1996. december 3.
(VIII. évfolyam, 282.szám)
Nagy sikernek örvendô, a Magyar Nemzeti Galéria anyagából rendezett magyarországi kiállítását követôen, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta életmûve elismeréseként Ferenczy Júlia kolozsvári festômûvésznônek Göncz Árpád . A magyar köztársasági elnök nevében szombaton dr. Szabó Béla , a bukaresti magyar nagykövetség elsô tanácsosa nyújtotta át az 1909-ben született mûvésznek a kitüntetést azon az ünnepséggel egybekötött kiállításon, amelyet a kolozsvári fôtéri református esperesség Gy. Szabó Béla Galériájában rendeztek népes közönség, Ferenczy Júlia barátai, mûvészetének tisztelôi, a magyar kulturális élet, illetve a református egyház képviselôinek részvételével.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének önkormányzati konferenciáján Molnos Lajos megyei elnök a helyhatósági és parlamenti választások megyei és országos eredményeirôl, valamint a bukaresti SZKT-nak a koalíciós tárgyalásokkal kapcsolatos határozatáról, Boros János önkormányzati alelnök az elmúlt két év önkormányzati tevékenységérôl számolt be. A vita után kijelölték a tizenegy tájegység (Aranyos mente, Nádas mente, Fenes-Kapus völgye, Kalotaszeg, Dés és Szamosújvár vidéke, Mezôség, valamint Kolozsvár és környékének négy körzete) új MÖT-felelôsét. A tizenegy tagú testület megválasztja a tanács háromtagú vezetôségét, amelyet az 1996. december 7-i Megyei Képviselôk Tanácsa (MKT) és a Megyei Ügyvezetô Tanács (MÜT) közös ülésén véglegesítenek. Az új MÖT-nek legfôbb feladata a megyei önkormányzati stratégia kidolgozása, az önkormányzati tisztségviselôk munkájának a támogatása és képzése.
Négytagú küldöttséget választottak az Országos Önkormányzati Konferenciára: Molnos Lajos, Székely István, Molnár Géza dr. és Balog András személyében, akikhez csatlakozik Boros János önkormányzati alelnök.
A Szövetségi Képviselôk Tanácsába Boros Jánost választották meg képviselônek.
Újabb pénzadomány érkezett a kanadai Edmontonból Cseresznyés Pál számára. Az adakozók — akárcsak a gyûjtés megszervezôi — ezúttal sem kívánják feltárni kilétüket. Adományuk célbajutását számukra megnyugtatóan igazolja a sajtónyilvánosság. Tehát mint korábban, fényképes riportot akarnak látni a kolozsvári Szabadságban arról, hogy az 1900 kanadai dollár eljutott a Cseresznyés támogatására létrejött alapítványhoz.
Az adományozóknak ezúton is sietünk beszámolni legfrissebb vonatkozó értesülésünkrôl: a héten Bukarestbe utazik egy küldöttség, amely Cseresznyés Pál kiszabadítását próbálja kieszközölni, hogy a mélyreható demokratikus változás eredményeként az ország utolsó politikai elítéltje a karácsonyt már szabadlábon érhesse meg. Kivárunk hát néhány napot az adomány átadásával, abban reménykedve, hogy Cseresznyés Pál szabadulásáról is szólhat az a bizonyos fotóriport.
Lisszabonban hétfôn reggel Antonio Guterres portugál miniszterelnök rövid üdvözlô beszédével megkezdôdött az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet 5. csúcsértekezlete, amely elsôsorban a XXI. századi Európa biztonsági modelljének körvonalazására összpontosítja figyelmét. Mint diplomáciai körökbôl már korábban kiszivárgott, az errôl szóló dokumentum aligha tesz említést a NATO keleti irányú bôvítésérôl.
A tanácskozáson az EBESZ 55 tagállamának állam-, illetve kormányfôi vesznek részt, kivéve Jugoszláviát, amelynek tagságát a szervezet felfüggesztette. Borisz Jelcin orosz államfô betegsége, Bill Clinton amerikai elnök egyéb irányú elfoglaltsága miatt maradt távol. A tagországok — az európai államok, valamint az Egyesült Államok és Kanada — mellett magas szinten képviseltetik magukat az EBESZ együttmûködô partnerei: a Koreai Köztársaság és Japán, illetve a mediterrán együttmûködô partner Algéria, Egyiptom, Izrael, Marokkó és Tunézia. Ugyancsak jelen vannak az európai és euroatlanti nemzetközi gazdasági és katonai szervezetek, az ENSZ több szakosított szervezete és számos úgynevezett nem kormányszerv.
A portugál fôvárosban 1992-ben, Portugália soros EU-elnöksége alkalmából épült kulturális központ rózsaszín márványfalai között a plenáris találkozók mellett sor kerül számos kétoldalú tárgyalásra is.
Oroszország továbbra is keményen ellenzi a NATO keleti irányú bôvítését, azt, hogy a NATO katonai gépezete közelítsen az Oroszországi Föderáció határaihoz — hangsúlyozta az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet hétfôn Lisszabonban megkezdôdött csúcsértekezletén Viktor Csernomirgyin orosz kormányfô.
A szívmûtéte után lábadozó Jelcin elnök nevében szóló Csernomirgyin hangsúlyozta: tény, hogy Moszkvának nem áll módjában vétót emelni a NATO bôvítése ellen, de azt sem tilthatja meg senki, hogy Oroszország „védekezzen a biztonságát veszélyeztetô fejlemények ellen". Hangsúlyozta: ha a közös cél a békés Európa, akkor e célt nem szolgálhatja a katonai tömbök bôvítése.
Az orosz kormányfô javasolta, az EBESZ dolgozzon ki a következô — két év múlva esedékes — csúcsig magatartási chartát tagállamai számára. Egyúttal állást foglalt az európai hagyományos haderôk és fegyverzetek csökkentésérôl szóló CFE-szerzôdés továbbfejlesztése mellett.
A kormányfô egyébként méltatta az európai helyzetben az 1994-es budapesti csúcsot, a bekövetkezett pozitív fejleményeket és elismerôen szólt az EBESZ-rôl, mint a biztonság kérdését a katonai vonatkozáson túlmutatóan átfogóan kezelô, és a hatékony megelôzô diplomácia fórumaként szolgáló szervezetrôl.
Al Gore amerikai alelnök — aki az orosz miniszterelnök beszéde után alig néhány szónokkal kapott szót — a NATO tervezett bôvítésével kapcsolatban azt hangsúlyozta: ez kiterjeszti a stabilitást Európában, de a bôvítéssel párhuzamosan ki kell építeni az együttmûködést Oroszországgal és a NATO-n kívül maradókkal. Al Gore szintén méltatta a kedvezô európai fejleményeket, kifejezte aggodalmát a fehérorosz és a szerbiai helyzettel kapcsolatban, és sürgette Bosznia átfogó rehabilitációját.
A tanácskozáson a kiszivárgott értesülések szerint a hétfôn délelôtti órákig nem sikerült véglegesíteni sem a jövô század európai biztonsági architektúrájára vonatkozó dokumentum, sem pedig az általános politikai nyilatkozat tervezetét.
Az Erdéllyel való ,,nagy egyesülést" kimondó 1918. évi gyulafehérvári népgyûlés 78. évfordulóján vasárnap országszerte ünnepségeken, koszorúzásokon, hálaadó istentiszteleteken emlékeztek meg a nemzeti ünneprôl.
Emil Constantinescu, Románia két napja hivatalba lépett új elnöke Gyulafehérvárott vett részt a hálaadó istentiszteleten, amelyet Teoctist pátriárka, a román ortodox egyház feje celebrált a görög katolikus egyház vezetôinek jelenlétében.
Százezres tömeg gyûlt egybe, hogy meghallgassa az államfôt, aki a román nemzet történelmi útjának felvázolása után az elôtte álló új lehetôségeket méltatta. Mint fogalmazott, a nemzet ismét olyan pillanat elôtt áll, amelyben ténylegesen meghatározhatja, mi a továbbhaladás legjobb iránya, és döntésétôl a következô nemzedékek sorsa függ. Az új államfô ünnepi megfogalmazásban megismételte választási kampányában tett ígéreteit arról, hogy folytatni fogja a küzdelmet a szegénység felszámolásáért, a korrupció ellen, majd a nemzet alapvetô intézményei — a család, az egyház, az iskola és a hadsereg — közös védelmezésére szólította fel hallgatóságát. Constantinescu hangsúlyozta: eljött az ideje annak is, hogy a nemzet egységesen integrálódjék az európai népek nagy uniójába.
Az államfô szavait többször is megszakította a tömeg lelkes ,,Constantinescu, Constantinescu!" és ,,Te iubim!" (Szeretünk!) kiáltása. Az ünnepségen jelen voltak a különbözô román pártok képviselôi, köztük Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Frunda György, aki a szövetség államelnökjelöltje volt.
Az államelnökség közzétette annak az üzenetnek a szövegét, amelyet pénteken Jacques Chirac francia elnök részérôl Francois Bayrou oktatási miniszter pénteken személyesen adott át Emil Constantinescu újonnan megválasztott államfônek. Jacques Chirac ebben hangot ad annak a szándékának, hogy a jövô év elején Bukarestbe látogasson, és hangoztatja a két ország kapcsolatainak kivételes jellegét, amely nyelvi, kulturális és érdekközösségen alapul.
Emil Constantinescu szombaton fogadta a korábbi demokratikus ellenzékhez tartozó, de parlamenti képviseletet nem szerzett pártok egyes vezetôit, és folyamatos párbeszédet helyezett kilátásba. Az új államfô vasárnap részt vett a román nemzeti ünnep — az Erdéllyel való ,,nagy egyesülést" kimondó gyulafehérvári gyûlés 78. évfordulója — alkalmából rendezett ünnepségen Gyulafehérváron és beszédet mondott.
Ebbôl az alkalomból Eva Maria Barki, a kisebbségi jogok ismert bécsi szakértôje az MTI bukaresti tudósítójához is eljuttatott nyílt levelet intézett Constantinescuhoz, üdvözölve államfôvé történt megválasztását, és kifejtve azt a meggyôzôdését, hogy csak az 1918. évi gyulafehérvári nyilatkozatban az önrendelkezésre vonatkozólag megfogalmazottak érvényesítése gyógyíthatja be a népek együttélésében keletkezett sebeket, és nyithat új, építô jellegû együttélési korszakot a népek között.
Lapunk november 29-i számának vezércikkében Cserés Ferenc Faragó József Falu, város, civilizáció címû könyvére hivatkozik. A szépséghiba csupáncsak annyi, hogy az illetô mû szerzôje Egyed Ákos történészprofesszor.
Idézet a cikkbôl: „Bíró nélkül a falu, bármilyen kicsi, gazdátlan". Ez esetben Cserés Ferenc bírája legyen az olvasó.
Az idei évad második bemutatójára készül a Kolozsvári Állami Magyar Opera. Rossini A sevillai borbély címû halhatatlan vígoperáját hallgathatják-tekinthetik meg új rendezésben és új színpadképben december 5-én, csütörtökön este. A 180 éve megírt remekmû az operairodalom legnépszerûbb, legtöbbet játszott alkotásai közé tartozik.
A kolozsvári magyar opera jórészt fiatal, pályakezdô mûvészekkel állítja színre az elôadást, közülük többen most találkoznak elôször a szereppel. Almaviva — Szakács levente, Rosina — Vizin Viktória (m. v., Magyarország), Basilio — Szabó Bálint, Berta — Mányoki Mária. Melléjük társul a tapasztaltabb, nemzetközi megmérettetésben is helytállt Bancsov Károly és Hercz Péter Figaro, illetve dr. Bartolo szerepében.
Az elôadás díszletei és jelmezei Wittlinger Margit tervei alapján készültek. Rendezô: Demény Attila, vezényel: Hary Béla. Érvényesek a Ruzitska-bérletek.
Ez év október 21-én tartották meg Budapesten a Magyarok Világszövetsége keretében a magyar nôk elsô világkonferenciáját. Itt fogalmazódott meg az a gondolat, hogy létre kellene hozni a Magyar Nôk Világszövetségét, amely önálló szervezetként mûködne a Magyarok Világszövetsége mellett. Ennek lenne társszervezete az Erdélyi Magyar Nôszervezetek Szövetsége Alapítvány (EMNSZA), amelynek alapító ülésére szombat délelôtt került sor a Magyar Mozgássérültek Egyesületének nappali gondozójában. Jelen voltak a nagyváradi Anna és Bethlen Kata Nôszövetség, a gyergyószentmiklósi Lórántffy Zsuzsanna Nôszövetség, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Bethlen Kata Alapítvány, az Unitárius Nôszövetség, a katolikus Keresztelô Szent János Egyesület és a Mária Nôszövetség, a kolozsvári Evangélikus Nôszövetség, a Magyar Pedagógusszövetség és a katolikus Caritas képviselôi. A gyûlésen részt vett Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének alelnöke és a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának (VET) elnöke. Az erdélyi nôegyletek tevékenységének ismertetése után került sor az EMNSZA alapszabályzatának a megbeszélésére. Az EMNSZA céljai: helyreállítani a család szerepét a társadalomban, a nagy és csonka családokat felkarolni, a magyar sorsközösséget vállaló nôegyletek részére átfogó programot kidolgozni, a nemzettudat fejlesztése, a magyar nyelv és kultúra ápolása, az etnikai identitás biztosítása, gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztése az anyaországgal, idegenforgalmi viszonyok kiépítése Erdély különbözô régiói között, tapasztalatcsere a nyugati nôszervezetekkel, ismertetni az ifjúsággal a nemzeti értékeket, a család szerepét a társadalomban, a kereszténység jelentôségét, nemzeti egységben gondolkodni és dolgozni stb. Ezek után megválasztották az EMNSZA vezetôségét: elnök Tokay Rózália, a Magyar Mozgássérültek Egyesületének vezetôje, alelnök Szász Rózsa, a marosvásárhelyi Lorántffy Zuzsanna Nôszövetség elnöke, titkár dr. Bakos Katalin általános orvos.
Szombat délután a Halálos csók és a Külvárosi ôrszoba után az Ópiumkeringô t láthatták azok, akik a Duna Televízió szombat délutáni Karády-sorozatát nézni szokták.
Az Ópiumkeringô cselekménye egyszerû: az öt gyerekkori pajtás örök barátságot fogadott egymásnak; húsz év múlva meg szeretnék ünnepelni az eseményt egyikük lakásán, távol a „szmoking kötelezô" világtól (meg is egyeznek, hogy ameddig együtt vannak e házban, nem borotválkoznak és nem öltöznek át). Ebbe az ünneplô, nosztalgiázó, borostás társaságba csöppen be a híres énekesnô (Karády Katalin), akinek autója a vihar és árvíz miatt a ház közelében megreked.
A folytatást könnyû kitalálni: percek alatt eltûnnek a borostás arcok, elôkerülnek a szmokingok, eltûnik a fesztelenség. Természetesen mind az öten beleszeretnek a nôbe, és így az „örök barátság" eszméi már csak a színikritikus (Jávor Pál) szívében maradnak meg. Ô lesz viszont az, akinek véletlenül elsült puskája a tragédia szélére sodorja az Ópiumkeringô táncosait.
Több mint ötvenéves ez a film, mégis olyannak tûnik, mintha tavalyi lenne, és a rendezô felkérte volna színészeit, hogy egy kicsit más hangsúllyal és egy kicsit szögletesebben játsszanak. Miért olyan hatásos még ma is az Ópiumkeringô ? Miért van oly sikere még ma is Karádynak?
1980-ban egy New York-i telefoninterjú során Karády, amikor meghallotta, hogy filmjei újra hódítanak és dalait újra hallgatja a nagyközönség, a „titok" nyitját a következôkben látta:
„- Talán az, hogy a fiatalokban odahaza csakúgy, mint világszerte, föltámadt a vonzódás a szívünk mélyérôl fakadó, egyszerû, ôszinte érzelmek megszólaltatása iránt. Ez némi elégtétel is számomra, mert évekig azon tûnôdtem, hogy mindaz, amit én szeretek, már divatjamúlt. A tavasz, a napsütés, az örök emberi megnyilvánulások..."
Igen, ez lehet a siker kulcsa. És persze az, hogy azt a világot, azokat az utcákat, „kis hadnagyokat", akikrôl Karády énekel, már semmiféle Ópiumkeringô-táncos sem tudja feltámasztani.
Zárjuk be az üléstermet, és ettôl legalább a megkétszerezôdik a sajtó kíváncsisága. Ezt bizonyították az elnökválasztási döntô utáni események.
A múlt heti bukaresti SZKT-ülés mást is bizonyított. Azt, hogy a zárt ajtók mögül annyiféle bizalmas értesülés kél szárnyra, ahány szempont ütközik a teremben. Sôt, néhánnyal több, mert egyesek puszta fontoskodásból, szereplési vágyból adnak különleges értelmezést a vita fejleményeinek.
Mértéktartó hírforrások szerint ez az SZKT-ülés egyike volt a leghiggadtabbaknak, legeredményesebbeknek. Szinte megvalósult a teljes nézetazonosság egy olyan bonyolult kérdésben, mint a kormányzásban való részvétel. A tanácskozás elektronikus és írott sajtóbeli tükrözése mégis roppant ellentmondásos volt. Egyik lap szerint az RMDSZ közel állt a széteséshez, a másik szerint megint gyôztek a mérsékeltek, a harmadik szerint a nyugati emigráció irányítaná az orránál fogva az erdélyi magyarságot, megint mások azt állítják, hogy az SZKT-n célzás sem hangzott el Barki Eva Maria levelére stb., stb.
Mire sor került volna az összejövetel utáni sajtóértekezletre, a közelben nyüzsgô riporterek többet tudtak — állítólag -, mint a szervezet felhatalmazott szóvivôi, és a beszámolókban hemzsegtek ezek a külön bejáratú információk.
Akkor hogyan is állunk a zárt ajtókkal? Mi értelme van a titokzatoskodásnak, ha egyes SZKT-tagok a cigaretta- és más jellegû szünetek ürügyén helyszíni beszámolókat tartanak olyan újságoknak, akikkel jóban akarnak lenni?
A válasz kézenfekvô: a zárt ülés nem tesz jót a tárgyilagos sajtómegfigyelésnek. De azt is el kell fogadni, hogy vannak esetek, amikor a teljesen felszabadult véleménynyilvánítás elômozdítja a legjobb határozat meghozatalát. Ilyenkor szükséges a zárt ülés. De az valóban legyen zárt. Egyéni cigarettaszünetek és egyéb kiszivárogtatási ürügyek nélkül. Tapasztalatért nem kell messzire menni. Folytak a tárgyalások az új koalícióban a kormányalakításról. Az újságírók ácsorogtak, leskelôdtek, hallgatóztak, végül azonban saját találgatásaikra voltak utalva. És kezdtek megsértôdni. Konvenciós és szociáldemokrata politikusok mégis inkább lemondtak sajtómegítélésük karbantartásáról, mintsem kikotyogtak volna félkész információkat. Emlékezetes marad Ion Diaconescu megjegyzése: most az áttetszôségnél fontosabb az átgondoltság.
Az külön misét érdemelne, hogy vajon kitôl származtak az Adevãrul értesülései. Közismert, hogy ez a lap kiemelt szerepet vállalt az új kormánykoalíció lebontásában. Gátlástalanul hízeleg a konvenciónak — még az Egyetem térnek sem szégyell nosztalgiázni, pedig annak idején gyilkosan epéskedett a mozgalommal -, a Szociáldemokrata Uniót, fôleg Petre Romant és Adrian Severint azonban a sárga földig gyalázza. És lám, milyen szívesen felhasználta a bukaresti SZKT-ülés után a „megapopáról" kiszivárogtatott híreszteléseket.
Mivel egyszerû véleménynyilvánításom alkalmával nem számítottam sajtóvitára, s fôleg olyanra, melyben valaki, akirôl fogalmam sincs, hogy mit tett eddig az erdélyi magyarság érdekében, szemtelen jelzôkkel illet, az egész ügyet az „okosabb enged" alapon lezártnak tekintettem volna. Annál inkább, mivel Magyari Nándor László egy rövid cikk keretében saját magának is ellentmond, mint arra elôzô cikkemben már, az általa javasolt nyilvános vitával kapcsolatban rámutattam, és amit újabb cikkében megismétel. Teszi magát, hogy nem érti az Iliescura való célzást, aki nem szégyellt valótlanságokat állítani, mint azt M. N. L. is teszi bizonyos gyanús eredetû százalékok említésével. M. N. L. újabban olyanokat idéz tôlem (a közvélemény-kutatókat kell felelôsségre vonni), amit én sohasem állítottam (lásd Iliescu állítása Frunda kijelentéseivel kapcsolatban), ezért ôt nem tartom vitapartnernek.
Ami miatt ismét a kezembe vettem a tollat, az a dr. Eva Maria Barki levelében közöltek, melyet az RMDSZ Operatív Tanácsához intézett. E levélbôl csak pár gondolatot idézek: „a kormányzatban való részvétel végleg meghiúsítja az autonómiatörekvéseket", „a kormányzati részvétel legalizálja a központi hatalmat", „beszûkíti a mozgásterét az autonómiatárgyalásoknak". Dr. E. M. B-rôl röviden csak annyit, hogy évek óta határozottan kiállt a kisebbségben élô magyarság jogos követeléseiért a nemzetközi fórumokon.
Ami az autonómia iránti törekvéseket illeti, az RMDSZ vezetôi minden szinten csupán a kulturális autonómiát hangoztatják, és a helyi önkormányzat kivívásáról beszélnek. Igaz, ez is haladás, mivel 1991-ben az autonómia szó az RMDSZ-ben tilos tabutéma volt. Ez ellen elôször 1991. január 29-i cikkemben (Néhány kérdés az RMDSZ vezetôségéhez) emeltem szót, amikor a Nemzeti Megmentési Front egyik képviselôje az RMDSZ-t a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítási szándékával vádolta, ami ennek programjában sem szerepelt. Amikor a cikkben azt fejtegettem, hogy a többségükben magyarlakta területeken ne olténiaiak vagy moldvaiak vezessenek, természetesen nem a Gheorghiu-Dej vagy Ceaus,escu által megcsúfolt autonómiaformára gondoltam. Ugyancsak az autonómia mint tabutéma ellen tiltakoztam Mit csinálunk rosszul? címmel 1991. április 16-án megjelent cikkemben. Esô után köpenyeg cikkemben 1991. május 30-án ezt az irányzatot Domokos Géza újraválasztott nómenklatúrista vezetôvel hoztam kapcsolatba.
Éppen e fentiek miatt, amikor 1991 júniusában megválasztottak a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt megyei elnökének, elsô dolgom volt, hogy dr. Tôkés István akkori országos elnök teljes egyetértésével a területi autonómia kivívásának szándékát a párt programjába belefoglaljam, rámutatva, hogy csak ez biztosíthatja „a huzamosabb idô óta egy tömbben élô bármely testvérnép történelmileg kialakult kultúrájának, szokásainak és együttélési szabályainak a megôrzését és fennmaradását". Amikor az új országos vezetôség ezt kivette a programból, lemondtam, és kiléptem a pártból.
Mivel a területi autonómia jelenleg is napirenden van a világpolitikában a dél-tiroli osztrákok, a spanyolországi katalánok, a finnországi svédek példája máris megcáfolta az illetô országok szuverenitásának a veszélyeztetését, amivel minket vádolnak. De közelebbi példával élve, a moldovai gagauzok sem veszélyeztetik a Moldovai Köztársaságot, pedig külön himnuszuk, külön zászlójuk és címerük is van. Nem hagyható figyelmen kívül a közelmúltban lezajlott kereszténydemokrata pártok nemzetközi találkozója, ahol teljes mértékben kiálltak a kisebbségek területi autonómiája mellett. Sajnos, ez (a területi autonómia) mind az RMDSZ, mind a szlovákiai magyar pártok programjából hiányzik, és még sokáig hiányozni fog. Ezért értek egyet dr. E. M. B. véleményével: „hatásos népcsoport-politikát csak a népcsoport területérôl és nem az államhatalom központjából lehet folytatni". Ezt tették a gagauzok is és nem sikertelenül.
Egyébként kíváncsi vagyok arra a lelkes fogadtatásra, amiben leendô miniszetereink fognak részesülni a parlamentben beiktatásuk alkalmával.
Mint már annyiszor, Eva Maria Barki megint elôállt „értékes útmutatásaival". Ez a bécsi ügyvédnô, aki sohasem élt nálunk, és a magyar nyelvet is idegen kiejtéssel beszéli, azt képzeli magáról, hogy ô tudja legjobban, mit kell tennünk, hogyan kell gondolkodnunk, politizálnunk. Eljön gyûléseinkre, kongresszusainkra, cikkeket és leveleket ír, szóban és írásban kioktat.
Tanácsai, javaslatai sohasem a feszültségoldás, a megbékélés, a megegyezés irányába mutatnak, hanem a szembeszegülést, az összeütközést, a viszályok kiélezését célozzák. Alapállása az, hogy minél rosszabb, annál jobb, minél súlyosabb konfliktusok lépnek fel, annál inkább ránk irányul a világ figyelme, és nemzetközi támogatást kapunk. Ez éppen olyan felelôtlen álláspont, mint 1956-ban egyes nyugati rádióállomások biztatásai, hogy a magyarok szálljanak csak szembe a szovjet tankokkal, mert hamarosan jön a fegyveres segítség. Várhatták. Könnyû Bécsben merész terveket szôni; mi az ô sakktábláján csak egyszerû gyalogosok vagyunk, akiket nagyvonalúan és könnyedén feláldozna. Jöjjön ide, éljen itt, és úgy beszéljen, mint aki a saját bôrét is kész a vásárra vinni. Persze köztünk is vannak hívei, elképzelésének hirdetôi. Ezek kétfélék lehetnek: egyesek nem tudják mit beszélnek; mások nagyon is jól tudják, de bebiztosították magukat; adott esetben kivándorolnak, és „érdemeik fejében" ott támogatást kapnak. De nekünk, sokunknak nincs hova mennünk, és nem is akarunk elmenni, ezért úgy kell cselekednünk, hogy itt, a szülôföldünkön maradhassunk meg magyarnak.
Eva Maria Barki legutóbb az RMDSZ Operatív Tanácsának írt levelet. Bár ennek csak a Szabadságban és a Romániai Magyar Szóban közölt tartalmát ismerem, feltételezhetô, hogy ez hûen tükrözi a levél lényegét, ami abból áll, hogy az RMDSZ ne vegyen részt a kormányzásban, tehát maradjon ellenzékben Iliescu, Funar és Vadim Tudor társaságában.
Érvei sorra megkérdôjelezhetôk és megcáfolhatók.
Hogy az RMDSZ részvétele „legalizálná a központi hatalmat"? Az elnököt, a parlamentet a választók szavazata legalizálta. Hogy ez a hatalom mennyire fog a decentralizáció, a szubszidiaritás, a helyi autonómiák irányába fejlôdni, ahogyan azt a választási kampány során ígérték, az éppen a kormányban levôktôl függ; azért kell ott lennünk, hogy ezt a folyamatot sürgessük, elôsegítsük.
Hogy a részvétel „legalizálná az alapszerzôdéssel teremtett hátrányos helyzetet"? Ellenkezôleg: az alapszerzôdés már eddig is hasznosnak bizonyult, amennyiben a választási hadjárat során a „magyar veszély" kártyája nem bizonyult hatásosnak, kevesebben is játszották ki; ez tette lehetôvé a demokratikusabb erôk gyôzelmét, az ultranacionalisták vereségét.
Hogy az „autonómia kis lépésekkel, a jogok bôvítésével nem érhetô el, csak az összes követelés csomagba foglalásával"? Ezt az érvet hangoztatták a bolsevikok is a szociáldemokratákkal szemben, de ezt a történelem egy esetben sem igazolta.
E. M. B. azt állítja továbbá, hogy „hatásos népcsoport-politikát csak a népcsoport területérôl és nem az államhatalom központjából lehet folytatni". A homályos fogalmazás talán azt a feltételezést rejti magában, mintha a kormányban való részvétel szükségszerûen a terepen való munka elhanyagolásához vezetne. Ellenkezôleg: a kormánypozíciókból hatásosan lehet támogatni a helyi problémák megoldását.
Az ügyvédnô álláspontjára a következô két kijelentés a legjellemzôbb:
Szerinte, ha az RMDSZ részt vesz a kormányban, nem számíthat nemzetközi támogatásra. Mintha a mértékadó körök arra akarnák biztatni a magyarságot, hogy szembeszegüljön a román kormánnyal, akármilyen is az. Éppen fordítva van. A nagyhatalmak eddig sem nézték jó szemmel egyik-másik RMDSZ vezetô türelmetlen, merev, kompromisszumra nem hajlandó magatartását. Ez még inkább érvényes lesz a jövôben, mikor az országot egy demokratikusabb kormány fogja vezetni. A benne való részvétel, a vele való együttmûködés inkább kedvezô fényt vet érdekvédelmi szervezetünkre.
A másik súlyos állítás, hogy a kormányban való részvétel következtében az RMDSZ elveszítené a bázisát, ami pártszakadáshoz vezetne. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy a magyarság támogatja az új kormányban való részvételt, ettôl jelentôs elôrelépést vár. Ami pedig a pártszakadást illeti, valóban vannak próbálkozások arra, hogy Markó Béla és Takács Csaba, de fôleg Frunda György iránt bizalmatlanságot keltsenek a tagság körében. Még a választási kampány idején is méltatlan támadásokat indítottak egyesek Frunda elnökjelölt ellen. Lényegében Barki asszony levele is ezt célozza. Mikor az RMDSZ vezetôsége a tagság és általában a romániai magyarság túlnyomó többségének a támogatásával úgy döntött, hogy részt vesz a kormányzásban, akkor E. M. B. azt fejtegeti, hogy ez milyen súlyos hiba. Mi ez, ha nem hitelrontás és diverzió? Szerencsére az emberek ennél józanabbak; a kérdés eldöntésére összehívott SZKT is elsöprô többséggel helyeselte az elnökség álláspontját. Jószerével csak Katona Ádám és néhány támogatója tette szóvá Barki asszony ellenvetéseit. Szakadási törekvésre utal az is, hogy az egyesek által méltatlanul dicsért Borbély Imre képes volt az RMDSZ-szel szemben függetlenként indulni a parlamenti választásokon, de szánalmasan kis sikerrel. Ezek szerint a szakadás veszélye sem fenyeget túlságosan, még ha egyesek példálóznak is vele.
Mindenesetre, a fogadatlan prókátor rossz tanácsaiból nem kérünk, vegye el a méltó fizetését.
Aki azt hitte, hogy céljának elérése után Iuliu Pãcurariu felhagy a rendszeres sajtótájékoztatóival, tévedett. Képviselôsködése mellett minden hét végén találkozik az újságírókkal és igyekszik szenzációs híreket szolgáltatni, de csak óvatosan, hogy — mint többször jelzi — ne fogják szaván, mint korábbi kijelentései nyomán.
Szombaton többek között elôadta döbbenetét, hogy Kolozsváron hat éve illegálisan osztogatják a lakásokat és az üzlethelyiségeket. A vonatkozó törvény ugyanis elôírja, hogy a helyiségek bérleti jogát a tanácsban kell odaítélni, ezzel szemben a polgármesteri hivatal intézi a dolgokat — szûk körben. Rövid tanácsoskodása idején ezt ô sem tudta, és nem tette szóvá. Most azonban belenézett a törvénybe, mert valakinek intézni akart valamit...
Ismertette továbbá, miért nem törôdik bele abba, hogy helyét a tanácsban a Román Szociáldemokrata Párt jelöltje vegye át. Mint ismeretes, a választások elôtt a Demokrata Párt és az RSZDP koalíciót alkotott Szocáldemokrata Unió néven, és közös jelöltlistákat állított össze, amelyeken elsô helyen általában a DP jelöltje szerepelt. Kivételt képezett a szenátori lista, amelyen elôzékenyen elôre engedték az RSZDP jelöltjét, mert a számítások szerint úgysem kapnak annyi szavazatot, hogy szenátori mandátumhoz is elég legyen. Az SZDU számára azonban olyan jól alakult a kampány, hogy bejutott a szenátorjelölt. Ezzel megteremtôdött az elsô aránytalanság: a szenátornak nagyobb a fizetése, mint a képviselônek, ugyanakkor három fizetett alkalmazottja lehet a megyében, míg a képviselônek csak egy. Most még a városi tanácsban is az RSZDP vegye át az eredetileg a DP-nek leosztott helyet? Amikor a DP Kolozs megyében 24 millió lejt költött választási propagandára és az RSZDP csak 130 000 lejt fordított a nemes célra?
Hát így fest a politikai piacgazdasági alkudozás...
Magyar vonatkozású kérdés is elhangzott: mit szól Tôkés László véleményéhez, hogy az RMDSZ könnyebben megvalósíthatja autonómiaterveit a kormányon belül? Pãcurariu elôbb a véleményezôt jellemezte azzal, hogy „mindenütt vannak jobboldali politikusok, akiket nem vesznek komolyan, lám az RMDSZ sem sajátítja el Tôkés véleményét". Az RMDSZ kormányzati részvételérôl pedig azt mondta, az jó és szükséges tapasztalat lesz az egész ország számára, mert be fog bizonyosodni, hogy „az RMDSZ-szel akár kint, akár bent, semmi sem fog változni".
Számos írás, értékelés foglalkozott a hét végén az RMDSZ-szel, a szövetségnek a kormányba való belépésével, illetve az ezzel kapcsolatban összehívott csütörtöki SZKT-üléssel.
Az SZKT ülésérôl írva az Evenimentul zilei tudni véli, hogy a sajtó távollétében lezajlott ülésen voltak feszült pillanatok Markó Béla szövetségi elnök és Frunda György, illetve Tôkés László között, mivel az utóbbi szemére vetetette a vezetésnek, hogy az nem kérte ki elôzetesen az SZKT véleményét a kormányba való belépésrôl, továbbá azt, hogy Frunda a kormányba való belépés gondolatát hirdette elnökjelöltként folytatott kampányában.
Tôkés szerint a tárgyalások annyira elôrehaladtak, hogy már nincs visszatérés. Markó Béla azzal érvelt, hogy az RMDSZ közvélemény-kutatása szerint a romániai magyarság 77 százaléka egyetért a kormányban való részvétellel.
Az Adevãrul változata szerint az SZKT ülésén Frunda György azért bírálta Tôkést, mert nem viszonyult úgy kampányához, ahogy az megillette volna az SZKT közös döntésével választott államelnökjelöltet, Markó Béla pedig az RMDSZ hivatalos listája ellen független jelöltként fellépô Borbély Imre melletti kiállást vetette szemére a tiszteletbeli elnöknek.
A lap szerint azonban ezeket a vitákat hamar lezárták, és a továbbiakban fôleg arról volt szó, miként lép be az RMDSZ a kormányba. Az Adevãrul azt írja: A vita hevessége azért is csökkent, mert a szövetségi képviselôk közül ma már kevesen gondolják azt, hogy a háromszintû autonómia sikertelen védelmezésével többet lehet tenni a romániai magyarság ügyéért, mint az ország nagy döntéseiben való tényleges részvétellel.
Az Adevãrul vezércikke is errôl szól, ,,A változás szele az RMDSZ-ben" címmel. Adrian Ursu rámutat, hogy Frunda György kiegyensúlyozottsága és pragmatizmusa 40-50 ezer plusz szavazatot hozott az RMDSZ elnökjelöltjének a román választók részérôl is. A ,,magyar veszély" témáját csak az RTDP és Ion Iliescu vetette fel erôteljesen a választási kampányban, ezzel azonban kínos kudarcot könyvelhetett el, végleg elveszítve az erdélyi támogatókat.
Az SZKT vitájának alakulását a lap úgy kommentálja, hogy az RMDSZ etnikai pártból természetesen alakul át olyan normális politikai erôvé, amelynek — mint mindenütt a pártoknak a demokratikus világban — az a célja, hogy részt vegyen a hatalomban. Az is mind nyilvánvalóbb, hogy az állandó ellenzékiség abszolút nem fizetôdik ki. Ráadásul Budapest támogatására sem nagyon lehet számítani most, amikor a hatalom megváltozott Bukarestben, és Magyarország barátja, Adrian Severin egy lépésnyire van a külügyminiszteri poszttól.
A lap szerint számos romániai magyar üzletember közvetlen elônyöket is vár a hatalomban való részvételtôl. Ez magyarázza a lap szerint, hogy az RMDSZ-ben most ,,a változás szele az idealizmustól a pragmatizmus felé fúj".
Ion Iliescu volt államfô belépett a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjába, amelynek államelnökként az alkotmány értelmében nem lehetett tagja. Iliescu részt vett a párt szûk körû vezetésének péntek esti ülésén is, és egy szombati sajtónyilatkozatban leszögezte: a pártnak felül kell vizsgálnia stratégiáját, programját és tevékenységét.
Az RTDP Iliescu véleménye szerint Románia legerôsebb pártja marad, és az ellenzéken belül a legnagyobb baloldali erô. Mindez új elemzést, megközelítést és irányzatot követel meg, szükségessé teszi a párt jövendô tevékenységének átalakítását.
Iliescu megjegyezte, hogy más módosítások is lesznek mind a párt csúcsán, mind a bázison. Egyes változtatásokra azonnal sor kerül, mások hosszabb elôkészítést követelnek. Iliescu, akit máris a párt vezetôjeként kezelnek, kora tavaszra helyezte kilátásba a párt országos értekezletének megszervezését, amely a változtatásokat szentesíti majd. ,,Amennyiben javasolnak a pártelnöki tisztségre, azt hiszem, el fogom fogadni a megbízást" — mondotta a volt államfô.
Iliescu emlékeztetett arra, hogy az 1989-es fordulat után ô alapította a Nemzeti Megmentési Frontot, és ô jegyeztette be pártként.
Az RTDP az NMF-bôl Iliescu támogatására 1992-ben kivált Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontjának jogutódja.
Régen volt ilyen szûnni nem akaró vastaps a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A társulat igazán megérdemelte, mert valóban önfeledt szórakozást nyújtott a közönségnek C. Goldoni: A velencei ikrek vígjátékával. Igazi commedia dell' arte elôadást láttunk, amelyet Vlad Mugur rendezett.
A nézôtéren sok román nézôt láthattunk — biztosan Vlad Mugur rendezô miatt -, akik fejhallgatóval a szinkrontolmács jóvoltából románul követhették a darab szövegét. A spontán tolerancia gesztusát lehetett megfigyelni: a magyar nézôk románul kérték, és köszönték meg a román nézôknek, ha a helyükre beengedték, míg azok tört magyarsággal válaszoltak. Ez a gesztus is hozzájárult a nézôtéren uralkodó fennkölt légkörhöz. Az elôadás végén mindenki lelkesen tapsolt, és ünnepelte a társulatot. A rendezô csodát tudott teremteni színészeivel a „semmibôl", hiszen sem különösebb cselekmény, sem díszlet, sem pazar kosztümök nem voltak, és mégis lenyûgözô a hatás. Külön élmény volt látni fiatal színészeinket, hogy mennyire sokoldalúak és milyen fejlett mozgáskultúrával rendelkeznek. Rendezôi telitalálat volt Bogdán Zsolt kiválasztása a kettôs fôszerepre, remekül alakította az ikreket.
Remélhetôleg olvashatunk majd egy igazi színikritikát az elôadásról, mert Kiss Jolán terjengôs ismertetésében egy mondattal sem méltatta a rendezô munkáját, pedig neki köszönhetôen érezhettük végre „színházban" magunkat.
Nagyon bántott a november 22-én megjelent oldalas újságcikk. Kiss Olivér a református teológia vezetôségének és püspökségének egy belsô problémáját tárta az olvasók elé.
Sajnálatosnak tartom, hogy hosszú évek óta csak a református egyház az egyedüli, amelyet idônként újságtémaként felhasználnak. Az ok ismeretlen.
Ma, amikor ezer más fájó problémával kell naponta megküzdenünk, vétek az emberek bizalmát és hitét megingatni. Minden egyháznak, egyetemnek felsô fórumán kell panaszait megoldani. Kisebbségi sorsban saját egyházadat támadni elítélendô. Áldozatos munkájukról pedig egyszerûen elfelejtkezünk?
Jó lenne, ha a vallási felekezetek belsô ügyeit nem az újságírók közölnék.
Úgy gondolom, hogy olyan színvonalú és jelentôségû lap, mint az Önöké, adott és adni akar az információ helyességére, tekintettel arra, hogy a mindennapi olvasóik egy része a nyomtatott betût annak rendje és módja szerint szinte „szentírás"-nak veszi, különösen akkor, ha konkrét számokról van szó. Amennyiben elírás vagy téves adat jelenne meg, úgy azt — általában — helyesbítik a szerkesztôk.
Az augusztus 7-én megjelent cikk bekeretezett idézete szerint a Föld energia-olajkészlete, azaz egymilliónyi hordó olaj, ha 40 (negyven) évre (lekerekítve a 43-at) elég, úgy egy évre mintegy 20 000 (húszezer) hordónyi jutna. Figyelembe véve, hogy egy hordó tartalma 160 liter, amibôl 4 kiskocsi tartályát lehet megtölteni, azt jelenti, hogy a 20 000 hordó olajból 80 000 kiskocsi „tankolna" egyszer. Hát ez bizony még városunk gépkocsiparkjának sem volna elég, de nem ám egy évre, hanem egy hónapra.
A második kivágás — az augusztus 14-i — is bizonyítja azt, hogy valami hiba van a kréta körül, hiszen a megadott mennyiség — 71,8 millió hordó napi kereslet — több mint 70-szer nagyobb a Föld össztartalékánál.
Nem tudom felfogni (orvosként nem kenyerem a matematika), hogy mióta lett a 71,8 milliónak a 2,5%-a 1,8 milliárd. Mellesleg azt is különösnek tartom, amikor a tv-mûsorban ezelôtt azt olvastam, hogy a „minoritates mundi" magyar nyelvre átültetve „mundi kisebbség"-et jelent. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha valaki nem ismeri a latin nyelvet, hiszen évtizedekig elhanyagolták oktatását, de akkor ne törje magát ilyen feladatokkal. Egyébként az október 26-i számban már úgy jelenik meg, hogy „minoritas mundi", azaz egyes számban.
Egy kis megjegyzés a sportrovat margójára. Nem egy alkalommal történt meg, hogy valamilyen csapattal, vagy egyéni sportoló szereplésével kapcsolatban 2-3-szor elolvastam a rovatrészletet, hogy megtudjam, milyen sportágról van szó, de bizony az nem derült ki. A tanulság — szerintem -, hogy nem ártana, ha néha a szerkesztô utána nézne egyes adatoknak, mielôtt azt gondolkozás nélkül átvenné valamely forrásból, vagy netalán saját termésébôl.
Úgy érzem, hogy a szakma becsülete megérdemelne egy kis odafigyelést a számokra is. (Különben öregkoromra az egyéni filozófiám az, hogy engem akkor is bánt a tévedésem, ha azt mást nem is vette észre. Lehet, hogy egy kicsit aberráns ez a gondolatom, de a szakmám — sebészet — arra tanított, hogy egy meg nem látott hiba, tévedés talán életfontosságú lehet valakinek.)
1. Meghallgattam 1996. november 8-án az RMDSZ Donát negyedi 6-os körzetében Kiss Béla evangélikus pap elôadását. Az '56-os forradalomról, letartóztatásáról, a börtönben töltött éveirôl beszélt. Szûk körû csoportot említett, valamint, hogy nyolc lutheránus papot elbocsátottak állásukból. Figyelmen kívül hagyta azt a néhány ezer romániai magyar földmûvest és munkást, akiket csak azért sújtottak nehéz börtönévekkel, többek között engem is, hogy megfélemlítsék a lakosságot, vagyis hogy a mezôgazdaságot rövid idô alatt szocializálják, és a kisipart fölszámolják.
2. Az október 5-re meghirdetett 1848-1849-es magyar szabadságharcban elesett honvédtisztek szamosfalvi emlékmûvének koszorúzási ünnepségén Molnos Lajos, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke mondott rövid beszédet, oly halkan, hogy a jelen lévô negyvennyolc ember alig hallotta. Engem az aggasztott, hogy a két magyar honvédtisztnek még a nevét sem említette meg, pedig legalább egy ennyit megérdemeltek volna.
3. A Kolozsvári Rádió reggeli magyar nyelvû mûsorát is gyakran hallgatom. Sajnos, sokat tévednek, félretájékoztatnak. Például november 16-án, reggel 8.30-kor azt mondta a szolgálatos szerkesztô, hogy megjelenik az 50 000 lejes, amelynek örvendenek a valutakereskedôk, mivel csak 100 dollárt kell fizessenek egy 50 000-esért. Kérdezném a tisztelt rádiószerkesztôt: ha egy dollár 5000 lej, akkor ki ad 100 dollárt egy 50 000 lejesért?
Igaz, hogy az 1937. novemberi választások idején az illegális Kommunista Párt utasított, hogy Maniura szavazzunk, de azt is illene tudni, hogy miért.
A MADOSZ megalakulásáig mûködött a Groza Péter segítségével megszervezett Falusi és Városi Dolgozók Blokkja, amelynek az 1927-es választásokkor öt képviselôje került be a parlamentbe a teljes gyôzelmet aratott Maniu Gyula Nemzeti Parasztpártja mellett. Maniu Gyula miniszterelnök úr az 1918-i gyulafehérvári gyûlésen tett fogadalmát betartotta: nem akar az elnyomottból elnyomó lenni. 1928 tavaszára a parlamenttel elfogadtatott egy törvényt, amelynek alapján minden volt állami alkalmazottnak, akiket azért bocsátottak el 1920 és 1927 között, mert az akkori királyi hatalomra nem tették le az esküt, visszamenôleg biztosítják a rendes havi nyugdíjat, vagy visszahelyezik állásukba. A blokk öt képviselôje között ott volt dr. Petres,canu, Dán István és Müller Kálmán. A másik kettô nevét elfelejtettem.
Ez volt Maniu egyik legnagyobb bûne a pártja jobboldali csoportosulása elôtt. A második, amiért helyette a miniszterelnöki posztot Vaida-Voevod vette át, az volt, hogy engedélyezte a baloldali egységes szakszervezet országos kongresszusát, amelyre 1929 áprilisában került sor Temesváron.
Fónagy Jánost nem a munkások temették el, hanem az akkori román hatóságok. Ekkor már nem Maniu volt a miniszterelnök. A Munkásotthonban ravatalozták fel, ahol én is a négy marosvásárhelyi között voltam, akikkel elsôkként álltunk díszôrséget. Ezért határozott a párt illegális vezetôsége, hogy a magyar kommunisták Maniu pártjára szavaznak, amibôl nem lett semmi.
Az öttagú MADOSZ-bizottságot — én is tagja voltam -, és az Ekésfront-bizottságot egy idôben hívták Maniuék klubjába, de nem került sor tárgyalásra, mivel Maniut és Mihalachét sürgôsen a parlamentbe hívatták. Azt határoztuk, hogy a következô héten találkozunk a klubban. Megjelentünk. Maniu a következôkkel fogadott: uraim, hiába jöttek, koalíció nem lesz, a választást meg-tartják, de a választások után Cuza-Goga és a Vasgárda fog vezetni, utána következik a királyi diktatúra, és mi valamelyik gyûjtôtáborban, ha lesz, sakkparti alkalmával megbeszéljük, hogy szabadulásunk után milyen koalíciót hozunk létre. Igaza volt. Ha jól emlékszem, csak negyven napig tartott a fasiszta pártok uralma. Tehát a pártutasítást nem hajtották végre, mivel nem szavaztunk.
1929 júniusában került sor a második gépfegyversorozatra Lupényben, ahol munkát, kenyeret követelô, fegyvertelen bányászokra lôttek. Ennek harminc áldozata volt. 1933. február 16-án a grivicai CFR-mûhely udvarán gyülekezô munkásokra lôtt a kivezényelt csendôrszázad. Tehát nem tüntetôkre, hanem a gyár udvarán gyülekezôkre lôttek. Halálos áldozat is volt.
Egyes volt Maniu-gárdistákkal a forradalom után sikerült megismerkednem. Ôk mondották, hogy csoportjukat ezredesi ranggal feldíszített tisztiruhás úriember indította útnak. Nem Maniu, hanem pártjának egyik vezetôje. Tehát csak a nevét használták a szervezkedésre.
Nem tudom, hogy hagyták a Groza Péter nevét a cikkben található kijelentésekkel illetni. A Groza, Gheorghiu-Dej és Luka László segítségével kaptak az erdélyi magyarok hét színházat és egy magyar operát Erdélyben. És ezek mind állami szubvencióval dolgoztak és dolgoznak még ma is. Ifjú tollforgatóink, sajnos, nem ismerik a közelmúlt történelmét, és összetévesztik a három fent említett politikus politikáját Ceaus,escu kisebbségi politikájával. Groza Pétert a magyarok barátjaként tartják számon Magyarországon. Sajnálatos, hogy Beke György szintén Groza ellen fordult a regényében.
Vass János