1996. január 4.
(VIII. évfolyam, 2. szám)

Max van der Stoël, az EBESZ kisebbségügyi fôbiztosa január 14. és 18. között ismét Romániába látogat, és tárgyalásainak témái közül a külügyminisztérium szóvivôje szerdai tájékoztatójában kiemelte az oktatási törvény kérdését.

Sorin Ducaru szóvivô szokásos heti sajtóértekezletén elmondta, hogy az újabb látogatásra Nicolae Vãcãroiu miniszterelnök meghívására, az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet és a román hatóságok közötti "természetes párbeszéd" keretében kerül sor. A szóvivô a román hatóságok teljes nyitottságát hangsúlyozta abban a tekintetben, hogy bemutassák a fôbiztos érdeklôdésére számot tartó területeken történt fejleményeket, ,,kiemelve a Románia által annak érdekében tett erôfeszítéseket, hogy belsô törvényei megfeleljenek az európai és a nemzetközi normáknak", és azt, ,,hogyan tartják tiszteletben az emberi jogokat és az alapvetô szabadságjogokat a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek tekintetében az új oktatási törvény alkalmazása során".

Max van der Stoëlt fogadja majd Vãcãroiu miniszterelnök, Melescanu külügyminiszter, Liviu Maior oktatási miniszter, Oliviu Gherman, a szenátus és Adrian Nãstase, a képviselôház elnöke, Viorel Hrebenciuc, a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának koordinátora, és találkozik egyes nemzeti kisebbségek képviselôivel — köztük természetesen az RMDSZ vezetôivel. A programban ezenkívül Brassó és Kovászna megyei utazás is szerepel, ennek során az EBESZ kisebbségi fôbiztosa megbeszéléseket folytat a helyi hatóságok és egyes oktatási intézmények képviselôivel.

Sorin Ducaru, a külügyminisztérium szóvivôje szerdai heti sajtóértekezletén kérdésre válaszolva megerôsítette: a Nyugat-európai Unió folytatja dunai ellenôrzô misszióit a jövôben is, tekintettel arra, hogy a jugoszláv térségbe irányuló fegyverszállításokra kimondott embargót nem oldotta fel az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

A szóvivô elmondta: Románia a NYEU Romániában mûködô dunai ellenôrzô missziójával együtt az ellenôrzés új rendjét fogja kidolgozni. A NYEU — a szóvivô szerint — a jövôben csökkenteni fogja mind dunai ellenôreinek, mind pedig ellenôrzéseinek számát.

Két, pitesti-i mondvacsinált álhazafi filológus (értsd: szélhámos) "harmincéves kutatás után" nemrégiben közhírré tette: "a Föld összes népeinek a nyelve a régi dákok nyelve nyomán jött létre." Szerintük az emberiség mindenekelôtt az ádámi nyelvet beszélte (mellesleg, a "gyengébbek" kedvéért: Ádámot Adamclisiben temették el!). Aztán a nyelvek összegabalyodtak — állítják az elfogulatlan "tudósok". Coziában megalkották a görög nyelvet, Putnában a szanszkritot, Tismanán a latint. Amelyekbôl késôbb kifejlôdhetett a többi...

A két bölcsészkedô üzletember "értékes tanait" tíz kötetben kívánja megismertetni a nagyérdemûvel. Hogy milyen kilátásokkal? Elôrevetített fiaskójuk legegyszerûbb bizonyítéka, hogy kórusban röhögi ôket a román nyelvû sajtó.

Mi sem tehetünk mást, követjük példájukat.

Ö. I. B.

A baloldaliság nem volt szégyen a két világháború közötti Magyarországon — mondta kolozsvári ittjártakor Schöpflin Gyula. A baloldali eszmék szociális programjához való vonzódás a századelô egész mûvelt Európájára jellemzô volt, de különösképpen Nyugat-Európára. A jelenség természetszerûleg következik az értelmiség társadalmi szerepébôl. Abból, hogy mindenhez kritikusan viszonyul, és szükségszerûen vállalja fel a hatalommal szembeni ellenzék szerepét. A gondot a létezô szocializmus jelentette. Ugyanis ennek egyetlen államában sem vált az ideológia meghirdette humanizmus társadalmi gyakorlattá. A valamikori baloldaliak sorából került ki a totalitarizmus bírálóinak legradikálisabb és a létezô szocializmus számára legveszélyesebb csoportja. Bár igen népes volt azoknak a tábora is, akik makacsul elutasították az eszmerendszer bírálatát, és csupán a végrehajtás módjában látták a kudarc okát. Saját elméletükkel kerültek úgy szembe, hogy a gyakorlat szolgáltatta számos példából nem voltak hajlandók az elvi következtetést levonni: a hibát magában az ideológiában kell keresni. Amibôl szükségszerûen eredeztethetô a totalitarizmus a vele járó minden aberrációval együtt. A társadalom mûködési elvei, törvényei fölöttébb összetettek, a kölcsönhatásokból eredô következmények elôre nemigen láthatók. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor jó néhány világos elme elôtt nyilvánvalóvá vált a létezô szocializmus csôdje, megindult a vita arról, mi is fog következni az összeomlás után. A legkézenfekvôbb gondolat a szélsôjobb elôretörése, a fasizálódás volt. Ami a környezetétôl, a világtól elszigetelt szocialista tábor valamennyi államában a társadalmi mozgások legtermészetesebb irányának tûnt.

Csakhogy...

Már akkor nyilvánvaló volt: az úgynevezettt nemzeti kommunizmusok retorikájukba belefoglalták a szélsôjobbosnak számító nacionalista kizárólagosság számos kitételét. Ebben a vonatkozásban a legjellemzôbb a Ceausescu és a Milosevics képviselte ideológia. De magában a Szovjetunióban is jól megfértek az internacionalista szólamok a pánszláv és nagyorosz kizárólagosság gyakorlatával. Ilyenformán egy ezekkel szembehelyezkedô szélsôjobbos program nacionalista ideológiájában és populista szónoklatában sem hozhat gyökeresen mást, újat a már meglevô nemzeti kommunizmusokhoz képest. A politikai harcban a jobboldal egyetlen érve a szocialista kor gazdasági kudarcainak a felhánytorgatása. Ezt a gyakorlatot fedezhetjük fel a Zsirinovszkij folytatta választási kampányban, a szerb szélsôjobb retorikájában vagy akár a Román Nemzeti Egységpárt vezetôinek nyilatkozataiban. A szélsôjobb és szélsôbal megkülönböztetés mára majdhogynem tartalmát veszítette: a köztük levô retorikai és programbeli különbségek jelentéktelenek. Jól szemlélteti mindezt Románia példája: a két szélsôséges párt egymással jól megfér.

Amikor Zsirinovszkij vehemensen elutasított minden, a kommunistákkal kötendô kompromisszumot (Urambocsá, koalíciót), az mindössze választási kampányfogás volt. Fogadkozását cseppet sem kell komolyan venni az elkövetkezô politikai manôverezésben. Hiszen a Zsirinovszkij hirdette nagyorosz birodalom és a kommunisták által visszaállítandó Szovjetunió között a különbség mindösze elnevezésbeli.

Túl sok a szélsôséges politikai áramlatok egybeolvadása, a szélsôjobb és szélsôbal koalíciós összefonódása a kelet-európai országokban ahhoz, hogy mögöttük ne sejlene fel a jelenkor társadalmi fejlôdésének valamely törvényszerûsége. Elég a román és a szlovák példákra hivatkozni, vagy a szocialisták és Sesej vajda terroristái közötti idôleges partnerségre Kisjugoszláviában.

A hatalom birtoklása sokkal vonzóbb, mint holmi elvi kitételekhez való ragaszkodás. Különösképpen, ha ezek az elvi kitételek a valóságban ráadásul már nem is egyebek, mint a politikai arcvonalak egy, immár idejétmúlt megkülönböztetésének maradványai. Hiszen az ideológiák jószerével megbuktak. Ami maradt, az az intoleráns retorika és a nemzeti kizárólagosság gyakorlata. Ebben pedig a két véglet között tökéletes a harmónia.

Németh Júlia

Fordot az autógyártás hôskorában megpróbálták rávenni színes személygépkocsik gyártására, mire tôle meglepô engedékenységet tanúsítva kijelentette, hogy mérnökei a szivárvány minden színárnyalatában pompázó gépkocsikat gyárthatnak, egyetlen feltétel betartásával: mielôtt kigördülne az üzemkapun, minden egyes személygépkocsit le kell fújni feketére, vagyis az egyetlen elképzelhetô autószínre.

Az utókor nem igazolta tézisét. A legkonzervatívabb autógyártók is kölcsönvették a bugyigyárak színskáláját, és napjainkban az országutak meg parkolóhelyek olyan tarkák, mint egy elsô, szabad, demokratikus választási ûrlap az 1989-es típusú forradalom után.

A sokszínûség elfogadtatásáig azonban idônek kellett eltelnie. Ford nagyon jól tudta, miért nem enged ki a piacra hupikék karosszériákat. Ismerte vevôkörének az ízlését, és annak a rétegnek a magatartását, utánzási hajlamát, amelyik a gépkocsi tömeggyártásának kezdetén felzárkózhatott a felsô tízezerhez. A nagy autógyáros kis mondása akkor hangzott el, amikor a sokszínûség hívei még nem befolyásolhatták az autógyártás technológiáját.

Körülbelül itt tartunk most a politikatermelésben. A szerelôszalagon különbözô színû karosszériaelemeket láthatunk, a végeredmény mégis piros. Futnak ugyan más színárnyalatú pártocskák is körbe a porondon, de a cirkuszi elôadások végén minden alkalommal ugyanaz az összhatás érvényesül: annak a népes csoportnak az érdeke, amelynek ideológiája, politikája, országvezetési stratégiája hat évvel ezelôtt állítólag megbukott.

Mi több, az idén várhatóan tovább csökken a más színû vagy színjátszó pártocskák részaránya. Jelentôs lépést teszünk vissza az egypártrendszer felé; mint hajdanán, amikor az elsô színes gépkocsikat visszavitték a gyárba, hogy "autószínûre" fessék, úgy iratkoznak be a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjába olyan értelmiségiek, akik korábban állítólag szégyellték piros tagsági könyvecskéjüket. Az egyetlen esélyes elnökjelölt újraválasztására pedig máris mérget vehetünk, és arra is, hogy sok mérget fogunk nyelni tôle a következô négy esztendôben. De egyelôre csak azzal vigasztalódhatunk, hogy az egykori fekete egyszínûségnek a gépkocsigyártásban végül is befellegzett.

Mindennek a tetejében a romániai magyar választó sem mehet az objektív fejlôdés elejébe. Korábban akadtak rokonszenvesebb pártok a másként színezôdôk között, de a tanügyi törvény vitájában és más vízválasztóknál kimutatott érzelmek láttán aligha várhatunk érdekvédelmet a nemzetállam bármilyen árnyalatú híveinél. A magyarság politikai sokszínezôdésétôl pedig egyelôre ôrizzen meg józanságunk. Hiszen az egypártszerûség célja éppen az, hogy másokat a parlamenti küszöb alá nyomjon diverzióval, ígérgetéssel és fôleg megosztással: ha két-három politikai párt osztozna a magyarok szavazatán, nagy valószínûség szerint egyik sem juttatja be jelöltjeit a parlamentbe, koalíciózáshoz pedig már nincs elég magyar szavazó idehaza. Úgyhogy az RMDSZ újraválasztására is készüljünk fel. Nem csak annyira, mint a két korábbi választáskor. Félre kell tennünk a vélt vagy valós balsikerek miatti minden ellenérzést, ha van, és nem engedhetünk teret rosszallásunknak, ha megdöbbentenek a jelöltlisták összeállítását megelôzô viták, összeszólalkozások, civakodások. Amíg eljön a sokszínûség ideje, célunk nem lehet más, mint minél több olyan képviselô bejuttatása a parlamentbe, aki legalább nem szavaz ellenünk.

Nits Árpád

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]