1996. junius 1.
(VIII. évfolyam, 125. szám)

Tegnap délután utoljára ült össze a régi felállításban a városi tanács. A napirendi pontok között szerepelt többek között az elmúlt négy esztendô tevékenységének a megvitatása. A kampánycsend miatt errôl késôbbi lapszámunkban számolunk be. A tanácskozás idôpontjában a városháza elôtt megjelent Oratovski Anton, aki tarthatatlan lakáshelyzete miatt május 28-án láncokkal egy oszlophoz kötözte magát. Most a tiltakozásnak egy súlyosabb formáját akarta választani: azzal fenyegetôzött, hogy felgyújtja magát.

Idôközben a városi tanács elôtt polgármesterünk felolvasta Oratovski ultimátumát, és azt ígérte, hogy hétfôn az elégedetlenkedô úr új lakást kap. Mindezek ellenére a polgármesteri hivatal elôtt megjelent az elkeseredett polgár, aki gesztusának elôzetes magyarázata után, leöntötte magát benzinnel. A megjelent rendôr kezdetben értetlenül figyelte a történeket, majd kollégájával együtt betuszkolták Oratovskit a rendôrkocsiba, és elhajtottak. A szünetet tartó tanácsosok közül páran kijöttek a helyszínre, az RNEP-es Olaru tanácsos választási diverziónak nevezte a történteket.

A tanácsülésen négy új díszpolgári címet adományoztak: Bernard Boiyer-nek Franciaország nagykövetének, Ioan Bocsa és Gheorghe Turda népdalénekeseknek, valamint Radu Aftemie szobrásznak, a román katona emlékmûve alkotójának.

Örvendetesnek ítéli meg a rendôrség, hogy a választási kampányban csak elszigetelten történtek szabálysértések. A kolozsvári rendôrkapitányság arra kéri a polgárokat, hogy a szavazás napján se szolgáltassanak okot büntetésre, bírságolásra. Közleményében emlékeztet néhány törvénybe ütközô cselekményre, amely bizonyos esetben túllépheti az egyszerû kihágást, bûnvádi eljárást vonva maga után:

• a rend biztosítására vonatkozó körzetfelelôsi felszólítás elutasítása a szavazóhelyiségben és annak 500 méteres körzetében;

• választási propaganda folytatása a választás napján, választók befolyásolása a szavazóhelyiségben bizonyos jelöltek vagy pártok mellett vagy ellen;

• a választási jog gyakorlásának akadályozása;

• a választási titok megsértése;

• szavazat megvásárlása ígérettel, pénzzel stb.

A közlemény részletezi a vétségeket. Befolyásolásnak tekintik például azt is, ha valakit a szavazástól való tartózkodásra próbálnak rávenni.

Legegyszerûbb, ha normálisan viselkedünk, és nem tesszük ki magunkat kötekedésnek, milliós nagyságrendû büntetésnek, esetleg bûnvádi eljárásnak: belépünk, nyújtjuk a személyi igazolványunkat, átvesszük a három listát (füzetet), a kabinban a három helyre beütjük a pecsétet, visszaadjuk a három listát, visszakapjuk a személyi igazolványt és kilépünk a szabadba. 500 méter sugarú körön kívül aztán kitombolhatjuk magunkat mindannak gyakorlásával, amit más törvények nem tiltanak.

Ion Iliescu államfô pénteken a Cotroceni-palotában fogadta az Európa Parlament küldöttségét, amely részt vett az EU-Románia parlamenti vegyes bizottság csütörtökön véget ért bukaresti ülésén.

A találkozón áttekintették az Európai Unió és Románia kapcsolatait.

A parlamenti vegyes bizottság ülésérôl tájékoztatva a bukaresti Adevãrul pénteken ismertette a kormány európai integrációs osztálya igazgatójának véleményét arról, hogy Romániát hátrányos megkülönböztetés éri az EU-kezelte PHARE-programban.

Nicolae Idu szerint Brüsszelben az illetékesek tévesen hiszik, hogy Románia nem képes nagyobb összegek hasznosítására, holott a program keretében eddig rendelkezésére bocsátott 616 millió ECU-t 69 százalékban felhasználta — ennél jobb aránnyal csak Albánia dicsekedhet, de sokkal kisebb programokkal.

Az évi 110 millió ECU helyett Románia évi 150-160 millió ECU-t tudna felszívni.

Ilyen körülmények között Romániában jut egy fôre a legkisebb összeg a PHARE-segélyben részesülô országok közül: évi 24 ECU. Bulgáriában ugyanez a szám 49 ECU, Magyarországon 45 ECU, Lengyelországban pedig 26 ECU évi átlagban.

A Certinvest S.A. befektetési alap felfüggesztése miatt ismét erôs az aggodalom a gyenge román tôkepiacért — mondták bukaresti gazdasági elemzôk pénteken az AP-DJ-nek.

- A román tôkepiac bajban van. Ha a Certinvest csôdbe megy, és már talán csôdbe is ment, az komoly láncreakciót okozhat — mondta egy értékpapír-forgalmazó elemzô a hírügynökségnek, miután a román értékpapír-felügyelet 60 napra felfüggesztette a közös befektetési alap mûködését.

Elemzôk szerint a felfüggesztés halogató taktika a befektetôk izgalmának lehûtésére, de nem oldja meg a válságot.

A Certinvest alapnak mintegy húszezer befektetôje volt, nettó vagyona pedig az év elején 17 milliárd lejt ért (egy dollár/2951 lej). A tôzsdefelügyelet annak láttán függesztette fel a kifizetéseket az alapból, hogy annak likviditása, nagy visszavonások után, az utóbbi napokban 700 millió lejre csökkent.

Korábban a legnagyobb befektetési alap, a SAFI Invest alapjának befektetôi estek pánikba, miután jegyeik értéke 50 százalékkal csökkent. A Certinvest befektetôi ezután napi 400 millió lejes ütemben vették ki a pénzüket. Elemzôk szerint a Certinvest rosszul szervezte a kihelyezéseit. A zûrzavart növelte, hogy a Certinvest ezen a héten azzal indokolta nehézségeit, hogy a bukaresti Hitelbank, ahol letétjeit tartja, állítólag nem tud fizetni. Ám a Hitelbank azzal vágott vissza, hogy a Certinvest számláján nincs pénz.

Mihai Radu, a tôzsdefelügyelet alelnöke azt mondta az AP-DJ-nek, hogy a Certinvestnek most van ideje összeszedni magát és pénzét; szerinte hatvan nap alatt akár hatmilliárd lejre is nôhet az alap. Közben megszavaztatják a befektetôket az alap vezetésének kicserélésérôl. Radu hasonlóan nyugtatta a befektetôket a hónap elején, amikor a SAFI Invest alapját függesztették fel 90 napra. Elôzôleg, áprilisban, a tôzsdefelügyelet elrendelte, hogy a közös alapok ne a tervezett, hanem a tényleges eredmény alapján számolják vagyonukat. Elemzôk szerint az alapok bármibe befektetnek, ami nagy hasznot ígér. A szabályozás kaotikus volt, az információ részleges, és amikor a tôzsdefelügyelet végre átváltott nyugati stílusra, az alapok észrevették a kockázatokat, és a befektetôk megijedtek.

53 millió dolláros kölcsönt szeretne kapni az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól autósztrádájának feljavítására Románia — jelentette a Reuter.

Román illetékesek szerint az EBRD hajlandó lenne részben finanszírozni a munkát, amelynek összköltsége nem ismert, még tart a megvalósíthatósági tanulmány elkészítése. Az eddigi egyetlen autópályája hossza 113 km, a fôvárost köti össze Pitesti-tel.

Romániának nagyszabású útépítési és -korszerûsítési tervei vannak, ezer kilométernyi országút korszerûsítésén kívül például körgyûrût akar építeni Bukarest köré. A munkálatokra 1,8 milliárd dollár értékben tervez koncessziós szerzôdéseket kötni külföldi befektetôkkel, mindenekelôtt a Bukarest-Konstanca közti 200 kilométeres, s a Bukarest-Giurgiu közti 45 kilométeres autópálya megépítésére.

Románia nyolcvan francia helikopter gyártásáról kötött megállapodást a közös francia-német helikoptergyártó céggel, az Eurocopterrel — jelentették be csütörtökön Párizsban. A Romániában gyártandó Ecureuil-típusú gépek polgári célokra szolgálnak majd — ugyanakkor szakértôk emlékeztetnek, hogy az Ecureuil rendszeresítve van a francia haderôben, azaz akár katonai célokra is igénybe vehetô.

Az elsô negyven helikopter 1996 és 2001 között készül el, a második negyvenes csoportot pedig 2001-ben kezdik gyártani Romániában.

Kolozsvár egyik neves építésze említette nemrégiben nyilvánosság elôtt példaként azt az országos elemista gyermekek számára rendezett rajzversenyt, melynek témája így hangzott: Hol szeretnék lakni, ha felnövök? És amelyet, a minden megyébôl 10-10 Bukarestbe elküldött mû közül, egy szintén gyerekekbôl álló zsûri bírált el. Nos, az eredményrôl csak annyit, hogy mindössze öten rajzoltak tömbházat. A többiek a kényelmes, zöldövezetes, kertes, uszodás családi házféleséget vetették papírra.

Világviszonylatban rég megbukott a paneltechnika. Nálunk pedig még él a panelelmélet. S még gyerekálom az igazi otthon fogalma. Vajon csak az övék?

ION ANTONESCU SZIMPÓZIUMOT rendez a marsall kivégzésének 50. évfordulóján a kolozsvári városháza. A Ion Antonescu Ligával és Alapítvánnyal közösen szervezett megemlékezés résztvevôi: Stefan Pascu és Camil Muresan akadémikusok, Petru Turlea parlamenti képviselô, Crisan Mircioiu, Raoul Sorban, Ion Aurel Pop és Gheorghe Buzatu egyetemi tanárok, valamint dr. Gelu Neamtu. A rendezvényt június 1-jén a városháza gyûléstermében tartják.

A BRASSAI SÁMEUL ELMÉLETI LÍCEUM IGAZGATÓSÁGA KÖZLI, hogy az idén is indul angol nyelvet intenzíven, heti négy órában tanuló V. osztály. A felvételi vizsgát, írásbelit és szóbelit, a II., III., IV. osztályok anyagából június 20-án tartják. Beiratkozás június 10-tôl az iskola titkárságán. Szükséges iratok: kérvény, valamint igazolás a IV. osztály elvégzésérôl.

Kedden, június 4-én, 11 órakor a Heltai-klub vendégeként Hollander Pál szociológus és politológus, az amerikai Massachusetts Egyetem professzora tart elôadást: Kelet-közép-európai kisebbségi kérdés — amerikai szemmel címmel, a Mikó (Clinicilor) u. 18. szám alatt.

Ugyanott, kedden 16 órakor a Heltai-alapítvány és az Interetnikus Dialógus Társaság közös szervezésében a vendég angol nyelvû (román fordítású) elôadást tart: A polgári társadalom Amerikában címmel.

Örömmel értesítjük a Szabadság kedves olvasóit egy nem mindennapos tevékenységrôl. A közelgô nemzetközi gyermeknap alkalmából, május 30-án a bálványosváraljai gyerekek, szám szerint 50-en, látogatást tettek a megyeszékhelyen, Kolozsváron. Falunk kissé messze esik a megyeközponttól, ezért még iskolás gyerekeink se látták mind a kincses várost. Hát még az óvodások. Felejthetetlen élményben volt részü(n)k. Reggel 8 órakor szinte hallatszott gyermekeink szívdobogása, amivel ezt az eseményt várták. Elôször a "Puck" bábszínház elôadásában végigélveztük az Állatmesék címû darabot. Elsô színházi élményünket. Felejthetetlen marad egy egész életre. Utána, a Közép-Európa-szerte híres botanikus kertet látogattuk meg, ahol gyönyörködhettünk a nyíló rózsákban. Ez is olyan élmény, melyben kevés váraljai gyereknek volt része. Ugyancsak élményt jelentett a sok játékszer, melyet sorra kipróbáltak a sétatéri játszótéren.

Az idô rohan, s nekünk is lépést kellett tartanunk vele. Így a játéknak véget vetve, újra "komoly munkába" kezdtünk. Meglátogattuk Fadrusz János remekét, a Mátyás-szobrot, megnéztük a Szent Mihály-templomot s a görögkeleti katedrálist.

Utunk utolsó állomása az 51-es óvoda volt, ahol mind a tanügyi káderek, mind az óvodások igen nagy szeretettel vártak. Közös tevékenységeken vettünk részt, ahol sokat szórakoztunk, nevettünk, játszottunk.

A tevékenység zárópontjaként a váraljai óvoda vezetôtanácsa és a szülôi bizottság nevében mi is meghívtuk a városi óvoda közösségét. Szeretettel várjuk, s ígérjük, hogy legalább olyan élményben részesítjük ôket, mint amilyennel minket fogadtak.

Utolsó sorainkban szeretném megköszönni, óvodásaim és a szülôk nevében, a testvéri fogadtatást.

Régen történt hasonló eset a házban: tízperces ôszinte ünneplés az István király ôsbemutatója után. Még azok sem csalódtak, akik a közismert bánki, hunyadi dallamvilágot hiányolták. Mert elsô hallásra is felfigyeltek a muzsika olyan jellemzôire, amelyet Hary Béla karmester-zenedramaturg így fogalmazott meg: "Külön értékes és szép a hangszerelés, nagyon csillogó, nagyon sokfényû zenekari hatás van benne, nyilvánvaló erôs wagneri befolyás érzôdik rajta. De mindez azért erkeli, hogy úgy fogalmazzak, kicsit magyarra van lefordítva..." Hary éppen ezt a fordítást hangsúlyozta ki, helyezte elôtérbe. Különös hatású volt ez az elsô felvonás intermezzójában. Annak ellenére, hogy elôször halljuk ezt a muzsikát, pátosza így is megragadó.

Witlinger Margit díszletei és jelmezei okosan simulnak bele és teremtik újra, ami a darab, a zene sajátossága és lényege. Alapdíszlete a szó nemes értelmében élô része az elôadásnak. A gyors színváltást lehetôvé tevô filmszerû pergetés zavarómentesen új meg új "csodát" varázsol elénk, megteremtve ezzel az elôadás hangját-hangulatát. Ezek a díszletelemek magukon hordják a "zene szellemét", és összefüggésükben, a helyzetnek megfelelôen, kisebb-nagyobb játékteret biztosítanak a rendezônek. Dehel Gábor él ezzel a lehetôséggel, jól kihasznál minden kicsi felületet, hogy úgy mondjam, színjátékos operát formál. Az István király kórusopera is. Hatalmas tablók egymásutánjait nem lehet statikussá tenni. Ezt ellenpontozza Valkay Ferenc egyszerûségében is látványos, mutatós koreográfiája. Dehel képzeletgazdag rendezését kiegészítik a mértéktartó fényhatások. Ezek a differenciált effektusok dramaturgiai funkciót hordoznak, és egyes mozgások, pózok, kifejezô-hangsúlyozó értékére összepontosítanak.

Az elôadók közül elôször a Laskay Adrienne irányította kórust (egyik fôszereplô) kell megemlítenünk. Tiszta intonáció, egységes hangzás, rugalmasság jellemzi teljesítményüket. Az István királyt játszó Molnár János jó hangi diszpozícióban énekelt. Hangilag és játékilag is jól érzékeltette a lelkében dúló kettôsséget, a béke és az utódlás problémáját, és ennek érdekében mindenkit a "cél, a szent eszme" eszközévé tesz.

Kiss Domokos jellegzetes arculatú Imréje magában hordozza az eleve elrendeltetett tragédiát, és mint ilyen, a sorsát, végzetét sejteti meg az általa megformált figurában.

Szeibert István Péter szerepében a személyes érzelmek, létkérdések lényeges belsô összefüggéseket mutatnak, ezáltal új karaktert formál.

A Vazul még egy negatív figura Hercz Péter palettáján. Színes megoldás, sugárzó alakítás, de úgy érzem, hogy a szólam magas fekvése megterheli a hangját.

Szabó Péter erôteljes hangú Sebôse szimbólum értékû.

Széles színskálán mozog Marton Melinda Crescimira megfogalmazása. Sztereotípiától mentes, ahogyan a mû lehetôségein belül válaszol az ôt érô kérdésekre.

Ismét egy jó karakter B. Vass Éva Gizella alakítása. Jóva szerepében Mányoki Máriát, míg Csanád alakjában Fülöp Márton t hallottuk.

Az ízléses mûsorfüzetet, melyben a librettó is benne van, Turánitz J. Lajos szerkesztette.

Fodor Sándor:

Május 28-i számában, a Szabadság a 3. oldalon ismerteti Maria Sîrbu Vocea României-ben megjelent írását, amely a Föderatív Népcsoportok Európai Uniója temesvári kongresszusán részt vevô RMDSZ-vezetôket támadja — ott elhangzott kijelentéseik miatt.

Eszemben sincs a cikkben foglalt rágalmak és ferdítések legtöbbjével foglalkozni, ezekkel vitatkozni. Két kérdésre mégis kitérnék. Két olyan kérdésre, amelyekben Maria Sîrbunak részben, vagy akár egészben is igaza lehet.

Hazugságnak minôsíti, hogy kétmilliónyin lennénk (pedig akörül vagyunk), és azt is, hogy a legnépesebb nemzeti kisebbség volnánk Európában. Bizony ebben az esetben — tényleg eldobták a sulykot. Eldobta a sulykot az, aki ezt így állította.

Már régebben írtam errôl: az "Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége" státus csak Közép-Európára érvényes, ha magunkra vonatkoztatjuk. Tényleg többen vagyunk, mint a szomszéd — vagy közeli — országok bármelyik nemzeti kisebbsége. Sôt, többen a dél-tiroli németeknél, vagy a finnországi svédeknél, akik széles körû autonómiát élveznek, még akkor is, ha a legtöbb kormánypárti — és szélsôséges — román politikus szerint "ilyen nincs Európában". De már... engedelmet: legalább egymillióval kevesebben vagyunk Spanyolország Galicia tartományának a népénél, a gallegóknál, akiknek szintén teljes autonómiát biztosít a spanyol demokrácia, csakúgy mint a nálunk szintén számosabb katalánoknak. És többen vannak nálunk — nemzetiségi tekintetben — az eléggé jogfosztottnak minôsíthetô franciaországi provanszálok is. De vessünk egy pillantást keletre: Ukrajnában — állítólag — (kérem javítsanak ki, ha tévedek) legalább ötmillió orosz él. Egyébként azt, hogy mi vagyunk Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, a diktatúra éveiben hallottam, és akkor se volt igaz.

Megkérném hát tisztelettel politikusainkat, vezetôinket, hogy a jövôben most már tényleg tekintsenek el ettôl "a világ legnagyobb törpéje a szovjet törpe" ihletésû állítástól, mert ha számottevô nemzeti kisebbség vagyunk is Európában, nem mi vagyunk a legtöbben.

Maria Sîrbu következô állítása, amelyikre reagálnék, az, miszerint a magyarországi román "több százezerbôl már csak húszezer maradt". "Kulturális népirtás"-nak bélyegzi Magyarország nemzeti politikáját.

A téma nem új. Adrian Pãunescut követôen Ion Iliescu elnök úrtól is hallhattunk a több százezernyi beolvasztott magyarországi románról — a világháború elôtti népszámlálás adataira hivatkozva...

Ezek szerint ugyanis Kelet-Magyarországon — tényleg — több százezer román élt. Az elsô világháborút lezáró békeszerzôdés azonban nemcsak az egész történelmi Erdélyt, de Kelet-Magyarország tekintélyes részét is Romániának ítélte. Az a bizonyos — több száz- ezernyi — kelet-magyarországi román pedig megmaradt románnak, Romániához csatolt szülôföldjén, Szatmár vidékén, az Avasban, Szilágy és Bihar részein.

De tegyük fel: Magyarországon következetes kulturális genocídium folyik, amelyik arra késztette a románokat, hogy lemondjanak anyanyelvükrôl, nemzeti mivoltukról. Csak azt nem értem, hogy a román nemzet fiai, akikrôl tudjuk, milyen tiszteletre méltón ragaszkodnak nemzeti mivoltukhoz, miért nem tiltakoztak-tiltakoznak? Ha nem tehetik a terror miatt, miért nem igyekeznek átal, a szabad hazába, ahol megmaradhatnak románnak? Nem nagyon tudok ugyanis Magyarországról Romániába áttelepülôkrôl, de olyanokról se, akiket az ádáz és vérszomjas magyar határôrök lelôttek volna, mert végsô kétségbeesésükben nekimentek Románia felé a zöld határnak...

Nem bizony. Az a bizonyos pár százezezer román — nem magyarosodott el. Szabad állampolgárként ôrzi nemzeti mivoltát, ôrzi szép anyanyelvét, tulajdon országában, Romániában. Amit hajdan Kelet-Magyarországnak neveztek ugyanis, az ma jó részt Románia szerves része.

Kár tehát számon kérni ôket — a szomszéd országon.

"30 éve, hogy Tamási Áron, a XX. századi magyar irodalom kiemelkedô írója, végleg megtért a hazai földbe, s jövôre lesz születésének centenáriuma. Így, mostani megemlékezésünk egyben a centenáriumi év nyitánya is." Ezek a mondatok olvashatók az EMKE és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum meghívóján. Ha néhány órára is, de pünkösd másodnapján újra az érdeklôdés középpontjába került az 1800 lakosú kis Hargita megyei település.

A Szervátiuszék készítette emlékmûvet és a két cserefa közötti sírhantot a hivatalos koszorúzás elôtt már ellepték a koszorúk. A 10 órakor kezdôdô ünnepi szentmisét a megemlékezô mûsor követte. Farkas Árpád költô és Czine Mihály magyarországi irodalomtörténész hozták pár percre emberközelbe a mindig hazavágyó írót. Ugrin Aranka, a Tamási Áron Alapítvány kuratóriumának nevében elemezte a Farkaslaka monográfiájának megírására beküldött pályamunkákat. Elkötelezettség, a táj és a falu szeretete érzôdik a dolgozatokon — mondotta -, de hiányzik Tamási Áron és szülôfaluja meghatározó kapcsolatának feldolgozása, és nemkülönben a falu múltjának a székelység történetébe való beágyazása, amely jövô történészeink feladata lesz.

Az emlékünnepség Székelyudvarhelyen folytatódott. A Tamási Áronról elnevezett líceum elôtt megkoszorúzták az író szobrát. Dávid Gyula, az EMKE elnöke, többek között Tamási Áron mûveinek mához szóló üzenetét méltatta. Ma is lehet és kell ebbôl az életmûbôl, szépségben, emberségben, a szülôföld és népe gondjainak felvállalásában pédamutatót találni. Mind Farkaslakán, mind Székelyudvarhelyen iskolások kortárs költôk verseivel emlékeztek a 30 évvel ezelôtt elhunyt próza- írónkra.

Errôl az igazán meghitt, bensôséges ünnepségrôl én mégis keserû szájízzel tértem haza. Tamási Áron testvérei közül ugyanis már csak a 86 éves Erzsi néni él. Gáspár bácsi halála után ô az ôrzôje és gondozója az emlékháznak. Persze hogy eljött az emlékünnepségre. Végig is állta a mûsort, de senkinek sem jutott eszébe, hogy tiszteletbôl vagy figyelmességbôl széket hozzon az idôs asszonynak, és az sem, hogy bár valaki megemlítse: Ô az egyetlen még élô és legközelebbi Tamási rokon.

A magyar könyv helyzete egyre bizonytalanabb, ezért a szakma jövôjét kormányzati elhatározásoknak és intézkedéseknek, egy új kulturális és könyvkiadási stratégiának kell megalapoznia — hangoztatta Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke csütörtökön, a 67. Ünnepi Könyvhét megnyitóján, a budapesti Vörösmarty téren.

Pomogáts Béla a helyzet jellemzéseként elmondta, hogy a példányszám 1990 óta évi tízmillióval csökkent, az elmúlt években könyvesboltok is megszûntek, így a terjesztési hálózat kétharmada pótolhatatlanul elveszett, míg a nullakulcsos fogyasztási adó az elmúlt két évben 12 százalékra emelkedett. Hozzátette: az állami költségvetés a könyv- piacon majdnem egymilliárdos adóbevételhez jut, de ennek csak 15 százalékát juttatja vissza az ágazatnak két alapítványon (Nemzeti Kulturális Alap, Magyar Könyv Alapítvány) közvetítésével. Az Írószövetség elnöke arról is beszélt, hogy a magyarországi vállalkozók szinte védtelenek a tôkeerôs multinacionális nagyvállalatokkal szemben, amelyek felvásárolták a magyar könyvpiac nagy részét. Örömmel szólt ugyanakkor arról, hogy miután megszûnt az állami irodalomirányítás és cenzúra, dinamikus könyvkiadó vállalatok alakultak, és folyamatosan megjelentetik azokat a mûveket, amelyek korábban tilalmi listán voltak.

A mostani könyvhéten negyvenhat magyarországi kiadó 114 kötetét, valamint 14 határon túli kiadó 55 kiadványát árusítják. A könyvek több mint 80 százaléka kortárs magyar mû.

A megnyitót követôen kihirdették a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülése által szervezett Szép Magyar Könyv verseny eredményeit: 9 mû kapott díjat, 17 oklevelet, illetve 15 könyv és alkotó részesült különdíjban. Horn Gyula az Officina Nova Kiadó A magyarok krónikája címû kiadványáért adta át a miniszterelnöki különdíjat. A kötet a III. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóinak szavazatai alapján közönségdíjat is kapott, amelyet a szerkesztô, Glatz Ferenc vett át.

A fôpolgármester különdíját Buzinkay Géza és Illyés Éva kapta a Corvina Kiadónál megjelent Budapesti Történeti Múzeum címû munkáért. A magyar Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium alkotói különdíjait kapta Jankovics Marcell, a Parazsat evô paripa címû mesekönyv illusztrációjáért, Nagy András a Belsô tárlat címû kiadvány borítójáért, Sárkány Gyôzô a Madách Imre válogatott drámái, egyfelvonásosok — válogatás a XIX. és a XX. századból címû kötet illusztrálásáért, valamint Vida Gyôzô a Talentum Diákkönyvtár könyvborítóiért. Antall József Emlékdíjat kapott Temesváry Ferenc Díszes nyergek, lószerszámok címû könyve, a Dunakönyv Kiadó munkája. A Mûvészeti és Szabadmûvelôdési Alapítvány különdíját Benedek Elek Táltos Jankó és más mesék címû kiadványért a Holló és Társa Kiadó kapta.

A polgárosodás tulajdonképpen sikertörténet: minden társadalom, legyen európai vagy Európán kívüli, a polgári fejlôdésnek köszönheti az anyagi gazdagodást, a jólétet és a civilizációs felemelkedést. Az a polgárosodás, amely Európában és Észak-Amerikában történelmi méretekben ment végbe a 18. századtól kezdve, a termelési erôk és eredmények korábban példátlannak tetszô kibontakozását hozta magával. Ezzel párhuzamosan fejlôdött ki a modern tudomány, terjedtek el tömeges méretekben a kulturális javak, vált össztársadalmi méretûvé az iskoláztatás, kerültek egész társadalmak és nemzetek a szabadság és a jólét addig ismeretlen magaslataira. A polgárosodás mintáit ez a 18. században megindult nyugati, azaz európai és észak-amerikai fejlôdés adta, de más korszakokban és más kontinenseken is a polgári fejlôdés teremtette meg a tömeges jólét és a technikai civilizáció alapját.

Igaz, a polgári fejlôdés csupán "szigetszerû" jelensége volt a történelemnek: a görög poliszokban, az itáliai és németalföldi városokban. A polgárosulásnak az a tömeges érvényesülése, amely az utóbbi három évszázadban kibontakozott, tulajdonképpen ma sem általános. Európán és Észak-Amerikán kívül talán csak Japánban és a nyugati civilizáció egy "mellékhajtásában": Ausztráliában található meg, mindenütt másutt igazából ma is "szigetszerû": Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában és az egykori Szovjetunió utódállamaiban. A polgárosult társadalmi "szigeteket": a polgári civilizáció kisebb-nagyobb képzôdményeit mindenütt premodern szociális és politikai struktúrák "tengere" veszi körül, és ez a "tenger" többnyire veszélyezteti a "szigeteket". Jól tanulmányozható mindez éppen a szovjet utódállamokban, ahol az elmúlt esztendôk erôltetett és erôlködô polgári elôrehaladásának nincs megfelelô, biztos történelmi alapzata. És ezért a polgári társadalomra jellemzô gazdasági, politikai és kulturális formációk mindegyre feudális és totalitárius társadalmi képzôdményekkel keverednek el. A sok évtizedes kommunista diktatúra mentális és erkölcsi öröksége mellett legfeljebb az orosz forradalmat megelôzô felemás polgárosodás hagyományai és a tôkeakkumuláció kriminalizált változatai jelennek meg a társadalom felszínén, következésképp a "polgár" valami különös átmenetet képez a kommunista funkcionárius és a nemzetközi alvilág maffiózója között.

A közép-európai országokban végbemenô legújabb polgárosodás is bizonytalan, töredékes és sokszor rendhagyó. Vagyis egyáltalán nem követi azokat a fejlôdési mintákat, amelyeket a klasszikus nyugati polgárosulás adott. Az egykori szovjet szatelitállamok térségét nyugatról szokás valamiféle egynemû régiónak tekinteni. Minél messzebbrôl néz rá valaki, annál kisebbek a különbségek, mondjuk,

között. Bécsbôl még egészen jól lehet érzékelni akár az árnyalatokat is, például Havasalföld és Moldova, Szlovénia és Szlavónia vagy a Dunántúl és az Alföld között. Párizsból nézve már összemosódnak az árnyalatok, sôt a kontúrok, és New Yorkban már nagy tudósnak kell lennie annak, aki meg tudja mondani, hogy mi a különbség például Csehország és Szlovákia, Horvátország és Szerbia, Magyarország és Románia között.

Lássuk tehát a különbségeket! A szóbanforgó régió elôször is tulajdonképpen két régió, amelyek között természetesen vannak történelmi és kulturális hasonlóságok, de talán még nagyobb különbségek. Ha Európát hagyományosan két nagy civilizációs zónára: Nyugatra és Keletre osztjuk, a nyugat-európai kulturális térség határa nem az egykori Német-Római Birodalom vagy a mai (Ausztriával kibôvült) Európai Közösség, hanem nagyjából az egykori Lengyel Királyság, illetve Osztrák-Magyar Monarchia keleti határa. A történelem Európában ugyanis északnyugat-délkelet irányban egy igen mély

húzódik, ennek egyik oldalán a nyugati kereszténység (római katolicizmus és protestantizmus), nyugati politikai kultúra, másik oldalán a keleti kereszténység (orthodoxia), keleti politikai kultúra található. A mûvészettörténet térképe jól kirajzolja ezt: Lembergben épült fel a legkeletibb barokk székesegyház, Brassóban van a legkeletibb gótikus templom. Azt, hogy hol húzódik a határ nyugat és kelet között, valójában a templomok, a kastélyok, a középületek szemléltetik.

A nagy európai határ- és törésvonal igazi értelme mégsem ez: nem pusztán arról van szó, hogy a hegyek innensô oldalán gótikus, reneszánsz és barokk építészeti emlékek, a túlsó oldalán bizánci templomok és balkáni bojárházak láthatók. A még érzékletesebb, máig ható különbség a politikai kultúrában, a társadalmak mentális mélyszerkezetében, mondhatnám, antropológiai vízióiban található. A nyugati kultúra egyik alappillére az a felfogás, hogy az emberi lény szabad és felelôs személy, és léteznek olyan alapvetô jogai, amelyeket nem korlátozhat a hatalom. A közép-európai régió nyugati felében, éppúgy mint Nyugat- és Dél-Európában, a történelem alakítója hagyományosan a személyében független nemes és a városi környezetében ugyancsak jelentékeny szabadsággal felruházott polgár volt. Már attól függôen, hogy a helyi történelem miként alakult: Lengyelországban, Magyarországon, Horvátországban a nemességnek, Csehországban, Szlovéniában a polgárságnak volt mentalitás- és identitásképzô társadalmi-politikai vezetô szerepe. Ezzel szemben keleten és délkeleten a személyes szabadság csak erôs korlátok között érvényesült: tulajdonképpen kétpólusú társadalmi rend jött létre: felül a szinte korlátlan hatalmú despotákkal, önkényurakkal, alul a szinte rabszolgasorban tengôdô jobbágyokkal. A nyugati társadalmak rendi tagozódásával szemben, amely a nemesség és a papság mellett széleskörû privilégiumokat adott a városi polgárságnak és a szabad parasztságnak is, a keleti társadalmak népességének igen nagy része könyörtelen elnyomatásban és kulturális elmaradottságban élt. Az emberi személy méltóságának és jogainak egészén más volt a megítélése, mint nyugaton. Ehhez a civilizációs térséghez tartozott Románia, Szerbia és általában a balkáni országok, amelyek bizonyos mértékig átmenetet képeztek Európa és a Kelet között, legalábbis a tizenkilencedik század végéig, ameddig ebben a térségben az oszmán birodalom uralkodott.

A nyugati és a keleti "eurorégió" különbségei enyhültek a huszadik században, ugyanakkor a nyugati régió sokat veszített a keletivel szemben a két világháború következményei miatt. Az elsô világháború után Erdély tehát a

és délkeleti kulturális bástyája Románia; Horvátország, Szlovénia, Dalmácia pedig az ugyancsak keleti zónához tartozó Jugoszlávia része lett. Ez utóbbi államalakulatot valósággal kettévágta a nagy európai törésvonal, s a belgrádi jugoszláv rendszer hét évtizedes fennállása során soha sem volt képes arra, hogy ezt a civilizációs törésvonalat eltüntesse: tulajdonképpen ez vezetett a szemünk láttára zajló jugoszláviai "államrobbanáshoz" és belháborúhoz.

Különleges helyzetbe került Erdély, amely a magyar államalapítástól kezdve a nyugati kereszténység és politikai kultúra égöve alatt építette fel a maga életét, elôször a magyar királyság, majd az önálló fejedelemség, végül a Habsburg-monarchia keretei között. Erdély a nyugati "eurorégió" legdélkeletibb tartománya volt, ennek ellenére története során nyugatiasabb politikai kultúrát hozott létre, mint sok, tôle nyugatabbra fekvô ország és tartomány. A vallásszabadság elvének igen korai érvényesítése, illetve azáltal, hogy az erdélyi nemzetek: a magyarok, a szászok és a románok viszonylag autonóm módon élhették saját életüket, és fejleszthették kultúrájukat, az európai civilizáció legmagasabb eszményeit érvényesítette, és olyan berendezkedés létrehozását ígérte, amely sokak, például Jászi Oszkár vagy Kós Károly tervei szerint egy "keleti Svájc" nemzetekfölötti identitását és állami struktúráját alapozhatta volna meg. Ezt a nagy történelmi esélyt sodorta el a nagyromán impérium, midôn nem a regáti területek civilizációs szintjét emelte fel Erdély nívójára, hanem ezt igazította hozzá a regáti, azon belül is a havas- alföldi, balkáni hagyományokhoz és civilizációhoz.

A közép-európai régió imént vázolt tagolódása és belsô ellentmondásai fennmaradtak a huszadik században, a második világháború után, sôt, az 1989-es közép-európai átalakulásokat követôen is. Mondották annak idején, hogy minden országnak olyan volt a "szocializmusa", amilyen a "kapitalizmusa": tehát a magyarnak dzsentroid, a csehnek beamter-jellegû, a kelet-németnek poroszos, a románnak balkánias. Mindez alighanem érvényes az elmúlt négy-öt esztendôben tapasztalt közép-európai fejlemények körében is. A hagyományos társadalmi és mentális struktúrák bizonyára tartósabbak, mint ezt sokan gondolják, és egy társadalom attól még

a maga szöveteiben és sejtrendszerében, hogy átrajzolják az állami címert és szövegeznek egy új alkotmányt.

A régió polgári fejlôdése ezért még hosszú idôn keresztül, sok-sok évtizeden át ki lesz szolgáltatva azoknak a történelmi és kulturális hagyományoknak, amelyek az idôk méhében jöttek létre, szinte észrevétlenül. Az a közjogi csatározás, amely, mondjuk, Varsóban kibontakozott az államfô és a parlament között, éppúgy a történelmi "déjà vu" vagy "déjà entendu" érzését kelti a szemlélôben, mint azok a populista politikai gesztusok, amelyek a pozsonyi kormányzatnál észlelhetôk, vagy azok az erôszakos etnokratikus törekvések, amelyekre a bukaresti politika szolgáltat tanulságos és idegesítô példákat. Minden bizonnyal léteznek olyan történelmi, kulturális, mondhatnám: kollektív mentalitásbeli folyamatok és tendenciák, amelyek nem változnak meg egy-egy társadalmi-politikai földrengés hatására, és lényegében azonos módon mûködnek, függetlenül attól, hogy az állam homlokzatán a polgári demokrácia, a nemzeti tekintélyuralom vagy a kommunista diktatúra színei látszanak.

A lengyel, cseh, a szlovák, a román, a szerb és persze a magyar polgárosodás stratégiáit és útvonalait egyelôre nehéz egyeztetni, és ez gátat szab azoknak a jószándékú és máskülönben nélkülözhetetlen törekvéseknek is, amelyek a közép-európai régió "euroregionális" integrációját kívánják elérni. Európa, ahogy mondják, nagy, színes mozaik, Közép-Európa ezen belül egy még színesebb rész-mozaik, és ennek a kisebb mozaiknak a köveibôl nehezen fog összeállni valamiféle megnyugtató ábra, amelyet a harmónia rendez el.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]