1996. június 3.
(126. évfolyam, 126. szám)

Több mint egy óráig sorolta a számadatokat a kolozsvári polgármester a városi tanács legutolsó, pénteki ülésén. A 28 oldalas beszámoló az "ôsrégi román város" 1995-ös gazdasági-társadalmi helyzetét tárta fel a városi vezetô rózsaszín szemüvegén keresztül. A leköszönô polgármester — egyébként eszébe sem jutott leköszönni -, mandátuma lejártakor, mint más alkalommal is, csak a szépre emlékezett: a gyönyörû szobrokra, emléktáblákra, fôtéri dák-római mélységekre, gazdasági prosperitásra, a forradalmárok, háborús veteránok és hátrányos helyzetûek lakásigényének kielégítésére, a rengeteg díszpolgárra, kiaszfaltozott utcára, gyermekjátszótérre, újonnan beszerzett közlekedési jármûre és újjá varázsolt régi házra, a színes lámpafüzérbe öltöztetett városra. Az ellenzéki tanácsosok aztán ízekre bontották a beszámolót. A régi felállításban, még egyszer utoljára, sikerült a polgármesternek alaposan beolvasniuk: figyelmeztették arra a számtalan törvénytelenségre, amit a négy év alatt elkövetett, és ugyancsak számokkal bizonyították, hogy milyen gondatlan városgazda volt, hogyan herdálta el az állampolgárok pénzét. Az ellenzék sikerének tudható be az is, hogy a 24. órában végül mégis újratárgyalták a város belterületének kiterjesztésérôl teljesen törvénytelenül, a szükséges kétharmados többség nélkül hozott határozatot, és semmisnek nyilvánították. Megakadályozták tehát a törvénytelen építkezések törvényessé nyilvánítását, a Hója és a Bükk erdôk feláldozását. A prefektus által is helytelenített határozat nem lép életbe.

Mint ismeretes, Grigore Zanc prefektus törvénytelennek minôsítette a városi tanács Kolozsvár belterületének kiterjesztésére vonatkozó határozatát, és felkérte a tanácsot, térjen vissza rá. Funar polgármester sajnálatát fejezte ki a megyefônök döntésével kapcsolatban, és megígérte, hogy a város belterületét mindenképpen ki fogják terjeszteni, függetlenül a prefektus álláspontjától. Az ellenzéki tanácsosok hangsúlyozták, hogy Zanc döntése egyértelmûen azt bizonyítja, az ülésvezetô törvénytelenül járt el, amikor a 17 szavazatot minôsített többségként ítélte meg, aláírta a jegyzôkönyvet, az "elfogadott" határozatot pedig továbbította a megyefônökséghez. Hosszas vita után a tanács úgy döntött, elég az egyszerû többség az elôzô határozat újratárgyalásához. Az egyszerû többség könnyen összejött, egyes RNEP-es tanácsosok furcsa módon a prefektus oldalára álltak, s az újratárgyalás mellett voksoltak.

Az országos díjat nyert sportolók nem kapnak fejenként egymillió lejt — az ellenzéki tanácsosok azzal vádolták a polgármestert, hogy választási kampánynak használja fel a díjazást -, s az októberben megtartandó ifjúsági karnevál is elesett a remélt húszmilliótól.

Ezúttal nem valamelyik városi épület homlokzatára, hanem épp a polgármesteri hivatal üvegtermébe akarta tenni mandátumának legutolsó tábláját polgármesterünk. A márványtábla az 1992-ben szabadon választott városi tanácsosok nevét tartalmazta volna. Tanácsosaink — szerénységbôl — a határozattervezet ellen szavaztak.

A további döntések már az új polgármesterre és az új tanácsra várnak.

A Romániai Társadalmi Demokrácia Pártját is beperelte Funar, mert megbántotta a hatóságot, vagyis ôt. A polgármester 5 milliárd lejt követel, és ezt a pénzösszeget majd a Román Nemzeti Egységpárt ôszi parlamenti választási kampányára fordítja. A sértés abban áll, hogy az RTDP közleményben vádolja Funart tiszteletlenséggel a nép hôsei és az egyház iránt, amikor a románság megváltójának képzeli magát, és a nemzet legszeretettebb fia módjára mindenüvé kiaggatja plakátjait.

A maga során Grigore Zanc megyefônök kijelentette, hogy az RTDP jogot formál Funar beperelésére rágalmazó feljelentés címén. A megyefônök hozzáfûzte, hogy az RTDP kolozsvári szervezetének sajtóközleményében foglalt kijelentések nem adnak okot perindításra.

Vasárnap reggel 6 órakor Románia 2995 szavazókerületében megnyíltak a szavazóhelyiségek. A szavazás, tervek szerint, este 9-ig tartott, szükség esetén a nyitvatartási idôt 24 óráig meghosszabbították. Mintegy 16 millió szavazójogosult román állampolgár járulhatott az urnák elé, hogy 18 415 jelölt közül megválassza a 2954 polgármestert, 244 648 jelöltbôl a 39 857 helyi és a 23 988 személy közül 1718 megyei tanácsost, akik az 1992-ben megválasztott helyhatóságok helyébe lépve 2000-ig fogják vezetni az ország községeit és városait. Ahol egyetlen polgármesterjelölt sem ér el abszolút többséget, ott két hét múlva második fordulóra kerül sor. A legtöbb jelöltet a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja indított, majd az ellenzéki Demokratikus Konvenció és a Szociáldemokrata Szövetség következik.

A helyhatósági választás kimenetele fontos elôrejelzés lesz az ôsszel esedékes parlamenti és elnökválasztásra is — bár a választási szövetségeket és eredményeket a helyhatósági választásokon elsôsorban helyi megfontolások irányítják. A Szociáldemokrata Szövetség és a Demokratikus Konvención kívül nem indult más országos pártszövetség, de a pártok általában bizonyos határok között szabad kezet adtak helyi szervezeteiknek.

A kormányfô és a pártok képviselôinek a választási elôkészületek áttekintésére tartott pénteki találkozóján a Szociáldemokrata Szövetség tiltakozott az ellen, hogy a fôvárosban és több megyében számos szavazólapon tévesen szerepelt a párt neve. Ezek újranyomtatására már nem volt idô, ezért beragasztással javították: ennek viszont az a technikai eredménye, hogy a kis füzet pont a kormánypárt nevét feltüntetô lapnál nyílik. A Szociáldemokrata Szövetség fenntartja magának a jogot arra, hogy megóvja a választási eredményt.

Megkülönböztetett figyelem övezi a választási csatát a fôváros mellett több nagyvárosban is. Bukarestben, amely eddig az ellenzék kezén volt, a kormány vezetô pártja Ilie Nãstasét, az egykori népszerû teniszbajnokot indította csatába, aki óvatosan elkerülte a több ellenzéki vetélytársa által sürgetett nyilvános tévévitát, viszont nagyszabású plakát- és televíziós kampányt folytatott. A polgármesteri címért itt nem kevesebb, mint 47 jelölt szállt sorompóba, köztük Victor Ciorbea, a konvenció jelöltje, az ismert szakszervezeti vezetô, Dinu Patriciu liberális (LP '93) politikus és Anton Vãtãnescu, a Szociáldemokrata Szövetség jelöltje.

Kolozsvár összlakosságából 245 475-ön rendelkeznek szavazati joggal. Mint ismeretes, itt az RMDSZ Radu Sârbut, a konvenció jelöltjét támogatja, mint Funar legesélyesebb ellenjelöltjét. Funar — ahogy az várható volt — éppen ezen a címen támadta Sârbut röpcéduláin. A kampány utolsó napján olyan röplapokkal árasztotta el ugyanis a várost, amelyek szerint az, aki magyar uralmat, egyetemet, iskolát, konzulátust akar, szavazzon a kulcsra, az ellenzéki konvenció jelképére. (Csütörtöki, ám a kampánycsend miatt másnapi lapszámunkban "elhallgatott" sajtóértekezletén Radu Sârbu maga is bemutatta az illetô "álröpcéket". A konvenciós jelöltet "magyarbarátként" lejárató röpcédulának a magyar változatát olvasva különben hamar egyértelmûvé válhatott, hogy ez egyáltalán "nem magyar" gyártmány.)

Marosvásárhelyen négy éve is heves csata folyt a polgármesteri székért, de a megismételt választáson is az RMDSZ-támogatta magyar jelölt gyôzött. Az RMDSZ idei jelöltjével, Fodor Imrével szemben számos román pályázó és egy, a kormánypárt szövetségeseként fellépô helyi magyar párt embere is csatába indult. Az RMDSZ tiltakozott az ellen, hogy a városban, ahol a lakosság több mint fele magyar, a 71 bizottsági elnök közül csupán egyetlenegy magyar, és arra következtet, hogy nem történt meg a kötelezô sorsolás. Zonda Attila megyei RMDSZ-elnök szerint a törvény értelmében a választási körzeti bizottságok elnökeit, alelnökeit a megyei törvényszék elnöke jelöli ki sorshúzás alapján. Bizonyítható, hogy sorshúzás nem történt, mivel 21 elnök tartozik annak az intézménynek a személyzetéhez, amelyben a szavazókörzet van: ennek esélye sorshúzás esetén 1 a 17 milliárdhoz. Az RMDSZ ezért szintén fenntartja magának a jogot, hogy adott esetben megóvja a marosvásárhelyi helyhatósági választások eredményét.

A 75 százalékban magyar többségû Csíkszeredában az RMDSZ erôsen megoszlott a polgármesterjelölt kiválasztásakor, s az ebben a csatában alulmaradt Csedô Csaba, az eddigi polgármester független jelöltként pályázott. Indult magyar nemzetiségû jelölt román pártok színeiben is az RMDSZ megyei vezetése által támogatott Buzás Lászlóval szemben.

Emellett minden településért külön csata indult, helyi sajátosságokkal. A szombati sajtójelentések szerint a Demokratikus Konvenció és a Szociáldemokrata Szövetség egyetértésre jutott abban, hogy megállapodást köt a helyhatósági választások második fordulójára. A két elnök a napokban írja alá az egyezséget, amelynek értelmében egymás jobb helyzetben lévô jelöltjeit fogják támogatni a két hét múlva esedékes második fordulóban.

A választások lebonyolítását 4500 helyi és több mint száz külföldi megfigyelô, fôleg Bukarestben akkreditált diplomata ügyeli, követi. A bukaresti magyar nagykövetség öt diplomatája mellett a szavazóhelyiségeket járta tegnap Fritz Péter, a Magyar Szocialista Párt, Sepsey Tamás és Csapody Miklós, a Magyar Demokrata Fórum képviselôi, továbbá egy Tolna testvérmegyei küldöttség is Fehér megyében.

Szombatról vasárnapra virradó éjjel jelentôs rendôrségi erôk bevetésével sikerült letartóztatni a csütörtök esti, Monostor negyedi kettôs gyilkosság tettesét: a 46 esztendôs Argil Lingurar mindent bevallott. Szövegébôl kiderült, hogy a leleplezés újabb kettôs gyilkosságnak vette elejét, hiszen a kolozsvári Concept Kft. asztalosa már kutatott a két másik személy után!

Az elôzô házasságából és élettársi viszonyokból származó 4 gyermek apja feltételezte, hogy jelenlegi élettársának ismerôsei, Viorel Hideg és Ileana Negrea hibásak a nô elidegenedésében. Meg volt gyôzôdve, hogy ôk mutatták be az asszonynak azt a férfit, akivel aztán az megcsalta. A feltételezésektôl a meggyôzôdésig alkoholmámorral párosuló féltékenység vezette el Lingurart, aki csütörtök este fél 9 körül a szó szoros értelmében felkoncolta a vélt kerítôket. A vérbe fagyott holttesteket negyed 10-kor Ileana Negrea fia találta meg, és a helyszínre sietô rendôrök azóta nyomoznak a tettes után. Argil Lingurar azt nyilatkozta, hogy szándékában állt élettársát és annak új ismerôsét is eltenni láb alól. Rendkívül súlyos gyilkosságért indítottak bûnvádi eljárást ellene.

senki sem próféta a saját hazájában. Aki mégis megpróbálkozik eme hálátlan mesterséggel, az úgy jár mint Laokoon Trójában, midôn azt tanácsolta honfitársainak, hogy óvakodjanak az ellenség ajándékától. Mert ô maga fél a görögöktôl, még ha ajándékot hoznak is. Ám mindentudó honfitársai — ahogyan ez általában lenni szokott — inkább fogták az inkriminált falovat — amelyben a legjobb görög harcosok rejtôzködtek — behurcolták a várba, és az ellenség színlelt elvonulását látván, vidám hancúrozásba kezdtek. Amikor a diadal és bor mámorától kinyúltak a földön, a görögök kibújtak a ló gyomrából és úgy elpáholták ôket az éj leple alatt visszaszivárgott fegyvertársak segítségével, mint ahogyan csak megérdemli azt az, akinek nincs ratifikált alapszerzôdése jó szomszédaival. Laokoont pedig, aki csökönyösen ragaszkodott eredeti elképzeléséhez — akárcsak egyesek ma az 1201-es ajánláshoz — két fiával együtt megfojtotta a tengeri kígyó. Az eset ihlette csodálatos szoborcsoport ma is áll és a világ végzetéig hirdeti, hogy így jár az, aki saját hazájában proféta. Teljesen ártatlanul.

Ám nem ez az egyetlen tanulság, amely Laokoon történetébôl ered. Mert az illemkódex intelmeivel ellentétben arra is felhívja a figyelmet, hogy az ajándék lónak tanácsos alaposan megvizsgálni a fogait, a gyomrát, s ha már ilyen magasra hágott az orvostudomány, nem árt egyenesen a veséjébe is belepéillantani. Ugyanakkor ha az isteni adottsággal megáldott proféta nem bírja magában tartani, s világgá kürtöli meglátásait, legalább ne sétálgasson a tengerparton, ott olyasmi történhet vele, ami még a Hitchkock fantáziáját is túlszárnyalja. Harmadsorban, pedig ne számítson ostoba honfitársai megértésére, mert azok amúgy is fütyülnek a hazai bölcsességekre. Ezért figyelmét összepontosítsa inkább a bantusztánokra, berberekre, pigmeusokra és egyebekre, akikre nyugodtan pazarolhtja próféciáit, mert azok nem juthatnak hozzá az itteni hírközlés áldásaihoz. Vagy ha igen, akkor azt is tudják, hogy az olyan amilyen. S talán legjobb ha belenyugszik: erre felénk az olyan látnokokat szeretik mint Nostradamus, akinek sejtelmes, évszázadokkal ezelôtt írt próféciáit úgy lehet magyarázni, ahogyan a pillanatnyi helyzet megkívánja, s az a bizonyosság is megadatik, hogy a szerzô nem kontárkodik bele a késôi utódok illetéktelen félremagyarázásába. Nem kell ezért mellôzött, peremre sodort embernek képzelnie magát. Gondolkodhat, töprenghet nyugodtan a világ dolgai fölött, csak ki ne mondja következtetéseit. Anélkül is biztos lehet abban, hogy egyszemû küklopszok ôrzik minden gondolatát és veséjébe látnak, akár tetszik neki, akár nem. És pontosan azért irányítják úgy a dolgokat, ahogyan irányítják, mert nagyon jól tudják, mi az, amit a jövôben el szeretne kerülni, aminek a bekövetkezésétôl retteg, amire figyelmeztetné társait. De nem lehet, mert a küklopsznak remek a hallása és csakazértis rögtön beakaszt neki.

Nem tudhatjuk, kinek mi forog a fejében, hogyan alakul ki a világnézete hite, hiedelemvilága. Mondják, hogy vannak, akiknek egy-két kerekük hiányzik e forgásban, mások szerint holmi bogarak zavarják gondolkodásukat, világnézetük kialakulását...

Egy ismerôs fiatalemberrel beszélgetve megkérdeztem, babonás-e? Nem "tudja" határozottan, szerencsétlen-e a 13-as szám, különösen pénteki napon, de úgy gondolja, a rozsdás lópatkó nem hozhat szerencsét — az olyan szerencsétlen, mint a lyukas autógumi. Kísértetek? Nálunk mintha nincsenek, de Angliában a régi kastélyokban biztos kódorog egynéhány — sokan állítják, hogy láttak ilyeneket. Kártyavetés? Nincs semmi logikus alapja, de hátha az analfabéta cigánynénak vannak némi kapcsolatai természetfölötti lényekkel. Az asztrológia, az más! Hogy olyanok találták ki, vagy 3000 évvel ezelôtt, akiknek a csillagászati tudása öt százaléka lehetett a mai csillagászokéhoz viszonyítva, akik családnak nyilvánítják és bizonyítják az asztrológiát? Hogy a kaldeusok azt sem tudták, hogy bolygó létezik, s a mai csillagjósok sem tudják, miért nem hat az emberekre a Nagy Medve csillagkép, ha a Kos, Bika stb. igen? Hát... lehet, hogy a horoszkópok nem éppen pontosak, de sokszor találóak, s ha sok is a tévedés: nem megmondta.... izé..., nem jut eszembe hogy hívták: tévedni emberi dolog.

A neookkultizmus? Hogy sok az áltudományos könyv, amit bújnak az emberek? Lehet, hogy szórakozás, lehet, hogy hiszik is, mint a jóslatokat, mi másért lennének tele a sajtótermékek horoszkópokkal, meg telefonon is megkaphatja az ember — tarifa, plusz... Meg a kártyavetô szalonok — ha csalás, az állam mért nem tiltja ezeket? Ebben van valami logika, de az ember azért értelmes lény, maga döntse el, mi az igaz, mi a csalás. Mi lehet az oka, hogy egyre többen hisznek a jóslásokban — asztrológusoknak, kártyavetôknek, tenyérjósoknak s a jóslás még vagy száz formája gyakorlóinak? Hát kérem: a jövô bizonytalan (az ifjú érettségi és egyetemi felvételi elôtt áll), az emberek szeretnék tudni mit tartogat számukra, javul-e végre az életszínvonaluk vagy zuhan tovább a növekvô infláció és gazdasági élet zûrzavarában? E tekintetben a legtöbb átlagpolgár inkább hisz a jósoknak, mint a kormánynak — mondja a beszédtársam. Ez az ô véleménye? — kérdem én. Hát nem éppen; ô nem annyira tájékozódott, tapasztalt, hogy tudhatná, ki mekkorát lódít a politikában — de így hallotta; komoly felnôttek beszélgettek errôl...

Saját véleményt kialakítani az életben — nehéz. Az elme szûrôjén sok ellentétes vélemény zúdul át, s ezekbôl számos "bogár" is fennakar, így hiedelmek a hiszékenység útvesztôibôl. Mindenkinek joga van azt hinni, amit akar — ameddig nem zavarja vagy veszélyezteti a társadalom tevékenységét, mint az AUM szekta, vagy a sátánisták stb. S hogy egyre többen hisznek nálunk a jósoknak, mint a kormánynak? Tekinthetjük viccnek, de lényegében: fele se tréfa. Inkább szomorú "helyzetrajz".

Évek óta, ha összetalálkozunk, renszerint hosszan elbeszélgetünk környékünk népszerû Bodea bácsijával. Legtöbbször a régmúlt idôk emlékeit idézzük magyarul és románul vegyesen.

Nemrég ismét találkoztunk, hamarosan a bécsi döntés utáni idôk kerültek szóba. Elmesélte, hogy a döntést követôen néhány hónapra Észak-Erdélyben katonai közigazgatást vezettek be. Ebben az idôben ô Naszódon adóhivatali tisztviselô volt. A katonai közigazgatás körzeti parancsnokává egy ôrnagyot neveztek ki. Néhány nap múlva a nagyon jó megjelenésû ôrnagy Bethlenbe összehívatta a körzet közigazgatási tisztviselôit és a román papokat.

A gyûlés azzal kezdôdött, hogy kikérdezte az egyetlen magyar tisztviselôt (nevét elfelejtettem), s kiderült, hogy moldvai román nôt vett feleségül, és kedvéért áttért az ortodox vallásra, de a bécsi döntés után, a magyar csapatok beérkezése elôtt ismét református lett. Köpenyegforgatásáért azonnal eltávolította a közigazgatásból.

Bodea bácsiék megijedtek: ha egy magyarral így bánik, mit fog csinálni velük? Az történt, hogy mindenkit meghagyott a helyén. A megbeszélés alatt többször odament a román papokhoz, és tanácskozott velük. Végül azt mondta: hallottam, hogy többen tervezik elmenetelüket, mert nem akarnak magyar kenyeret enni, inkább átköltöznek Dél-Erdélybe. Az ôrnagy hangoztatta, hogy nincs magyar kenyér és román kenyér, csak kenyér van. Arra kért mindenkit, hogy maradjon itt, és dolgozzék. Ennek hirdetésére kérte jelen levô román papokat is.

"Derék ôrnagya volt Horthynak" — fejezte be magyarul visszaemlékezéseit Bodea bácsi.

Ezzel kapcsolatban nekem is megmaradt emlékezetemben néhány mozzanat.

Mind a két hadseregben sokat katonáskodtam: a románban két évet (ennek a bécsi döntés vetett véget), a honvédségnél több mint három esztendôt. Nem kívánom összehasonlítani a két hadseregben megnyilvánuló kisebbségekkel szembeni magatartást.

1941. augusztus 1-én behívtak átképzésre a szamosfalvi 105-ös légvédelmi tüzérosztályhoz. Mivel ezt csak akkor szervezték, 22 karpaszományost a 101-es légvédelmi tüzérosztályhoz vezényelték Budapestre tartalékos tiszti iskolába kb. 100 fônyi legénységgel együtt. Erdélyi alakulat voltunk, így a legénység között sokan voltak, akik nem tudtak magyarul. A kiképzô tisztesek nem tudtak velük értekezni, de nem szidták az anyjuk istenit ezért, hanem hozzánk, karpaszományosokhoz jöttek azzal a kéréssel, hogy állítsunk össze 150-200 szavas szótárt a legszükségesebb kifejezésekkel, vállalták, hogy megtanulják, és használják, ameddig a román ajkúak megtanulnak valamennyire magyarul.

1942. április 1-én mozgósították osztályunkat, és Budapestre vezényelték. Én — akkor már zászlósként — mint félszakaszparancsnok a Citadellába kerültem Knopp Gusztáv zászlós félszakaszával együtt, helyettesem Csernai Gyula budapesti hadapródmester (tiszti vizsgát tett karpaszományos) volt. Ugyanott rendezték be az ütegparancsnokság — Dérí István százados, Diener Péter hadnagy, Tóbiás zászlós, valamennyien anyaországiak -harcálláspontját is. Csicskásom Oltyán János (Oltean Ioan) Szatmárnémeti melletti szamosdobi román honvéd volt. (A csicskásságért versengtek, mert bizonyos elônyökkel járt.) Amikor kihallgatást tartottam, és valamelyik román ajkú katona nem tudta magát magyarul kifejezni, azt mondtam: spune românente, mire megkönnyebbedett. Tiszttársaim nem kifogásolták, amiért románul beszélek, természetesnek tartották, még az anyaországiak is. Tudomásom szerint voltak mások is, akik hasonlóan jártak el, például Dáné István, Koncz István hadapródmesterek és mások, tehát nem volt elszigetelt jelenség. És nem dôlt össze a világ!

Szabadságolásokkor annak eldöntésénél, hogy ki megy elsô vagy második csoportban szabadságra csak a minôsítés számított, a nemzetiség nem.

1943 tavaszán a nagytétényi fennsík északi szélén voltunk tüzelôállásban. Lövegkarbantartáskor egy román fiú — ha jól emlékszem Csobánnak (Cioban) hívták — eltörte az egyik irányzótükröt. Szabotázs címen súlyosan elítélhették volna. Bementem a Fehérvári úti Gamma Mûvekhez, és egy Juhász nevû igazgatóval (csak névrokona volt a lôelemképzôt feltaláló híres Juhász testvéreknek) elintéztem két tükör kiutalását. Ezzel az ügyet lezártam.

Ugyancsak 1943 tavaszán a budaôrsi repülôtéren két hétig helyettesítettem major Iván hadnagy-félszakaszparancsnokot. Egyszer tudomásomra jutott, hogy Bene János (Bene Ioan) honvéd, amikor eltáozást kap, bejár a faluba, és ételt kunyerál a gazdáktól. Megtiltottam a kéregetést, de elrendeltem, hogy a szakácsok, amibôl csak lehet, dupla adagot adjanak neki.

1943 júniusában Szamosfalván egy új gépágyús üteget szerveztünk és szereltünk fel. Itt olvastam Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter parancsát, melyben a nemzetiségek által is lakott területeken szolgálatot teljesítô tiszteket az illetô nemzetiség nyelvének megtanulására kötelezte! És nem szakadt el az ég!

Az évek folyamán olykor rövid idôre leszereltem, így utoljára 1944. április 5-én, de már július 15-én bevonultattak az akkor megszervezett 132/1 önálló nyolclöveges üteghez elsôtisztnek (ütegparancsnok-helyettesnek). Hónapokig négy löveggel az ütegtôl kikülönítve vonultunk ide-oda.

Az 1944. augusztus 23-i események Dédán értek, ott helyettesítettem az üvegparancsnokot. Mivel magasabb parancsnoksággal semmiféle összeköttetésem nem volt, a községben nálam magasabb rangú tiszt nem lévén, nem volt kitôl parancsot kérjek a román nemzetiségû katonákkal kapcsolatos bánásmódot, eljárást illetôen. magamnak kellett döntenem. Azt a parancsot adtam a félszakaszparancsnokoknak, hogy a román ajkúakat ne állítsák fegyveres szolgálatba, és néhány napig felváltva ôrjáratozzanak a községben. Ezzel elintéztem ezt a kérdést. Megjegyzem, késôbb sem érkezett vonatkozó parancs.

1944 szeptember elején Csíkszeredában voltam négy gépágyúval, mint üteg-elsôtiszt. Egy este hívattak a gimnáziumba a parancsnokságra, mert elfogták a Citadella-beli volt csicskásomat, Oltyán Jánost (Oltean Ioan), mivel egy kiürített házból (a lakosság nagyrésze elhagyta a várost) az ablakon keresztül elhozott négy kiló lisztet, ez pedig kimerítette a frontot, front mögött elkövetett fosztogatás bûntényét, amiért halálbüntetés járt. Nagyon nehezen tudtam elintézni, hogy ne adják hadbíróságra, hanem bízzák rám a büntetést. Amibôl nem lett semmi, elég volt neki az ijedség.

1945 januárjában Komáromtól nyugat-északnyugatra néhány kilométrre fekvô Imelyen voltam az üteggel. Ütegparancsnokom bennrekedt a körülzárt Budapesten, így 6-án én kaptam a visszavonulási parancsot. Sürgôsen kellett kiürítenünk állásainkat, mert az eligazítás szerint várható volt a szovjet csapatok órákon belüli elôretörése. Mivel akkorra már a kevésszámú vontató tehergépkocsi az ingajáratok következtében tönkrement, "ökrösítve" kellett visszavonulnunk. Amíg az ökröket összeszedtük, a sötétség leple alatt 16 honvéd "meglépett", de ezt csak másnap, Gután vettem észre, azonban folytatni kellett utunkat Zsemlékesre egy csallóközi kis település melletti soha nem használt hadi repülôtér légvédelmét ellátni. Az oroszokat azonban visszavetették, így nem érhették el Imelyt. Visszaküldtem a szökevényekért két szakaszvezetôt (egyik Dombi volt, Komáromból), igazoltatásra számítva, nyíltparanccsal ellátva. Ott találtak szénapadlásokon bujkáló (januárban!) 15 szökevényt (a 16. közeli falujába hazament), akik attól rettegtek, hogy elfogják, és mint katonaszökevényeket rövid úton felakasztják ôket. Tanakodtak, hogy mit csináljanak, és Oltyán volt az — ô ismert engem legrégebbtôl -, aki azt mondta: "Ha Papp zászlós úr azt mondta, hogy visszamehetünk, akkor nyugodtan visszamehetünk". És vissza is jöttek. Szökésükért nem dicsérhettem meg ôket. Büntetésbôl annyi napig voltak szolgálatban, ahány napig a többiek teljesítettek szolgálatot helyettük. Könnyen megúszták szökésüket: meg is voltak büntetve, meg nem is.

Amerikai fogságomban magam mellett tartottam Kuku Izidor lui Sari, a Szamosújvár melletti Szamosszilvásról) honvédet. Nagyon ragaszkodott hozzám, önkéntes csicskásom volt.

1945. október 3-án tértem haza Ausztriából. Már másnap felkeresett két volt katonám: egy magyar és egy román, és felajánlották, ha szükséges, bárhova eljönnek velem, hogy igazoljanak. Mint nyugatos volt honvédtisztnek kötelességem volt hetenként kétszer jelentkezni a rendôrségen. Másnap kellett mennem elsô alkalommal, kértem, jöjjenek el velem. El is kísértek, a szomszéd irodában mondták, amit mondtak, de engem felmentettek a további jelentkezés kötelessége alól.

1954-ben a vállalati káderosztályok tüzetesen vizsgálták a honvédségi és hadifogságbeli magatartásunkat. Beadtam egy listát volt katonáimról és hadifogoly-társaimról. A káderosztály egyik volt elôadónôje azt mondta, hogy volt katonáim majdhogynem ellenállási harcost csináltak belôlem. Nem voltam ellenálló, csak igyekeztem emberséges katona lenni. És nem csak én.

Pomogáts Béla:

A közép- és kelet-európai diktatúrák összeomlásának másnapján mindegyik egykori szovjet-csatlós ország bejelentette, hogy a polgári társadalmat kívánja felépíteni, és be kíván jutni az európai nemzetek közösségébe, nemcsak virtuális módon, ahogy története során már nemegyszer ezt megtette, hanem intézményes formában is, részben mint az Európai Közösség teljes jogú tagja, részben mint az észak-atlanti védelmi szervezet résztvevôje. A polgári társadalom felépítésének eme egyetemesen kinyilvánított óhajából következett a többpárti parlamentáris berendezkedés és a szociális piacgazdaság létrehozásának szándéka, a politikai és ideológiai nyitottság Nyugat felé.

Ezek az intézmények, ha nem mûködnek is tökéletesen, illetve ha vannak is országok, amelyekben még tökéletlenebbül mûködnek, mint a többiekben, szóval ezek az intézmények mindenütt létrejöttek: mindenütt vannak politikai pártok, mindenütt dolgozik a parlament, és mindenütt van valamiféle módozata a piacgazdaságnak is, persze kérdés, hogy a sürgetô szociális követelmények kielégítésére milyen mértékben képes a nemzetgazdaság. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a közép- és kelet-európai polgárosodás alig hasonlít a nyugat-európaihoz, és eltér azoktól a modellektôl is, amelyek a régióban a "klasszikus" polgári fejlôdés megindulása után: a 19. században létrejöttek. Így ahány ország, annyiféle polgárosulás, és ezek között akadnak olyan formációk is, amelyek inkább a dél-amerikai vagy a "harmadik világbeli" fejlôdésre emlékeztetnek, mint az európaira.

A közép- és kelet-európai régióban frissen berendezkedô polgári rendszerek — a maguk gazdasági, politikai és kulturális karakterük szerint — részben a történelmileg, geopolitikailag és kulturálisan korábban is igen tagolt térség régebbi sajátszerû hagyományait, részben a totalitárius közelmúlt évtizedeiben felhalmozott politikai és mentális örökséget viszik tovább. Így a lengyel demokrácia éppúgy magán viseli a hajdani "nemesi köztársaság" stílusjegyeit, mint a cseh a német-szláv polgárság, a román a balkáni-levantei kereskedô réteg, vagy a magyar a hazai dzsentroid-középosztály szellemiségét. Ezek a tradíciók egyszersmind hagyományos mentális frusztrációkat is jelentenek, amelyeket több-kevesebb fölényességgel és erôszakossággal szokás kompenzálni.

A másik szüntelenül ható és érvényesülô örökség a totalitárius uralom évtizedeibôl való. Ezek alatt az évtizedek alatt is szüntelenül hatottak a régebbi történelmi gondolkodás- és magatartásformák, a közép- és kelet-európai népek "kollektív karaktere" ugyanakkor új — valljuk be, nem kedvezô — vonásokkal egészült ki, vagy éppen megerôsödtek a régebbi kedvezôtlen beidegzettségek és karakterjegyek. A diktatórikus évtizedek igen sokat rontottak a térség népeinek morális állapotán: meggyengült az

leépült a tulajdon megbecsülése, általában elmosódtak az éles különbségek a helyes és a helytelen magatartásformák között. Csökkent az emberi személyiség értéke, elterjedt az alattvalói tudat, szinte teljesen megszûnt a mások, a másság iránt tanúsított tolerancia, felerôsödött a nacionalizmus, a nemzeti gôg, amely idônként beteges formában is jelentkezik.

A régió polgárosodásának stratégiáit ezek az egymástól is, de különösen az európai (nyugati) mintáktól eltérô hagyományok alapozzák meg, és minthogy a polgárosodás stratégiái nem tehetik túl magukat ezeken a ma már szinte (persze történelmi, kulturális és nem etnikai értelemben használt) genetikai kódként ható hagyományokon, a folyamatokba nagyjából beépültek a stratégiák belsô konfliktusai, illetve a régió népei közötti konfliktusok. Minden egyes közép- és kelet-európai ország a polgárosodás elvét vallja, erre hivatkozik, azt azonban nem volna könnyû megmondani, hogy ki-ki mit ért ezen a polgárosodáson. Merthogy Prágában egészen mást jelent a polgárosodás mint Pozsonyban, és Budapesten is mást jelent, mint Bukarestben, az szinte bizonyos.

Az egyetemlegesen kívánt polgárosodásban, legalábbis ahogy én látom, három nemzetnek vannak most igazán jó esélyei: a lengyeleknek, mivel a Nyugat — stratégiai indítékok következtében — ôket támogatja leginkább, ez kitetszett adósságállományuk kezelésében is, a cseheknek, mert nekik szinte nincsenek is adósságaik, és talán ôk támaszkodhatnak a polgárosodás legbiztosabb múltbéli hagyományaira, és a magyaroknak, mert ott haladt a legmesszebbre az a kvázi-polgári fejlôdés, amely minden ideológiai babona és dogma ellenére a kommunista korszak utolsó másfél évtizedében bekövetkezett.

Van-e a magyarországi polgárosulásnak olyan

amely ennek az igen nehéznek mondható feladatnak a megvalósítását lehetôvé teszi? A magyar polgárosodásnak talán ez a legnagyobb dilemmája és megválaszolásra váró kérdése. Nem könnyû kérdés, tekintettel arra, hogy a közép- és kelet-európai régióban szinte mindenütt igazi polgárok nélkül kezdôdött meg a legújabb polgári korszak, hacsak nem tekintjük polgároknak azokat a román állambiztonsági tiszteket, szlovák kommunista pártfunkcionáriusokat, belgrádi és zágrábi titóistákat vagy éppen ukrán maffiavezéreket, akik manapság a polgárosulás regionális vezérkarát alkotják. Valóságos polgári tradíciója térségünkben inkább csak Csehországnak és Szlovéniának van, másodlagosan Lengyelországnak, Horvátországnak és Magyarországnak, a többi amolyan kvázi-polgári örökség és hagyomány.

A magyar polgárosodás társadalmi bázisa mindazonáltal, ha nem is teljes mértékben és nem is vitathatatlan történelmi tényezôként, adva van. A négy évtizedes kommunista rendszer — az elôször "kemény" majd "puha" diktatúra, igaz, lerombolta a magyar polgárosodás legtöbb eredményét, tönkretette a polgári tulajdonformákat és a rájuk épülô személyes autonómiát, a társadalom idegsejtjeibe rögzült polgári mentalitást, a polgári fejlôdés készségeit és igényeit azonban nem volt képes teljességgel lerombolni. Ennek a mentalitásnak a tradíciója öröklôdött és hatott tovább a diktatórikus rendszer minden igyekezetével szemben is.

A magyar polgárosodásnak igen nagy hagyományai voltak már a tizenkilencedik század elsô harmadától, a reformkortól kezdve. Az 1848-as forradalmat elôkészítô évtized, a kiegyezést követô gazdasági felvirágzás, vagy a huszadik század elején megindult rohamos városiasodás, amelyet Horváth Zoltán 1961-ben megjelent Magyar századforduló címû könyvében a "második reformnemzedék" korának nevezett, egyaránt hatalmas lökést adott a polgári mentalitás és kultúra fejlôdésének, kibontakozásának. Mindennek hatására a régi Magyarország a Habsburg-birodalom — Ausztria és Csehország mellett — harmadik valóban polgárosult országává vált, és azzal bizonyos

szerzett keleti, délkeleti és déli szomszédaihoz képest. Igaz, az elsô világháborús vereség, majd a trianoni kényszerszerzôdés részben lerombolta ennek a polgárosodásnak az eredményeit, a harmincas években azonban új polgárosodás kezdôdött, s mint Németh László vagy Erdei Ferenc erre több alkalommal is rámutatott, igazából ekkor indult meg a magyar vidéki társadalom, így a magyar parasztság polgárosodása.

A magyar társadalom legfontosabb rétegeinek (a "középosztálynak", a kisiparos-kiskereskedô rétegnek, a szakmunkásoknak és a módosabb parasztságnak) az életmódjában, értékrendjében és mentalitásában egy bizonyos "polgári kód" érvényesült, és a nemzeti függetlenség hagyományos vágya mellett a társadalmi tudatnak ez a "polgári kódja" alapozta meg azt a csendes ellenállást, amelyet a magyar társadalom a mögöttünk lévô totalitárius korszakban tanúsított a rákényszerített ideológiával és gazdasági-társadalmi struktúrával szemben. Ez a kettôs törekvés: a nemzeti függetlenség és a polgárosodás akarata nyilvánult meg az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, illetve azoknak az intézményeknek a tevékenységében is, amelyeket a forradalom létrehozott.

Végül ugyancsak a viszonylagos jólétben és szabadságban élô ember, azaz a polgár ideálképének mentális "kódja" indította meg és vezérelte a Kádár-korszak utolsó két évtizedének

amely már a nyolcvanas évek második felében, a történelmi változások elôestéjén egy "kvázi" polgárosult társadalmat hozott létre, ha nem is a látható politikai szférában, de a gazdaságban és a kultúrában. A Kádár-korszak utolsó másfél évtizedében a magyar társadalom, az ortodox kolhoz-ideológia nyomása alól felszabadult vidéki, falusi társadalom is, igen nagy léptekkel haladt elôre a sajátosan magyar polgárosodás útján, amely természetesen nem felelt meg a polgári társadalom nyugati normáinak, de elütött a szovjet típusú kelet-európai társadalmaktól is. Ennek a csendes polgári fejlôdésnek egyelôre alig ismerjük (mert nem vizsgálták meg és írták le) a gazdasági hátterét, a politikai, kulturális és mentális következményeit.

Mindenesetre elmondhatjuk, hogy ez a csendes polgárosodás robbant ki teljes erôvel a "rendszerváltás" után, midôn a magyar társadalom, igaz, számos ellenszenves és felháborító kísérôjelenség mellett, de lényegében polgári társadalommá alakult. Ez a felemás, sok tekintetben csonka és gyakran rosszul mûködô polgári társadalom a történelmileg fejlôdésre ítélt hazai polgárosodás kerete és bázisa. Ennek a polgárosodásnak a stratégiai irányai egyelôre nem eléggé ismertek: elképzelhetô több történelmi forgatókönyv is, magát a polgári fejlôdést viszont már nem lehet visszafordítani. Ez a bizonyosság, remény, segíthet abban, hogy a közép- és kelet-európai polgári fejlôdés jelen dilemmái és konfliktusai között elôrehaladjunk egy úton, aminek egyelôre csupán a végcélját ismerjük, az irányait, a kanyarulatait és a buktatóit nem. De talán lesz bennünk elég erô és kitartás ahhoz, hogy elkerüljük a buktatókat és lerövidítsük a felesleges kanyarokat.

A Honvéd utcai Hadsereg Sportcsarnokban, a 14-es választási körzet színhelyén, a reggeli óráktól meglehetôsen élénk forgalom zajlott. Többek között itt adta le voksát Ioan Rus, a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának polgármesterjelöltje, és az a majdnem ezer személy, aki a város belterületén tölti sorkatonai szolgálatát. Utóbbiak szervezetten, rendezett alakulatokban érkeztek és várták sorra kerülésüket. A tûzoltóság viszont testületileg saját piros jármûvein jött szavazni, hiszen egy esetleges riadóztatáskor bármelyik pillanatban szükség lehet rájuk.

Kolozsváron úgy látszik, egyesek számára a negyvennyolc órás kampánycsend, mások számára pedig a szesztilalom volt érvénytelen rendelkezés. Az Expo kiállítási pavilonja a 36-os, 42-es, 47-es és 48-as körzetnek ad otthont, ahol több ezer ember fordult meg. Talán éppen ezért, a közelében, a fôúti buszmegállóval szemben, egy bár teraszán a választópolgárok már reggel fél kilenckor szorgalmasan hörpölték a sört. A Budai Nagy Antal utcai 8-as számú iskolával szembeni (55-ös és 56-os körzet) lokálban reggel kilenckor a telt ház már nemcsak sörre, de fehérebb és koncentráltabb italra összpontosított. A hangszóróból vidáman áradt a színes hopsásá...

Két szavazókörzet is került a 27-es Számú Általános Iskolába, ahova bármilyen irányból közelítesz, üdítô, kertvárosi hangulatú utcák vezetnek. Még a kellemes reggeli séta is megérné a fáradságot, hogy valamennyien elmenjenek szavazni. Ám a reggeli sétát kevesen használják ki. Alig néhányan nyitják meg a 64-es és 65-ös körzet ajtaját, pedig ott pillanatok alatt voksolhatnának. Az utcán állingálóktól, ismerôsöktôl érdeklôdve, sajnos, nem jó elôjeleket tapasztalhatunk. Egyesek elôbb templomba készülnek — bár a harangozásig még nyugodtan betérhetnének oda is -, mások egyéb elfoglaltságaikra hivatkoznak, ismét mások pedig nyugodtan bevallják: nem is fognak szavazni. Úgyis minek. Csalódottak, nem bíznak a választások tisztességes lebonyolításában, végül pedig, ha elmennének, sem hozhatna változást semmi. Tökéletes a közöny, érdektelenség, és már nem remélnek. Még az sem indítja meg ôket, hogy bottal járó idôs betegek nem így gondolkoznak, hanem minden nehézséget és fájdalmat félretéve elballagnak az urnához. Mert felelôsséget éreznek önmaguk és az utánuk következôk jövôje iránt.

Nemcsak az utcanév változtatások, de az iskolák nevének átkeresztelése is megzavarta a Györgyfalvi negyedi választókat. Így aztán többen is elsétáltak egyik iskolától a másikig, hogy megállapítsák: nincsen semmi új a nap alatt — legalábbis ami a választási listákat illeti -, mindenki a régi, már megszokott helyen szavazott. Hogy melyik polgármesterjelöltre? Hát a régire, arra, akit már megszoktunk, és aki bebizonyította, hogy mire képes — mondta a magyarbarátként számon tartott román gépkocsivezetô. Hogy ugratott-e, vagy ôszintén szólt, nem tudtam megállapítani.

Reggel kilenc óra körül a 25., 26., 27. és 28-as választókörzetekben az elôzô választásokhoz képest mintha kevesebben lettek volna, a választási biztosok azonban így sem unatkoztak. De el sem magyarázták senkinek, mi a teendô. Így történt aztán, hogy a függönnyel elválasztott szomszédos szavazófülkébôl egy dallamos férfihang átszólalt: vigyázz, mit csinálsz, mert a hajtogatásnál a pecsétnek kívül kell lennie! — Jó, jó, de miért nem mondod meg azt is, hogy kire üssem a pecsétet, és egyáltalán mióta tegezôdünk? — kérdeztem kedélyesen, és félre libbentettem a puha, sötétkék anyagból készült elválasztót. Mire a középkorú férfi zavartan hebegte: összetévesztett a feleségével. Hogy mi minden történhet a szavazófülkék diszkrét félhomályában?...

A délelôtt elsô felében összehasonlíthatatlanul kevesebben indultak el a Tóköz 41-es számú szavazókörzete felé, mint négy évvel ezelôtt: amíg 1992-ben már sorok húzódtak reggel kilenckor a szavazóközpontok elôtt, most alig lézengett egy-két ember az urnák körül. A 41-es szavazóközpont tárt karokkal várta a szavazókat, de az ATLAS-IRA Vállalat egyik termébôl átalakított szavazóterem már kevésbé volt hangulatos: a szavazócédulákon elmosódottak voltak a névsorok, a keskeny deszkán — rossz fényviszonyok mellett — csak a papírt oldalt fordítva lehetett pecsételni. A reggeli választási csendet a "román pünkösd" számlájára írták egyesek, de a szombati kocsmahangulat inkább közönyre vallott: abban a kocsmában, ahol négy évvel ezelôtt feketéllett a politizáló tömeg, most azt vitatták, hogy az angliai Európa-bajnokságra induló román labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, Gheorghe Hagi el van-e hízva, vagy csak zömök. E "választási témát" viszont sokkal hangosabban élték át, mint négy évvel ezelôtt.

Reggel 9 órakor csak szállingóztak az emberek a Palocsay-kert közelében lévô 20-as szavazókörzet helyisége felé, és Mãrgineanu Leontin körzetfelelôs szerint idônként teljes szünet is beáll. Mégsem kételkedik abban, hogy a részvétel nagy arányokat ölt majd a nap folyamán.

Eddig különösebb probléma nem volt. Valószínûleg lesz, ha megindul a tömeg. Az irodaszemélyzet nehezen találja az utcák névsorát, és amikor végre van egy kis sikerélmény, akkor a név kikeresése redôzteti a homlokokat.

Jól konzervált hölgy máris elôrevetíti a sorbanállás idegesebb hangulatát. Idôsebb rokonának sokadszor magyarázza, hogy a polgármester-füzetben az egyik féle jelvényt, a tanácsosokéban a másikat keresse meg, nehogy fordítva pecsételjen, és nehogy mind a kettôre mind a három listán, mint ezelôtt négy évvel. Az idôsebb rokon bûntudatosan hallgatja a nem éppen hízelgô jelzôket, hogy ennyit azért a meszesedés ellenére is megjegyezhetne, sôt, a rendreutasítást is eltûri, hogy ne mind kíváncsiskodjon a másik asztalhoz, várjon türelmesen, amíg az elôtte várakozó megkapja szavazólapjait. Csak halkan megjegyzi: igen, de...

Kiderül, hogy a kioktatott idôsebb hölgy vette észre, hogy a szomszédos utca asztalánál horgonyoztak le.

Ettôl még ne essünk a másik végletbe, vagyis derûlátásba, hogy a szemfülesebbnek bizonyuló idôsebb szavazó sem véti el a jelvényeket.

Meglehet, hogy épp a fiatalabbik üti mellé.

- Minden a legnagyobb rendben! Nem, nem volt gond a szavazócédulákkal, sem a választói névjegyzékkel. Megy itt minden a maga rendjén! — nyugtatott meg a Brassai-líceumban székelô egyik belvárosi szavazókörzetben, a maga kedves modorában Szentegyház utcai szomszédunk, aki az RMDSZ képviselôjeként vett részt a választási bizottságban.

A vasárnapra kitûzött helyhatósági választások szinte semmivel sem tudták megzavarni a kora nyári délelôtt békéjét a belvárosban. Annak a néhány délelôtti órának a nyugalmát, varázsát, amikor a belváros magára marad. Halk harangjátékával, fakuló gyöngysoros, hófehér hajú nénikéivel, a lassan, egyre lassabban totyogó, de még pajkos tekintetû bácsiival, akik múlt vasárnap is, azelôtt is, mint ahogy a négy évvel ezelôtti vasárnapokon is — idôtlen idôk óta — ilyenkor templomba igyekeznek. Le-fel korzózva régi ismerôsökként köszöntik egymást, majd rövid terefere után kis — egyre kisebb — csoportokban, egymásba kapaszkodva hazafelé indulnak déli harangszóra.

Ahogy a Brassaiban rögtönzött szavazókörzetbôl kijövet az unitárius templomban épp véget érô istentiszteletrôl orgonaszó kíséretében kiérkezô, vagy ahogy a Szent Mihály-templom felôl a líceum felé igyekvô idôs, idôsebb hölgyeket, urakat elnéztem, valóban éreztem: a belvárosban nem lesz gond. Bár könnyen adódhatnak zavarok az elmosódott RMDSZ-tulipánt csak épp sejtetô cédulákkal, netalán listákkal, névjegyzékkel, azért még mindig akad, aki magyarázattal szolgál, eligazít — mosolyogtak aggodalmaskodásomra.

Monostor negyed. Déli hôség, kisebb tolongás a 80-as szavazókörzetben. A feldobott állapotban levô választópolgárok túlnyomó többségük fiatal vagy középkorú — a kifüggesztett listákat szemlélik. Nevük után kutatnak. Szinte valamennyien kiöltözve, most jönnek a templomból. A fiatal úr nyugtalan: "Hol van már az a lista? Hol a mi Funárunk? Gyertek már, szavazzuk meg!" Végre megtalálja, közben odasúgja a mellette állónak: "Miért van annyi magyar a névsorban? Tán Magyarországon élünk?" Magyar beszéd jut füléhez: "Na, megy az RMDSZ szavazni. Majd meglátjátok ti a végeredményt. Funar nyeri a választásokat, s majd ad nektek alpolgármestert!" Hangosan nevet. Többen vele együtt nevetnek.

A rendész kedvesen megkérdezi, melyik utcában lakom, elirányít a megfelelô helyre. Többen állnak a folyosón. Bentrôl hallom, amint egy öreg néninek magyarázni kell, hogy a pecsét mindenképp a kereten belül legyen, egyébként nem érvényes. Alaposan megnézem, hova nyomom a kerekded kéket, hisz az ellenzéki jelöltek ott sorakoznak Funar körül, egyikük meg épp mellette van... Leadom a pecsétet, kifelé indulok. A szavazókörzet elnöke megnyugtat, hogy minden rendben, csak annyi a baj, hogy mindeddig alig 10% jött el leadni voksát. És ezzel a Székely úrral van egy kis baj... Értetlenül állok. Székely úr félrehúzza a függönyt és hangosan megkérdezi, hova is kell tenni a pecsétet? Az elnök odamegy hozzá és elmagyarázza, hogy csakis a kereten belül, és egy négyszöget rajzol a levegôbe. "Na, oda belé, Székely bácsi, jó?" Kijön és eldicsekszi nekem, hogy a helyi és a megyei tanácsosoknál az RMDSZ-re, a polgármesterjelölteknél pedig a "penszionárok" jelöltjére szavazott, mert a cigit mennyire megdrágították, és csak ô viheti le az árát. Nem válaszolok.

Kijövetkor újból összefutok a listanézô-hangoskodó úrral. Büszkén lépdel felesége elôtt (!). Az iskolakapu elôtt bevárja nejét, és tôlem összehúzott szemöldökkel megkérdezi, ha "jól" szavaztam-e. Megnyugtatom, hogy csakis egyedül "ô" menthet meg bennünket, ô háríthatja el a minden pillanatban lappangó veszélyt. Látom, megnyugszik. Legalább neki nyugodt éjszakája lesz...

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]