1996. szeptember 21.
(VIII. évfolyam, 221 szám)
Ioan Rus megyefônök rövid bevezetôjében elmondta, hogy a sajtótalálkozó elsô részében szigorúan csak Gheorghe Tinca honvédelmi miniszter, a Románia Társadalmi Demokrácia Pártja kolozsvári elsô számú szenátorjelöltje bemutatkozására szorítkoznak, a polgármesteri hivataltól és Funartól tekintsünk el. Majd a végén...
Talán emiatt is támadt a hiányérzet, amit ellenzéki román újságírók így fogalmaztak meg: miért nem foglalkozott a szenátorjelölt a kolozsvári abnormális helyzettel és annak megoldási lehetôségeivel? Például a gyászmenettel, vagy az egy fôre esô legtöbb szélhámossággal, bankcsôddel stb. Bár a honvédelmi miniszter civil és diplomata, katonás rendszeretetre valló módon ismertette, hogy elsô a bemutatkozás, a második programjának ismertetése és majd elkövetkezik a helyi problémák taglalása is. Egyben intett az olyan képviselôjelöltektôl, akik apró ügyek megoldásába fektetik erejüket és nem próbálnak országos struktúrákat megváltoztatni, amelyek a helyi abnormális helyzetek kialakulásáért felelôsek.
Az 1941-ben Bukarestben született Gheorghe Tinca 1964-ben végezte a jogot és kezdte diplomata karrierjét, amikor a román kommunisták függetlenítették magukat Moszkvától, és a szenátorjelölt élete nagy szerencséjének tartja, hogy Bukarestben készülhetett fel külföldi küldetésére. Hogy miért érzi szerencsétlenségnek, ha valaki külföldön tanulva elsajátít egy idegen nyelvet, és vajon Ion Iliescunak milyen hátránya származik moszkvai tanulmányaiból? A kérdés eléggé kényelmetlen volt, de nem megkerülhetetlen. Idegen nyelveket jó tudni, Iliescu pedig mûszaki tudományokat tanult Moszkvában, nem történelmet és nyelvészetet...
A másik, leginkább firtatott kérdés az volt, hogy miért éppen Kolozsváron jelölteti magát. A miniszter eredetileg a Hargita megyei románságot szerette volna képviselni a parlamentben, szóba jött Szatmár, majd Maros megye is, de végül Kolozsvár mellett döntött, mert itt tehet a legtöbbet Románia nemzetközi elszigetelése ellen. Hogy itt ki akarja elszigetelni az országot, arra nem volt hajlandó válaszolni, mert "tiszta" kampányt szeretne lefolytatni. Arra a kérdésre sem óhajtott válaszolni, hogy mit szól az egységpárti elnök sajtóközleményéhez, miszerint Funar amerikai útjával hozható összefüggésbe egy olyan törvénytervezet, amely Románia NATO-ba vezetô útját egyengeti az amerikai parlamentben. Gheorghe Tinca kijelentette, hogy nem az RNEP és Funar ellenében, hanem a szavazók megnyeréséért akar küzdeni. A 4-es Hadsereget nem akarja befolyásolni, hiszen kormányhivatala idején éppen az állomány depolitizálásáért küzdött - mondotta a honvédelmi miniszter.
*
Ígéretének megfelelôen Ioan Rus a találkozó végén nyilatkozott Gheorghe Funar törvényszegéseivel kapcsolatban. Mint ismeretes, csütörtökön a helyi tanács megszavazta a város beépíthetô körletének bôvítésére vonatkozó polgármesteri indítványt, annak a "könnyelmû" ígéretnek az ellenében, hogy közzéteszik a vitatott térségben ingatlant vásárló vagy építtetô személyek listáját. Amennyiben a prefektúra jogászai szabálytalanságokat találnak a városhatár kiterjesztésére vonatkozó határozatban, például a vitatott területet nem vonták ki szabályszerûen a mezôgazdasági használatból, éppen úgy átutalja az ügyet a bíróságra, mint a gyászmenet esetében tette.
Hogy el ne teljen egy nap egységpárti akció nélkül, Gheorghe Funar újabb tiltakozó közleményben ítélte el a román-magyar alapszerzôdést. A hosszú lére eresztett és a már ismert kifogásokat felsoroló közlemény azzal fejezôdik be, hogy a parlament nem veheti tekintetbe, ezért meg sem vitathatja az alapszerzôdést, mivel azt nem az államfô írta alá.
Az Európa Tanács parlamenti közgyûlésének tagjai élesen reagáltak a román képviselôház múlt heti döntésére, amellyel ismét büntetendôvé nyilvánította a homoszexualitást a Btk. módosítása során.
A strasbourgi testület határozatot fogadott el, amelyben felháborodásának ad hangot, és leszögezi, hogy a parlamenti közgyûlés elítél minden kísérletet arra, hogy bûntettnek minôsítsék az azonos nemûek közötti szexuális kapcsolatokat. A határozat felszólítja a román államfôt, hogy akadályozza meg a törvény életbelépését.
Románia az Európa Tanácshoz történt csatlakozásakor vállalta, hogy ilyen értelemben módosítja törvényhozását, ez azonban a parlamentben nagy ellenállásba ütközött. A Btk. korábban elfogadott új, de végül összességükben elbukott változatai csak a nyilvánosság elôtt elkövetett, vagy közbotrányt okozó homoszexuális kapcsolatokat büntették volna, azonban a múlt héten a képviselôházban megszavazott végsô változat magát a tényt is 6 hónaptól 3 évig terjedô börtönnel sújtaná.
A kormány már szerdán közleményben jelentette be, hogy utasította az igazságügy-minisztert, tegye meg a megfelelô lépéseket az európai normák érvényesítésére az ügyben. A szenátus más szöveget fogadott el, így a törvényhozási eljárás még folytatódik, a két változatot egyeztetni kell - ez lehetôséget nyújt a változtatásra. Az államelnökség szintén kifejezte reményét, hogy a képviselôk módosítják álláspontjukat. A képviselôházban számos kormánypárti honatya is megszavazta az európai normákkal ellentétes változatot, dacolva a pártvezetés, a kormány és az államfô álláspontjával is.
Pénteken Bukarestbe érkezett Radoje Kontic jugoszláv miniszterelnök, s Belgrád a román-jugoszláv kapcsolatok elmélyítését, valamint a gazdasági együttmûködés fejlesztését várja a háromnapos látogatástól.
A Ion Iliescu elnökkel, Nicolae Vãcãroiu miniszterelnökkel, valamint a román kormány több tagjával folytatandó megbeszélések után a tervek szerint sor kerül majd több kétoldalú szerzôdés aláírására is. Az egyezmények közül az ipari és mezôgazdasági megállapodások tekinthetôek a legfontosabbaknak.
A belgrádi repülôtéren adott pénteki nyilatkozatában Kontic hangsúlyozta: a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat a Jugoszlávia elleni szankciók felfüggesztése ellenére sem sikerült a kívánt szintre fejleszteni. "Éppen ezért a kereskedelem liberalizálását fogjuk szorgalmazni, s azt akarjuk elérni, hogy elháruljanak az áruk és a tôke mozgását fékezô akadályok" - mondta Kontic, s hozzátette: Amennyiben terveink valóra válnak, akkor a kétoldalú kereskedelem értéke az idén eléri a 400 millió dollárt.
Konticot három miniszter, egy miniszterhelyettes, valamint egy üzletemberekbôl álló csoport is elkísérte romániai látogatására.
Elfogadta a román-jugoszláv alapszerzôdést a szenátus. Mindössze egy ellenszavazatot és kilenc tartózkodást jegyeztek fel a számlálók, bár a felszólalók kifogásolták, hogy a szerzôdés nem tartalmaz elegendô garanciát a kisebbségek védelmére. Ioan Coja (Román Demokrata Agrárpárt) hangsúlyozta, hogy ez a dokumentum egészen más kisebbségvédelmi elôírásokat tartalmaz, mint a román-magyar alapszerzôdés, S,tefan David (Szocialista Munkapárt) pedig felkérte a kormányt, tegyen erôfeszítéseket a román eredetû jugoszláviai valah közösség nemzeti kisebbségként való elismertetéséért.
Csütörtökön és pénteken tartották a Közigazgatási Szakszervezetek Országos Szövetségének (KSZOSZ) tanácskozását. A közigazgatási alkalmazottak szabályzatának megvitatása után a fizetésemelésrôl tárgyaltak: kiderítették, hogy állítólag az egész országban ôk kapják a legkevesebb pénzt havonta. E célból egy új törvénytervezet is szükséges. A felszólalók különbözô kiegészítô javaslatokat vetettek még fel: adómentességet, hûségpénzt és veszélyességi (!) pótlékot, gyógykezelési és üdülési jegyeket stb. Hogy céljukat elérjék, sztrájk - melyrôl kiderült hogy törvénybe ütközik -, bukaresti felvonulás és hasonlók szerepeltek az ötletek között.
A tanácskozás végén a vajdahunyadi Dragon Bãies,ant választották meg, hogy Brüsszelben képviselje a KSZOSZ-t, a nemzetközi szövetségbe történô felvétel reményében.
A román-magyar alapszerzôdés aláírása elôtt közzétett és az aláírt szöveg között különbségek tapasztalhatók. Szakértôk szerint igencsak meghökkentôek azok az eltérések, amelyek a Somogyi Ferenc magyar államtitkár augusztus 13-i bukaresti látogatása alkalmával véglegesnek kikiáltott szöveg, illetve Dumitru Ceaus,u, román államtitkárnak augusztus 21-22-én "az utolsó simítások" igényével Budapesten módosított szöveg közt tapasztalhatók. (Mint ismeretes, ez utóbbira került végül rá a magyar és a román miniszterelnök kézjegye hétfôn Temesváron.)
Ékesen bizonyítja különben ezt lapunk augusztus 31-i számában közzétett alapszerzôdés-szöveg is, amely a korábbi változatot sietett nyilvánosságra hozni. Összevetve ezt a Temesváron aláírt dokumentummal - szakértôk szerint - nyilvánvaló: a szöveg sok tekintetben leromlott, félreérthetôbb, lényegesen szûkebb értelmezésekre szolgáltat alkalmat. Elég csak az anyanyelvi oktatást szabályozó 15. cikk 3. bekezdését elemezni: addig, amíg az augusztus közepén született szövegváltozatban a szerzôdô felek arra kötelezik magukat, hogy megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy a romániai magyar nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvüket megtanulhassák és megfelelô lehetôségük legyen ezen a nyelven képzésben részesülni az állami oktatás keretei közt minden szinten és formában, igényeiknek megfelelôen, az aláírt szöveg szerint ez szükségleteiknek megfelelôen történik majd. Ugyanitt: a korábbi változattól eltérôen, amely szerint a szerzôdô felek biztosítják a magyarországi román és romániai magyar kisebbségekhez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magán- és közéletben , az aláírt dokumentum szerint a szerzôdô felek tiszteletben tartják a magyarországi román és romániai magyar kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magánéletben és a nyilvánosság elôtt. Vagy: ameddig korábban a romániai magyaroknak jogában állt, hogy vezeték- és keresztnevüket anyanyelvükön használhassák és elismertethessék, a végsô szöveg szerint "e személyeknek joguk van arra, hogy vezeték- és keresztnevüket anyanyelvükön használhassák, és ezt hivatalosan el fogják ismerni ". Ugyanakkor azon területeken, ahol jelentôs számban élnek az illetô kisebbségekhez tartozó személyek, a hagyományos helységnevek , utcanevek és más, a nyilvánosságnak szánt földrajzi feliratokat szabályozó mondatban a helységnevek furcsa módon helyi elnevezések re változott.
Noha a szaktekintélyek bizonyára nem mulasztják el részletesen is kifejteni észrevételeiket, a román végleges szöveg ismeretében arra következtethetünk, hogy talán a magyar szöveg volt a "rugalmasabb", és a "stilizálás" alkalmával könnyebben idomult a román változathoz.
A Jászvárosban mûködô akadémiai kutatóintézet történész igazgatójával készült interjúban olvasom a nem éppen történészre, de legfôképpen nem moldvai szakemberre valló különös elfogalmazást, miszerint bár "Magyarország aláírta 1920-ban a trianoni szerzôdést (...), figyelmen kívül hagyta azt, s Szlovákia, Románia és Jugoszlávia egész országrészeit foglalta vissza". Tegyem hozzá gyorsan, nem a vissza szócska ellen van kifogásom, minthogy az valóban a tényeket rögzíti, de a tényeknek csak a felét, amelyet nyomban le is ront az idézetbôl kiemelt "foglalta" meghatározás. Ugyanis Magyarország semmit sem foglalt vissza. Annál is inkább szembeszökô ez a hangsúlytévesztés, mert a szóbanforgó esemény nem az ôsködbe veszô trák, dák, vizigót idôkbôl való, amelyet - írásos és egyéb emlékeztetôk hiányában - olyan átfantáziálva kreálhat újra az ügyeskezû múltkutató, amilyenre aktuálpolitikai "teóriája" bizonyítására szüksége van. Ennek a "foglalásnak" nemcsak dokumentumai vannak meg dögeivel, de jócskán élnek a tanúi, mûélvezôi és károsultjai is, úgyhogy nem lehetne különösebb gond a tájékozódás, hacsak... hacsak az itt elôforduló memória-kiesés nem a patológia hatáskörébe tartozik, vagy ha - lehet, ez a valószínûbb - a szelektív memória olyan tudósé, aki a nemzeti kizárólagosság, xenofóbia és nacionalizmus elfoncsorozott szemüvegén át "tanulmányozza" a történelem valamire éppen felhasználható szeletét. Csak ez utóbbi esetben hathat célirányba minden mást el-lesöprô tudományuk. Feltételezhetô, hogy ez az úr is hallott a bécsi döntésrôl , amelyet - ha jól tudom - többek között Románia is tudomásul vett, meghajolt elôtte - még ha nem is kitörô lelkesedéssel - és annak rendje-módja szerint átadott (még pontosabban: visszaadott!) a Trianonban Magyarország területébôl neki juttatott 102 000 négyzetkilométer összterületbôl 43 000 négyzetkilométert. Ne féljünk a kifejezéstôl: valóban diktátum alapján! De hát Trianon sem volt az a kimondott közös megegyezés! S ha jól meggondoljuk, aligha volt a történelemben olyan "békeosztás", amelyet nem a gyôzô nagyok diktáltak. Nos, ilyenformán néz ki az, amit a történész igazgató úr foglalásnak emleget. A célirányba állított memória, a nagynemzeti ellenségkép-faragásra szakosodott láthat és láttathat agressziós foglalásnak egy nagyhatalmi érdekbôl, az oszd meg és uralkodj elve alapján született döntést.
Jó volna, ha azzal biztathatnánk magunkat, hogy a végre megszületett román-magyar alapszerzôdés valamicskét segíthet az ilyen és ehhez hasonló történelmi és egyéb memóriazavarokon is. Persze, ezirányú reményeink akkor lehetnének megalapozottabbak, ha valóban ôszinte megegyezési vágy hívta volna életre, és - ha nem is diktált, de - nem külsô ösztökélés "segítette" volna e szerzôdés megkötését. Ezért kellett volna talán elôzôleg ezeket a jelentéktelennek minôsíthetô, de mégis alapvetôen közös kérdéseket tisztázni. Ugyanis, ha tárgyilagosak akarunk lenni, azt is fel kell tételeznünk, hogy a jászvárosi intézet igazgatója nem is xenofób. Csak éppen nem tudja kivonni (és nem vonhatja ki!) magát a történelmi események láttatásának általános úzusa alól.
A magyar-román alapszerzôdés vitája mindkét érintett országban provinciális volt és ostoba. Mind a magyar, mind a román etnicisták (mert ezek már rég nem nacionalisták) azt várták el a szerzôdéstôl, hogy ne kompromisszum legyen, hanem gyôzelem: gyôzelmet azonban csak áldozatos harccal lehet elérni, nem egyezkedéssel. A szélsôségesek - hátradôlve karosszékükben - azt várják, hogy csatáikat valaki megnyerje helyettük. A szerzôdés bírálható. De szemben a máris fölködlô legendákkal, nem nagyhatalmi nyomásról van szó, és nem is Magyarország "euroatlanti" integrációs érdekeirôl.
Mindez mellékes.
Ami viszont fontos: a demokratikus fordulat letépte a valóságról a cenzúra leplét. A bolsevik diktatúra alatt cselekedni lehetetlen volt, de álmodozni könnyû. Ma gondolkodó embereknek az a dolguk, hogy lenyeljék, majd másoknak is ajánlják a tárgyi igazság keserû piruláját. Ez nem jelent kiábrándultságot. A keresztyén erkölcs nem volna lehetséges az ember bûnösségének realisztikus megismerése nélkül. A közjóra és az igazságosságra irányuló politika lehetetlen volna, ha nem tudnánk, mekkora az önzés, a részrehajlás, a zavarosság, a barbár káosz kísértése.
A tényekhez tartozik: a román nép sokáig úgy hitte - jórészt alaptalanul -, hogy a magyarok - mind Csonka-Magyarország, mind az erdélyi magyarság - állama, területi épsége szétzúzására törekszik. Az alapszerzôdés az irredentáról való örökös lemondással bebizonyította, hogy ez nem igaz. A fölmérések szerint a magyarországi közvélemény 1-2 százaléka kíván határmódosítást. A fölmérések azt is igazolják, hogy a román közvéleménynek csak 2 százaléka hiszi, hogy a magyarok az okozói Románia súlyos gondjainak. Nem csak az alapszerzôdés, hanem a honpolgárok demokratikus akaratának ismerete is igazolja: a magyarság és a románság egyaránt torkig van a terméketlen és unalmas szembenállással. A szélsôséges román körök bizalmatlansága Budapesttel és az erdélyi magyarsággal szemben indokolatlan, sôt, hazug.
Mától kezdve senki nem mondhatja Romániában, hogy a magyar kisebbségnek tett engedmények az egységes román állam fölbomlásához vezetnek. Mert hogy nem vezetnek.
Mától kezdve a nemzetiségi politika alapja nem lehet az állítólagos veszedelmek mérlegelése - hiszen ilyenek nincsenek -, hanem annak a megfontolása, hogy mit kíván az igazságosság és a méltányosság.
Mától kezdve nincs rá ok, hogy az erdélyi magyar nép jogegyenlôsége és netáni kulturális kiváltságai úgy tûnjenek föl, mintha ez egyben a román patrióták veresége lenne. A magyar-román viszony nem zéró-summa játék, amelyben minél többet nyer az egyik fél, annál többet veszít a másik. Aki így nézi a dolgot, saját nemzetének is árt, hiszen a zéró-summa játék logikája a háború logikája, márpedig magyarok és románok között béke van, és ezt az olcsó szájhôsök sem akarják voltaképpen megváltoztatni (igazi konfliktusban nem szájhôsködhetnének: akkor vérezniük kellene).
A békének, kiengesztelôdésnek, prosperitásnak, a szabadelvû-alkotmányos demokrácia és a tôkés magántulajdonon alapuló szabadversenyes piacgazdaság késômodern prózájának azonban ára van, magas ára, és ezt az árat még meg sem kezdettük leróni. Ez az ár a lemondások és önkorlátozások hosszú sora. Ám a kiegyezés szekfûi, Németh László-i, bibói bírálata arra figyelmeztet bennünket, hogy az önkorlátozásnak nem szabad öncsalássá változnia: itt nem is csak a lódítás, hanem az elhallgatás is keservesen megbosszulja magát.
Le kell mondanunk arról, magyaroknak és románoknak, hogy az egymás ellen valaha elkövetett bûneinkért kárpótoljanak bennünket. De ez nem jelentheti azt, hogy ezeket a bûnöket elfelejtjük vagy letagadjuk. A szenvedés és megaláztatás tapasztalata fontos és tanulságos; ám kiindulópontunk nem a galádságok terjedelmes históriája, hanem az igazságosságnak és a jószándéknak az a minimuma, amelyre az alapszerzôdés tett gyarló kísérletet. Nem a gazságokat akarjuk újabb gazságokkal megtorolni, hanem megfontolt és nagylelkû lépésekkel megelôzni, hogy megismétlôdjenek.
Elôször is le kell mondanunk arról, hogy egymás kivetített képét terapeutikus célokra használjuk. Saját önbizalomhiányunk és bizonytalan politikai szándékaink elleplezésére kiválóan alkalmas, ha a "Másik"-ról azt gondoljuk, hogy barbár. A román sajtó izzó magyargyûlölete, a csonka-magyarországi sajtónak a Románia iránti jeges megvetése, Erdély iránti közönye és az összes médiák rémisztô tudatlansága tarthatatlan.
A közvéleményt irányító román értelmiségnek le kell mondania arról a képzetérôl, hogy Erdély történelem nélküli üres tér, amelynek voltaképpeni kulturális létezése a magyar-román konfliktussal kezdôdik a tizenkilencedik században. A Báthoryak, Bethlenek, Rákócziak Erdélye egész Kelet-Európa egyik legdicsôbb teljesítménye, amelynek forrása az ágostonos konfessziós hagyomány, ennek mind kálvinista-kartéziánus, mind janzenista alakváltozatában. A románok szemében az erdélyi magyarok parasztok és katonák. Ez nem magyarázza meg Bethlen Miklóst. Érdekes módon ezt a történelmi revíziót a csonkamagyar (budapesti) értelmiségnek is el kellene végeznie: Erdély nem csak "probléma", hanem a magyar magaskultúra eleven forrása - még eleven.
A magyar értelmiségnek le kellene mondania arról az elôítéletérôl, amely a görögkeleti-bizánci "kultúrkört" alacsonyabbrendûnek tartja. Az ágostonos Nyugat, amelyhez mi tartozunk, nagy harcok után Arisztotelészre alapozta közéleti kultúráját; a keresztyén Kelet és az iszlám inkább Platónra. Az a mûveltség, amely Pszelloszt, Gogolt, Dosztojevszkijt, Kavafiszt - és Ion Barbut! - adta nekünk, aligha megvetendô. A keresztyén Kelet és az iszlám neoplatonikus és egyben antipolitikus miszticizmusából kétségtelenül nagyobb problémák származnak a demokrácia honosításának korában, mint a világi szféra autonómiáját és önálló erkölcsét már régóta elismerô Nyugaton. Ám a problémák nagysága nem jelent alsóbbrendûséget.
Egészséges, öntudatos politikai közösségek nem az önazonosságukkal foglalkoznak. Athén nem azt kérdezte önmagától, hogy "mi a hellén?", hanem azt, hogy mi az igazság. A próféták nem azt kérdezték önmaguktól, hogy "mi a zsidóság lényege?", hanem azt, hogy ki az igaz, élô Isten. A román demokráciát nem lehet fölépíteni Nae Ionescu, Blaga, Cioran, Eliade, Noica köldöknézô, nárcisztikus, rettegô-gyûlölködô nemzeti metafizikájára.
Ámde a magyar értelmiség sem halaszthatja már sokáig, hogy a szabad Magyarország ügyében ne lásson többet, mint a pragmatikus gazdasági részföladatok ésszerû sorrendjének kérdését. Budapesten ma minden nyugtalanító kérdésre ez a válasz: Európa . Önálló politikai küldetés nélküli politikai közösség: ez abszurdum. Nem képzelhetô olyan nemzet, amely a léte-lénye centrumára vonatkozó faggatásra mindig azt válaszolja: olyan akarok lenni, mint mások. Kelet-belga. Szub-osztrák. Ez nem válasz, ez a válasz megtagadása.
A román kormányzatnak be kell látnia, hogy az erdélyi magyarság kívánságai - amelyek egy részét a ratifikálás után majd a romániai törvénytár érvényes alkotóelemévé változtatja az alapszerzôdés - nem holmi külsô politikai partner ellenséges szándékú követelései, hanem a demokratikus Románia kétmillió polgárának igényei. Mit szolgálna ezeknek az igényeknek a teljesítése? Azt, ami a modern demokráciák polgárainak vágya szokott lenni: a méltóságteljes, derûs, büszke életet. Miért fontosak például a kétnyelvû föliratok? Azért, mert a politikai lét nyilvános . Ha az erdélyi magyar nép egyenrangú, annak látszania kell. És ez a látvány bizony meghatározza a román patrióta honpolgár politikai létét is: ennek szerves része az, hogy magyarok márpedig vannak. Románnak lenni ma - ez többek között azt jelenti, hogy magyarok is vannak. S ez nem rejtett, fenyegetô misztérium, hanem a racionálisan megismerhetô szociális valóság eleme.
Az erdélyi magyarságnak viszont el kell ismernie, hogy a romániai politikai közösség szolidáris része: bár kulturális közösségben él Magyarországgal, egyenjogúságának és egyenlô rangjának ára a politikai szolidaritás, talán éppenséggel lojalitás. Ez keserves lesz.
És nem csak Erdélyben. Kisebbségeknek ez nehezükre szokott esni. De ha az erdélyi magyarok bele akarnak szólni a saját ügyeik intézésébe, mintegy be kell lépniük a román demokrácia politikai közösségébe: ez a belépés azonban többnyire nem lehet fönntartásos. Ennek sajátos helyi nehézségei is vannak. Egész Kelet-Európában csak pár helyen van egypártrendszer. Az egyik a magyar Erdély. Az erôs kontraszt a közvéleménynek az alapszerzôdésrôl alkotott véleménye és az RMDSZ álláspontja között mutatja a dilemma mélységét - a megoldásról nincsenek elképzeléseim, és nem is illik, hogy legyenek. De látni vagyok kénytelen, amit látok.
Viszont a román demokratáknak is be kell látniuk: ha azt akarják, hogy az erdélyi magyarság is a tágabb romániai politikai közösség tagja legyen, át kell fogalmazniuk a román honpolgárság ( citizenship , citoyenneté ) tartalmi meghatározását. Ez nem lehet pusztán etnikai, és nem indulhat ki az egykori egyesülési-függetlenségi küzdelmek elavult retorikai örökségébôl. A román demokrata hazafiak számára az erdélyi magyarság nem lehet többé valami külsô .
A magyar politikai osztálynak pedig be kell látnia, hogy a Magyar Köztársaság számára az erdélyi magyarság egyszerre külsô és belsô. Külsô, mert a magyar nemzetiségû román állampolgárok nem élvezhetnek nálunk jogokat és nem kérhetôk számon rajtuk kötelességek. Belsô azonban, mert az erdélyi magyarságnak a mindenkori magyar állammal szemben lehetnek követelései. (Ezt a hatályos magyar alkotmány is elismeri a "felelôsség" fogalmával.) Az erdélyi magyar kisebbség kulturálisan nem önálló, és nem is lehet az. A magyar-román békesség ára itt is magas lesz: a szabad Magyarországnak társfelelôssége van az erdélyi magyar mûvelôdési és oktatási rendszer fönntartásában, s ahol kell, megteremtésében, ami persze nem jelenti a román állami költségvetés kötelezettségvállalásának csökkentését.
A román kormányköröknek viszont be kell látniuk, hogy az erdélyi magyar kultúráért viselt budapesti társfelelôsség nem holmi "beavatkozás belügyeikbe", hanem egy baráti demokratikus állam, netán majdani szövetséges rendszeres segítségnyújtása, amely Romániának elônyös, hiszen az ô egyenjogú állampolgárait támogatja.
A magyar államnak viszont be kell látnia, hogy ezért a költséges támogatásért semmi közvetlen elônyt nem várhat cserébe: sem az erdélyi magyar kisebbség politikai lojalitását, sem a romániai kormányzat viszonzó gesztusait. Magyarán: ez a támogatás nem lehet föltételes.
Mindkét ország politikai közvéleményének el kell viselnie, hogy a szólásszabadság a sovinisztáknak is jár: nem büntethetünk senkit azért, mert teszem azt Kolozsvár román ajkú lakói újra meg újra Funar urat választják polgármesterüknek, habár rosszul teszik; a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje fölötte áll Torgyán úr hebehurgya kijelentéseinek, bár teljes joggal (noha örök szégyenünkre) ül a budapesti Országházban. A felelôtlen médiabohócok és a minden tisztességes lépést álszentül meggyászoló harangkongatók: magánemberek. A magyar és a román demokrácia a béke mellett döntött, és ehhez képest közömbös, hogy a két országban olyanok vannak kormányon, akik - a parlamenti demokrácia természete folytán - nem tetszhetnek mindenkinek.
Magyarország és Románia új és még törékeny barátságos viszonya nem zárja ki, sôt elôsegíti a békés versengést. A két ország persze nem egyforma. De mindkettôben él az elpusztíthatatlan vágy a konszolidált, teremtô és termékeny életre. Az erdélyi magyarság érdekeit csak úgy lehet megvédenünk, ha a jogvédelem és a kulturális építkezés nem szegül szembe evvel az elsöprô békevággyal. Máskülönben mind Magyarország, mind Románia közömbösen és ridegen fog elfordulni az erdélyi magyar néptôl. Ezt nem szabad megengedni. A kiengesztelôdésnek jelenleg nincs alternatívája. Aki ezt nem veszi tudomásul, talán elôsegítheti a saját szónoki karrierjét, s e hervadékony babérokért föláldozza azt, amit nem szabad.
Mindannyiunknak le kell mondanunk néhány politikai szokásunkról: ez új és kényelmetlen. Az erdélyi magyarság sorsa a romániai demokrácia sorsának függvénye. Romániában nem lesz demokrácia, ha a magyar kisebbség önazonos - tehát nem csak fizikai - fönnmaradása nem bizonyos. Ha pedig a békesség lerombolásával a militáns etnicisták-soviniszták martalékává tesszük a romániai demokráciát, nem lesz erdélyi magyarság.
Mindenhöz pedig az szükséges, hogy Magyarország ne legyen többé Románia ellenfele, s hogy ezt a románok is tudják. A béke intellektuálisan nehezebb és bonyolultabb, mint az egysíkú konfliktus, mert különbözôk szüntelen érintkezését és vitáját jelenti. A boszniai elkülönülés, ha tetszik, egyszerûbb. De nekünk nem kell.
BÚÉK! Nagy pénzekrôl lesz szó!
Kedves diák, ki újból megtaláltad második otthonodat szeretett iskolád ölelô falai között, kedves diák, akire nagy feladatok, sikerek várnak stb. A megnyitóbeszéd után, osziórákon szóba kerülnek a zsebbevágó kérdések is: lesz-e árengedményes bérlet, mennyibe kerül a füzet, tankönyv, mennyivel kell támogatni az alma matert? A tizenkettedikesek elsô (de elôreláthatólag nem utolsó) szülôi értekezletet a "nagy pénzekrôl lesz szó" jegyében hirdették meg.
Ettôl függetlenül az autóbuszokon, villamosokon a jövedelem nélküli tanulók udvariasan átengedik az ülôhelyet a sok idôs néninek-bácsinak (akik "a kis nyugdíjból" megengedhetik maguknak az ingyenes-féláras utazgatást), és vagy megfizetik a tízezres bérletet, vagy igyekszenek nem találkozni a "bakterrel". Mert ugye a nyugdíjas nénik-bácsik mind (?) eljárnak szavazni, míg a diákok többsége így nem képes meghálálni a "kegyességet". S az a bérlettulajdonos, aki emlékszik, hogy valamikor ún. tanszersegélyt is kaptunk, ami a féléves késés és az infláció miatt már semmit sem ért, az nem túl derûlátó a félár visszafizetését illetôleg. (Mert bizony az "állambácsi" sem kap másképp hitelt 0%-os kamattal.)
Ráadásul ott vannak az új, reklámokkal díszített tankönyvek a boltokban, melyek darabját 2-3000 lejnél olcsóbban nem adják. Micsoda öröm a sokgyermekes családoknál! Három gyereknél fejenként tíz-tizenkét tankönyv, legalább ugyanannyi füzet, plusz három bérlet... Tessék csak utánaszámolni.
Az anyagi gondok mellett eltörpül az a sok hiányosság, mely (szintén) az új tanügyi törvénynek köszönhetô. Néhány iskolában erre a törvényre hivatkozva beiratkozást hirdettek meg. A tanulók kérték a következô évfolyamra való felvételt, valamint aláírtak szüleikkel egyetemben egy olyan nyilatkozatot, hogy kötelezik magukat a tanügyi törvény által elôírtak és az iskolaszabályzat betartására. Hogy mit tartalmaznak ezek a nyilatkozatok? Csend és... Sôt, aki véletlenül emlékezett az iskola belsô szabályzatára, annak a beiratkozási határidô lejárta után tudtára hozzák, hogy új szabályzatot fognak kidolgozni. Tehát az illetô (is) egy üres lapot írt alá.
"Mit hoznak a holnapok? Megmondani nem tudom." (Knock Out)
Ezért hát nem marad más, mint minden tanévkezdônek KITARTÁST kívánni a Boldog Új Tanévben. Talán (?) megéri.
Horváth István Róbert