

— Három napra vidékre kell utaznom, de rögtön értesítem önt, mihelyt hazaérkeztem, s akkor nyélbe üthetjük a vásárt — tettem a kezem a kilincsre.

Már éppen indulni akartam, amikor a férfi, látható zavarát igyekezve palástolni, utánam szólt:

— Nem bánnám, ha az öngyújtómat visszaadná, nagyon kellemes emlékek fûznek hozzá.

— Melyik öngyújtót? — nézek rá csodálkozva.

— Azt, amelyiket a markában szorongat.

Talán mondanom sem kell, soha többet nem hívtak meg otthonukba. Akkor határoztam el, hogy a hasonló kínos esetek elkerülése végett, diákkori találmányomat fogom tökéletesíteni. A módszer elônyei vitathatatlanok. Ha váratlanul szorult helyzetbe kerülök, a bevetésre váró készlet örökké kezem ügyében van, és minimális a kockázata, hogy valaki tulajdonkeresetet nyújtson be ellenem az ügyészségre.

Versánszky Ernô

Ezt a tésztát jó néhányszor megetették velünk.

Legutóbb éppen az elnökválasztás elôtt, amikor arra biztattak bennünket: tûz-víz el kell menni választani és leadni szavazatunkat Iliescu elnökre, mert ha nem, itt a világ vége, a másik nyer.

Annyi csodát láttunk már, hogy mi sem könnyebb, mint frászt verni belénk. A fenti felszólításnak természetesen sokan beugrottak, s így Iliescu elsöprô gyôzelmet aratott. Ám én azt hiszem, Iliescu ugyanilyen elsöprô gyôzelmet aratott volna nélkülünk is. Már csak azért is, mert ô a többségiek "Tatukája", s szavakban meg ígéretekben és Európára kacsingatásban még nekünk is úgy tûnhetne, hogy valóban ô a mi elnökünk is.

Nos, én nem csak azóta rágódom azon, hogy mi is történt volna másképpen — leginkább bennünket érintô dolgokban: az egyházi vagyonok visszaszolgáltatása, kárpótlások terén vagy éppenséggel a Szabadság-szoborral —, ha elnöki megválasztásában nem volna benne a romániai magyarság szavazata is? Úgy értem ezt, hogy közben elismerem, de jure akkor is elnökünk lenne, de valójában — úgy, isten igazában! — mégsem az. Legalábbis abból a szempontból nem, hogy a bennünket érintô kérdésekben, jogaink dolgában, igazságaink megítélésében, nemzeti érzékenységünk tiszteletben tartásában, de fôképpen múltunk, az igazság legalább udvarias kezelésében, aligha van lényeges különbség közötte és választási ellenfele között. Mert tegyük föl, hogy akkor mi is "megfeledkezünk", akár a többségi politikusok leggyakrabban (mert pillanatnyi érdekeik úgy kívánják!), a "haza" igazi érdekérôl, nem megyünk el szavazni, és váratlan gyôzelmet arat a másik jelölt. (Ez különben egyáltalán nem volt benne a pakliban!) Egy biztos: Szabadság-szobor ügyben sem mi, sem a magyar miniszterelnök nem kapott volna ígéretet, tehát nem etethettük volna magunkat és egymást talmi reményekkel. Magyarán: egyértelmû és világos lett volna a helyzetünk! És holtbiztos, hogy nem lettünk volna a kormány önzetlen és stabil támogatói.

De egyébként?

Jobban élnénk talán? Virágzóbb lenne az ország gazdasága? Javulna az életszínvonal? Nagyobb tere lenne az emberi jogoknak?

Ugyan már!

Ellenkezô bizonyíték híján azt is mondhatjuk: rosszabb dolgunk sem lenne. Többek között azért is, mert érdekvédelmi szervezetünknek nem kellene gúzsba kötve táncolnia kormánypárti zenére, nem volnánk zsarolhatók a cseppenként szotyogtatott, amúgy is kijáró jogainkkal, nem gyanúsíthatnának, ahogy annyiszor teszik a félretájékoztatott Európával, meg minden mással, amivel reprezentánsainkat sakkban tudják tartani, ha olykor-olykor szolid és alázatos kérésekkel rukkolnak elô, tehát választottaink végre, a magánügyeik mellett, valamivel határozottabban pátyolgathatnák közösségünk ügyeit is, és gúzs híján akár Európához is fordulhatnának vitális kérdéseink érdekében. Mert "nekünk Mohács kell", azt is el tudom képzelni — ami az elôbbieknél is fontosabb —, hogy újra lehetne toldozni-foltozni a romániai magyarság akarategységét is, minthogy mindenki elôtt világossá lenne, hogy hányadán is állunk, kire, mire számíthatunk, és milyen irányban kell cselekednünk. Talán arra is rájönnénk végre, mekkora erôt is képviselünk valójában — ha egy akaraton vagyunk.

Hogy ez katasztrofális következményekkel járna Romániára nézve?

Meglehet. De nem biztos!

Változatlanul úgy gondolom, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy az önfeladásig curukkoljunk azért, hogy az ország Európába jutását legitimizáljuk! Még akkor sem, ha ez a megérkezés nekünk még sokkal többet jelent. De nem szolgai meghunyászkodás árán.

Nekünk is, de az ország többségének kell felnônie a feladathoz, és felismerni végre, hogy a belépési tesztet mindenekelôtt nekik kell megoldaniuk! Itt az ideje ugyanis, hogy rájöjjenek ideig-óráig steril deklarációkkal, látványos húzásokkal és a belépési igyekezetet markírozó tûzijáték trükökkel lehet jó pontokat is szerezni, de az igazi megmérettetéshez ez édeskevés, mert emellett nem csak gazdaságilag kell felnôni a feladathoz, hanem erkölcsben, szemléletben és szellemiekben is. Ebbôl a szempontból nekem úgy tûnik, hogy mi is megérjük a pénzünket, minthogy végsô soron a hamis igazolás-gyártásban vagyunk óvatos, tehát gyáva cinkosai az aktuális hatalomnak, ahelyett, hogy az alapvetô változások elkezdésében vagy legalább sürgetésében lennénk alkotó társai.

Így a valós átalakulás elkezdésének késleltetésében játszunk kezükre, talán nem is öntudatlanul.

Mostanában bennünket újra arra biztatnak, hogy október 19-én nem az Alkotmány egészére, hanem a kivívott jogokra szavazzunk igennel. Egyebek mellett azért, mert ez az Alkotmány olyanokat mond ki, hogy a kisebbségek közigazgatásban, igazságszolgáltatásban használhatják az anyanyelvüket; garantálja a közösségi és magántulajdont, elismeri a felekezeti iskolarendszert.

Nem áltathatjuk azonban azzal magunkat, hogy mindez nekünk szól. Sajnos, nem. Európának! Mi ugyanis arról sem feledkezhetünk meg, hogy már a legelején hamisságot akar törvényerôre emelni, amikor nemzetállamnak nevezi Romániát.

Vajon megengedhetô-e így nemlétezôvé légiesíteni (igaz, nem gázosítani!) több millió állampolgárt? Márpedig — tetszik, nem tetszik — a kivívott jogokkal együtt ez a hamisság is megszavazódik!

Ha helyet hagyunk a fent említett frásznak, akadhatnak, akik úgy hiszik: ha nem szavazzuk meg az Alkotmányt, akkor a "vívmányok" a többi jogaink is sérülhetnek. Ez azonban ettôl függetlenül is megtörténhet. Mert ennek az országnak az alkotmánya azt is rögzítette ugyebár, hogy a törvény elôtt minden állampolgár egyenlô. Az 1989-es eseményekben való részvétel miatt mégis kizárólag kisebbségekhez tartozókat ítéltek el, pedig az abbéli egyenlôséget még egy elnöki kegyelem is megtámogatta...

Kiss János

Randolph L. Braham, a New York-i City University érdemes professzora tartott elôadást hétfôn este a magyar zsidóság tragédiájáról a kolozsvári neológ zsinagógában. A magyarországi holokauszt világhírû kutatóját Goldner Gábor egyetemi tanár, a kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte, életútját és munkásságát pedig Vasile Grunea újságíró mutatta be röviden a hallgatóságnak, amelynek soraiban nem csupán túlélôk és a közösség tagjait, hanem sok magyar és román nemzetiségû személyt láthattunk. Örvendetes, hogy az elôadás nagyszámú fiatalt vonzott a Horea úti zsinagógába. A 81. évében járó dési származású tudós kijelentette: rendkívül jó érzés számára, hogy újra Erdélyben lehet, testvérei között.

Elôadásában a professzor rámutatott: a magyar zsidóság tragédiája az európai holokauszt egyik legellentmondásosabb része. 1944. március 19-ig, a háború négy és fél évén keresztül a magyar zsidóság úgy élte át az eseményeket, hogy a holokausztról nem volt tudomása. Nem tudta, mi is történik valójában Lengyelországban vagy a nácik által elfoglalt többi területen. Kivételt csupán a magyar zsidóság központi vezetôsége és a magyar állami vezetôk képeztek, s Kolozsvár e tekintetben szintén kivételt jelentett.

A magyar zsidóság abban bízott, hogy túléli a háborút, hiszen akkorra már a nácik is tudták, hogy a tengely-hatalmak elvesztik a háborút. A német nácik és az SS-ek is már csupán abban reménykedtek, hogy legalább "a zsidók elleni háborút" megnyerik. A magyar zsidóság zöme biztonságban érezte magát. Annak ellenére, hogy az elsô idôszakban mintegy 60 ezer embert elvesztett munkaszolgálatban, illetve a Kamenyec-Podolszkijban és a Délvidéken lezajlott zsidómészárlások során. Azt tartották szem elôtt, hogy bár Magyarország a tengely-hatalmakhoz csatlakozott, Kállay miniszterelnök próbálkozott a háborúból való kiugrással, a szovjet csapatok már majdnem a Kárpátoknál voltak, a szövetségesek pedig már felkészültek a nyugat-európai partraszállásra. A magyar zsidóság nem tudta elképzelni az elképzelhetetlent, azt, hogy a Harmadik Birodalom meg fog szállni egy tengely-tagállamot. A magyar zsidó vezetôk — akik tudtak Auschwitzról —, biztosak voltak abban, hogy a konzervatív arisztokrata magyar kormány meg fogja menteni a zsidóságot, hiszen a magyar zsidóság és a magyarság 1848 óta valóságos szimbiózisban élt. A magyar zsidó tragédiát egy német katonai döntés váltotta tehát ki — szögezte le az elôadó. Németország nem engedhette meg magának, hogy Magyarország Olaszországot utánozza, mert akkor el lett volna vágva a német csapatok utánpótlási lehetôsége, s a németeknek a román kôolajról is le kellett volna mondaniuk. A konzervatív Kállay-kormány tagjait viszont a német bevonulás után letartóztatták.

Amikor a németek bevonultak Magyarországra, a zsidók kiirtása nem volt az elsôdleges cél. Eichmann maga is csak 70 emberrel jött be, hiszen azt hitte, hogy az új magyar vezetés zsidópolitikája nem különbözik majd a Kállay-kormányétól, s hogy az új magyar hatalom ugyanolyan álláspontra helyezkedik majd, mint Antonescu Romániában: nem engedi meg a zsidóság Auschwitzba történô deportálását. Nagy meglepetésére, az új kormány egyes tagjai magán Eichmannon is túltettek, s azonnal nagy számban akarták deportálni a zsidókat. Ismerve az auschwitzi krematórium gázosítási lehetôségeit, Eichmann csak két vonatot akart naponta elindítani. Baky László és Endre László belügyminisztériumi vezetôk azonban hat szerelvényt ajánlottak, összesen napi 18 ezer személy elszállítását. Végül négy szerelvény indításában állapodtak meg, de Auschwitz kapacitásához képest ez is túl sok volt. E döntések nyomán a magyar zsidóság a legdrámaibb és legdurvább népirtásnak lett kitéve.

Amikor Horthy visszatért Németországból, a zsidó vezetôk megnyugodtak. Abban reménykedtek, ha kormányzó marad, a karhatalmi erôk rá fognak majd hallgatni. Nem tudták, hogy Horthy már március 18-án jóváhagyta Hitler kérését, miszerint Magyarország 200–300 ezer zsidót adjon át Németországnak munkaszolgálat céljára. Eichmann ezt az egyezményt egészítette ki, mondván: a zsidók akkor dolgoznak jól, ha családtagjaik is velük vannak. Ennek következtében pedig még a kórházakban fekvô betegeket is deportálták.

Miután a Kállay-csoportot bebörtönözték, a zsidóság tehetetlen és védtelen maradt. Tehetetlen, mert nem készültek fel ilyen valószínûségre, nem vették figyelembe a palesztinai zsidó vezetôk intelmeit, s nem adtak hitelt a lengyel meg a szlovák menekültek beszámolóinak. A zsidó vezetés abban bízott, hogy a magyarság lovagias, s nem fogja cserbenhagyni azt a magyar állampolgárságú zsidóságot, amely 1848-tól 1944-ig oly sokat tett a magyarság elôrehaladásáért. Eichmann rávette a zsidó vezetôket arra, hogy a zsidóságot ne tájékoztassák a valóságról, hagyják abban a hitben élni, hogy csupán átszállítják az ország másik részére. Mindenáron el akarták hárítani egy másik varsói típusú gettólázadás lehetôségét. Mivel Varsóban a lázadást a cionisták vezették, Eichmannék Budapesten is azokkal vették fel a kapcsolatot. Kidolgozott terv alapján, sikeresen véghezvitték így programjukat.

A magyar holokauszt két fázisban történt. Az elsôben, március 19-tôl május 15-ig a zsidóságot elszigetelték, kirabolták, sárga csillag viselésére kötelezték és gettókba zárták. A második szakasz pedig a deportálás volt, amikor elképesztô ütemben 447 ezer zsidót deportáltak.

Braham professzor szólt azokról az alkudozásokról is, amelyeket — figyelemelterelô akcióként — a németek a zsidó vezetôknek felajánlottak. A zsidó vezetôk belementek az alkudozásokba, amelyek figyelmüket április végéig, az elsô deportálási szerelvény Kistarcsáról történô elindításáig lekötötték. Abban a hitben folytatták tárgyalásaikat a németekkel, hogy az idôvel folytatott versenyt meg kell nyerniük, de április végén rájöttek, hogy be lettek csapva. Megnyugtatásukra a németek elôbb 600, aztán 1684, s végül 10-12 ezer embernek a deportálás alól történô mentesítését ajánlották fel.

A halálos folyamat július 9-én befejezôdött, két nappal azután, hogy Horthy hivatalosan is leállította a deportálásokat. Aznap érkezett Magyarországra Wallenberg, a svéd zsidómentô diplomata, de akkor jószerével már csak a budapesti zsidóság maradt az országban. Ennek jelentôs része különbözô okoknál fogva megúszta a kiirtást. A fô ok azonban az volt, hogy Horthy rájött: a háborút a németek elvesztették.

A nyilas korszakban több mentési akció is lezajlott, ám nem lehet tudni pontosan, hogy ezek által hány zsidó menekült meg. Az elôadó úgy vélte, ha annyi zsidómentô lett volna 1944. március 19-tôl 1945. május 9-ig, ahány a háború után jelentkezett, a magyar zsidóság nem veszett volna el.

Elôadását követôen Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt. A résztvevôk kevésbé örültek annak, hogy néhány román nemzetiségû személy tendenciózus kérdésekkel próbálta az eseményt román–magyar nacionalista fórummá alakítani. A magyarországi és a román holokauszt, a magyarországi és a romániai áldozatok számának szembeállításával kapcsolatban feltett kérdésekre a professzor higgadtan érvelve válaszolt. A történelmi viták csak Németországban zárultak le, sem a magyarországi, sem a romániai, sem pedig más európai államok vezetôinek nem sikerült ezt megtenni — mondotta. Braham professzor kifejtette: éppen a viták befejezése érdekében, néhány évvel ezelôtt amerikai kongresszusi tagoknak javasolta, szólítsák fel a román és a magyar államfôt arra, hogy országaik parlamentjében mondott hivatalos beszédben ismerjék el a tényeket, s a történtekért kérjenek bocsánatot. A háború utáni generációk ugyanis nem bûnösök, még a háborús bûnösök gyermekei sem azok. A bûn ugyanis egyéni, s nem pedig kollektív. Végül a holokauszt jeles tudósa leszögezte: különbözô okokból mindmáig sem a magyar, sem a román állami vezetôknek nem volt elegendô bátorságuk a történelmi tényekkel szembenézni.

Tibori Szabó Zoltán

Légvédelmi rakétaindító állványt találtak Hilla város környékén az Irakban szolgáló többnemzetiségû erôk lengyel katonái — értesültek kedden a helyszínen dolgozó lengyel tudósítók. A Roland típusú, francia gyártmányú légvédelmi fegyverrel hat kilométeres magasságig lehet repülôgépet lelôni. A nem hivatalos forrásból származó hír szerint a rakétaindító állvány egy, a helyi lakosok által jól ismert raktárban várta sorsát. Az irakiak szerint sok ilyen rakétarendszer rejtôzik még raktárban, de senki nem árulja el, hogy hol van a raktár, mivel a helyiek abban reménykednek, hogy az abban tárolt fegyvereket apránként eladhatják a lengyel haderônek. A többnemzetiségû haderô katonáinak joguk van ahhoz, hogy a helyi lakosoktól fegyvereket vásároljanak fel, azok megsemmisítésének céljával.

Az ENSZ tovább csökkentette a hét végén bagdadi képviseletén dolgozó külföldi munkatársainak létszámát, s így az ENSZ-iroda jelenleg ötvennél is kevesebb nem iraki alkalmazottal mûködik — közölte a világszervezet egyik szóvivôje kedden az iraki fôvárosban. Mint Fred Eckhard szóvivô szavaiból kitûnt, a múlt héten még 86-an dolgoztak a képviseleten, a csökkenés azonban az augusztusi helyzethez mérten különösen drámai mértékû, az augusztus 19-i terrorakciót megelôzôen ugyanis több mint 600 munkatársat foglalkoztatott a bagdadi ENSZ-képviselet. A létszámcsökkenésnek minden bizonnyal kihatása lesz az ENSZ által mûködtetett "olajat élelmiszerért" programra, amelyet november 21-én leállítanak.

Legfeljebb 12 tagú kormányt készül alakítani Ahmed Korei kijelölt palesztin miniszterelnök — közölte kedden egy névtelenséget kérô palesztin tisztségviselô. Ahmed Korei kabinetje várhatóan a hét végéig megalakul, tagjainak elôzetes névsorát Jasszer Arafat palesztin elnök, valamint az irányítása alatt álló Fatah vezetôsége már jóváhagyta. A Korei által elôterjesztett névsor eredetileg 24 nevet tartalmazott. Az AFP francia hírügynökség által idézett palesztin tisztségviselô elmondta: Arafat a kijelölt miniszterelnökkel folytatott hét végi megbeszélésen ahhoz adta jóváhagyását, hogy korlátozott létszámú, 10-12 miniszterbôl álló kormány jöjjön létre.

Szaúd-Arábia, Szíria és Egyiptom hétfôn az ENSZ-közgyûlés ülésszakán azzal vádolta meg a világszervezet nukleáris fegyvereket ellenôrzô testületét, hogy tartózkodik Izrael bírálatától. Ahmed Maher egyiptomi külügyminiszter felszólalásában elfogadhatatlannak nevezte, hogy a nemzetközi közösség nem

foglalkozik e kérdéssel. Faruk as-Saraa szíriai külügyminiszter sajnálatosnak nevezte, hogy miközben arab országokat vádolnak tömegpusztító fegyverek birtoklásával, Izrael fegyverein egyszerûen átnéznek. Hasonlóan fogalmazott felszólalásában Szaúd el-Fejszál, a szaúdi külügyek irányítója is, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek címezve ezzel kapcsolatos vádjait. Izrael nem írta alá az atomsorompó szerzôdést, és nem is nyilvánította magát atomhatalomnak.

Miközben a német szövetségi kormány meg akarja akadályozni, hogy a hét végén kezdôdô kormányközi konferencián lényeges változtatásokat eszközöljenek az Európai Unió alkotmányának tervezetében, keddi német lapbeszámolók szerint az ellenzéki uniópártok (CDU, CSU) megerôsítették változtatási szándékaikat. A Frankfurter Allgemeine Zeitung beszámolója szerint a CDU és a CSU katalógussal állt elô, amely lényegi változtatások elérését tûzi ki célul. A CDU és a CSU álláspontját rögzítô közös dokumentum egyebek között leszögezi, hogy az alkotmányos szerzôdés tervezetét töretlen centralizálási dinamika jellemzi, s nem ad választ arra a kérdésre, hogy hol húzódik Európa határa.

A kedvezménytörvényrôl szóló megállapodás fontos diplomáciai gyôzelem mind Románia, mind Magyarország számára — jelentette ki kedden Strasbourgban Adrian Nãstase román kormányfô, aki az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének ôszi ülésszakán mondott beszédet. Ugyanakkor a kettôs állampolgárság kérdését úgy ítélte meg, hogy az még "problémát fog okozni az Európa Tanácsban".

A román miniszterelnököt abból az alkalomból hívta meg a szervezet, hogy Románia éppen tíz évvel ezelôtt lett az Európa Tanács tagállama. Nãstase bevezetôben emlékeztetett arra, hogy két évvel ezelôtt már alkalma nyílt az Európa Tanács elôtt felszólalnia, mint képviselô és hogy számára a "demokraták e konklávéja" önmagában szimbolikus értékû.

A kormányfô hangsúlyozta: a román képviselôk jelenléte az elmúlt tíz évben Strasbourgban egy egész új román politikus nemzedék számára jelentett belépést Európába. "Románia olyan intézményi reformok korát éli jelenleg, amely átviszi az átmeneti ország állapotából a demokratikus államéba" — mondta Nãstase, hozzátéve, hogy ezek a reformok beilleszkednek az Európa Tanács normáiba. A romániai decentralizációs törekvések kapcsán méltatta a francia példát, amely megmutatta, miként lehet a döntéshozatalba bevonni az állampolgárokat.

Nãstase leszögezte: vitathatatlan a kisebbségi jogok fontossága egy-egy ország és az egész térség szempontjából. Kiemelte közelmúltbeli találkozóját Medgyessy Péter magyar miniszterelnökkel és ennek kapcsán a kedvezménytörvényrôl szóló megállapodás aláírását. Úgy értékelte: ez az európai értékû megállapodás fontos diplomáciai gyôzelem, mind Románia, mind Magyarország számára.

A román kormányfô nagyon fontosnak nevezte, hogy az Európai Tanáccsal összhangban kezdtek kampányt az országban a rasszizmus, az idegengyûlölet, az intolerencia ellen, és új program indult a romániai romák beilleszkedésének segítésére. Emlékeztetett arra, hogy Romániának elsôdleges célja az Európai Unióhoz való csatlakozása. Az Európa Tanács szerepével kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a szervezet aktívabb lehetne a jövôben a terrorizmus elleni nemzetközi fellépésben, a kulturális és vallási sokszínûség lehetôségei révén pedig az európai emberek közelítésében, a páneurópai együttmûködésben és ehhez Románia kész hozzájárulni, úgy is mint az EU és a NATO leendô tagja. Románia egyben jó kapcsolatokat kíván ápolni szomszédaival, és támogatja Ukrajna, valamint Moldávia EU-csatlakozását — jelentette ki Adrian Nãstase, aki szerint Románia olyan pillérré vált, amelyre számíthat a demokratikus nemzetek közössége. "Az új Európának olyan elképzeléseken kell alapulnia, amelyben mindenki egyenlôesélyekkel rendelkezik."

A beszéd után elôször a magyar hozzászólók közül Eörsi Mátyás magyarországi liberális képviselô tette fel azt a kérdést a román kormányfônek: mi az akadálya annak, hogy megnyíljon az aradi szoborpark? Ennek kapcsán Adrian Nãstase azt hangoztatta, hogy most látnak hozzá a kedvezménytörvény életbe léptetéséhez, és az új alkotmány is jelentôs jogokat biztosít a magyar kisebbségnek. Külön megemlítette a Budapestig vivô autósztráda építésének tervét. Ugyanakkor a miniszterelnök megjegyezte: a romániai magyarok kettôs állampolgárságának kérdése "még gondokat fog okozni az Európa Tanácsnak".

Gedei József szocialista párti képviselô arra várt választ, hogy mi a román kormány álláspontja a Székelyföld autonómiájával kapcsolatban, míg Ékes József (MDF) a romániai egyházi ingatlanok sorsára volt kíváncsi. Nãstase szerint ami a közigazgatási autonómiát illeti, ezt a bukaresti kormány támogatja. Ezzel szemben ellenzi a kollektív etnikai autonómiát. "Meggyôzôdésem, hogy az egyéni szabadságjogokat, köztük a szabad vallásgyakorlást, tiszteletben kell tartani. Ez a legjobb módja az etnikai problémák megoldásának és nem az országok atomizálása" — mondta a kormányfô.

Az egyházi javak visszaadását hosszú folyamatnak nevezte, mivel ezeknek jelentôs része az állam tulajdona lett, ezért számos esetben a helyi szervekkel kell tárgyalni, de a kormány kész a visszaszolgáltatások véghezvitelére.

A kettôs állampolgárság kérdését nem kétoldalú megállapodásokban, hanem általános normák között kell rendezni — jelentette ki Adrian Nãstase román kormányfô kedden délután Strasbourgban tartott sajtótájékoztatóján.

A román miniszterelnök egy kérdésre válaszolva úgy vélekedett, hogy minden bizonnyal félreértés van a kettôs állampolgárság megítélésében. Elismerte, hogy számos országban van erre lehetôség egyéni elbírálás alapján. A gondot az jelenti, ha egy egész kisebbségi közösségnek követelnek etnikai alapon állampolgárságot — mondta.

Nãstase úgy vélekedett, hogy az Európa Tanács elé kell vinni az ügyet, és olyan általános normákat kell kidolgozni, amelyek minden országra érvényesek, és akkor minden kisebbség megkaphatja a kívánt állampolgárságot. Megemlítette a közelmúltban aláírt magyar–román megállapodást a kedvezménytörvényrôl, de hangsúlyozta: a kettôs állampolgárság ügyét nem lehet kétoldalú egyezménnyel rendezni.

Bár e pillanatban Románia és Magyarország stratégiai céljai egybeesnek, egy szobor miatt a két ország közötti párbeszéd hôfoka emelkedik — állapítja meg a Ziua keddi számában megjelent cikkében Adrian Severin volt román külügyminiszter, az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet parlamenti közgyûlésének tiszteletbeli elnöke.

A Ne engedjük, hogy a múlt elhomályosítsa a jövôt! címû írásában a politikus felidézi: több mint százötven évvel ezelôtt a Habsburg-birodalom határain belül élô románok és magyarok egyaránt áhítoztak saját független és szuverén államra. Azon a területen, ahol közösen éltek, a XIX. századi magyar hazafiak az egykori feudális magyar államot kívánták nemzetállam formájában feltámasztani, a románok pedig úgy tekintettek ugyanerre a területre, mint a saját nemzettudatuk szerves fejlôdését biztosító kulturális térségre. Mindkét nemzet érvényesíteni akarta — amúgy tiszteletet érdemlô — önrendelkezési jogát. Ennek azonban az lett a vége, hogy egymást gyilkolták, egészen addig, amíg a Habsburgok mindannyiukat legyôzték — írja a szerzô.

A románok és a magyarok joggal tekintik saját hôseiknek azokat, akik a függetlenségért adták életüket abban az idôszakban. Csakhogy ezek a hôsök olyan nemzeti üzenetnek is a hordozói, amelyeknek fájdalmas vonatkozásai vannak a mai román–magyar kapcsolatokban — írja Severin. Emlékeztet, hogy a korábban etnikai alapon létrejött nemzetállamok az idôk során "polgári államokká" alakultak át.

Magyarország és Románia ma már nem a magyarok, illetve a románok államát jelenti, hanem az adott országok állampolgárainak az államát, függetlenül etnikai hovatartozásuktól. Adrian Severin szerint ezt a szellemet tükrözi a román alkotmányban szereplô "nemzetállam" fogalma is.

Az adott államok határain belül élô nemzeti kisebbségek ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a többség tagjai — véli a politikus, aki szerint emiatt nem lehet sem megparancsolni, sem megtiltani, hogy a kisebbség és a többség egyaránt mely hôseit ünnepelje. Az európai integráció és a NATO-bôvítés idôszakában azonban értelmetlen dolog a múltbeli ellentétek emlékét felidézni, amikor a közös jövô építésérôl van szó — fejti ki.

Severin értetlenül fogadja, hogy egy szobor éppen olyan idôszakban emeli a román–magyar politikai párbeszéd hôfokát, amikor a két ország stratégiai érdekei egybeesnek. A szobor felállítása jogos igény, ha az egykori függetlenségi törekvéseknek állít emléket, de csak addig a határig fogadható el, amíg nem a román–magyar történelem valamely konfliktusos epizódját kívánja feltámasztani, amíg nem irredenta üzenet hordoz. Egy ilyen mûemléknek a megbékélést kellene jelképeznie. Adrian Severin sajnálatának ad hangot amiatt, hogy a magyar kormány hajthatatlan álláspontja nincs összhangban e megbékélés szellemével.

"Meggyôzôdésem, hogy a magyar kormánynak nincs semmiféle területi igénye a román szomszéddal szemben. Mint ahogy meggyôzôdésem az is, hogy a budapesti ellenzék sem gondol komolyan irredenta kalandokra" — szögezi le a román politikus. Szerinte minden józan magyar ember tisztában van azzal, hogy Románia destabilizálása Magyarország európai álmának a végét jelentené.

Magyarországon a szavazatokért folyik a harc amikor a "múlt kijavításáért" emelnek szót — írja Severin, aki ezt csupán "érdekes" taktikai fogásnak tekinti. Az a baj inkább — írja —, hogy ebbe a játékba bevonják a romániai magyarokat, megosztva soraikat. Ennek következményeként veszélybe kerül a két ország kapcsolata, jövendô stratégiai partnersége — állapítja meg Adrian Severin, aki szerint a magyar demokratáknak vissza kellene utasítaniuk a nacionalista-populista jelszavakat a belpolitikai csatározásokban.

A Siemens Österreich, a német anyavállalat délkelet-európai távközlési központja az általa már kiszolgált kilenc ország mellett további négyre terjesztette ki tevékenységét.

Szlovénia, Szlovákia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Románia, Csehország, valamint Svájc és Ausztria mellé felsorakozott Albánia, Bulgária, Macedónia és Magyarország is. A konszern potenciális ügyfélköre ezzel 75 millióról 100 millióra bôvült. A Siemens különösen elégedett szerbiai, csehországi és boszniai tevékenységével, még fel kell azonban zárkóznia Svájcban és Ausztriában.

A Siemens Österreich által lefedett piacok igényei között nem is lehetne nagyobb eltérést elképzelni a meglévônél. Miközben az osztrák és a svájci vásárló közönség a technológiai igényességre, a romániai például az alacsony készülék árakra helyezi a hangsúlyt.

Ezért Romániában a Siemens most az A52-es készüléket vezeti be akciók nélkül 18 eurós áron. Ausztriában viszont ezt a készüléket nem is tervezi értékesíteni. Hamarosan piacra dobja azonban az MC60-as kamerás készüléket 270 eurós, valamint a C60-as kamera nélküli készüléket 180 eurós áron. A hazai átlagjövedelem havi 100 euró körül mozog, ami a 27 százalékos piaci telítettség miatt még mindig nagy növekedési potenciált képvisel. A Siemens mintegy 170 ezer mobiltelefon készülék értékesítését tervezi Romániában.

A Siemens Österreich nem tette közzé aktuális gazdálkodási adatait. 2002-ben viszont a Siemens csoport informatikai és távközlési részlege 1,1 milliárd eurós forgalmat ért el Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Bosznia-Hercegovinában és Ausztriában együttesen.

Ausztriában minden mobilszolgáltatóval üzleti kapcsolatban áll a Siemens, Kelet-Európában azonban átlagosan a szolgáltatóknak csak a felével. A Siemens részesedése a telefonkészülék piacból Ausztriában 27 százalékos. A tizenhárom országban összesen 2,8 millió telefont tervez eladni. 2000 júliusi megalakulása óta a Siemens Österreich hétmillió készüléket értékesített.

A kulturális és gazdasági kapcsolatok fejlesztésére partnervárosi együttmûködési megállapodást kötött Pécs és Arad, a dokumentumot a városok polgármesterei, Toller László és Dorel Popa szombaton, a baranyai megyeszékhelyen írták alá.

A szerzôdés szerint a felek vállalják, hogy a jövôben szorosabbra fûzik viszonyukat a kereskedelem, a turizmus, valamint a mûvészeti élet, és a kultúra területén, nagy gondot fordítva a kulturális értékek ápolására, mûemlékek védelmére, az ebben érintett intézmények tapasztalatcseréjének elôsegítésére.

Az együttmûködés emellett kiterjed az oktatásra, a sportra és a testnevelésre, továbbá minden más, partnervárosi együttmûködéshez kapcsolódó területre.

A városvezetôk írásba foglalták azt is, hogy kiemelkedô szerepet szánnak a két város közötti kommunikáció-cserének, különös tekintettel a televíziós mûsorokra és az internetes kapcsolattartásra.

A megállapodás lehetôséget nyújt arra, hogy az e témakörökben érintett magyar és román intézmények felvegyék a kapcsolatot egymással és közös programokat dolgozzanak ki.

A dokumentumban utalnak arra, hogy a két város közeledésének alapjai a közös európai hagyományok, a két nép történelmi kapcsolata.

Dorel Popa hozzátette: Pécs és Arad között más hasonlóságok is vannak. Arad várával szeretne a világörökség részévé válni, és a romániai település környékén, csakúgy, mint Pécs körül, jó minôségû szôlô terem.

Toller László reményét fejezte ki, hogy Magyarország, azon belül Pécs európai uniós csatlakozása kedvezôen hat majd Arad fejlôdésére is, és a város a közeljövôben a baranyai megyeszékhely testvérvárosainak sorába lép majd.

Az ünnepélyes aláírási ceremónián elhangzott: Pécsnek jelenleg 11 testvérvárosa van, közéjük tartozik Kolozsvár is.

A bécsi tôzsdén is jegyzett CA Immobilien Anlagen AG ingatlan-hasznosító társaság növelte forgalmát és nyereségét az idei elsô félévben. A cég folyamatosan növeli hazai ingatlan befektetéseit is.

A CA Immo bérleti díjakból származó bevétele az év elsô hat hónapjában 13 százalékkal 15,9 millió euróra emelkedett. Az ingatlanvagyon 9,5 százalékkal 409,5 millió euróra duzzadt. Az elsô félévi 5,5 millió eurós EBIT eredmény négy százalékkal maradt el az elôzô évitôl, mivel az új szerzeményeknek csak bevezetési költségei jelentkeztek, bérleti díjbevételei még nem. Éves elôrejelzésében a CA Immo kétszámjegyû százalékos növekedést helyezett kilátásba mind a forgalom, mind az eredmény, mind pedig az ingatlanvagyon terén.

Az elkövetkezô 18 hónapban a CA Immo 300 millió eurót tervez befektetni Ausztriában és az általa már elért kelet-európai országokban. Néhány héten belül eldôl, hogy az idei befektetési végösszeg 160, vagy 220 millió euró körül lesz-e. Ingatlan vásárlási tárgyalások vannak folyamatban Bukarestben, Szófiában. Vásárlási tervekkel foglalkozik a cég Zágrábban, Belgrádban. A befektetések súlypontját hagyományosan az irodaingatlanok képviselik, de a CA Immo erôsíteni kívánja jelenlétét az áruház alapterületek, valamint a vegyes iroda/áruház alapterületek bérleti piacán is.

Romániában az elmúlt idôszakban látványosan emelkedtek az ingatlanárak, s az elmúlt hetekben a lakbérleti díjak is. Bukarestben például garzonért akár 230, kétszobás tömbház-lakásért pedig 350 dollárt is kérhetnek havonta. Erdélyben a bérleti díjak mérsékeltebbek, de Kolozsváron a növekvô kereslet okán szintén emelkedtek az árak. Itt garzont 80-100, kétszobás tömbház-lakást 110–130 euróért lehet bérelni egy hónapra.

A Román Nemzeti Bank mai árfolyamai: 1 euró = 38 466 lej, 1 USD = 32 952 lej, 1 magyar forint = 151 lej.

Ha jól összeszámlálom, újságírói pályafutásom alatt eddig háromszor futottam neki óvodariportot írni, de mindhárom esetben kudarcot vallottam. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam lejegyzetelni, amit az óvónénik mondtak munkájukról, meg a gyerekekrôl, és persze az sem lett volna gond, hogy az ovisok aranymondásait kiaknázzam. Nem. Más okozta a hármas kudarcot: a megírhatatlan történetek sora. Az elsô esetben ott akadtam el a riportban, amikor az egyik köztiszteletben álló személyiség kisfia olyan gyerekszáj-sztorit adott elô arról, hogy az egyik szülô hogyan vezeti le a közéleti munkájában felgyûlô feszültségeit otthon, hogy kikapcsoltam a magnómat, mert hát egyértelmûvé vált elôttem, hogy ezt nem lehet leírni. Aztán az örökké részeg édesapa miatt akadtam el, hiszen annyira megrendített az a felnôttes bölcsesség, ahogyan a kislány tûrte, hogy az apu ide-oda dûlöngélve öltöztesse — a komor szülôk és a szájtáti gyerekek érdeklôdése közepette. Harmadszor szakmai okok miatt buktam meg: tudtam, ha megírom a kis magyar óvónô és a nagy román kollégatenger közötti konfliktus gyökereit, rehabilitálom ôt és erkölcsi gyôztessé teszem, viszont a leleplezést követô bosszúhadjáratban már csak emberként és férfiként drukkolhatok annak, hogy ne marják onnan el.

Most negyedszer futok neki az óvodariportnak. Csendes óvodát választottam, a Szent Péter plébániatemplom melletti 42-est.

Veres Julianna és Boros Kinga egyaránt 1998-ban végzett az Apáczai Csere János Líceum óvó- és tanítôképzô osztályában. Mindketten kolozsváriak és azonnal elkezdték gyakorolni szakmájukat, amint kiléptek az iskola kapuján: ötödik éve dolgoznak a 42-es óvodában. Azt a fiatal magyar óvónô-generációt képviselik, amelyik már olyannyira nyitott a külföldi — magyarországi — oktatási módszerek iránt, hogy az idegen — amint szemléltetô eszközeiket figyeli — azonnal megérzi, hogy fiatalokkal és magyar pedagógusokkal áll szemben. Ôk maguk is érzik, hogy másképpen dolgoznak, mint a "kollégák". — Nyitottabbak vagyunk az új módszerek iránt, mint ôk — mondja Kinga —, hiszen nem idegenkedünk, sôt, inkább vonzódunk az ún. komplex tevékenységekhez. A magyarázat egyszerû: ennek alkalmazásával sokkal jobban fel lehet kelteni a gyerekek érdeklôdését. Az is "újdonság", hogy — ellentétben másokkal — a szemléltetô anyagainkat megpróbáljuk természetes anyagokból készíteni.

Julianna "csendesebb" óvónô hírében áll, mint Kinga. Másképpen szûri meg az élményeket, másképpen kommunikál szülôvel gyerekkel egyaránt. Habár ez nagyon relatív: a 32 magyar gyerekbôl (ennyi az idén a magyar csoport) 12-ôt kérdeztem meg, hogy kihez ragaszkodik jobban, és a válaszok ilyenformák voltak:

4 Kinga, 4 Julianna, 4 "mindkettôjüket nagyon nagyon szeretjük". Julianna a nemrégiben megemelt napközis díjak miatt aggódik. Jól tudja ugyanis, hogy mennyire nem mindegy az, hogy napi 25 000 helyett 35 000 kell fizetnie a szülônek. — Rossz hír a drágítás — ingatja a fejét. — Az az igazság, hogy eddig is voltak szülôk, akik bevallották, hogy azért hozzák oly ritkán a napközibe a gyereket, mert nem bírják fizetni a kosztot. Minden "megsórolt" nap számít a családi költségvetésben. Sajnos mi ezen nem tudunk segíteni... Biztosak vagyunk abban is, hogy a drágítás nem fog jót tenni a "napi létszámnak". Ez télen fog majd nagyon látszani, amikor is — legalábbis a tapasztalat ezt mutatja — a gyerekbetegségek amúgy is ki-kiürítik a termeket. Talán ha csak 30 000-re emelik, akkor még elmegy valahogy a dolog. De a 35, az soknak tûnik...

Mindkét fiatal óvónô hivatásnak tekinti munkáját, és ilyenformán igen fontos szerepet tulajdonítanak a különbözô kötelezô vagy félig kötelezô továbbképzési formáknak. Az idén kettes fokozati vizsgájuk lesz, és maga az óvoda — amelynek természetesen csak kis szigetét alkotja a magyar csoport — nagy figyelemmel kíséri a dolgot, olyannyira hogy maga a vezetôség is kicsit saját gondjának tekinti a vizsgaügyet. Azt is hallani a folyósókon — dadáktól, "jólinformált" anyukáktól —, hogy jónéhány hároméves magyar kisgyereket volt kénytelen más óvodába küldeni a vezetôség, hogy az idén rendkívül nagy számban megjelent magyar kisovisok száma ne borítsa fel a csoport egyensúlyát. Julianna és Kinga láthatóan nem szívesen beszél a dologról. Érzôdik: fiatalok, pályakezdôk, kerülni akarják még a látszatát is a munkahelyi konfliktusnak.

— Valójában nem tudjuk, hogy ki kit "tanácsolt el", mert nekünk nincs beleszólásunk abba, hogy kit vesznek fel a mi csoportunkba — mondják. Hozzáteszik: egyáltalán nem biztosak abban, hogy az a tanfelügyelôségi kulissza-feltételezés, miszerint lehetett volna még egy csoportot indítani az "eltanácsoltakkal" együtt, megáll a lábán. — Nem hisszük, hogy valaki keresztbe tenne nekünk...- tûnôdik el Kinga. — Miért tenné, miért tennék? Ha esetleg meglett volna "még egy" csoport, az hol kapott volna helyet? Én azt hiszem — mondja — hogy a reális gondokkal kellene törôdnünk mindannyiunknak, és nem azzal, hogy azt nézzük, mi lehetett volna... Egyelôre az a nagy gond, hogy a magyar csoportnak nincs dadája...

(Chivaru Anuta szigorú pedagógus hírében áll. A csoportindítást elvben nem ellenzi, csakhát — mondja — nôjjön fel a magyar gyerekek száma olyannyira, hogy ezt meg lehessen tenni. A fô gond azonban más: amíg nem épül fel az új épületszárny, addig érdemben tárgytalan az ügy — magyarázza.)

Mindezek után valóságos üdülés a kérdéssor, amitôl különben jómagam a legjobban féltem: szorong-e az óvónô? Nem ragad-e át rá a gyerektömeg szorongása? A sok "magárahagyott" emberpalánta riadt szívdobogása nincs-e hatással a pedagógusra, akinek egyetlen lehetôsége van csak: nem szabad hibáznia, és a gyereket meg kell nyugtatnia oly módon, hogy amíg a szülô megérkezik, dolgozni lehessen vele.

— Igen, a szülôk általában biztosak benne, hogy az óvónô nemcsak jó pedagógus, de kíváló pszichológus is — mondja Júlia. — Ez így is van nagyjából, csakhát az az igazság, hogy bizony az elsô nap az óvónô ugyanúgy szorong, mint az elôször idecsöppent kisgyerek... Emlékszem, nekem mindig az óvónéni mosolya volt az, ami megnyugtatott... Felnôttként, pedagógusként már tudom: a mosoly, a derû, a szeretetnyelv ismerete az, amivel a gyerekszorongást csökkenteni, majd megszüntetni lehet. Mert hát mitôl is félnek valójában a legkisebbek? Hogy "ittfelejtik" ôket, nem jönnek utánuk aznap, stb. Aztán persze rendbejönnek a dolgok... Sokat segít rajtuk a kíváncsiság is, mert hát a sok játék, meg gyerek, meg kisasztal,

kisszék... Nekünk meg kihívás ez a helyzet. Nekünk minden "ügyet" meg kell oldanunk, hogy a gyerekért jövô szülô ne síró porontyot, hanem élményeit újságoló gyereket vegyen ölébe. Ez pedig nem megy bizony mindig elsô nekifutásra, hiszen a kicsiszék-gondok csak nekünk kicsik, nekik...

Már régen elhallgattak az óvónôk, és én csak akkor veszem ezt észre, amikor a csend már kínossá válik. A végén már alig figyeltem — Jung jut eszembe: "semmi nincs lelkileg erôteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülôk meg nem élt élete" —, így egy kicsit zavarban is vagyok.

Ülök a meseszerûen apró óvodásszéken, és nekigyûrkôzöm. Milyen lent vagyok! Milyen nehéz így, mindenki szeme láttára nekiindulni. Most már nem titok önmagam elôtt sem: egyre nehezebben tudok felállni-felszállni kicsiszékrôl, padlóról egyaránt.

Szabó Csaba

Árpástón szeptember 27-én "mosolylovaggá" ütötték az iskola népszerû tanárát, Trombitás Jenôt. A Nemzetközi lovagrendet — Kapitula Orderu Usmiechu — Mosoly Lovagrend — 35 éve hozták létre a gyermekekért tenni akarók Varsóban, és olyan személyiségek is tagjai, mint például

II. János Pál pápa és Dalai láma.

A lovaggáütés története valójában akkor kezdôdött, amikor az iskola tanulói 2002-ben elküldték "lovagkérvényüket" a rend varsói Kapitóliumának. Kérésük az volt, hogy Trombitás Jenô tanár bácsit fogadják be — számszerint 720.-nak — soraikba. Aztán az álom megvalósult: megjött a jóváhagyás, majd maga az "avatóküldöttség" is: Marek Pawlowski, a Nemzetközi Kapitólium titkára, Szilágyi Szabolcs kapitóliumi alkancellár és Stanislaw Wyrozemski ezredes, kapitóliumi tag. Jelen volt Magyarországról a testvértelepülés, Újfehértó polgármestere Nagy Sándor, Pálffyné Szabó Ibolya aljegyzô és Pallai Ágnes, a Mályváskerti Általános Iskola igazgatója is. Az RMDSZ-t dr. Kocsis András megyei tanácsos, dr. Szántó Árpád a megyei tanács alelnöke, Balázs Dénes tanfelügyelô és Borsos K. László az RMPSz megyei elnöke képviselte. Az ünneplôk között ott volt a polgármester, Joó János, valamint a magyardécsei és természetesen az Árpástói Általános Iskola képviselôi is.

A "mosoly-lovagok" ünnepi ruhába öltözött küldöttségét az iskola tanulóinak hattagú apródcsapata segítette a lovaggá ütésben.

— Természetesen nagy öröm volt számomra a "lovaggá ütés", hiszen ezzel valójában azokat az iskolán kívüli tevékenységeimet "osztályozta" a rend, amelyeket, ugye, csak azok a pedagógusok végeznek, akik hivatásuknak tartják az oktatást: kirándulások, Királyerdô, barlangjárás, "földrajzóra a szabadban"… mondja Trombitás Jenô. — Nagyon tisztelem dr. Xantus János emlékét, és bevallom, jól esik, amikor nevemet együtt említik az övével. Én bányamérnök voltam, és utóbb az informatikát is elvégeztem: így lettem tanár Árpástón. Az informatikát szaktanárként, a földrajzot szakképzetlenként oktatom. Tegnap voltam Kolozsváron beiratkozni a földrajz szakra — levelezôi tagozatra.

— Változott-e valami az iskolafolyosón, amióta lovaggá ütötték?

— Ugyan, dehogy. Továbbra is Jenôke tanár bácsi vagyok, illetve domnu profesor Jenôke…

Sz. Cs.

A Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban az idén nyáron is kitakarították a központi fûtési hálózat berendezéseit, de a nemsokára útjára indítandó forróvíz minden valószínûség szerint újra "gejzírkedni" fog majd a folyosókon.

— A szülôk mindent megtettek a nyáron annak érdekében, hogy az idén ôsszel civilizált körülmények között fogadhassuk a bentlakásba a diákokat — mondta Simon János igazgató —, de azt nem várhattuk el tôlük, hogy a fûtési hálózat mintegy hétszázmillió lejbe kerülô költségeit állják. Mivel sem a helyi tanácstól, sem az oktatási minisztériumtól nem kaptunk erre pénzt, kénytelenek vagyunk, akárcsak tavaly, "gejzírlesô" pozíciót felvenni, azaz figyelni, mikor hol spriccel erre-arra a forró víz. Tavaly több mint húsz helyen voltunk kénytelenek toldozni-foldozni. Elôre írtózom a naptól, amikor kiderül, hol születtek meg az elsô gejzírek.

Hétfôn döntött a Beszterce-Naszód megyei tanács a Tacsi Tájház sorsáról: a gyékényfonás egyik legfontosabb erdélyi központjában ezentúl a Beszterce-Naszód megyei Múzeum kirendeltségeként fog mûködni a tájház.

Az ingatlant és a hozzá tartozó kertet a helyi református parókia bocsátja a múzeum rendelkezésére, azzal a feltétellel, hogy ennek gondnoka tacsi legyen, és hogy magát az ingatlant tartsa rendben a megyei intézmény.

— Nagyon fontos döntésrôl van szó — nyilatkozta a Szabadságnak Szántó Árpád, a megyei tanács alelnöke —, ugyanis ezzel egy egész folyamat indult meg. Nem titok, hogy nekem az a tervem, hogy minden olyan faluban tájház létrehozására biztassam a helybelieket, ahol etnográfiai, és más olyan jellegû hagyományok vannak, olyanok, amelyeket turisztikai szempontból — és nemcsak — ki lehet használni a közösség javára. A múzeum részérôl 100 millió lej érkezik a tájházhoz a beindításhoz. A szerzôdés 49 évre szól.

A dési református egyházmegye Naszódon tartotta tegnap negyedévi lelkészértekezletét. A lelkészi munkaülést azt tette rendhagyóvá, hogy az értekezleten 15 magyarországi lelkész is részt vett, Székesfehérvár, Baja, Kalocsa és más városok környékérôl. A rendezvény áhítattal kezdôdött, majd a naszódi gyülekzet bemutatásával folytatódott. Az értekezlet fô témája a hitoktatás témaköre volt.

— Fontos pillanat volt ez az értekezlet a naszódi magyarság életében — mondta Nagy László helyi református lelkész —, hiszen — ha csak rövid idôre is —, de reflektorfénybe állította ezt a naszódi kis szórványközösséget. Az az igazság, hogy Naszódon még soha nem tartottak lelkészértekezletet. Kíváló alkalom ez nemcsak az ismerkedésre, de a közös gondok megismerésére is.

Az iskolaigazgató beszámolója hangzott el a Váralmási Helyi Tanács legutóbbi ülésén, ahol a Szilágy megyei község településein mûködô három iskola helyzetérôl tájékoztatták a tanácsosokat. Váralmáson I–VIII. osztályos, Almásnyíresen I–IV. osztályos iskola mûködik. A vidék egyik legerôsebb iskolája a zsoboki. Farnason és Coldon (Tãudu) gyermekhiány miatt megszûnt az iskola. Újvári Jenô polgármester elmondta, az intézmények megkapták a mûködési engedélyt, bár az ivóvíz még mindig gondot jelent, a diákok otthonról viszik a szükséges vízmennyiséget. Kézmosásra 50 literes tartályokból használnak vizet az iskolában. A polgármestertôl megtudtuk, a garantált minimális jövedelemre 84 személy jogosult a községben.

(ke)

A szamosújvári ingázó tanároknak reggelenként egyszerûen nincs mivel eljutniuk Búzába. Autóbusz délután közlekedik arrafelé, kora reggel csak a tejesautó jut be a faluba. Néhány tanár összeállt, és kiskocsit "bérelt", mások alkalmival próbálkoznak. Cegéig még mûködik az alkalmizás, de onnan Búzáig már nehezebb. Órákat kell várni, amíg akad egy jármû. Nem csoda, ha néha késnek az elsô órákról a tanárok. Néhányan Búzában béreltek lakást és csak hétvégén járnak haza, de a többség ingázik.

Az elmúlt években Szamosújváron több szállítási magáncég alakult, de a tanárok problémáira nem kínált megoldást. Az ingázást mindenki saját "elképzelése" szerint oldja meg. A vékony pénztárcájú falusi oktatónak minden kedve elmegy az ingázástól és a tanítástól.

Erkedi Csaba

A tordai "parkolási ügy" már tavaly gondot okozott, majd az év elején csúcsosodott. A helyi tanács már hosszú ideje — sajnos egyelôre eredménytelenül — feszegeti, sürgeti, halasztja a parkolók ügyét. Az idô telik, a kérdésre egyre nehezebb megoldást találni.

A tordai magyarságot képviselô tanácsosok gyakran hiába teszik fel kérdéseiket, mivel felelet vagy még nincs, vagy egyáltalán nincs, esetleg nem is lesz. Ádámosy Klára lapunknak elmondta, hogy a parkolók ügyéhez kapcsolódó kényes, szinte mindenkit érintô kérdésre még nem kaptak kielégítô választ. Mint mondta, a helyi tanács ülései alkalmával születtek olyan javaslatok, hogy ezeket a bizonyos parkolási díjakat perc, óra, nap stb. szerint számolják ki. A legfrisebb javaslat szerint meg kell emelni az autóadókat 15%-kal — ez országszerte egyedi eset volna —, s akkor senkinek sem kellene parkolási díjat fizetnie.

Egykoron Tordán is létezett a parkolási díjak begyûjtésével foglalkozó cég, de mivel az üzlet nem jövedelmezett, a szolgáltatást végzô vállalkozó visszavonult.

Késôbb újabb cég ajánlkozott a szolgáltatásra. A Tordai Polgármesteri Hivatal választása versenytárgyalás során esett a marosvásárhelyi cégre, amellyel megállapodás született 431 parkolóhely átvételérôl, karbantartásáról, felügyeletérôl. A szerzôdés megkötésekor a marosvásárhelyi cég kijelentette, hogy felmérése szerint a megállapodásban rögzített 431-nél sokkal több parkolóhely létezik a városban. A marosvásárhelyiek úgy vélekedtek, hogy a polgármesteri hivatal a megállapodás alapján immár köteles megkötni a szerzôdést, és köteles a cég által felvetett minden kérelemrôl dönteni. A hivatal cáfol, szigorúan ragaszkodik a 431-hez, ám ugyanakkor a vásárhelyi cég sem tágít, így az ügy törvény elé került. Helyi szinten a polgármesteri hivatal megnyerte a pert, viszont fellebbezés után, megyei szintû döntés szerint a marosvásárhelyi cégnek van igaza. Az idô közben telik, az autók parkolnak, de nem fizetnek.

Minden vita ellenére Tordán léteznek parkolók, az említett tanulmány szerint szám szerint 431, ezekben autók parkolnak is, mi több, egyesekben parkolási díjat is szednek.

Hogy ez miként lehetséges, azt atanácsban senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy az általában a parkolóhelyek mögött ismeretlen, de ugyanakkor felhatalmazott személyek által begyûjtött "díj" létezik, de egyesek zsebében nyomtalanul elvész. Hogyan vált ez lehetségessé? — tették fel a kérdést a helyi RMDSZ-es tanácsosok. A polgármester nem tudja, mekkora összeget tesz ki a parkolásokból eddig begyûjtött díj, majd késôbb azt mondotta, hogy parkolási díj nem létezik, a begyûlt összeg tehát nulla.

A sokat vitatott ügynek egyelôre a gépkocsi-tulajdonosok az egyedüli nyertesei, akik a kérdés tisztázásáig ingyen parkolhatnak a kisvárosban. Az ingyenességnek azonban ôk sem örülhetnek maradéktalanul, ugyanis a gazdátlan parkolók lassanként a senkiföldje sorsára jutnak — szemetesen, gondozatlanul, ôrizetlenül.

Ladányi Emese Kinga

A közlekedésrendészet szeptember 27–29. között nagyszabású ellenôrzô-akciót tartott, a "Biztonságosabb közlekedésért" program keretében. Az ellenôrzések során 876 szabálysértést jegyeztek fel, ezeket összesen 300 millió lejjel büntették. Felfüggesztettek 13 hajtási jogosítványt és 29 forgalmi engedélyt, és 6 bûncselekményt (nagyrészt ittas vezetés) könyveltek el.

Hétfôn helyezték háromnapos elôzetes letartóztatásba azt a két kiskorút, akit többrendbéli lopással vádolnak. A vád szerint az egyaránt aranyosgyéresi 17 éves Marin M. és 16 éves Adalbert P. 7 kolozsvári üzletet tört fel, amelyekbôl élelmiszereket, cigarettát és alkoholt lopott el, összesen 120 millió lej értékben. A kár megtérítésére megtették a szükséges intézkedéseket.

(balázs)

A pécsi Szivárvány Játszóház meghívottjaként többedmagammal vettem részt a Pécsi Napok rendezvényein. Mint testvérvárosi lakos, meghívott, jelen voltam a Pécs–Arad, Partnervárosi Együttmûködési Megállapodás aláírását követô ceremónián.

Ez év szeptember 27-én Pécs város nevében dr. Toller László polgármester és Dorel Popa, Arad város polgármestere a délelôtt folyamán aláírta a Partnervárosi Együttmûködési Megállapodást. Délután a két alpolgármester, dr. Kunszt Márta Pécsrôl, valamint Bognár Levente, Arad alpolgármestere méltatta az eseményt.

Paulovics Attila alpolgármesteri referens köszöntötte az egybegyûlteket, majd felolvasták a dokumentumot. A két alpolgármester beszéde után következett Arad bemutatása, egy rövid dokumentumfilmben, amit Bognár Levente alpolgármester kommentált.

Mi köze van mindehhez egy kolozsvári lakosnak? A terveket hallgatva, miszerint az aradi várat szeretnék közös erôvel, az UNESCO segítségével restaurálni, összeszorult a szívem — mivel míg ott várat akarnak renoválni, addig itt nálunk a Mátyás-szobrot nemhogy felújítanák, inkább aláássák. Ha van akarat, akkor összefogva lehet eredményt is elérni. Hiába harcolunk mi itt alpolgármesteri szintig, hiába harcol az EMKE és más egyesületek, ha e törekvéseiket ismételten megtorpedózzák a legfelsô szinten.

Horváth László

Váratlan vendégek érkeztek hétfôn délután az Aranyosgyéresi Helyi Tanács rendes szeptemberi ülésére. Kolozs megye prefektusával, Vasile Soporannal az élen egy olaszországi kisváros polgármestere és képviselôi nyitottak be a tanácsterembe.

Alig egy órája tárgyaltak a kisváros ügyes-bajos dolgairól az aranyosgyéresi tanácsosok, amikor váratlan, de annál kedvesebb vendégek szakították félbe a döntéshozatalt. A 24 ezres lakossággal rendelkezô Lumezzane nevû olasz kisváros küldöttségét Vasile Soporan prefektus mutatta be a tanácsülésen. A Luciano Sacchinetti polgármester által vezetett olasz csoport Tordáról érkezett Aranyosgyéresre azzal a céllal, hogy kulturális és gazdasági kapcsolatokat létesítsen. Vasile Soporan ismertette a vendégekkel Aranyosgyéres iparának helyzetét, kiemelten szólt a közeljövôben felépítendô ipari parkról, az általa nyújtott befektetési lehetôségekrôl.

Az olasz polgármester elégedetten nyilatkozott a hallottakról-látottakról. Elmondotta, örömére szolgál, hogy Aranyosgyéres szakmailag nagyon jól felkészült munkaerôvel rendelkezik. Az elöljáró megemlítette: lehetôséget lát arra, hogy az olasz kisváros vállalkozói befektetéseket eszközöljenek Aranyosgyéresen, az olaszországi környezet ugyanis már nem alkalmas további ipari fejlesztésre. A 24 ezres kisváros lakossága naponta megduplázódik a városban munkát végzô környékbeliek miatt. Lumezzaneban nem kevesebb, mint 1300 kisvállalkozó mûködik, 1–15 alkalmazottal, ugyanakkor van körülbelül 200 közepes vállalkozás is, közöttük akadnak olyanok is, amelyek 200 alkalmazottat foglalkoztatnak. Kínai, brazíliai, tajvani kereskedelmi kapcsolataik vannak, ám minden újabb lehetôséget igyekeznek megragadni, és kiemelten örülnek a romániai kapcsolatteremtésnek. A látogatás zárómozzanataként Vasile Soporan prefektus javaslatot tett arra, hogy a két város a jövôben teremtsen testvértelepülési kapcsolatot. A javaslat nagy sikert aratott a teremben jelen lévô tanácsosok, hivatali képviselôk, a sajtó képviselôinek körében, akik vastapssal jutalmazták a megyefônöki ötletet.

Schmidt Jenô

Mit kell tudni a búzavetômag csávázásáról? — kérdezi J. K. Inaktelkérôl.

A tavaly vásárolt Elit Ariesan búzavetômagot idén nem kell lecserélni. Ráadásul az újabb rendelkezések értelmében a kétmilliós hektáronkénti támogatást nem kötötték a hivatalosan elismert vetômag megvásárlásához, elég, ha a gazda bizonyítani tudja, hogy az elmúlt évben vásárolt mag biológiai értéke idén is megfelelô.

Gheorghe Ilea, a Kolozs Megyei Mezôgazdasági Tanácsadási Hivatal agrármérnöke: Aki tavaly vegyszerrel kezelt, csávázott vetômagot vásárolt, és idén saját termésû búzáját fogja elvetni, annak feltétlenül el kell végezni a csávázás fontos mûveletét. Ebben a községi agrárszakember segíthet. A Tordai Mezôgazdasági Kísérleti Állomás a következô gombaölô szerek használatát ajánlja: Raxil T515 FS 21,0 litert számolnak 1 tonna maghoz; vagy Dividend 030 FS 11,0 liter/1 tonna mag vagy; Raxil 060 FS — 0,5 l/t; Sumi 82 Fl — 11,0 l/t; Orius 2 St WS — 1,5 kg/t.

A gabonabetegségek és kártevôk ellen jó eredménnyel használható a Masterlin, amelybôl 1 tonna maghoz 2 kg-ot kell használni. Ezenkívül még számításba jöhet a Vitavax 200 FF is, amelybôl 2,5 liter szükséges egy tonna maghoz. A lapáttal történô mûvelet nem teszi lehetôvé, hogy minden egyes magot egyenletesen bevonjon a kemikália, ami pedig nagyon fontos, mert nagymértékben meghatározza a kezelés hatékonyságát.

A csávázás elôtt figyelmesen el kell olvasni a használati utasítást, és maradéktalanul be kell tartani a munkavédelmi szabályokat. Megfelelô munkaruha, szemüveg és kesztyû használata is kötelezô! Munka közben étkezni, inni (vizet és üdítôt sem), cigarettázni szigorúan tilos! Vigyázni kell arra, hogy a szer ne jusson ivóvízbe, az élelemre, a szembe vagy az arcra. A megmaradt szert gondosan tároljuk az eredeti csomagolásban.

Csak olyan megbízható helyrôl érdemes növényvédô szert vásárolni, ahová panasz esetén visszamehetnek, ezért szükséges megôrizni a számlát is.

A csávázatlan búza vetése után kialakuló üszkös táblát a kombájnok nem aratják le, mert az aratócséplôt nem fogják megtölteni fekete porral, mivel az a betegséget továbbadhatja a többi gazdának is.

Barazsuly Emil

Három rádióst összegyûjteni egy beszélgetés erejéig nem is olyan könnyû dolog. A Kolozsvári Rádió magyar szerkesztôségének három MÚRE-díjas tagja némi egyeztetés után azonban mégis kötélnek állt: a beszélgetés a múlt hét keddjén történt, a szokásos szerkesztôségi gyûlés után. Rácz Éva éppen a reggeli hírszolgálat és a déli Slágeróra között volt, Maksay Magdolna a Napóra társszerkesztôjeként szólalt meg aznap délután, míg Zilahi Csaba a Zenebonát készítette elô. Persze, a beszélgetés is kicsit olyan volt, mint egy jókedvû zenebona.

— A múlt héten fordított helyzetet tapasztalhattunk a sajtóban: rólatok szóltak a hírek.

— Igen, én is olvastam, hogy Maksay Ágnes visszatért a Kolozsvári Rádióhoz… — nevet Magdi, Éva pedig magyarázatként hozzáfûzi: — A MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) ügyvezetô elnöke mesélte, hogy mindenkinek a nevét elírták valahol, kivéve az enyémet, mert az túl egyszerû, köszönet érte az apukámnak és az anyukámnak. Úgyhogy valóban rengeteget szerepelünk a sajtóban, mert a helyreigazításokban is ott leszünk. — Ez azért megnyugtató — teszi hozzá Csaba —, mert legalább látjuk, hogy nem csak az elektronikus médiában fordulnak elô nyomdahibák.

A nagy kacagások közepette, illetve utána azonban komolyra is fordítottuk a szót idônként. Arról kezdtünk beszélgetni, kinek hogyan alakult a rádiós pályafutása.

Magdi: emberközeli és alázattal végzett rádiózás
Maksay Magdolna, a Sebesi Imre Emlékdíj idei nyertese: — 1990-ben kerültem a Kolozsvári Rádióhoz, hosszú ideig gépírónôként dolgoztam, majd néhány év múlva kérték, hogy segítsek ifjúsági mûsorokat készíteni. Nagy lelkesen belevágtam, de nem gondoltam arra, hogy az írógépet fölcseréljem mikrofonra. 1995 elején versenyvizsgáztam riporteri állásra, majd néhány hónap múlva kértem a vezetôséget, hogy engedjenek el egy évre Amerikába ösztöndíjjal. Azt felelték, menjek nyugodtan, csak elôbb írjam meg a felmondásomat. Meg is írtam, kicsit keserû szájízzel. A következô évben visszatértem, közben már gyereket vártam, december 18-án pedig szóltak, hogy másnap jöjjek versenyvizsgázni. Én mondtam ugyan, hogy holnapután szülni megyek, de azért eljöttem, és sikerült. Másnap megszületett a fiam, a gyereknevelési szabadság után pedig visszajöttem dolgozni. Akkor csöppentem bele a hírszerkesztésbe és a tájékozató mûsorok gyártásába. Azóta is azzal keserítem a hallgatók életét, a hírek meg az én életemet, de azért jól összebarátkoztunk. Közben 2002-ig szociális mûsorokat is készítettem.

— A Sebesi Imre Emlékdíjat milyen teljesítményért ítélik oda?

— Esetemben nem meghatározott munkásságért adták. Az oklevélen az áll: emberközeli és alázatos rádiós tevékenységért. Tehát nem mûsorra, sokkal inkább szellemiségre értik.

— Kislánykorodban minek készültél?

— Azt már nem tudom, nagyobbacska koromban viszont eldöntöttem, hogy teológiát akarok végezni. Ezzel a családomat jól megleptem, mivel nálunk ennek nem volt hagyománya. Viszont 1988, az érettségim éve volt az elsô, amikor a Protestáns Teológia nem vett fel lányokat. Ez a felvételi elôtt két héttel derült ki. A családom biztatott, hogy jövôre majd találok valami mást, én viszont inkább elmentem dolgozni, a következô évben pedig fel is vettek. Rövid ideig dolgoztam vallástanárként, de már az egyetem alatt rádióztam, tehát már tudtam, hogy mit akarok csinálni. Úgy éreztem: ez az egyetem olyan általános mûveltséget ad, amire egy rádiósnak nagy szüksége van.

— Ha nem híreket szerkesztenél, akkor mivel foglalkoznál leginkább?

— Mai napig szívesen csinálnám a szociális mûsorokat, az emberközelibb, mint a hírszerkesztés. Többet adhatok magamból, mint egy tájékoztató mûsor összeállításakor, amikor minimális a személyes jelenlét. Viszont úgy érzem, a hírszerkesztôk azok, akiktôl várnak valamit az emberek, hiszen amit megtudnak a közéletrôl, politikáról, azt tôlünk, hírszerkesztôktôl, hírolvasóktól tudják.

Éva kezdôként is ösztönösen jól csinálta
Rácz Éva, a Tomcsányi János rádiós pályakezdô díj nyertese.

— Milyen idô lesz ma? — próbálom zavarba hozni a reggeli hírszerkesztôt. Nem sikerül, mert kapásból sorolja: — Estig tovább tart a szép idô, többnyire felhôtlen égbolttal és mérsékelt erejû széllel, a hômérséklet csúcsértékei napközben 28 és 31 fok között váltakoznak.

— Hogyan folytatódik a mai napod?

— A mai eléggé rendhagyó nap, mivel általában egy napra egy mûszak esik, kivéve, amikor kettô. Ma a két mûszak között gyûltünk, 1 órakor pedig nekilátok a Slágeróra szerkesztésének.

— Hol kezdted a pályát?

— Szatmárnémetiben, a helyi SAMTEL rádió és tévéstúdióban, elôször a magyar szerkesztôségekben, majd kikerültem ebbôl a kisebbségi körbôl, és maradtam csak a rádiónál, hangtechnikusként. Innen ugyancsak hangtechnikusnak szerzôdtem a Transilvania rádióhálózat szatmárnémeti fiókjához, ahol kértek, hogy vezessem is a magyar nyelvû mûsorokat. Ez összesen két évig tartott, közben úgy döntöttem: ezzel szeretnék foglalkozni. Amit addig csináltam, az úgymond ösztönös volt, tudtam viszont, hogy van Kolozsváron újságíró szak, gondoltam, eljövök és megnézem, hogy mit tanítanak. Profi rádiós akartam lenni.

— Mit tapasztaltál azon az egyetemen, ahol leendô újságírókat, rádiósokat, tévéseket képeznek?

— Nem túl szerencsés ott a helyzet. Én továbbra is fenntartom, hogy újságírni meg lehet tanulni papírral és ceruzával. Van ugyan rádiós és tévés képzés is, de ez elég furcsán történik, mivel stúdió nincs az egyetemen. Tavaly ilyenkor már rádiósként kérdeztem errôl az egyetem dékánhelyettesét, mivel felröppent a hír, hogy rádiót indítana az egyetem, én pedig úgy gondoltam, hogy akkor biztosan stúdió is készül. A dékánhelyettes azt felelte, még csak ígéret van rá. Két hete viszont dr. Cseke Péter dékán mondta: továbbra sem lehet tudni arról, hogy hol van a felszerelés. Pedig hamarosan kezdôdik az új egyetemi év.

— Ami téged már nem diákként érint…

— Hanem oktatóként. Miután befejeztem az egyetemet, felkértek, hogy vezessem a rádiós mûhelyt. Ezt nagyon szívesen teszem, de nehézkes a dolog, mivel gyakorlati munkát csak a Kolozsvári Rádió stúdiójában tudnánk végezni, itt viszont, ha a diákok a mi vágóidônkben dolgoznak, akkor a kollégákat zavarjuk, ezt pedig nem szeretném. Viszont az órák mellett mindenki oda mehet gyakorlatozni, ahová csak akar. Én olyan magyar szerkesztôséget még nem találtam Kolozsváron, ahol ne fogadták volna szívesen a gyakornokot. Négy év alatt kipróbáltam újságírást, tévézést, rádiózást, ezenkívül van internetes szerkesztôség is a városban, tudom, hogy ott is készségesek. Én mindent kipróbáltam, és rádiós maradtam. Az írott sajtót is nagyon szerettem, de mindig hiányzott a mikrofon.

— Hogyan kerültél a Kolozsvári Rádióhoz?

— Ezelôtt mintegy két évvel meghirdettek egy versenyvizsgát, zenés mûsorhoz kerestek mûsorvezetôt. Akkoriban indult a Slágeróra, úgy éreztem, most talán visszakerülhetnék oda, ahonnan valamikor eljöttem. Akkor nem vettek fel. Fél év múlva viszont az a lány, akit fölvettek, elment Amerikába dolgozni, akkor hívott fel Csaba, és megkérdezte, nagyon megsértôdtem-e, vagy hajlandó lennék mégis jönni. Mondtam, hogy igen, megsértôdtem, de akkor is ezt szeretném csinálni.

— De nem én voltam az, aki nem vette fel Évát — siet leszögezni Zilahi Csaba.

— Akkor lettem mûsorvezetô, aztán szóltak, hogy szükség lenne riporterre, elvállaltam azt is. Január óta helyettes szerkesztô vagyok, hírszerkesztéssel és tájékoztató mûsorokkal foglalkozom.

— Mi a szép a hírszerkesztésben? Nem fásul bele az ember ebbe a száraz mûfajba?

— De igen, hetente többször ez elég fárasztó. Azokat a híreket szeretem leginkább, amelyek nem a politikusokról szólnak, hanem inkább itt, a mi régiónkban történô eseményekrôl.

— Milyen volt a díjátadás pillanata?

— Az enyémrôl inkább Magdit kérdezd, mert én azon csak fizikailag voltam jelen… A végén megbeszéltük, hogyan sírtuk végig egymás díjátadását. Már a hangulata is nagyon megható volt a gyergyószárhegyi Lázár-kastély lovagtermének, nekem Tomcsányi Mária adta át a díjat, a méltatásban pedig sok minden elhangzott, és nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire odafigyelnek rám. Igaz, én azt sem tudtam, hogy elôtte megfigyeltek. A rádiózásban szerintem az a furcsa, hogy az emberben csak ritkán tudatosul, milyen sokan hallgathatják. Ülünk egy szobában, egy üvegfal mögött, szemben a technikussal, és nagyon gyakran csak erre koncentrálunk. A hallgatóról olyankor kevés tudomásunk van.

Csaba: könnyûzenei szerkesztôket nem képeznek
Zilahi Csaba tizennégy éve dolgozik rádiósként, nívódíja gazdag pályafutást koronázott meg.

— Azért remélem, van még annyi idôm, hogy rá is szolgáljak a díjra és kiérdemeljem — teszi hozzá szerényen. — Jelenleg a szerkesztôségben én dolgozom a leghosszabb ideje a rádiónál, 89 végén forradalmi lelkesedéssel, néhány lemezzel a hónom alatt rohantam volna be a rádióhoz, de nagyon jól ôrizték. Végül felvettem a kapcsolatot Csép Sándorral. Én csak néhány lemezt szerettem volna bemutatni a rádió hullámhosszán, de arra nem gondoltam, hogy ehhez meg is kell szólalnom. Csép azonban azt mondta, állítsak össze egy félórás mûsort, amelyben be is mutatom a zenéket. Nagyon megijedtem, de végül kölcsönkértem még egy magnót, és két magnóval meg egy mikrofonnal felvettem a mûsort. Január elején bevittem az anyagot szalagon, meghallgatták, és 1990. január 6-án el is hangzott, Rockpanoráma címmel, mai napig is megvan a felvétel, néha jókat nevetek rajta. Majd február elején beindult a Metálmánia is, amelynek a címére annyi levél érkezett, hogy indítottam benne egy külön rovatot is, amelyben válaszoltam a hallgatói levelekre. Két hónapig Margittáról, ahol gépészmérnökként dolgoztam, jártam be mûsorokat készíteni, utána versenyvizsgával bekerültem szerkesztônek. Akkoriban még együtt voltunk a televízió szerkesztôségével, és ez nekem azzal a kínnal járt, hogy valakinek egyszer eszébe jutott: Csaba, most már kéne tévézni is! Ez külön kaland volt, 95-ig, a különválásig délelôtt rádióztunk, délután és éjszaka pedig tévéztünk, kemény volt, napi tizenkét órákat dolgoztunk, akkoriban két videoklip mûsorom is volt a kolozsvári, valamint a bukaresti tv magyar adásában. A különválás után a rádiót választottam, mivel én a tévét túlságosan exhibicionista mûfajnak tartottam. Nyolc éve könnyûzenei rovatvezetô is vagyok különbözô lapoknál. Szerintem jó iskola volt számomra a közel egyéves magyarlónai diszkózás is, valamint három zenekar, a Pa-Dö-Dô, a Republic és a Hobo Blues Band erdélyi turnéjának szervezése. Ifjúsági mûsorokat is szerkesztettem, ami azért volt érdekes, mert a kollégáim nagy része már fiatalabb volt nálam. A Kolozsvári Rádiónál nagyon érdekesen változott a munkastílus, hiszen minket 90-ben úgy tanítottak, hogy egyik nap leírjuk, másnap beolvassuk, harmadnap adásba megy. Az ifjúsági mûsorok esetében bevezettük a telefonos játékot, amit csak élôben lehetett vezetni, és ez volt az elsô lépés az élô adások felé. Szerintem a hallgatók is értékelik azt, hogy hozzájuk szólunk, és nem leírt szöveget olvasunk be.

— Aztán jött a Slágeróra, ami viszont teljesen élô.

— Évekig ígérgették a bukaresti vezetôk, hogy a magyar adás kap még egy órát, de csak ultrarövid hullámon. Ez két évvel ezelôtt egyik napról a másikra bekövetkezett. Ez a mûsor sokkal lazább, több benne a zene, mint a többi mûsorunkban, ráadásul a mûsorvezetôi egy személyben hangtechnikussá is váltak annak érdekében, hogy még lendületesebb, dinamikusabb legyen. Sokan vádolhatnak azzal, hogy a Slágeróra közszolgálati rádió keretében kereskedelmi stílusban szól, de szerintem ez a hallgatót nem érdekli. Ráadásul Kolozsváron egyáltalán nem olyan a helyzet, mint például Csíkszeredában, ahol négy rádió szól magyarul éjjel-nappal. Nálunk van az Agnus Rádió, amely reggel és délben sugároz, a Rádió 21, amely este, de arról szó nincs, hogy a kolozsvári magyar ember kénye-kedve szerint tekergesse a rádió gombját, és válogasson, hogy közszolgálatit vagy kereskedelmit akar-e hallgatni. Éppen ezért úgy érzem, hogy a háttérrádiózást nagyon jól szolgálja ez a mûsor. Ezzel nyitottunk a fiatalok felé is. Mi nem helyi rádió vagyunk, a Kolozsvári Rádiót Erdély nyolc-tíz megyéjében hallgatják, néha nagyon kellemes meglepetés ér, amikor különféle helyekrôl kapok visszajelzéseket.

— Számítottál a díjra?

— Egyáltalán nem. Én olyan mûfajt képviselek, amelyet ritkán tartanak színvonalasnak, és teljesen az egyéni ízlésen, véleményen alapul. Örülök viszont, hogy elmentem Gyergyószárhegyre, mert meggyôzôdtem arról, hogy nagyon kedves társaság az erdélyi magyar sajtó, sok kollégával ismerkedtem meg. Ez szakmai fórum volt, csodálkozom azokon, akik úgy viszonyulnak a MÚRE-hoz, mintha egy KISZ-szervezet lenne, ahová kötelezô belépni. Aki szeretné magát továbbképezni, annak egy ilyen közgyûlés nagyon tanulságos, márpedig ebben a szakmában az ember soha nem állíthatja magáról, hogy mindent tud. Másrészt engem régóta foglalkoztat a kérdés, hogy miért nincs könnyûzenei szerkesztôi képzés. Most felmerült a gondolat, hogy a nagyváradi sajtókollégium keretében indulhatna egy intenzív tanfolyam.

Ha kigyúl a piros lámpa…
— Az anyaországban eléggé elterjedt jelenség a médiasztárság, ti itt Kolozsváron éreztek-e ebbôl valamit?

Magdi: — Én nem, és nem is tartok igényt ilyesmire. Most is furcsa volt, hogy Gyergyószárhegyen rólunk szóltak, hogy a lapokban a saját nevemet láttam, meg egyáltalán, hogy most te elém tartod a magnódat, és nem én tartom valaki elé a mikrofont. A hangom alapján még nem ismertek fel, de amikor 45 éves volt a rádió, akkor a Szabadság közölt egy összeállítást, amihez én egy tizennyolcéves kori képemet adtam oda, annak alapján ismert fel egy régi osztálytársam. Amikor pedig télen beteg édesapám mellett voltam a kórházban, nem hitték el, hogy itt dolgozom, azt gondolták, mások vagyunk. Pedig mi is emberek vagyunk, ugyanolyan gondokkal, mint bárki más.

Éva: — Számomra elég meglepô volt, hogy a múltkor Mákófalván jártam, és ahogy bemutatkoztam, rögtön azt mondták: szoktuk hallgatni, nagyon szeretjük. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni.

Csaba: — Szerintem médiasztárokra szükség lenne itt, Erdélyben is, nem csak Budapesten vagy Bukarestben. A hallgatók szempontjából azért, mert a kereskedelmi rádiókat, illetve a közszolgálati rádiók magazinmûsorait ma már két szempont alapján választják ki: milyen a mûsorvezetô egyénisége és milyen a könnyûzene minôsége. Ugyanilyen meggondolásból sztárokra a médiának is szüksége van, mert ôk vonzzák a hallgatóságot, ôk "adják el" az illetô rádiót vagy tévémûsort. Persze jól tudjuk, hogy valakit nem a közönség avat sztárrá, hanem egy jól felépített "sztárcsináló" gépezet, amelyet az illetô rádió vagy tévé menedzserei, vezetôi mûködtetnek. Hiányoznak az erdélyi magyar sztárok, éppen ezért fiataljaink amerikai, pesti vagy leginkább bukaresti sztárokért rajonganak. Kérdés, hogy ez mennyire jó.

— Alkotó embernek nem fontos a visszajelzés?

Magdi: — Dehogynem, csak fontosabb lenne az, ha nem csak akkor kapná fel a telefont a dühös hallgató, ha valamit véletlenül rosszul mondunk, hanem esetleg felhívna, és azt mondaná: érdekes volt a mai mûsor. Nagyon hiányoljuk a közvélemény-kutatást, mert közszolgálati rádióként tudnunk kellene, kihez szólunk, mit várnak tôlünk.

Éva: — Valamikor biztosan el fog múlni bennem az a rossz érzés, amit az egyik hallgató okozott nemrég. Betelefonált, mondván: van egy hírolvasó, aki annyit hibázik, hogy ô már nem is arra figyel, amit mond, hanem a bakikra. Én vettem fel a telefont, és tudtam, hogy rólam van szól. Errôl csak annyit mondanék: aki csinálja a rádiót, az egészen másként hallgatja. Ha én hallgatom, és hallok egy bakit, azzal még nem törôdöm. A másodiknál már elkezdek gondolkodni, hogy vajon mi történt, a harmadiknál felhívom a kollégát, hogy megkérdezzem, mi a baj. Ha az ember élôben szól, bármilyen körülmények között, bármilyen lelkiállapotban mondani kell. A hallgató megérdemli, hogy úgy szóljunk ahogy kell, és mi is ezt szeretnénk. Nem mindig sikerül.

Magdi: — Mindannyiunkban megvan az a tisztelet, hogy amikor kigyúl a piros lámpa, akkor mindegy, hogy milyen éjszakánk, milyen napunk volt, milyen gondjaink vannak, igyekszünk ezt nem hozni a hallgató tudomására. Viszont a kölcsönösség elve alapján nekünk is jólesik, ha megértik, hogy a Kolozsvári Rádiónál is emberek dolgoznak, és ha néha bakizunk, akkor azt nem rossz szándékkal tesszük.

Csaba: — Azért sem akartam tévés lenni, mert ott a nézô nem azt figyeli, hogy mit mondasz, hogy mondod, hanem azt, hogyan áll a nyakkendôd. Ha ferdén áll, akkor azért fog betelefonálni. Én pedig utálom a nyakkendôt.

(Jelen írással a Szabadság szerkesztôsége fejezi ki gratulációit a díjazottaknak.)

Sándor Boglárka Ágnes

Az aradi Szabadság-szoborról sok szó esik az utóbbi idôben, de félô, hogy éppen azt nem ismerik sokan, amirôl egyébként annyit beszélünk.

Az alább közölt újságcikk a Zala György alkotta szobor leleplezését megelôzô napokban jelent meg a Budapesten kiadott, Fekete József és Hevesi József szerkesztette Magyar Salon képes havi folyóirat XIV. kötetében 1891-ben. Hiteles képet nyújt a szoborállítás elôzményeirôl, körülményeirôl, és pontos leírását adja a szoborcsoportnak, azok alkotó alakjainak úgy, ahogyan a kortársak látták. A közlés lehetôsége, beleértve a szintén dokumentum értékû régi és új fényképekét is, a kolozsvári Koós Ferenc Alapítvány érdeme.

(Itt említjük meg, hogy Murádin Jenô: Az aradi Szabadság-szobor címû könyvét október 3-án, pénteken du. 5 órakor mutatják be a Szentegyház utcai Phoenix könyvesboltban.)

Nehány nap mulva le fog hullani a lepel az aradi tizenhárom vértanu dicsôségének megörökitésére emelt szoboremlékrôl, melyet a nemzet hálás kegyelete hozott létre. Szabadságharczunk gyászos végkifejlése óta a nemzet ujra visszanyerte önrendelkezési jogát, melyért a tizenhárom hôs tábornok életét áldozta fel és negyven év mulva vértanuságuknak szentelt helyén, nagyszabásu mûvészi alkotás hirdeti örökségbe hagyott eszméik gyôzelemre jutását.

Arad sz. kir. város lelkes felhivása az egész országban visszhangot ébresztett s az ott felállitandó emlékmûre csakhamar oly nagy összeg állott rendelkezésre, hogy alkotmányunk visszaszerzése után alig tiz évnek lefolytával, hazai mûvészeink pályázatra voltak felhivhatók. A pályanyertes Huszár Adolf lett, «A haza mindenelôtt» jeligével ellátott mintájával, melyhez részletes leirást is adott. Huszár e leirása által is tanusitotta, hogy mily átgondoltan s mily lelkesült hazafiui érzéssel fogott hozzá a feladat megoldásához. Kiemeli különösen azt, hogy «az ily emlékmûnek minden magyarázat nélkül, a nép által is megérthetônek kell lennie; kell, hogy szép is legyen, a részvétel idegen figyelmét is megragadja s felköltse részvétét azok iránt, kiket e mû dicsôit s az ügy iránt, melyért elvérzettek; emlékszerünek kell lennie, hogy az utókor elôtt tanusithassa a kegyeletet, mely ama nemzedéket hatotta át, mely e mûvet létrehozta. Emlékeznie kell arra a kiolthatatlan lelkesedésre, mellyel s nemzet széttörte bilincseit, jogait fennen hirdetve, készen arra, hogy azt fegyverrel is megvédelmezze; az áldozatkészségre, melylyel a nemzet minden vagyonát a haza oltárára tette, hogy a szabadság elleneit vissza üzhesse; a lankadatlan bártorságra, melylyel a küzdelem folyt, a hôsi alakokra, kikben a nemzet erejének óriási megfeszitése megtestesült, a harcz szomoru végére s a dicsô halálra, melylyel a vértanuk Aradon a szabadság zászlójához ragaszkodó hûségöket tanusították». — Huszár utal azokra a nehézségekre, melyek ily nagy események mûvészi kifejezése elé gördülnek. Hangoztatja azt, hogy sokkal közvetlenebb viszonyban állnak azok a nemzet köztudatával, semhogy a nemzet köztudatával, semhogy az allegorikus ábrázolásnak általánosan alkalmazott mythologiai jelképeire és személyesitôire lehetne a mûvésznek szoritkoznia. S ha egy egész dicsô korszakot a szobrász alig foglalhat máskép egy emlékmûbe, mint az eszméket megtestesitô allegorikus alakok csoportositása által, ugy a részekben mégis annyi egyéni vonásnak is kell abban érvényre jutnia, hogy a nemzet által gyászolt hôsöket jellemzô elevenséggel örökitse meg.

A Huszár által készitett pályamû ez eszmekörenk hû kifejezése s ez alapon kötötte meg vele Salacz Gyula, Arad sz. kir. város polgármestere 1879-ben a szobormû elkészitésére vonatkozó szerzôdést. A jeles szobrász azonban nem fejezhette be mûvét. Váratlanul bekövetkezett halálakor még csak az egyik alak, a Hungaria, volt öntésre készen. A szerzôdés szerint az emlékmûnek a gyászos esemény negyvenedik évfordulójára, 1889. október 6-ra már rendeltetése helyén kellett volna állnia, természetes, hogy a megrendelésnek szükségessé vált átruházása egy más mûvészre az idôpont elodázást vonta maga után.

Arad sz. kir. város az orsz. m. képzômûvészi társulathoz fordul tanácsért, hogy kire bízza az emlékmû befejezését. Épen akkor történt, hogy egy fiatal magyar szobrász, aki akkor hagyta el a müncheni képzômûvészeti akadémiát, a mûcsarnok ôszi kiállitásán általános feltünést okozott. Zala György, a nagytehetségü mûvész akkor állította ki Mária és Magdolna czimü szobor-csoportját, melyet a jury a mûvészi nagy dijjal tüntetett ki, mint olyan alkotást, mely a felfogás nemessége által és az egyszerü csoportositás mellett is elért monumentális hatásnál fogva szerzôjének nagyszabásu feladatokra való fényes hivatottságát tanusitotta. A társulat választmánya e szép mû benyomása alatt, egyhangulag Zalát ajánlotta az aradi szobor-bizottságnak. Nem szorul bôvebb magyarázatra az, hogy egy emlékszerü mûvészi feladatnál a kis minta alig tartalmaz egyebet, mint az alapgondolatot. A mûvészi tudás, az alkotási erô, a részletek egyöntetü kifejlesztése akkor lép elôtérbe, a mikor nagyban kell megavalósitani azt, amit a kis minta inkább csak jelez és igér. Egy oly korán kifejlett határozott sajátszerüséggel felruházott képesség, mint a minô Zalának már elsô mûveiben nyilatkozott, nem szoritkozhatott arra, hogy egyszerüen nagy mértékben másolja a Huszár által kicsiben mintázott alakokat. A szobor-bizottság ugyan a Huszárral kötött szerzôdést ujította meg vele is, de tág teret engedett — s bizonyára az emlékmû elônyére — saját felfogásának érvényesitésére, a fôbb vonásaiban megállapitott csoportositás keretében. Ha tehát az emlékmû alapeszméje a Huszáré is maradt, annak megalkotása Zala önálló mûvészi munkájának eredménye. Tanui voltunk annak, hogy Zala mily lelkesedéssel és odaadással szentelte magát 1885 óta az emlékmü létrehozásának. A talapzat négy oldalára tervezett csoportok közül a «Harczkészség» és «Ébredô szabadság» kerül legelôbb nyilvánosságra, a képzômûvészeti társulat 1887. évi ôszi kiállitásán. Az ébredô szabadságot már érczbe öntve mutathatta be a mûvész. Meghivása folyán a franczia származásu Turbain, az elônyösen ismert érczöntô egyik fia, Budapesten telepedett meg s vállalkozott arra, hogy a vértanuk emlékszobrának valamennyi alakját itt fogja érczbe önteni. Már az elsô csoport igazolta e választás helyességét. A talapzat homlokoldalára szánt csoport a szenvedésbôl ébredô szabadság nôi alakját, jobb kezében karddal, széttépett rabbilincscsel ábrázolja, amint ülô helyzetébôl eleven mozdulattal és reményt sugárzó arczczal fordul a felvilágosodás szelleme, egy kiterjesztett szárnyu deli ifju felé, aki magasra tartja a szebb jövôre világitó szövétneket. A «harczkészség» alakja egy elszántan támadásra kész férfiu, kinek megfeszült izmai, sisakkal, árnyékolt arczának bátor és lelkesült kifejezése, súlyos buzogányra támaszkodó karjai a szabadságnak mindenkor résen álló ôrét találóan jellemzik. E nagy gonddal mintázott s minden izében szervesen kiképzett alak annyira megnyerte a jury tetszését, hogy az ôszi kiállitáson az összes mûvek közt azt nyilvánitotta a legkiválóbbnak s a Trefort által alapitott aranyéremmel tüntette ki.

Zala nemsokára elkészitette ez után az áldozatkészség alakját is, egy bájós nôalakban testesitve meg azt, mely önzetlen odaadásnak megragadó kifejezéssel helyezi ékszereit a haza oltárára. Utolsónak készült el a talapzat hátsó oldalára a «Haldokló harczos» csoportja, melynek ihlett felfogása minden nézôben mély megindulást fog ébreszteni. A halálra sebesült ifjú hátrahanyatlik, de még tartani törekszik a megmentetett zászlót. A vigasztaló nemtô gyöngéden támogatja a sebesült bajnokot, fájdalmas arczával az égre tekint, ajkán esdô fohász kifejezésével. Mind e csoport nemes egyszerûséggel, a redôzetnek klasszikus széles lelkiismeretes tanulmányozással jöttek létre.

A mûvészi kidolgozáson mindenütt a mûvésznek keze munkája meglátszik, sehol sem észlelhetô a részleteknek elhanyagolása, a gépies nagyitás üressége, mely annyiszor rontja meg az ily óriási mûveknek komoly összhangját. S ebben a mélyreható mûvészi munkában rejlik Zalánk legfôbb érdeme. De még fokozottabban nyilatkozik az a fôalak, az emlékmûvet koronázó Hungáriának remek mintázásában. Nemzeti vonatkozással felruházni az allegoria körébe esô szobrászi mûvet igen nehéz feladat. Ugy mint a tudományban a szakszerû idegen szavak, úgyszólván egész fogalomkör foglalnak magokba, az allegoriának megszokott, hagyományos személyesitôi is úgyszólván már félig készen kinálkoznak a mûvészenek, hogy magát általok megértesse. Nem homályositjuk el Huszárnak kétségtelen érdemeit, ha ôszintén bevalljuk azt, hogy az általa öntésre készen hátrahagyott nagy Hungaria nem emelkedik a jelképes ábrázolásnak átlagos színvonala felé.

Azt sem lehet csodálni, hogy Zala a szoboremlék fôalakja önállóan átdolgozott mellékcsoportjai fölé változtatás nélkül elhelyezni nem kivánta. Természetes becsvágya volt ez a mûvésznek, hogy az emlék saját felfogásának teljes és összhangzó eredménye legyen s ezért a szoborbizottság is csak elismeréssel fogadta amaz áldozatkész ajánlatát, hogy a Hungária alakját díjtalanul újra fogja mintázni. E fôalak is idôre elkészült s most már ott van rendeltetése helyén. Zala e mûvében arra törekedett, hogy nemcsak a leggondosabb tanulmányozással egybe foglalt külsô eszközök segélyével, de a typikus jellemzés által is, valóban nemzeti sajátszerûséggel ruházza fel a Hungária személyesitôjét. Erô és nyugalom, a kifejlett nemzeti önérzet fensége ömlik el a remek nôi alak nemes tartásán. Magyaros vonásai kiengesztelt érzés tükrözôdik. Jobbjával magasra tartja a babér és a cserfa levelekbôl font koszorút s megdicsôült hôsök fölé. Fején Mátyás király fekete seregének sisakja van, a nemzeti muzeumban ôrzött minta után. A sisakot Szent Margit koronája övezi körül, melyet a Margitszigeten találtak, s most szintén a nemzeti muzeumban ôriznek. Balját Szent István kardjára támasztja, melynek hû rajzát Ipolyi Arnoldnak a magyar szent korona jelvényeirôl irt díszmunkája tartalmazza. Bal karjáról a Mátyás királynak tulajdonitott pajzs csüng alá, melynek eredetije Párisban, másolata pedig a nemzeti muzeumban látható. A pánczélos mezbe és széles ránczokat vetô lovag-ruhába öltözött nôalak jellemzô és méltóságteljes egészben minden feltételt egyesit magában arra, hogy a közfelfogás a Hungária megtestesülésének mintaképéül elfogadja.

A talapzat alsó párkányzata határolja a széles övet, melybe Zala a tizenhárom vértanu életnagyságu s erôsen kidomborodott érem-arczképeit illesztette. Annyi év után sok nehézségbe ütközött az egykorú hiteles arczképek összegyüjtése. Zala feladatának ezt a részét kegyeletes buzgósággal teljesitette. Egyes képek szerzôivel — mint Than Mórral, Barabás Miklóssal a mûvész személyesen is érintkezhetett, hogy a hasonlatosságról kellô meggyôzôdést szerezhessen. Az arczképek igen életteljesek s nézôvel egymagasságban lesznek elhelyezve, hogy annál közvetlenebb hatással maradjon fen a hôsök dicsô emléke.

Az egyes részleteiben ismert emlékszobor összhatásáról természetesen csak Aradon, a helyszinén fog a birálat nyilatkozhatni. Annyi tény, hogy külön-külön minden egyes csoport nemcsak a biráló bizottság részérôl — melynek tagjai Pulszky Ferencz, Falk Miksa és Perlaky Kálmán voltak — hanem a nagy közönség elôtt is oly általánosan elismert sikert aratott, hogy az október 6-ra kitûzött leleplezési ünnepély elé biztató várakozással nézhetünk. Kivánjuk a jeles mûvésznek, a ki évek óta csak e magasztos feladatának élt kivánjuk a hazafiui áldozatkészség részeseinek a czél megvalósulásának ama boldogitó tudatát, hogy az emlékmû méltóan fogja visszatükröztetni nemzetünknek ama szeretett érzését, mely örökre dicsfénynyel övez a tizenhárom tábornok vértanusását.

A Kolozsvári Zenei Ôsz-fesztivál szeptember 26-i zárókoncertjén, a Transilvania Filharmónia ének- és zenekara Selmeczi György (Magyarország) vezényletével Hector Berlioz születésének bicenterániumát ünnepelte... És elhangzott a gigászi mû: a Faust elkárhozása címû drámai legenda, négy részben. Goethe Faustjának megjelenése után, Faust doktor romantikus legendája sok mûvészt ihletett meg. A zenében Liszt, Schumann, Wagner, Gounod alkotásai mellett, Berlioz Faustja is idôtállónak bizonyult, annak ellenére, hogy bemutatásakor, a párizsi hallgatóság kíméletlenül kifütyülte.

Berlioz az úttörô zeneszerzô személyiségek közé tartozott, aki egyéni kifejezésmódra törekedett, minden eszközt megragadott a mondanivaló érdekében. Hangszerelése, amelyben a hangszín, a dinamika, a kifejezésmód egyik legjelentôsebb eszközévé válik, és sajátságos ellenpont-tecnikája, a XIX. századi elvárásokhoz képest "modern" volt. Eredeti mûvészi meglátásait/megoldásait, érdekes módon, Franciaországban értették meg a legkevésbé. Hangversenyei általában kudarccal végzôdtek, de külföldön szerették, és elismerésnek örvendett. Ô hangszerelte a Rákóczi-indulót, amit Pesten óriási sikerrel mutatott be. Azóta is ez a letét, a magyar induló legnagyszerûbb szimfonikus feldolgozása, amit a Faust elkárhozásának I. részébe is bedolgozott, a Magyar képekbe. Az operaszerû hatalmas mû II. része Németországban zajlik, a Feltámadás ünnepén. Tartalmilag talán ez az egyik legmozgalmasabb rész, amelyben Faust és Mefisztó ellentétes karakterû alakja egyre jobban körvonalazódik. A III. részben Margit drámája bontakozik ki, itt az érzelmek már mélyebbek, bensôségesebbek, majd a mû, a IV. tételben, a fináléban csúcsosodik, az elôbbi részek érzelmi hullámzásai itt mély drámába torkollnak. Az elcsábított Margit szégyenében megöli gyermekét, amiért a börtönben halálbüntetését várja. Mefisztó ördögi tervét az angyalok semmisítik meg, így Margit lelke az égbe száll.

Az énekes szólisták, helyenként "kegyetlenül" nehéz szólamaikat mûvészi tartalommal ruházták fel. Daniel Galvez-Vallejo tenor (Franciaország) — Faust — hangja a hosszasan ívelô romantikus csillogású dallamokat hagyta gördülni, elhitetve, hogy a nehéz is lehet könnyû, ha megvan hozzá a technikai-mûvészi érettség. Gheorghe Rosu — Mefisztó — basszbariton minden fellépése magas mûvészi értékû, aki nem csupán leénekli a szólamát, hanem meg is játssza a rábízott szerepet. Adrian Mircea Sâmpetrean basszus — Brander — hangja érett, telt, akinek szólama a Mefisztó-téma fugájába torkollt, hangja csengôn átszárnyalta a kórus imitációit.

Monica Mascus mezzoszoprán, (Németország) — Margit — a szerelmében csalódott, felkavart lelkû fiatal lány érzelmei nehéz dallamívekben öltöttek testet. A mûvésznô mind a lírikus, mind a drámai részekben a maximumot nyújtotta. Csodálatos hang, kellemes színpadi jelenség. A zenekarnak jutott a "mesélô" szerep, amelyben különbözô érzelmek kavarogtak, és amelyben szuggesztíven hatott a berliozi csapongás, a mélybôl a magasba. A hangszínekkel, a dinamikával megteremtették az operaszerû, színpadias hangulatot, amelyet a fuvola-, oboa-, angolkürt-, brácsaszólók még színesebbé, szebbé, kifejezôbbé varázsoltak. Az énekkar Cornel Groza vezetésével mindig csodálatba ejti a hallgatót, a szólamok közti harmóniával, a gazdag színpalettával elért hangulatteremtéssel, a tökéletesre való törekvéssel. Az est karmesterét, Selmeczi Györgyöt a kolozsvári közönség operakarmesterként, zeneszerzôként, rendezôként egyaránt ismeri. Selmeczi az a típusú karmester, aki mindenre figyel, pontosan tudja mit akar, és maximálisan "végigéli" a partitúrába rejtett zenei történést, úgy, hogy azt az elôadómûvészek és a közönség is vele együtt "végigéli".

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a hatalmas zenei apparátust megszólaltató, kolosszális Berlioz-mû, a Faust elkárhozása, ünnepélyes, méltó fináléja volt az idei Kolozsvári Zenei Ôsznek.

Selmeczi Györgyöt, az est karmesterét kérdeztem:

— Hogy esett a választásod erre a mûre?

— Közös választás volt Adrian Poppal, a filharmónia mûvészeti vezetôjével. Nekem nagyon régi álom ez a "monstrum"!

— Vezényelted még?

— Soha.

— Tehát ez az elsô alkalom?

— Ez az elsô alkalom, másrészt olyan méretû vállalkozás ez, hogy egy életben egyszer vezényli az ember. Maximum kétszer. Talán francia nyelvterületen van több esély rá. De óriási dolog kiállítani a szereplô gárdát is, teljesen gyilkosak a vokális szólamok, a szólistáké is, a kórusé is. Óriási szerencse, hogy a filharmónia kórusának vezetôje zseniális muzsikus. Hirdetem mindenhol, ahol csak tudom, hogy Groza nagyformátumú muzsikus. És ôt szerencsére meghívták turnéra ezzel a mûvel, így a kórusnak "bejáratott" dolog volt már ez az elôadás. Én pedig lecsaptam a lehetôségre... De hát sok támogatást is kapott a filharmónia erre a hangverenyre. Az is ritkaság, hogy az ember ilyen felkészült hangszeresekkel dolgozzon egy olyan mûvön, aminek óhatatlanul van egy olyan intellektuális tartalma, ami nélkül ezt a darabot nem szabad játszani. Tehát itt az igazi kihívás! Nemcsak, hogy ezt a hatalmas mûvet többé-kevésbé le kell hogy dirigálja a karmester, hanem partneri viszonyt kell építenie a zenekarral és kórussal. Emellett óhatatlanul ott van, hogy legalább az alaptörténetet ismerni kell. Éppen mostanában olvasgattam ezekrôl az ôsidôkbôl származó, vagy hajdani népszokás kutatóktól jól ismert, ún. vertikális kapcsolatokról. Vagyis annak a tisztázása mindnyájunkban, hogy mi a kapcsolatunk az Istenséggel, a fölöttünk álló dolgokkal általában.Itt mindenképpen szembekerül a muzsikus olyan dolgokkal, amikkel a hétköznapokban nem foglalkozik.

— Tehát ez nagy kihívás, és egyben nagy lehetôség is volt mindnyájatok számára?

— Mindenképpen nagyon nagy lehetôség volt, elég szépen elôkészítettük. Tulajdonképpen nyolc próbával hoztuk létre.

— Hogy érzed, a te személyiséged, zenei felfogásod mennyiben tükrözôdött a filharmonikusok elôadásán?

— Hát ma este jelentékenyen tükrözôdött, mert a kezdeti "kóstolgatás" után, nagyjából sikerült átvinnem ezt a fajta gondolkodást, amit én borzasztó fontosnak tartok.

Az ember egyre inkább szembe kerül korunkban azzal a jelenséggel, hogy a hangszeres mûvész valamiféle szolgáltató mesteremberré degradálódik, tehát megszûnik mûvész lenni. Az én munkámnak az egyik alapvetô törekvése mindig az, hogy egy mûvész tartását, habitusát kiköveteljem. Óriási szükség van a munkatársak önbizalmára, arra, hogy saját magukat mûvésznek, olyan szellemi entitásnak tekintsék, akire szükség van. Hogyha ezek a hangszeresek berendezkednek arra, hogy semmit nem kell csinálni, csak kiszolgálni mások akaratát, akkor ez már nem olyan érdekes. Úgyhogy, ez menthetetlenül az én módszeremnek, az én mûvészetemnek valamilyen része, s ezt én megpróbálom 1–2–3 próba alatt eljuttatni a partnereimhez.

— Ezek szerint meg vagy elégedve a zenekarral és kórussal?

— Nagyon meg vagyok elégedve. Persze az emlékezetemben a zenekarnak él egy legendája, egy "hajdani zenekar", ami az én fiatal koromban egészen bámulatos dolgokra volt képes! De ugyanakkor azt is hiszem, hogy igazából, ma is ugyanolyan jó a zenekar tartalmilag, vagy mesterségbelileg. Azt hiszem, hogy amiért még mindig azt a "hajdani" zenekart említem, azért van, mert abban a szolgálatnak, a hivatásnak és a szubjektív mûvész létnek olyan jelenléte volt tapasztalható, amit a mi korunk — nemcsak ennél a zenekarnál — lassan kiöl, ha nem következik be olyan reform, olyan forradalom, olyan változás, ami újra visszaadja ezt a kvalitást a muzsikus létnek, a muzsikus identitásnak.

— Volt-e Magyarországon hasonló megemlékezés a Berlioz-centenárium alkalmával?

— Hogyne, volt a Faust is egy alkalommal, ott is nagyon nagy ritkaság, ott is 15 éve játszották utoljára.

— Budapesten?

— Igen, a Nemzeti Filharmonikusok játszották Kocsis Zoltán vezényletével, és most készül az Opera, koncertszerûen bemutatni a Beatrice és Benedict címû Berlioz-operát december 1-én, a Kolozsváron is jól ismert Kômíves János zeneszerzô vezényletével.

— Mostanában sokat jössz "haza" Kolozsvárra, sokat vezényelsz, rendezel. Reméljük, zenei életünk javulásában továbbra is kiveszed a részed!

— Így van. Én éppen most nagyon virgonc vagyok, mert ezen a héten eljöttem Kolozsvárra francia zenét vezényelni, a jövô héten éppen Párizsban leszek, ahol a saját zenémet vezényelem két koncerten.

— Bemutatód lesz, új mûvekkel?

— Az egyik ôsbemutató lesz, a másik az már elhangzott. Aztán rövid pesti mûsor után jövök az operához, és a színházhoz. Fel kell újítani a Noé bárkáját, mert novemberben a Budapesti Nemzeti Színházban fogjuk bemutatni!

— Elôre is gratulálunk!

Kulcsár Gabriella

Miként közismert, a Magyar Dráma Napja a magyar irodalom egyik kimagasló alkotásának színpadi ôsbemutatójához kapcsolódik. Madách Imre 1860-ban elkészült (1862-ben megjelent) drámai költeményét, Az ember tragédiáját huszonhárom év múlva, 1883. szeptember 21-én mutatja be a budapesti Nemzeti Színház. (A Kolozsvárról Pestre szerzôdött jeles színész, rendezô és mûfordító — Paulay Ede átdolgozásában.)

Madách fô mûvének szélesebb körû megismerése a színpadnak köszönhetô vidéken is. Egy, a Kolozsvár címû napilapban eltemetett cikkbôl kiderült, hogy Ecsedi Kovács Gyulának, a kolozsvári színház színészének, színházi szakemberének régóta dédelgetett terve Madách mûveit színpadra állítani. Elképzelése 1884. február 27-én valósul meg: alig öt hónappal a budapesti bemutató után a kolozsvári Nemzeti Színházban is bemutatják Az ember tragédiáját. Nem akármilyen szerep- osztásban: Ádámot Ecsedi Kovács Gyula, Évát (mint vendég) Jászai Mari, Lucifert Szentgyörgyi István alakítja. A siker sem mindennapi. Egymás után több alkalommal láthatja a kolozsvári közönség, hogy aztán az elkövetkezô években, évtizedekben változó elképzelések szerint és újra mûsorra tûzték a nagy múltú színházban.

Talán mondanom sem kell: az elôadások élénk visszhangra találtak a helyi lapokban, folyóiratokban is. Hogy csak olyan rangos kiadványokra emlékeztessek, mint: a Kolozsvári Közlöny (szerkesztôje Békésy Károly, a neves közigazgatási szakíró és lapvállalkozó), a Petelei István szerkesztette Kolozsvár, a Bartha Miklós által alapított Ellenzék, K. Papp Miklós lapja, a Magyar Polgár, Korbuly József Erdélyi Híradója, illetve az Élet és Irodalom címû szépirodalmi és társadalmi hetiközlönye, az Újság vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos folyóirata, az Erdélyi Múzeum.

Általában elmondható: a korábbi évtizedek Madách-méltatásaihoz hasonlóan, fôleg Madách eszmevilága kap különös nyomatékot ezekben a színházi beszámolókban, értelmezésekben. A színháztörténész (és filológus) Ferenczi Zoltán a mû "bölcseletiségét" dicséri (Ellenzék), Sándor József kétely és hit viszonyát (Kolozsvári Közlöny), a Magyar Polgár kétrészes tárcájának szignóval jelzett szerzôje (Sz. K.) "a fenséges eszmék" "gyôzedelmeskedésének" lehetôségeit vizsgálja. A klasszika-filológus, író-mûfordító Hegedüs István az Élet és Irodalomban az "eszmék csúcspontjáról" tekint rá a mûre, ilyen értelemben nevezi (némi leegyszerûsítéssel) az "értelmi haladás" mûvészi teljesítményének a magyar költô egyetemes érvényû alkotását.

Ecsedi Kovács Gyula volt az, aki elôször alkalmazta színpadra Madách másik három darabját. Itt, Kolozsváron. 1886-ban a Csák végnapjait, 1888-ban Mózest, 1892-ben a Férfi és nôt. Az ismertetésekbôl kiderül, nem annyira a drámák "poézisének", mint inkább a "tendenciának" szól az elismerés ez alkalommal is.

Az 1896. október 9-én elôadott Csák végnapjai méltatói között ott van a Petôfi költészetét a kor filozófiájának összefüggéseiben elemzô Meltzl Hugó (az 1872-ben alakult kolozsvári egyetem német professzora), illetve tanítványa, a kolozsvári Református Kollégiumban tanító, ismereteit külföldön elmélyítô Csernátoni Gyula.

Lapozzunk bele ezekbe a ma már teljesen elfeledett cikkekbe, magyarázatokba.

Csernátoni szerint Madáchnak három olyan mûve van (Csák végnapjai, A civilizátor és a Mózes), amelyben — az ô kifejezésével élve — "a magyar nemzet föltalálhatja önmagát". A Mózest jutalomjátékul választó Ecsedi Kovács Gyula mint rendezô, az elôadást beharangozó írásában ezekkel a sorokkal ajánlja a darabot a közönségnek az Ellenzék 1888. február 15-i számában:

"Nem ok nélkül jelzem fönn, hogy 1860. Az iszonyú lidércnyomás alól föllélegzett ország megkönnyebbült érzéseinek, fölszabadult reményeinek, a politikai vajúdásoknak forrongó korszakában született e tragédia.

/…/ Nemzetünk derengô gondolatvilágának, kigyulladt eszmekörének, a még meg nem mételyezett, tiszta magyar hazafiság termékenyítô levegôjének hû visszatükrözôje költôi és mûvészi lenyomata mind »Mózes« mind »Csák végnapjai«, melyet színházunk közönsége a tavalyi színidényben oly lelkes tapsokkal üdvözölt." (Csak érdekességként jegyzem meg: a Mózes ôsbemutatójának napján Ecsedi Kovács Gyula a Kolozsvár hasábjain mintegy megnyugtatja a belépôjegyhez nem jutó érdeklôdôket, hogy másnap ismét bemutatják Madách mûvét.)

Madáchról szólva csak a kolozsvári színházi elôadásokról szoktunk beszélni. Pedig már a 19. század végén különbözô társulatok számos más vidéki, erdélyi városban is játszották Az ember tragédiáját. A feltérképezés helyett elégedjünk meg itt a városok (nem teljességre törekvô) felsorolásával: Dés, Máramarossziget, Sepsiszentgyörgy, Nagybánya, Brassó, Szatmár, Nagyvárad, Szamosújvár, Déva, Arad, Nagyszeben, Temesvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Torda, Zilah.

Úgy vélem, érdemes lenne számba venni ezeket az elôadásokat, különbözô társulatok alkalmi vendégszerepléseit, az egyes elôadásokról fennmaradt, ma már alig elérhetô beszámolókat, tudósításokat is. Nemcsak Madách erdélyi utóéletérôl kialakult képünk lenne így teljesebb, az erdélyi sajtó múltját, az egykori regionális mûvelôdés lehetôségeit, igényeit is jobban megismernénk.

A korai erdélyi Madách-kultuszba beletartoznak a Madách mûveit méltató, értékelô kisebb-nagyobb elemzések, tanulmányok is. Az olyan írásokra gondolok, mint amilyen Haraszti Gyula még Kolozsváron, 1882-ben elkészült, de csak 1912-ben Budapesten kinyomtatott dolgozata. Vagy például Morvay Gyôzô fôgimnáziumi tanár 1897-ben Nagybányán megjelent, adatgazdagságával és új szempontjaival feltûnést keltô, a Madách-szakirodalomban számon tartott könyve. És sorolhatnám a legkülönbözôbb évkönyvekben, folyóiratokban, napilapokban közreadott értelmezéseket, méltatásokat, alkalmi írásokat. Tudjuk azt is, hogy az 1872-ben létrehozott kolozsvári egyetemen Szász Béla bölcsészprofesszor külön elôadást tart Madáchról, s hogy a fiatal Ravasz László (a Tragédia egyik késôbbi teológiai értelmezôje) 1903-ban az "emberiség-költemények" jellegzetes szereplôirôl, Mefisztóról és Luciferrôl értekezik a Kolozsvári Egyetemi Lapokban, hogy Kuncz Aladár és Laczkó Géza Madáchról nevezik el az 1899-ben alakított iskolai irodalomkörüket.

Végül megemlítenék egy teljesen elfeledett német nyelvû munkát is. A Petôfirôl könyvet író (a magyar költôt Németországban népszerûsítô), a kolozsvári Unitárius Fôgimnázium magyar–német szakos tanárának, Barabás Ábelnek Goethe, Byron és Madách mûveit összehasonlító könyvecskéjét (Goethes Wirkung in der Weltliteratur. Alcíme: Goethe, Byron und Madách. 1903. Leipzig-Reudnitz).

A 20. század elejének kolozsvári Tragédia-elôadásai a színház új vezetôjének, Janovics Jenônek nevéhez fûzôdnek, 1905 és 1912 között huszonhétszer játszották. Hogy aztán 1913-ban immár a színház új, Hunyadi-téri épületében (Paulay elképzelésével szakítva) ötórás szöveggel alkalmazza színpadra.

De ez már a kolozsvári Madách-kultusz új (az I. világháborúig) tartó korszaka.

Azt talán szükségtelen részletezni, hogy az elkövetkezendô évtizedek megváltozott körülményei között Madách szellemi öröksége új tartalmakkal telítôdött. Erdélyben különösképpen.

Kozma Dezsô

A kezdet és a vég, s ami a két pont közötti ûrt kitölti. Rendkívül termékeny festô alkotói periódusa utolsó három évtizedének mûvészi koncentrátuma. Röviden így foglalhatnám össze az Incze Ferenc halálának 15. évfordulójára rendezett emlékkiállítás lényegét.

A Gyergyószentmiklóson született, de Nagyszebenben felcseperedô festô budapesti és bécsi mûvészeti tanulmányai befejeztével a realista ábrázolásmód híveként a múlt század ötvenes éveinek közepéig a portréfestészetben jeleskedik és életképekben jeleníti meg festôi mondanivalóját. Hogy aztán életének szerencsés és szerencsétlen alakulása folytán rátaláljon arra a sajátos és abban az idôben hazai tájainkon meglehetôsen idegen, teljes mértékben újszerû, egyenesen sokkoló, egyedi kifejezésmódra, amely munkássága meghatározó jegyévé válik.

Élet és életmû ritkán különíthetô el egymástól, Incze Ferencnél azonban a szokásosnál is mélyebb, szervesebb összefüggés tapasztalható sorsának alakulása és mûvészete között. A festô rendkívül érzékenyen reagál a külvilág, közvetlen környezete és a társadalom, elsôsorban pedig a mûvésztársadalom iránta tanúsított érdeklôdésére, személyével kapcsolatos jelzéseire. Ez a fölöttébb énközpontú, szenvedélyes, színekben és formákban kitárulkozó mûvész, szinte minden alkotásában szeretné magát megmutatni, hogy — Adyt parafrazálva —, látva lássák. A mûvészi értékek, a festô különleges szín — és formaérzékének számbavételén túl, akár pszichológiai tanulmány tárgyává is tehetôk ezek a munkák. Hiszen minden bennük van, ami a festô érzelmi életének utolsó évtizedeit jellemezte. Az örök Múzsára találás frenetikus öröme, a gyönyör mámorától megittasult festô határtalan alkotásvágya, a realitásból kiinduló, de a korlátokat nem ismerô fantáziára bízott lendületes formák színekben is változatos, sajátosan sejtelmes igézete. Az idealizált, eszményített nôi testbôl sugárzó érzékiség pedig még halványzöldes megfogalmazásban is szinte perzsel. A diadalittas percek mûvészi megjelenítése, az élet élvezetekkel teli, felemelô pillanatai mellett azonban ott sorakoznak a csalódások, a kín, a megnemértés, az elkeseredés, a bánat, a szenvedés, a nyomor, a rémület, a féktelen düh mûvészi indulatkitörései. Mindezeket pedig mintegy összeköti az idônkénti meditálás, amely címben is megjelenik munkái között (Meditáció). Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed: nincs rád szüksége a világnak — jutnak eszembe Petôfi akár örökigazságként is értelmezhetô szavai. S ha ezeket most Incze Ferencre vonatkoztatom? Nos, Incze Ferencre mindezek dacára szükségünk van, hiszen saját fájdalma s öröme egyben kora emberének és minden korok emberének életérzésével is párhuzamba hozható. A festészet kolozsvári költôjének munkásságát pedig lehet szeretni vagy nem szeretni, sôt akár bírálni is lehet, de kiiktatni Erdély fôvárosának mûvészi életébôl lehetetlen.

Incze Ferenc ajtaja nyitva állt a mûvei iránt érdeklôdôk elôtt, s a mûvész éppoly szenvedélyesen és különleges élvezettel magyarázta képeit, ahogyan azokat megalkotta. Rendkívül színesen és érzékletesen fogalmazott, igazi anyanyelve azonban a festészet volt, a fôszerepben önmagával és a Múzsával. A sors megannyi fintora és mosolya nyomon követhetô ezen az önarcképparádén, amelyet sajátos, a szecesszió formavilágát is eszünkbe juttató, szürrealisztikus képi háttér magyaráz, nyomatékosít, hangsúlyoz. A portrék mellett külön tanulmány tárgyát képezhetik az idegesen elnyújtott formákat lezáró végtagok, a kezek és lábak hangsúlyosan kinagyított formavariációja, elôtérbe helyezése, akár a perspektíva vonatkozásában is. Ami pedig a szürrealisztikus hátteret, a meseszerû álomvilágot illeti, abba gyermekkora, mûvészi eszmélése városa, a sajátos architektúrájú Nagyszeben is erôteljesen belejátszott. A legnagyobb elismerést azonban klasszikus hangvételû, rendkívül expresszív Önarcképével aratta. 1973-ban, a Francia Képzômûvészek Szalonja 300. évfordulójának tárlatán, munkája elismeréseképpen, ezüstéremmel tüntették ki, és a Francia Képzômûvészek Társaságának örökös tagjává választották.

A festôk minden mûve — átvitt értelemben — önarckép. A hajdani, tumultusos tömegjeleneteket ábrázoló munkák egyikén másikán, egy-egy mellékalak vonásaiban az alkotóra ismerhetünk. A festô, mintegy szignóként, önmagát ábrázolva hitelesítette munkáját. Nem csupán mûvészi üzenete révén, hanem fizikai valójában is részesévé vált alkotásának. Ennek a gyakorlatnak az elemeit a modern festészetben is fellelhetjük.

Incze Ferenc kompozíciói rokoníthatók ugyan, de különböznek is ettôl a festôi világtól. Lényegük feltárása túlnô a hagyományos mûelemzés keretein, és egyenesen szükségszerûvé teszi a többrétû pszichológiai megközelítést. Jelen esetben, elsôsorban a mûtárgy és a befogadó kapcsolatára szorítkoznék. Egyebek híján saját tapasztalatom alapján. Máig sem feledhetem az élményt, amelyet Incze Ferenc számomra elsô, 1975-beli Szentegyház utcai kiállításának megtekintése jelentett. Valósággal fôbekólintott, megszédített a látottak újszerûsége. A varázs napokig tartott, újra meg újra vissza kellett térnem a kiállítóterembe. Az elsô nap csodája azonban nem ismétlôdött meg. Hosszú ideig a képek újszerûségével, az elsô, sokkoló hatás elmaradásával magyaráztam a furcsa jelenséget, amelyet a tudatalatti fokozatos feltárásával igyekeztem megérteni. Úgy tûnik: a különleges élményegyveleg, a befogadás ezen kettôssége tulajdonképpen az inczeferenci képi világ lényegébôl származik.

Minden összefüggô és hatásos festôi életmû hátterében fellelhetô erôteljes egyéni mitológia. Incze Ferenc egyéni mitológiájának az istene és egyben fôpapja maga Incze Ferenc. A mûvész valósággal keresi a szenvedést, mert ez munkáinak táptalaja. Vívódásait, megpróbáltatásait expresszív, szürrealisztikus kompozíciókba ágyazza. A körítés, a képi világ, amelyet felsorakoztat, az alapeszme plasztikus kifejezésére szolgál, de önmagában is jelentôs mûvészi teljesítmény. A nézô elsô látásra ennek a sziporkázó, forma- és színgazdag kelléktárnak a hatása alá kerül, s csupán fokozatosan ismeri fel a képek expresszív mondanivalóját. Amelynek alfája és omegája maga a mûvész. Ez az empátiára, együttérzésre éhes festôi felfogás egy adott pillanatban, fokozott extázisában éppen az ellenkezô hatást váltja ki: a szemlélô teljes lényében képtelen feloldódni a nagyon is személyes, de egy személyre szabott lelkiségben, amelyet helyenként olykor szenvelgônek, magamutogatónak érez.

Mindezen sajátosságok Incze Ferenc élete utolsó évtizedeinek termését kétségtelenül mûfajteremtôvé avatják: páratlan képi világot tárnak elénk. E felfogásnak azonban erényei mellett megvannak az erôteljes befele fordulásból származó kommunikatív korlátai is. Önmaga fokozott elôtérbe helyezésével a festô mintegy falat épített maga és a befogadó közé. Paradox módon éppen munkássága ezen sajátosságának a felismerése és feltárása járulhat hozzá e fal lebontásához, Incze Ferenc mûvészi világának valódi meg- és elismeréséhez.

Németh Júlia

A települési oktatás elsô írásos említésének 350. évfordulója alkalmából az elmúlt héten Kalotaszentkirály jubilált. Az ünnepségsorozat már szeptember 21-én elkezdôdött. Egész napos kirándulást, fordított iskolanapot és sportvetélkedôket követôen csütörtökön, 25-én az iskola a Kolozs Megyei Tanfelügyelôség hivatalos képviselôi jelenlétében felvette a magyar irodalom egyik legkiemelkedôbb alakjának, Ady Endrének a nevét. Az eseményhez számos híres közéleti személyiség adta a nevét, és tisztelte meg a jelenlétével a rendezvényt, amelynek rendkívülisége abban is rejlik, hogy Kolozs megyében ez az elsô vidéki oktatási intézmény, amely kilép a "névtelenségbôl".

A kalotaszentkirályi iskola a megye egyik legkiemelkedôbb vidéki általános iskolája, ami a történelem viszontagságaiban is megállotta a helyét, és megôrizte hírnevét. Az immáron évek óta bentlakásos iskola olyan körülményeket nyújt a diákoknak, melyek példaértékûek, és ezért a kollégista tanulók száma évrôl évre gyarapszik. A pedagógusok, az adminisztratív személyzet, az igazgatóval és a helyi polgármesteri hivatallal egyetemben azon fáradoznak, hogy megfelelô körülmények közt, és minôségi oktatásban részesítsék a tanulókat. A kemény munka gyümölcsének örvendhettek a helyi iskolához tartozók — tanárok, tanítók, kisegítô személyzet, diákok, a falu lakói — az elmúlt héten. A névtábla hivatalos leleplezésére szeptember 25-én csütörtökön került sor.

A nap szavalóversennyel indult, ahol a résztvevôk Ady Endre A Kalota partján címû kötelezô verse mellett egy szabadon választott verset mutattak be, míg a román anyanyelvû diákok Octavian Goga-mûveket adtak elô. A verseny legjobb helyezettjei: Gábora Katalin (VII.B), illetve Florea Maria (VIII.A).

A rendezvény a helyi mûvelôdési házban folytatódott, telt ház elôtt. Megnyitó beszédében Lakatos András, az Ady Endre Iskola igazgatója hangsúlyozta az új korszak kezdetét, a folytonosság jegyében és bemutatta azokat a neves személyiségeket, akik tiszteletüket tették: Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány elnöke, dr. Kötô József, az EMKE fôjegyzôje, RMDSZ oktatási és egyházi ügykért felelôs, ügyvezetô alelnöke, Szilágyi István, a Helikon fôszerkesztôje, Kossuth-díjas író, Kónya-Hamar Sándor, a megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselô, a Megyei Tanfelügyelôség részérôl Török Ferenc fôtanfelügyelô-helyettes, Péter Tünde tanfelügyelô, illetve Filip Cristian területi tanfelügyelô.

A rendezvény keretében díszpolgárrá avatták Pomogáts Bélát. A díszoklevelet a helyi polgármester, Póka András György nyújtotta át. A különleges pillanatokat Ady Endre A Kalota partján címû verse követte, Péter Erzsébet tanárnô tolmácsolásában. A verset, illetve Ady Endre kalotaszentkirályi kapcsolatait elemezte Pomogáts Béla, majd Szilágyi István Kossuth-díjas író diákéveirôl emlékezett meg, hiszen a Helikon fôszerkesztôje Ady Endre néhai iskolájában végezte tanulmányait.

Dr. Kötô József, az RMDSZ oktatási és egyházi ügyekért felelôs ügyvezetô alelnöke rámutatott, hogy valódi értékeket ünnepel az iskola és a jelenlevôk, majd Ady Endrét idézve ("ôrzôk, vigyázzatok a strázsán") szólt az egybegyûltekhez.

Kónya-Hamar Sándor, a megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselô beszédében hangsúlyozta, hogy akár Ady, ebbe a közösségbe ô is lazítani jön, de kiemelte, "lázításként", hogy küzdeni kell értékeinkért, és feltette a nagy kérdést: Ady hogyan viszonyulna a mai Európához? A kérdés után a jelenlevôk meghallgathatták Reményik Sándor Eredj ha tudsz költeményét, Gábora Katalin, az iskola diákjának tolmácsolásában.

Török Ferenc fôtanfelügyelô-helyettes beszédében az iskolán keresztül közelítette meg Ady nagyságát. Rámutatott, hogy a helyi iskola a megye egyik legdinamikusabban fejlôdô általános iskolája, ami nemcsak a megnevezésében, hanem a minôségi oktatás terén is kitûnik a többi közül. Ennek a szép eredménynek a fôtanfelügyelô-helyettes szerint az a titka, hogy a helyi közösség rádöbbent az oktatás fontosságára, és sajátjának vallja az intézményt. Mindenki nagy meglepetésére, Török Ferenc átnyújtotta az immáron Ady Endre nevét viselô iskola igazgatójának a kiváló iskolai minôsítést igazoló oklevelet, a megyei tanfelügyelôség részérôl. A nagy meglepetés bizony még a "legszigorúbb" pedagógusok szemébe is könnyeket csalt , hiszen akár a mesékben, ebben a kis közösségben is a kemény munka elnyerte méltó jutalmát.

Végezetül az iskola udvarán Török Ferenc és Péter Erzsébet hivatalosan leleplezték az iskola névtábláját.

Pénteken az iskola régi tanárai találkoztak hosszú évek után az öreg gesztenyék alatt. A jelenlevôk nosztalgiázva idézték fel a régi idôket, majd leleplezték azt a tisztelettáblát, melyre azoknak a tanároknak a neve került fel, akik tíz évig, vagy annál hosszabb ideig szolgálták az iskolát. Mindenkinek a szíve a torkában dobogott, mikor egymásra találtak a régi tanárok és a régi diákok, akik közül sokan most az iskola új tanárai, alkalmazottai, vagy talán éppen a faluközösség vezetôi. Lakatos András iskolaigazgató kiemelte, hogy biztos, szilárd alapokat örököltek elôdeiktôl, amire hittel tudtak építeni, és tovább tudták vinni a komoly iskolaszellemet.

— A szervezôknek kissé fárasztó, de valamennyiünknek sok örömöt okozó, és reményeim szerint maradandó emlékeket hagyó ünnepi héten vagyunk túl — értékelte a rendkívüli ünnepségsorozatot Lakatos András. — Úgy érzem, az eredeti célkitûzéseket — tisztelgés és emlékjelhagyás a múltnak, útmutatás a jövônek — sikerült megvalósítanunk. Meggyôzôdésem, hogy az erdélyi magyarság számára a jövô járható útja egyértelmûen a szellemi felemelkedésé, az értékeinket megôrzô és értékteremtô munkáé. Egész történelmünk azt igazolja, hogy megmaradásunk csak úgy lehetséges, ha vannak kimûvelt fôk, kik képesek kezükbe venni kisebb, vagy nagyobb közösségük sorsának irányítását és elhivatottság, hit, erkölcsi tartás, valamint tudás birtokában boldogulásra viszik azt. E nevelési eszmény megvalósítása iskoláink legfontosabb feladata, mivel ez megmaradásunk záloga. Mindez azonban csak egy olyan oktatási rendszerben képzelhetô el, melyben a romániai magyarság autonóm módon szervezheti meg és mûködtetheti a már létrehozott és a jövôben létrehozandó iskoláiból felépülô saját oktatási hálózatát. Honi és anyaországi vezetôink számára prioritásként kell szerepelnie ezen oktatási hálózat kiépítésének, mely nem tûr halasztást, és nem képezheti alku tárgyát, hiszen megmaradásunk a tét.

Az egyhetes ünnepség önzetlen közösségi összefogás és áldozatvállalás révén valósulhatott meg. Támogatók: Budapesti Illyés Közalapítvány, Kalotaszentkirály-Zentelki Református Egyházközség, Jegenyei Szent Mihály Plébánia, Kalotaszentkirály-Zentelki Református Nôszövetség, Gere Ferenc, Vincze K. István, Benk Enikô, Kolcsár András, Póka András György, Szôke István, Máté György, Péter Árpád, Okos Rigó Dénes, Vincze Pál András, Kisjancsi Áron, Szász Zsiga Attila, Laczi Júlia, Kovács Éva, Varga Emôke, Csüdöm Miklós, Vekov Károly képviselô, S.C.Pantras, S.C. Master Mast srl., HTMH, Budapest, S.C. Garamond Tipografie, Kolozsvár, RMDSZ Kalotaszentkirály-Zentelke, Kolozs Megyei RMDSZ, A Kalotaszentkirály-Zentelki Ady Endre Iskola alkalmazottai.

Kismihály Hajnalka

Az ünnepség egyik díszvendége Pomogáts Béla volt, az Illyés Közalapítvány elnöke. A kalotaszentkirályiak már számos alkalommal találkozhattak Pomogáts Bélával különbözô helyi rendezvényeken, legutóbb az idén augusztusban megrendezett Szentkirályok Szövetség találkozóján.

— Mi indítja Önt arra, hogy a kalotaszentkirályi rendezvényekhez a nevét adja, és részt vegyen ezeken?

— Kalotaszeg számomra egy mitikus táj volt, már akkor is, mikor még nem jártam Erdélyben, de persze ismertem az erdélyi irodalmat, nagyon szerettem és becsültem Kós Károlyt, becsültem a Kalotaszegrôl írt könyvét, és még nagyon sok alkotást, ami ezzel a vidékkel foglalkozik, Bánffy Miklósnak, az Erdély trilógiáját például. Volt bennem valami személyes érdeklôdés Kalotaszeg iránt. A községgel úgy kerültem közeli kapcsolatba, hogy személyes jó barátságban álltam Asztalos Miklós erdélyi származású történésszel, akit 1951-ben kitelepítettek Budapestrôl, és Körösladányba került. A kilencvenes évek elején alakult meg Körösladány és Kalotaszentkirály közös egyesülete, de akkor Asztalos Miklós már nem élt. A két település kapcsolatában jelentôs szerepet játszott Kántor Lajos, a kolozsvári Korunk fôszerkesztôje, aki felkért, hogy Asztalos Miklósról mondjak emlékbeszédet. Ott kaptam egy fölkérést, hogy Kántor Lajossal vállaljuk el a kalotaszentkirályi Ady Endre Egyesület tiszteletbeli elnökségét, ez 1992-ben vagy 1993-ban történt. Azóta többször kaptam meghívást Kalotaszegre, Kalotaszentkirályra, fôleg az Ady Endre ünnepségek alkalmából. Rendszeresen, szinte minden évben elzarándokoltam ide, elôször Kántor Lajos malmában szálltam meg. Konferenciákat, elôadásokat tartottunk. A kilencvenes évek végén az írószövetség koszorúját helyeztem el az Ady-emlékmûnél, beszéltem az ünnep jelentôségérôl. Sok minden fûzött ide, nagyon kellemes esték, bálok, részt vettem falunapon, ami összehozott engem Szentkirállyal és a környezô falvakkal is. Magyarvalkón és más falvakban is megfordultam. Magyarvalkóhoz még az is némi nosztalgiával fûzött, hogy egyik jó barátomat, Jékely Zoltánt, aki kiváló költô volt a két világháború között, és a második világháború után, és akirôl könyvet is írtam, rokoni szálak fûzték Kalotaszeghez, Magyarvalkóhoz,és a harmincas évek második felében itt töltötte a nyarait. A helyi parókia kertjében még mindig áll az a kis nyári lak, ahol ô dolgozott.

Tehát Kós Károly, Asztalos Miklós, a Kántor Lajossal fennálló barátságom, Jékely Zoltánnak az öröksége, ezek mind olyan szálak voltak, melyek megerôsítették bennem a Kalotaszeg és a Kalotaszentkirály iránti hûséget és kötôdést.

Azóta is nagyon sokszor hívtak meg, legutóbb, a Szentkirályok Szövetség találkozóján. Mindig nagyon jól éreztem magam, gyönyörû a táj, kirándultam fönn a hegyekben, nagyon sok emlékre és eseményre tudnék hivatkozni, és valahogy így került arra sor, hogy a község elhatározta, megtiszteli azokat az embereket a magyar kultúra világából, akik valamilyen módon kötôdnek Kalotaszentkirályhoz, így került sor arra, hogy én is átvegyem ezt az elismerést, Kalotaszentkirály-Zentelke tiszteletbeli díszpolgári címét.

— A címmel együtt érez valamilyen elkötelezettséget a falu iránt?

— Igen, ez így van. Ha az ember valahol díszpolgári címet kap, és bevallhatom, hogy nekem ez az elsô ilyen címem, akkor az jelent valamiféle otthonosságot, honosságot, de jelent egy elkötelezettséget. A jövôben én elmondhatom magamról, hogy egy kicsit kalotaszentkirályi vagyok, oda tartozom, ahhoz a magyar közösséghez, amely ezt a falut lakja, és remélem, hogy ez a közösség is be fog engem fogadni, és úgy fog számon tartani, mint a falu polgárát, és nem mint díszpolgárát.

— Mindenütt arról lehet hallani, hogy a kisebbségben élôk és a kis települések hátrányos helyzetben vannak, és itt a tökéletes ellenpélda, hiszen ezen közösség iskolája, költôóriásunk, Ady Endre nevét viseli. Hogy vélekedik Ön minderrôl?

— Mindenekelôtt el kell mondani azt, hogy bár Erdélyben ma szomorú módon a magyarság kisebbséget jelent, hiszen a száma egyre fogyatkozik, és az a nemzeti közösség, amely a XVII. században a lakosság többségét tette ki, mára erôsen visszaszorult. A magyarság Erdélyben kisebbség, de Kalotaszentkirályon a magyarság többséget jelent. Ennek a közösségnek a jellegét, a karakterét az itteni magyarság határozza meg. Ebbôl az itteni magyarok számára meríthetô egyfajta önérzet és öntudat, hogy ôk nem kisebbséget, hanem a többséget alkotják. Kós Károly szerint a bihari és a kolozsvári magyarság között Kalotaszeg, és ezen belül Kalotaszentkirály alkotja meg azt a hidat, amelyen lelki értelemben közlekedni lehet Nagyvárad és Kolozsvár között. Mikor még Kós Károly errôl beszélt, a húszas évek végén, akkor még ez a két város döntô többségében magyar volt. Akkor még élt a Bihar megyei és a Kolozs megyei magyarság, és ennek a két etnikai területnek Kalotaszeg volt az etnikai, lelki, szellemi összekötô hídja, néhány kis falut leszámítva a Királyhágó környékén.

Ez a Kós Károly által jelölt szerep még ma is jelenthet valamilyen felelôsségvállalást. Meggyôzôdésem szerint a kalotaszegi magyarságnak olyan tudatban kell élnie, hogy ô fontos láncszemét alkotja annak a ma már szakadozott és megtépett nagy hálónak, amit a magyarság képez a Kárpát-medencében. Ha valamivel keletebbre megyünk, ott van a kolozsvári magyarság, ha nyugatra, ott van a nagyváradi magyarság, és attól nyugatabbra van az anyaország. Ezt tudnia kell a kalotaszegi magyarságnak. Jelenthet egyfajta biztonságot is, mivel nem egy nyelvsziget lakói az itt élô magyarok, hanem egy etnikai híd támaszai, pillérei. Jelenthet felelôsségtudatot is, hogy igenis ezt a hidat fenn kell tartani. A történelem mindig nagy felelôsséget ró a kultúra, lelkiség egy-egy "híd-nemzetére". A magyarság mindig a híd szerepét töltötte be kelet és nyugat, észak és dél, az európai civilizáció és a keleti kultúrák között. A híd-szerep és híd-gondolat jelent a kalotaszegi magyarságnak is egyfajta lelki tartást, hogy igenis szükség van rá, meg kell ôriznie magát, és meg kell kapnia azt a támaszt, ami nélkül egy híd elmerülhet a történelemnek a hullámverései között. Ezt a támaszt két oldalról is meg kell kapnia, az erdélyi magyarságtól, és a magyarországi magyarságtól, az anyaországtól. Én arra törekszem, hogy az anyaország teljesítse ezt a kötelezettségét.

K. H.

Szeptember 14-én zárta kapuit a 107. Budapesti Nemzetközi Vásár, amelynek keretében az idén negyedszer rendezték meg a Magyar Világ elnevezésû kiállítást a környezô országokból érkezett magyar

kis- és közpvállalatok számára. Ezen a Szlovákiából, Ukrajnából, Szlovéniából, Szerbia-Montenegroból és Romániából bemutatkozó 120 kiállító közül a zsûri nagydíját a világítótestek, dísztárgyak, bútorvasalások színesfémbôl történô öntésére szakosodott kolozsvári Turnãtoria Sil Kft.-nek ítélte oda. A cég vezetôjével, Silberleitner Gyula menedzserrel készült az alábbi beszélgetés.

Amikor a munka hagyományápolásnak minôsül
— A mi történetünk még a múlt század elején Kolozsváron kezdôdött, amikor egyik nagyapám, aki vasutasként Németországból származott el ide, vonatszerencsétlenség következtében megbetegedett, majd meghalt. Nagyanyám egyedül maradt a hat gyerekkel. Édesapám akkor nyolcéves volt. Nem lévén más választása, mint a családban sokan mások az öntôszakmát, neki a lakatosságot kellett kitanulnia. A hajdani gyufagyárban (a mai Tehnofrigban) dolgozott 1940-ig. Akkor többedmagukkal összefogtak, és alapítottak egy vasöntô mûhelyt. Tulajdonképpen a Metallurgia Szövetkezethez tartoztak, ahol édesapám nyugdíjba vonulásáig részlegfônök, rövid ideig elnök is volt. Aztán következett a személycserék korszaka, mert fontosabbá vált a származás, mint a szakismeret...

— Ilyen tudásháttérrel már nem kell idôt vesztegetni az indulásra, hanem minden zökkenômentesen folytatódik...

— Igen. A családunknak tehát, maszekként, volt mit folytatnia: édesapám és két nagybátyám betanítottak bennünket a kovácsolt vasmunkák készítésére. Otthon dolgoztunk az 1970-es évektôl kezdve. Annak idején szövetkezeti vonalon a Silberleitner-öntôde híres volt a szakmában. Az 1989-es fordulat után a testvéremmel és az unokatestvéremmel közösen megalapítottuk a káeftét. Azóta csak színesfémet, rezet és alumíniumot dolgozunk meg. Dísztárgyakat és világítótesteket, gyakorlatilag a régi ilyen tárgyak másolatait. Az 1980-as években sokan szabadultak meg a régi csillároktól, lámpáktól, de most megint kezd visszajönni divatba az efféle holmi. Nálunk az életszínvonal és az általános kulturális nívó miatt még kevésbé, de Magyarországon és annál nyugatabbra már felment az ázsiójuk.

"Egyedül nem lehet bolgodulni"
— Olyan, immár hagyományosnak mondható megmérettetésen, mint a Budapesti Nemzetközi Vásár, milyen új tapasztalatokat lehet szereni?

— Az idén harmadik éve voltunk jelen a BNV-n, és sokkal jobban mutatkozhattunk be, mert nagyobb teret kaptunk, mint máskor. A tavalyelôtt 4, a tavaly 6, az idén már 15 négyzetméter állott a rendelkezésünkre. Elsô alkalommal egyik ismerôsömtôl hallottam, hogy van ilyen pályázási lehetôség a kolozsvári székhelyû Rajka Péter Vállalkozók Szövetsége révén, és jelentkeztem rá.

Megtudom, hogy a Sil káefté tulajdonképpen "alkatrészgyártást" végez, mert a termékek többi részét odaát két volt kolozsvári állítja elô: Eperjesi Attila a nyomást és a szerelést végzi, Kádár Géza pedig az üvegburákat gyártja.

Maga a késztermék ott áll össze, miután innen is átszállítják a fémrészeket. Egyedül nem lehet boldogulni.

— Ezen a BNV-n már akadtak olyan kliensek, akik régi ismerôsökként visszatérve kerestek meg bennünket — mondja a menedzser. — De jelentkezett egy, a kastélyok és udvarházak felújításával foglalkozó társaság, mert érdeklik ôket a mi világítótesteink. Meg a szarvasi nagy világítócikkeket forgalmazó cég, amely Magyarországon tizenkét üzlettel rendelkezik. Számukra mi nagyon elônyös árakon nagyon jó minôséget kínáltunk.

Röviden a kilátásokról
— Hogyan jellemezhetô a színesfémöntés mestersége?

— Sok kézimunka, amihez kitartás és szakértelem kell.

— Most hányan dolgoznak a cégben?

— Hárman: a bátyám, az unokaöcsém és én. Szükség esetén besegítenek a gyerekek. De munkásaink már nincsenek. Néhány éve még tizenöten is voltak, de az adózás és a nyersanyagárak a csillagos égig emelkedtek, úgyhogy most így mûködünk. Romániában néhány éve a színesfémet zárolták, csak a Rematnál lehet megvásárolni.

— Ilyen bizonytalanságban hogyan lehet elôre tervezni, fejlôdésre gondolni?

— Biztosan sorozatban is lehetne gyártani többet valamilyen termékbôl, de amíg azt eladnám, tárolni kellene, és állna benne a pénz, ráadásul kockázatos így gazdálkodni. És komoly befektetést követel, amihez jelenleg hiányzik a tôke. De folyamatban van az államosított termelôingatlanunk visszaszerzése. Egyszer úgyis érvényesül a törvény, ha muszáj, akár a nemzetközi bíróságokon keresztül. Addig pedig inkább idôszakosan, kisebb mennyiségben, egyedi darabokat termelünk.

— Mi az, ami arra enged következtetni, hogy van jövôje ennek a kézmûipari ágazatnak?

— Biztos, hogy fel fog menni a kereslet ezek iránt a termékek iránt. Az emberek most kezdenek ráébredni arra, hogy értékesek, mert régi patinás sorozatgyártásokat másolunk le. Formázás, öntés, kidolgozás — ezekbôl áll a mi kézimunkánk. Amire, például, egyre nagyobb szükség van a régi épületek, kastélyok felújításakor, szállodákká vagy vendéglôkké való átalakításakor.

— Milyen életkorig lehet ûzni ezt a mesterséget?

— Amíg bírja az ember. Édesapám hetvenévesen is segített nekünk.

— Ártalmas-e az egészségre?

— Nem mondom azt, hogy hasznos, de ha az ember ügyel magára, akkor nem lehet gond. Amikor a réz olvad, akkor van a cinfüst, vagy amikor homokban dolgozunk, akkor van egy kis por. De a közlekedési rendôr az utcán vagy a benzinkutas több gázt és ólmot szív be, mint mi. Tulajdonképpen a munkánk legnagyobb részét a kidolgozás teszi ki: a drótkefézés, a csiszolás, a csavarozás, sok más bíbelôdés, ami nagyjából gépesített ugyan, de amihez türelem kell.

Még egyszer a Nagydíjról
Idôközben kézhez kapom a Budapesti Nemzetközi Vásár Magyar Világán szerzett trófeát: egy jókora, nagyon értékes vázát, a hollóházi porcelángyár termékét. A határon túli magyar kiállítók nagydíját, amelynek eszmei értéke jóval meghaladja tárgyi drágaságát. Talán éppen az erdélyi kreativtást akarták ilymódon képletesen elismerni, a világgal elfogadtatni? Megtudom, hogy a kiállítás rendezôi és a Magyar Televízió munkatársai közösen zsûriztek. Az utolsó pillanatig eltitkolták az eredményt. Aztán az átadást megelôzô napon, kerülô úton az érintett tudomására hozták, hogy a kellô pillanatban nehogy hiányozzék, mert valaki meg akarja ôt látogatni...

— Mivel indokolta döntését a zsûri?

— Semmivel. Lehet, hogy éppen a különlegesen elôkészített standunkkal fogtuk meg ôket. A nagydíjat tavaly adták ki elôször, akkor is erdélyi, egy fafaragó kapta. Most, legnagyobb meglepetésünkre, mi kaptuk ezt a nagydíjat. A Magyar Világ kiállítás az idén annyira kibôvült, hogy már két csarnokban fértek csak el a résztvevôk. Meglepetésemre még a krími tatárok magyar egyesülete is jelentkezett. Csodálkoztam, hogy van ilyen, de kiderült, hogy magyarok kerültek oda a két világháborúban, késôbb pedig a Szovjetunió idején Ukrajnából.

Hogyan tovább?
Visszatérve "hazai vizeinkre", Silberleitner Gyula szerint nem reménytelen a szakma utánpótlásáról beszélni. Például a fia, aki a napokban töltötte be a huszonegyedik életévét, német nyelvtudása és neve ellenére sem akar elköltözni az ôsök földjére. Pedig huzamosabb ideig tartózkodott már Németországban. De kihasználatlan lehetôségeket itthon is lát. És könnyen lehet, hogy éppen erre a mesterségre adja a fejét.

Ördög I. Béla

Csütörtökön teszi közzé az idei irodalmi Nobel-díjas nevét a Svéd Akadémia, de hogy ki kapja meg a díjat, az egyelôre titok. Tavaly a magyar Kertész Imre nyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Az már korábbról tudható, hogy az orvosi Nobel-díj nyertesét október 6-án, a fizikai Nobel-díj nyertesét október 7-én, míg a kémiai és közgazdasági Nobel-díjasok nevét október 8-án hirdetik ki a svéd fôvárosban. A Nobel-békedíj új tulajdonosát október 10-én nevezik meg Norvégia fôvárosában, Oslóban.

(Folytatás szeptember 24-i lapszámunkból)

2. A második monostori Cigánypatak a Bükkben, a Páter-tetô alatt eredô több csermelybôl folyik össze. A Kalányos (Tavasz) utcát elérve, ennek jobb oldalán, majd a kolozsmonostori templom dombjával szemközti szûk szorosban folyt, végül a domb alatt a Kisszamosba ömlött. Ma a Monostori negyed alatt, csatornába bújtatva folyik a Kisszamosig. Medre fölött házak épültek, nyoma sem látszik.

E kis patakok neve, beleértve a kolozsváriakat is, onnét eredhet, hogy mindegyik cigánytelepülés közelében folyt. A Békásból jövô a Cigánysor keleti széle mellett a Szamos felé, a házsongárdi esetében a Monostorkapu elôtt a XIX. század elején cigányházat említenek, a negyedik a Kalányos utcai cigányházak közelében folyt.

Cigánysor ® Cigány utca.

Ciobanului ® Juhász utca.

Czell sörgyár. A Monostori út 2–6. szám alatt. Az elsô világháború után Ursus.

1937: Ursus fabrica de bere; 1941: Ursus Egyesült Kolozsvári és Tordai Sörgyárak Rt.; 1943: Ursus sörgyár r.t.

Cséplôgép utca. A Kalányos utcát a vége felé keresztezô Kôbánya utca jobb oldalán nyíló, a Kalányos utcával nagyjából párhuzamos rövid zsákutca. Az 1950-es évek elején kezdett kialakulni. Az 1964-es nagy utcaátkereszteléskor ez lett a Kôbánya utca, a Kôbánya utca viszont a Cséplôgép utca. à Kôbánya utca.

1957: Str. Batozei — Cséplôgép utca; 1964: Str. Batozei — Cséplôgép utca; Str. Carierei; 1968: Str. Carierei.

Nevét a hatóság adta.

Csíkos-kert. A Kisgereblye utca végétôl nyugatra, a Fekete-híd szomszédságában, a Szamos és a Kisszamos közti kert. Itt, az 1930-as évek elején a Marele Voivod Mihaiunak, Mihály királynak nevezett parkból és az Astra sporttelepébôl 1935–1936-ban, Kovács Gyula kolozsvári mérnök terve alapján alakították ki a II. Károly király [Soó Tamás közlése] — 1940 és 1945 között Horthy Miklós, 1945 és 1948 között I. Mihály, 1948 után egy ideig Egyetemi sportpark, késôbb Victor Babes —, jelenleg a kezdeményezô Iuliu Hatieganu nevét viselô egyetemi sportparkot. Az avatáskor Károly király, az uszoda és a lövölde között, a frissen öntött betonba lépett, hogy ily módon örökítse meg lábnyomát az utókor számára. Ezt a betonlapot a kommunisták hatalomra jutása után összetörték és eltüntették [Soó Tamás közlése]. Fölötte, a Szamos és a Kisszamos között, a papírmalom körül, nagy zöldséges kert terült el, amelyet bolgár kertészek béreltek, s óriási kupás kerékkel öntöztek [Pill 69.].

1933: Parcul V. Mihaiu; Stadion Sportiv "Astra"; 1937: Parcul Regele Carol II; 1968: Parcul Sportiv "Victor Babes".

Csorgó utca ® Mezô utca.

Csúszda. A kétvízközi utcák végén, a Fásberek és a Szamos közti farakó hely neve.

Dalos utca ® Cigány utca.

Dealului ® Domb utca.

Dobra, Petre, tribunul. A Fenesi út jobb oldalán nyíló elsô, táborhelyi utca. Az 1930-as évek vége felé kezdett kialakulni. P. Bortes 1937. évi térképe név nélkül jelzi. Elejét az 1980-as években, a lakónegyed építésekor, beépítették. Most a Táborhely, illetôleg a Nyárfasor utcáról lehet idejutni.

1940: Str. Tribunul Petre Dobra; 1941: Vaskapu utca; 1945: Str. Portile de Fier — Vaskapu utca; 1957: Str. Portile de Fier — Vaskapu utca; 1964: Str. Portile de Fier — Vaskapu utca; Str. Portile de Fier.

Nevét a hatóság adta.

Domb utca. A Fô utca (Monostori út) bal oldalán, a kolozsmonostori templom alatt nyíló, a Kalányos utcai Cigány-patak völgye felé vezetô rövid zsákutca. Az 1900-as évek elején alakult ki. Az 1970-es években, a monostori lakónegyed építése során felszámolták.

1914: Domb utca; 1923: Str. Dealului (deal 1. ’domb’, 2. ’hegy’); 1933: Str. Dealului; 1937: Str. Dealului; 1941: Domb utca; 1945: Str. Dealului — Domb utca; 1964: Str. Dealului — Domb utca; Str. Dealului.

Nevét a hatóság adta.

Ecetgyár utca. A Zúgó utcából keletre nyíló, a Kisszamosig vezetô utca. A XIX. század végén, a XX. elején alakult ki.

1904: Eczetgyár utcza; 1914: Eczetgyár utca; 1923: Str. Otetului; 1933: Str. Otetului; 1937: Str. Otetului; 1941: Ecetgyár utca; 1945: Str. Otetului — Ecetgyár utca; 1964: Str. Otetului — Ecetgyár utca; Str. Otetului.

Nevét a XX. század elején itt lévô ecetgyárról kapta.

Ecetgyár utcai zsinagóga. Az Ecetgyár utca bal oldalán, a Kisszamosra rúgó telken lévô kis zsinagóga. A kolozsmonostori zsidóság vallási egyesületét Klein Mózes kereskedô hozta létre 1892-ben. Ekkor az Ecetgyár utca 3. szám alatt imaházat építtetett. Megalakulásától 1940-ig a szigorúan ortodox szellemben vezetett egyesület elnöke volt. A második világháború után nem eredeti rendeltetése szerint használták. Az állam elkobozta, lebontatta, s a helyébe óvodát építtetett [Dr. Vigdorovits Imre közlése].

1914: Izraelita imaház, Ecetgyár utca 3.; 1943: Izraelita egyház, Ecetgyár utca 3.

Elô utca. Monostori Kétvízköz egyik fô — a Zsák (késôbb Damjanich) utca végétôl a Sütô utcáig vezetô — utcája. Az Akácfa utca kezdetben a folytatása volt. Az 1914. évi címtár az Akácfa utca részeként tünteti föl. 1940 ôszétôl 1945-ig újból Elô utca. Ezután Akácfa. ® Akácfa utca.

1904: Elô utcza; 1914: Elô utca (lásd Akácfa utca); 1923: Str. Salcâmului (salcâm ’akácfa’; 1933: Str. Salcâmului; 1937: Str. Salcãmului; 1941: Elô utca; 1945: Str. Salcâmului — Akácfa utca; 1964: Str. Salcîmului — Akácfa utca; Str. Salcîmului.

Fájdalmas Szûzanya-kápolna. Kis kápolna a Monostori út, a régi Fô utca elején, jobb oldalt. 1902-ben épült, 1942-ben kibôvítették.

Fásberek utca. A Fásberektôl a Csíkos-kert felé, a Szamos jobb partján, ezzel nagyjából párhuzamosan, a monostori Kétvízköz északi szélén vezetô utca. Kezdetben inkább mezei út. Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején a Csíkos-kert sportparkká alakításakor földúttá építették, a Bánffy-zúgó fölé fahidat vertek.

1918: Fásberek utca; 1923: Str. Dumbrava; 1933: Aleea Teodor Mihali (alee ’sétány’); 1937: Alea Teodor Mihali; 1941: Bors vezér utca; 1945: Str. Teodor Mihali utca; 1964: Str. Teodor Mihali utca; Aleea Tineretului (tineret ’ifjúság’).

Nevét onnan kapta, hogy itt, a Kisszamost (Malomárok) a Szamossal összekötô Bánffy-zúgó mellett volt a Csúszda és a vele kapcsolatos fatelep. Utóbbit Fásbereknek mondták, itt raktározták a Gyalui-havasokból a Szamoson úsztatott és kifogott tûzifát.

Fedett uszoda. 1967. január 22-én nyílt meg az 50 m-es medencéjû fedett uszoda, a város akkor második fedett uszodája.

Fekete-híd. A Hegyalatti útról (Nyárfasor utca) a Szamos felé vezetô utcában a Kisszamos fölött levô híd (a késôbbi sportpark mellett). Az 1900-as évek elején kitûnô fürdôhely. Akkor még tiszta volt a Kisszamos vize [id. Asztalos Lajos közlése]. Az 1940-es évek elején apámmal magam is fürödtem itt. Fekete-pallónak is mondták.

Feketepalló utca. A Hegyalatti út végétôl a Fekete-hídig, s onnét a Csíkos-kert felé, késôbb az egyetemi sportpark keleti kerítése mellett a Szamosig vezetô utca. Kezdetben mezei út, jobb oldalán sokáig üres telek terült el. Az utca bal oldalán, a Hegyalatti út (Nyárfasor) és a Kisszamos között az 1960-as évek elején is egy-két ház állt csupán. A Nyárfasori lakónegyed építése elôtt, az 1980-as évek második felében ezeket is lebontották.

1940: Str. Soimilor (’sólymok’); 1941: Feketepalló utca; 1945: Str. Pandurilor — Pandúr utca; 1964: Str. Pandurilor — Pandúr utca; Str. Pandurilor.

Nevét a hatóság adta.

Fenesi út ® Szászfenesi út.

Fogadó utca. A Fô utca (Monostori út) jobb oldalán észak-északnyugatra nyíló, a monostori pad (terasz) széléig vezetô, majd onnét a Hegy alatti útig ereszkedô utca. A XIX. század vége felé alakulhatott ki.

1904: Fogadó utcza; 1916: Fogadó utcza; 1923: Str. Ospãtãriei (ospãtãrie ’fogadó’, ’vendégfogadó’, ’csárda’); 1933: Str. Ospãtãriei; 1937: Str. Ospãtãriei; 1941: Fogadó utca; 1945: Str. Ospãtãriei — Fogadó utca; 1964: Str. Ospãtãriei — Fogadó utca; Str. Ospãtãriei.

Nevét föltehetôen egy itt létezett fogadóról kapta.

Föveny utca ® Kálvária utca.

Fô utca. A Külsô-Monostor utca folytatásában, a monostori dombra kapaszkodó, azon átvezetô, majd a kolozsmonostori templom dombja elôtt a Bükkben, a Páter-tetô alatt eredô — a Kalányos (Tavasz) utca jobb oldalán, majd a kolozsmonostori templom dombjával szemközti szûk szorosban folyt, mára csatornába bújtatott — Cigánypatak völgyébe ereszkedô utca, Kolozsmonostor fô utcája. ® Külsô-Monostor utca.

1899: Fô utcza; Monostori út; 1917: Monostori út; 1923: Calea Monãsturului; 1933: C[alea]. Mãnãsturului; 1937: Calea Mãnãsturului; 1941: Monostori út; 1945: Calea Mãnãsturului — Monostori út; 1964: Calea Mãnãsturului — Monostori út; Calea Mãnãsturului.

Nevét 1895 elôtt, a különálló Kolozsmonostor fô utcájaként kapta.

Fûzfa utca. A monostori Kétvízközben, az Elô utcából jobb oldalt nyíló harmadik szûk utca. A XIX. században, a Szamoson épített két fakifogó gereblye után, a Kétvízköz utcájaként alakult ki.

1904: Fûzfa utcza; 1914: Fûzfa utca; 1923: Str. Sãlcilor, Sãlciilor (sãlcie ’fûzfa’); 1933: Str. Sãlcilor; 1937: Str. Sãlciilor; 1941: Fûzfa utca; 1945: Str. Sãlciilor — Fûzfa utca; 1964: Str. Sãlciilor — Fûzfa utca; Str. Sãlciilor.

Nevét a negyed déli szélén folyó Kisszamos (Malomárok) partján álló fûzekrôl kaphatta.

(Folytatjuk)

Asztalos Lajos

Amint arról már szóltunk, az elmúlt hét végén, pontosabban 4 napon át, szeptember 26–29. között került sor a nôi élvonal második teremtornájára, amelynek Temesvár és Arad adott otthont. Összesen négy fordulót játszottak le, amelyek során a kolozsvári lányok felemásan szerepeltek, összességében azonban mégis jónak mondható a mérleg: legyôzték például a bajnoki esélyes Zilahi Silcotubot és a Râmnicu Vâlcea-i Oltchimet, ugyanakkor pedig döntetlent értek el a Galaci Otelul ellen. E remek eredményeket sajnos "ellensúlyozza", hogy kikaptak viszont a sokkal szerényebb képességû Posta Câlnãu-i Astraltól.

Bár néhány eredményt már ismertettünk, következzék most a négy forduló összes eredménye és a táblázat:

4. forduló: Brassói Rulmentul–Szászsebesi MSC 23–23, Nagybányai Selmont–Dévai U-Remin 28–27, Dévai Cetate–Bukaresti Rapid-CFR 26–31, Posta Câlnãu-i Astral–Kolozsvári U-Jolidon 28–25, Zilahi Silcotub–Piatra Neamt-i KK 29–19, Galaci Otelul–Bukaresti Venus 29–28, Rm. Vâlcea-i Oltchim–Konstancai Tomis 31–20.

5. forduló: Konstancai Tomis–Brassói Rulmentul 20–23, Bukaresti Venus–Rm. Vâlcea-i Oltchim 22–44, Piatra Neamt-i KK–Galaci Otelul 30–25, Kolozsvári U-Jolidon–Zilahi Silcotub 33–28, Bukaresti Rapid-CFR–Posta Câlnãu-i Astral 33–27, Dévai U-Remin–Dévai Cetate 25–18, Szászsebesi MSC–Nagybányai Selmont 21–35.

6. forduló: Brassói Rulmentul–Nagybányai Selmont 25–24, Dévai Cetate–Szászsebesi MSC 28–21, Posta Câlnãu-i Astral–Dévai U-Remin 21–27, Zilahi Silcotub–Bukaresti Rapid-CFR 31–29, Galaci Otelul–Kolozsvári U-Jolidon 25–25, Rm. Vâlcea-i Oltchim–Piatra Neamt-i KK 38–24, Konstancai Tomis–Bukaresti Venus 33–27.

7. forduló: Bukaresti Venus–Brassói Rulmentul 29–30, Piatra Neamt-i KK–Konstancai Tomis 25–24, Kolozsvári U-Jolidon–Rm. Vâlcea-i Oltchim 32–27, Bukaresti Rapid-CFR–Galaci Otelul 39–21, Dévai U-Remin–Zilahi Silcotub 30–29, Szászsebesi MSC–Posta Câlnãu-i Astral 26–23, Nagybányai Selmont–Dévai Cetate 17–22.

Következik a 3. teremtorna, október 30. és november 1. között, Plopeni-ben és Ploiesti-en, a 8–9–10 fordulóval.

A táblázat 7 forduló után:
1. Oltchim 7 6 0 1 238–174 12
2. Rapid7 6 0 1 233–183 12
3. Remin7 5 0 2 195–173 10
4. Kolozsvár 7 4 1 2 193–178 9
5. Silcotub 7 4 0 3 212–182 8
6. Cetate7 4 0 3 169–166 8
7. Selmont 7 4 0 3 179–177 8
8. Piatra N. 7 4 0 3 161–185 8
9. Rulmentul 7 3 1 3 179–189 7
10. Galac7 2 2 3 170–197 6
11. Tomis7 2 1 4 161–182 5
12. Astral7 2 0 5 178–192 4
13. Szászsebes 7 1 1 5 156–197 3
14. Venus7 0 0 7 185–234 0

A Kolozsvári U-Agronómia csapata egy gyôzelemmel és két vereséggel zárta a bajnokság nyitányát, a Rm. Vâlcea-i és nagyszebeni színhelyû háromfordulós teremtornát. A kezdet még jó volt, hiszen a Krajovai Petrolt 4 góllal gyôzte le a diákcsapat az elsô mérkôzésen, ám ezután két kisiklás következett, elôbb a Bukaresti Steauától, majd pedig a Konstancai KK-tól kapott ki a csapat.

Eredmények:

1. forduló: Bukaresti Steaua–Konstancai KK 30–32, Kolozsvári U-Armãtura–Krajovai U-Petrol 28–24, Bukaresti Dinamó–Ploiesti-i Uztel 32–19, Temesvári Politechnika–Sãvinesti-i Fibrexnylon 18–29, Suceavai Bucovina–Jászvásári Poli 29–30, Nagybányai Minaur–Aradi Safilar 44–25, Tg. Jiu-i Lignitul–Pitesti-i Egyetem 30–12.

2. forduló: Konstancai KK–Pitesti-i U 32–21, Aradi Safilar–Tg. Jiu-i Lignit 23–35, Jászvásári Poli–Nagybányai Minaur 30–38, Fibrexnylon–Suceavai Bucovina 36–18, Ploiesti-i Uztel–Temesvári Poli 22–17, Krajovai U-Petrol–Bukaresti Dinamó 21–42, Bukaresti Steaua–Kolozsvári U-Armãtura 35–30.

3. forduló: Kolozsvári U-Armãtura–Konstancai KK 23–31, Bukaresti Dinamó–Bukaresti Steaua 40–24, Temesvári Poli–Krajovai U-Petrol 25–22, Suceavai Bucovina–Ploiesti-i Uztel 20–30, Nagybányai Minaur–Sãvinesti-i Fibrexnylon 26–34, Tg. Jiu-i Lignit–Jászvásári Poli 25–22, Pitesti-i U–Aradi Safilar 26–24.

A második teremtornára október 23–26. között kerül sor Focsani-ban és Buzãuban, ahol a 4–5–6–7 fordulók mérkôzéseit játsszák le.

A táblázaton:
1. Dinamó3 3 0 0 114–64 6
2. Fibrexnylon 3 3 0 0 99–62 6
3. Lignit3 3 0 0 95–74 6
4. Konstanca3 3 0 0 90–54 6
5. Minaur3 2 0 1 108–89 4
6. Uztel3 2 0 1 71–69 4
7. Kolozsvár3 1 0 2 81–90 2
8. Jászvásár3 1 0 2 82–92 2
9. Steaua3 1 0 2 89–102 2
10. Temesvár3 1 0 2 60–73 2
11. Pitesti3 1 0 2 59–84 2
12. Krajova3 0 0 3 67–95 0
13. Safilar3 0 0 3 72–105 0
14. Bucovina3 0 0 3 67–96 0

Balázs Bence

Negyedszer köszöntötte a rendezvény elején, valamint a verseny befejeztével, a díjkiosztáskor a részvevôket és a népes közönséget az Apáczai Csere János utcai vívócsarnokban Radványi Pál, a verseny fölött védnökösködô sportközösség, a KMSC aligazgatója. Ez volt ugyanis az id. Guráth Béla, az 1990-ben 75 évesen elhunyt vívó emlékére rendezett 4. emlékverseny. Nem akármilyen, hanem olyan, amelyen csak 50. élet- évüket betöltött veteránok, szakzsargonban szeniorok, örökifjú öregfiúk léphetnek pástra! Amelyre a helyi sportolókon kívül az anyaországból és a mester fia, ifj. Guráth Béla révén Németország fôvárosából, Berlinbôl is érkezek vendégek. A verseny legrangosabb meghívottja az 1956-os melbourne-i olimpián a romániai vívósport elsô olimpiai érmese, dr. Szabó Sándorné Orbán Olga volt. Aki 1962-ben Argentína fôvárosában, Buenos Airesben felnôtt egyéni világbajnokságot nyert, s tagja volt az 1969-ben, Havannában világbajnoki címet, 1968-ban, Mexikóvárosban és 1972-ben, Münchenben egyaránt olimpiai bronzérmet szerzett országos válogatottnak.

A pástra lépôk mellett több neves egykori pengeforgató volt jelen, mint Szabó Tibor, volt országos kardbajnok, a fôszervezô Habala Péter egyetemi tanár, volt vívó és edzô, Habaláné Szalai Mária, volt serdülô és ifjúsági országos bajnok tôrvívó, az ezúttal csak nézôként jelen levô, a tavalyi versenyen combnyaktörést szenvedett Veszprémben élô Orbán László és dr. Uray Zoltán, a sokoldalú volt bajnok, aki most a versenybírói tisztet töltötte be (rossznyelvek szerint, még mindig a három évvel ezelôtti versenyen szerzett izomláz gyötri).

Miután a 2000-es elsô emlékversenyt a fegyvernem hajdani ifi világbajnoka, ifj. Guráth, majd a következô kettôt az ezúttal kényszerhelyzet miatt igazoltan hiányzó dr. Pongrácz Antal nyerte, a most lezajlott negyedik vetélkedô a kolozsvári Prezenszky Tibor végsô gyôzelmével zárult. Így azt is írhatjuk: itthon maradt a Guráth-kupa. A gyôztes mögött sorrendben ifj. Guráth, a brassói Matei Piukovici, majd a temesvári Balatoni Zoltán következett.

Baráti, igazi sporttársi légkörben lezajlott, a Diakóniai Központ részérôl legjobb feltételek között biztosított fogadás rekesztette be a találkozót. Nem hiányzott az egykori versenyek, közös élmények barátságot, összetartozást erôsítô, anekdotákkal fûszerezett emlékidézése. A végkicsengés: Viszontlátásra 2004-ben… — az olimpia után!

László Ferenc

Bezárultak a csoportküzdelmek, kialakult a negyeddöntô párosítása az Egyesült Államokban zajló nôi labdarúgó-világbajnokságon.

Csoportmérkôzések, 3. forduló:

A-csoport: Egyesült Államok–Koreai NDK 3–0, Svédország–Nigéria 3–0. A végeredmény: 1. Egyesült Államok 9 pont, 2. Svédország 6, 3. Koreai NDK 3, 4. Nigéria 0.

D-csoport: Kína–Oroszország 1–0, Ghána–Ausztrália 2–1. A végeredmény: 1. Kína 7 pont, 2. Oroszország 6, 3. Ghána 3, 4. Ausztrália 1.

A negyeddöntô párosítása: szerda: Brazília–Svédország, Egyesült Államok–Norvégia, csütörtök: Németország–Oroszország, Kína–Kanada.

Nem történt változás a nôi teniszezôk világranglistájának élcsoportjában, így továbbra is a belga Kim Clijsters vezet honfitársa, Justin Henin-Hardenne és az amerikai Serena Williams elôtt.

A WTA-világranglista (zárójelben a korábbi helyezés) élmezônye: 1. (1.) Kim Clijsters (belga) 6579 pont, 2. (2.) Justin Henin-Hardenne (belga) 6291, 3. (3.) Serena Williams (amerikai) 4400, 4. (4.) Lindsay Davenport (amerikai) 3577, 5. (5.) Jennifer Capriati (amerikai) 2809, 6. (6.) Venus Williams (amerikai) 2508, 7. (7.) Amelie Mauresmo (francia) 2341, 8. (8.) Jelenia Gyementyijeva (orosz) 2299, 9. (9.) Chanda Rubin (amerikai) 2150, 10. (10.) Anasztaszija Miskina (orosz) 1905, …, 41. (40.) Mandula Petra 779,50, ..., 79. (80.) Czink Melinda 457,50.

A WTA páros-világranglista (zárójelben a korábbi helyezés) élén: 1. (1.) Ai Szugijama (japán) 3860 pont, 2. (2.) Paola Suarez (argentin) 3752, 3. (4.) Clijsters 3724, ..., 18. (18.) Mandula 1565, ..., 91. (89.) Marosi Katalin 337,50.

Nem történt jelentôs változás a férfi teniszezôk világranglistáin, így az idei eredményeket összegzô ATP Race-t a US Open-gyôztes amerikai Andy Roddick, míg a hagyományos rangsort a spanyol Juan Carlos Ferrero vezeti.

AzATP Race legjobbjai (zárójelben a korábbi helyezés): 1. (1.) Andy Roddick (amerikai) 807 pont, 2. (2.) Juan Carlos Ferrero (spanyol) 726, 3. (3.) Roger Federer (svájci) 629, 4. (4.) Andre Agassi (amerikai) 605, 5. (5.) Guillermo Coria (argentin) 589, 6. (6.) Rainer Schüttler (német) 493, 7. (7.) Carlos Moyá (spanyol) 398, 8. (8.) David Nalbandian (argentin) 358, 9. (11.) Mark Philippoussis (ausztrál) 310, 10. (9.) Lleyton Hewitt (ausztrál) 290.

A hagyományos világranglista élén (zárójelben a korábbi helyezés): 1. (1.) Ferrero 4195 pont, 2. (2.) Roddick 4165, 3. (3.) Federer 3825, 4. (4.) Agassi 3670, 5. (5.) Coria 3000, 6. (6.) Moyá 2640, 7. (7.) Hewitt 2525, 8. (8.) Schüttler 2495, 9. (9.) Nalbandian 2145, 10. (10.) Sebastian Grosjean (francia) 1850.

Hosszan tartó súlyos betegség után, hetvenhat éves korában elhunyt a nôi teniszsport elsô színes bôrû klasszisa, Althea Gibson.

Az egykori kiválóság az 1950-es években érte el sikereit, 11 elsôséget szerzett Grand Slam-tornákon (egyes — Roland Garros: 1956, Wimbledon: 1957–1958, US Open: 1957–1958, nôi páros — Australian Open: 1957, Roland Garros: 1956, Wimbledon: 1956–1958, vegyespáros — US Open: 1957).

Késôbb beválasztották a sportág legjobbjait felvonultató Hírességek Csarnokába.

A Szászfenesi Dudu tájfutó klub második alkalommal rendezi meg a címben jelzett kupát a község környéki erdôkben.

Versenykategóriák: 10–70 év között. Pályahossz: 2200 m–5750 m szintkülönbség 25 m–115 m. Pályakitûzô: Dumitru Cioban. Ellenôrzô bíró: Lucian Aruncuteanu. Nyílt kategóriában is lehet indulni.

A vasárnapi verseny mûsora: jelentkezés: 9–9.30 óra között a Tótfalu felé vezetô úton az 1,2 km és 0,8 km-nél balra a makadám úton; rajt: 10.30; eredményhirdetés: 13.30.

Májai Ferenc

Közeleg az év vége, egyre fogynak nemcsak az esztendôbôl, de az új évezred elsô nyári ötkarikás játékáig is hátramaradt napok, ám a rangos, kiemelkedô nemzetközi sporteseményekben még most sincs hiány. Álljon itt bizonyítékul október néhány jelentôs rendezvénye:

• ASZTALITENISZ: 9–12. között: férfi Világkupa döntôk az elôcsatározások függvényében kialakuló helyszínen; 16–19. között: ugyanaz, nôknek.

• ATLÉTIKA: 4-én: 12. félmaratoni világbajnokság, a portugáliai Vilamourában; 5.: kölni maraton Németországban; 12.: 42. müncheni és 26. chicagói maraton; 26.: maratoni fesztivál a németországi Majna-menti Frankfurtban.

• AUTÓSPORT: 12.: 16. és egyben utolsó futam a Forma–1-es világbajnokságban, a japán Suzukában.

• BIRKÓZÁS: 3–5.: kötöttfogású (görög–római) férfi vb, a franciaországi Creteilben; 11–12.: nôi Világkupa, Japán fôvárosában Tokióban; 25–26.: férfi kötöttfogású Világkupa a kazahsztáni Osztanában.

• CSELGÁNCS: 11–12.: férfi Világkupa, Szentpétervárott; 18–19.: férfi és nôi csapat Eb, Pozsony; 25–26.: német nyílt nemzetközi bajnokság, Lübeckben.

• DUATHLON: 5.: Európa-bajnokság, Belgrádban.

• GUMIASZTAL: 16–19.: olimpiai minôsítô (kvalifikációs) világbajnokság a németországi Hannoverben.

• KAJAK-KENU: 19.: vadvízi Világkupa, a németországi Irrel-Prunban.

• KERÉKPÁR: 5.: Párizs–Tours Világkupa verseny; 7–13.: országúti világbajnokság, a kanadai Hamiltonban; 18.: Világkupa jellegû lombardiai körverseny milánói rajttal és befutóval; 30.: német nagydíj verseny, Kaarstban; 31–november 5.: 62. dortmundi "hatnapos" verseny.

• LABDARÚGÁS: 11.: a 2004-es portugáliai 12. Eb selejtezôinek utolsó fordulója.

• LOVAGLÁS: díjlovagló Világkupák: 2–5.: Athénban, 10–12.: Észtország fôvárosában, Tallinnban, 17–19.: Helsinkiben, 24–26.: Oslóban, 31–november 2.: a dániai Aarhusban.

• SPORTLÖVÉSZET: 6–13.: Világkupa-döntôk, puska-, pisztoly- és futóvadlövô-számokban, Milánóban; 13–19.: koronglövô Világkupa a németországi Neumünsterben; 17–19.: Világkupa döntô, légfegyver-számokban, a németországi Wiesbadenben.

• STRANDRÖPLABDA: 14— 19.: világbajnokság, a brazíliai Rio de Janeiróban.

• TÁJFUTÁS: 4–5.: nemzetközi fesztivál a németországi Bad Herzogban.

• TENISZ: nemzetközi pontgyûjtô versenyek: férfiaknak (ATP): 6–12.: Bécsben, Lyonban, 12–19.: Madridban, 20–26.: Bázelban, Stockholmban, Szentpétervárott, 27–november 2.: Párizsban; nôknek (WTA): 6–12.: a németországi Filderstadtban, 12–19.: Züricben, Pozsonyban, 20–26.: Linzben, Luxembourgban, 27–november 2.: az egyesült államokbeli Philadelphiában és kanadai Quebec Cityben.

• ÚSZÁS: 6.: hosszútávuszó Világkupa az egyiptomi Alexandriában.

L. F.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]