1997. február 12.
(IX. évfolyam, 34. szám)

A szakszervezetek kedden tanulmányozni kezdték a kormány elsô számszerû javaslatait a bérek inflációs kiegészítésére. A kabinet az év eleje óta dolgozott a javaslatokon, amelyek szorosan összefüggnek a nemzetközi pénzügyi szervekkel, a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal folytatott tárgyalások alakulásával. A partnerek hétfôn kapták meg az elsô írásos anyagot.

a becslések szerint a fogyasztói árak 1997 decemberében
97 százalékkal fogják meghaladni a tavaly decemberi szintet, az évi átlagos infláció pedig 72 százalék lesz. Elsôsorban az év elsô hónapjaiban várható erôs infláció, az elsô negyedévben 41 százalékos. A Nemzeti Bank kormányzója, Mugur Isãrescu szerint az idei áremelkedés 80 százaléka az év elejére esik majd, s lényegében az árviszonyok korrekcióját hozza majd magával, az év második felében pedig az infláció havi 2 százalékra mérséklôdik.

A várható áremelkedés 75 százalékát kívánja a kormány ellensúlyozni a bérek kiegészítésével, „indexálásával" — s mivel az évi áremelkedés átlaga 72 százalék, a nominális bérszint 54 százalékkal nô a mûvelet nyomán. Az elsô negyedévi 41 százalékos áremelkedés 75 százalékának kompenzálása 30,75 százalékos bérkiegészítést jelent a kormány javaslata szerint, a nettó átlagbér a decemberi 329 ezer lejrôl januárban, nyilván visszamenôleg, már 430 ezerre növekedne.

A költségvetési ágazatokban a béremelést a kereseti viszonyoktól függôen osztják el: 150 ezer lejes havi bruttó kereset alatt a fogyasztói árak emelését 100 százalékban ellensúlyozzák, míg 250 ezer lej fölötti havi bruttó keresetnél az áremelkedés 70 százalékát kompenzálják. (A dollár napi hivatalos árfolyama megközelíti a 6500 lejt és a készülô költségvetés 7500 lejes dollárárfolyammal számol.)

A minimálbért a jelenlegi 97 ezer lejrôl az elsô negyedévben havi 130 ezer lejre, a másodikban havi 150 ezer lejre emelnék. A hétfôi javaslatok nem foglalják még magukba a tervezett szociális intézkedéseket, a gyermeknevelési pótlék és az alacsony nyugdíjak emelését.

A legnagyobb román szakszervezeti tömb, a FrãT,ia küldöttsége, Pavel Todoran elnökkel az élen megbeszélést folytatott az RTDP küldöttségével, amelyet Ion Iliescu pártelnök, volt államfô vezetett. Iliescu segítséget ígért a szakszervezeti vezetôknek a kormánnyal való tárgyalásokhoz és a parlamentben.

Németh Zsolt és Tirts Tamás FIDESZ-Magyar Polgári Párt országgyûlési képviselôk A magyar-román kapcsolatok az euroatlanti integráció folyamatában címmel elôadást tartanak Kolozsvárott, a Városi Mûvelôdési Ház Fôtér 24. sz. alatt az I. emeleti díszteremben 1997. február 13-án, 18 órai kezdettel.

Manea Avramescu, a bákói LETEA Kereskedelmi Társaság igazgatója a bukaresti Adevãrulnak úgy nyilatkozott, a faanyag, a földgáz, vegyipari termékek, illetve a szállítási költségek megemelkedése miatt, a bákói papírgyár még ezen a héten kénytelen lesz megemelni az újságpapír árát körülbelül 48 százalékkal.

Adrian Suciut, a kolozsvári CD Radio fôszerkesztôjét, Liviu Mant, a Ziua napilap északnyugati kiadásának fôszerkesztôjét és Ovidiu Dãrãmus,t, az egykori NU napilap szerkesztôjét bízzák meg az RTV kolozsvári körzeti stúdiójának vezetésével — jelenti a Ziua, jól informált bukaresti forrásokra hivatkozva. Mindhármuk hivatalos kinevezésére két hét múlva, Stere Guleának, az RTV elnökének kolozsvári látogatása alkalmával kerülhet sor.

A washingtoni hivatalosságokkal, az üzleti körök és a román közösség reprezentánsaival történt találkozók voltak a fô mozzanatai Ion Diaconescu parasztpárti és képviselôházi elnök amerikai látogatásának.

Mint hazajövetelekor elmondta, a kongresszusi és szenátusi, valamint kormánytagokkal folytatott megbeszéléseken felmerült a NATO keleti bôvítése. Az üzleti körökkel történt találkozókon ismertették, hogy az új bukaresti kormány milyen lehetôségeket kínál a külföldi beruházóknak. A diaszpóra tekintetében Diaconescu elmondta, hogy az ott megtelepedett románok, hosszú idô óta elôször, nem csak az országnak, hanem a kormánynak is támaszt jelentenek, és hajlandók Romániát segíteni mindenben, amit kezdeményez, akár gazdasági, akár diplomáciai téren.

Keddi ülésén a szenátus elfogadta a külföldi befektetôk jogállására vonatkozó 1991/35-ös törvény 30. szakaszának a módosítását. Eckstein-Kovács Péter szenátor szerint e döntés afféle „elsô fecske". Ez ugyanis az elsô olyan törvénye az újonnan összeült parlamentnek, amely a kormánykoalíció programjában szerepelt, és amelynek igen nagy politikai jelentôsége van. A szenátor lapunknak elmondta, noha eddig is voltak „kiskapuk", amelyeken keresztül a Romániában bejegyzett román jogi személyként mûködô vegyes, vagy külföldi tulajdonban levô vállalatok földterületeket tudtak szerezni, nem létezett egyértelmû szabályozás ez ügyben. A Viorel Cataramã (Nemzeti Liberális Párt) szenátor beterjesztette módosító javaslat lehetôvé teszi, hogy a román jogi személyként mûködô vegyes vagy külföldi tôkével mûködô kereskedelmi társaságok földtulajdont vagy egyéb, a földtulajdonnal kapcsolatos reáljogot szerezzenek meg.

A szenátusi vitán a jelenlegi ellenzék az alkotmányra, illetve a földtörvényre hivatkozva hozott fel ellenvetéseket, amelyeket viszont a kormánykoalíció képviselôi rendre megcáfoltak. A törvénymódosítás kezdeményezôi mindenekelôtt Romániának az Európa Tanácshoz való csatlakozását szentesítô 1993/20-as törvényt idézték. Ebben Románia kötelezettséget vállal arra, hogy a román cégekhez hasonló elbírálásban részesíti az Európa Tanács tagállamaiban mûködô cégeket.

E módosítás elfogadásával a román törvényhozás szakított a korábban sokat hangoztatott „nem adjuk el országunkat" jelszóval, és igyekszik felsorakozni a nemzetközi szabályozásokhoz. Eckstein szenátor szerint az említett törvény korábbi változatában szereplô tiltások nemhogy az Európai Unió tagországaiban, de Kelet-Közép-Európa volt szocialista államai törvényhozásában sem léteztek. A törvény mindössze annyi korlátozást tartalmaz, hogy a földtulajdon birtoklása a cég mûködéséhez valóban szükséges legyen. Az illetô vállalatok pedig csak addig birtokolhatnak földterületeket, amíg törvényesen is be vannak jegyezve.

A jelenlegi kormánykoalíció által egyöntetûen támogatott módosító indítvány a külföldi befektetôk bizalmát hivatott megerôsíteni, hiszen az adózás, a vám-, illetve bankszabályok jelenleg is érvényben lévô korlátozásai mellett igen bátortalanítóan hatott az is, hogy a cégek nem tudtak tulajdonjogot szerezni arra a területre, ahol a befektetéseik mûködtek. Közismert különben, hogy amíg Romániában a külföldi tôke beáramlása évente kevesebb, mint kétmillió dollárt jelentett, Csehországban meghaladta a nyolc-, Lengyelországban a kilenc-, Magyarországon pedig a tízmillió dollárt.

Miron Cozma nem tartja szükségesnek, hogy alávesse magát a hazugságjelzô készülék vizsgálatainak, hiszen ô különben is az igazat állítja — jelenti a Mediafax. A bukaresti ügyészség pénteken felkérte az országos rendôrfelügyelôséget, hogy a fent említett módszer segítségével próbálja Cozmát kivallatni. A vádlottnak viszont jogában áll megtagadni az efféle vizsgálatot, amit Cozma meg is tett. Mint ismeretes, a bányászvezér a Roman-kormány lemondását kierôszakoló 1991-es szeptemberi bukaresti „bányászjárás" során vált hírhedtté, akit az államhatalom aláaknázása, a fegyver- és lôszertartási szabályok megszegése, és a vasúti közlekedésbiztonsági szabálysértés vádjával ez év január 10-én tartóztattak le.

Az Állami Tulajdonalap vezetô tanácsa 14 szavazattal 3 ellenében a parasztpárti Sorin Dimitriu személyében választott új elnököt az alap élére. Alelnökké a demokrata párti Bogdan Baltazart választották.

Az RSZSZOSZ-FrãT,ia keveselli a Ciorbea-kormány ajánlotta társadalomvédelmi intézkedéseket — jelenti a Mediafax —, mivel az önálló gazdálkodások, illetve a nagyrészt állami tôkével mûködô vállalatok alkalmazottai nem élveznek megfelelô védelmet. A szakszervezeti vezetôk szerint több kereskedelmi egység képtelen lesz a bérkiegészítések és -indexelések biztosítására. Éppen ezért a szakszervezetek követelik, hogy a kormány vizsgálja felül a társadalomvédelemmel kapcsolatos elképzeléseit, és a korrupcióellenes hadjárat jegyében vizsgálja ki, hogyan is történt a különbözô kereskedelmi egységek privatizációja. Az RSZSZOSZ-FrãT,ia vezetôsége tagjainak széles körû konzultációjával február 28-ra tervezik véglegesíteni az országos tiltakozások tervezetét. Február 19-én a szövetség tagszervezetei sztrájkôrséget állítanak fel a prefektúrákon.

Victor Ciorbea szerint a kormány javaslatai a minimálbér, illetve a bérek indexelésére vonatkozóan megfelelô kiindulópontot jelenthetnek a kormány és a szakszervezetek közti tárgyalásokhoz egy komoly és megalapozott megegyezés érdekében — jelentette ki a miniszterelnök, aki szerint még soha kormány ilyen nyíltan nem tett vallomást az árak növekedésérôl, és soha még ekkora bérindexelést nem javasolt. A miniszterelnök ígérte, még e hét végéig egész terjedelmében be fogja mutatni a gazdasági és társadalmi intézkedések csomagját, elôtte azonban — a mai nap folyamán — még egyszer tárgyalni kíván a szakszervezetek vezetôivel.

Kedden a képviselôház elfogadta az 1977/3-as törvényt módosító indítványokat az állami nyugdíjakra és a társadalombiztosítási juttatásokra vonatkozóan. Ennek értelmében azokat a gyógyíthatatlan betegségben szenvedô férfiakat, akik betöltötték az 55 évet, és legkevesebb 30 évet dolgoztak, illetve azokat a hasonló helyzetû nôket, akik betöltötték az 50 évet, és legalább 25 évet dolgoztak, nem vetik alá idôszakos orvosi ellenôrzésnek. Azok a rokkantnyugdíjasok, akiknek nincsenek meg a szükséges szolgálati évei, kérhetik az orvosi felülvizsgálatot, valahányszor egészségi állapotuk változott, férfiak esetében 60, nôk esetében legtöbb 55 éves korig. A munkabaleset következtében megrokkantak a törvény értelmében az említett korhatár felett is kérhetik az orvosi felülvizsgálatot.

(2. old.)

A Román Nemzeti Banknak február 12-re érvényes hivatalos valutaárfolyamai: 1 amerikai dollár — 6 464 lej, 1 német márka — 3906, 1 osztrák schilling — 555 lej, 1 francia frank — 1157 lej, 1 angol font — 10 556, 1 holland gulden — 3478 lej, 1 belga frank — 189 lej, 100 olasz líra — 397 lej, 1 ECU — 7 581 lej.

A Kelemen Lajos által Galavics háznak nevezett, több évszázados, hangulatos, de rendkívül elhanyagolt állapotban levô, Petôfi utcai mûemlék épület sorsáról döntött a múlt héten a kolozsvári városi tanács. Stílustestvére, az Ürmössy ház, ôrszobaszerû emeletes részével és késôi barokk kapujával a Majális (Bilas,cu) utca nyugati során, a Petôfi utcával szemben állt egykoron. Századunkban bontották le és építettek helyébe modern, többemeletes házat. A Galavics ház régóta lakatlan, s most már olyan állapotba került, hogy még alkalmi szállásként sem használják a hajléktalanok. A tanácsosok úgy döntöttek: megszüntetik lakásrendeltetését. Egy olasz cég állítólag ajánlkozott is, hogy rendbehozza, és kereskedelmi célokra, valamint irodahelyiségeknek használja majd. Az épület azonban csak 76,12%-ban állami tulajdonú, a fennmaradó rész tulajdonosai pedig évtizedekkel ezelôtt áttelepedtek Németországba. Ilyenformán a végleges döntés még várat magára, az épület pedig menthetetlenül vetemedik tovább.

Mûvészeink közül többen is felfigyeltek a hajdani Kolozsvárt idézô, kúriaszerû, kedves kis épületre. A legutóbb Soó Zöld Margit pasztellképét csodálhattuk meg egy megyei tárlaton. A Galavics házzal egyébként mostohán bánt a sors. Egykor a városfal sáncába épült, de közben az utcát többször is feltöltötték, s a ház lassacskán elvesztette régi arányait. De még így is vonzza a tekintetet, s egy ügyes és pénzes szakember akár a régi arányokat is visszaállíthatná a ház elôtti járdából kialakított, elkerített kis elôtérrel. De ez még a jövô zenéje, hiszen egyelôre a jogi státus rendezése az elsôdleges.

(németh)

A Megyei Tanfelügyelôség kimutatásai szerint Kolozs megyében 801 iskola mûködik, ezek közül 41-ben magyar nyelven oktatnak, 683-ban románul, és 77-ben románul, magyarul és németül. Az egyetem elôtti oktatás iskolai hálózata a következô anyagi alapokból áll: 1178 épület, 324 mûhely, 402 laboratórium, 124 tornaterem, 32 bentlakás. A megyében hat iskolatábor mûködik: Jegenyén, Csucsán, Tarányoson, Riskán, Reketón.

Mihai Bãlãnescu liberális szenátor interpellációban felkérte a munkaügyi és társadalomvédelmi minisztert, hogy azonnal szüntesse meg a kommunista illegalisták kiemelt nyugdíjának folyósítását. A szenátor érvelésében kifejtette, hogy a kommunista illegalisták a román nép ellen harcoltak, és az a tény, hogy ezért 1989 után is anyagi elônyben részesítették ôket, valóságos szentségtörésnek számít.

Közéletünk fórumain 1989 óta folytonosan napirenden van egy önálló erdélyi magyar egyetem, a Bolyai ügye. A közelmúltban megváltozott politikai közeg — az RMDSZ kormányba kerülése és a politikai hatalom többé-kevésbé korrekt megosztása — az erdélyi magyarságban felhalmozódott frusztrációk kezelésére is merôben új alternatívákat nyitott. Ez az új helyzet minden érdekelt fél részérôl megköveteli az anyanyelvû felsôoktatás intézményi modelljeinek — új hatalmi viszonyokból is következô, azokkal adekvát formákat igénylô — újragondolását.

Erdélyben eddig az egyetem körüli, többnyire szakszerûtlen diskurzusok és a különféle formákban (kihelyezett tagozatok, távoktatás) máris beindított felsôoktatási keretek úgyszólván kezelhetetlen, kaotikus állapotot teremtettek, és ezt most elsôsorban a kormányzati felelôsséget vállaló politikusaink érzik. Talán elvárják tôlünk, tapasztalt egyetemi oktatóktól, a kisebbségi érdekérvényesítéshez szükséges, világos felsôoktatási stratégiát.

Nem szeretnék abba a látszatba keveredni, hogy kétségbe vonom az új egyetemalapító törekvések jóhiszemûségét, hiszen jelentôs hátrányaink leküzdéséhez a magyar felsôoktatási intézményekre valóban szükség van. De nem mindegy, hogyan vélekedünk és beszélünk róluk mi, a legilletékesebbek, milyennek képzeljük el e nagy létszámú kisebbség értelmiségének valóban méltó, mert színvonalas, képzését.

Erdélyben ma két olyan, magyar oktatást is biztosító intézmény van, amit — Európában legalábbis, a középkor óta — univerzitásként szokás tisztelni, és ez a nagy hagyományú, dinamikus megújulásra képes kolozsvári Babes,-Bolyai, valamint az egykori Bolyaiból kivált és Marosvásárhelyre áthelyezett Orvostudományi Egyetem. Az egész magyar oktatói testület még sohasem gyûlt össze, de az utóbbi években egyre gyakrabban és számosabban találkoztunk, hogy ismerkedjünk. Kik is vagyunk mi valójában, erdélyi magyar egyetemi oktatók?

Mi vagyunk a pallérok, akik hosszabb-rövidebb idô óta, mintegy menet közben, szegôdtünk el munkásnak ahhoz az épülethez, amirôl — bár nincsen látható makettje — hisszük, hogy így, szellemi-dologi értelemben egyaránt (és mindig csak épülôfélben), igenis egyetem. Kolozsváron tizenhét karon és huszonhat szakon mintegy háromezer magyar (ebbôl mintegy ezernyolcszáz magyarul tanuló) hallgató és közel százötven oktató testülete alakult ki, akik kisebb-nagyobb sikerrel, de a legjobbra törekedve máris betölteni igyekszünk szerepünket a magyar értelmiségiek új nemzedékének képzésében az ország egyetemeinek élvonalába tartozó, Európa-szerte számon tartott felsôoktatási intézményben. Milyen szerencsés, hogy ennek a szónak (pallér) az elsôdleges jelentése — 'építkezô' — reánk vonatkoztatva tökéletesen harmonizál a tanítói mesterség nemzeti és egyetemes szerepét oly remekül kifejezô régies metaforával, a pallérozás jelentésével, mely nem más, mint a szellem, a mûveltség, a tudás és a megismerési eszközök gyarapítása és 'csiszolása' a tudománymûvelés, a tanítás és tanulás révén. És évrôl évre egyre többen vagyunk — az elképzelt szellemi katedrálisba nem csupán vágyakozók, hanem naponta építkezôk: részt veszünk a Világbankhoz beadott, a Tempusban futtatott közös pályázatokban s hamarosan bekapcsolódunk — a magyarországi egyetemekkel is lépést tartva — az úgynevezett Socrates-programba.

Mindazonáltal jogos lehet egy sor ellenvetés: a romániai magyarok számarányához mérten még mindig nem vagyunk elegen; az adminisztráció hivatalos nyelve kizárólag a román; saját dolgainkról nem mi magunk döntünk, mert a Chartában (az egyetemi „alkotmányban") nincsen szentesítve a külön Magyar Tagozat léte, s így a vezetôségben nem érvényesülhet a képviseleti demokrácia sem. De létünk ebben az átmenetileg méltánytalan helyzetben is olyan adottság, mely szakmai háttérül szolgálhat nagy horderejû intézményteremtô döntésekhez.

Ha egyeseket közülünk olykor megkérdeztek is afelôl, fôként politikusok vagy intézményalapításban érdekelt különféle csoportok, mi is a véleményünk a romániai magyar felsôoktatás helyzetérôl és jövôjérôl, álláspontunkat, lett légyen az kisebbségi érdekvédelmi szempontból bármennyire is körültekintô és szakmailag megalapozott, eddig még senki, sohasem vette igazán figyelembe. Holott még az egyetem fogalma sem elég világos az erdélyi nyilvánosságban. Ezért vagyok most kénytelen meghatározni.

Tudom, hogy vannak más koncepciók is, de meggyôzôdésemmel nem vagyok egyedül. Mert a hagyomány és a jelen tudós közvéleménye, Humboldt, Dilthey, Jaspers, Ortega, Unamuno és mai rektorunk: Andrei Marga, magyar vonatkozásban pedig Apáczai Csere János, Bibó István, Komoróczy Géza magas színvonalon kifejtett álláspontja megerôsít engem. Úgy érzem, kötelességünk végre élni egyik lehetséges eszközünkkel, a tekintéllyel, amit jómagam valójában ritkán és berzenkedve szoktam csak igénybe venni, de attól tartok, ha nem nyilatkozunk, az egyetem ügye, ahogyan Bibó István írja, „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe" lesz. Ezért, lett légyen bármiféle, az egyetemi eszme lényegétôl eltérô érdek, mely „egyetem" néven új intézmények létrehozója, a valóban egyetemi testületek dolga az, hogy bizonyos politikai és egyéni érdekeken felülemelkedve, a szellemi függetlenséget megôrizve váljanak az értékelés fórumává.

Híven az önkritika követelményéhez, melyet sem a tudománymûvelés sem az oktatói tevékenység nem nélkülözhet, elfogadom a lehetséges ellenvetést, mely visszafordíthatja reánk is a kérdést: vajon mi egyetem vagyunk-e már? De — éppenséggel a fensôbbségesség látszatának elkerülése végett — sietek megjegyezni, hogy aki igazán igényes önmagával szemben, az mindig is kételkedik, hogy méltó-e egyáltalán a küldetésre, amire az egyetem bensôvé tett eszméje indít. Magam legalábbis, jóllehet közel harminc éve tanítok, minden szeptemberben féltem a katedrára állni. De lehet, hogy valójában ez a természetes. „Az egyénnek mint az egyetem tagjának — professzornak és diáknak — az az alapvetô tudata, hogy úgy kell dolgoznia és iparkodnia, mintha a legfennköltebb dologra hívták volna meg, mindazonáltal folytonosan éreznie kell annak súlyát is, hogy vajon megállja-e a helyét" (Jaspers). Nos, ezzel a tudattal, ám az elháríthatatlan felelôsség érzésével is vállalnunk kell az értékelést egyetemi ügyekben. Ha nem szólalunk meg, félô, hogy az egyetem nevet végképp ki fogják sajátítani olyan személyiségek és intézmények, akik — úgy tûnik — nem ismerik a termékeny kétely és kritika imperatívuszát.

Az egyetemnek nevezett intézmény (Universitas Litterarum) természete ugyanis a középkortól kezdve mindmáig olyan, hogy mindenekelôtt személyiségekre, tanárok és diákok szabad közösségére, testületére épül. E testületek elôbb vannak, mint maga a dolog: az épületek, a felszerelések, mai szóval az infrastruktúra. Ha a személyiségek testülete adott, s ez nem csupán a jó tanárt jelenti, hanem az egyenrangú partnerként tisztelt hallgatókat is, az egyetem mint intézmény a legmostohább társadalmi-politikai körülmények közepette is a szabadság egyfajta szigete, kiváltságos világ, mert egyedül az eredendô tudásvágy és az Egészre irányuló eszme mozgatja még akkor is, ha tudjuk: végtelen az út, a megismerés útja, mely elôttünk áll. És ezt a szabadságot, autonómiát minden demokratikus jogrend elismeri.

Szívesen hivatkozunk mi, erdélyi magyarok, Apáczaira és fôként Bolyai Jánosra mint az egyetemi eszme és az intézmény szimbólumaira. De talán nem elégszer arra, hogyan védte meg Gyulafehérváron tudósi-tanári függetlenségét a II. Rákóczi György fejedelemmel is szembeszálló Apáczai, s hogy Bolyainak — az egyetemi intézmény védelmét nélkülözve is — mekkora szellemi bátorsága volt a konzervatív Erdély földjén egy évezredes törvényt megdönteni. Ezeknek az értékeknek a számontartása nélkül az ô kultusszal körülvett egyéniségük is csupán hamis tekintéllyé értéktelenedhetik. Az ô szellemük nem tûri az arctalan bálvánnyá stilizált intézményt, s nem tûri a törpéket. Ha egyetemet akarunk, az ô nyomukban kellene járnunk, fölnézve és fejet hajtva. Fejet hajtva a nem-tudás tudása okán, ami nélkül azonban nem lehet elôre menni. És mivel küldetés, az egyetem valójában sohasem „van", mindig csak ígéretes „leend". Ez vonatkozik a mi mai egyetemünkre is. Vissza kell térnünk tehát ahhoz a méltósághoz, amelyet minduntalan megsértenek, akik a mércét lejjebb akarják szállítani. S ha ez most gôgnek hangzik, pontosítok: ez a méltóság az univerzitás (úgy is, mint egyetemesség) eszméjében leledzik, nem pedig saját esendô személyünkben. Úgy hordozzuk, mint a szüntelen munkálkodó pallérok a készülô épület gondolatát.

Tudjuk és ismertetnünk kell mindenkivel, akiket illet, hogy: egyetem (vagyis Universitas Litterarum) az az intézmény, és csakis az, ahol az oktatás mellett, ennek minôségét is meghatározó módon, mindenekelôtt tudományos kutatás folyik. Magam legalábbis ezt vallom Apáczaival, Humboldttal együtt mai rektorunkig, nagyrabecsült román és német kollégáimmal is azonosulva. Mai közös intézményünk, a 20 000 hallgatót oktató Babes,-Bolyai Egyetem, Erdélyben egyedül felel meg ennek a régi-új egyetemideálnak.

A középkorban az elsô egyetemek hatósugara rendszerint átlépte a nemzeti határokat. A nemzetek fölötti kommunikáció ma talán még nagyobb mértékben kívánatos, hiszen a tudománynak, ha valóban az, nincsen nemzetisége. Jaspers és mások szerint is, „bár minden egyes egyetem valamely népé, mégis mindegyik valami nemzetfölöttit igyekszik megragadni és megvalósítani".

Ez itt most banalitásként hangzik. Nálunk azonban az egyetemre vonatkozó közvélekedést olyan (politizáló) humán értelmiségiek irányítják, akik az önálló magyar felsôoktatáshoz való jogot a felsôfokú nemzetnevelô intézmény (egyfajta népfôiskola) igényére redukálnák, mely a hagyományôrzés, a nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekintené fô feladatának. Ezek azonban elsôsorban a jó iskolák, gimnáziumok, anyanyelvápoló mozgalmak feladatai. Ugyanakkor elterjedt az a tévhit is, hogy az egyetem azonos a szakmai, például a technikai vagy az általános iskolai tanárképzést biztosító fôiskolákkal, melyek a tömegképzés jól bevált, egyébként nálunk is elengedhetetlen intézményei. Hálózatuk kiépítése a Székelyföldön reális szükségletet kielégítô vállalkozás.

Ám egy ekkora kisebbségnek nem csupán ahhoz van joga, hogy anyanyelvû felsôoktatása legyen, hanem joga és — éppen a saját érdekében — kötelessége is egyszersmind az egyetemes tudományos mércékhez való igazodás. Mert a tudományosságot megalapozó, nemzetközi szinten is minôsítô egyetemes elméleti és módszertani igény még az ún. nemzeti stúdiumokban (történelem, nyelvészet stb.) sem nélkülözhetô.

A nemzeti érdek és a tudományos kutatás egyetemes mércéje közötti egyensúly szükségességére figyelmeztet már Dilthey is. Jóllehet inkább a Jaspers idézett felfogását osztom, kiegyeznék, ha legalább ez az egyensúly lenne a vezérelve a romániai magyar tudományegyetemi modellnek. Mert reánk vonatkoztatva ennek a kívánatos egyensúlynak a megvalósítása még mindig és még sokáig azoknak az óriási hátrányoknak (premodern viszonyok, információ- és szellemi erôforráshiány stb.) leküzdését követeli meg, melyek csak részben tulajdoníthatók a kisebbségi helyzet korlátainak, inkább egy megcsökött, múltorientált szemlélet és a, sajnos, nagyon gyatra nyelvtudás következményei. Az utóbbi bizony szégyenletes, és meglepô, hogy éppenséggel a humán értelmiségiek körében gyakori.

Ha Apáczait kiátkozták is azért, mert szóvá tette a tudatlanságot, én mégis ôhozzá csatlakozom. Jó társaság. Mert neki és azoknak, akiket értelmiségi köreinkben oly sokszor az anyanyelvû kultúra és tudománymûvelés legkitûnôbb megalapozóiként szoktak idézni Misztótfalusi Kis Miklóstól Teleki Sámuelig, nem csupán az tulajdonítható érdemükül, hogy anyanyelven (is) írtak, hanem az, és mindenekelôtt az, hogy némelyikük akár egyszerre több idegen nyelven is kommunikálni tudott Európa nagy tudósaival. Hányan vannak ma nálunk ilyen kommunikáció- és versenyképes személyiségek?

Viszonylag sok erdélyi fiatal végez ma külföldön posztgraduális tanulmányokat. Többnyire angolul írják és védik meg disszertációjukat. Szorongva gondolok arra, érdemesnek tartják-e majd visszajönni, ha az erdélyi magyar egyetemi oktatás, a mai avagy a holnapi, Kolozsváron nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmazott és bevált modellekkel nem törôdô, helyi gyártmányú, barkácsolt torzszülöttet és egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba?

Ma egyre feltûnôbb az a következetlenség, hogy az úgynevezett transzilván szellem egyébként hûséges képviselôi, akik az Erdélyben hagyományos vallási és etnikai pluralizmusra, a türelemre szoktak hivatkozni, és igencsak büszkék arra, hogy a Báthory alapította egyetemen magyarok, románok, szászok tanultak együtt (NB: latinul!), most egyetlen alternatívában, a teljes különválásban, önálló és minden más oktatási és tudományos nyelvhasználatot kizáró Bolyaiban tudnak csak gondolkodni.

Persze, érthetô a ki nem hevert frusztráció, a sok csalódás után kialakult bizalmatlanság, a félelem a törvényes garanciák hiányától. De most, amikor a magyarság képviselôi, remélhetôleg, az új kormány tagjaiként alakíthatják legfontosabb intézményeink arculatát, hisz jelentôs alkupozícióhoz jutottak, miért ne lehetne elképzelni, hogy a kolozsvári közös egyetem keretei között építsük ki a magyar tagozat önkormányzatát? Miért ne lehetne ez a két- vagy akár többnyelvû egyetem, a kutatócsoportok állandó kommunikációjának lehetôsége mellett, a régióbeli nemzetek egymásrautaltságának szimbóluma?

Ezt az eszményi — és ha megvalósulna, egyedülálló — kelet-európai modellt, természetesen, magam is csak azokkal a garanciákkal együtt tudnám elfogadni, amelyek szavatolják például az anyanyelven tanulás teljes esélyegyenlôségét, a belsô érdekképviselet lehetôségét, szakmai, intézményfejlesztési autonómiát, egyszóval a magyar tagozat már említett s ma még hiányzó, törvénybe foglalt kereteit. A magyar oktatók és hallgatók országos és nemzetközi versenyképességének záloga csupán ez lehetne. E garanciák elnyerésének eszközeit megtalálni, belsô érdekérvényesítéssel az egyetem Chartájába foglaltatni, részben a magyar oktatók és hallgatók, egyetemen kívüli kormányzati alkukkal pedig az RMDSZ-politikusok halaszthatatlan feladata.

Egy ilyen cél, a négynyelvû (román, magyar, német, angol) egyetemi oktatás megvalósítása nem csupán az erdélyi etnikumok együttélésének legjobb hagyományai szempontjából lenne megfelelô, hanem a feszültségmentes európai integráció sajátos belsô feltételeinek kialakítását is szolgálná, hiszen az erdélyi egyetemi életben az egyetemesség legkézenfekvôbb módját, a nemzeti érdekeken felülemelkedô tudományos kommunikáció és egészséges versengés lehetôségét tartaná fenn.

Ha ez a jóhiszemû és a közös tudományos kutatások érdekeit, valamint a nemzetközi szakmai kommunikáció igényét tekintve is egészséges törekvésünk leküzdhetetlen ellenállásba ütközik, még mindig van lehetôség arra, hogy a teljes kiválás mellett döntsünk.

Cs. Gyimesi Éva
tanszékvezetô egyetemi tanár

*

A Szabadelvû Kör január 31-i, A magyar nyelvû egyetemi oktatás — megváltozott helyzetben címmel rendezett vitáján elhangzott elôadás szerkesztett, átdolgozott változata.

Az utóbbi hét évben az ipari termékek ára 300-szorosan, a mezôgazdasági termékeké 195-szeresen növekedett — mutatott rá az Agrárgazdasági Intézet tanulmánya. Az ágazaton belül kedvezôtlenebb az állattenyésztôk helyzete, mert míg a növényi termékek ára 212-szer magasabb, mint 1990 elején, az állattenyésztés termékei „csak" 185-ször drágábbak. Meghökkentô, hogy a kereslet mennyire felverte a szegények kenyerének, a burgonyának az árát: növekedése 550-szeres, a tejé viszont 124-szeres. Az árolló szorítását jelzi, hogy a mezôgazdászok 1996-ban 428-szor többet fizettek egy traktorért, mint 1990-ben.

A romaszervezetek vezetôi Szebenben találkoztak, hogy megalakítsák az igazgatóbizottságot, amelyben részt vesz az etnikum minden pártjának vezetôje. Ioan Cioabã cigánykirály kifejtette, hogy amióta világ a világ, a romák mindig a hatalom oldalán álltak, de ôket senki sem támogatta. Nicolae Bobu, akit a romák világkormányának miniszterelnökeként mutattak be, kijelentette, hogy Romániában létezik faji megkülönböztetés, fôként az igazságszolgáltatásban. Bobu a megoldást a cigányok tömeges kivándorlásában látja. Ezzel szemben a felszólalók többsége szerint Románia a roma etnikum anyja, és a romák voltaképpen olyan románok, akik még tudnak egy nyelvet. Iulian Rãdulescu romacsászár fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Cioabã királlyal négy éve nem ült le egy asztalhoz, de a szükség törvényt bont. A bizottságalkotó összejövetelrôl hiányzott Mãdãlin Voicu parlamenti képviselô, aki egészségügyi problémákra hivatkozva mentette ki magát. A jegyzôkönyvet, amely szentesíti a Romániai Romák Fôtanácsának létrejöttét, 14 párt képviselôi írták alá.

Kiskorú prostituáltakat vett ôrizetbe a kolozsvári rendôrség. A 15-17 év közötti lányok a városhoz közeli falvakból, sokgyermekes családokból származnak, és a Tordai úti AWA benzintöltô állomásnál árulták bájaikat, hazai ügyfeleknek 50 000 lejért, külföldieknek 30 márkáért. A legôsibb mesterség korhatár alatti képviselôit két hétig a kolozsvári Kiskorú Központban próbálják jobb belátásra bírni, addig az érdeklôdôk szíves elnézését kérik.

Szabó Károly a szenátusban kijelentette, hogy az utóbbi hét évben Románia az elôléptetett tábornok tekintetében túlszárnyalta nemcsak az európai államokat, hanem a banánköztársaságokat is. Kimutatása szerint Iliescu 641 ezredest ütött tábornokká, 67 tábornokot pedig elôléptetett. Ez a helyzet jelzi, hogy milyen erôkre támaszkodott a letûnt hatalom.

A pártja által elszenvedett novemberi választási vereség tanulságait — némi késéssel — levonva, lemondott pártfunkcióiról Adrian Pãunescu, a Szocialista Munkapárt alelnöke.

A parlamentbôl kiesett párt volt szenátora, aki az ôszi választások elôtt a szélsôséges baloldal vezérszónoka és vezetô publicistája volt, pártjának vezetôségében szombaton nyújtotta be lemondását. Gesztusával az ellen kívánt tiltakozni, hogy a párt nem reagált a Ion Iliescu volt államfô által tett javaslatra, amely az „egységes baloldal" megteremtésére irányult.

A szenátus kedden megkezdte a vitát a külföldi beruházásokat szabályozó törvény módosításáról. A javaslat többek között lehetôvé teszi, hogy a részben vagy teljesen külföldi tôkéjû, román jogi személyként bejegyzett vállalatok megvásárolhassák a gazdasági tevékenységükhöz szükséges területet fennállásuk egész idôtartamára.

A koalíció elsôsorban a beruházási törvénykezés javításával kívánja Romániába vonzani a külföldi tôkét és lendületet adni a magánosításnak. Victor Ciorbea miniszterelnök hétfôn 28 amerikai és nyugati nagyvállalat vezetôibôl álló küldöttséget fogadott, és a résztvevôket arról tájékoztatta, hogy a kormány 80 különbözô törvény módosítására, illetve elfogadására készül, a külföldi beruházásokat segítendô.

A megjelent vállalatok össztôkéjét 500 milliárd dollárra becsülik. Victor Ciorbea a sajtónak nyilatkozva a találkozó után reményének adott hangot, hogy a nagyberuházók fel fogják ismerni: Románia a legjobb piac a térségben Lengyelország után. A miniszterelnök szerint a 28 vállalat romániai beruházásai felülmúlhatják a 10 milliárd dollárt, és ezzel segíthetik Romániát abban, hogy kijusson a válságból. A kormányfô nem közölte, milyen idôszak alatt számít erre a tôkeinjekcióra, s konkrétan milyen vállalkozásokhoz. Csak annyit mondott, hogy a gépipar, a kohászat, a vegyipar és a szerkezetátalakítás által érintett számos más terület jön szóba.

A csoportban többek között olyan bankok, vállalatok képviseltették magukat, mint a Battery March, a Hansberger Global Advisors, a Morgan Stanley Asset Management, a Scudder, Stevens and Clark, a Trust Company of the West, a Union Bank of Switzerland, vagy a Daiwa Europe Ltd.

A lejt szerdán újabb 1,3 százalékkal leértékelik — jelentették be a Román Nemzeti Bankban.

A dollár árfolyama hivatalosan 6 464 lej lesz. Ez 1,3 százalékos gyengülés a lej oldalán keddhez mérten, és 7,5 százalékos a múlt szerdához képest. A lej az év eleje óta 35,6 százalékot vesztett a dollárhoz képest, akkor még 4163 lej ért egy dollárt. Ahogy a lej hivatalos árfolyama gyengül, úgy közeledik a magánpénzváltókéhoz, ahhoz a szinthez, amelyet közgazdászok jóval reálisabbnak tartanak. Január elején a két árfolyam között még 30 százalékos volt a különbség, ám ez keddre 3-4 százalékra csökkent.

A központi bank elnöke nem volt hajlandó megjósolni a közeljövô hivatalos lejárfolyamát. Azt mondta, hogy a kormány a kiadások csökkentésétôl reméli a leértékelôdés korlátozását, továbbá olyan reformoktól, amelyek élénkítenék a külföldi tôke beáramlását.

A kormány várhatóan még a héten körvonalazni fog egy reformtervcsomagot, amelyben elemzôk szerint egyebek között a privatizációt érintô változtatások is lesznek, továbbá elképzelések a lej árfolyamának nyíltpiaci szabályozására. Jelenleg csak négy banknak van engedélye dollárkeresdelemre, ám várhatóan bôvülni fog ezek köre. A csomagterv — vélik a szakértôk — feloldhatja a profitok külföldi valutában történô repatriálását szigorúan szabályozó törvényeket is.

Romániában jelenleg három lejárfolyam van: a központi bank referencia rátája, a bankközi ráta és a magánpénzváltóké. A kormány kinyilvánított szándéka idôvel egységesíteni ezeket.

A kereskedés értéke kedden 871 százalékkal növekedett csütörtökhöz képest a bukaresti tôzsdén. A múlt héten a volumen 816 millió lej volt, kedden 6,344 milliárd lej. A tôzsde szóvivôje elmondta, hogy a jelentôs növekedés mögött egyebek között az Azomures, 4,59 milliárd lejes „különleges tranzakciója" állt. Az illetékes nem volt hajlandó feltárni, hogy mi áll a 720 ezer dolláros, 140 ezer Azomures,-részvényt érintô egyszeri tranzakció mögött. Az Azomures, mindig is a legjobb papírnak számított a bukaresti börzén. Az Azomures, keddi teljes kereskedelmi volumene 6,169 milliárd lejt volt, miközben a többi 18 papíré együttesen 175 millió lej.

A fôvárosi Fundeni klinikai kórházban kedden végrehajtották az elsô olyan veseátültetést, ahol az átültetett szerv egy agyvérzés következtében klinikai halál állapotába került donortól származott. A vesét egy 39 éves, négygyermekes apa kapta. A sebészeti beavatkozás mintegy 3 órát tartott, és a vese már a mûtôasztalon mûködni kezdett.

Bár a Nemzetközi Valutaalap (FMI) igényli, és a hazai Nemzeti Bank pénzpolitikai célkitûzései közé tartozik a kamatszinteknek az inflációs rátát meghaladó mértéke, ezt az utóbbi idôben nem sikerült elérni. 1990-tôl többéves idôszakra vonatkozó adatok is alátámasztják a véleményt, miszerint a kortárs román gazdaságban a bankkölcsönt igénylôk a törvényes kamattal terhelt megtérítés esetén is értékvesztéssel juttatták vissza a felvett összeget. Azaz, az úgynevezett reál negatív kamatláb alkalmazása folytán a bankok olyan kereskedôkhöz hasonlíthatók, akik áron alul ajánlják az árut, mi több, még fizetnek is a vevôknek...

Persze, ez csupán az érme egyik oldala. Sokéves gyakorlat nálunk, hogy nagyon sok ember annak reményében helyezte (helyezi) el megtakarított pénzét valamelyik pénzintézetnél, hogy a meredeken emelkedô kamatokból többszörözze vagyonát. Érthetô, hogy például 300 százalékos infláció szorításában ez a remény aligha realizálható, elsôsorban amiatt, hogy a vásárlóerô rohamos gyengülését már nem fedezi a kamatokból származó nyereség.

Természetesen voltak próbálkozások az áldatlan helyzet normalizálására, a mindenképpen káros gyakorlat „eredményeinek" semlegesítése érdekében. 1993 végén az RNB célul tûzte ki a reál pozitív kamatok elérését, és a központi bank a leszámítolási kamatlábat 250 százalékosra emelte. Az intézkedés javarészt sikeresnek bizonyult, az 1993-ban még 295,5 százalékos infláció 1994-ben 61,7 százalékosra csökkent, és 1995-ben is viszonylag csekély mértékben gyarapodott.

Sajnos, nem sokáig. Az 1996-os „választási" évben, bizonyára a nemzetgazdaság jobb pénzellátása érdekében, a Nemzeti Bank lazább pénzpolitikára tért, a választásokat megelôzôen a minimális banktartalékok csökkentéséhez folyamodott, növelve így a pénzügyi multiplikátor faktorát is. A tavalyi árhullámok látványos pénzhígulást hoztak, s az infláció újra meg újra meghaladta az alkalmazott kamatok szintjét. S mint azt a rendelkezésre álló adatok mutatják, a reális kamatláb nagymértékû ingadozása volt tapasztalható, érzékeltetve egyben a pénzügyi (politikai) helyzet kiegyensúlyozatlanságát is. Úgy tûnik, a leköszönt kormánynak a tényleges infláció mértékére vonatkozó értékelését a valóság megcáfolta.

Joggal feltehetô a kérdés, hogy a kereskedelmi bankok hogyan, és egyáltalán miért tûrik olyan kölcsönök folyósítását, amelyek — számukra — nem járnak kézzelfogható haszonnal, sôt, ráfizetésesek. A „megnyugtató" válasz többek között az is lehet, hogy ôket elsôsorban nem a folyósított kölcsönre kötelezôen kirótt kamat érdekli, hanem a bevételezett és kifizetett kamatok különbsége. Ôk (a kereskedelmi bankok) közvetítôként mûködnek a kölcsönügyletek lebonyolításában, másfelôl pedig jövedelmük nagy részét az illetékek (comisioane) teszik ki. S ugyanebben a tárgykörben szólnunk kellene még a „nyertesek" és „vesztesek" oszlopában menetelôk, többek között a ráfizetéssel termelô nagyvállalatok további finanszírozása, vagy a lakossági középréteg gyors elszegényedése okozta pénzügyi egyensúlyzavarokról, ám ezek részletesebb elemzése, illetve tükrözése aligha lehet e rövid tájékoztató témája, amelynek keretében a rendkívül bonyolult hatású pénzpiaci tényezôk közül csupán az egyik alakulását vettük szemügyre. Ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvaló, hogy a hullámvölgybôl való kilábalás aligha képzelhetô el az úgynevezett lakossági megtakarítási hajlam ösztönzése, a leszámítolási kamatláb módosítása nélkül. A készpénzállomány még mindig „kint" pangó részének bevonása és célirányos elosztása a kormány elkerülhetetlen restrikciós politikájának része kell hogy legyen, függetlenül attól, hogy ezekben a napokban még csak nem is becsülhetô fel a vállalkozási szférára gyakorolt (negatív?) hatása. Érthetô tehát, hogy mind a nemzetközi pénzvilág, mind a hazai közvélemény rendkívüli érdeklôdéssel várja a kormány soron következô, stabilitás-növelô intézkedéscsomagját, amelyet az ígéretek szerint a napokban közzétesznek.

Korpos Attila
IV. éves közgazdász hallgató

Románia tavalyi külkereskedelmi mérlegének deficitje 2,31 milliárd dollárt tett ki. Az Országos Statisztikai Bizottság közleménye szerint a valós hiány 2,5-2,6 milliárd dollár között fog mozogni, mivel a decemberi kôolajimportot még nem számolták ide. Románia 1996-os összkivitele 7,60 milliárd dollárra rúgott, ami az azelôtti évhez képest 3,2%-os visszaesést jelent. Az exportból a leginkább a textilipar, a készruhaipar, a bôr- és lábbeligyártás (27,5%), a fémipari termékek (16,2%), a gépgyártóipar, villamossági készülékek és felszerelések, illetve a szállítójármûvek ipara (13,6%) vették ki a részüket. A fejlett országokba irányult kivitel összértéke 4,696 milliárd dollárt tett ki, 3,7%-kal kevesebbet, mint 1995-ben. A behozatal esetében a sorrend: villamossági gépek és készülékek, illetve szállítóeszközök (25%); ásványok (23,8%); textilfélék, készruha, bôrnemûk, lábbelik (15,6%). Az import leginkább a fémfeldolgozóipari termékeknél nôtt (17,7%), míg a legnagyobb mértékben az élelmiszereknél csökkent.

A magánvállalatok kivitele 19,1%-kal nôtt (összértéke 3,8 milliárd dollár), behozataluk pedig 2%-kal csökkent (4,3 milliárd dollár).

Telnek az évek, magunk mögött hagyjuk ôket, jó és rossz élmények sorakoznak egymás mellé, hangulatok és benyomások. A „végzem, amit az idô rám mér, / végzem, ha kell százszorozva" biztatással tesszük, amit jónak vélünk, átlépjük az országhatárokat, ingázunk haza és otthon között.

Az emlékek láncán — mint apró gyöngyszem —, néha felvillan egy arc, és rögtön utána a kérdés: vajon mi lett vele, hol él és hogyan?

Váratlanul, már-már észrevétlenül elhangzik valahol egy hír: „tudtad, hogy Héjja Sándort is eltemették néhány hónapja?"

Talán felsóhajtunk, talán elgondolkodunk, esetleg emlékezünk, felidézzük az arcát, a hangját, a SZÍNÉSZT, a tökéletes és utánozhatatlan lócsiszárt Sütô darabjából, számtalan felejthetetlen alakítását, az embert, aki ösztönösen is követte Reményik Sándor költônk intését, és úgy beszélt magyarul, mintha imádkozna, mintha aranyat, tömjént, mirhát hozna azoknak, akik éveken át hallgatták a sétatéri színház nézôterén.

Megtörténhet, hogy eszünkbe jutnak még arcok, elôadások, szerepek, a Harag György teremtette színház hangulata.

Lehet, hogy mindezt el is temetjük lelkünk mélyére, lehet, hogy az emlékezés csak néhány percig tart, de ezalatt legalább megállunk, esetleg megtorpanunk, elgondolkodunk. És bizonyára rettenetesen sajnáljuk, hogy Héjja Sándor sose mondja már Kolhaas Mihályként se a sétatéri, se más színház színpadán, hogy „Nekem nincsenek tanaim, semmit se adhattam az embereknek, nagyot, értékeset... De amily jelentéktelen a személyem, oly iszonyatos és pótolhatatlan a veszteségem... Ki tehet róla, hogy porszemként kaptuk az életünket is, az egyetlent? Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is, amelyet nem keresnünk kellene, hajszolni, mint gyermek a szivárványt, hanem ott kellene lennie mindenütt, ahol meghirdették?"

Mindnyájunk Kolhaas Mihálya, Héjja Sándor, nyugodj békében!

Kosztándi Elek Melinda

Októberi napsütéses napok. Egy autóbusz az erdélyi városokból összegyûjti a Magyarok Világtalálkozójára és az '56-os Világtalálkozóra igyekezô küldötteket. A jármû Kolozsváron is megáll, hogy felszálljanak a Budapestre utazók.

Szervusz Árpi, Te is velünk tartasz? Árpád nem hazudtolta meg magát, egy nagy csomag szaklapot helyezett maga elé, talán erre is szükség lesz az úton. Azután elkezdtük a beszélgetést. Éreztem az idô múlását, nemrég a fiatal elektromérnök Kelemen Árpád, a fôvárosi ISPE tervezô asztala mellett kalkulálta a magasfeszültségû hálózatok teljesítôképességét, most a nemzetközileg is elismert illusztris egyetemi tanár, nem olyan régen dékán, meséli el utóbbi külföldi élményeit. Még egy szakmai együttmûködés is szóba került. Ha lehet, külföldi tapasztalatokat hasznosítva, segítsünk elôrelendíteni az energetikában a „berozsdázott" kerekeket. Árpád tele volt ötlettel akkor is, mint sok más esetben. Visszaemlékezett a városunkban elsô trolibuszhálózat megtervezésére, az alállomások megépítésére. Nem dicsekvôen, hanem inkább nosztalgiával emlékeztünk vissza az elrepült 30 évre. Az elsô léptetômotorok megtervezésére, megépítésére, a számtalan aranyérmet érdemelt találmányokra, a Humboldtban folytatott tanulmányokra, az USA és Kanada különbözô egyetemein tapasztaltakra. Az ott tartott egyetemi elôadásokra. Késôbb a magyar politizálás is terítékre került. Újságolta, hogy angol nyelven adja elô a szaktantárgyakat a diákok nagy örömére. (Milyen jó lett volna, ha ez a gyakorlat most 45 éve megengedett lett volna. Most nem itt „topognánk".) Dr. Kelemen Árpád professzor mindig újított! Elmesélte kellemetlen tapasztalatait is, hogy a „szemfülesek" több esetben ellopták ötleteit. Nemegyszer került Bolyai János sajnálatos helyzetébe. Azért nem veszítette el életkedvét, lendületét. Kérdésemre: hogy bírja még ezt a nagy futást, megterhelést, válasza ez volt: „majdnem minden reggel kocogok, úszom, teniszezek, sízem, a 24 órából passzívan csak 5 órát töltök". Még a szaklapok olvasására is szorított idôt, nem beszélve a doktori disszertációs dolgozatok áttanulmányozásáról. „Én sportolással oldom a stresszt, nem alkohollal és dohánnyal." Igazán csodálatra méltó volt a munkabírása. És akkor az erôben levô Árpi barátom ily hirtelen itt hagyott bennünket. Bementem az RMDSZ irodájába, megkérdeztem néhány illetékestôl, az RMDSZ intézkedik-e a temetéssel kapcsolatban? Nem, volt a határozott válasz. Temesse el a hozzátartozója, és ha nincs, a munkatársai. Mikor Atlantában tárgyalt az RMDSZ-küldöttség tagjaként, akkor az RMDSZ-é volt. Most már nem az RMDSZ-é, mert már nem használható? Még nemrég polgármester-jelöltként akartuk indítani. (Bár megtettük volna, most két tanácsossal többen ülnének az RMDSZ-frakcióban.) Most már nem a miénk, legyen a másoké. Még egy hivatalos megemlékezésre sem futja? Vajon meddig tart még a turáni átok? A budapesti rádió is a minap éjfélkor ötször bemondja Bohumil Hrabal cseh író halálhírét. Vajon mikor hallom meg dr. Kelemen Árpád 3 perces nekrológját? Talán soha, mert ami a miénk volt, az már nem kell. Legalábbis ez az új magyarországi sláger.

Szervusz, Árpi! Sokunk emlékezetében megmaradsz, Te a miénk vagy, a miénk, keveseké! Isten Veled, viszontlátásra! Nyugodjál békében és a Megváltó mellett bocsáss meg mindnyájunknak. Tiszteletedre a budapesti rádió az adását a himnusszal zárja. Én most élem meg a Te temetésedet. ISTEN NYUGTASSON BÉKÉBEN A TÖBBI NAGYJAINKKAL EGYÜTT!

Moldován Béla

Egy évvel ezelôtt M. nénit a környék legszegényebbjeként tartotta számon a tömbháznegyed. Segítette is mindenki úgy, ahogy tudta. Ha maradt egy kis leves, amit már kár lett volna visszatenni a jégszekrénybe, kis láboskába tettük, és küldtük le M. nénihez. Szekrény vagy erkélytakarításkor számtalan olyan „kincs" került elô, aminek M. néni örvendett a legjobban: üvegek, deszkadarabok, molyette ruhák, rossz cipôk... Senki elôtt nem volt titok, hogy mihez kezd M. néni ezekkel a lomokkal. Mindenki csodálta leleményességét: a kimosott befôttesüvegekkel ôsszel házalni kezdett, és mindig tudta, hová kell bekopogtatni, hol fôznek lekvárt, hol kezdték meg a téli eltevéseket. Szombaton pedig ott volt az Ószer, mindent kivitt, amibôl úgy érezte, hogy néhány száz lejt összeszedhet. Külön megegyezése volt a szemetesekkel is: ha rossz székeket, deszkadarabokat, léceket találtak a szemétkuka környékén, akkor félretették azokat M. néninek, aki tüzelônek használta ezt fel, sôt, egyszer kalapálni is láttam: jól-rosszul, úgy rendbehozott egy ócska, kidobott széket, hogy évekig ott állt ajtaja elôtt. Ezen üldögélt a néni, innen figyelte, mikor jönnek a gyerekek, felnôttek a mindennapi adományokkal.

Néhány hónappal ezelôtt viszont M. nénit olyan helyzetben láthattuk, amely senki számára nem szívderítô: guberálni, a szemétkukákban keresgélni. Haján piszkos sál, ócska nagykabátján rózsás kötény. Mindenki tudja, mikor érkezik meg a szemeteskukához, ugyanis a szemetesláda körül lakó kutyák ôrült csaholásba kezdenek, amikor nagy botjával megjelenik a tömbházak közötti sétányon. Tegnap éppen akkor vittem le a szemetet, amikor M. néni éppen elkezdte mindennapos közelharcát a „konkurenciával", azaz Foxival, Rexivel, meg a többi gyerekkedvenc kóborkutyával, amelyek különben oly hûségesen védik a parkolókat, meg a sétányokat, hogy minden idegent megugatnak, sôt minden idegen autó után addig rohannak veszettül csaholva, amíg kifogy belôlük a szufla.

— Átkozott dögök — mondja lihegve M. néni, miközben az odébboldalgó kutyák után köp. — Úgy féltik a szemeteskukát, mintha nem tudnánk megélni mindnyájan a maradékokból. Hát kit érdekelnek a csontok? Azt hiszik, elveszem elôlük?

A kuka elôtt úgy vannak elrendezve a szemétláda „újrahasznosítható" dolgai, mint Karinthy Röhög az egész osztályába. (Vajon Karinthy honnan vette az ötletet?) Bal oldalt a kenyérdarabok, jobb oldalt a zöldségmaradványok, krumplihéjak, középen pedig mindaz, amit nem lehet a táplálkozással kapcsolatba hozni: üvegek, ruhadarabok...

— Mihez tetszik fogni a kenyérhéjjal meg a többivel?

— Elcserélem. A kenyérhéjat meg a zöldségmaradványokat elviszem olyan házakhoz, ahol disznót tartanak. Kapok érte egy kis paszulyt, meg néha-néha egy kis szalonnát is. Az üvegeket kimosom, és odaadom a gyûjtôcigányoknak, akik tudnak egy olyan helyet, ahol bármilyen üveget el lehet adni, a régi típusúakat is. Különben a legkelendôbbek a nejlonzacskók, fôleg a tejeszacskók. Ezeket kimosom, és odaadom azoknak a gazdasszonyoknak, akik piacra járnak árulni. Azt mondják, hogy sok esetben megfizethetetlen értéke van a piacon egy kimosott tejeszacskónak!

— S a gyûjtôcigányoktól mit kap az üvegekért cserébe?

— Ôk a legjobb cserepartnereim: a múlt héten három ócska pulóvert kaptam tôlük tíz sörösüvegért! Azt mondták, azért adják olyan szívesen, mert ötszáz lejért vették darabját az Ószeren egy öregasszonytól. Nagyon szegények az emberek, uram, nagyon szegények.

— Mi is voltunk kinn a minap az Ószeren, de ezer lejnél többet nem kaptunk egy ôszi pulóverért. Így is csak kettôt tudtunk eladni — mondom biztató szándékkal. — Amit nem adtunk el — van még vagy négy ócska pulóverünk —, szívesen odaadjuk.

— Jaj, köszönöm drága, mit adjak cserébe? Hozok egy fél kiló paszulyt, jó? Vagy jövô hétfôn egy fél kiló krumplit?

— Tessék hagyni: majd ha egy kicsit rendbe tetszik jönni anyagilag, majd elbeszélgetünk még. Ez lesz a legjobb fizetség.

***

M. néni minden reggel pontosan kilenc órakor érkezik. A kutyák irigykedve ugatják: a sok sánta, félig megfagyott állat talán életerejét, derûlátását irigyli. Talán a reggeli harc közben — amikor M. néni könyörtelenül oda szokott csapni a vicsorgó falkához — kicsúszhatott a száján, amúgy önbátorításképpen az, amit nekem is megsúgott: meglátjátok, hogy egyszer biztos valami olyan értékeset találok a szemétben, amit eladok, és meggazdagszom.

Ôszintén remélem, hogy sikerülni fog neki. És ha újra ott fog ülni a széken az ajtó elôtt, várva az adományokat (amelyek ebben a szegény világban teljesen elmaradoztak), majd kiszámítom neki papíron, hogy csapták be a cigányok a pulóverekkel: a tíz sörösüveget kétezerötszáz lejért adták el, a három pulóver viszont csak ezerötszázba került.

De addig még sok rosszkedvû ködös reggelt kell megérnünk, amikor a kilenc órát M. néninek a szemétkukát ösztönösen védô nyomorult kutyákkal való közelharca fogja jelezni.

Szabó Csaba