1996. január 8.
(VIII. évfolyam, 5. szám)

A választások közeledtével egyre gyakoribbá válnak a közvélemény-kutatások, illetve -irányítások. Mert a feltett kérdésekbôl kiérezhetô a felmérôk azon igyekezete, hogy milyen problémák felé igyekeznek a közvélemény figyelmét irányítani. Például a decemberi felmérés, amelyet a Soros-alapítvány rendelt a Városi és Területi Szociológiai Központtól , kérdéseit a polgárok közérzete, életszintjével való elégedettsége, a mass-média iránti érdeklôdése felé irányította, s csak végül tért át a pártok, politikai személyiségek és közintézmények iránti szimpátia problematikájára.

A Gallup Intézet által végzett felmérés azonban igen keserû ízt hagy az ember szájában. Olyan kérdéseket intéznek az emberekhez, amelyekbôl a diktatúra utáni nosztalgia csöpög, és szinte a demokratikus kibontakozás elleni uszításnak is nevezhetô. Például: mit kíván jobban? Demokratikus rendszert vagy egy keményebb kormányzást, amely azonban korlátozza a demokráciát? Vagy: Jobb lenne parlament nélkül?; A választás a legjobb módszer annak kijelölésére, hogy ki fog kormányozni?; Meg kellene szüntetni a politikai pártokat ahhoz, hogy az ország helyzete javuljon?; Államosítani kellene azok tôkéjét, akik az utóbbi öt évben meggazdagodtak?; A szabad piac megfelelôbb, mint az állam által ellenôrzött gazdaság? — és ehhez hasonlók, majd rátér a pártok iránti érdeklôdésre.

A két közvélemény-kutatás között nehéz párhuzamot vonni, hiszen a feltett kérdések nem azonosak, azaz csak részben azonosak. Például arra a kérdésre, hogy jó irányban halad-e az ország?, a Gallup Intézet szerint 40 százalék tartja megfelelônek a helyzetet, míg a Soros-alapítvány által rendelt kutatás adatai szerint csak 29 százalék van ezen a véleményen, 48 százalék pedig egyenesen rossznak véli az irányt, amerre haladunk (a Gallup szerint csak 23 százalék kifogásolja a helyzetet, a többiek mindkét felmérésben nem tudják, hogyan válaszoljanak). A pártok iránti szimpátia kérdésében is eltérés mutatkozik a két felmérés eredményei között, de ez már elfogadhatóbb, hiszen egyelôre valóban nagyfokú ingatagság mutatkozik a választópolgárok politikai elkötelezettségét illetôen.

Még furcsábbnak tûnik az a felmérés, amelyet a Kolozsvári Avram Iancu Egyetem szociológiai karának diákjai végeztek a helyi politikai pártok iránti érdeklôdésrôl. Ebbôl ugyanis azt a következtetést vonja le az Adevãrul bukaresti napilap cikkírója, hogy a kolozsvári magyarság kezdi elveszteni az RMDSZ-be vetett bizalmát, mert ha most lennének a választások, csak a lakosság 9,64 százaléka szavazna az érdekvédelmi szervezetre, holott a lakosságnak majdnem a fele (!) magyar, vagy vegyes házasságban élô magyar. Nos, ha ilyen tudományos alapon választották ki azt az 1000 polgárt, aki reprezentatívan kellene hogy képviselje a város lakosságát, akkor a következtetés és a felmérés helyességét fölösleges kommentálni. A legtöbb párt még 3 százaléknyi bizalmat sem élvez. Így versenyképtelenként jelenik meg a Demokrata Agrárpárt, a Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt, a '93-as Liberális Párt, a Szocialista Munkapárt, a Polgári Szövetség Pártja, a Nagyrománia Párt és az Ökológusok Pártja. A legnagyobb szimpátiának a Demokratikus Konvenció (25 százalék) és Emil Constantinescu (21,21 százalék) örvend, egyénileg pedig a Román Nemzeti Egységpárt (14,31 százalék), utána az RMDSZ majdnem 10 százalékkal. Emil Constantinescu után a népszerûségi listán Ion Iliescu következik 20,39 százalékkal, majd Gheorghe Funar 10,40 százalékkal, aztán Petre Roman, Adrian Nãstase, C. V. Tudor és Markó Béla (2,42 százalékkal). Végül magyarázatként még annyit fûznek a felmérés eredményeihez, hogy az RMDSZ iránti bizalom csökkenését a magyarságnak a Demokrata Párt, valamint a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt iránti növekvô szimpátiája egyenlíti ki. Nyilván ehhez a felméréshez fölösleges minden egyéb magyarázat.

Szabó Piroska

Dumitru Cristea tábornok, Virgil Mãgureanu egykori helyettese úgy vélekedik, hogy a hírszerzôfônöknek nem volt más választása, közölnie kellett az ügynöki mivoltát feltáró dokumentumokat, mert Corneliu Vadim Tudor megijesztette, hogy közzéteszi az ô birtokában lévô Mãgureanu-dossziét, amelynek az iktatószámát is megmondta. Ám meglehet — jegyezte meg az egykori fônökhelyettes hírszerzô —, hogy mindez csak jól sikerült blöff volt. C. V. T. tudta a dosszié számát, de annak másodpéldányával nem rendelkezett.

1991-ben, amikor népes újságíró-különítmények túrták a földet a berevoienti-i vízmosásban, a bennfentesek nagyokat kuncogtak, hogy ráharaptunk a csalira és napokig tömtük a sajtót azokkal a "titkos" adatokkal, amelyekkel a szeku ama vagy eme része hülyíteni akarta a népet. Az egykori és az újjászületett titkosrendôrséghez közel álló hírforrások tudni vélték, hogy Berevoienti-re csak szemetet, piszkozatot hordtak ki, az igazi irattárat mikrofilmen ôriznék a legfôbb hírszerzô által javasolt 40 évig. Most mégis kiderül, hogy léteznek a dossziék, méghozzá több példányban?

(N. Á.)

Sergiu Cunescu szociáldemokrata képviselô felhívással fordult a parlamenti tagokhoz, hogy egyhavi fizetésükkel járuljanak hozzá az árvízkárosultak megsegítéséhez. Ion Ratiu parasztpárti képviselô lelkesen támogatta az ötletet, és kéthavi parlamenti fizetését ajánlotta föl. Vajon ennek folytatása lesz? Megérjük, hogy három-, négy- vagy többhavi fizetésre duzzad a jótékonysági lavina? Esetleg a havi jövedelemre terjed ki, és akkor egyesek bizony számottevôen megsegítik a károsultakat? És hogyan reagálnak a kezdeményezésre az RMDSZ-képviselôk? Kérdéseinkre Kónya-Hamar Sándor válaszolt.

— Mivel szociáldemokrata oldalról jött a kezdeményezés, nyilván társadalmi hálópótló szerepét próbálja betölteni. Hogy egyáltalán visszhangja lehet a létbizonytalanságra utaló és a koldusszindrómát éltetô gesztusnak, annak magyarázata szomorú társadalmi okokban rejlik. Hatékonysága a nullával egyenlô. Gondoljunk arra, hogy annak idején a FAO micsoda összegeket juttatott mederszabályozásra, és a folyóink azóta is kiöntenek, mert a pénzeket ki tudja, mire költötték el. A mostani "spontán", rendszertelen segélyötletet látva, a nemzetközi szervezetek arra a következtetésre juthatnak, hogy itt még mindig nincs megoldva a minimális létbiztonság. Az adakozás túllicitálása sem vezet sehova, nem helyettesíti a törvényes keretet, a civil társadalmi szervezetek céltudatos tevékenységét, amelyek ilyenkor mozgásba kellene hogy lendüljenek, úgy, ahogyan a mi egyházaink, szervezeteink késedelem nélkül megszervezték az árvízkárosultak segélyezését. Akcióik eredményességét bizonyítja többek között az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének székházában összegyûlt adomány.

Bár olcsó választási kampányfogásnak tartom Cunescu kezdeményezését, természetesen a segítô gesztusból nem maradok ki, és gondolom, kollégáim sem, de ebbôl nem kovácsolunk politikai tôkét. Hogy a segélyre szánt összeg összegyûjtését, eljuttatását hogyan oldjuk meg, annak megbeszélésére nagyon jó alkalom lesz a hét végi SZKT-ülés.

Petre Roman és Sergiu Cunescu a hét közepén Craiován ismerteti az idei választásra alakult Szociáldemokrata Szövetséget. A Demokrata Párt és a Román Szociáldemokrata Párt jól értesült köreibôl kiszivárgott, hogy ez alkalommal bemutatják a szövetség jelöltjét az államelnöki tisztségre.

Vasárnap délelôtt Kolozsváron ülésezett a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa, amelynek napirendjén többek között a január 12-14-i Székelyudvarhelyre összehívott SZKT, illetve a választások elôkészítésével kapcsolatos kérdések szerepeltek.

Élve az alkalommal, hogy az ülésen jelen volt Markó Béla is, arról kérdeztük a szövetségi elnököt, hogyan értékeli az Iliescu elnök megbékélési javaslatát megfogalmazó dokumentumokra nemrég küldött magyar javaslatokat. Markó Béla szerint a magyar válasz elvileg sokkal tágabb keretet jelent a román javaslathoz viszonyítva. — A végleges szöveget ugyan még nem láttam, a választervezet ismeretében mondhatom csak, hogy a dokumentumcsomagokban foglalt elvek megfelelônek látszanak számunkra — vélte —, bizonyos elvek leszögezését azonban továbbra sem tartjuk elegendônek. Szeretnénk, ha konkrétumok is bekerülnének a magyar javaslatba az oktatással, az egyházi javak visszaadásával kapcsolatban.

A román-magyar kapcsolatok terén Markó Béla szerint az 1996-os választási évben nem sok eredmény várható. Az eddigi tapasztalatok sajnos csakis erre mutatnak: a román fél a megbékéléssel kapcsolatos számos hangzatos kijelentései ellenére ugyanis nemhogy nem lépett, de az alapszerzôdés tárgyalásaival egy idôben olyan törvényeket hozott, mint amilyen az oktatási törvény is. — Az idei választási év, ebben az idôszakban pedig nagy a veszélye a nacionalista retorika felerôsödésének, és majd azok a politikai erôk is sokkal kevésbé mernének pozitív irányba lépni, akik különben hajlandóak lennének ilyesmire — bár nem igazán tudok ilyenekre rámutatni — mondotta. Ennek persze ellentmond, hogy a román külügyminisztérium az 1996-os év prioritásaként jelölte meg a román-magyar viszony rendezésének a kérdését. Mi természetesen nagyon szeretnénk, ha emögött ôszinte szándék rejlene, de egyelôre csak a kételyeink vannak — vélte Markó Béla.

Arra a kérdésünkre, hogy milyen esélyt lát a költségvetési törvény megvitatása érdekében az RMDSZ kezdeményezte rendkívüli parlamenti ülésszak összehívására, a szövetségi elnök nem mutatkozott bizakodónak. Véleménye szerint, ha ezt valóban akarták volna, akkor a kormánypárt kezdeményezte volna már az elôzô parlamenti szesszió végén.

— Ez az indítvány elsôsorban (de természetesen nem kizárólagosan) politikai megfontolásból született. Nem lehet ugyanis most már évrôl évre költségvetés nélkül hagyni év elején az országot. Ennek többek közt megvan az a kockázata is, hogy ebben az idôszakban a kormány kénye-kedvére bánik bizonyos szempontból a költségvetéssel. Az alapvetô indok tehát az volt, hogy a költségvetést a parlament hagyja jóvá.

Sz. K.

Székelyudvarhelyen ülésezett a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), amely öt romániai magyar ifjúsági és diákszervezetet tömörít soraiban. A testület többek között megvitatta a MIT-nek az RMDSZ ,,belsô parlamentjében", a Szövetségi Képviselôk Tanácsában betöltött szerepét, kapcsolatát a romániai politikai és társadalmi szervezetekkel, a magyar kormány kulturális és oktatási szerveivel, a Határon Túli Magyarok Hivatalával, a MIT szerepvállalását a tavasszal esedékes helyhatósági választások kampányában.

Bár Horn Gyula kormányának hatalomra jutása óta javultak a román-magyar kapcsolatok, és Ion Iliescu román elnök ,,történelmi megbékélésre" tett javaslatot, a romániai magyar kisebbség jogairól folyó vita mindmáig megterheli a két ország viszonyát — állapítja meg a Süddeutsche Zeitung címû német lap.

Az újság a bukaresti külpolitikáról szóló írásában idézi Markó Bélát, az RMDSZ elnökét, aki szerint a két ország közötti megbeszélések leálltak, a "történelmi megbékélés csak üres szóbeszéd" — jelentette ki az RMDSZ elnöke.

Mircea Geoanã, a külügyminisztérium szóvivôje úgy nyilatkozott a német lapnak, hogy az alapszerzôdés 98 százaléka kész van, de a területi autonómia Bukarest számára elfogadhatatlan. Szavai szerint a történelmi megbékélésre tett javaslat értékes politikai gesztus.

A magyar és a román védelmi miniszter, Keleti György és Gheorghe Tinca rendszeresen találkoznak egymással, a két ország katonái tavaly közös hadgyakorlatot is tartottak. A kölcsönös bizalmatlanság azonban mélyen gyökerezik. Magyarország nem jelent katonai fenyegetést — idézik Tinca minisztert, aki szerint ,,csak fele akkora erôvel rendelkezik, mint mi. Ha egyszer eszükbe jutna Romániát megtámadni, ezt utoljára tennék" — írja a müncheni újság. Majd idézi a miniszternek a NATO bôvítésével kapcsolatos kijelentését, amelyben az összes kelet-európai ország egyidejû felvételét sürgeti. A továbbiakban a lap beszámol arról, hogy Bukarest eddig csupán Bulgáriával kötött alapszerzôdést, mert vitája van Ukrajnával és Moldovával is.

A minap áttekinthettem azokat a dokumentumokat, amelyeket Ion Iliescu államfô megbízásából juttatott el a bukaresti diplomácia a magyar kormányhoz. Az úgynevezett "román-magyar megbékélési megállapodás" tervezetére gondolok. Három diplomáciai javaslatról van szó: 1. "A Románia és Magyarország közötti együttmûködés viselkedési kódexe a nemzeti kisebbségek kérdéseiben", 2. "Román-magyar közös nyilatkozat", 3. "A Románia és Magyarország közötti megbékélésre és partneri kapcsolatra vonatkozó egyezmény" tervezetérôl. Mindhárom igen elônyösnek tetszô javaslatokat foglal magába a gazdasági, a kulturális, ezen belül a tudományos együttmûködésrôl, valamint az európai csatlakozás érdekében végzendô közös erôfeszítésekrôl.

Természetes dolog, hogy az érdeklôdô figyelmét mindenekelôtt az úgynevezett "kisebbségi keretegyezmény" elôírásai kötik le. Ezen a területen is találhatók ígéretes passzusok, így nyomban a közös szándéknyilatkozat-tervezet elején: a szerzôdô felek egyetértenek "abban, hogy a nemzeti kisebbségek kérdéseiben folytatott együttmûködésükben nem engedhetô meg semmilyen eltérés az emberi jogok, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai tiszteletbentartásának demokratikus értékeitôl, az európai normáktól és szabványoktól, mindenekelôtt az Európa Tanács elôírásaitól". Az okmány ezt követve hivatkozik az Egyesült Nemzetek Szervezete, illetve az európai intézmények legfontosabb jogi dokumentumaira, a többi között a Kisebbségvédelmi Keretegyezményre és a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára (amelyet különben a román kormány mind ez ideig nem írt alá!), majd a következôket állapítja meg: "oly módon értelmezve a fenti dokumentumokat, hogy ezekbôl nem következik etnikai alapú autonóm közigazgatás létrehozása". Vagyis a kisebbségi önkormányzatot úgy kell megvalósítani, hogy ne legyen belôle kisebbségi önkormányzat (autonómia).

Ezek után nem lehet meglepô, hogy a megbékélési tervezet általában nem helyez kilátásba olyan intézkedéseket, amelyek védelmeznék a nemzeti kisebbségek — jelen esetben a romániai magyarok — nemzeti identitását és kulturális intézményeit. Nem helyez kilátásba intézkedéseket a kisebbségi iskolák, egyházak, általában a kisebbségi mûvelôdés fenntartására, és nem szól ezek költségvetési támogatásáról. Beéri szépen hangzó kijelentésekkel, ezek azonban nem jelentenek konkrét kötelezettségeket. Ilyen kötelezettségeket csupán egyetlen vonatkozásban javasol a tervezet, tudniillik abban, hogy tartózkodni kell a másik fél kisebbségi politikájának bírálatától. A szerzôdô felek — mint a román elnök javasolja — "a maguk részérôl intézkedéseket hoznak a közpénzbôl finanszírozott intézmények vagy tömegtájékoztatási eszközök, mindenekelôtt a televízió révén folytatott, a másik fél ellen irányuló nacionalista propaganda beszüntetésére, illetve megelôzésére". De ki állapítja meg azt, hogy mi számít "nacionalista propagandának", ki dönti el ennek mibenlétét és kritériumait? A román fél részérôl ugyanis általában "nacionalista propagandának" minôsül a Budapesten kiadott Erdély története címû akadémiai összefoglalás és a Duna Televízió tevékenysége is.

Az Iliescu-féle javaslat ezért, legalábbis az én véleményem szerint, nem lehet kellô alapja az egyébként valóban szükséges és idôszerû magyar-román kiegyezésnek, annak a történelmi kompromisszumnak, amelyet elôbb-utóbb létre kell hozni a két szomszédos (és Erdélyben együtt élô) nemzet között. Következésképp meg kell keresni, ki kell alakítani ennek a kompromisszumnak a valóban biztos és teherbíró bázisát: azt a stratégiát, amely talán mellôzi a szép diplomáciai közhelyeket, viszont arra törekszik, hogy a kölcsönös kiengesztelôdés és a történelmi kiegyezés valóban tartalmas, biztonságos és hatékony legyen.

A román diplomácia szüntelenül arról beszél, hogy Magyarországnak és Romániának egy "német-francia" jellegû történelmi kompromisszumot kell kötnie. Ez az analógia azonban, legalábbis ha a történelmi tényeket vesszük alapul, semmiképpen sem fogadható el. Az európai nemzeteknek oly sok szenvedést, a többi között két világháborút okozó német-francia konfliktusnak ugyanis két mozgatója volt: a két nemzet közötti hagyományos nagyhatalmi vetélkedés és az elzász-lotharingiai kérdés. A német és a francia nagyhatalom évszázadokon keresztül küzdött a kontinentális vezetô szerepért, ebben a küzdelemben a 19. század elejé a napóleoni háborúk korában a franciák, késôbb a német egységmozgalom sikere és a Második Birodalom létrejötte következtében a németek kerekedtek felül, majd a 20. században két pusztító háborúban is az a szövetségi rendszer, amelynek Franciaország is részese volt.

A német-francia konflikusok másik forrása Elzász-Lotharingia. E kettôs tartomány lakóinak nagy része mindig német volt a történelem során, és maga a két tartomány is a német birodalomhoz tartozott. Elzász a harmincéves háború végén, Strasbourg 1681-ben került a francia királyok uralma alá, Lotharingia pedig csak 1738-ban kapcsolódott Franciaországhoz. A tartományok német lakossága azonban ezt követôen nemcsak eltûrte a francia kormányzatot, hanem azonosult is vele, különösen a rendi elôjogokat eltörlô 1789-es forradalom után. Midôn 1813-ban a napóleoni seregeket leverô szövetséges német és osztrák erôk bevonultak a tartományokba, a helyi lakosság ellenállást tanúsított, és a bécsi békekonferencia meg is hagyta ôket francia uralom alatt. Elzászt és Lotharingiát az 1870-71-es francia-porosz háború után csatolták ismét a német birodalomhoz, a helyi lakosság azonban — a németek is — tiltakozott az annexió ellen, a két tartomány ezért minden zökkenô nélkül illeszkedett vissza a francia állam keretébe az elsô világháború után.

A magyar-román ellentétek történetét nem lehet a német-francia konfliktusok lefolyásához hasonlítani, mert 1. a két ország között nem volt regionális hatalmi vetélkedés: korábban Magyarország egy európai nagyhatalom, a Habsburg Monarchia része, Románia pedig egy ehhez képest kevésbé jelentékeny ország volt, 1918 után pedig nem is lehetett a két állam között hatalmi vetélkedés. 2. A trianoni szerzôdéssel Romániához csatolt egykori magyar területek magyar lakossága nem kívánt román állampolgár lenni, és 1940-ben nem utasította el az ismét berendezkedô magyar közigazgatást.

A német-francia kiegyezés analógiája ezért teljes mértékben félrevezetô, létezik viszont másik történelmi analógia, amelynek érvényességéhez nem férhet kétség, noha a román kormányzat, valószínûleg éppen ennek az analógiának a találó volta miatt, elzárkózik az adódó tanulságok megvitatása és érvényesítése elôl. A Dél-Tirol (olasz nevén: Trento-Alto Adige tartomány) esetében létrehozott olasz-osztrák kiegyezésre gondolok, amely, úgy tetszik, pontot tett egy több mint fél évszázados konfliktus után, és lehetôvé tette a tartomány osztrák (német) lakosságának önkormányzatát. Ezt az analógiát alkalmazta különben legutóbb Tôkés László nagyváradi református püspök ismert nyilatkozata és a magyar külügyminisztérium Bukarestben tárgyaló államtitkára is.

A kérdéses tartomány 1918-ig az osztrák császárság része volt, és Tirol tartományhoz tartozott, lakossága északon német, délen olasz. A területet az 1919-es saint-germain-i osztrák békeszerzôdés helyezte Olaszország fennhatósága alá, különben a német lakosság megkérdezése nélkül, sôt, kifejezett akaratnyilvánítása ellenére. A két világháború közötti fasiszta olasz kormányzat igen erôszakos asszimilációs politikát folytatott, német iskolák csak illegális körülmények között mûködhettek, és az északi körzetek német lakossága kollektív jogokkal semmilyen tekintetben nem rendelkezett. A második világháború után az osztrák kormány tett lépéseket a tartomány északi részének visszaszerzésére, a párizsi békekonferencia azonban elutasította az osztrák törekvéseket, tekintettel arra, hogy jelentékeny olasz területeket adott át Jugoszláviának, és nem akarta Olaszországot még jobban megcsonkítani.

Az osztrák és az olasz kormány mindezek után 1946-ban Párizsban megállapodást kötött arról, hogy a tartomány északi részében élô németek bizonyos fokú önkormányzatban részesülnek, német iskolákat állíthatnak fel, a német nyelv a közigazgatásban, a bíróságokon, a helységnevek területén és a hivatalos iratokban az olasz államnyelvvel egyenlô jogokat élvez, és a közhivatalokba létszámuknak megfelelô arányban németeket is ki kell nevezni. Ugyancsak kölcsönösen elismerték a szerzôdô felek az egyetemi diplomákat, és rendelkeztek a határforgalom radikális könnyítése felôl. Ezenkívül Ausztria jogot kapott arra, hogy a dél-tiroli német népcsoport érdekei mellett mint "védôhatalom" lépjen fel.

A párizsi egyezmény végrehajtása nem volt zökkenô nélküli, emiatt szervezôdött az a dél-tiroli német ellenállási mozgalom, amely az ötvenes-hatvanas években erôszakos cselekményekkel is felhívta magára a figyelmet. Ezen a visszás — a két szomszédos ország kapcsolatait is mérgezô — helyzeten változtattak azok a tárgyalások, amelyekre az Egyesült Nemzetek Szervezete szólította fel az osztrák és az olasz kormányt. Mindennek következtében Dél-Tirol (Bolzano tartomány) önkormányzatot kapott, ennek keretében tartományi gyûlést (Landtag) és tartományi bizottságot (Landesauschuss), valamint tartományi fônököt (Landeshauptmann) választott, létrejött az a bizottság, amely az osztrák Tirol és az olaszországi Dél-Tirol kapcsolatait szervezi, és Ausztria, mint kulturális anyaország (Mutterkulturland) felelôsséget vállalt azért, hogy megôrzi a tartomány német lakosságának nemzeti identitását és kultúráját.

Az 1972-ben elfogadott dél-tiroli statútum értelmében a tartomány német lakossága teljes körû közigazgatási és kulturális önkormányzatot kapott mint "jogi személyiséggel rendelkezô autonóm régió", amely szabadon használhatja a német nyelvet és az osztrák (tiroli) nemzeti szimbólumokat. Minderrôl igen alaposan meggyôzôdhet az a magyar turista is, aki mostanában Dél-Tirolba: Bozenbe (Bolzano), Brixenbe (Bressanone), Bruneckbe (Brunecco), Meránba (Merano) vagy Toblachba (Dobiacco) látogat.

Az erdélyi magyarság jogainak és intézményeinek megalapozása: nemzeti identitásának és kultúrájának hatékony védelmezése és fenntartása ezért a dél-tiroli német autonómia és az osztrák-olasz megállapodások mintájára kialakítandó rendezést követel. A valóban történelmi jelentôségû magyar-román kiegyezésnek erre a dél-tiroli modellre kell épülnie, és mindezt a bukaresti kormánynak, Iliescu elnöknek vagy jövôbeli utódjának egyszer meg kell értenie. Máskülönben a kívánatos magyar-román megbékélésnek nincsenek stratégiai alapjai, és a történelmi kompromisszum ügye megmarad az eleve múlékonyságra ítélt diplomáciai gesztusok és a szép szavak körében.

Magyarországnak és Romániának — és ezen túl a közép-európai régiónak és az európai nemzetek közösségének — szüksége van egy valóban megalapozott és tartós kiegyezésre és együttmûködésre Budapest és Bukarest között. Csak egy ilyen kiegyezés növelheti azt a regionális biztonságot és stabilitást, amelyet az európai intézményrendszer, a nyugati politika joggal elvár és megkövetel a közép-európai térség felelôs kormányaitól.

Pomogáts Béla

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]