 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1997. december 20.
(IX. évfolyam, 295. szám)
— Az RMDSZ-t nem érheti az a vád, hogy csak a kisebbségi kérdésekben érdekelt — cáfolt Kónya-Hamar Sándor képviselô a Kolozs megyei RMDSZ immár hagyományos, kéthetente megrendezett sajtóértekezletén. Az RMDSZ kezdeményezésére került ugyanis a szakbizottságokhoz mind a kis-, és középvállalkozók jogállását szabályozó, mind az állatorvosok statútumára vonatkozó törvénytervezet, valamint egy új lízingtörvény.
Mátis Jenô képviselô az ellenzéki képviselôk részérôl az elmúlt hetekben benyújtott bizalmatlansági indítványokról szólt, amelyek — mondotta — csak arra jók, hogy az idôt rabolják más, sokkal fontosabb teendôktôl. A bizalmatlansági indítvány-sorozat ellenére a képviselôháznak az elmúlt évben mintegy 160 törvényt és határozattervezetet sikerült megvitatnia, ami elégedetséggel töltheti el a honatyákat.
Eckstein-Kovács Péter szenátor az oktatási törvényt módosító sürgôsségi kormányrendelet szenátusi vitájáról számolt be. Mint ismeretes, a hét elején a szenátus ismét amellett foglalt állást, hogy nem csak a cikkelyenkénti vitában, hanem a törvényerejû rendelet egészérôl titkos szavazás útján fog dönteni. (Az eredmény ismeretes: a szenátus a törvény „Pruteanu-változatát" fogadta el.) A szenátor szerint nyolc év alatt a román törvényhozásban még nem fordult elô az, hogy mind a cikkelyenként, mind a végsô szavazás titkos legyen, amely mögé azok a kormánypárti szenátorok bújnak, akik meghátrálnak a politikai felelôsségvállalástól.
Eckstein-Kovács Péter — úgy is mint a székelyudvarhelyi önkormányzat védôügyvédje — a román sajtó buzgó jegyzetelése közepette részletesen ismertette a tényállást a csereháti ingatlan körüli jogvitában. A szenátor elítélte Remus Opris kormányfôtitkár múlt heti csereháti rajtaütésszerû látogatását, és elfogadhatatlannak minôsítette, hogy egy ilyen kormánytisztségviselô beavatkozzon olyan ügyekbe, amelyekben egyértelmû megoldást csakis jogi úton lehet elérni. Véleménye szerint Opris, aki különben nem bírt a miniszterelnök beleegyezésével, csak súlyosbította a helyzetet látogatásával.
Pénteken svájci otthonából családjának több tagjával együtt Bukarestbe érkezett I. Mihály volt román uralkodó, aki 50 év óta elôször tölti Romániában a karácsonyt, és a tervek szerint január 15-ig marad az országban.
Az exuralkodó bukaresti terveiben kórházak, árvaházak meglátogatása, politikai, kulturális személyiségekkel való találkozók szerepelnek, és a Rompres szerint valószínûleg Constantinescu elnökkel is megbeszélést folytat majd.
I. Mihályt a repülôtéren többek között Viorel Lis bukaresti polgármester és Remus Opris, a kormány fôtitkára fogadta, mint mondta, „személyes csodálójaként".
A munkaügyi igazgatóság tájékoztatása szerint a munkanélküliek száma lassan, de állandóan növekszik. December 10-i adataik alapján 8249-en részesültek munkanélküliségi segélyben. Bár ez kevesebb a novemberi 8423-nál, a csökkenés csupán azt jelenti, hogy növekedett a segélyben már nem részesülô munkanélküliek száma. Beilleszkedési segélyt 2355-en kaptak a novemberi 1443-al szemben, 5203 személy jogosult a 9 hónapos munkanélküli segélyt követô támogatási pótlékra, és 15 591 olyan munkanélkülit tartanak nyilván (a novemberi 15 114 helyett), akik már semmilyen segélyre sem jogosultak. Az 1995/67. törvény elôírásai szerint 20 014-en kapnak szociális segélyt (novemberben ezek száma még csak 19 927 volt). A munkaügy aligazgatójának véleménye szerint ez a növekedés az átszervezôdô vállalatoktól elbocsátott személyzet számával magyarázható.
Ismertté vált már az is, hogy több átszervezôdô vállalattól hány alkalmazottnak fogják felbontani a munkaszerzôdését: a tordai vegyi üzemtôl 267, a kolozsvári Tehnofrigtól 300, az Ardealul Nyomdától pedig 32 embert bocsátanak el. Az 1997/9. számú kormányrendelet alapján járó végkielégítést január 15-e után vehetik majd fel. December elején jóváhagyták még az aranyosgyéresi sodronyipari mûvek átszervezési tervét is, innen 800 alkalmazottat fognak elbocsátani. Az Állami Tulajdonalap jóváhagyására vár még a tordai üveggyár 600 munkása. E két utóbbi vállalatnak be kell nyújtania az elbocsátottak jegyzékét a lezárt munkakönyvekkel együtt, hogy az igazgatóság ellenôrizze és jóváhagyja.
A munkaügyi igazgatóság által a sajtó rendelkezésére bocsátott adatokból még kiderül, hogy a legtöbb munkanélküli a középkorúak és fôleg munkások közül kerül ki, és legkevesebb a felsôfokú végzettséggel rendelkezô munkanélküli.
Tiszteletben kell tartani a koalíciós partnerek közti egyezséget — nyilatkozta Iuliu Pãcurariu demokrata párti képviselô a tanügyi törvény módosításával kapcsolatosan. Megjegyezte: a képviselôház nem olyan, mint a szenátus, a képviselôk fiatalabbak, nem annyira konzervatívak, mint a szenátorok, és ezért másképpen állnak a kérdéshez. Pãcurariu szerint a képviselôházban nem kerül sor titkos szavazásra. Ezt gyávaságnak minôsítette, amely nem méltó a politikusi magatartáshoz.
Pãcurariu elmondotta: abban az esetben, ha Alexandru Fãrcas prefektus a többszöri felszólítás ellenére sem hajlandó a földtörvénnyel kapcsolatos álláspontján változtatni, kérni fogja a prefektus leváltását. A demokrata politikus a képviselôházban elhangzott erre vonatkozó interpellációjára két héten belül, december 29-ig írásbeli választ vár Victor Ciorbea miniszterelnöktôl.
A televízió nyilvánossága elôtt vonta vissza csütörtök este a Ion Iliescu volt államfô 1989. decemberi szerepére vonatkozó jelentését Ciocotei ôrnagy: elôzôleg azt írta ugyanis, hogy a Ceausescu házaspár elmenekülése után Iliescu kérésére ô fegyverezte fel a televízió „polgári" védôit.
A csütörtök esti tévéadásban Ion Iliescu, a válasz jogán visszautasította a katonai ügyészség vezetôjének elôzô nap ugyanabban a mûsorban elhangzott nyilatkozatát, miszerint a volt elnök is felelôsséget visel a civilek felfegyverzéséért, aminek nyomán 1989. december 22-étôl a rádió körül 80 ember halt meg és 200-an megsebesültek. Az exállamfô tanúként hozta magával Ciocotei ôrnagyot, akire az ügyész hivatkozott, és aki maga is megerôsítette, hogy Iliescu nem adott számára semmiféle utasítást.
Az adás meglepetése ekkor következett: a mûsorvezetô felmutatta Ciocotei ôrnagy 1990-ben készült feljegyzését, amelyben azzal indokolta, hogy civileknek osztott ki fegyvereket, noha akkor még nem lôtték a televíziót, hogy ezt Ion Iliescu kérésére tette.
Ciocotei nem tagadta, hogy valóban ô írta a jelentést, amelyen aláírása is szerepel, de kijelentette, hogy az nem jogi okmány, és visszavonta az iratban Iliescu szerepére vonatkozó részt: mint mondta, az általános veszélyhelyzet miatt fegyverezte fel az épület védôit.
A jelenlegi hatalom kompromittálja az összes állami intézményt, és mindazokat a személyeket, akik a ’89-es forradalmat követôen kerültek hatalomra — vélte Grigore Zanc, az RTDP Kolozs megyei elnöke. Ion Iliescu pártelnök ellen indított kivizsgálással, miszerint Ciocotei ôrnagy a Ceausescu házaspár elmenekülése után a volt államfô kérésére fegyverezte volna fel a televízió polgári ôreit, a jelenlegi hatalom a politikai vetélytársak eltávolítására törekszik. Ebben a helyzetben — a párt képviselôi szerint — az RTDP-nek parlamenten kívüli politikai alakulatokkal kellene szövetkeznie, és ily módon tiltakoznia az ország alkotmányának a megszegése miatt. Nem zárják ki annak a lehetôségét sem, hogy nemzetközi szervekhez fordulnak. „Az ország egyfajta közép-európai Angolához kezd hasonlítani" — mondta Zanc.
A kormány csütörtöki ülésén elfogadta a korrupció megelôzésére és az ellene irányuló harcra vonatkozó törvény tervezetét, amely nemcsak az állami tisztviselôkre, hanem a magánvállalatok alkalmazottaira is kiterjed.
Az egy évvel ezelôtt látványosan megkezdett korrupcióellenes harc lendülete az utóbbi idôben megcsappant. Gavril Dejeu belügyminiszter az elmúlt napokban évzáró sajtóértekezletén és egy tévéinterjúban nyilvánosan is elégedetlenségét hangoztatta, mert véleménye szerint a román igazságszolgáltatás sorra futni hagyja a gazdasági bûnözés vezéralakjait.
Külön kiemelte, hogy a bíróság szabadlábra helyezte, méghozzá a periratok meghamisítása alapján hozott határozattal, a Dacia Felix Bank csôdjével kapcsolatban letartóztatott, 160 millió dollár külföldre síbolásával vádolt Sever Muresant. Nem folytatta az ügyészség a G. C. Pãunescu, a román GYOSZ elnöke ellen a 25 millió dolláros kölcsön rendeltetésétôl eltérô felhasználása miatt indított eljárást, semmi sem történt a román külkereskedelmi bank, a Bancorex volt igazgatója, Rãzvan Temesan ügyében, aki ellen a rendôrség 13 nyomozati dossziét állított össze, mondotta a miniszter, és még több hasonló esetet sorolt fel. Az év elején létrehozott országos és megyei korrupcióellenes tanácsok mûködésérôl nem sokat hallani.
Az új törvénytervezet tárcaközi korrupcióellenes bizottság létrehozását is elôírja, amely a miniszterelnök vezetésével mûködik, kidolgozza az országos korrupcióellenes stratégiát és összehangolja annak végrehajtását.
hogy a parasztpárti vezérek nem értenek egyet az RMDSZ feltételeivel. Ennyi nézetkülönbséget el is lehetne fogadni, ha az ember nem kérdezne rá: milyen feltételkaróhoz is köti ebeit az RMDSZ? Mert akkor nyomban kiderül, mindössze annyit kér, hogy partnerei tartsák be a koalíciós egyezséget. Azt, amelyet nemcsak érdekvédelmi szervezetünk, de mindenki fölvállalt. Így a parasztpárt is. Ezek szerint a parasztpárt — Pruteanu vezényszavára — valójában önmagával fordult szembe. Vajon nem ezt az állapotot nevezik (a politikában is) szkizofréniának?
címmel jelent meg a Tinivár kiadásában Zsakó Magdolna algériai utazásairól írott könyve.
A szerzô nevével eddig is gyakran találkoztunk a Szabadságban, most fényképekkel és térképekkel illusztrált csokorba kötötte az algériai élményeit. A francia fennhatóság alól szabadult Algériába férjével és legkisebb gyermekével együtt ment ki dolgozni.
„Négy év alatt bôven volt alkalmuk megcsodálni gyönyörû országukat, annak változatos tájait, megismerkedni népükkel, annak hagyományaival, mûvészetével, örömeivel, gondjaival" — olvashatjuk az elôszóban. Sasfészek a sziklaormon (Constantine városa), Algír, a „fehér város", a homok és sziklák világa, romok, tájak, ínyencségek és ünnepek. Bámulatos aprólékossággal járt utána minden adatnak, kedves humort vegyít az ismeretanyag tömegébe. Barátságok, találkozások, megtett utak hitelesítik a sokszor minden elképzelést felülmúló földrajzi és építészeti látványt. Talán legérdekesebb a szaharai fennsík, Tassili „legnagyobb szabadtéri múzeumának" leírása. Szokatlan éghajlati körülmények között egy hétig járták a 8-10 ezer éves sziklafestmények mesébe illô világát. Számtalan fénykép tanúskodik a barlangfestmények különös ember- és állatábrázolásáról. Repülôgépen, kocsival vagy éppen teve- és szamárháton járták be Algéria tájait. Megismerték a pálmás oázisok vízkincsének jelentôségét és a hajdani római birodalom építészeti remekeit.
Olyan részletes leírások ezek, hogy bárki útikalauzként is használhatná. Szép, színes borítólapjával a karácsonyfa alá kívánkozik a kötet.
Születésének 100. évfordulóján Járosi Andorra emlékeztek a kolozsvári lutheránusok. Ez alkalommal adjuk közre Lám Béla egyházközségi II. felügyelô hagyatékából Járosi Andorról szóló megemlékezését, amely 1970. február 8-án hangzott el egyházközségi közgyûlés keretében.
Járosi Andor! — jólesik hangosan kimondani a nevét itt, ahol hosszú éveken át mûködött, serénykedett, igyekezett segíteni minden hozzá fordulón.
Nekem nemcsak papom volt, de barátom is, akivel megosztottam örömömet, de gondjaimat, bánataimat is.
Kérdem: mi volt az, amivel leginkább hatott rám? Széles körû tudásával, világi dolgokban való jártasságával?
Akkori kisebbségi sorsunk higgadt és helyes megítélésével, amely egyaránt elutasította a haszonlesô megalázkodást, mint a nagyhangú nemzetieskedést?
Irodalmi rajongásával, azzal, hogy Reményik Sándor volt közös barátunk, akivel minden úrvacsoraosztásnál egymás mellett térdepeltünk elôtte, és nemcsak az ostyát fogadtuk el kezébôl, de azt a delejes sugárzást is, amely áhítat volt?
Igen, mindezekkel hatott, de mindezeken felül azzal az egyszerû emberséggel, hogy jó volt! Nem ezért, és nem azért nem, mert valláserkölcsi alapon meg tudta bocsátani a gonoszságokat, amelyeket az élet hoz magával, és kényszerít az emberre — hanem mert jó volt, mert részvétet érzett a megtévedettekkel szemben, mert azt vallotta, hogy az embernek jónak kell lennie, és ha nem az, úgy azt a félrevezetés, megtévesztés okozza.
És most arra gondolok, hogy mikor oktalanul és kegyetlenül hajtották a halálba ostobán megtévesztett emberek, katonák, oroszok is — akiket pedig Turgenyeven és Tolsztojon keresztül szeretett és nagyrabecsült —, megtudta-e bocsátani nekik ezt a megtévesztésüket, és ki tudta-e mondani azt, hogy: bocsáss meg nékik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek...
Járosi Andor!... Andorkám!... Ezt az emléket ôrzöm rólad — és szeretném, ha ôriznék mindazok, akik híveid és barátaid voltak!
A fenti telefonszám a munkaügyi igazgatóság információs száma, amelyen a munkaviszonnyal, nyugdíjjal, munkanélküli gondokkal, szociális segéllyel kapcsolatos kérdésekre adnak választ. Az igazgatóság azonban sajnálattal állapította meg, hogy viszonylag kevesen használták ki a felvilágosításnak ezt a formáját, amellyel az ügyfeleket kívánták megkímélni attól, hogy esetleg fölöslegesen menjenek el az intézmény székhelyéig. Ezért a sajtó útján emlékeztetik az érdeklôdôket a gyors válasznak erre a lehetôségére.
Vinasi Virgil igazgató arról a tervrôl is tájékoztatta a sajtót, hogy ugyanezen a telefonszámon szabad munkahelyek után is lehet érdeklôdni.
A FORRADALOM HÔSEIRE EMLÉKEZNEK december 21-én a Forradalom Igazságáért Szervezet tagjai. Délelôtt 10 órakor az Astoria elôtti rövid emlékmise és koszorúzás után a csoport az egyetemi könyvesbolt elé vonul, majd 12 óra körül a Hôsök temetôjében tartanak megemlékezést. Ugyancsak vasárnap 11 órakor kerül sor a Sörgyár melleti, a Mãrãsti téri és a Monostori temetôben rendezett emlékmisére is. A Vasile Goldis utca 2. szám alatt emléktáblát avatnak.
KARÁCSONYI ÜNNEPSÉGET rendez a Tücsökzene gyermekklub és a Waldorf Iskola VI. osztálya Dan Judit vezetésével, december 21-én, vasárnap délután 5 órakor a Német Demokrata Fórum Unió (Memorandumului) utca 8. szám alatti termében. Egy régi, felvidéki cipszer betlehemes játékot mutatnak be. Mindenkit szeretettel várnak.
MÁTYÁS A VÉRPADON
A rockopera kazettafelvételét a Kolozsvári Állami Magyar Opera társulatának elôadásában megvásárolhatják a HOLLYWOOD és a CENTRAL áruházak szakosztályán. Megrendelhetô a 0036-1-201-0118-as budapesti és a 164-833, 430-299-es kolozsvári telefonszámon. (9573)
A GRÖMING KÖR december 21-én, vasárnap du. 5 órakor tartja összejövetelét a Heltai-alapítvány székházában (Mikó/Clinicilor utca 18.). Bôvebb felvilágosítást a 191-276-os telefonszámon.
A Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság a kiváló gondolkodó, építész és író halálának 20. évfodulójára emlékezett csütörtökön este a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
Balogh Ferenc KLMT-elnök bevezetôjében nem a polihisztorra, hanem Kós Károly személyiségére irányította a figyelmet. Lászlóffy Aladár elôadásában kiemelte, hogy a transzszilvanizmus szülôatyja feltehetôleg a trianoni robbanásnak köszönhetôen vált azzá, aminek az utókor ismeri. Kós Károlyt minden körülmény között a szervezkedés, az új formateremtés iránti indíttatás, és nem utolsósorban a szerénység jellemezte. 1989 után velünk is egy hasonló robbanás történt, ezért kell tudatosan törekednünk a kósi példa követésére. Kötô József színháztörténész szerint Kós Károly egész életmûve transzszilván modell. Országépítô stratégiájának célja az erdélyi magyar közösség átmentése volt a trianoni traumán. Amint azt a Kiáltó szóban megfogalmazta: „Építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára!" Kós Károly felismerte, hogy a közösség összetartására talán a leghatékonyabb mûfaj a színjátszás. Ehhez sajátos dramaturgia és sajátos játékstílus szükségeltetik. Amikor Tamási Áron darabjaihoz tervezett díszleteket, Kós megfogalmazta az erdélyi színház küldetését: legyen egyetemes, legyen magyar, és ezen belül sajátosan erdélyi, a magyar nyelv és szellem iskolája. Sas Péter budapesti tudományos kutató Kós Károly levelezéseit összegyûjtve most annak feldolgozásán és kiadásán munkálkodik. Mint mondotta, ez a leghitelesebb eszköz emberként megismerni országépítô nagy személyiségünket. A transzszilvanizmus különben manapság nem éppen divatos fogalom, de vitát kell kezdeményezni, hogy mikor és milyen formáiban érvényes. Kós Károly levelezésébôl kitûnik, hogy számára Erdély volt a szülôhaza és Kolozsvár az otthon. A modernizáció átkait ô, az építész és kolozsvári lakos, nehezen viselte el. A más nemzetiségiekhez viszont természetes, normális kapcsolatok fûzték, amit erdélyi tudatának részeként kell számon tartani. És ami nem szorította háttérbe az erdélyi magyar ifjúság öntudatának ápolására irányuló állandó figyelmét.
Az emlékest néhány részvevônek a Kós Károlyhoz kapcsolódó személyes anekdotázásával egészült ki.
Mihai-Iancu Viorica Milcov utcai kisruhakereskedésébe betérve az ember rögtön otthon érzi magát. Ebben természetesen az is szerepet játszik, hogy az üzlethelyiség lényegében egy átrendezett lakószoba, szônyeggel, csempekályhával... Mint megtudtuk, a kisvállalkozás megindulásában igen nagy szerepe volt az édesapa emlékének.
— Az idôsebbek még emlékeznek a régi Kolozsvár egyik hangulatos színfoltjára — meséli Mihai-Iancu Viorica — , a piactéren sorakozó tíz kosárhalmazra, a tíz kosárfonómester állandó jellegû kiállítására. A fiatalabbak már nem láthatták ezt, és valószínûleg sok fonott tárgy nevét sem ismerik már. Ezért felsorolnék néhányat az akkori fonott tárgyak közül: piaci kosár (ovális), szögletes kosár, zsibói kosár, asztal, karosszék, nyugágy, kenyérkosár, virágkosár, kazetta, szennyeskosár, virágállvány, lámpaernyô, többféle méretû utazókosár (koffer), óriás utazókosár (poggyász), gyermekasztal, gyermekszék, babakocsi, szatyor, szalmakalap, szalmatáska stb. A fentiek fûzfavesszôbôl, gyékénybôl, nádból, kukoricapanusából, vagy szalmából készültek. A sorban az elsô az édesapám volt, mert ô készítette a legszebb bútorokat, a legszebb kosarakat. A fénykép a régi mûhelyérôl készült 1932-ben. A Malomárok mellett, a Malom (Baritiu) utca és a Dózsa György utca sarkán egy földszintes épület állt, tele üzletekkel. A kép az épület nyugati oldaláról készült, itt volt a régi mûhelye, késôbb a sarokra költözött, és itt dolgozott apám egészen 1949-ig, amíg a szövetkezetbe nem kényszerítették. Kisgyerek korom óta fúrtam-faragtam az édesapám mûhelyében, a kézügyesség, amit ott szereztem, jól fogott 38 éves fizikatanári pályafutásom alatt, és jól fog most is, amikor mint nyugdíjas, az Artmathis Kft.-t vezettem. Szerény vállalkozásomat az ô emlékére, az ô tiszteletére neveztem el; hivatalos, németes neve Mathis Mihály volt. Szeretném, ha látogatóink olyan megelégedetten távoznának tôlünk egy-egy szép ruhadarabbal, mint annak idején az akkori látogatók az édesapám üzletébôl egy-egy mûvészi alkotásnak is beillô fôzött vesszôbôl vagy nádból készült szép, fonott kosárral.
— Miért van olyan sok áldozata a hideghullámnak?
— Azért, mert még nem alakult ki a fagyálló hajléktalan fajtája.
Tízévesek voltak a mai tizennyolc évesek, amikor lezajlott a részleteiben és következményeiben máig sem tisztázott forradalom. 1989 telének eseményei kezdenek történelemmé válni. Ezért arra kértük Pálfi Zoltánt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkárát, úgy emlékezzen erre a nyolc esztendôre, mintha újszülötteknek beszélne.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc december 23-án este azzal hívott fel Benkô Samu professzor úr, hogy megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, ideiglenes elnöke Kántor Lajos, és van-e kedvem besegíteni a szervezet fizikai létrehozásába. Elvileg a Szabadság szerkesztôségében jött létre a szervezet. Másnap találkoztam Kántor Lajossal, a magyar opera társalgójában elmagyarázta, melyek a legsürgôsebb tennivalók, és a jegypénztárnál megkezdôdött a tagfelvétel. Nemsokára terjedni kezdett a rosszindulatú fantáziálás, hogy a magyarok szervezete földalatti mozgalomként már Ceausescu idején mûködött, ezért jelentkezett elsôk között, a román történelmi pártok elôtt vagy velük egy idôben. A magyarázat sokkal egyszerûbb: a magyarság sokkal inkább várta a szabadulást, és a kolozsvári értelmiség is elérkezettnek látta az idôt. Jó — tehetnénk fel a kérdést —, de az 1956-os keserû tapasztalat nem tartotta vissza az embereket? Hiszen akkor is sokan elérkezettnek látták az idôt, és mi lett belôle? Akik csak mukkanni merészeltek, a szeku pincéjében ébredtek a valóságra. Mi volt a különbség? Megnyílt a nyugati határ, mégpedig azonnal, és nem a végén, hogy a levert forradalom részvevôi menekülhessenek. Most a Nyugat jött el hozzánk a megnyitott határon — ezt azért ne feledjük, amikor panaszkodunk, hogy több támogatást vártunk. 1956-tal szemben most az emberek pillanatig sem féltek a rendôrállam visszatérésétôl. Csak attól tartottak, hogy a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács nehogy párt legyen, mert többé semmilyen pártban nem akarnak részt venni, és nehogy olyan csúfos vége legyen, mint a kompromisszumokból kompromisszumokba bukdácsoló Magyar Népi Szövetségnek.
1990. január 6-án a KMDT csatlakozott a Bukarestben megalakult RMDSZ-hez. Ez a csatlakozás úgy nézett ki, mintha a Duna folyna a Marosba. Nekünk akkor már 12 000 bejegyzett tagunk volt... Erre a dátumra azért emlékszem pontosan, mert ötéves várakozás után akkor kaptam meg a végleges kitelepedési útlevelemet. Rögtön azt mondtam, hogy már nem aktuális, mert megindult a demokratikus változás. Azóta kiábrándultam a politikai hercehurcából. Akkor is azt hittük, hogy az RMDSZ-nek vannak komoly, megbízható politikai társai. Sajnos, most sincsenek.
Visszatérve a csatlakozáshoz: az helyes döntés volt, mert egységes országos szervezetet kellett létrehozni, és annak központja Bukarestben lehet, ott a politikai élet központja.
Közben itthon dolgoztunk, és az opera jegypénztára szûknek bizonyult. Január 26-án átköltöztünk a megyeházába, kaptunk két szobát és egy telefon-mellékvonalat. Akkor vezettem be azt a jelentkezési formulát, hogy halló, itt RMDSZ. Akik bennünket kerestek, egybôl tudhatták, hogy a központos nem kapcsolt mellé. A mi segítségünkkel alakult ki a nagybányai, máramarosszigeti, dévai és több más szervezet. 1990. február 18-án az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a lehetô legszabályosabban létrejött: demokratikusan választott vezetôséggel. Az elnök Balázs Sándor lett.
1990 márciusának végén átköltöztünk volna a Magyar Népi Szövetség egykori székházába, azóta is megvan az érvényes bírósági döntés a kiutalásra és kilakoltatásra, de nincs törvényes végrehajtás a szakszervezetekkel szemben. Azóta, úgymond, ideiglenesen, a pillanatnyi nehézségek áthidalásáig kaptuk a Fürdô utcai ingatlant. A fekete márciust még a megyeházán éltük át. Világosan emlékszem: Boros János, a megyei szervezet jelenlegi elnöke akkor a vízügyi hivatalnál dolgozott és benézett az RMDSZ-irodába, azt kérdezte, Pálfi úr, nem fél itt egyedül?
A Fürdô utcai épületben a csupasz falakon kívül csak a nehezen elmozdítható csillárt találtuk. Moga, a megye egykori kiskirálya mindent elhordatott embereivel. Bútorvásárlással kezdtük itt az életet, mégpedig gyors vásárlással, mert délutánra már bejelentette magát a svéd nagykövet. Horák Jóska segítségével vásároltunk mindent. Egy olyan CEC folyószámlán volt rá pénzünk, amelyen adományokat gyûjtöttünk. Ezután felgyorsult a politikai élet, volt hol lebonyolítani a fogadásokat, megbeszéléseket.
Nyolc év távlatából visszatekintve, szerintem 1990 a legsikeresebb év, akkor volt a legtöbb tagdíjfizetônk, a márciusi események ellenére töretlen volt a tagság lelkesedése. És helyes volt a politikai vonalvezetés. A megyei szervezet választmánya két alkalommal is beszámoltathatta a szövetség elnökét. Egyszer például azért, mert Iliescuval utazott Párizsba. Ez a lépés a kolozsváriaknak nem tetszett. Mit keresett Domokos Géza Párizsban, fôleg Iliescu oldalán, miért legitimizálta azt a hatalmat? — erre kért választ a megyei szervezet vezetôsége, és biz' a háromórás eszmecsere a szövetség elnöke számára nem volt kényelmes idôtöltés. Azóta nem volt ilyen találkozó, bár elôfordultak olyan politikai húzások, amelyekkel nem érthettünk egyet. Például Neptunfürdôn... De most már nem olyan demokratikus a szervezet. Vagy sokkal demokratikusabb a felépítése, és azért nem lehet kérdôre vonni a vezetôket. Miután megalakult a 101 kiskutya testülete — a Küldöttek Országos Tanácsának pontosan 101 tagja volt —, majd az SZKT, mindent az országos választmányban igyekeznek eldönteni vagy elfogadtatni.
1990 decemberében változás kezdôdött. Buchwald Péter lett az elnök, megindult a belsô lobbyzás, az érdekcsoportok szövetkezése, a platformosodás. Ezt nem az új elnök indította el, az ô megválasztása is inkább a folyamat eredménye volt. 1990 ôszétôl elkezdôdött a polgári szervezetek megalakulása, az addigi politikai elit elpártolt a politizálástól. Elmaradt Kántor Lajos is, aki 1990-ben jó politikai egyéniség volt. Dávid Gyula, Kötô József, Benkô Samu, Csetri Elek, Kiss András, Jakó Zsigmond kulturális, tudományos, társadalmi szervezetekben vállalt feladatot. 1992-ben Buchwald Péter szenátor lett, decembertôl 1993 májusáig Kötô József töltötte be az elnöki tisztséget, akkor nevezték ki az Ügyvezetô Elnökség mûvelôdési fôosztályvezetôjévé. Ezután választották meg Molnos Lajost megyei elnöknek.
Mindmáig elégedetlenséggel tölt el, hogy az 1989-ben megkezdett szervezési munka megtorpant. A vidéket elhanyagoltuk. Nem jutott rá pénz, se figyelem, most sincs erre a feladatra beosztott megyei alelnök. Helyhatósági és parlamenti választások elôtt olyan sokan jönnek, jelentkeznek, még falujárásra is, akik évekig felénk sem néznek. A legjellemzôbb az az eset volt, amikor valaki jelentkezett parlamenti jelöltlistára, hogy most jött nyugdíjba, tehát van ideje politizálni. Mintha ez szabadidôs foglalkozás lenne, és nem teljes embert követelô mesterség.
Jó emlékezni a sikerélményekre, a szoborháborúra, az ásatások elleni tömeges tiltakozásra, a kisebbségi tanügyi törvénytervezet aláírásos támogatására. 58 000 aláírást gyûjtöttünk, mégpedig nyári szezonban. Az eredménytôl függetlenül ezek az események azt bizonyították, hogy Kolozs megye magyarsága elvárja és támogatja érdekvédelmi akciók kezdeményezését. Az eddigi választásokon elért eredmények is jók voltak, kivéve a várost, ahol állandó jelleggel hiányzik 10-12 ezer szavazat. Nem tudjuk kinyomozni az okát. Otthon maradnak, külföldön tartózkodnak? Más kudarcokra is emlékezni kell. 1996 szeptemberében, tehát még a régi kormányzat idején mi nevezhettünk volna ki fôtanfelügyelô-helyettest, és ez csak 1997 nyarán sikerült. 1997 januárjában megyei szinten a koalíciós tárgyalások teljesen megszûntek, bennünket megilletô megyei tisztségekbe nem sikerült kineveztetni embereket, az utcanév-változtatások szintén a mi kudarcunkat jelzik. Bár nem rajtunk múlott, de még fékezni sem tudtuk. Az érdekvédelem sem olyan, amilyen kellene hogy legyen, mert nem vagyunk ott, ahol döntenek emberi sorsokról. Például a vállalati igazgatótanácsokban. A szakszervezetekbôl is teljesen kimaradtunk, egyetlen magyar szakszervezeti vezérrôl sem tudunk, még olyan másodhegedûsrôl sem, aki bejönne a székházba, hogy jelezze, mi bántja a magyar alkalmazottakat. Nincs semmilyen statisztikánk arról, hogy az elbocsátások mennyire sújtják a magyar alkalmazottakat.
A kezdeti sikerek közül kétségkívül a legjelentôsebb a három magyar középiskola helyreállítása 1990 februárjában. Sokan különösnek is tartják, hogy ez Kolozsváron sikerült, Marosvásárhelyen pedig mostanig sem tudták megvalósítani az önálló Bolyai-líceumot. Itt is volt ellennyomás, olyan személyiségek is visítoztak, akiktôl igazán nem vártunk el ilyesmit. A magyar iskolákból a román osztályok a szuperül felszerelt pártiskolába költöztek át, tanárok és tanulók határtalan örömére, a Fôtéren egyes szónokok mégis azért siránkoztak, hogy a gyerekeket télvíz idején költöztetik a lelketlen szeparatisták.
Itt, ennél az asztalnál sokféle embert ismertem meg, de két típus különösképpen elkülönül a zömtôl. Az egyik a hangoskodó, a számonkérô, aki jó és rossz tanácsokat szaporán osztogat, aztán hirtelen az órájára néz, jelezve, hogy neki fontosabb dolga van. A másik csendesen, szerényen dolgozik.
Elégtétellel tölt el a tudat, hogy 1989 decemberében az elsôk között választottam ezt az életformát. Ha nem lenne rossz íze a szónak, azt mondanám, hogy RMDSZ-aktivista vagyok. Így inkább szövetségi tisztségviselônek tartom magam.
Hogy látom a jövômet? 55 éves vagyok, szeretnék visszatérni a mesterségemhez, a meteorológiához. Amennyiben sikerül. Nem várhatom a nyugdíjazást nagyon alacsony fizetéssel. És bele is fáradtam. Most a közeljövôben a megyei szervezet székházára nem vár olyan rohamozás, amilyent kiváltott a kárpótlás. Igaz, sok dosszié visszajön, mert a zárós határidôre elfogadták hiányosan is, de az utódom meg fogja tanulni az ügyintézést, ahogy én is megtanultam.
Pistike elôszôr elemista korában írt levelet az angyalnak. Jobbanmondva írtak helyette a szülei, mert ô még nem tudott írni, és különben is, szülei jobban tudták, mire is van szüksége. Így karácsonyra befejezték a kishúgának a szobáját, aki most már különköltözhetett, de tulajdonképpen ez a Pistike „angyalfia" volt .
Késôbb már Pistike is írt az angyalnak, de mindig a szülei fogalmazták meg a leveleket, tekintettel a gyermek szellemi felkészületlenségére, mivel: „úgysem tudja a gyerek felbecsülni, mire is volna szüksége (cipô, alsónadrág stb.)".
Egy ízben ugyan Pistike ki akart „babrálni" szüleivel, és ô maga dobta be a postaládába a levelét, amelyben arra kéri az angyalt, hogy ne jöhessen be többé a szobájába Pufi, a japán pincsi, és játékokat ugyan nem kért, de szerette volna, ha kockajátékával a húga ne játszhasson a továbbiakban, és fôleg ne engedtessék meg a kis taknyosnak, hogy neki szamárfület mutasson, amikor kikap és a kukoricán térdepel a sarokban, az ô mély fájdalmában. Szerencsére a posta visszahozta a levelet a „címzett ismeretlen" pecséttel, s ezután nemcsak hogy semmit nem kapott Pistike karácsonyra, de büntetésbôl szobafogságra ítélték vasárnap délután, amikor is az orosz leckét kellett tanulnia, és a rollert is elkobozták meghatározatlan idôre.
Pistike alig várta, hogy nagykorú legyen, és az érettségi után, amikor megkérdezték, mit akar az angyaltól, bár restelkedve, hogy szülei azt hiszik, hogy ô még hisz az angyalban, elhatározta, veszi a bátorságot, és azt kéri, hogy szobájára, ahol egykor a nagymama lakott, kiírhassa: „Pistike". És amikor a barátai eljönnek születésnapjára, ne kelljen az ajtót nyitva tartania a szülei szobája felé, és Pufinak verjék bele az orrát, ha nyilván nem véletlenül bepiszkol az ô szobájába. Kissé furcsállták a szülôk a sok — és tegyük hozzá — „renitens" kívánságot, és kijelentették, hogy semmi szín alatt nem értenek egyet azzal, hogy az ajtót Pistikének be szabadna csuknia, ez elszigetelôdéshez vezet, és utólag kárát fogja látni. A kutyával kapcsolatban ugyan nem volt kifogásuk, de ha megtörtént a baj, sose dorgálták meg a rusnya dögöt, sôt Pistike észrevette, hogy szülei a háta mögött összekacsintanak. A névjegykártyára sem kerülhetett sor, minthogy ez sértené a nagymama kegyeletét, esetleg arról lehetne szó, hogy „a nagymama unokája" feliratot tegyék fel. Ráadásul Pistike meg kellett ígérje, hogy leveszi a falról a vitathatóan hiányos öltözetû Lollobrigida-képet, mert ugyebár a gyerekek közül senki nem élvezhet egyoldalúan elôjogokat.
Pistike azóta nem kér semmit az angyaltól, de magában elhatározta, hogy a még gyermekkorában, a német nevelônôjétôl megtanult, lefekvés elôtt elmondott: „Gott erhalte unser Keiser" kezdetû ima helyett, mostantól kezdve halkan és magában magyarul fog imádkozni!
Sok-sok évvel ezelôtt egy esôs délutánon megállt egykori — akkor már jó ideje nyugalomba vonult — tanárnôm mellett egy autóbusz. A nyílt utcán fékezett le, ahol megálló nincs is, s a sofôrülésrôl leszólt egy volt diákja:
„Szálljon fel, ne ázzék meg, tanárnô kedves."
Ilyen pálya ez.
*
Mi jutott eszébe, mi nem, a napokban megkérdezte egy kedves ismerôsöm: hogyan történt az, hogy bár külföldön élô rokonaink vannak, akiket a régi rendszerben is sikerült néha meglátogatnunk, nem maradtunk — mint annyian mások — ott. Nem kellett sokat töprengenem a válaszon: egyik fô ok az iskolám volt. Tanítani valószínûleg tudtam volna másutt is, hisz idegen nyelvekre szakosodtam, de szentül hittem, hogy olyan iskolát, mint az enyém, a mai Báthory (az azelôtti 3-as, 11-es líceum), olyan összetartó tantestületet, igyekvô-érdeklôdô diákokat nem találtam volna sehol a világon. Ez a gondolat mindenünnen visszavonzott, hazahozott. Ilyen pálya ez.
*
Múlt nyáron festették a lépcsôházunkat, s el kellett onnan távolítani a növényeket. A mi nagy ládákba ültetett fikuszainkat férjemmel ketten sem tudtuk elmozdítani. De jött Imre. Unokaöccsével, Danival együtt levitték fikuszainkat a kertbe. Két hónap múlva, a hûvôs idô beálltával, maguktól jelentkeztek, hogy hurcolják vissza (akkor már Erika is eljött segíteni).
Tolták ôk már el és ismét helyére masszív szekrényünket (új fûtôcsövek bevezetése alkalmából), cipelték fel a második emeletre a javítóból visszakerült tévénket, futottak biciklizni tanuló unokánk mellett, s még mi minden...
Egy barátnômmel beszélgettem egyszer a — mint mindenkire, rám is váró — bár akkor még távolinak tûnô öregkorról.
Nagyszerû fiam van, de nincs leánygyermekem, aggodalmaskodtam.
— Majd ad az Isten jó menyet — biztatott a barátnôm. — És ha nem, majd ad jó szomszédot, szomszédasszonyt.
Csak azt nem ígérte Nelli, amit — mikor sor került rá — adott az Isten: Imrét, Danit, Erikát. Meg Veronkát, Árpit, Krisztinát. Melegszívû, segítôkész tanítványokat.
Ilyen pálya ez.
*
S ha van többezer volt tanítványom közt egynéhány, aki idônként felkeres, elmeséli örömeit, bánatait, aki tíz, húsz, harminc év elteltével sem felejt el megöntözni húsvétkor, aki, mikor külföldi ösztöndíjat kap — amihez nyelvtudása is hozzájárult —, képeslapon tudatja ezt („Thanks again for my English"), aki, ha nem is pótolhatja külföldre szakadt egyetlen fiunkat, szükség esetén átvesz feladataiból, ha van ilyen többezer volt tanítványom között, és van! akkor érzem: nem dolgoztam, nem éltem, nem élek hiába.
Ilyen pálya ez. Ilyen a tanári pálya.
Régen az úgy volt, hogy advent (ad venio — eljövetel, Megváltó-várás ideje) negyedik hetében meggyúltak az öröm gyertyái, csillagszórói, s a Karácsony meghozta a Gyermeket (Nativitas Dominii Nostri Jesu Christi).
1997 adventje szegényebb és gazdagabb is az elôzônél. Gazdagabb, mert újraszülte a tavaly karácsonyi gyermek-kormányt, de szegényebb is, mert a parlamenti jóváhagyás napján kitudódott, hogy az idei karácsonyi töltött káposztába kerülô hús 60 százalékkal drágább lesz, mint azt gondoltuk advent elején. Eddig az emberek, „a nép, az istenadta nép" már megszokta, hogy „csak elseje ne jönne sohasem" — mert ha elseje jön, magával hozza az árdrágítást. Most már Mikulást is befogták erre a nem túl népszerû ajándékkihordásra. Már csak attól félünk, vajon még mi rosszat hoz az angyal. És mit tartogat számunkra Szilveszter pápa új évbe kukkintó messzelátója. Én csak annyit hallottam, nem hivatalosan, hogy az RMDSZ is azért sietett megrendezni az idei szüreti bált, mert félt: új esztendôre megsavanyodik az idei bor. És még azt is hallottam, szilveszteri álarcosbált nem nagyon szerveznek ezidén, mert az erre megspórolt pénzt félre kell tenni, hátha a fûtési segélyt nem kapjuk meg idejében, és akkor nagy összeget kell fizetni a kicsi melegért. Meg aztán a szilveszteri asztalra nem lehet olcsóbb csirkeaprólékot felszolgálni, mert akkor megtörténhet, hogy — a régi babona szerint — visszafelé megyünk az új esztendôben. Tehát valami kis-kevés disznóhúsra lenne szükség. Legalább, mutatónak, ha nem is jóllakásra szánva azt. Igaz, azt mondta valaki nekem, az átszervezett kormány, ha mást nem is, de az éjféli csorbát biztosítja számunkra. De vigyázzunk a jó kívánságokkal, mert az sok telefonimpulzusba fog kerülni, a postán pedig már akadozik a bélyegellátás.
Egyvalamit mégis tudunk már: az átszervezett kormány a nagy ködben tapogatózva kezdte meg tevékenységét. Az elsô nyilatkozatok sem valami biztatók. Számunkra legalábbis nem azok. Multikulturális kolozsvári egyetemünk rektora megállva a miniszteri bársonyszék elôtt azt fejtegette, hogy az európai normáknak nem felel meg az etnikai fogantatású — vagyis a magyar — egyetem. Bizonyára elkáromkodta magát Somlyai Báthory István ott valahol, a most felfedezett new-tejútrendszeri fényes csillagon, amikor ezt meghallotta, hisz ô nem etnikai, hanem tudományos univerzitást hozott létre az 1581. esztendei vilniusi alapítólevelével. És tájainkon ez az univerzitás — amelynek elsô professzorai valóban sok nemzetiségbôl jöttek, és tevôdtek össze — a Báthory-egyetemnek is nevezett „Kulusvár"-i fôiskola mégiscsak megérdemelné, hogy sikeresen lépjen be az új évezredbe. Európa nem ítélné el, sôt bizonyára meg is dicsérné. És e dicséretrôl a tejfölt az Európába igyekvô, de sok lépésével Ázsia felé tartó Románia szedhetné le.
Sok szónak híg a leve. Én most már csak arra vagyok kíváncsi, ez az adventi kormány hogyan fog mutatkozni a kivilágított karácsonyfa alatt, és jobb lábbal vagy bal lábbal lép az új esztendôbe. Valami azt súgja nekem: bízzunk benne, hogy mégis jobb lábbal! Bár ez a bizalom egyre inkább kezd soványodni. Különösen a mi kisebbségi tájainkon. De most, év végén legyünk bizakodók és az új esztendô elsô napjaiban 90. születési évfordulóját ünneplô és hazájából számkivetésre ítélt erdélyi magyar íróval, Wass Alberttel valljuk mi is:
Üzenem az erdônek: ne féljen,
Ha csattan is a baltások hada
Mert erôsebb a baltánál a fa,
s a vérzô csonkból virradó tavaszra
új erdô sarjad gyôzedelmesen.
Meg nem erôsített és ellenôrizhetetlen hírforrás szerint megalakult a Kolozs és Maros Megyébôl Elüldözött Magyarok Szövetsége, és azonnal tárgyalásokba kezdett volna a Hargita és Kovászna Megyébôl Elüldözött Románok Szövetségével a gyümölcsözô együttmûködés megalapozása céljából, de az utóbbi elutasította a közeledést, mondván, hogy semmi közük egymáshoz.
Pedig a két szervezet az összetéveszthetôségig hasonlít egymásra.
A földrajzi körülhatárolás szempontjából például mindkét szövetségre érvényes a kérdôjel, hogy miért csak két megyét tart homlokterében, amikor az ország egész területérôl egyaránt számarányosan üldöztek el románokat és magyarokat. Ugyanúgy, ahogy az aranykorszakban északkeleti megye víziszonyos lakosa is nekivágott a Dunának, mostanában olyan nemzetfiú is próbálkozik a zöldhatárral, aki szerint ez a szín nem létezik, vagy ha igen, akkor kiesik a pihentetô színskálából. Úgyszintén menekültek és menekülnek romániai magyarok az ország minden megyéjébôl, sôt a megyei jogú fôvárosból is.
A földrajzi vonatkozásokhoz tartozik a menekülés iránya. Nos, ha a szélrózsába berajzolunk még legalább nyolc sugarat, akkor hozzávetôleges képet nyerhetünk a vándorlás sokrétûségérôl. Hargita és Kovászna megyei románok, illetve Kolozs és Maros megyei magyarok találkoztak egymással, és jó szomszédokként élnek Fehér megyében vagy Ausztráliában, Bukarestben vagy Kanadában stb., stb. Biztosan senki sem fogja elhinni, a történelmi hûség érdekében mégis jeleznem kell, hogy Moszkvában is lehetett találkozni külföldre szakadt magyar nemzetiségû hazánkfiával, aki hallgatólagosan menedékjogot kért a béke bástyájában. Igen, volt, aki úgy érezte, ott még ennél is jobb. A mai fiatalok számára ebbôl némi következtetés vonható le arra, milyen volt itt az elnyomás.
A menekülés oka is sok esetben azonos. Távoli vidékek falvaiba kihelyezett tanerôk például nemzetiségre való tekintet nélkül tömegesen hagyták ott katedráikat Konstanca, Temes, Botosani, Szatmár és a többi megyében, többek között azért, mert nem akarnak diplomával agrárproletárokként tengôdni. Stabil és átmeneti korszakaszok ebben az országban egymással vetekedve üldözték el a falusi értelmiséget, nehogy kialakítson olyan polgári réteget, amely a századfordulón Erdély több nagyközségében saját hetilapot jelentetett meg.
Az utóbbi évben megfigyelhetô volt az RMDSZ-tagok Bukarestbe menekülésének tendenciája is. Ennek egyrészt lelki okai vannak: többek között Bukarestben nincs olyan jellegzetes Fôtér, amelyet el lehet rondítani, és ha lenne, akkor sem túrnák fel, mint ahogy nem értenék meg, miért ne lenne szabad az Obor piacot piros, fehér és zöld színkombinációkkal díszíteni. Viszont érdekes, hogy az RMDSZ-tagok bukaresti letelepedése nemcsak kolozsváriakra jellemzô. Éppen így az ország minden megyéjébôl elüldözött románok keresnek menedéket — többek között — Hargita és Kovászna megyében, pedig ott nincs olyan sok kormányhivatal.
A két üldözöttszövetség közötti hasonlóságok tömkelegét gyarapítja az elhagyott templomok sorsa. A Hargita és Kovászna Megyébôl Elüldözött Románok Szövetsége ezen a téren hasznos tapasztalatokra tett szert, kimagasló eredményeket ért el, amelyeket a társ- szövetség is megpályázhatna. Olyan templomok felújítására is kaptak költségvetési támogatást, amelyekben soha el nem hangzott egy fohász. Azokat a templomokat közvetlenül a Gyulafehérvári Határozat elveinek felrúgása után építtették a székelyekkel, hogy saját pénzükön bizonyítsák az ôsi román jelenlétet. A Romániából elüldözött magyarok több templomában ezzel szemben valamikor élénk hitélet folyt, tehát valamivel jogosabb lenne az elvárás, hogy a szép emlékekrôl tanúskodó falakat ne hagyják összeomlani.
A két szövetség közötti szoros együttmûködés azért is üdvös lenne, mert a leglényegesebb tekintetben hasonlítanak egymásra: hol képzelik el jövôjüket a tagjaik? Szinte kivétel nélkül üldözöttszövetségekben akarnak maradni, vagyis nem akarnak visszaköltözött magyarokká, illetve románokká válni. Ezt magyarázhatjuk a magas költözési költségekkel — Magyarországon is sokba kerül egy konténer megrendelése, hát még Brazíliában — és sok egyéb tényezôvel.
Meglepetéssel láttuk, hogy az idei évadban a Magyar Opera balettrészlege Minkusz balettet mutat be.
— Miért éppen a Don Quijotéra esett a választás? — kérdeztem Valkay Ferenc koreográfust.
— Miért, mi lett volna jobb?
— Coppelia, Csipkerózsika vagy Gizelle... Akik az utóbbi idôben figyelemmel kísérték a Magyar Opera balettrészlegének produkcióit, Andante Allegro, a Mandarin, Romantikus keringôk stb. tapasztalhatták, hogy ezek „ujjgyakorlatok", valami nagyobb tetszetôsebb, szélesebb közönségigényt kielégítô balettelôadások alapjait rakták le.
Ez a periódus „lezárult". Több éves tervet dolgoztunk ki. Elsô bemutatóink már meg is voltak. A klasszikus balettek sorozatba kerülnek színre. A Diótörô és a Hamupipôke után most a Don Quijote következik. Nemcsak azért, hogy egy gyönyörû mese, és témája nagyon aktuális (gondoljunk arra a szélmalomharcra, amit napjainkban is folytatunk), hanem azért is, mert az együttes professzionális felkészültségéhez is szükségesek, hogy a további elképzeléseinket is megvalósíthassuk.
A balett szereplôi érdekes jellemek, a koreográfiában helyet kap nemcsak a klasszikus tánc, a pantomím is.
— Több mint tizenöt változatról hallottam. Egy új Valkay- variációt látunk, vagy a régibôl egyet?
— A mû ôsbemutatója 1869-ben volt. Négy felvonás nyolc képben és prológussal. Ez Petipa elsô változata. Robusztus komédia, melyben laza szálak kötik össze az egyes epizódokat. Két évvel késôbb a mûvet Leningrád részére Petipa átdolgozta koreográfiailag és dramaturgiailag is. 1900-ban Gorszkij új változatot készített a moszkvai Bolsoj Színháznak. Ez nagy feltûnést keltett, mert a karaktereket realisztikusan ábrázolta. Ez volt az 1940-es változat alapja, Zaharov koreográfiája. Ezzel megy ma is. Persze, voltak még kísérletek: Witold Borkowski koreografált 1962-ben egyet, 1966-ban Nurejev a bécsi Staatsopernek a Petipa második változatára alapozva készített egy új variációt.
Mi nem keresünk új utakat. A modernizáció nem minden esetben tesz jót ezeknek a mûveknek. Éppen ezért a balettmesterek által megtartott (egy-két helyen apró változtatásokkal módosított) Zaharov-változatot fogjuk bemutatni. Kiváló koreográfia, olyan mint egy partitúra, csak meg kell valósítani. Ezt a változatot 1967-ben én is sok helyen, külföldön is táncoltam.
— A zenei kíséret szalagról megy?
— Nem. Zenekarral dolgozunk. Úgy tapasztaltam, hogy az „élô" zenei változattal érdekesebb, feszültebb a produkció, és a közönség is jobban szereti. Minkusz muzsikája, kellemes, jó dinamikájú és hangszerelésû mû. Zenei irányító Harry Béla.
A díszleteket Witlinger Margit készíti. Szeretnék nagy hangsúlyt fektetni a látványra, ugyanakkor úgy fonni az események fonalát, hogy kivetítôdjék az érzelmek áradása; Don Quijote harca ne uniformizálódjék és arctalan típussá ne egyszerûsödjék. A feladat szép. A megvalósítás sikerében bízunk.
Áprilisi kolozsvári vendégszereplésének sikere — amit A trubadúrral aratott a Magyar Operában — hamar elterjedt a városban. A második elôadáson már ovációval fogadta a nagyérdemû. Dirigált a Román Operában is, és most készít a Filharmónia együttesével egy Schönberg-estet. Már nem vendég, itthon érzi magát városunkban, mûvészeti intézményeinkben. Ôt mutatjuk be.
Amerikában született 1970-ben. Csodagyermekként indul, aki már hatéves korában párhuzamosan ismerkedik a hangszerekkel, hegedülni, zongorázni és orgonálni tanul egyszerre. Zenei stúdiumokat tizenhat éves koráig Ausztriában, Németországban és Amerikában folytat.
1986-ban a Massachussetts állambeli Walnut Hill School zeneiskolájába nyer felvételt, ahol a kivételes zenei képességekkel rendelkezô fiatalokkal foglalkoznak. Itt folytatja tanulmányait, majd megalakítja a Walnut Hill Philharmonic zenekart a legjobb bostoni hangszeresekbôl, és ezzel felkelti Herbert von Karajan figyelmét is.
Három évvel késôbb beiratkozik a salzburgi Mozarteumba, ahol Walter Hagen-Groll professzor irányítása mellett az operakarmesteri kurzusokat látogatja. Késôbb a professzor maga mellé veszi asszisztensnek. Ez a legjobb karmesteri iskola számára, mert nemcsak kiváló együtteseket ismerhet meg, de világhírû énekesekkel is találkozik.
Párizsban Charles Bruck kurzusain a francia operairodalommal gyarapítja tudását. A régi zenét Nikolaus Harnoncourt, a modernekét Michael Gielen professzor elôadásain sajátítja el.
Mint hangmérnök dolgozott az osztrák (O. R. F.) és a svájci (D. R. S.) rádió-tévénél.
Együttmûködött a Jeune Orchestre de Lyon francia zenekarral, de vezényelt Konstancán, Ploiesti-en és Temesváron is.
A kolozsvári Magyar Operában elsô fellépése nagy feltûnést keltett. A trubadúr elôadásán észrevettünk olyan dolgokat, ami nálunk a „megszokott" volt — és mégsem az. Nagy egységbe fonódott egybe a zenekar és a színpad. E kötelék magabiztosabbá tette, kifejezôbbé, elmélyültebbé a hangzást. Lehet, hogy más alkalommal misztikumot kerestünk egy elôadáson, de Yumisash, mintha lefátyolozta volna ezt. Tisztán, nem mindennapiasan, és mégis nagyon mindennapian tálalta az egészet. A történet is így hatott. Nem különleges esetet láttunk, csak egy esetet és ennek tükrében az összefüggések misztikuma eltûnt „hétköznapivá" vált. A Parasztbecsület és Bajazzók elôadásán is tapasztaltuk ezt a különlegességet. A színek kikeverése, az árnyalatok, a tónusok hatásosak voltak. A rajz helyenként megvastagodott vonalait nem éreztük soknak, durvának. Egybôl rálátott- érzett a hallgató, hogy ez az elképzelt arány beleillik, sôt adott esetben aláhúzza a játékot.
Különleges hatása volt ezeknek az elôadásoknak. Okát keresni lehetett, de megtalálni nehezebb. Amikor errôl kérdeztem a fiatal karmestert, a lényeget így foglalta össze: „Walter Hagen-Groll professzor mellett (tízéves tevékenységem alatt) mintegy hatvan operát tanultam meg és tanítottam be. Nekem kedvencem Wagner. A Trisztán az alfa és omega. Csak ezek ismeretében lehet megérteni igazán az olaszokat a bel cantót és a verizmust is."
Ez lenne a titok nyitja? Egy csipetnyi átszûrés Wagneren, és minden más megvilágításba kerül? Ez dúsítja fel, teszi még inkább csillogóvá a színeket? Vagy az ilyen fiatal korban megszerzett sokoldalú tapasztalat? Nem tudom. Tény, hogy fellépéseinek jelentôsége van, mert mindig kapunk valamit. És ez nem is kevés. Ezért várom izgatottan bemutatkozását a Diótörôben.
Zúgott a taps, akkor még repültek a virágcsokrok, de Csoma Mária elégedetlen volt: — Nem jött be! — kiáltotta. — Pedig Béla megmondta, sokszor elismételtette velem Bessy mondatát. Mert kulcsfontosságú; és nem olyan volt a hangsúly, amilyen kellett volna! Hát ez elment — mondta szomorúan. Nem volt igaza, mert az ominózus mondat, árnyaltan, kifejezôen szólalt meg. Megértvén a lényeget, tapssal honorálta a közönség.
Csoma Mária igényessége saját magától többet követelt. Sokszor kérdezte: „Jó voltam?... Mert én úgy éreztem..." És jöttek az észrevételek.
Három szerepkörben is bemutatkozott. Mindenikben tudott emlékezetest és kiemelkedôt nyújtani.
Szubrettszerepeiben a jelzések variációit-kombinációit úgy hozta, olyan kidolgozottan, hogy az minôségivé lényegült. Ha összehasonlítanánk, párhuzamba állítanánk az elôdökkel, akkor megtörnénk az ôáltala elképzelt egészet. Mert ô a szerepek lényegérôl mindig tiszta és meggyôzô képet rajzolt.
Ezért jelent meg különleges „változatban" Mabel, Bessy, Stázi és ezért volt gazdag a megformált jellem.
„Csoma Stázija eltér a megszokottól, nem szeleburdi, bár kimondja, de nem hisz a ’tökéletes boldogságban’. Nem mohón kérdezi Miskától, hogy ’Ki az az ifjú?’, a hangsúly inkább számító színárnyalatot hordoz. És ez mint alapmagatartás a mérleg más serpenyôjébe helyezi a Stázi imágot..." — hangsúlyozta a krónikás.
Operafellépései közül nekem Lolája tetszett a legjobban. Valahol nagyon természetesnek találta, hogy Turiddut visszahódítja. A hûséget mint fogalmat nem ismerte. „Csoma Mária nem fellengzôsen, de különleges hangsúllyal megvillantotta az ’övé a világ’ elképzelést, és azt, hogy ez az ô belsô ügye. Gátlástalanság ez? Nem! Inkább egy új életösszefüggés, és ez megemeli és más megvilágításba hozza Lola sokrétûen összetett lelki problémáját."
De érdekes volt játékos Papagénája vagy a szinte „szerelmi áhítatában lebegô" Siebelje is.
Csoma Mária alakításainak elképzelésében döntô jelentôségû a játék. Jó értelemben játszik a szereppel, a partnerekkel, tudja hol a határ, szorosan fogja a gyeplôt, nála nincs túlkapás. Hol felizzik, hol tartalék lángon ég. Megfontoltan építkezik. Helyzetfelismerése az apró rögtönzések sorát indítja el, és ezzel mindig valami lényegeset hangsúlyoz, valami olyat, amit akkor „ötlött" ki. Ennek jelentôségét akkor értékelhetjük igazán, ha figyelembe vesszük, hogy repertoárján megsokasodtak a primadonnaszerepek. Ezek pedig hasonlóak, kaptafások. Változtatni kell rajtuk, mert az alap legtöbbször ugyanaz, és többnyire csak hajszálnyi az eltérés a jellemek között. Ezért uniformizálhatók.
Sylvia, Odette, Lilia, Valencienne az ô megfogalmazásában nem csak illusztráció. Érdekessé formálta alakjait. Volt amikor az egészbôl kiindulva faragott jellemet, máskor részleteire bontotta az egészet, és úgy rakta össze újra, hogy az összefüggéseik új kapcsolatait hangsúlyozta.
Viktória-elképzelését így méltatták: „Most mi lesz? Együtt maradunk? — teszi fel a kérdést, amikor férje válaszút elé állítja, s a kérdésnek az ad drámai súlyt, hogy a dilemmának mindkét vonatkozása pontosan érzékelhetô: ha férje mellett marad, nem tud továbbra is ügyeskedni, a látszatra ügyelni, ha volt vôlegénye mellett dönt, szenvedélye megnyugszik, de megmarad lelkiismeretfurdalása..."
E gazdag életpálya még kiegészült olyan szerepekkel, mint Liza, Jolán, Lina, Leila, Médi, Grisi, Mi. Beskatulyázódott? Nem, mert mindig tudott újat mondani a közönségnek.
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |