1996. december 24.
(VII. évfolyam, 300.szám)
Az RMDSZ kormányzati részvétele elôrelátható volt, hiszen mindig is az eddigi ellenzék összetartó erejeként lépett fel — jelentette ki a bukaresti Jurnalul naT,ional pénteki számában megjelent interjúban Domokos Géza közíró, aki az RMDSZ elsô szövetségi elnöke volt. Egyúttal hangoztatta, hogy a Demokratikus Konvencióból való kiválást az autonómiával kapcsolatos eltérô elképzelések idézték elô, amelyek két évvel ezelôtt sem az RMDSZ, sem a román közvélemény és sajtó számára nem voltak kellôen tisztázottak.
Egy kérdésre válaszolva Domokos Géza azt mondta, hogy ha a választást az elôzô kormánypárt, a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja nyerte volna meg, annak is szüksége lett volna az RMDSZ-re koalíciós partnerként, ám azzal, hogy pár nappal a választások elôtt Ion Iliescu a „magyar veszélyre" figyelmeztetô kortesbeszédet mondott, az addigi hatalom teljesen lejáratta magát a romániai magyarság elôtt.
Mind az RMDSZ-nek, mind a román társadalomnak fejlôdnie kell, hogy a kormányzati részvétel valóban csökkentse az etnikai súrlódásokat — vélekedett az RMDSZ volt elnöke, majd cáfolta azokat az állításokat, hogy az RMDSZ etnikai alapú autonómiára törne. Rámutatott, hogy Frunda György szenátor elnökválasztási kampánya során bebizonyította: a román közvélemény és médiumok félremagyarázzák a romániai magyarság autonómiatörekvéseit, amelyek igenis egybevágnak az egységesülô Európa regionális érdekeivel.
Domokos Géza szerint az államtitkári posztok odaítélése az RMDSZ-nek kiemelkedô fontosságú esemény, a prefektusi posztok elosztása is megfelelô, s bár úgy véli, hogy a koalíció élete nehéz lesz, bízik abban, hogy ez a „sosem volt tapasztalat" a romániai magyarság számára is meghozza a kedvezô eredményeket.
Svájcban tartózkodó román üzletembereket hívott meg eszmecserére küldetésük befejeztével a Versoix-ban élô volt román uralkodó, Mihály király — jelentette a Rompres.
A félórás megbeszélés során az exkirály nem bocsátkozott politikai értékelésekbe az új román hatalmat illetôen. Megemlítette viszont, hogy a téli ünnepekkor nem készül haza, talán majd húsvétkor megkísérli, hogy hazalátogasson szülôföldjére — számolt be az eseményrôl a hivatalos román hírügynökség.
„Budapesti látogatásom a kétoldalú és a régiókapcsolatok tekintetében mindenképpen az elsô határon túli megbízatásom" — jelentette ki szombaton este Adrian Severin, Románia kinevezett külügyminisztere a közszolgálati televízió fô mûsoridejében közvetített interjúban.
Az új kormány külpolitikai elveit taglaló Adrian Severin elképzelésében a látogatásnak az év végi, téli ünnepek tôszomszédsága dacára gyakorlatiasnak, s egyben jelképértékûnek kell lennie; ugyanakkor kifejezi azt a rendkívüli figyelmet, amit Románia nyugati szomszédjával való kapcsolatainak szentel.
„Az utat, amire ráléptünk, magunk választottuk, az pedig Nyugatra tart — hangsúlyozta a diplomácia vezetôje. — Természetes hát, hogy az folyamatosan és ne ugrásokban történjen." Kiemelve, hogy a román külpolitika számára az alapszerzôdés megkötése — amelynek ratifikációs okmányait az elmúlt hét végén Románia elnöke, Emil Constantinescu is kézjegyével látta el, s a dokumentumokat Budapesten fogják kicserélni — az év legfontosabb külpolitikai eseménye marad, Adrian Severin elmondta, hogy magyarországi tartózkodása másnapján Gyulára is ellátogat, ahol „Magyarország méreteihez képest jelentôs számú román lakosság él".
A televíziós beszélgetés további részében a külügyminiszter igen fontosnak tartotta a román-ukrán viszony mihamarabbi rendezését, s ezt keleti viszonylatban stratégiai fontosságúnak nevezte. A két ország közös szándéka, hangsúlyozta, hogy már januárban államtitkári szinten folytassák az alapszerzôdési tárgyalásokat, annak ellenére, hogy tisztában vannak vele: az Ukrajnában élô jelentôs román kisebbség problémája miatt nehéz feladatra vállalkoznak. A külügyminiszter ezzel kapcsolatban megjegyezte: Románia rendezni kívánja a déli szomszédja területén élô román kisebbségek helyzetét is; általában a határon túli románság iránti felelôsség kiemelt fontosságot kap.
A beszélgetés végén Adrian Severin úgy vélte, a román külpolitikának — sikeres európai integrációja végett — a hangsúlyos Párizs és Washington felé „kacsintása" után jobban kapcsolódnia kell a német politikához, a román-német kapcsolatok hagyományaiból adódó természetes kötôdésekhez.
A bukaresti román nyelvû lapok hétfôn kiemelten foglalkoztak Buchwald Péter, az RMDSZ Kolozs megyei alprefektusjelöltje szombati kijelentéseivel, amelyek szerintük felérnek Kolozsvár „elmagyarosításával", illetve a magyar nyelv „hivatalossá tételével" Erdély szívében.
Kolozsvári sajtótájékoztatóján a volt RMDSZ-szenátor kifejtette, hogy a törvények keretei között megpróbál érvényt szerezni az RMDSZ számos törekvésének, így a kétnyelvû feliratok elhelyezésének, az anyanyelv használatának az oktatásban és minden szinten, a közigazgatásban is.
Az RMDSZ-politikus kijelentéseivel kapcsolatban a kormány szóvivôje, az ellenzéki újságíróból lett Eugen S,erbãnescu kijelentette — írja a bukaresti Jurnalul naT,ional -, hogy ellenôrizni fogják Buchwald Péter kijelentéseit, s amennyiben az állítások beigazolódnak, nem lesz helye a kolozsvári prefektúrán.
Ünnepi hangulatok címmel jótékonysági koncertre kerül sor december 27-én, pénteken este fél hétkor. A Protestáns Teológia vezetôségének jóvoltából a zenés-verses mûsorra a teológia dísztermében várják elsôsorban azokat a kiskeresetûeket, akik anyagi okokból nem tudnak jegyet váltani a színház és az opera elôadásaira. Számukra a belépés ingyenes. Belépti díj helyett a szervezôk adományokra számítanak másoktól, amelyeket további Szabadság-elôfizetésekre fordítanak a rászorulók számára.
Mûsoron: bordalok, opera-, operettrészletek, szavalatok. Közremûködik Bancsov Károly, Boér Ferenc, Bogdán István, Hercz Péter, Jancsó Miklós, Katona Éva, Rekita Rozália, Rónai István és Rónai Éva .
A december 23-i városi tanácsülés a közelgô karácsony jegyében zajlott le. Miután Gheorghe Funar polgármester az ARDAF klubcsapat élsportolóinak nyújtott át díszokleveleket, a VIVUS kórus megénekelte az egybegyûlteket. A mûvészi program késôbb folytatódott a Tisztek Házában mûködô néptánccsoport karácsonyi elôadásával, illetve az ortodox és görög katolikus papnövendékek kórusmûsorával. Idôközben Ioan Gheorghe Popot, a Szociáldemokrata Unió tanácsosjelöltjét beiktatták a parlamentbe távozott Iuliu Pãcurariu helyébe. A Bancorex Bank kérését a tanácsosok három óra hosszat vitatták. A városi tanács azt kérte, hogy a 125 ezer lej/m2 kedvezményes koncsesszionálási díj megszabása fejében a bank építsen 100 föld alatti garázst. A bank viszont 550 millió lejt fizetne inkább garázsépítés helyett. A hosszas vita eredményeképp a városi tanács 150 ezer dollár értékû lej fizetését kéri 1997. március 31-ig, napi árfolyamon. Ezt az összeget a városháza föld alatti garázsok megépítésére fogja használni.
A számos napirendi pont között eredetileg szerepelt még Ion Antonescu szobrának a Monostori negyedben való felállítása, Ion Titulescu szobra talapzatának elhelyezése és megépítése a Cipariu téren, a capitoliumi farkas szobrának a Fôtérre való visszahelyezése, helyi vízadó bevezetése, a Kolozsvár környéki legelôk felhasználási módja. Lapzártáig ez utóbbiak megtárgyalására nem kerítettek sort.
Feldúltan panaszkodott egy Svédországból édesapja temetésére hazalátogató fiatalember a kolozsvári közbiztonsági állapotokra. Mert nem elég az esemény okozta bánat, a december 19-én délután 4 órakor befejezôdött gyászszertartástól másnap délelôttig a Házsongárd AII/1219-es új sírhantjáról eltûntek a kegyelet virágai. „Az arra vetemedôket az sem riasztja el, hogy a szerencsétlen már képtelen védekezni a tolvajok ellen!" — fakadt ki a gyászoló ember. A rendôrség csak a vállát vonogatja, arra hivatkozva, hogy az egyetlen temetôôr nem csinálhat csodát. A svéd állampolgárságú károsultnak minden esetre gondja lesz rá, hogy a sajtón keresztül a világ civilizáltabb tájaira is elvigye a helyi városháza és a rendôrség cinkos közönyét.
Részünkrôl annyit: ebben a városállamban nem ritkák a hasonló esetek, bizonyítva, hogy az ember holtan sem érezheti magát biztonságban az alvilág gátlástalanságaival szemben, illetve igaza keresésében nem támaszkodhat az azokat hallgatólagosan támogató helyi hatóságokra. Nálunk a közpénz nem a köz szolgálatában áll.
minden jó, ha a vége jó.
Közeledik az év vége. Legtöbben szokatlanul hosszú vakációt kaptak, s örvendenek, hogy pihenhetnek, együtt lehetnek a családdal, s végre egyszer nyugodtan készülôdhetnek az ünnepre. De lelkük mélyén felsajdul egy gondolat: 50 millió dollár a semmittevés haszna. Mert a mi hosszan tartó vakációnk csöppet sem hasonlít a jóléti államok év végi szünetéhez. Mi még ott tartunk, hogy jobb, ha nem dolgozunk. Mert nincs munka, vagy ha van, haszontalan. Méltó befejezése ez a hét szûk esztendônek, szomorú zárszámadása egy ujjongó, reményteljes kezdetnek.
Az új év küszöbét azonban derûlátóbban illik átlépni, s a zárszámadás másik oldalát, a jobbikat is a mérleg tányérjára kell helyezni. Nem sok az, s talán csak évek múltán billentheti a maga oldalára a mérleg karját. De erôsen bele kell kapaszkodnunk, mert reményeinket csak ehhez köthetjük. Nagy erôfeszítés árán, az erdélyi magyarság tudatos hozzáállásával sikerült demokratikus kormányt az ország élére állítani. Rengeteg munkával, rengeteg reménnyel tettük, s mindvégig ott munkált bennünk a kétkedés, hogy beválnak-e elvárásaink. Naivság lett volna azt gondolnunk, hogy ez rögtön megváltoztatja helyzetünket. Sem gazdasági, sem kisebbségi gondjainkon, tudtuk, nem léphetünk át azonnal, s mint ahogyan az a választások óta elmúlt egy hónap alatt is már megnyilvánult, sok küzdelemre kell még felkészülnünk. Még akkor is, ha a kormány a kitûzött demokratikus vonalon fog haladni. Mert a mentalitás, a szélsôséges pártok politikája semmit sem változott, s maga a kormánykoalíció is heterogén, többféle irányvonalat képviselô párt szövetségébôl született, amelyek ha ritkábban is, de nem éppen jóindulatú megjegyzéseket fûznek az RMDSZ kormányzásban kapott szerepéhez. Mindezek mellett kétségtelenül sokat nyom a latban az is, hogy a volt kormánypárt továbbra is a legerôsebb szervezet a parlamentben, amely távolról sem mondott le arról a szándékáról, hogy négy év múlva újból átvegye a hatalmat.
Négy év azonban hosszú idôszak, amely alatt az új kormány bizonyíthat, koalíciója összekovácsolódhat, megerôsödhet, és felkészülhet az újabb megmérettetésre. Amikor mi, erdélyi magyarok is mellette leszünk avagy sem, azok szerint ahogyan kívánalmaink teljesülnek. Egyelôre azonban nem foszthatjuk meg magunkat az egyetlen reménytôl, amely számunkra a saját igyekezetünk árán megadatott. Remélnünk kell, de félretéve a túlzott optimizmus szûklátókörû szemüvegét, azzal a szigorú, alapos tárgyilagossággal, amellyel mindig is reálisan mértük fel helyzetünket. És ne torkoljuk le a kétkedôket, mert mindenkinek joga van félteni nemzetét vagy nemzetrészét, ahogy tetszik, hiszen egyelôre még több okunk van az aggodalomra, mint a felhôtlen boldogságra. De remélnünk szabad és szükséges, mert anélkül céltalanná, értelmetlenné válik az élet, irányát veszti minden nemes igyekezet.
1948 ôszén berobbant a kolozsvári színpadra egy falusi legény hatalmas, gágogó fehér lúddal a hóna alatt. Beleszippantott a levegôbe és szétnézett: Döbrögi uramat kereste, a falu nagy urát, aki elvette tôle anyja vásárba hajtott lúdjait, és mert ô tiltakozott, feleselni merészkedett, még ötven botot is veretett rá. Csakhogy a legényke bosszúfogadalmat tesz, elhagyja szülôfaluját, járja a világot, sok mindent tanul, eszesedik közben, és mint ácsmester tér haza. Itthon Döbrögi uram közelébe férkôzik, a neki adott verést háromszor visszaadja, majd megvallja neki:
„Nem vagyok én uram, ács,
hanem Lúdas Matyi, Kit kend megcsapott, s
elrablotta libáit, S háromszor fogadá, hogy
visszapüfölgeti kenden."
Márton János a színpadon a Debrecen környéki alföldi legénykébôl, Fazekas Mihály hôsébôl zetelaki székely góbét formált, de éppen ezzel az ízes, Tamási Áron-szövegekre emlékeztetô beszéddel nyert csatát. És az is igaz, mint népi tehetség, falusi tanító-igazgató került fel elôször a színpadra. Otthon. Ekkor nem ludat tartott a hóna alatt, csak egy csöpp kis énekes madarat akart fogni Zetelakán, a falu színpadán. De mert ô akkor nem (akkor sem!) Mókát, a fiatalt, hanem egyik vénlegényt, Lukácsot játszotta, hát a szép kicsi Magdó nem volt hajlandó hozzámenni a játékban, de egykori színpadi partnere, Márton Magda megtette azt játék után, és ma is a Márton János felesége.
Ezt a történetet is csak azért állítom most az újság-színház dobogójára, mert Márton János 75 esztendôs, és az 1997. esztendô Tamási Áron születésének századik esztendeje. És mert úgy tudom, Udvarhelyszéken Zetelaka, a színmûvész faluja nem is esik olyan messzire Farkaslakától, az író szülôfalujától. Vagy talán tévedtem?
- A zetelakiakat sokáig bicskás góbéknak mondták, a farkaslakiakat eszes góbéknak. De mert a két falu tényleg közel van egymáshoz, hát nálunk is voltak eszes góbék, és nem mindenki lett bicskás góbé. Én nem bicskáztam, és észben, de fôleg szeretetben igyekeztem közel kerülni a nagy farkaslakihoz, aki szerint szülôfaluja valamikor tényleg csak farkasok tanyája volt. De várj csak, idézem ôt: „Aztán kezdtek gyarapodni a házak és szaporodni az emberek a völgyben, melynek hatalmas fûzfái és fekete bogyós égerfái alatt a málnás-szedres bozótjai között azelôtt csak farkasok tanyáztak". Hát így született Farkaslaka, és ide tért meg véglegesen a hímes szavak prófétája. De ahol ma magyar ember él és könyv leledzik, meg „Zeng a magosság", ott mindenütt közel vannak, közel vagyunk Farkaslakához.
Hozzám is a könyv hozta közel Tamásit, mert 1946-ban ô fizikailag nagyon is távolt élt tôlünk. De éppen ekkor hazakerült tanító-nagybátyámtól kaptam egy könyvet, amelyben benne volt az Énekes madár címû falusi története. S mert mint tanító akkor én a kultúrházzal is foglalkoztam, hát gondoltam magamban, farsangra nem a Gyimesi vadvirágot, nem is a Falurosszát meg a Sárga csikót mutatjuk be, hanem az Énekes madarat. Kosztüm, az volt, az ünnepi öltönyünk, a díszlet egy fal lett lécekbôl, amit a lányok (Márton Anna, Horvát Rózi, Péter Rózsi) belülrôl nagy hévvel döngettek, kívülrôl pedig a legények (Péter Béla, Császár Dénes és társaik) vállal és kézzel tartottak, míg Magdó aztán csodát tett és ledöntötte a szerelmes fiatalok akadályoztatását jelképezô válaszfalat... Híre ment a zetelaki újításnak és sikernek, és meghívtak a Magyar Népi Szövetség udvarhelyi nagy tanácskozására. Elôadás után Szentimrei Jenô, Szakács Gyuri feljöttek a színpadra, és meghívtak bennünket vacsorára. Ott aztán Szentimrei, aki akkor éppen a kolozsvári színházat igazgatta, javaslatot tett, hogy csapjak fel színésznek. Ekkor még nem álltam kötélnek. De mit ad isten, egy év múlva a kecseti tánccsoporttal mi is erdélyi turnéra indulunk, s Kolozsváron a nagy színpadon bemutatjuk az Énekes madár második felvonását. Itt is siker. És én beadtam a derekamat. Így lettem Tamási Áron bátyám „jóvoltából" színész, de közben a jogra is beiratkoztam, mert gondoltam, ami biztos, az biztos...
Ez volt a kezdet. A többit láttad Te is a színpadon. Most Te mondd el nekem, a látottakból mire emlékezel?
- Nincsenek jegyzeteim, erre a beszélgetésre valóban nem készültem. De emlékezem. Nem idôrendi, sokkal inkább értékrendi sorrendben. Kezdem azzal, hogy Szentgyörgyi István után a kolozsvári közönség — és én is — téged tart a második nagy Tiborcnak. Bár lehet, a mi idônk elôtt még nagyobbak is voltak, de azokról nincs személyes élményünk. Elmondhatom hát, örök színpadi élményem a Bánk-Gertrudisz (Senkálszky-Poór Lili) és a Bánk-Tiborc jelenet. Pedig, lehet, te nem is akartál nagyot alkotni, csak éppen egy zetelaki parasztembert játszottál el a színpadon, de ahogy mondtad a szöveget, az megrázó volt:
„Vadászni berkeket csinálnak, aHová nekünk belépni nem
szabad; S ha egy beteg feleség, vagy egy
szegény Himlôs gyerek megkívánván,
lesújtunk Egy rossz galambfiat, tüstént
kikötnek, És aki száz meg százezret rabol,
Bírálja lészen annak, akit a
Szükség rabolni kényszerített."
Panaszló és ugyanakkor lázító is volt ez a hang. Gondolom, a te Tiborcod nélkül nem lett volna olyan nagy súlya Bánk szavainak sem. Ez pedig több, mint csapatszellem... Vagy két évvel ezelôtt visszahallgattam magnószalagról a jelenetet. Egy kis zárt fülkében voltam a rádiónál, rajtam kívül senki. És egyszer mintha a hangszóró fölött láttalak volna téged, amint — panasz közben — tûröd-gyûröd ócska-öreg kalapod karimáját. De vidámodjunk fel egy cseppet. Svejk... Nem a te kedvedért mutatták be Kolozsváron a darabot. De te rendezted a babérok nagyobb részét elvívô Andrási Marcit is a színpadon. Tudom, jó barátok voltatok. Színházon kívül is, bár te nem szeretted annyira a focit, mind ô... és a borpárlatot sem... De ez nem lényeges, bár soha nem tudja az ember, életében mi a lényeges... A mi esetünkben az a lényeges, hogy te más Svejk voltál, mint ô. Marci kicsit talán Tersánszky Józsi Jenô-szerû Kakukk Marci figurát hozott, te az eredeti haseki népi figurát. De elárulom Neked, a kolozsváriak kétszer nézték meg a darabot, mert rád is és rá is kíváncsiak voltak. Nekem pedig az a szilveszteri Svejk-elôadás tetszett, amikor egyszerre lépett a színpadra, Svejkként Andrási Marci, Márton Jancsi, Szabó Lajika. És hárman egyszerre akarták elkészíteni a Katz páter szeretôjének fürdôvizét.
- Most én árulom el neked mint rendezô: a Marci Svejk-figuráját nem én dolgoztam ki. Ô maga hozta a színpadra készen. És egyszer, még próbák idején az öltözôben, tükör elôtt egyszerre mondtuk a szöveget, és egyszerre játszottuk a figurát. Én mint rendezô nem uraltam a színpadot, csak késôbb kezdett divatba jönni, hogy a rendezô csapatparancsnok is egyben. Elég sok kárt okozott ez a rendezôi egyeduralom színháznak, színésznek, közönségnek egyaránt.
- Egy újabb színpadi figurát látok most magam elôtt: Csörgheô Csulit Móricz Zsigmond Úri murijában. A kolozsvári elôtt láttam a vásárhelyi elôadást. Mindkettôrôl rádiós hangfelvételt készítettem. Vásárhelyen Szabó Ernô volt nemcsak Csuli, de az elôadás játékmestere is, a hangadó. És hangulatot teremtett, különösen az elsô felvonásbeli vendéglô-jelenetben, ahol nem történik semmi. Brillírozott Ernô bácsi a színpadon. Cigarettafüstös rekedt hangja is talált a szerephez, kézmozdulatai, szemjátéka. De ô kicsit a kulákot lopta be Csuliba, ami tévedés volt. Te a módos gazdát, akinek mindene a... nagykan. És engedted játszani a többieket.
- Köszönöm a bókot!
- Nem bók ez. Juhász Gyula Móricz-életrajzában ezt írja: „Csörgheô Csuli góbé-esze rögtön kész a tervvel". Tehát Móricz is ilyenszerû figurát képzelt el ebben a hôsében. És Te ráéreztél a szerepre. Ezért lehettél más, mint Szabó Ernô.
- De te is ráéreztél arra, hogy a párizsi Notre-Dame néma harangozóját, Quasimodót nem lehet eljátszani a rádióban, tehát nekem adtad a szerepet a Victor Hugo-rádiójátékban, hadd süljek fel vele!
- Tévedsz... Én arra gondoltam, csak kitalálsz valamit, és szóra bírod a szótalan, néma púpost... És az a harangjáték megrázóan és félelmetesen szép volt. Zúg a Notre-Dame (valójában a Szent Mihály-templom) nagyharangja, és Quasimodo nem kötéllel húzza a harangot, hanem rácsimpaszkodik, és testével lóbálja-hintáztatja azt, közben pedig igyekszik túlordítani-túlhörögni az „égzengést".
- Boxolónak való gumivédôt tettem a két fogsoromra, úgy adtam ki azt a félelmetes hangot... De mondd, miért nem tûzik újra mûsorra ezeket a régi hangjátékokat?
- Kérdezd meg tôlük!... Térjünk vissza az év irodalmi fôszereplôjéhez, Tamási Áronhoz. Féja Géza irodatomtörténész szerint a népi játék valójában „vallásos szertartás... A játék két kicsi hôsének (Mókának és Magdónak) a hagyományos népmesei harcot kell véghezvinniök az erôsebbek és hatalmasabbak ellen. Tamási ezt a harcot érleli drámává."
- Csakhogy ez a dráma az írói elképzelés szerint is falusi történet, mégpedig játék a javából, hisz a dobos is azt hirdeti ki a történet elején: „Ma este a szomorkodásra tilalom vettetik!" Hát mi felszabadultan játszottunk három felvonáson át. A két vénleány: Balogh Éva és Dórián Ilona, a két vénlegény: Márton János és Andrási Márton (mert én harminc év múltán újra csak Lukácsot osztottam ki magamnak!), és a két fiatal: Széles Anna és Héjja Sándor... Sunci! Nem gondoltam volna, hogy az a játékos gyerek ilyen hamar sírba szálljon... Héjja Sunci... Balogh Éva és Marci után ô is elment. Már csak hárman élünk az egykori nagy hatos fogatból... És a Szerzô is elment... 100 éve született, de 30 éve halott már... Életemben egyszer találkoztam vele. Hadd mondjam el még ezt a találkozást... Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó emlékére az Igaz Szó folyóirat szerkesztôsége emlékülést szervezett. Ekkor volt az 1944-ben innen kitelepedett Tamási elsô (és utolsó) hazatérése. Engem meg felkértek arra, hogy ezen az összejövetelen olvassam fel az író 1931-ben megjelent Rendes feltámadás címû elbeszélését. És én felolvastam, vagyis hogy elmondtam. A farkaslakinak. Mint egy zetelaki. Nem szégyenlem bevallani: óriási sikerrel! Tamási a nézôtérrôl fellépett a színpadra, összecsókolt a közönség viharos tapsa közepette... Hát így találkoztam én valóságosan is azzal az emberrel, akivel 1946 óta szellemi közelségben éltem. Tehát — kérdésedre válaszolva — elmondhatom: Zetelaka nem is esik olyan messze Farkaslakától.
Torda mellett, Bágyonban született 1871. október 21-én. 1881-ben kezdi el a középiskola elsô osztályát, 1887 ôszén a kolozsvári fôgimnáziumba került, ahol aztán érettségizett. Nem a nyelvek, hanem a matematika és fizika iránt mutatott hajlandóságot. A kolozsvári egyetemen kezdetben a matematika és fizika mellett a kémiát választotta. A második félévben a természetrajzra iratkozott be. Ez a lépés irányt szabott törekvéseinek. Különösen a földtan új számára, s fôleg Koch Antal elôadásai voltak rá nagy hatással. Ez késztette a Föld, a hegyek tiszteletére, Erdély bércei történetének a megismerésére. Már másodéves egyetemi hallgató korában az ásvány-földtani tanszék ösztöndíjas gyakornoka. 1894 ôszén Koch Antal mellett egyetemi tanársegéd. 1895-ben tesz doktori szigorlatot. Disszertációja: A Hargita andezites kôzetei.
1895 nyarán elköszönt a kolozsvári egyetemtôl és október 1-jén geológus lett a Földtani Intézetnél.
Pálfy Móric tudományos munkássága sokoldalú. Mintegy 70-re tehetô szakértekezéseinek száma és még 190 szakvélemény jelzi munkásságát.
Kezdetben petrográfiai kutatásokkal foglalkozott. Ebben az irányban tanulmányozza a Gyalui-havasokat, az Erdélyi Érchegységet a Maros völgy vonaláig.
1907-ben megjelent 1:75 000 méretû geológiai térképe (Magura környéke), Primics Györggyel az Abrudbánya környéke címû térképlapot adja ki. Alvinc környékének felsô-kréta korú rétegeit tanulmányozza és a geológiai térképet is közli. Ezt a tanulmányát Bugát-díjjal tüntették ki. Leír egy cenomán faunát is, köztük elkülönít egy új nemet, 27 új fajt és egy új változatot. 1903-ban közli a Két új Inoceramus-faj az erdélyi részek felsô-kréta rétegeibôl címû munkáját.
Egy másik dolgozatának a címe: Elôzetes jelentés az Erdélyrészi Érchegység andezitjeinek korviszonyairól. Ezt követte, Az Erdélyrészi Érchegység bányáinak földtani viszonyai és ércesedései. A mellékelt térkép Nagyág, Boica, Bárza, Muszári és Verespatak bányaterületét foglalja magába. Kor szerint is elemzi ezeket a kitöréseket, valamint a vulkáni kitörések és a tektonikai vonalakkal való kapcsolatait és az ércesedés okainak megjelenését. Ezeket a dolgozatokat Szabó József Éremmel tüntették ki.
1913-ban Nagybánya környékét is tanulmányozza. Nem kerülték el figyelmét a Bihar-hegység mezozoos üledékei sem.
A Koch Antalnak 50 éves tanári évfordulójára készült Emlékkönyvben is közölt egy értékes tanulmányt.
Az 1916-ban tartott akadémiai székfoglalón rendkívül szép és értékes összefoglalót tartott az ércesedésrôl Az arany elôfordulási viszonyairól az Erdélyrészi Érchegységben és Nagybánya környékén címen.
1916-18. között a Persány-hegységet tanulmányozza.
A trianoni béke után mint legtapasztaltabb geológus ideiglenesen a Földtani Intézet vezetôje lesz.
Ebben a szakaszban hozzáfog a bihari felvételeinek összefoglaló feldolgozásához.
1923 végén egy újabb igazgatói interregnum ismét Pálfy Móricra ruházza a Földtani Intézet ideiglenes vezetését. Ezután is foglalkoztatják a Bihar és Béli hegységek, a Gyalui-havasok szép emlékképei.
1926-ban nyugalomba vonul.
1930. aug. 16-án, rövid szenvedés után elhunyt.
A fôvárosi lapokban gyakran találkozunk azzal a hírrel, hogy egyik-másik iskolában sôt a kolozsvári egyetemisták között is elôfordul a rühesség.
Elemista koromban magam is kétszer rühes lettem. A tanító naponta ellenôrizte kezünket. A második világháború után érte el a rühatkás fertôzés a csúcsát. A háborús megterhelés és a tömeges vándorlás, a zsúfoltság, a rossz közegészségügyi viszonyok, a lakás-, a szappan- és a gyógyszerhiány elôsegítette a rühesség terjedését.
A higiéniai viszonyok javulásával megcsappant a fertôzöttek száma és úgy véltük, hogy mint fertôzô betegséggel többé nem is kell törödnünk.
Sajnos ez a megbetegedés újra napirendre került. Ez egyenes arányban áll a higiénia hiányával.
A rühatka jellegzetes hámparazita, a bôr hámrétegében, leginkább a szaruréteg határán néhány millimétertôl, akár két centiméter hosszan terjed. A járatokat az ivarérett nôstények és a lárvák készítik, míg a hímek inkább a bôr felszínének mélyedéseiben húzódnak meg. A nagy petékbôl egy hét alatt kelnek ki a hatlábú lárvák, s ezekbôl vedléssel nyolclábú nimpha, majd ivarérett hím és nôstény rühatka lesz. A nôstények újabb két hónap után válnak ivaréretté.
A rühatka fôként közvetlen érintkezéskor, kézfogáskor terjed át emberrôl emberre, de a fertôzés oka lehet a mocskos, használt fehérnemû, törülközô vagy a piszkos ágynemû.
Emlékszem, hogy ez a fertôzés kínzó viszketésben jelentkezett az ujjak között, mások a hónalj környékén vakaróztak. A fertôzés 10-30 napos lappangási idô után következik be, és csak utána jelentkezik a viszketés. Érdekes, hogy ez fôleg lefekvés után, az éjjeli ágymelegben gyötört és sokszor véresre vakartuk magunkat, sôt egyeseknél gennyes bôrgyulladással járt.
A bôr szürkés elszínezôdése már csalhatatlan bizonyítéka a betegségnek.
Bennünk valamilyen betyárbecsület-féle volt. Önként jelentkeztünk és ilyenkor az egész osztály karantinba, kezelésre került, mert a tanító nyomban orvoshoz fordult. Ez a betegség ugyanis a hatásos gyógyszerek jóvoltából gyorsan és teljesen meggyógyult. Ezek a kenôcsök különleges atkaölô tulajdonságú hatóanyagokat, úgynevezett akarcideket tartalmaznak. Elemista koromban ként és kátrányszármazékokat tartalmazó kenôcsökkel kezelték a rühességet. Manapság benzoesavas benzilésztert (benzil-benzolátot) használnak erre a célra. Ezek nem olyan kellemetlen szagúak, mint a kátrány- és kénszármazékok. Ez viszont még nem elégséges. Lúgos oldatokkal ki kell mosni a textíliákat, az ágynemût, fehérnemût, sôt a felsô ruházatot is. Ezeket át kell vasalni, mert az atka a hôre érzékeny.
A rühesség megelôzésének alapfeltétele a tisztaság. Ez elsôsorban nagyobb közösségben fontos. Fontos, hogy a fertôzést idôben gyógykezeljék, mert ezzel gátat lehet vetni tovaterjedésének.
Dr. Mészáros Miklós
egyetemi tanár