1996. március 14.
(VIII. évfolyam, 62. szám)

Tisztelt Prefektus Úr!

Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, városi és megyei tanácsosainak nevében 1996. március 12-én azzal a kéréssel fordultam Önhöz, írásban és szóban, hogy éljen törvényes jogával és kötelezettségével, s akadályozza meg Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét abban, hogy újabb törvénytelenséget kövessen el azzal, hogy a városi tanács jóváhagyása — sôt mi több, megkérdezése! — nélkül újabb emléktáblát helyezzen el, ezúttal az Avram Iancu utca 20. szám alatti ingtalanon, mégpedig március 15-én !

Szóban és írásban is felhívtam az Ön szíves figyelmét arra, hogy itt nemcsak törvénytelenségrôl van szó, de történelemhamisításról (lásd az emléktábla szövegét), és ezáltal gyûlöletre való felbujtásról, magyarellenes uszításról, nyílt provokációról, amelynek egyetlen célja nem lehet más, mint egy tetlegessé fajulható interetnikus összecsapás elôidézése városunkban. Ha nem ez volna a cél és a szándék, miért pont március 15-ére tûzte ki egy újabb törvénytelenség elkövetését a xenofóbiájáról és magyargyûlöletérôl hírhedt kolozsvári polgármester, holott tudvalevô: sem Bãlcescunak, sem pedig Baritiunak semmiféle köze nincs a március 15-i dátumhoz?!

E provokáció veszélyességére és lehetô következményére is felhívtam az Ön figyelmét. Sajnos, úgy tûnik, mint eleddig annyiszor, ez esetben is hiábavalóság volt a tiltakozás és figyelemfelkeltés részünkrôl. Ön mindeddig nem vette tudomásul, ez esetben sem, sem a törvénysértés, sem pedig a nyílt uszítás tényét, a provokációs szándékot — és nem tette meg a szükséges lépéseket mindezek megakadályozására, illetve elkerülésére. Még egy nagyon fontos tényezôre szeretném felhívni a prefektus úr szíves figyelmét, amelyrôl utólag értesültünk, s amely tényezô, reméljük, remélem, végre elgondolkoztatja Önt is Funar Gheorghe valós szándékát illetôen, s felmérve a reális veszélyt, végre cselekvésre szánja el magát.

Igen, arról van szó — amit azóta minden bizonnyal már Ön is tud —, hogy ezen a rendezvényen, Funar Gheorghe meghívottjaként, itt lesz a marosvásárhelyi tragikus márciusi események egyik fôszereplôje, Cofariu Mihãilã is, Hodákról.

Joggal kérdezzük: milyen szándékkal hívta meg Gheorghe Funar éppen Cofariut és éppen március 15-ére Kolozsvárra?! Mi köze van ennek a Cofariunak március 15-höz, Kolozsvárhoz és fôleg Nicolae Bãlcescu és George Baritiu szelleméhez?! Számunkra egyértelmû: Gheorghe Funar polgármester a kolozsváriakat nem 1848. március 15-ének, az osztrák elnyomás elleni forradalom és szabadságharc tájainkon való kitörésének a napjára akarja emlékeztetni, arra a tiszta napra, midôn még népeink a barikád egyazon oldalán álltak az osztrák elnyomó hatalommal szemben, hanem, igenis, Cofariu Kolozsvárra hozatalával a tragikus marosvásárhelyi eseményeket akarja felidézni, ezzel valamiféle "törlesztésre" bujtatva fel azon kolozsváriakat, akik az ilyesmire kaphatók (és, sajnos, vannak még ilyenek is bôven). Elképzelheti Ön is, prefektus úr, hogy milyen mérvû gyûlölködés, uszítás fog történni, s hogy Cofariu személye milyen érzelmek felkorbácsolását kell hogy szolgálja!

Kolozsvár magyar lakossága az idén is — épp olyan tisztességgel, nyugodt méltósággal, zavarkeltés és a románság hazafias érzéseinek megsértése nélkül, mint az elmúlt hat évben is — meg fog emlékezni az 1848. március 15-én kirobbant forradalomról.

Meg fogjuk koszorúzni most is Petôfi Sándor emléktábláját és azon román hazafi: Nicolae Bãlcescu emléktábláját is, aki megpróbálta helyrehozni azt, amit a politikusok elrontottak.

Tisztelt prefektus úr!

Önnek jogában áll, kötelessége, és van is rá lehetôsége, hogy bármiféle törvénytelenséget, rendellenességet, atrocitást megakadályozzon megyénkben. Bízunk benne, hogy ez esetben élni fog mindezen jogával és lehetôségével. Bármiféle nemkívánt esemény bekövetkezéséért Önt terheli a felelôsség.

Kolozsvár, 1996. március 13.

Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és tanácsosai nevében: Molnos Lajos megyei elnök, városi tanácsos

A Román Nemzeti Bank felügyeleti bizottságának január-március hónap folyamán végzett kivizsgálásai alapján — amelyeket négy jegyzôkönyvben rögzítettek — március 13-tól több vezetô funkcióban lévô tisztségviselôt leváltottak. A súlyos vétségek megállapítása után az 1991/33-as törvény értelmében eltávolították tisztségébôl Ioan Sima elnököt, alapítót és cenzort, Talon Ioan alelnököt, Vulturar Cornel alelnököt, Hossu Horia Mircea, Gileru Mircea, Steroiu George, Nicorici Mircea alapítótagokat, Dumbravã Partenie, Moldovan Vasile és Rosca Grigore cenzorokat, akik öt éven át nem tölthetik be valamelyikét a következô funkcióknak: alapítótag, adminisztrátor, igazgató vagy cenzor egyetlen bankban sem. Ugyanezen jogoktól megfosztják a jegyzôkönyvekben megnevezett, más vétségek elkövetôit is: Mircea Horia Hossu, Olteanu Alexandru, Gileriu Mircea és Steroiu George volt alelnököket és adminisztrátorokat, Andrei Sever Muresan volt adminisztrátort, Teoharie Leonida, Ciobanu Emilia Letitia, Mania Ion Ilie, Nicorici Mircea és François Velut alelnököket és adminisztrátorokat, akik jelenleg már nem dolgoztak a bankban.

Az RNB Vezetô Tanácsa ugyanakkor a Dacia Felix Bank megôrzése és pénzügyi helyreállása érdekében különleges felügyeletnek veti alá a fentnevezett bankot, amely a felügyelet ideje alatt nem adhat hitelt valutában, nem eszközölhet kifizetéseket valutában, nem közvetíthet valutatranzakciókat stb. Az RNB elrendelte a részvényesek közgyûlésének sürgôs összehívását, még április 6. elôtt — írja az Evenimentul zilei március 13-i száma.

A hajdani kultúrnómenklaturistáról a cimborák kiderítették, hogy ô volt a Disszidens. Mert miközben díszes igazgatói bársonyszékekben csücsült és cifra emlékkötetek teltek meg hozsannáival, baráti körben politikai vicceket mesélt. Persze nem józanul. De csak azért, mert józan sohasem volt. A folytonos részegeskedés és tivornyázás szintén minôsülhet ellenzékiségnek abban a korban, amelyben nyomorult kétkezi munkások százait ítélték börtönbüntetésre munkahelyi italozás címén. Hiszen a diktátori szeszély akár ôt, a hatalom üdvöskéjét és fenegyerekét is feláldozhatta volna a hirtelen támadt antialkoholista kampány oltárán. De nem tette. Disszidensünk pechére. Aki most jól kamatoztathatná egykori kivetettségét. Ellenkezôleg. Érdemeinek elismeréseképpen egyenesen nagynemzetgyûlési képviselônek javasolta. Ebbeli örömében aztán úgy felöntött a garatra, hogy — a caragialéi hagyományok szellemében — korteshadjáratát is hullarészegen, négykézláb csinálta végig. Hát nem volt ez ellenzékiség akkor, amikor maga Caragiale mester is indexre került, és darabjait számûzték a romániai színpadokról?

Az egykori hatalomban mindig volt egy jó adag kiszámíthatatlanság. Mûvészet volt kitalálni, hogy mikor, kinek és hogyan kell nyalni, ügyes színdarabocskákkal nevettetni.

A 89-es változás kipenderítette ugyan emberünket médiacézárságából, de nem sok idôre. Magánkiadót alapított s idôközben még írt is. Legújabb fegyverténye ugyancsak felborzolta a sajtókedélyeket. Az átvedlésrôl írott, s az ivócimborák által forradalminak és zseniálisnak kikiáltott politikai kabaréjáról, amelyben mint mindig, most is a hatalommal szembefordulókat állítja pellengérre, némelyek azt találták írásban is megfogalmazni, hogy sekélyes fércmunka, vagy még annál is rosszabb. Hát nem felháborító? Nem honorálni a mûvészi következetességet? Azt, hogy fölfelé mindig nyalni, lefelé pedig rúgni kell?

Most kiderül, hogy ô volt az igazi disszidens. És nem azok, akiket annak idején a szeku zaklatott, kényszerlakhelyen tartott, elzárt a külvilágtól. Abban az idôben, amikor kultúrnómenklaturistánk a közjavak elherdálásában szorgoskodott, a sógor-komaság és szesztestvérség jegyében osztotta a mesés tiszteletdíjakat. Természetesen ügyelve arra, hogy kéz kezet mos alapon hasonló viszontszolgáltatásokhoz jusson. Egy-egy "mûalkotásért" akár többször is bezsebelve a tiszteletdíjat.

S ha igaz, hogy az aranykorban, az egyetlen családot leszámítva, mindenki bizonyos mértékig kiszolgáltatott volt, a különbségeket nem lehet és nem is szabad egy kézlegyintéssel elintézni. Összemosni a hatalom kiszolgálóit azokkal, akiknek a hátán ez a nómenklatúra élôsködött. A kultúrelvtársakat, akik tivornyáikon sült csirkékkel dobálóztak, összemosni azokkal, akik félnapokat álltak sorban málélisztért.

*

Az elôzô sorok meg nem nevezett fôszereplôje Vasile Rebreanu, aki 1985-ig, a felszámolás évéig a kolozsvári rádió teljhatalmú igazgatója, majd a Dacia Kiadó egyik vezetôje volt. S ha a névtelenséggel egy jelenséget kívántunk hangsúlyozni, amely személyeken túl egy magatartásformát állít pellengérre, a fentnevezett polémia újabb fordulata megéri a pontosítást. Történt ugyanis, hogy záróakkordként, a Rebreanut támogató társaság nem kisebb hírességgel, mint Fãnus Neaguval, a bukaresti Nemzeti Színház igazgatójával közöl két lapszámra kiterjedô interjút a kolozsvári Adevãrulban. Készítôje ismert fôvárosi publicista. A színdarabot és szerzôjét az egekbe magasztaló, az ellentábort pedig válogatott pejoratív jelzôkkel illetô szövegrôl most kiderült, hogy szemenszedett hamisítvány. Sem Neagu, sem a riporter nem tud róla. Az újabb fejlemény adalék egy másik jelenség, az elvtelen sajtópolémiák kórismérvéhez. Nem csúsztatások, szövegkollázsok, kiemelések és elhallgatások, hanem teljes terjedelmû koholmányok tanúi lehetünk.

Akik annak idején nem válogattak eszközeikben, mára sem lettek finnyásabbak.

Magyar-román szakértôi tárgyalások folytak kedden és szerdán Budapesten. A találkozó elsô napján a két ország közötti megbékélési dokumentumcsomag legfontosabb elemérôl, az alapszerzôdésrôl tárgyaltak a két fél szakértôi a Külügyminisztériumban.

A magyar küldöttséget Szénási György nagykövet, a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Fôosztályának vezetôje, a román küldöttséget Dumitru Ceausu, a román külügyi tárca jogügyi igazgatója vezette. A felek áttekintették az alapszerzôdésnek a többi dokumentumhoz való viszonyát, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával kapcsolatos nyitott kérdéseket, köztük az Európa Tanács 1201-es ajánlásának értelmezési problémáit. A küldöttségek újabb szövegjavaslatok kicserélésével próbálták kiküszöbölni az alapszerzôdés véglegesítése elôtt álló akadályokat. A magyar fél a szöveg szerkezetében való változtatásokra látott lehetôséget, azt azonban kénytelen volt megállapítani, hogy az 1201-es ajánlás értelmezése körül fennmaradtak az elvi, koncepcionális nézetkülönbségek, ezért újabb tárgyalásokra van szükség.

Szerdán a történelmi megbékélési dokumentumok közül a közös politikai nyilatkozatról tárgyaltak a szakértôk. A magyar küldöttség élén ezúttal Bagi Gábor nagykövet, a Külügyminisztérium illetékes területi fôosztályvezetôje állt.

Teodor Melescanu külügyminiszter szerdán a szenátus külügyi bizottságát tájékoztatta a Románia és szomszédai közötti tárgyalások állásáról. Külön tájékoztatást ígért a beszéde idôpontjában még zajló román-magyar tárgyalásokról.

A legelôrehaladottabb állapotban az Orosz Föderációval készülô szerzôdés található, és azt várhatólag még az oroszországi elnökválasztások elôtt aláírja majd Iliescu román és Jelcin orosz elnök. Az egyedüli problémát — amely véleménye szerint technikai jellegû — az a cikk képezi, amelynek tartalmaznia kell a Molotov-Ribbentrop paktum elítélését. Ez a rész megoldatlan más témák mellett az Ukrajnával tárgyalt szerzôdésben is. Moldovával kapcsolatban nehézségekbe ütközik a két állam közötti különleges kapcsolatok megfogalmazása. A román-magyar alapszerzôdéssel kapcsolatban Melescanu megemlítette azt a tényt, hogy szövege 95 százalékban elkészült.

Az RMDSZ-en belüli mai politikai törésvonal gondolkodásmódok közt húzódik, így egy-egy kérdés megítélésében gyakran egymás mellé kerülnek liberálisok, kisgazdák és konzervatívok — jelentette ki szerdán Békéscsabán a Turul Könyvesboltban megtartott könyvdedikációja elôtti sajtótájékoztatón Szôcs Géza erdélyi politikus. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt fôtitkára, aki ma a FIDESZ-szel rokon erdélyi liberális Reform Tömörülés tiszteletbeli elnöke, az újságírók érdeklôdésére kifejtette a véleményét a Markó-Tôkés ellentét kapcsán a különbözô politikai felfogásokról. Nem személyi, hanem politikai ellentét feszül a két erdélyi magyar közéleti személyiség között — közölte —, a két vezetô politikus kétfajta szemléletet képvisel. Az egyik fél a kivárásra építene, úgy vélvén, hogy az erdélyi magyarság valamikor megkapja az ôt megilletô jogokat, a másik viszont úgy gondolja, ez magától sosem jön el, a magyar kisebbségnek mindezért meg kell harcolnia s olyan helyzetet kell teremtenie, amelyben megvalósulhatnak a követelt jogok — magyarázta Szôcs Géza. Ez a véleménykülönbség átjárja az egész erdélyi magyar társadalmat, s az a természetes, hogy a továbbiakban sem szûnik meg a különbözô mentalitások közti vita a sajátos erdélyi magyar egypártrendszerben — mondta a politikus.

A Duna Televízió kuratóriumi tagsága és a Nemzetközi Transzilvánia Alapítvány pénzügyei miatt ôt ért támadásokat minôsítve Szôcs Géza úgy fogalmazott, hogy azok rágalmazások, politikai lejáratását szolgálják; a cél a közvélemény megtévesztése, az olvasók balkáni, bizánci elvek szerinti félrevezetése. A kampány nagyon jellemzô a magyar sajtóbeli állapotokra, amelyrôl az is kiderült, hogy az olvasó teljesen kiszolgáltatott a rágalmazókkal szemben — mondta a politikus. Szôcs Géza tíz napon belül Kolozsvárt s esetleg Budapesten is sajtótájékoztatón szándékozik a közvélemény elé állni, hogy válaszolhasson az ôt ért vádakra. A politikus Békéscsabán azt is elmondotta, hogy az alapítványt érintô támadás miatt pert indít és kártérítést követel.

Hogy ô lenne a sajtóban emlegetett "magyar Berlusconi", azt Szôcs Géza azzal hárította el: az olasz sajtómágnás aligha fogadná el ezt az összevetést, mert — ellentétben Berlusconival — neki csak ráfizetéses kisebbségi lapjai vannak, könyvkiadására pedig az elsô kötetes költôk kiadása a jellemzô, és eredménynek tarthatja, hogy sikerült életben tartania a Nagyváradon megjelenô Erdélyi Napló címû, 20-30.000 példányban megjelenô hetilapot.

Vida Gyula, az RMDSZ képviselôházi csoportjának vezetôje szerdai sajtóértekezletén elégedetlenségének adott hangot a nemrég módosított helyi közigazgatási törvény miatt, nevezetesen az iránt, ahogy a dokumentum szabályozza az anyanyelv használatát a helyi közigazgatásban.

Az elégedetlenséget az váltotta ki, hogy az RMDSZ-frakciónak a törvény 26. szakaszába nem sikerült bevezetnie egy új bekezdést, amely elôirányozta volna: a területi-közigazgatási egységekben, ahol valamennyi tanácsos, polgármester, polgármester-helyettes, titkár ismeri az illetô helyiségben többségben levô nemzetiség anyanyelvét, s ha mindannyian beleegyeznek, akkor a tanács munkálatain a hivatalos nyelvvel egyidejûleg használni lehessen a kisebbségi nyelvet is. A jegyzôkönyv, a tanács határozatai, valamint a többi dokumentumok kizárólag az állam hivatalos nyelvén készülnének.

Ilyenkor, a '48-as forradalmi hôseink elôtt kegyelettel fejet hajtó kokárdás, talpramagyaros nemzeti ünnepünkön csak látszólag hat mellbevágó sötét árnyként az egykori szabadságharc leverése után bô fél évszázaddal belénk gyökereztetett és azóta idôszerûségébôl mit sem vesztett gondolat: vajon legyôzhetô-e a trianoni pszichózis?

A fenti kérdés egyben Kocsis István A Szent Korona tana címû tanulmánykötet (Püski Kiadó, 1995) fejezet-témája. Szerzôje a Szent-korona eszme fejlôdésével és változásaival foglalkozva elérkezik hányatott történelmünk legfájóbb pontjához, amely hetvenhatodik esztendeje örökölt, tudat alatt bénító átokként nehezedik a magyarság nemzedékeire. Közismert tény: 1920-ban a népek Wilson amerikai elnöknek tulajdonított önrendelkezési jogát éppen az ennek az elvnek hátat fordító és az utónemzetek agresszív rábeszélésének engedô nagyhatalmak rúgták fel. Arról viszont ritkán szól a krónika, hogy a trianoni igazságtalanságban való hit erôsebben fészkelte be magát a románok, szlovákok, szerbek lelkébe, mint a magyarokéba. "Nem mintha beszélnének róla... Nem, nem beszélnek róla, de ez a hit — és e hitbôl kinôtt trianoni pszichózis — határozza meg magatartásukat. Igen, a mai románok is nehezen fogják fel, hogy 1920 elôtt Magyarország területe (Horvátország nélkül) 282 000 km 2 volt, Trianon után 93 000 km 2 , Románia területe pedig 1920 elôtt 137 000 km 2 , ám 295 000 km 2 Trianon után. Ez az összehasonlítás csak azért okoz gondot persze, mert a magyarság és a románság lélekszáma akkor azonos volt ebben az öreg Európában: kb. 11 milliós mindkettô."

Az azóta eltelt idôszak szomszédos utódállamaiban (a tolvajt kiált a tolvaj elv alapján) a magyargyûlölet a hivatalos politika következetes irányvonalává emelkedett. "Kinek árt a magyar-román barátság? Csak azoknak, akik elsôrendû román nemzeti célnak még mindig az erdélyi magyarság felszámolását tartják. Egy ellenséget könnyebb kiirtani, mint egy barátot. Ilyen egyszerû ez egyébként." Ugyanakkor a trianoni pszichózis ösztönzésére megtiltatott a román népnek, hogy megismerhesse saját valódi múltját. A népbe sulykolt történelemhamisítás pedig az önigazolás legfôbb eszköze.

Megszoktuk, bár beletörôdni képtelenség, hogy a trianoni diktátumot nemzetünk fatalista-pesszimista világnézete okaként kezeljük. Emiatt, azóta vagyunk világelsôk az öngyilkosságok, az önpusztítás toplistáján. "A magyar trianoni pszichózist nekünk, magyaroknak kell legyôznünk" — hirdeti Kocsis István. Ami a román, szlovák, szerb feleket illeti, nekik nehezebb megszabadulni a nemzeti lelkiismeret-furdalásuk okozta szorongásuktól. "Két dolog kell hozzá. Az egyik: az igazmondás feltétel nélküli vállalása. A második: Trianon kedvezményezettjeinek utódai szabaduljanak meg attól való félelmüktôl, amely arra készteti ôket, hogy ujjukat Trianon kárvallottjainak utódai nyakán tartsák... Persze, nem könnyû mindig igazat mondani, és nem könnyû megbocsátani a kisemmizettnek, hogy kisemmizett... De meg kell próbálni. Hátha nem ellenség lesz kiegyenesedvén és szabadon lélegezvén, hanem barát..."

Ilyenkor, március idusán, nem érdektelen emlékeztetni a megbékélés immár klasszikussá vált példájára: a jelenlegi magyar-osztrák jó viszonyra. Ami akkor is valóság, ha 1848-at a "sógorék" a korabeli fennálló törvényes rend elleni véres lázadásként emlegetik. Egyfajta mai csecsen vagy kurd helyzetként, orosz vagy török szemszögbôl. Ami viszont nem akadálya sem a mi magyar szabadságharcunk méltó megünneplésének, sem a normális kétoldalú kapcsolatok folytatásának. Példa értékû párhuzam — szlovákul, szerbül, románul egyaránt érthetô. Ebben a szellemben emlékezzünk és emlékeztessünk 1848. március 15-re.

Ördög I. Béla

Március 9-én a PRO TV híradásából értesültem, hogy a konstancai egyetem filológiai és teológiai fakultásának a hallgatói sztrájkolnak. Nem az alacsony ösztöndíjakért, nem is politikai okokból. Egyszerûen azért, mert egy muzulmán vallású professzort neveztek ki fakultásuk dékánjává.

Az elsô pillanatban, amikor még nem fogtam fel, hogy itt egy olyan karról van szó, amelyen nyelvek és irodalom-irodalomtudomány mellett teológiát, mégpedig görögkeleti teológiát is tanítanak, megdöbbentem: mit jelent ez a vallási türelmetlenség, egyes vidékeken a nemzeti elfogultságon túl (vagy amellett) most már vallási (ezúttal görögkeleti) fundamentalizmus is kialakulóban van? Hiszen bizonyos hogy a kontestált professzor, amellett, hogy török nemzetiségû, még mohamedán vallású is! Éppen ezért tiltakoznak a diákjai dékáni kinevezése ellen!

Amikor részletezték a hírt, kiderült, hogy tévedtem.

Az egyetem filológiai és teológiai fakultása hallgatóinak igaza van. Hiszen a karon belüli, ahhoz tartozó teológiai tanszék nyilvánvalóan ortodox, görögkeleti. Egy ilyen fakultás élére kifejezetten nem keresztény dékánt kinevezni — enyhén szólva — tapintatlanság. Mert errôl van szó. A diktatúra negyven-egynéhány évében kikupált tanügyi fôkádereknek az érzéketlenségérôl olyan kérdések iránt, amelyek annak idején egyáltalán nem foglalkoztatták ôket, érzékük nem lévén a vallási kérdések iránt (még ha manapság már hányják is a keresztet számolatlanul), eszükbe se jutott a teológiai tanszék, amikor a fakultás élére, egy különben minden bizonnyal derék, muzulmán professzort neveztek ki dékánnak.

Egy kicsit — de csupán nagyon kicsit — hasonlít az eset ahhoz a lehetôséghez, hogy román iskolák élére magyar igazgatót nevezzenek ki (ami egyáltalán nem valószínû), vagy méginkább ahhoz, amikor magyar tannyelvû iskolákba erônek-erejével beszuszukálnak egy-egy román osztályt, hogy utána román igazgatót állíthassanak az egész iskola élére.

De maradjunk inkább a konstancai esetnél.

A muzulmán professzor dékánná való kinevezésének semmi szín alatt se volt politikai célzata, mint ahogy a görögkeleti egyház ellen sem irányult, mégis politikai színezetûvé vált a tiltakozás során; a sztrájkolók az egyházukat ért sérelem ellen tiltakoztak.

Így van az, amikor bizonyos vezetô emberek oda se figyelnek azokra, akiknek a sorsát intézik, és különösebb (rossz) szándék nélkül, tudatlanságból otromba intézkedéseket hoznak. Nevezzük egyszerûen tapintatlanságnak.

Egyvalami mégis aggasztó: ha a tanügyi hatóságok ilyen figyelmet tanúsítanak tulajdon fôiskoláik iránt, akkor mire számítsunk mi?

Amikor soraimat írom, még nem tudom, miképpen oldódott meg a konfliktus. Remélem azonban, hogy a szavukat bátran felemelô hallgatók ügye kedvezô megoldást talált. És még remélni szeretnék valamit: a vallási, hitbéli meggyôzôdésükben bizonyos értelemben sértett fiatalok érzékenyebbek lesznek majd a más közösségeket ért sértésekre, mások iránt elkövetett (finoman szólva) tapintatlanságokra is.

Fodor Sándor

Pattanásig feszült a húr a csíkszeredai SZKT-n: nyilvánosan rontott egymásnak az a két vonal, amelyeket a radikális és a mérsékelt jelzôkkel szokták megkülönböztetni. Régrôl vitatott dolgok kerültek ismét terítékre, bizonyítékaként — ha erre ugyan még szükség volt — annak, hogy az idejében kellôképpen nem tisztázott ügyek tovább bonyolódnak. A pénzek felhasználásának áttekinthetetlensége, a különbözô politikai és személyes ellentétek okozta nézetkülönbségek oda vezettek, hogy a vita hevében maga a szövetségi elnök kijelentette: az RMDSZ-nek mindenképp meg kell ôriznie egységét, de vezetôinek nem kell feltétlenül együtt maradniuk.

Súlyos szavak hangzottak el: inszinuáció, rágalmazás, lejáratási kampány, politikai és erkölcsi válság — és így tovább. Közben berreg a szerkesztôségi telefon, és olvasóink aggódnak: olvastuk, halljuk a híreket... Mondják, most mi lesz? Tulajdonképpen azt sem értjük, hogy kinek van igaza. S kire fogunk mi szavazni? Nehéz az ilyen kérdésekre válaszolni.

A román pártoknak nem szerezhettek volna nagyobb örömöt a szeredai veszekedésnél. Igyekeztek is kampánycéljaikra kihasználni, s azonnal kibújt a szeg a zsákból: a legjobb az lenne — mondták Bukarestben —, ha az RMDSZ a nézetkülönbségek mentén feloszlana, és a felvidéki vagy a délvidéki mintára, pártocskák választási szövetségévé alakulna.

Ez, reméljük, nem fog megtörténni. De a szövetség tekintélyén csorba esik minden egyes tisztázatlan vagy elkendôzött üggyel, valamennyi elhallgatott, elnézett tisztségviselôi visszaélés elsimításával. Hiszen a tagság mindezekrôl nem elsô kézbôl, hanem suttogásos formában, pletykaszinten értesül, legtöbbször maguktól a különbözô platformoknak drukkoló szövetségi alkalmazottaktól.

A szövetségi bajok legfôbb oka az, hogy a tisztségviselôi hatáskörök nincsenek világosan meghatározva. De hozzátehetnénk: a szövetség különbözô apparátusai között hiányzik a megfelelô kommunikáció és konzultáció, szervezetlenség tapasztalható, mellôzik a kollektív döntéshozatal követelményét, eluralkodott az aktivista-szellem és — nem utolsósorban — a magánérdek elôbbrevalóságának a szempontja. Nem újkeletû bajok ezek, már szóltunk róluk hasábjainkon. Megkérdezném azoktól, akik az 1989. december 23-i lapszámunkban megjelent Hívó szó címû felhívást aláírták: így képzelték el? S ha nem, akkor miért hallgatnak ennyi ideje? Miért nem nyugtatják meg az erdélyi magyarságot, hogy nincs nagy baj, hogy a legjobb irányba haladunk? Hol van az írástudók felelôssége? Meddig lehet szônyeg alá seperni a visszaéléseket, s mikor érkezik el annak pillanata, amikor tiszta víz kerül a pohárba?

Tudom, ezekre a kérdésekre sem könnyû válaszolni.

Persze, még semmi sem veszett el. Az erdélyi magyarnak még mindig meg lehet magyarázni, hogy el kell mennie szavazni, és hogy a szavazatát az RMDSZ-re kell leadnia. Csakhogy elôbb valahogy meg kell erôsíteni az érdekvédelmi szövetségünkben, a vezetôinkben megingott hitét és bizalmát. Kellene egy kis akarat ahhoz, hogy az oly sokszor felhozott anyagi visszaéléseket egyszer s mindenkorra tisztázzák. Mondják ki, ki a hibás azért, hogy az RMDSZ-nek ingatlanja van Budapesten, de azt sosem kívánta birtokba venni. S ki azért, hogy a bukaresti székház egyik íróasztalfiókjából jelentôs pénzösszeget lophattak el? Vagy ezeknek a kérdéseknek az RMDSZ-ben nincs felelôse? Akkor viszont ott kell elkezdeni, hogy felelôs emberekkel kell lecserélni a felelôtleneket. Vagy nem lehet?

Azokat a nyugdíjasokat, munkásokat, diákokat, fiatalokat, akik azon gondolkoznak, hogy el sem mennek szavazni, "mert ezek nem érdemlik meg", vagy ha elmennek, akkor más pártokra adják voksaikat, még nem késô visszanyerni. Ha azonban ez nem sikerül, akkor próbáljunk meg felkészülni arra, hogy egyetlen képviselônk lesz a bukaresti parlamentben. Volt még ilyen helyzetben az erdélyi magyarság a két világháború között. Csakhogy ez esetben már sosem leszünk a döntéshozó mérleg nyelve, s az a képviselô, akit majd oda hivatalból ki fognak nevezni, az nem a mi érdekeinket fogja képviselni.

Széthúzás helyett, amíg nem késô, megoldásokat kell keresni.

Tibori Szabó Zoltán

A KDNPP vezetôsége szerint a Tôkés László püspök és Markó Béla RMDSZ-elnök közötti nézeteltérések nem vezetnek szakadáshoz e pártban. Markó Béla ütôkártyái, hogy nem tartozott a kommunista rendszerhez, és "korrektebb" álláspontja van, figyelembe véve bizonyos realitásokat, ami mérsékeltként jellemzi — mondotta Gabriel Tepelea, a KDNPP elsô alelnöke a Rompres érdeklôdésére.

A párt hétfôi sajtóértekezletén a parasztpárti vezetôk figyelmeztettek, hogy az RMDSZ személyi elvû autonómiatervezetével valójában ugyanazon etnikai alapú területi autonómiát célozzák, amellyel a KDNPP nem ért egyet. Jó lenne, ha az RMDSZ, akárcsak a szlovákiai és vajdasági magyarok szervezetei pártok szövetségévé alakulna, de ez nem történik meg az idei választásokig — mondotta Radu Vasile, a KDNPP fôtitkára.

Noha a szenátusban fontos törvények várnak megvitatásra, halogatják az 1996-os költségvetési törvénytervezet megvitatását, ami óriási nehézségeket fog okozni az egész gazdaságnak, károsak lévén társadalmi téren is — figyelmeztetett Radu Vasile.

A kormány érvei, miszerint a metró sztrájkoló alkalmazottai béreinek növelése az inflációt emelné, egy "vicc", mivel a romániai infláció mechanizmusai teljesen mások — hangsúlyozta Radu Vasile. Az egyes csôdös bankok finanszírozására, valamint a jelenlegi rezsim imázsának "kiigazítási" politikájára, valamint a "nem takarékossági" protokollra költött összegek bizonyítják, hogy van pénz — mondotta a KDNPP fôtitkára, úgy értékelve, hogy lényegében a kormány képtelen talpraállítani az ország gazdaságát.

A KDNPP síkra száll a pártok és a választási törvények elfogadásának megsürgetése mellett, megerôsítve támogatását az 5 százalékos korlát iránt, ami a román politikai rendszer leülepedéséhez és konszolidálásához vezetne.

Teodor Melescanu külügyminiszter a szenátusban találkozott a Román Nemzeti Egységpárt parlamenti képviseletével és Gheorghe Funarral, a párt elnökével. A megbeszélésen az RNEP egyrészt a román-magyar és a többi alapszerzôdésrôl, másrészt az RMDSZ által március 15. megünneplésére tett elôkészületekrôl, magyar hivatalos személyek látogatásairól kért felvilágosítást.

Az RNEP kezdeményezésére létrejött találkozó után a televíziónak adott nyilatkozatában Funar kijelentette, hogy pártja szerint elôbb Moldovával, Ukrajnával kell szerzôdést kötni, és csak bizonyos tapasztalat megszerzése nyomán Magyarországgal.

Teodor Melescanu kijelentette, hogy tapasztalatai szerint a külügyminisztérium továbbra is élvezi az RNEP támogatását a szomszédokkal folytatott tárgyalásokon. Az RNEP most is "kifejtette azokat az elveket, amelyek tükrözését szükségesnek tartja a szerzôdésekben. Ezek egyébként azok az elvek, amelyeket mi is hirdetünk, és amelyek megfelelnek az európai normáknak" — mondta a külügyminiszter.

Funar a találkozót követô sajtóértekezleten közölte, hogy az RMDSZ március 13. és 18. között 300 rendezvényt szervez "románellenes" jelleggel. "Ezt nem hagyhatjuk válasz nélkül" — jelentette ki a pártelnök. Melescanu viszont rámutatott, hogy az RMDSZ rendezvényein nagyon kevés budapesti hivatalos személy vesz részt, és bizonyos visszafogottság tapasztalható részükrôl álláspontjuk nyilvános hirdetésében.

Másrészt Vasile Vãcaru, a Román Hírszerzô Szolgálat tevékenységét felülvizsgáló parlamenti szakbizottság elnöke számonkérésre magához rendelte Virgil Mãgureanut, a szolgálat igazgatóját, aki szintén találkozott az RNEP-delegációval. Bár a találkozón, majd az azt követô sajtóértekezleten Mãgureanu csillapítani igyekezett a kedélyeket, jelezve, hogy nem osztja az RNEP március 15-tel és általában az RMDSZ-szel kapcsolatos félelmeit, a parlamenti szakbizottság elnöke mégis kifejezte rosszallását a találkozóval kapcsolatban. Mint mondotta, megengedhetetlen, hogy egyik párt a másik ellenében igénybe vegye az RHSZ-t, és a pártsemleges hírszerzés igazgatójának nem kell eleget tennie ilyen felszólításoknak.

Az SZKT Magyar Ifjúsági Tanács frakciója megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa az utóbbi idôben a személyes jellegû, elvtelen viták színterévé alakult. A március 9-10-i csíkszeredai ülésen történtek azt bizonyítják, hogy ebben a formában az SZKT képtelen eleget tenni feladatkörének, hiszen az építô szellemû határozathozatal helyett a közelmúltban az öncélú, személyeskedô vitákat részesítette elônyben. Az RMDSZ belsô pluralizmusát pregnánsan megjelenítô SZKT-ban szükségesnek tartjuk a konszenzusorientált, elvszerû politikai vitát, amely megvalósítható döntést és mindenki által vállalt álláspontot kell hogy eredményezzen — áll a frakció március 12-i közleményében, amelyet Vajda László frakcióvezetô ír alá.

A MIT-frakció felkér minden egyes szövetségi képviselôtársat, hogy tegyen tanúbizonyságot józan ítélôképességérôl és felelôsségtudatáról, próbálja szellemi energiáját a romániai magyar közösség sorsának javítása érdekében használni. "Meggyôzôdésünk — vélik —, hogy függetlenül személyes elkötelezettségeinktôl, különbözô véleményünktôl kötelességünk megfékezni indulatainkat. A hatékony mûködés érdekében elengedhetetlennek tartjuk a személyes vagy kisebb-nagyobb csoportérdekek alárendelését a közösségi érdekeknek."

A Magyar Ifjúsági Tanács frakció, összhangban eddigi tevékenységével, tenni kíván annak érdekében, hogy e létezô állapot javuljon. "Reméljük, hogy az elkövetkezô idôben minden képviselôtársunk részérôl hasonló törekvéseket tapasztalunk majd."

Görögország megpróbálja elsimítani Bulgária és Románia vitáját a Duna fölé tervezett új híd helyérôl — jelentette a Reuter.

Görögország már korábban figyelmeztette Bulgáriát és Romániát, hogy ha sokáig nem tudnak megegyezni a híd helyérôl, akkor veszélybe kerülhet az Európai Unió által megígért finanszírozás.

Bulgária, Románia és Görögország külügyminisztere a hét végén másodszor értekezik, ezúttal Várnában. Az elsô ilyen összejövetelre tavaly augusztusban, Görögországban került sor.

Bolgár részrôl a Reuternek elmondták, hogy úgy érzik: Európa lassan Szófia álláspontját kezdi támogatni. Hozzátették, hogy Bulgária kompromisszumként két híd felépítését is javasolta már Romániának.

A Reuter megjegyzi, hogy egy független brit cég által készített megvalósíthatósági tanulmány szerint a bolgár változat megfelelôbbnek tûnik, ám az EU nem foglalt állást a hídvitában.

Az új híd egyébként 250-350 millió ECU-be (318-445 millió dollár) kerülne. Görögország — amellett, hogy közvetít a vitában — vállalta azt is, hogy segít a szükséges pénz nemzetközi elôteremtésében.

A Reuter megjegyzi, hogy Athén nem csupán a közlekedés javulása miatt viseli szívén a híd sorsát, hanem mert számos görög cég szeretne részt venni a létesítményhez kapcsolódó utak megépítésében.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]