1997. augusztus 11.
(IX. évfolyam, 183. szám)

Késô estig tartó tárgyalásokat, helyenkénti utcai összecsapásokat, határozott rendôrségi fellépést hozott magával pénteken a reform második szakaszának meghirdetése, illetve 17 veszteséges, privatizálásra sem alkalmas nagyvállalat felszámolásának bejelentése.

A társadalmi tiltakozás forró pontján, Ploies,ti-en Remus Opris, kormányfôtitkár igyekezett meggyôzni a prefektúrán a szakszervezeti vezetôket, hogy a Petrotel és a Vega kôolajfinomító vállalatok menthetetlenül megértek a felszámolásra, s ahol a prefektúra elé özönlött dolgozók késô este is a kormánydöntés visszavonását követelték, miközben kövekkel, palackokkal, paradicsommal dobálták meg a rendfenntartó erôket.

A Ploies,ti melletti Valea Cãlugãreascã-i foszforüzem alkalmazottai vasúti blokádot alkottak: a sínekre ülve órákon át akadályozták 21 szerelvény közlekedését, köztük a Moszkva-Szófia nemzetközi expresszét is, amelynek utasai 8 órán át tehetetlenül nézték a munkások ülôsztrájkját. Este, mikor sikerült szétoszlatni a tiltakozókat, azok tolatómozdonnyal jöttek vissza a fô pályatest felé, törvénybe ütközô akciójuknak a rendôrség könnygázlövedékekkel vetett véget.

A moldvai Dãrmãnes,ti-en a kôolajfinomító dolgozói a megyei prefektust és a helybeli Állami Vagyonalap elnökét tartották fogva egy irodában, míg a brãilai nehézgépgyár útgépeivel blokád alá vette a város központját. Valamennyi forró ponton a miniszterelnök azonnali leutazását, kormányilletékesek közbelépését követelték.

Viszonylag eseménytelenül vették tudomásul a vállalatfelszámolás hírét Kolozsváron, Bukarestben, Alexandrián, Dorohoiban.

Victor Ciorbea miniszterelnök elôbb a bukaresti közszolgálati televízió péntek esti rendkívüli kiadásában, majd a PRO TV késô esti mûsorában válaszolt a riporterek, illetve az érintettek: a szakszervezti vezetôk által feltett kérdésekre. Magyarázata szerint olyan lépése volt ez a kormánynak, amire már régóta megérett az idô, és nincs más választása az országnak. „Amennyiben nem vállaljuk, a teljes társadalmi csôd vár ránk" — mondotta a kormányfô és hangsúlyozta: a gazdaságban a helyzetek változnak, a 30 ezer elbocsátott fél évtôl egy évig terjedô szociális támogatásban — kárpótlásban és munkanélküli segélyben — részesül, ami elég a tisztes megélhetéshez, a szakmai talpraálláshoz.

Sorin Dimitriu, az Állami Vagyonalap országos elnöke bejelentette: az intézmény vezetôi azonnal kiutaztak a reformintézkedések nyomán „forróvá" vált pontokra, hogy megmagyarázzák a vezetôknek, az embereknek: a reformtól nem lehet visszatáncolni. Sorin Dimitriu ugyanakkor bejelentette, hogy a mostani 17 vállalat csupán a „jéghegy csúcsa", a Vagyonalap a közeljövôben több száz vállalatot számol föl vagy magánosít, nem engedve semmifajta külsô vagy belsô befolyásnak. Mind Victor Ciorbea miniszterelnök, mind Gavril Dejeu belügyminiszter kijelentette, hogy a társadalmi tiltakozásnak kizárólag a legális formáit fogadják el, a kormány keményen fellép minden felbujtó jellegû, törvénysértô akció ellen.

Az ellenzéki politikusok, élükön a Romániai Társadalmi Demokrácia Párjával, „hazugnak, árulónak és kalandornak" nevezték a Ciorbea-kormányt és intézkedését. A szócsövének számító DimineaT,a napilap szombati számának címlapján a „társadalmi igényt" idézve követeli: „Le a hazaáruló és a hazát eladó kormánnyal!" A Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) szintén hazaárulást emleget, és a Nemzetközi Valutaalap fô tárgyalóbiztosát, Poul Thomsent teszi meg Románia „valódi miniszterelnökének". (A biztost különben számos pénteki tüntetésen gyalázták, kifütyülték.) A Nagyrománia Párt szerint az intézkedés a Ciorbea-féle „bábkormány" nemzetellenes vétke, és azonnal föl kell lépni ellene.

Az Iliescu-féle RTDP-bôl kivált Meles,canu-csoportosulás úgy nyilatkozott, hogy a hét évet késett reformon a mostani 17 vállalat bezárása vajmi keveset lendít elôre. A Demokrata Párt elkerülhetetlennek tartja a kormányhatározatot, a Kereszténydemokrata Parasztpárt azt hangsúlyozza, hogy az érintett vállalatoknak volt idejük és lehetôségük, hogy maguk alakuljanak át, ám mindent az államtól várnak.

Az RMDSZ nevében Markó Béla elnök szükségesnek nevezte a lépést, ami a további csôdhelyzettôl óvhatja meg az országot, és a szociális intézkedések maradéktalan végrehajtását ítéli fontosnak.

Szombaton nem voltak utcai tiltakozó akciók: az érintett vállalatokban válságcsapatok elemzik a gazdasági helyzetet, illetve a kormányilletékesekkel tárgyalnak.

A kormány nem enged a szakszervezetek nyomásának, és változatlanul kitart a mellett a döntése mellett, hogy hétfôn bezárják a tizenhét veszteséges nagyvállalatot — közölte szombaton egy név nélkül nyilatkozó hivatalos forrás, akit az AFP idézett. Egy kormánytisztviselô szombaton azt is közölte, hogy a „kormány ezentúl nem tûr el semmiféle vad tüntetést".

Pénteken több romániai városban volt tömegmegmozdulás a mintegy 30 ezer dolgozót érintô kormánydöntés ellen, Ploies,ti-ben összetûzésekre is sor került a rendôrség és a tüntetôk között. Szombaton délután Románia-szerte nyugodt volt a helyzet, csupán Brãilában volt tüntetés, de az incidens nélkül zajlott le.

Victor Ciorbea kormányfô elküldte képviselôit a tizenhét üzembe, hogy meggyôzze a dolgozókat a kormánydöntés megalapozottságáról.

Az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülésének a kezdeményezésére, a Kolozs megyei RMDSZ szervezettel, az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társasággal és a Romániai Magyar Dolgozók Egyesületével közösen szervezett találkozóra és vitadélelôttre került sor, amelynek meghívott vendégei Böndi Gyöngyike képviselô, a képviselôház szociális bizottságának tagja, és Bara Gyula, a Munkaügyi és Társadalomvédelmi Minisztérium államtitkára voltak. A téma — mondhatni állandó — idôszerûsége nem csupán érdeklôdést, hanem élénk vitát is váltott ki.

Böndi Gyöngyike parlamenti képviselô a szociális kérdésekkel kapcsolatos törvényhozási kezdeményezésekrôl számolt be, ismertetve egyúttal a már életbe lépett családi pótlék, valamint az (RMDSZ-sikernek is elkönyvelt) kétéves gyereknevelési szabadságról szóló törvényt. A még tárgyalások elôtt álló és megszavazásra váró egészségügyi biztosítási törvény a tervek szerint csak 1999 januárjától lép életbe. A társadalombiztosítással kapcsolatban megemlítette, hogy az állami biztosító társaságok mellett meg fognak majd jelenni a magán biztosító társaságok is, amelyekhez jószántunkból iratkozhatunk majd be. Ezek a cégek, a felek közti megállapodásnak megfelelôen, a biztosításként betett összeg egy részét befektetik, megforgatják. A nyugati mintájú szociális védelemhez csak lépésben juthatunk el, nehéz a hazai sajátosságokhoz, problémákhoz igazítani a külföld gyakorlatát.

Bara Gyula államtitkár a szakminisztérium rövid ismertetésével kezdte elôadását. Eszerint a minisztériumnak öt fôigazgatósága van: a munkaerô-gazdálkodás (amely, sajnos, inkább a munkanélküliséggel foglalkozik, és kevésbé a gazdálkodással), a népjóléti államtitkárság (ide a szociális védelem meg a hátrányos helyzetûek védelme tartozik, de fô tevékenységük a nyugdíjakhoz kötôdik), munkaerôpolitika (ahol a társadalmi dialógust a kormány és szakszervezetek egymást felváltó monológusa helyettesíti), a munkaerôvédelem (ez a megyei igazgatóságok központi szerve), és végül a nôk védelmével és családpolitikával foglalkozó igazgatóság. Az államtitkár szerint az összes minisztériumok közül ôket jellemzi legjobban az együttmûködés, szolidaritás, megpróbálnak ellenállni a hivatali összeugratásnak, és bár a kommunikáció hiánya miatt nem felhôtlen a viszony itt sem, mégis minden tekintetben jó irányba haladnak. Bara Gyula államtitkár ezután a munkaerôgazdálkodás reformját mutatta be, olyan új megközelítésben, amelyet sokan még nehezen fogadnak el. Az alapvetô elméleti dolgokkal (mint amilyen a munka szerepe a társadalom fejlôdésére, illetve a vállalat szerepe és hatása a munkára) politikai beállítottságától függetlenül sem vitatkozik senki, ahhoz azonban nehezen szoknak hozzá, hogy a piacgazdaságban a munkaerônek ára van, hiszen maga a munka is áru, amelyet kezelni, értékesíteni tudni kell. És bár jelenleg még nem szembesül ezzel a problémával, a munkaerôimport a következô években gyakorlatba léphet nálunk is. Ezt a kérdést sokan leegyszerûsítve kezelik, és elintézik azzal, hogy hát kiállítanak majd munkavállalási engedélyeket, pedig a (valószínûleg keletrôl jövô) külföldi munkaerô a hazaiaktól fog elvenni bizonyos típusú munkákat. A jó román szakemberek, értelmiségiek külföldre vándorlását, munkavállalását is a lehetô legbalkánibb módon kezelik, mondta az államtitkár.

A fiatalok felkészítése, betanítása nagyon fontos. Ezért felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi oktatási rendszer gondol-e arra, hogy tevékenysége nem csupán kulturális tényezô. Emellett még talán fontosabb az, hogy a fiatalokat az igazi gyakorlati munkára készítse fel, hiszen a legtöbb munkáltató nem vállalja a frissen végzettek többéves „betanítását". Az oktatás és képzés közti kapcsolat elemzése a megfelelô iskola megteremtését teszi szükségessé. A használható és jó munkaerôképzés fô feladat, hiszen igenis hozzájárul a munkanélküliség csökkentéséhez.

A szakszervezetekkel való tárgyalásokról szólva az államtitkár elmondta, hogy egyre gyakrabban jelentkeznek az olyan munkáltatók, akikkel lehet egyezkedni bérpolitikáról, hiszen sok vezetôjük külföldi tapasztalatcserén járt. Mindemellett általános az a jelenség, hogy a szakszervezetek bért kérnek, munkát nem ígérnek, és ezért sokszor eredménytelenek a tárgyalások. Az államtitkár véleménye szerint a megfelelô párbeszéd kialakításával igazán jó munkát tudnának végezni. A munkaerôgazdálkodás tervezett reformja valószínûleg nem egy mandátum feladata, de az elsô lépések sikere döntô lehet a továbbiakban.

A jelenlevôk felszólalásaiban nem annyira a kérdések, hanem az észrevételek, javaslatok voltak nem csupán érdekesek, hanem megszívlelendôk is, elvégre tartalmazták a gyakorlat teremtette tapasztalatot. És mivel a találkozó elôtti napon jelentették be a felszámolandó vállalatokat, az utcára kerülôk több tízezres létszámát, a rendezvénynek ez még inkább növelte idôszerûségét. Elhangzott, hogy a kormánynak jobban oda kellene figyelnie, mi jelenik meg a sajtóban, hogy ezáltal elkerülje a félretájékoztatást, a konfliktusok kiváltását és élezését. Bara Gyula államtitkár válaszában elismerte, hogy a jelenlegi kormányt jogosan lehet kritizálni a kommunikáció hiánya miatt, az újságíró társadalom pedig csapnivalóan rossz szolgálatot tesz. És hibáztatni lehetne sok mindenért a gazdaságpolitikát is, ha egyáltalán létezne. Mert ebben az országban mindenki azt hiszi, hogy a pénz a fontos, pedig a terv és együttmûködés hiányzik.

(újvári)

A bezárásra ítélt vegyipari üzemek munkásai havi 900 000 és 300 000 lej közötti végkielégítést kapnak. Ha öt évnél kevesebb a jogfolytonosságuk, az elsô hat hónapban havi 960 000 lejt kapnak, a további három hónapra havi 300 000 lejt. 5-15 év szolgálati idô után a végkielégítés mind a kilenc hónapra havi 960 000 lej. A 15 évnél régebbi alkalmazottak kilenc hónapra havi 960 000 lejt és további három hónapra havi 660 ezer lej segélyt kapnak. A felszámolandó gépipari vállalatok — köztük a kolozsvári Termorom — a szolgálati idô szerinti hasonló besorolás nyomán havi 880 000 és 290 000 lej közötti végkielégítést kapnak. A gépiparosokhoz hasonló megítélés alá estek a ráfizetéses állami mezôgazdasági vállalatok pályaváltásra kényszerülô alkalmazottjai. Ezek az összegek munkanélküli segélybôl és szerkezetváltási kompenzációból tevôdnek össze, kiszámítási módjukat az 1997/7-es kormányhatározat és 1991/1-es törvény szabályozza.

Hogy sok, avagy kevés a végkielégítés? A ploies,ti-eknek nem lesz elég, legalábbis ha beválik Traian Bãsescu jóslata, miszerint a végkielégítésbôl levonják a prefektúra pénteken bezúzott ablakainak értékét.

Valeriu Tabãrã, a Román Nemzeti Egységpárt elnöke szombaton Kolozsváron bejelentette, hogy a párt helybéli szervezetének kérésére az Állandó Bizottság augusztus végi ülésén megbeszélik Ioan Gavra RNEP-képviselô szankcionálását. A kolozsvári fiókszervezet azért kérte Ioan Gavra tevékenységének elemzését, mert megítélése szerint a rebellis képviselô utóbbi nyilatkozatai jelentôsen rontották a párt megítélését. A pártelnök ez alkalomból találkozott az RNEP Maros megyei küldötteivel is, akik kifejezték egyetértésüket Gheorghe Funar akcióival.

A kolozsvári találkozón nem volt jelen Ioan Gavra, mert a helyi RNEP-vezetôk nem tekintik a kolozsvári fiókszervezet tagjának. Valeriu Tabãrã ezzel nem értett egyet, mondván, hogy Gavra a kolozsvári szervezet jog szerinti tagja, akit meg kellett volna hívni a tárgyalásra.

A kolozsvári eszmecsere másik kérdésköre a táblaháború volt. Valeriu Tabãrã szerint a kétnyelvû feliratozás során Erdély egyes térségeiben súlyosan megsértették a törvényességet. Értékelése szerint a tanügyi és a közigazgatási törvény módosítására vonatkozó kormányhatározatok „az RMDSZ kis lépései egy lényeges célkitûzés elérésében".

Az RNEP elnöke egyébként nem ért egyet a magyar konzulátusi zászló leszedésével, de a Közterület Fenntartó Vállalat három dolgozójának gesztusa vészjelzés lehet a helyi közigazgatás számára, azt bizonyítva, hogy helytelen a konzulátus mûködtetése Kolozsváron. A pártelnök ezek szerint ugyanazt hiszi, mint elôdje, Gheorghe Funar, vagyis hogy a helyhatóság illetékes lehet az ország diplomáciai ügyeinek intézésében.

tartanak augusztus 14-én, csütörtökön, 10 órától. Napirenden: a megye és a helységek gazdasági-társadalmi fejlesztési stratégiája 2004-ig, a megyei közigazgatás aktuális kérdései.

— Mikor lesz a reformnak hitele?

— Amikor a Világbanktól kap.

-fi

A nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium az 1997/98-as tanévre felvételit hirdet. A szaktanfolyamok az általános újságírás nappali és levelezôi tagozatán zajlanak, gyakorló, elismert szakemberek elôadásában. A részvevôk ugyanakkor vitákon, szakmai megbeszéléseken szerezhetnek mélyebb ismereteket a politika, a parlamentarizmus, az integrációs politika és intézményei, az önkormányzat, a tájékoztatás, a kisebbségvédelem, a regionalizmus, az ifjúság, a sajtó pártossága, a sajtó és a civil szféra, a közszolgálati rádió, a közszolgálati televízió, a kereskedelmi média stb. rejtelmeibôl. A sajtókollégium célja olyan szakembereket képezni a romániai magyar, a kárpát-medencei nyomtatott és elektronikus sajtó számára, akik a szakmai ígéreteken túl társadalomtudományi ismeretekkel, megfelelô mûveltséggel rendelkezzenek. Akik tisztában vannak a nyilvánosság erejével, hatásával és felelôsségével. Beiratkozás szeptember 7. és október 6. között, felvételi október 7-8-án. Bôvebb felvilágosítás az Ady Endre Sajtókollégium titkárságán, 3700 Nagyvárad, Kolozsvári út 85., tel./fax: 059/419-924.

A július 11-i Szabadság (újvári) aláírással szenzációként közli, hogy újabb, mostmár külföldi kölcsön érkezik a városi közmûvek fejlesztésére a BERD részérôl is. Tekintettel arra, hogy jómagam, hidrológusi minôségemben 20 éve bírálom a meglévô vízkivételt a Gyalui-tó gátjának jobb oldali részérôl, szeretném kihangsúlyozni, hogy a lelkes hangú cikk nem tôlem származik. 1975 óta, mióta mûködik a Gyalui-tó, a jelentôsebb árhullámok idején csak zavaros vizet tudott a szûrôberendezések számára nyújtani. Ezért tömôdnek el gyakran az ivóvíz-elôkészítô állomás berendezései, ezért növelik állandóan a kapacitást. Pedighát, nyugodtam körülnézhetnének a mûszakiak a saját portájukon is: mi lenne például, ha a 3 hónapig a Tarnica-tóban állomásozó, tökéletesen szûrt vízbôl táplálnák az elôkészítô állomást? Vagy legalább is a meleg-szamosi tó vízébôl azzal a kikötéssel, hogy az ivóvízkivételt az Egerbegyi-patak és a tarnicai gát között kellene megoldani (a megoldás mûszaki kérdés, abba nem szólok bele!).

Jelenleg a vízkivétel az egész rendszer legzavarosabb pontján történik! Úgy gondolom, hogy a BERD pénzét is bele lehetne fektetni ebbe az értelmetlen foltozásba, és még mindig lennének, maradnának nehézségek, fennakadások. Ugyanakkor, egy sikeres vízkivétel esetén, a mostani szûrôk csak alacsony kapacitással kellene közbeékelôdjenek. A Tarnica-tó a legtökéletesebb ivóvíz-kivételi lehetôség egész Romániában!

Az egyetem szakembereit, sajnos, nem informálják ezekrôl a kérdésekrôl, bár a '80-as évek elején szoros volt a kapcsolat az illetékesekkel. Azóta „üzleti ügy" lett belôle.

Dr. Újvári József
egyetemi tanár

Posztgraduális ösztöndíjasként végzett kutatómunkát Boér Mária Budapesten a Bartók-archívumban, amikor lehetôsége nyílt iskolás hangversenyt szervezni. Elsô alkalommal rövid volt az idô, de 1996-ban már sikerült.

— Milyen cél vezérelte e rendezvény létrehozásában?

— Bartók Béna New York-i gyûjteményében találtak egy verstöredéket, mely így hangzik: „Vetélkedik vala három féle világ, / Háromféle világ, háromféle ország. / Az egyiknek neve: Napkelet országa, / Másodiknak neve: Napnyugat országa, / Harmadiknak neve: fényes dél országa." Lehet, hogy Bartók e verset nagyobb triptichon, egy magyar-román-szlovák kantátasorozat bevezetôjének szánta, amelybôl végül csak a Cantata Profana készült el.

A vers kezdete majdnem teljesen megegyezik egy gyimesi népdal szövegével, melyet Kodály Zoltán gyûjtött Nyitra megyében. Elôször Bartók és Kodály közös mûvében, a Magyar Népdalokban jelent meg.

Ennek a versnek a szellemében szerveztük meg 1996-ban Budapesten a kárpát-medencei iskolák találkozóját-hangversenyét, melyen három ország (Románia, Magyarország, Ukrajna) és öt város (Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Budapest, Ungvár) tanulói és tanárai vettek részt.

A hangversenyen Bartók Béla magyar, román, rutén és szlovák népdalfeldolgozásait adtuk elô, bemutatva a mûvek népi forrásait is.

1997-ben már négy ország (Románia, Magyarország, Ukrajna, Szlovákia) és hat város (Kolozsvár, Budapest, Marosvásárhely, Nagyvárad, Ungvár és Pozsony) képviselte magát hangversenysorozatunkon. Ezt a második budapesti találkozót Bartók-Kodály, és követôik címmel tartottuk meg. A mûsor összeállításához Lampert Vera: Bartók Béla népdalfeldolgozásainak forrásjegyzéke címû munkáját használtuk fel. De a hangversenyeken elhangzottak olyan Bartók gyûjtötte népdalok is, melyeket a zeneszerzô nem dolgozott fel.

Találkozásaink egyik célja a közösségi zenélésre való nevelés a kodályi elképzelés alapján. Tehát nem a mai divatos primadonnáskodásra, a pódiumra nevelés a fontos, hanem a más nemzetiségekkel való közös éneklés.

— A mûsorban láttam, hogy elhangzott olyan mû is, amely nyugati folklórfeldolgozás...

— A nyugati folklórból Kis háromtagú formák cím alatt egy Bartók gyûjtötte és feldolgozta francia és német népdal hangzott el, hasonló szerkezetû magyar népdal társaságában. A német népdalt Paul Dessau német zeneszerzô dolgozta fel Tíz könnyû zongoradarab ciklusában.

— Mivel bôvül a következô évi találkozó?

— Szeretnénk ezt a Bartók-Kodály fesztivált pedagógiai mûhellyé kiszélesíteni. Japánban elfogadták a Kodály-módszert, de a szomszédaink idegenkednek tôle. Egyik célunk a jövôre vonatkozóan nyitás szomszédaink felé, és a másik, hogy a Bartók-vers szellemében nemzetközi vetélkedôt szervezzünk. Elôször a Bartók által tervezett dunai triptichon magyar-román-szlovák anyagát kell feldolgoznunk, késôbb mûsorunkat kibôvítenénk a nyugati folklór elemeivel úgy, hogy kutassunk közös vonások után.

Ezenkívül kapcsolatot kell teremtenünk az új népzenegyûjtôkkel, hogy friss anyaggal bôvíthessük a repertoárt. Aki egyetért célkitûzéseinkkel, keressen fel bennünket a következô címen: Boér Mária, 3400 Cluj, Eminescu utca 13. szám, 3-as lakás, Románia, telefon: 040/064/199-007.

(K-dy)

Jeanne Calment francia matróna 122 éves korában hunyt el 1997. VIII. 4-én Arles-ban. Született 1875. II. 21-én, tízéves volt a francia-kínai háború, tizenhét a Panama-botrány, tizenkilenc Carnot köztársasági elnök meggyilkolása idején és a Dreyfuss-per kezdetén, átvészelte az elsô és a második világháborút, valamint az élet más apróbb és nagyobb megpróbáltatásait. Hosszú élete titkát — ami bizonyosan talány maradt számára is és a gerontológusok sem fejtették meg — a sírba vitte. Halálhírét a mass media szenzációs címekkel közölte, mint például: „Elhunyt az emberiség legidôsebb embere". Alig három napra rá újabb hír röppent világgá: az amerikai Christian Mortensen az emberiség (egyes címekben: a világ) legidôsebbje, 115 évesen. Naná! — szisszent fel a román sajtó: Lippán él a világ legöregebbje, Anitica Butariu, aki 1882. VI. 17-én született, tehát két hónappal idôsebb, mint Mortensen. Várható a perui cáfolat, hisz alig egy éve járta be a világot az a szenzációs hír, hogy a 125 éves Jacinto Alvarez Silva ötödször készül nôsülni, s hogy az aggastyánnak négy elôzô házasságából 39 gyereke, 45 unokája, 20 dédunokája és 10 ükunokája van. Láthattuk ôt tévéadásban is: ereje teljében érzi magát.

Mintha hiba lenne a kréta körül a hosszú élet krónikájában. Túlzás a fentieket az emberiség legöregebbjeinek nyilvánítani, hisz ez egy tágabb fogalom, amely magába foglalja, hány ember élt, hány ember él ma a Földön, s beszélhetünk a jövô emberiségérôl is: mikor és mekkora lesz a Föld népessége. A demográfusok múlt évi fel mérése szerint nyolcvanmilliárd ember élt eddig a Földön, s napjainkban 6 milliárd körüli a népessége (a washingtoni népességkutató intézet adatai szerint). Beszélhetünk tehát az emberiség ma élô legvénebbjeirôl, a leghosszabb életkort megért kortársainkról, vagy általában az egész emberiség matuzsálemeirôl. A hosszú élet krónikája nem mentes a túlzásoktól, s ebben ludasok nemcsak a múlt krónikásai, de bizonyosnak látszik, hogy az emberiség e téren (is) ôsidôk óta nyeldesi a kövér „kacsákat".

Közismert, hogy a legendák világa matuzsálemeinek a kora — túlzás. Maga Matuzsálem a Biblia szerint 969 évet élt, Ádám 930-at (Éva koráról „semmi hír"), Noé 950-et (egyesek szerint e számok hónapokat fejeznek ki). A több száz évet élt hôsök száma a mítoszokban nagy, de legendás korúakká váltak sokan a történelmi idôk folyamán is az emberi hiszékenység következtében. Rogerius Bacon például 1245-ben elhitte egy életelixírrel dicsekvô szélhámosnak, hogy az tanúja volt a 362. évi párizsi zsinatnak. A De vita propaganda c. könyv szerzôje azzal dicsekedett, hogy azt 1025 éves korában írta. És sokan jámborul hitték, pedig a középkorban is tudták, hogy Szophoklész (i. e. 496-406) görög tragédiaíró 90 élet-éve hosszú ideig rekordnak számított. Sok a túlzás a középkori feljegyzésekben. Az igazságot e tekintetben az 1930-as években Ráth-Végh István próbálta tisztázni (többek között) Magyar kuriózumok c. könyvében, s a legvalószínûbb legnagyobb elért kor szerinte 185 év — annyit élt a krónikások szerint Czártán Petrácz karánsebesi „görög vallású" férfi, akit 1724-ben temettek el. Tekintetbe véve az átlagéletkor fokozatos emelkedését, ami korunkban kb. 56 évvel nagyobb (archeológiai leletek tanúsága szerint), mint a bronzkorban, elfogadhatóbbnak tarthatjuk egyes demográfusok ama véleményét, hogy a legkorosabb emberek: korunkban éltek és élnek. A túlzások azonban a „frissebb" szenzációs hírekbôl sem hiányoznak. Dr. A. Leaf az ecuadori, kaukázusi és kasmiri vének eseteit tanulmányozva megállapította, hogy sok esetben nagy a különbség a bevallott és tényleges életkor között. Egy ecuadori férfi például, aki elsô találkozásukkor 122 évesnek vallotta magát, három évre rá már 134 évesnek; egy másik, aki 127 évesként jelentkezett, ténylegesen csak 92 éves volt. Százéves korhoz közeledve és azon felül még a nôk is hozzáadogatnak korukhoz néhány évet, hogy megközelítsék az apa vagy az anya korát. Sokszor még a múlt századra is nehéz bizonyítani a tényleges születési dátumot. 1994 decemberében olvashattunk arról, hogy meghalt a legöregebb akkori amerikai 123 éves korában — 84 éves lánya tudomása szerint —, de kiderült, hogy a halott születésének az idôpontja ismeretlen, mert abban az idôben Wilmingtonban (Észak-Karolina) nem állítottak ki születési bizonyítványt. Korát igazolni látszik az a tény, hogy lányán kívül hét unokát, 27 dédunokát, 15 ükunokát és 10 szépunokát hagyott hátra.

Dr. David Davies szerint 1986-ban Miguel Carpio, az ecuadori Vilcabamba falu lakója 123 éves volt, s földije, Ricardo Aguira a múlt században kiállított anyakönyvi adatai szerint 136 éves. (Halálhírüket tudomásom szerint nem közölték.)

A sajtó szerint 1994-ben távozott az élôk sorából Omanban Hamad din Mubarak 130 éves korában: 75 éven át volt hajóskapitány. Az akkori hírek szerint nem ô volt annak az évnek a legidôsebb halottja, hanem egy iráni 147 éves asszony, s ugyancsak 1994-ben halt meg Kína legidôsebb asszonya 123 éves korában.

Ez év júniusában hunyt el Albánia legidôsebb asszonya, Peme Emiri, 120 éves korban.

D. L. Knook leideni öregségkutató szerint napjaink legidôsebbjeinek többsége 115-117 éves kort érhet el; gyorsan szaporodik a százévesek csoportja — számuk a nyugati országokban 2000-re az 1944-ihez viszonyítva megnégyszerezôdik. Növekszik az átlagéletkor, ami 1989-ben 74 év volt világviszonylatban (ebbôl a fejlett országokban 76-79, a szegényekben 49-50), s a gerontológusok szerint 2000-ben 75-80 év lesz — a fejlett országokban az emberek 90 százaléka túl fogja élni a 65. évet. Az ENSZ 1996-ban közzétett adatai szerint egy most született gyermek Japánban 79,5 év átlagéletkorra, Svédországban 78,2 évre számíthat, de Afganisztánban csak 43, Sierra Leonéban csak 39 évre. Az átlagéletkor növekedésével szinte arányosan emelkedni fog az „eltartottak" száma. Ez nem éppen egyszerû szociális probléma, amirôl a politikusoknak, szociológusoknak nem szabad(na) megfeledkezniök. Felvetôdik az a kérdés is: mit ér a magas életkor, ha az ember gyámolításra szorul, évtizedeken át fizikailag és szellemileg munkaképtelen? Vannak munkaképes öregek és vének is — a példákat felsorolni hosszú lenne —, s ezek részaránya is emelkedni fog, hisz tökéletesedik az orvostudomány, s nemcsak a gyógyszeripar fejlôdik, ami lehetôvé teszi számos betegség felszámolását, hanem a technika is egyre nagyobb mértékben elôsegíti az egészség fenntartását. Egyesek szerint nincs távol az az idô, amikor nanogépecskék segítségével lehetôvé válik a sejthibák javítása is. Maga a gerontológia is tökéletesedik, egyre több elemét tárva fel a hosszú élet titkának. Az ilyen hírek növelik az öregek és vének reményét, de tudják, sorsuk alakulásában és életük hosszában sok minden függ a társadalomtól, a rizikófaktorok csökkentésétôl, az életfeltételek stresszmentes biztosításától.

Apropó: mikor kezdôdik az öregkor?

M. Rubner német élettankutató (1854-1932) szerint az öregség az 50. évben köszönt be; L. Aschoff (1866-1942) német anatomopatológus azt állította, hogy a 65. évben; a mai általánosabban elfogadott szakaszok: idôskor 60-74 év, öregkor 75 év fölött, hosszú életkor 90 évet meghaladva. Ez egy átlag, ami az egyén biológiai és pszichológiai adottsága függvényében változhat. Megnyugtató, hogy a mai gerontológusok nem tekintik az 50. évet az öregkor kezdetének, s mint látható, e „szakaszok" korhatárai emelkednek.

Veres József

Miért akarja megvédeni dr. Kapcza Imre velem szemben egykori iskoláját, mikor én nem támadtam azt? És amelynek 12 esztendeig (4-8. osztály) én is diákja voltam.

Iskolaügyi írásom a Szabadság napilapban az 1920 utáni évekrôl szólt, bár megemlítettem benne a Bakódi Antal igazgató nevét is. De jeleztem, a Negulescu és Angelescu közoktatásügyi miniszterek szabályzatai (Regulamentul) szerinti oktatást vallatom. És nem iskolatörténeti vázlatot akartam bemutatni a lapban.

Hogy voltak Önnek nem római katolikus és nem magyar származású osztálytársai? Elhiszem, sôt tudom is. Az Ön által említett Haas Edus, a Leitersdorfer testvérek nekem is jó barátaim voltak. És én nem írtam, hogy az iskola üldözte ezeket a diákokat. Én csak azt említettem, a húszas években a Regulamentul szabályzat miatt egyeseknek el kellett hagyniuk az iskolát. Ez pedig más.

Nekem is voltak mindenféle nevû osztálytársaim. Mellettem ült Mátyás Matyi, a doktor fia és a nemrég elhunyt Kröbl Pali. Elôttem pedig Cris,an Jancsi.

De látom, Ön ügyvédi szemüvegével olvas, és mindjárt azt nézi: kit, mit kell megvédeni. Én pedig filológusi szemüveggel.

Még csak annyit: az 1920 utáni romániai magyar közoktatásról dr. Gál Kelemen unitárius gimnáziumi igazgató írt Az erdélyi magyar közoktatásügy küzdelmes hat éve (1919-1925) a György Lajos által szerkesztett 1925-ös Pásztortûz Almanachban.

Ennyi csupán kiegészítésem az Ön írásához.

Egészséget kívánok „egykori oskolatársamnak", mint gróf Wass Samu írta még a múlt század közepén egyik levelében George BariT,iunak.

Kovács Ferenc

de nagy fejtörést okozott nekem (is) ennek a mi közös kormányunknak ez a most Erdélyben világlátó mi közös belügyminiszterünk, Dejeu úr, a „tízpontos" kérdésével, mely szerint mondjuk már meg neki, ugyanbizony, hogyan lehet kétnyelvûsíteni például a Shakespeare nevét viselô utcatáblát? Elsô olvasásra nem értettem, hogy mi a gondja a tisztelt úrnak, hiszen mi sem egyszerûbb: azt írjuk rá az utcanévtáblára, hogy: Strada Shakespeare utca . Aztán rájöttem a nagy „gondra", s arra, hogy miért épp Shakespeare-t említette a miniszter úr, és nem például Dózsa Györgyöt, Kinizsi Pált, Budai Nagy Antalt, Hunyadi Jánost stb. Azért nem, mert „emezekbôl" már régen szépséges román nevet fabrikáltak, lefordítván Gheorghe Dojára, Anton cel Mare de la Budára, meg Paul Chinezura, Iancu de la Hunedoarára. De „egy" Shakespeare-t mégsem lehet ugyebár lefordítani; egyrészt, mert ô nem magyar volt, hanem angol, meg aztán közröhejes is lenne egy nevet lefordítani. Egyébként a Dózsa Györgybôl Gheorghe Doját fabrikálás is lehetne közröhejes, ha nem volna szomorú, s nem egyféle szemlélet jegyében született volna ez az elrománosító fordítás: mégpedig az elemi tiszteletet és jóérzést nélkülözô, a velünk-mindent-szabad szemlélet szellemében. Mert mi más, ha nem a tiszteletlenség és neveletlenség az, ha valakinek a nevét nem hogy nem tudjuk (avagy nem is akarjuk!) helyesen mondani, leírni, de még le is fordítjuk?! Mondanám tehát a belügyminiszter úrnak, eme mi kormányunk is eme miénk is miniszterének — ha módom volna rá —, hogy félelmetesen félreérti a táblák két- avagy többnyelvûsítését, ugyanis nem arról van szó, hogy a személyneveket is kötelezôen le kell fordítani, hanem arról, például, hogy a strada szót kell — esetünkben — lefordítani utcára. Tehát a Shakespeare nevét viselô utca tábláját, igenis, lehet kétnyelvûsíteni. És a Dózsa György nevét viselô utcáét is végre helyesen kellene kétnyelvûsíteni, vagyis így: Strada Dózsa György utca. Így kell, avagy kellene, tisztelt miniszter úr, lévén, hogy vannak dolgok, amelyekre — bármily hihetetlennek is tûnik a többségi nemzethez tartozó honfitársaink számára — mi is érzékenyek vagyunk . S bizony, ideje volna már a mi érzékenységünkre is olykor odafigyelni. Felettébb unalmas és egyhangúvá lett ugyanis az az úzus, mely szerint mindig a szemünkre vetik az éppen soros Hatalom hatalmasai, hogy nem vagyunk figyelemmel a román nép érzékenységére; mert ha figyelemmel volnánk, nem kérnôk ezt vagy amazt (sôt, soha semmit nem is kellene kérnünk). Bizony, miniszter úr, mi is érzékenyek vagyunk egy s más dologra. Például arra is, hogy neveinket ne fordítsák le románra. Ha a két népvezérnek például megfelelt a Dózsa György, illetve a Budai Nagy Antal név — feleljen meg másnak is!

Egyébként a miniszter úr mondott még néhány „eredetit". Mint például: hogy meg is jelent a két sürgôsségi kormányrendelet (a tanügyi és helyhatósági törvények módosítása); hatályba is léptek, de azért nem kell sietni az alkalmazásukkal. Sôt, ha lehetséges, nem is kell egyelôre alkalmazni — volt „kiolvasható" a szöveg „fonákján" —, mert ugyebár a parlament netán módosít ezeken a módosított változatokon is, s akkor... A mindközönséges földi halandó úgy képzeli: azért hoznak egy sürgôsségi rendeletet például, mert valamit sürgôsen, késedelem nélkül le kell rendezni, meg kell változtatni stb., és elsôsorban azok szorgalmazzák a rendelet végrehajtását, akik meghozták. Jelen esetben a kormány és a kormány tagjai. És akkor jön ennek a sürgôsségi kormányrendeletet kibocsátó kormánynak az egyik minisztere, és fejtetôre állít mindent a halandó, együgyû és hiszékeny polgárban, azt sugalmazván, hogy a rendelet ugyan megvan, hatályos, törvényerejû — de gyakorlatilag nem kell... Szóval nem kell olyan forrón enni a kását (és kormányrendeleteket), ahogy azt fôzik. Én például csak ámulok, s kérdem (énmagamtól): hát most már hogy is állunk tulajdonképpen ezzel a mienk is kormánnyal és annak egyik-másik, mienk is tagjával?! Miféle módi az már megint, hogy a kormány tagjai saját rendeletük alatt fûrészelik a fát? Mire jó akkor ez a két kormányrendelet is? Arra, hogy papíron meglegyen, s fel lehessen fûnek-fának s fôleg Európának mutogatni, hogy né, milyen szép és minô nemes és demokratikus — papíron!? Nem merem, nem akarom elhinni, hogy csak „kipipálás" céljából kellettek ezek a rendeletek. Szeretném azt hinni, hogy Dejeu úr fogja fel abszolute tévesen a dolgot. És azt is szeretném hinni — hogy a koalíciós partner: az RMDSZ követelésére! — Dejeu úrnak majd el kell számolnia erdélyi körútján tett kijelentéseivel, sugalmazásaival, no meg a Hargita megyében enyhén fenyegetésnek is szánt dörgedelmeivel, meg a románok elmagyarosítását illetô megállapításaival. Szeretném hinni, hogy a miniszterelnök, avagy, ha szükséges, az államelnök türelmesen ismét elmagyarázza a belügyminiszter úrnak, hogy tulajdonképpen mi miért kellett, kell és szükséges. És bízzunk benne, hogy ezt majd meg is érti. És akkor a következô munkalátogatása alkalmával nem marasztalja el Udvarhely polgárait sem, és nem rója fel Fodor Imre marosvásárhelyi polgármesternek, hogy tévedett, elsiette a dolgot, azzal, hogy a hatályba lépett kormányrendeletet maradéktalanul végrehajtotta. És az is érthetô lesz, hogy a rendelet, a törvény azért születik, hogy végrehajtsák, függetlenül attól, hogy a lakosság egy része hogyan reagál erre. A világon még egyetlen országban sem született olyan törvény, amelyre a lakosság egy emberként, egyformán reagált volna — de ettôl még a törvény ellen vétôket megbüntetik. (Elképzelhetô, hányan vannak pl. köztörvényes bûnözôk, akik a Btk. paragrafusaira egészen másként reagálnak, mint mások — de ettôl még a paragrafusok érvényesek, betartják ôket!)

Sajnos, amit a miniszter megfogalmazott, sugalmazott — az egyfajta szemlélet szüleménye. Ezt legjobban a kolozsvári magyar fôkonzulátussal kapcsolatos véleménye tükrözi. E szerint a fôkonzulátus ugyan kellett, hogy „fel lehessen mutatni", fôleg „kifelé" — de nem annyira , hogy az Kolozsváron a Fôtér kellôs közepén legyen. Hanem valahol eldugva, félreesô helyen. (S lehetôleg zászló nélkül.) A hiba tehát nem abban van ugyebár, hogy még erôsen hadilábon állunk mi a demokráciával, sôt még annak az ôszinte akarásával is olykor, hanem az a baj, hogy ez a konzulátus látható helyen van, ha már muszáj volt, hogy legyen. El kellett volna rejteni, mint valami szégyenleni valót — a kibontakozó „demokrácia" és a közös Európába való nagy és ôszinte igyekezetünk közepette.

Uram, be hosszú s milyen gödrös, meg sûrû homályú ez az alagút.

Molnos Lajos

Folytatódik a mocskolódás a Maros megyei helységnévtáblákkal, és az ôrzésükre kirendelt rendôröknek nem fáj, hogy ezeket a képeket éppen úgy felkapják a világ sajtóügynökségei, mint a formolba temetett csecsemôket, a romániai árvaházak nyomorát stb. Mintha senkit sem zavarna, hogy tömegalapot nélkülözô néhány anarchista nemzetiszocialista álruhába bújva szabotálja országa kormányának egyik határozatát.

Marosvásárhely szélein egyik táblán fekete, a másikon piros festék takarja a magyar feliratot. Falvakon ennél is durvábbak a fasiszta kommandók eszközei: Makfalván például leverték és elvitték az egész táblát, a településnek most románul sincs neve. Hogy nyoma se maradjon magyar nevének. Az illetékeseknek, akik a tettesek takargatásával vannak elfoglalva, nincs idejük rádöbbenni, hogy ezzel olyan eseményekhez teremtôdtek meg az elôfeltételek, amelyeket a legkörmönfontabb jogászok sem tudnának kibogozni. Ha egy autós a falu területén személyi sérülést okozó balesetet idéz elô, és a féknyomokból megállapítják, hogy óránként 60 kilométernél nagyobb sebességgel közlekedett, gyorshajtásért nem lehet felelôsségre vonni. Ugyanis lakott települést a helységnévtábla jelez. Ha az nincs a helyén, az autós azt hiheti, hogy fantomfaluba tévedt, amelyben minden házat engedély nélkül építettek, mint Kolozsváron a Bunã Ziua „úri" fertályban.

(nits)

A szombati központi napilapok különféle megközelítésben foglalkoznak az Ulm Spineanu reformügyi miniszter által felszámolásra „ítélt" 17 kereskedelmi társaság helyzetével, a bejelentést követô tüntetésekkel. Átalakítás — a megértés és fájdalom között, hozza elsô oldalon, szalagcímben a România liberã. „Egyik napról a másikra a vállalatok vezetôségefelfedezte, hogy az általuk igazgatott gyárak jövedelmezôek. A szocialista munkával kapitalista életvitelt elvet szem elôtt tartva egyik munkás sem tette fel a kérdést: hogyan tudnék belekezdeni valamibe a kormány által adott 12 fizetéssel?" — jegyzi meg a România liberã, a Brãilaban a Promex szakszervezet által szervezett, törvénytelen tüntetést pedig lekommunistázza.

Az Evenimentul zilei bombasztikus stílusához híven forrongásokról, a fôutak lezárásáról, a prefektúrák megrohamozásáról, a vasútvonalak blokádjáról számol be, és az elsô oldalon nem hiányozhatnak olyan címek sem, mint: „Miért élnek többet a nôk a férfiaknál?" avagy „Egy homoszexuális és egy részeg »védi a környezetet« Drobeta Turnu Severinben".

Az ország déli és keleti részén lezajlott erôszakos tüntetésekre, a vasútvonalak lezárására, a prahovai prefektúra épületének „megkövezésére" összpontosít az Adevãrul, de ugyanakkor fontosnak tartja Nebiat Habtemariam eritreeai sportoló melleit is tálalni. „Mit akarnak a tüntetôk? Reformot reform nélkül?" — kérdezi, Nicolae Manolescu korrupciós mondására emlékezteteve a Ziua. A napilap kikéri a fontosabb országos szakszervezetek vezetôinek véleményét, és vizuálisan is ábrázolja a bezárásra ítélt vállalatok földrajzi elhelyezkedését. Kiderül, hogy döntô többségük, valamint a legnagyobb alkalmazottat számláló veszteséges egységek az ország déli, délkeleti, valamint keleti részén találhatóak. Erdélyben csupán három vállalatot zárnak be (kolozsvári Termorom, marghitai Multimec és nagybányai Ramira). Az érdekesség, hogy a Zsil-völgyében egyetlen vállalat sem kerül még felszámolásra.

És végül egy kevésbé hátborzongató hír a gazdasági válságról:

A „Barátság Hídján" dolgozó örömlányok uborkát termesztenek — adja hírül az Evenimentul zilei. Szolgáltatásaik keresletének drasztikus csökkenése miatt a Giurgiu-Ruse hídon tevékenykedô lányok más munka után kellett hogy nézzenek. Egyesek a Duna mellett levô területeket kibérelték és kertészettel foglalkoznak. A környékbeli falusiak szívesen segítettek nekik aratni, fôleg, mert a fizetség azonnal és természetben történt...

Kiss Olivér

Kevés törvény megjelenésére vártak oly nagyon, vagy fûztek hozzá annyi reményt, igazságtételt, mint az 1995. évi 112-es lakástörvényhez. És megint kevés törvény okozott annyi politikai csatározást, személyi ellentétet, csalódást sôt, sok esetben egyéni tragédiát, mint ez. A jogszabály tartalmáról, utólagos módosításairól, alkalmazásáról és a kártérítésnél, visszaszolgáltatásnál vagy lakásvásárlásnál alkalmazott eljárásról sok újdonságot írni nem tudunk, amit csak lehetett, az elmúlt hónapokban, években már mind ismertettünk. Az azóta eltelt idôszakban azonban gyarapodtak a tapasztalatok, és nagyon sok egyéni, de a jelenség szempontjából általánosítható eset született. Ezeket érdemes megismerni, hogy tisztábban átlássuk, megismerjük a hazai igazságtétel logikáját, hátsó — mondhatni — alantas szándékát.

Ahogy az éremnek két oldala van, úgy az igazságnak lehet több tíz változata, attól függôen, kinek az oldaláról, érdekébôl nézzük. Az azonban bizonyos, hogy az említett jogszabály nem szolgálta (szolgálja) egyformán az érintettek érdekeit. Van, akinek „jól jött", sokan nagyon rosszul jártak, az állam pedig mossa a kezeit. Egyetlen kormány — legyen az „volt kommunista", vagy liberális beállítottságú nyugatorientált — sem válik meg szívesen attól, amit egyszer megszerzett (de nyugodtan használhatnánk az eltulajdonított vagy akár ellopott kifejezéseket is, és mindjárt közelebb kerülnénk az igazsághoz). A mezôgazdasági területektôl viszonylag hamar, és egészen biztosan megkönnyebbülten szabadult meg a kormány, hiszen vele együtt a gondokat is átruházta. De csupán a nehézséget, hiszen jogilag sok tulajdonos helyzete máig megoldatlan pereskedések láncolata követi egymást, és nagyon sokan nem tudnak örvendeni visszaszerzett földjüknek. Az évtizedek alatt (szándékosan) összekuszált helyzetet (legyen az valahol a faluszélen, határ mentén, papírosokban vagy az emberek fejében) mára már képtelenség az igazsághoz hûen visszaállítani. Jóval bonyolultabb a helyzet az ingatlanok — lakások, házak, épületek, valóságos paloták — visszaszolgáltatása körül.

A tulajdonos igazsága

Mondta, hogy gyönyörû házat vettek el tôlük, Nagybánya központjában. Lakik benne valaki, látásból ismeri, mert egy alkalommal ellátogatott oda. Nem ment be, az fájt volna, bár a lakó kedvesen hívta, és gyûlöletet sem érez az iránt az idegen iránt, aki azóta biztosan megvásárolta a szülei építette házat. De felháborítja, hogy jelképes összegekért vesztegetik el volt ingatlanukat, és ugyanolyan jelképes kártérítést adnak a volt tulajdonosoknak is.

A törvény valóban szigorú és pontosan meghatározott feltételeket szab meg a lakások természetbeni visszaszolgáltatásánál (ezekre az alábbiakban visszatérünk). Egyik kizáró jellegû feltétel a román állampolgárság. Köztudomású, hogy volt olyan idôszak, amikor a külföldre települôt kötelezték, hogy lemondjon román állampolgárságáról. Sokan azóta sem szerezték vissza állampolgárságukat, nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentôséget, no meg valahol nyugaton nem is vették semmi hasznát. Így járt az a belga állampolgárságú, volt kolozsvári magyar ember is, aki elvesztett négyszobás tömbházlakásáért évtizedeken át fizette a részletet, most pedig kártérítést sem igényelhet. Mélységesen felháborította ez a jogfosztó és korlátozó intézkedés, amely a (szent és sérthetetlen) tulajdonjogot az állampolgársághoz köti. Egyébként a 112. törvénynek az állampolgárságra vonatkozó 4. szakaszát már megtámadták, és az Alkotmánybíróság, az alkotmányellenességi kifogásra a következô végzést hozta, ez év júliusában: „a 4. szakasz megállapítja, hogy a 112. törvény elôírásaiban csak a román állampolgárok részesedhetnek, ez tehát egy olyan rendelkezés, amely csupán a román állampolgárokra érvényes, függetlenül attól, hogy itt élnek vagy külföldön. Az idegen állampolgárok tulajdona nem képezte a szabályozás tárgyát, ezért nem alkalmazzák sem az idegenekre, sem a hontalanokra. A törvényhozónak alkotmányos jogában áll, hogy adott területen olyan jogszabályokat alkosson, amelyek csak román állampolgárokra vonatkoznak... Egyébként a tulajdonjogi rendszer mindig az adott ország törvényeinek van alávetve, ahol a javak is találhatók. Ezért nem alkalmazható ilyen esetben más ( az Alkotmánybíróságnak példaként említett végzésében a cseh ) törvénykezés."

A lakások természetbeni visszaszolgáltatásáról, valamint a kártérítésrôl a prefektúra épületében székelô, a 112-es törvény alkalmazására létrehozott megyei bizottság dönt. Ennek elnöknôje, Pop Maria a benyújtott igénylésekrôl és ezek megoldásáról pár általános adattal szolgált. Megyei szinten 7 albizottságot hoztak létre, amelyek az ingatlanok felértékelésével foglalkoznak. Kolozsváron 1160 dossziét nyújtottak be, a megyében összesen 1600-at, júliusi adatok szerint pedig 500-nál több kérést oldottak meg. Munkájuk lassúságát azzal magyarázta, hogy kevés emberük van, akiknek a lakások felértékelése csupán alig megfizetett másodállás. Fontosnak találta megemlíteni, hogy a tavaly júliusi határidô az igénylések benyújtásánál jogvesztéssel is járt, mivel aki ezt lekéste, már hiába fordul hozzájuk. (A tulajdonosok szempontjából igen fontos a 112-es törvényt módosító januári kormányhatározat, amelynek értelmében a jogcím nélkül államosított lakásokat visszaigényelhetik. Mivel a bírósági eljárás a köztörvény alapján történik, itt nem érvényes az elôbb említett határidô, sem a kizáró jellegû állampolgárság — véli a szakember.)

A természetbeni visszaszolgáltatásnál a következô feltételeket kell teljesíteni: a volt tulajdonos az állam által átvett lakásban lakjon, a visszaigényelt lakás 1989. december 22-én üres volt, és ugyancsak üres volt 1996. január 29-én, vagy ezután a dátum után lett üres (tehát nem létezett érvényes lakbérleti szerzôdés, vagy ez valamilyen módon megszûnt). Éppen ezért, ezeknek az ellenôrzése végett az igénylésekhez csatolni kellett a lakbérleti szerzôdést is. Az ingatlant a megyei igazgatóság végleges határozat alapján, az ingatlankezelô igazgatóság adja át a tulajdonosnak, aki ezután telekelheti. De sokkal gyakoribb a pénzbeli kártérítés, amelyet a bizottság felmérése alapján számítanak ki. A kártérítés összegét minden negyedévben (vagyis a megvásárolható lakások drágulásával egy idôben) „kiigazítják", a második negyedévben a legnagyobb összeg, amit adhattak, az 160 millió lej volt (tehát a törvényben elôírt 20 évi átlagfizetés). Ezt az összeget a felértékeléstôl számított legkevesebb egy, és legtöbb két éven belül fizetik ki. A pénzügyigazgatóság a kifizetéskor természetesen újra idôszerûsíti a megállapított összeget. A jogosultnak folyószámlát kell nyitnia, vagy a takarékpénztárnál, vagy valamelyik banknál, a számlaszámot pedig közölnie kell a pénzüggyel.

Bár a megyei bizottságnak több peres ügye van, ezekrôl nem kaptam semmilyen adatot. Hadd ismertessek azonban egy érdekes esetet, amikor a volt tulajdonos elmondhatja, hogy igazat adtak neki.

L. D. Majális utcai házát 1959-ben államosították. Ô továbbra is benne lakhatott bérlôként, majd az államosítás után nyolc évvel a házat felosztották, és még két családot beköltöztettek. A 112. törvény alapján L. D. az egész házat igényelhette, hiszen ha egy lakásként államosították, ô pedig a törvény életbe lépésekor benne lakott, joga volt természetben visszakapni, attól függetlenül, hogy utólag több lakrészre osztották. Ez mindenki elôtt világos volt, a két lakó azonban, bérlôi minôségükre hivatkozva, csodálatra méltó gyorsasággal megvásárolta lakrészét, készpénzzel fizetve (ezt a gyorsaságot azok tudják igazán értékelni, akik napokon keresztül sorba álltak vásárlási kérvényükkel, és a szerzôdést aláírni is csak két-három hónap után mehettek). A megyei bizottság pedig csupán kártérítést hagyott jóvá L. D.-nek. Ezt a határozatot természetesen pereskedés követte. Viszonylag egyszerû esetrôl volt szó, a bíróság jóvá is hagyta a tulajdonos kérését.

A bérlô igazsága

Mára már csendes az ingatlankezelô igazgatósággal szembeni, az adásvételt gyakorlatilag lebonyolító vállalat. Megfogyatkoztak a sorok, lehiggadtak a kedélyek, többen fizetik a részletet, mint ahányan aláírják a szerzôdést. A kezdeti igyekezetnek alapos magyarázata volt. A tehetôsebbek — ilyen-olyan tisztek, letûnt korok letûnt párttitkárai és vezetôi, no meg mindazok, akik nem fizetésbôl és nyugdíjból élnek sokkal jobban —, mindenféle összeköttetést és elônyt elôhalászva az elsôk között vásárolták meg szép házaikat, az azóta már negyedik drágulási hullámot is megelôzve. Sokan a polgármesteri hivatal gáncsoskodásaitól féltek, és ezt akarták megelôzni egy biztos papírossal. Vagy csupán biztosak akartak lenni abban, hogy tetô van a fejük fölött. Jelenleg a felmért és felértékelt lakások dossziéi a vállalatnál arra várva sorakoznak, hogy igénylôik jelentkezzenek és — természetesen — fizessenek.

A törvényt sokan és sokféleképpen akarták módosítani, a bérlôk érdekvédelmi egyesülete is tiltakozott hol ezért, hol azért. Kevés szó esett azonban a lakásárakról. A legtöbb bérlô évtizedek óta lakik abban a lakásban, amire most — teljes joggal — vásárlási jogot formál. Évtizedek óta fizeti a házbért (nem említjük a pár éve változatlan, és jelenleg valóban nevetségesen alacsony házbéreket, hiszen valamikor egyenlô volt a részletre vásárolt lakások havi részletével), sokan a saját házuk lebontása után kerültek egy valakitôl elvett tömbházlakásba, és a legtöbb megvásárolható ingatlanra egyetlen volt tulajdonos sem nyújtott be kárpótlási igénylést. Több helyiséget pedig üzletként (tehát nem lakásrendeltetésû céllal) mûködtetnek, amelynek a bérletével ugyancsak az állam gazdagodott anélkül, hogy bármit is belefektetett volna. Ez is a magyarázata annak a kényelemnek, hogy nagyon sok államosított és most visszaigényelt épületben olyan intézmények mûködnek, amelyeknek az állam lett volna köteles valamikor székházat építtetni. A közönségesen kifosztott tulajdonosokat pedig a bérlôknek kell kártéríteni — az állam helyett és az állam elképzelése szerint. Lássuk, mit is jelent ez?

Az állam költségén épített lakások eladását 1990-ben kezdték meg, a 61. törvény szerint. Az ebben megállapított felértékelés összege abban az idôben kifizethetô volt, a részletre történô vásárlás pedig egyenesen ajándéknak számított. A takarékpénztár ugyanis — mind a mai napig! — csupán 4%-os kamatra ad hitelt az említett törvény alapján megvásárolt lakásokra. A 112-es törvény alapján részletre vásárolt lakások esetében a kamat már 25%, és ez, a szerzôdés értelmében, állandóan változik, természetesen felfelé. (Részletvásárlás esetére egy elkedvetlenítô példa: 10 millió lej kölcsön esetén a kamat 5 évre 6 250 000 lej, 10 évre 12 500 000, 20 évre pedig 25 millió lej, tehát több mint a kétszerese.) Az államosított lakások árát ugyancsak a 61. törvényben foglaltak alapján számítják ki, és a „valósághoz igazítják", a lej romlását követve. Az érdekes — és elgondolkoztató — a dologban az, hogy míg elôbbi esetben (tehát az állam költségén épített lakások esetében) az 1990-es árakat csupán kétszer változtatták, és 13,39%-kal emelték (mintha a lej itt kevésbé romlott volna), addig az államosított lakások árát ötödszörre emelték meg, és 196,81%-kal drágították. Így olyan visszás helyzet állt elô, hogy ugyanabban a tömbházban két egyforma háromszobás lakás közül az egyiket egy és fél millióért vásárolta meg a bérlô, míg a másikat (az államosítottat) 18 millióért adta el az állam. A félhivatalos magyarázat erre az volt, hogy az eladott lakások árából ki kell fizetni a volt tulajdonosokat. De ez miért a bérlô feladata lenne? Miért bûnhôdjék a bérlô az állam évtizedekkel ezelôtti gaztettéért?

A kilakoltatás félelme

Példaértékû a 83 éves, családja elhalása után teljesen egyedül élô, magára maradt néni története. 40 éve lakik abban a házban, amelyet a tulajdonos örökösei visszakaptak, nevükre tábláztak. A néninek az ingatlankezelô igazgatóság felhívta a figyelmét arra, hogy régi lakbérleti szerzôdése a vállalattal megszûnt, a törvény értelmében joga van egy öt évre szóló újabb bérleti szerzôdésre, amit az új tulajdonosokkal kell megkötnie. Ez azonban nem következett be, mert a tulajdonosok a házat eladták, a legújabb gazda pedig, miután telekkönyvileg is magáénak mondhatta az ingatlant, beperelte az idôs nôt. A kilakoltatási kérelmét jóvá is hagyták (figyelembe véve, hogy felajánlottak egy harmadik emeleti szoba-konyhás cserelakást, amit az idôs asszony egészségi állapota miatt nem fogadhatott el), és a nénit felszólították, hogy menjen (ha máshová nincs, hát az utcára, hiszen a törvény egyértelmûen ezt is lehetôvé teszi a jelenlegi lakáskrízisben). Nehéz egy ilyen esetben véleményt mondani, bármelyik oldaláról közelítsük is meg.

Sorolhatnánk az érdekesebbnél érdekesebb eseteket, amikor például a hatóságok az állam nevére sosem telekelt házakat is eladják, vagy az egyházak által visszakövetelt ingatlanokból árusítanak ki lakásokat, mit sem törôdve a következményekkel, az újabb bonyodalmakkal. Mivel minden más, a legtöbb tulajdonos vagy bérlô újabb részletekkel szolgálhatna. Ez az összeállítás sem törekedhetett a teljességre, csupán betekintést kívánt nyújtani egy rendkívül bonyolult és sokrétû ügybe. Egyébként, sajnos, sokáig él még ez a téma, hiszen a tulajdonviszonyok rendezése egyrészt még nem mindenki érdeke, másrészt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen.

Újvári T. Ildikó

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]