 |
 |
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1997. július 28.
(IX. évfolyam, 161. szám)
Kézdivásárhely vendége volt pénteken Orbán Viktor, a Fidesz-Magyar Polgári Párt elnöke, aki Tôkés László nagyváradi püspök, az RMDSZ és a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke meghívására a Tusnádfürdôn megtartott magyar-román nyári szabadegyetem egyik vezetô elôadójaként a Posztkommunizmus nyomorúsága címû vitáról érkezett a székely városba.
A pénteki látogatás során Orbán Viktor és Tôkés László találkozott a sajtó képviselôivel. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke elmondotta, hogy a látogatás abba a sorba illeszkedik, amelyben — az elmúlt évek alatt — Szûrös Mátyás, Pozsgay Imre, Duray Miklós járt az erdélyi tájakon. Szerinte a Fidesz elnöke olyan személyiség, aki pártpolitikai szempontok fölött állva az összmagyarság érdekeinek egyik elômozdítója, képviselôje.
A vendég a maga részérôl elmondta: a Magyar Demokrata Fórum javaslatát, amely a magyar-magyar párbeszéd mielôbbi újrafelvételét szorgalmazza, a Fidesz is támogatja. Orbán szerint a megváltozott politikai helyzetben a magyarországi és a határon túli magyarság politikusainak ismét szükségszerûen egyeztetniük kell.
A Fidesz elnöke megjegyezte, hogy a magyarországi hatalomban vannak bizonyos erôk, amelyek úgy tartják: azzal, hogy Romániában az RMDSZ kormányzati szerepet vállalt, az erdélyi magyarsággal való foglalatoskodásnak már nincs tétje, a magyar kormányzati felelôsség ilyen irányban be is fejezôdött. Ez tévedés — hangsúlyozta —, mert a hosszú távú stratégiai célokat nem szabad összekeverni a rövid távú konjunkturális politikai kérdésekkel. A határon túli magyaroknak rendelkezniük kell azokkal az intézményekkel, függetlenül a pillanatnyi helyzettôl, amelyek segítenek önazonosságukat megôrizni — hangsúlyozta.
Orbán Viktor és Tôkés László a kézdivásárhelyi látogatás során megkoszorúzta Gábor Áron szobrát, s a helyi református templomban tartott igehirdetés után a kárpát-medencei magyarság jövôjérôl folytatott tanácskozást.
Legtöbbünket a szomorkás idôjárás miatt hosszabbra nyúlt hét végi pihenô kellemes állapotából riasztott Adrian Marian százados, a megyei rendôrség sajtóirodafônökének szombat reggeli telefonértesítése: negyed 12-re rendkívüli sajtótájékoztatóra hívta a médiát a magyar fôkonzulátus fôtéri épületéhez. A példátlan diplomáciai botrányt elôrevetítô péntek délelôtti zászlólopás negatív szenzációja azonban nemcsak újságírókat, hanem szép számú bámészkodót is a Fôtér 23. szám elé csalogatott, így
az események
mintegy ötven „avatatlan" szemés fültanú elôtt követték egymást.
Kevéssel 11 óra után Bitay Károly került lencse- és mikrofonvégre. A fôkonzul irigylésre méltó diplomáciai érzékkel csak szokatlannak nevezte a pénteki esetet, amelynek — mint mondotta — remélhetôleg nem lesznek következményei. Erkölcsi kártérítés igénylésérôl már csak azért sem lehet szó, mert ez a diplomáciában nem szokás, mint ahogy a feltételezés vagy a vélekedés sem. Külön aláhúzta: nem fontos, hogy ki van az ügy hátterében, s bár a cselekedet önmagáért beszél, nem kívánatos, hogy befolyásolja a két országnak végre ismét a rendes kerékvágásba került kapcsolatait.
Pár perccel a meghirdetett idôpont után két hivatali jármû gördült a járda mellé, s a CJ-01-POL, illetve CJ-01-GUV rendszámú gépkocsiból Grigore Blaga megyei rendôrparancsnok és Alexandru Fãrcas, prefektus szállt ki.
Nyilatkozatai között a két hivatalos személyiség a történtek feletti sajnálkozása közepette átadta a fôkonzulnak a zászlót, amely rövid idôn belül visszakerült eredeti helyére, a homlokzatra. A további incidenseket elkerülendô azonban, szombat déltôl kipányvázott állapotban lengedez.
Az elsôként nyilatkozó rendôrfôparancsnok szavaiból hamar kiderült, hogy Boros János megyei RMDSZ-elnök alaposan ráhibázott, amikor a polgármesteren kívül a szintén helyi egységpárti Liviu Medreát gyanította az ügy hátterében: mert, bár a tettesek vallomásaiban és nyilatkozataiban egyszer sem hangzott el Funar vagy Medrea neve, a bûncselekmény felelôssége az utóbbi vezette közterületfenntartó vállalatot (RADP), pontosabban annak 6 alkalmazottját terheli!
A magyar zászlót
Roman Neag, a fent említett vállalat 53 esztendôs, bányabükki illetôségû géplakatosa emelte ki helyérôl, miközben két cinkosa — Vasile Drãgan mérnök, a munka- és tûzvédelmi osztály 43 éves fônöke, és Ioan Rusu, a Transcom szállítási vállalat 51 éves sofôre — felügyelt. A kitolható létrával ellátott teherszállítóban három szakképzet-len munkás, D. C., V. M. és T. P. is helyet foglalt, de külsô szemlélôként ôk semmiképpen sem hozhatók kapcsolatba a történtekkel.
Annál inkább köze van az esethez Vasile Popoviciu mûszaki igazgatónak, Nicolae Oprescu gépészmérnöknek és Ioan Gânscãnak, a javító és karbantartó részleg felelôsének. A nyomozás szerint a bûncselekményt — elôbbiek sugalmazására — az elkövetôk ötletszerû megegyezése elôzte meg. Popoviciu, Oprescu és Gânscã ellen lopásra való felbujtás , míg a három végrehajtó ellen 3-tól 15 évig terjedô börtönbüntetéssel járó minôsített lopás a vád, de a büntetések egyéniesítése már a bíróság feladata.
A három „végrehajtó"
azért védekezhet szabadlábon, mert bûncselekedete „csak" (idézôjel tôlem) a lopás bûncselekményének fogalmát meríti ki — mondotta Blaga ezredes, akinek rögtönzött utcai sajtókonferenciájából a továbbiakban tallózunk.
• A három RADP-alkalmazott meggondolatlan cselekedetét a „pillanatnyi indulat" szülte, és „ôszinte megbánás" követte. • Liviu Medrea RADP-igazgató neve már csak azért sem hozható kapcsolatba a történtekkel, mert a rendôrség kizárólag a „tettet és annak elkövetôjét" vizsgálja, nem pedig a politikai hátteret. S szintén ebbôl a meggondolásból nem kerülhet sor a hazugságvizsgáló gép bevetésére sem. • A zászlótolvajok szolgálati idôben követték el tettüket, a különleges jármûvet pedig a Baba Novac szobor talapzatán elhelyezett, szétfoszladozott nemzeti lobogók kicserélése céljából kölcsönözte a vállalat. (Bár a rendôrparancsnok szerint e zászlócsere megtörtént, a szemtanú bizonyosságával állíthatom, hogy a szobrot még szombaton délután 4 órakor sem övezte trikolór.) • Blaga ezredes pénteken este, öt perccel 10 óra után, egy általa megszabott helyen jutott az ellopott magyar zászló birtokába: a megbeszélés értelmében Vasile Drãgan szolgáltatta vissza. • Bár mindössze 12 órára volt szükség e kellemetlen incidens orvoslására, mindezt el lehetett volna kerülni, ha a fôkonzulátus felügyeletért fordul a rendôrséghez. De még így is, a sajnálatos eset nem ismétlôdhet meg, mert péntektôl három váltásban ôrzik az épületet.
A prefektus
szófogadónak nevezte a kényelmetlen ügy mihamarabbi megoldására felkért rendôrséget, majd megdicsérte gyors eredményhez vezetô professzionalizmusát.
— Nem érdekel, hogy kik vitték el a zászlót, és az sem, hogy ki adta nekik az utasítást. Afelett viszont nem térhetek napirendre, hogy csütörtökön, a Pro Tv-nek nyilatkozva, Funar polgármester „megjósolta" a zászló eltûnését, ami — lám — meg is történt. A pohár már rég betelt, ezért hétfôn az ügyészséghez fordulok, büntetôjogi panaszomban felbujtással vádolom Funart. A magánindítványt nem tekintem a polgármester felfüggesztési eljárása elsô lépésének, hiszen az ügyészség feladata, hogy büntetôjogilag elbírálja a feljelentést.
Úgy vélem, az esetnek azért nem lesznek diplomáciai következményei, mert a politikusok mellett a sajtó is könnyen rájöhet, hogy a megrendezett ügy a polgármester szélsôséges politikájának folytatása. S itt megragadnám az alkalmat, hogy személyes panaszként felrójam a helyi sajtónak: ôszinte sajnálatomra, túl sokat foglalkozik Funarral, akit napi gyakorisággal népszerûsít. Pedig ennek a névnek nem szabadna többet megjelennie a médiában.
A polgármester azon kijelentésére, mely szerint örömmel töltik el a történtek, csak annyit mondhatok: ó, micsoda ember!
— Kommentálni nem szeretnék
semmit — nyilatkozta lapunknak Bitay Károly fôkonzul. — Megköszöntem a prefektus úrnak és a rendôrfônök úrnak a gyorsaságot, amivel ezt a kellemetlen ügyet megoldották. Mint látható, a zászlót azóta a helyére is tettük, tehát, jogi nyelven szólva, visszaállítottuk az eredeti állapotot. Számunkra egy a lényeg: hogy normális körülmények között, ne ilyen ügyekkel, hanem azokkal tudjunk foglalkozni, amiért itt vagyunk, amiért minket küldtek, a két ország, a két nép, az emberek közötti kapcsolatok javítása érdekében.
Azzal kapcsolatban, hogy az általam tetten ért személy egy kapott feladat végrehajtására hivatkozott, nem tudok, és nem is kívánok többet mondani. Annál fontosabb, hogy az ügy rendezôdött.
Epilógus
A szombaton délelôtt elhangzottakról még aznap értesült Gheorghe Funar újabb „ászt" varázsolt elô kézelôjébôl: a csütörtökrôl péntekre virradó éjjel „bocskor" felirattal meggyalázott Avram Iancu „szobor-ügy" kapcsán hivatalos álláspont megfogalmazására és mihamarabbi közlésére szólította fel a prefektust. Érdekes, hogy ez nem pénteken, hanem éppenséggel másnap délután jutott, amúgy mellékesen, eszébe...
Nem maradhatott ki a buliból V. C. Tudor sem, akinek hazafias megnyilvánulásáról is Funar értesített: a nagyromániás pártvezér egy-egy millió lejjel jutalmazza a három „jó románt" cselekedetéért, és háromszor annyit ajánl fel a magyar zászló lángralobbantójának.
A labda ezzel ismét Fãrcas, prefektus, illetve Constantinescu elnök térfelére került, s kíváncsian várjuk a folytatást.
Augusztus elsô felében jegyezteti be magát pártként a bíróságon a Teodor Meles,canu volt külügyminiszter által vezetett Szövetség Romániáért politikai platform. Az SZR-nek jelenleg 13 parlamenti képviselôje és két szenátora van, de arra számítanak, hogy ôszre ezek száma eléri a húszat, illetve az ötöt. Így minden nehézség nélkül saját frakciót alkothatnak a román parlament mindkét házában.
Minderrôl a megyei kezdeményezési tanácsok társelnökeinek szombati országos értekezletén döntöttek, amely jóváhagyta a szövetség politikai platformját és alapszabályzat-tervezetét is. Ez utóbbi szerint a Szövetség Romániáért szociáldemokrata párt lesz, amely elsôsorban a fiatalokra, valamint a kis- és középvállalkozókra épít. Politikai vonalvezetésében a pragmatizmus és az erkölcsiség fog uralkodni, a parlamentben pedig a konstruktív ellenzék szerepét kívánják felvállalni. Szövetségesei mindenekelôtt a balközép erôkbôl fognak kikerülni, de nem zárkóznak el más pártoktól, mint ahogy attól sem, hogy bizonyos, a politikai platformjuk szempontjából fontos kérdésekben egyéb erôkkel is közremûködjenek.
Teodor Meles,canu szerint az SZR nem lesz „kis RTDP", és távol tartja magától a volt kormánypárt „szomorú figuráit", de nem akarja egyengetni egyetlen politikus kétes karrierjét sem. Az SZR 36 megyében rendelkezik szervezettel, és máris 14 ezer támogatóra számíthat.
Nemrég emlékeztek meg Kolozsvárott és Mészkôn, nemcsak unitárius berkekben, de mondhatni Erdély-szerte Balázs Ferenc halálának 60. évfordulójáról. Teológiai tanárok, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, közgazdászok idézték föl a fiatalon elhunyt, mindössze 36 évet élt erdélyi unitárius lelkész, faluszervezô, író, költô és népfôiskola kezdeményezô alakját, személyiségét. Azt, aki csaknem hét évtizeddel ezelôtt, a Bejárom a kerek világot címû könyvében örökérvényû krédóként írta le: „Hiszek az ember méltóságában, s ha magát a végcéllal azonosítja: az akarata szabadságában. Hiszem, hogy az én igazi énem az az akarat, amelyik a világcélban jut kifejezésre, s hogyha a világcélt követem, a saját akaratomat követem... Hiszem, hogy a világ nem a véletlenségek láncolata, hogy minden valamiért van. Hiszem, hogy a világnak az a természete, eltökéltsége, megmásíthatatlan akarata, hogy olyan személyiségeket alakítson ki, akik egynek tudják, érzik magukat az egész világgal, s aszerint cselekszenek... Hiszem, hogy ha az én kicsi célomat az én rövid életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek magában is értéke van, s aminek értelmét a halál nem tudja elvenni."
Balázs Ferenc hitvallásának szellemében hangzottak el az évfordulós megemlékezések, beszédek, jelentek meg életét, tevékenységét felidézô írások. Ezeket gyûjtötte egybe — többek között Gúzs Ferenc, Keszeg Vilmos, Cseke Péter, Papp Annamária, Makkay József, dr. Rezi Elek és Vallasek Júlia tollából —, kiegészítve Balázs Ferenc egykor papírra vetett gondolataival az Unitárius Egyház, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület és a Romániai Magyar Népfôiskola Társaság, és adta közre viszonylag rövid terjedelmû (alig 60 oldalas), de mégis sokatmondó, sok mindenrôl valló kötetben. Így is állít emléket az aranyosszékiek fiatalon elhunyt lelkipásztorának, a szülôföld szerelmesének, a nemzet napszámosának, a nép nevelôjének, a nagyvilági kapcsolatok kamatoztatójának, a világjárónak, a gondolatait írásaiban is megörökítô Balázs Ferencnek.
Gazdag, változatos az Erdélyi Gyopár 64 oldalas 3-as ünnepi száma. Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek az Illyés Közalapítvány támogatásával készült kiadványát ezúttal az erdélyi turizmus apostola, Seprôsi Czárán Gyula (1847-1906) emlékének szentelte a szerkesztôség születésének 150. évfordulóján. Ugyanakkor behatóan foglalkozik e szám Mátyás Vilmos (1911-1986) erdômérnök és szakíró tevékenységével is, aki a nagy természetjáró és -tudós elképzeléseinek folytatója, munkáinak legjobb ismerôje volt. Ajtay Ferenc vezércikkében írja Czárán Gyuláról: „Nemcsak a barlangokat, zsombolyokat vette számba és látta el megfelelô építményekkel, hanem a vízeséseket is."
Olyan jeles természetkutatók és turisztikai szakírók írásai gazdagítják az ünnepi számot, mint dr. Csûrös István, Gyurka László, Imecs László, a gazdag fényképanyag Szabó Tamás, Stefanov Titus, Palczer János, Balázs Ernô, Máthé Gyula, Fazakas Ferenc munkája. Szomorú fejezete a számnak a nemrég elhunyt két jeles erdélyi természetbúvár, dr. Pázmány Dénes és Kiss Dániel emlékét felelevenítô néhány sor.
Harmadszor történik meg a héten, hogy azok az intézmények, amelyekhez — mint illetékesekhez — bôvebb információ végett fordultam, nem hogy újat mondtak volna nekem, hanem megköszönték, hogy felhívtam a figyelmüket az ügyre. — Most hallunk elôször a dologról — mondták a titkárnôk. — Önök, újságírók, honnan tudták meg mindezeket?
A jelenség, hogy a sajtó hamarabb tud meg dolgokat, mint az intézmények sajtóreferensei (ha vannak egyáltalán), nem egészen új: a román sajtóban is egyre gyakoribb a kijelentés, miszerint „én is az újságokból tudtam meg"...
Azért nekünk, magyaroknak, jobban kellene ügyelnünk arra, hogy legalább azok az intézményeink mûködjenek, amelyeknek létrehozását voksaink segítették elô. Mert jómagam, amikor például az RMDSZ valamelyik fôosztályát felhívom bôvebb tájékozódás végett, és ott azt mondják, hogy most hallanak elôször arról, amirôl én sokkal többet szeretnék tudni — elmosolyodom. Mert hát „családban marad" az ügy...
A sóhivatal viszont a családban is sóhivatal, és senki nem büszke rá. Jó megoldásnak ígérkezik egyes intézményeink anekdotikus alulinformáltsága ellen a SZABADSÁG olvasása, a rádió hallgatása, a tévénézés. Fôleg a HÍREK címû mûsorokat lehetne az érdeklôdôk figyelmébe ajánlani. Mentségükre-mentségünkre: mindenkire ott leselkedik ezekben a hónapokban a nyári uborkaszezon unalom-szörnye.
A sóhivatal viszont nyáron is sóhivatal. Akinek nem inge, ne vegye magára.
A szótárak legértékesebb könyveink, mivel nélkülözhetetlen segédeszközök, mintegy szerszámok ismereteink szüntelen gyarapítása során.
Jó, hogy 1995-ben megjelent és még mindig kapható könyvesboltjainkban a fôvárosi Floarea darurilor könyvkiadó gondozásában megjelent DicT,ionar practic al limbii române címû kézikönyv. A kötet szerzôi ismert és a szótárírás területén tapasztalt nyelvészek: Elena Ciobanu, Magdalena Popescu-Marin, Maria Pãun és Zizi S,tefãnescu-Goangã. Figyelemre méltó a magyarázó jelleg mellett az elôtérbe kerülô szófejtés és gazdag frazeológia. Nem elhanyagolható az enciklopédikus, híres embereket tartalmazó rész sem.
A szerzôk arról vallanak az elôszóban, hogy milyen indítékok késztették a kézikönyv megírására. Az információrobbanás és a nemzetközi kapcsolatok fellendülése mellett a nyugati kultúra felé való nyitást említik.
Az olvasó fôképp értelmezés céljából veszi kézbe e kiadványt, ám a szótár értékét emeli a szavak eredetére való utalás, a latin etimon vagy a neologizmusok, többnyire francia etimonjának megjelölése.
Magdalena Popescu-Marin szövegébôl tudjuk meg, hogy e munka a nagy akadémiai szótárhoz és a kis szótárakhoz képest közepes méretû, azaz 10 000 szócikkelyt tartalmaz.
De ez az értékes kézikönyv túllépi „szerény" szótár jellegét két mellékletével, a tulajdonnevek szótárával és a rövidítések, szimbólumok magyarázatával. A tulajdonneveket tartalmazó rész magába foglalja a hírességek felsorolása mellett az idegen szavak kiejtését is, a mai olvasó számára hozzáférhetô formában.
Külön kiemelendô, hogy bekerültek a kötetbe a vallástudomány körébe tartozó szavak mint pl. ecumenic (- ökumenikus), fundamentalism (-fundamentalizmus), har (- istentôl kapott adomány) stb.
Gyakorlati tanács: mivel a szótárnak vékony karton fedele van, ajánlatos használat során könyvborítóval megóvnunk.
A kétnyelvûség útján haladó romániai magyar olvasók is nagy hasznát vehetik és örömmel szoríthatnak helyet e román szótárnak könyvespolcukon.
Salamon Ida
*
DicT,ionar practic al limbii române, Editura Floarea Darurilor, Bucures,ti, 1996.
Miért lopták el a zászlót a köztisztaságiak?
— Mert valamelyik szemét felbiztatta ôket.
A Román Nemzeti Bank a kolozsvári törvényszéken megtámadta a Dacia Felix Bank csôdbiztosának arról szóló intézkedését, hogy a magánszemélyek által betett pénzösszegeket, azok nagyságától függetlenül, visszafizessék. Ioan Georgiu bíró a Dacia Felix Banknak a visszafizetésekrôl szóló kérését még július közepén jóváhagyta, mivel azt elôzôleg a hitelezôk közgyûlése is elfogadta. A nemzeti bank fellebbezését a törvényszéken fogják tárgyalni, a határidôt azonban még nem tûzték ki.
Egy történettel kezdeném. Rékás bánsági nagyközség, Temesvártól ugrásnyira. Több mint kétharmad részben románok lakják, mellettük jelentôsnek mondható a magyarság, vannak németek, bunyevácok és hivalkodóan gazdag cigányok.
Rékási román fiatalok tették fel, nem minden él nélkül, a kérdést: miért zárkóznak el a rékási magyarok, báljukra miért nem engedik be a falustársaikat, bármilyen nyelvet is beszéljenek azok? Mások mulatságaira szabad a bejárás, együtt szórakozhat minden rékási, anyanyelvre való tekintet nélkül.
A kérdés hallatán a némi helyismerettel rendelkezô bizony képtelen eltekinteni ettôl a folyamattól, amelynek két végpontja idézendô most csupán. A tanügyi reformmal, 1948 politikai kirakatrendezésének megfelelôen, Rékáson négynyelvû iskola létesült. Nem csupán Romániában, de mondhatni Európában is párját ritkító lépés, bár részben propagandisztikus indíttatású. Az idevágó bizonyítékok idézése helyett csak annyit, hogy a nyolcvanas évek elejére elôbb a szerbhorvát nyelvû, majd a német nyelvû oktatás sorvadt el, olyannyira, hogy 1990 frissítô hulláma már képtelen feltámasztani ezeket, németek, bunyevácok számára elemi, összevont osztály szintjén sem indítható iskola. Magyar tanítás még folyik, elemi összevont osztályban. Ez volna a különbség a magyarság és más helyi kisebbségek önmegôrzô mechanizmusai között? S ha valóban így van, akkor ez volna az eredmény, a néhány esztendôs többlet, évtizednyi idôvel mérhetô — mi is? — haladék?
Az elzárkózó magyarokat, ébred természetes kérdésünk, ki tanította arra, hogy a közösségi rátelepedés, a többségi nyomán ellen ekként védekezzen? Milyen helyi technikák kínálnak — ideig-óráig — védelmet a többség — politikai eszközökkel folyamatosan, napjainkban is támogatott — etnikai trójai falova ellen?
A fiataloknak viszontkérdéssel válaszolok: mikor, milyen körülmények között beszélhetik anyanyelvüket a szûk családi és egyházi, mindenképpen kötött kereteknél szélesebb körben a helybéli magyarok? Van-e olyan helyi keret és/vagy körülmény, amikor magyar a magyarral, német a némettel, bunyevác a bunyeváccal a közös nyelv és kultúra ôrzô és felemelô közegében talál egymásra?
Igaza van annak, aki arra gondol, ezzel a válaszkérdéssel véletlenadta rékási ismerôseim nem tudtak mit kezdeni. Jóformán azt sem értették, kivel miféle gondom van, amikor valami igényfélét hangoztatok.
Valahogy így állunk magával a szórványkérdéssel. Miközben alig van politikai szereplôje közéletünknek, aki programatikus(nak szánt), illetve elméleti (vétetésûnek ítélt) szövegében nyomatékosan ne foglalkozna a nagybetûs Szórvánnyal, maga az elmélet, pontosabban az elemzô igyekezet még a tekintetben sem jutott általánosan elfogadott álláspontra: kell-e, s ha igen, miért a szórvány definíciójával bajlódni.
Demográfiailag kétféle helyzet értelmezhetô, a többségi és a kisebbségi. Ha nem bizonyos történelmileg meghatározott területek, tájegységek vonatkozásában értékelünk, a többségi mivolt nem írja le a helyzetet. A kisebbségi etnikai területen meglévô sziget-település ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy kitermelhesse megtartó intézményeit, melyekhez kötôdôen konstituálódhatnak azon szimbolikus értékek, amelyek az önazonos megmaradás feltételeiként szükségesek. Nagyenyedünk ilyen átvitt értelemben is egyetlenegy van.
A nyelvi állapot leíró skálája a fentinél bonyolultabb, ugyanakkor — talán szerencsére — nincsenek olyan statisztikai módszerek, amelyek egy bizonyos átmeneti nyelvi állapotban lehetôvé tennék általánosító, a közösségre bizonyítottan jellemzô értékek kimérését. Nyelvi helyzetek vannak. Sajtó, iskola, egyház mellett a házasodási szokások jelentik, többek között, a figyelembe veendô nyelvi helyzetek körét.
És beszélni kell a hagyományokról, a közösségek helyi emlékezetérôl és szolidaritást termelô eszköztáráról, mint a lelki komfort meghatározó elemeirôl.
Klasszikusan soktényezôs a szórványhelyzet, hangsúly a második tagon. Helyzet tehát, amikor az egyes tényezôk hatása nem algebrai értelemben adódik össze, hanem szinergikusan. Így lesz halmozottan hátrányos a helyzet. Ilyen veszélyes helyzetben az önazonos megmaradás nem a lélegzetvétel természetességét idézôen magától értetôdô. A megmaradás olyasminek a vállalása, ami kisközösségi szinten értetlenséget ébreszt (lásd Rékást), szélesebb társadalmi vonatkozásban pedig bizonyos politikával, annak eszköztárával való konfrontációt jelent. A választás gondot okoz, mert többrendbéli gátként éli meg a megmaradást akaró, mert közösségének szintjén építés helyett célja a megtartás.
Visszatérve a definíció kérdéséhez, elfogadhatjuk, hogy a szórvány különbözô tényezôk összhatásaként kialakuló és változó helyzet , s nem valaminô genus proximus, amelybôl meghatározás volna kibontható.
Mekkora a szórványban élô, veszélyeztetett romániai magyar közösség? (...)
Magyarságunknak mintegy fele van kitéve a szórvány(osodás) veszélyeinek. (...)
A szórvány az RMDSZ 1991-es marosvásárhelyi kongresszusán lett, szinte elôzmények nélkül, politikai kérdéssé. (...) A másik vásárhelyi újdonság, a szórványkérdésben az RMDSZ megmaradt a valós kontextus nélküli retorika szintjén. Bár a feladatok kijelölése szempontjából a szórvány elôkelô helyre került — képviselôt kapott az újonnan választott elnökségben, az oktatás, a mûvelôdés, a szervezés (!) kérdésköreihez hasonlóan —, a következô, brassói kongresszuson nem a téma gazdája, hanem egyedül Beder Tibor jelentett be a szórvánnyal kapcsolatosan pozitív lépést, a csíkszeredai Julianus Alapítvány létrehozását.
Miközben elvi-elméleti szinten az RMDSZ vezérkara tétova kísérleteknél többet nem tett, a belsô átépítés gondjaival küzdô szövetségben a szórvány az egyik legitimációt termelô lehetôséggé vált. A szövetség képviselôinek tanácsában, a döntéshozásban az ideológiai megalapozottságúak mellett megjelent a szórvány-frakció is, a helyzetet jellemzô módon. (...) Késôbb, szervezési keretként, létrejött egy szórványtanács, területi szórványbizottságokkal — esztendônyi létezés alatt semmi eredmény. Bizonyíték viszont arra, minél nagyobb a politikai struktúrák szintjén a térnyerés, annál világosabb az elméleti megalapozottságot nélkülözô témakezelés(i kísérlet) eredménytelensége.
A kisebbségi közösségek rendezés iránti igényei politikai aszimmetriába torkollnak. Az államilag legitimált többség státusával szemben a másik oldalon társadalmi igazságtalanság mutatható fel. Megoldás csak a nemzetállami keretek fellazításával volna elérhetô. (...)
A kisebbségi indítványokat támadásként éli meg a többség, ekként értelmezi és adja tovább minden csatornán. Ezzel azt kívánja bemutatni és bizonyítani, hogy a kisebbség a béke és stabilitás veszélyeztetôje, s nem a nemzetállami, más közösségekrôl jogilag tudomást nem vevô közigazgatási keret az. Ekként lesz a többségi politizálás erôterében okozatból ok, szenvedô félbôl támadó és bajkeverô. Mindez végsô fokon összefügg, illetve elvezet a kisebbségi léttel kapcsolatos értékzavarhoz. Szórványban nem ritka „a nemzeti hovatartozás szégyenlése, kínos megélése, egy másik nyelv és kultúra vezetô szerepének és nyomasztó fölényének súlya miatt" (Hódi Sándor).
Esélyként, a helyzetbôl való kilábalás reményében szokás említeni, hogy a modernitás átszakította a hagyományos európai határokat, mintát szolgáltatva a kelet-európai társadalmak szervezôdéséhez. (...) Salat Levente következtetése, hogy az uralkodó kulturális beállítódásokat fölülbírálva, adekvátabb identitás- és kultúramodelleket kell kidolgoznia, amennyiben a hazai magyarság szülôföldjén meg kíván maradni.
(...) Az RMDSZ-en belüli törésvonalak mélysége és jellege annál inkább figyelmeztetô a tekintetben, miként éli meg identitását Székelyföld népe, milyen sokkal inkább politikai, mint kulturális szükségleteket tartanak kielégítendôknek, ugyanakkor egészen másként viszonyul az önazonos megmaradás kérdéseihez egy Körös menti, hogy a szórványokról ne is szóljunk. Egységes modell tán kidolgozható, a döntések egyének és kisközösségek szintjén viszont olyan tényezôktôl függnek, amelyeket ez ideig nem, vagy alig vizsgált kutató. Mindenekelôtt az együttélés színterein kell alaposabban szétnézni, szórványban, mert tömbben élô közösség esetében a jelzett dialógushiány éppen ellenkezô póluson megfogalmazódó igényekhez vezet, mint emitt. Tömbben jelenlegi — nem euro-konform — törvényes elôírásokat is áttör(het) a mindennapok gyökérnyomása, igazodás és elfogadás lényegesen más összefüggésekben jelentkeznek. A tömbben élô az erôpolitizálásra nem zárja ki a válasz-erôt, a kisebbségi kényszerítôsdit.
Várható, „ha egyszer a kulturális különbözôség okozta félelem kívül kerül a nemzet által konstruált téren, a »másik nép« problémája elenyészik, s helyette a másság a nép minden egyes tagja lehetôségének a kérdése lesz" (Bhabha). Errôl van szó, a különbözôség okozta félelemrôl, s napjaink olykor törzsi formában feltörô nacionalizmusait látva, bizony csendes óhajnál nagyobb jelentôséget a fenti kijelentésnek nem tulajdoníthatunk. (...)
Egyet s mást azért csak tudunk.
A kisebbség létalapját a hagyomány, a történelmi és mûvelôdéstörténeti múlt határozza meg. Torzul viszont a jelen, hiányoznak a mechanizmusok, amelyek ezt a létet mûködtetni hivatottak. (...) Szórványban, a köztes lét kihívásainak özönében, vajmi kicsi a valószínûsége annak, hogy gyermeke iskolájának választásakor a szülô aszerint fog dönteni, hogy a magyar a nagyobb méretû világnyelvek közé sorolandó, ugyanis beszéltségi fok szempontjából a 47. helyen áll a világ 5103 nyelve közül. (...)
Hétköznapok kommunikációs csatornáin sokkal nagyobb a többségi nyelv iránti igény, mint az anyanyelv iránti, gátlások alakulnak ki. Feloldásukra tudatos kísérlet ritkán történik, a teljes kétnyelvûségnek hiányzik a megfelelô társadalmi megbecsültsége.
A nyelvi-kulturális szigeten — a szórványban — élôt etnikai vonatkozásban érik a legnehezebben kezelhetô kihívások. Mindent áthat mássága, a hozzá kapcsolódó képzetek és értelmezések. Az erôs közösség és mûködô intézmények hiányában meghatározóvá a múlt válik. S mert kiszolgáltatott, a másságához kötôdô képzetek biztos azonosságtudat helyett félelmet, veszélyérzetet indukálnak. Az azonosság érzelmi-tudati elemei közvetlen társadalmi meghatározottság hiányában ideológiai síkon tételezôdnek. Vagyunk, mert voltunk. A „mit kellene" helyébe a „mit kell elkerülni" lép. (...)
A kicsi, szórványként létezô etnikai közösségeket gyengeségük tudata akarva-akaratlanul sodorja az erô, a hatalom mellé. A tömbben élôk erejét megtapasztaló másság képes az ellenzékiségre, azért a tömbmagyarsággal kapcsolatot tartó szórványaink ott is a többi etnikumtól eltérôen viselkednek, ahol ezt helyi demográfiai-társadalmi helyzetük amúgy nem indokolná. Kicsikként is másak vagyunk.
Szellemi vezér nélküli közösségekben, az 1989 tele a legtöbb szórványtelepülést pap, illetve pedagógus nélkül találta, szinte bizonyosra vehetô a román közösséghez való fokozottabb igazodás.
Ezt segíti elô egy békésnek látszó, igazából asszimilációs retorika. Eszerint „mi itt helyben jól megvagyunk egymással, barátkozik a román a magyarral, miként bármilyen nemzet fiával, bajaink közösek, mindenki számára egyformán válik járhatatlanná a felázott utca..." Veszélyes a szöveg, mert valós és hamis elemek úgy keverednek benne, hogy a végkicsengés, a toleráns hang ellen kifogásunk nem lehet. A helyi társadalomban a gondoknak valóban ritkán van etnikai dimenziójuk, szemét, vízvezeték, fûtés — mindenkinek egyformán ügye kell hogy legyen. S bár nem kistelepülések kérdése az etnikai közösségek kulturális igényeinek a kielégítése, de a kultúra intézményes rendszerének olyannak kell lennie, hogy bárhol, tehát kicsiny településünkön is lehetôséget biztosítson bizonyos jogok érvényesítésére. Jog az anyanyelvû iskola — csak ezt, mint kérdést, negyvenöt év politikai reflexeinek az értelmében azonnal tôlünk független, mások döntéseitôl függô kérdésnek tekintjük — foglalkozzanak vele mások. S ha a helyi kisebbségi közösség valamit kezdeményez, számíthat értetlenségre. (...)
A bánsági etnikai toleranciának egyik tagadhatatlan forrása a kisebbségi közösségek demográfiai súlytalansága. Nincs veszély, az a létezô pár százalékos másság még szinte jól jön, intézmények telepítését nem indokolja, de a napi politikában kiaknázható a „társadalmi díszítôelemként" megjelenülô etnikum. Tolerancia pluralizmus nélkül nem elfogadást jelent, hanem ellenkezôleg, semmibevevést.
A másik póluson más típusú a veszély.
A hatalom által bátorított intoleráns megnyilvánulások hatására bezárkózunk, túlságosan is. Van nagyvárosunk, ahol mindenbôl kettô van, egy magyar és egy román. „Az iparosodottság és a modern piacgazdaság viszonyai között... gazdasági és lélektani elônyök származnak minden sikeres csoportképzôdésbôl... A gazdasági vagy kulturális versengés viszonyai között a nemzethez-tartozás hangsúlyossá teszi a csoportpreferenciákat és a csoportsajátosságokat, s így tendenciájában minden külsô vetélytársat kizár" — írja K. W. Deutsch. Vagyis a nemzeti hagyományok olyan ideologikus eszközök, amelyek a munkaerô megnövekedett mobilitása közepette a versenyhelyzet monopolisztikus szûkítésére szolgálnak.
A kisebbség senkinek sem kell, a szórvány meg csak szórvány...
Milyen sors vár ránk? Mi (volna) a feladatunk?
Visszanyúlhatunk Makkai püspök „nem lehet"-jéhez, a hozzá kapcsolódó létparadoxon vitához. Kifejthetnénk, hogy mindaz, amire megoldást keresünk, a nemzetközi politika erôterében kisebbségi kérdésként tételezôdik. (...)
Közelebb áll, mert a szórványra vonatkozik az a szórvány-tömb kapcsolat, az a belsô migráció, amely Székelyföld és a Bánság között mindig létezett. Adataink szerint a temesi magyarságnak több mint tíz százaléka a székely tömbbôl származik. Az értelmiségiek, az elit viszonylatában ez az arány jóval nagyobb, a máshonnan érkezettek a hangadók, ami akár magyarázatul szolgálhat arra is, miért alakulhatott ki az RMDSZ-en belüli politizálás színpadán egy Székelyföld-Temesvár tengely. (...)
Végezetül ismét egy történetet idéznék. Emi tánti akkor és olyan utcában született Temesvárt, ahol és amikor a szomszédok jó részével magyarul és németül beszélték meg egymás között a világ dolgait. Román férj mellett leélt évtizedek következtek, majd lányával lakott, aki magyarul is, németül is tudogat, de szabatosan csak románul szólal meg. A 89 éves Emi tántiból, halálos ágyán, heteken át csak magyarul tört fel szó, a szüleinek a nyelvén, ha meg tudott szólalni. Lánya az anyját, annak kérésére, katolikus szertartás szerint temette el, bár Emi tánti az ötvenes években, amikor férjét a Duna-csatornához vitték, áttért az ortodox vallásra. Hosszú kitérô volt...
(Megjelent a Jelen és jövô a szórványkutatásban címû kiadványban)
Még Madridban voltunk, este 10 felé járt már. Az elegáns szálloda diszkréten elrendezett, apró különtermében rusztikus kerekasztal, körötte hét székkel. Ennyien voltunk: négy kelet-európai újságíró, a kedvünkért ezen az estén „feltálalt" két vendég, meg az amerikai NATO-misszió sajtósa, aki „összehozta" a partit. A két vendéget kárpótlásul is kaptuk. Eredetileg interjút kértünk Albright külügyminiszter asszonytól vagy valamelyik helyettesétôl. Mi tagadás, egy kicsit fanyalogva mentünk a felkínált randevúra. Rosszul tettük: Albrighttól aligha kaptunk volna 5-6 percnél és néhány általunk is elôre sejthetô frázisnál többet. Itt viszont 40 perces beszélgetés várt ránk olyanokkal, akik Clinton elnök környezetében az érintett kérdések legilletékesebbjeinek számítanak. Nevüket — kérték — inkább mellôzzük. Így lettek, az ô javaslatukra is, „fehér házi illetékesek".
A beszélgetést ôk kezdték, értékelték a csúcs „bôvítési nyilatkozatát". Egyetértettek: még aznap reggel sem várt kellemes meglepetés, hogy megemlítik benne a balti országokat. „Ez még hat hónappal ezelôtt is elképzelhetetlen lett volna." Korábban úgy gondolkodtak, hogy „vagy három ország, és az ajtó bezárul, vagy öt új tag és aztán csukott ajtó". Most három ország és nyitott ajtó, s hozzá több ország név szerint is megemlítve. Arra a kérdésre, hogy egyes országokat — például Szlovákiát — meg sem említették, így válaszoltak: Szlovákia bonyolultabb történet. Mi szlovák-pártiaknak valljuk magunkat, amennyiben mi is minél elôbb az európai demokratikus népek családjában szeretnénk a szlovákot is látni. Történelmi, kulturális gyökerüknél fogva vitathatatlanul ide tartoznának. Az ismert demokratikus hiányosságok azonban egyelôre aggodalmat keltenek.
A ratifikálás, különösen az Egyesült Államokban, nem ígérkezik magától értetôdônek. Mivel tudnak a jelöltek segíteni, és mivel okozhatnak nehézségeket ebben?
Mindenekelôtt azzal segíthetnek, ha folytatják azt, amit 1989-ben elkezdtek. Befolyásolhatja a teherviselés kérdésének a megválaszolása.
Utaltunk már rá, nem szuperfegyverkezésre gondolunk, csak annak kinyilvánítására, hogy az országok megértették: nem valamiféle jótékonysági szervezethez vagy segélyprogramhoz csatlakoztak. Minél több, konkrét felkészülésre utaló belsô elôkészületet tudnak felmutatni, annál hitelesebbek lesznek a ratifikáló országok parlamentjei elôtt.
Mi a vélemény arról, hogy elôbb még Magyarországon is népszavazásra teszik fel a csatlakozást?
Ez a magyarok dolga. Mi természetesen arra számítunk, hogy a népszavazás nem hátrányt jelent. A csatlakozás a magyarok nagy esélye. Rajtuk áll, hogy élnek-e vele, vagy sem.
Fóris György
(MTI-Press, Brüsszel)
Ha Brüsszel központjából elindul az ember, 20-25 percnyi gépkocsizás után megérkezik a NATO fôhadiszállásához. A Brüsszeli NATO-fôhadiszállást rendkívül gyorsan kellett létrehozni, mivel De Gaulle francia elnök 1966. március 10-én bejelentette, hogy Franciaország kilép az Észak-Atlanti Szövetség katonai szervezetébôl. Ugyanakkor felszólította a NATO-haderôket, hogy vonuljanak ki francia területrôl. Ez az állapot ma is fennáll. Október 26-án a tanács a belga fôvárost választotta székhelyéül, és egy évvel késôbb, 1967. október 16-án ünnepélyesen fel is avatták az új fôhadiszállást. A sietség miatt a három tucatnyi épület inkább egy lakótelepre emlékeztet, egyhangú és unalmas.
Az épületeket folyosók kötik össze egymással. Minden helyiségbôl bárhová el lehet jutni anélkül, hogy ki kellene lépni a szabadba. Nem szép épületcsoport, de funkcionális.
Behajtani csak szigorú igazoltatás után lehet, különleges engedéllyel. Ha ez utóbbi megvan, akkor is vannak a folyosókon részek, ahová nem szabad besétálni, „Security Area", azaz biztonsági terület.
A biztonsági szolgálat emberei rendkívül udvariasan végzik munkájukat, pedig több ezer férfit és nôt kell ellenôrizniük, fôleg a tanácsülések során. Mindenkit eligazítanak a fôhadiszállás labirintusában.
A NATO sokat ad a nyitottságra, mindent elkövet, hogy a közvélemény tájékozódjék munkájáról. Másként nem tudtam volna megírni ezeket a sorokat. Náluk az a fontos, hogy összehangolják az éberség és a hírverés követelményeit. Sôt, egy kis füzetecskét is adnak, ennek címe „köszöntjük a NATO fôhadiszállásán". A látogatót felszólítják, ha a látogatás során bármilyen nehézségbe ütközik, azonnal forduljon a biztonsági szolgálathoz. A füzetecske részletesen leírja, milyen épületeket és helyeket szabad felkeresni. Közli, hol van a bank, könyvtár, postahivatal, telefonközpont, étterem és orvosi szolgálat. Lehet emléktárgyakat vásárolni, taxit rendelni. A publicitás fô eszköze a NATO számára a sajtó, ezek képviselôit mindenben kiszolgálják. A tv-szolgálat is hasonló elônyökkel rendelkezik. A teremben minden szék elektromos tolmácsszerkezettel rendelkezik. A nagy termen kívül a kisebb termek a nemzeti küldöttségek céljait szolgálják.
A sajtóközpont kitûnôen felszerelt rádió- és televíziószolgálattal rendelkezik. Stúdiók állnak rendelkezésre, gyakorlott személyzettel. A látogató képeket is kaphat a NATO mûködésével kapcsolatban.
Maga a központ épületei jól szolgálják a katonai szervezet funkcionális mûködését. Ez nagy feladatot rótt a fôhadiszállás tervezôire. A tanács ülései kerekasztal mellett folynak. A NATO ezzel akarja jelképezni, hogy a tagállamok, a 16-os (nemsokára a 16"3) egyenlô jogúak. A tanácsüléseken nemcsak a miniszterek, hanem a nagykövetek is gyakran részt vesznek. A bizottságok a következôk: költségvetési, politikai, fegyverkezési, belsô-strukturális, gazdasági, tudományos, nukleáris, polgári-védelmi, távközlési és védelmi koordinálási bizottságok.
A katonai bizottság a NATO-fôhadiszállás legmagasabb fegyveres hatósága. Tagjai a tagállamok vezérkari fônökei (ebben Franciaország képviselôje nem vesz részt). A bizottság elnöke valamelyik tagország tabornoka, akinek megbízatása két-három évre szól. A katonai bizottságon belül vannak albizottságok (egy ilyenre pályázik Franciaország: akkor lehet, hogy visszatérne a katonai bizottságba).
A NATO-fôhadiszállás legfontosabb és legtitkosabb része a hírközlési központ. Ide futnak be a világ és fôleg Európa minden területérôl a hírek, ezek a NATO „szemei" és „fülei". A beérkezett adatokat a számítógépek százai dolgozzák fel éjjel-nappal. Korszerû és költséges berendezésekkel bírnak. A kötelezô nyelv az angol, a franciát ma csak egyes országok, de azok is ritkán használják.
A NATO egyik fô követelménye a legkorszerûbb fegyverzet használata a tagállamok esetében. Ez bizonyos anyagi kötelezettségeket ró a tagállamokra. A legnagyobb anyagi részesedést az AEÁ adja, ezért az Egyesült Államoknak van a döntô szava.
A NATO kimondottan védelmi szervezet volt, és az ma is, amelyre szükség van, fôleg azoknak az országoknak, melyek több évtizeden át a Varsói Szerzôdés tagjai voltak. A NATO biztosította Nyugat-Európa védelmét, ma már lassan ez a védelem Közép-Európára is kiterjed.
Ha a történetét vizsgáljuk, nagyon érdekes. De Gaulle volt az, aki az „Egyesült Európát megálmodta, az Atlanti-óceántól az Uralig". Ô volt az, aki 1966-ban kilépett az Észak-Atlanti Szövetség katonai szervezetébôl, sôt a központot Párizsból is kivonultatta. Ez azért volt lehetséges, mert 1966-ban Franciaország aranytartaléka jóval meghaladta az Egyesült Államok egy fôre esô tartalékát. Ô volt az, aki az 1968. május-júniusi sztrájkok idején Franciaország gazdaságát legyengítette. Akkor jártam elôször Párizsban, minden olcsóbb volt, mint Németországban. A kéthónapos diáksztrájk, az elnök makacssága ezt a gazdag országot másodrendû gazdasági hatalommá tette. Ez a folyamat nem állt meg, így Franciaország és az Egyesült Államok gazdasága között mind nagyobb lett a különbség. A lejtôn nincs megállás. Emiatt Franciaország súlya a NATO-n belül az Egyesült Államokéhoz viszonyítva jelentéktelen.
dr. Mészáros Miklós
egyetemi tanár
(Folytatás július 25-i számunkból)
V.
A Sors iróniája
A háború után így alakult a Ljublanka három szomszédos cellája lakóinak a sorsa, akiknek különben errôl a szomszédságról fogalmuk sem volt.
Adenauer nyugatnémet kancellár 1955 elején Moszkvában megállapodást írt alá, mely többek között honfitársainak repatriálására vonatkozott. Így Pannwitz magánzárkájának ajtaja nyílik meg elsônek.
Pannwitz, ne feledjük priuszát, Lidice stb. az NSZK-ban állami nyugdíjat kap, és mint egy bank cégjegyzôje „tengeti" életét.
Radó is ugyanabban az évben szabadult.
Részletekben bôvelkedô, szépírói színvonalú könyvében azonban sok a fehér folt. Például nem is említi „a különös utazást", vagyis kairói kirándulását, szót sem pazarol, mi több, egyszer sem említi a Ljublankát.
Emlékezet-kihagyás? Aligha.
A magyarázatot 400 oldalas könyvének megjelenési dátumában kell keresni. A Magyar Kartográfiai Intézet igazgatójának emlékirata a Magyar Kommunista Párt cenzúrájának szûrôjén ment át. Megerôsíti ezt a dr. Radó Sándor elôszavával megjelent forrásmunka, melyre még visszatérünk.
Kilenc év és hét hónap
Treppert 1947. június 19-én 15 évi magánzárkára ítélték.
1952. január 9-én büntetését 10 évre leszállították.
Közben több munkatábort is megjárt, a legnehezebb fizikai munkára fogták.
1953 decemberében legyengült állapota miatt börtönkórházba került.
Aztán ismét Ljublanka.
Ott 1954. február 23-án, miután gondosan megfürdették, haját megnyírták, vadonatúj polgári ruhába öltöztették, a Honvédelmi Minisztériumba kísérték. Egy tábornok üdvözölte 50. születésnapja és a Vörös Hadsereg Napja alkalmából.
Három hónappal késôbb ismét a minisztériumba viszik, ahol ünnepélyesen közlik vele, hogy rehabilitálták, az ellene felhozott vádakat alaptalannak minôsítették.
„Elsô, dadogva mondott kérdésem ez volt:
— Mi történt a családommal?
— Egy tiszt elviszi feleségéhez és két fiához. Holnap rendezzük az anyagiakat is, a Szovjetuniónak tett mérhetetlen szolgálataiért hálából lehetôsége lesz, hogy méltó körülmények között éljen családjával.
Még visszamegyünk a Ljublankába, holmijaimat összeszedni, azután egy ezredes kíséretében kilépek a kapuján, ahova kilenc év és hét hónappal ezelôtt léptem be."
(Közben lefolyt az ún. zsidó orvosper, Sztálin meggyilkolására irányuló összeesküvés koholt vádja alapján Berija kivégeztette ôket. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála véget vetett az új, ezúttal kizárólag antiszemita tisztogatásnak. Ugyanabban az évben likvidálják Beriját is, a titkosrendôrséget — 1946-tól NKVD helyett KGB — alárendelik a párt- és államvezetésnek. E. L.)
Ilyen hanyagul kezelték a gKdos-ügyeket?
Bernd Ruland újságíró minden bizonnyal azt a feladatot kapta az NDK hatóságaitól, hogy találjon (esetleg találjon ki) „árja" kommunista ellenállókat, mert hát Harnack és Schulze-Boysen és társaik nem voltak igazi hazafiak, vagyis kommunisták.
Svájcban sikerült felfedeznie a fenti követelményeknek megfelelô, jó családból származó németet Rudolf Roessler személyében. Irodalmár, Thomas Mann barátja, vezetôje a luzerni Vita Nova Könyvkiadónak, 1934 óta ott él. Mi kell több?
Edgar Bonjour, a bázeli egyetem történészprofesszora, aki nem kevesebb, mint hat kötetben írta meg Svájc semlegességének történetét, arra az álláspontra helyezkedett, hogy sem Roessler, sem Radó nem nevezhetô kémnek a szó valódi értelmében. Nem kémkedtek, hanem az ügynökeik révén hozzájuk juttatott híreket gyûjtötték, rendezték, értékelték..., és továbbították.
Roessler azt állította, hogy 1941. május 1. és 1943. október 13. között „mindent tudott", ami Berlinben történt. Információit egyenesen a Bendlerstrasse 11-13. sz. alatti híradó bunkerébôl kapta. Ott volt a német szárazföldi haderô fôparancsnokságának távíró központja.
Két híradós lány: Angelika von Parchim és Maria Kalussy 1941 elejétôl 1944. március közepéig (egy kis ellentmondás Roessler fenti adatával) mintegy 4500 titkos parancsnoki ügyet (gKdos = geheime Kommandosache = titkos parancsnoki ügy) és kereken 120 titkos táviratot juttatott el Svájcba Roesslernek.
Roessler 1958-ban bekövetkezett halála elôtt Rulandnak sikerült rávennie a két híradós lányt, hogy felkeressék Luzernben.
„Nekem, az újságírónak — írja Ruland — ez óriási szenzáció volt. Mindent megtudtam, de semmit sem hozhattam nyilvánosságra."
A két lány évek óta nem látta egymást, felelevenítettek elhalványult személyes emlékeket.
Maria Kalussy elmondta, érettségi után idegennyelvû titkárnô volt egy export vállalatnál. Édesapját, egy meggyôzôdéses kommunistát, 1933-ban koncentrációs táborba hurcolták. „Tévedésbôl" ôt életben hagyták.
— Most talán megérti, miért dolgoztam a háború alatt Svájc közvetítésével Hitler ellenségeinek.
Angelika von Parchim megjegyezte:
— Ha tudom, hogy elsôsorban a Szovjetuniónak dolgozunk, tartózkodóbban vettem volna részt a veszélyes játékban.
— Én pedig valószínûleg még buzgóbban — jegyezte meg Maria.
Az OKW/OKH (a véderô fôparancsnoksága / a szárazföldi haderô fôparancsnoksága) távíróközpontjában felvett és géptávíron továbbított titkos ügyek szövegét fel kellett ragasztani, ezek mint kéziratok szerepeltek továbbításkor. E táviratok összeolvasó szalagjait, vagyis tekercseket, rendszeres idôközönként megsemmisítették. A két lány kéthetenként legalább egyszer teljes tekercseket adott át összekötô tisztjüknek. A tekercsek észrevétlen eltûnését csak a „megsemmisítô eljárás" rendkívül nagyvonalú, hogy ne mondjam könnyelmû kezelése tette lehetôvé — állapítja meg Ruland.
Werner Kemper repülô alezredest édesapja, Herbert Kemper, nyugalmazott miniszteri tanácsos vette rá az együttmûködésre.
A tekercsek Luzernbe juttatása jól mûködött, és teljesen veszélytelennek bizonyult.
A diplomáciai útlevéllel ellátott futárok, akár vonaton, akár gépkocsin utaztak, semmit sem kockáztattak. Így volt ez Németország és más európai országok esetében is. Egy-egy Abwehr tiszt jeligés címre küldte a postát. De segített egy hálókocsi kalauz is — régi szociáldemokrata —, aki körülbelül hatnaponként kapott egy levelet a berlini Anhalt pályaudvaron, és ugyancsak Svájcban dobta be a postaládába.
Visszájára fordították Henri Dunant zászlaját
Amikor Henri Dunant svájci orvos (1828-1910, 1901-ben Nobel-díjas) megtekintette a solferinói csatamezôt, 1859 júniusában, megfogant benne olyan szervezet létrehozása, mely védelmezzen minden sebesültet és a szanitéceket.
Kezdeményezésére meg is alakult a Nemzetközi Vöröskereszt. (Jelképe a vörös mezôben fehér kereszt svájci zászló fordítottja volt. Utóbb kiegészítették a vörös félholddal, illetve vörös Dávid-csillaggal).
A második világháború kitörése, a nácik elsô sikeres hadjáratai óhatatlanul befolyásolták a kantonok országának politikai vezetôit. Döntésük ez volt: mindent feltenni a német kártyára. Ebben része volt a svájci hírszerzés fogyatékosságainak, tapasztalanságának.
Mindenekelôtt, saját banktitoktartási törvényét megszegve, zárolta a letétbe helyezett zsidó vagyontárgyakat. Azután, a náci halálgyáraktól kapott nyersanyagot (az elgázosítottak aranyfogait) szakemberei olvasztották be.
A hitleristák küldötteit csak látszatra, a nyugati szövetségesek félrevezetésére helyezték megfigyelés alá, azok diplomáciai mentességgel ide-oda utazhattak. Viszont keresték-kutatták a Dóra rádióadóit (egyik három km-re a francia határtól, kettô pedig a német-svájci határ közelében mûködött, de állandóan változtatta székhelyét). Végül egyiket sem sikerült lokalizálni.
Az ország semleges tekintélyének tisztára mosása a háború után azonnal megkezdôdött, különösképpen azt követôen, hogy Gilles Perrault több nyelven megjelent könyve adathalmazával bizonyított.
Két francia újságíró, Pierre Accoce és Pierre Quet 1966-ban könyvet jelentetett meg (svájci szponzorálással) a következô címmel: A háborút Svájcban nyerték meg (La guerre a été gagnée en Suisse). Ezzel akarták igazolni a nemzetközi közvélemény elôtt, hogy a svájci hatóságok objektíve az ország javát szolgálták.
A La Suisse címû lap azonban a két francia „fenomenális tudatlanságát" ostorozta, és az Accoce-Quet duó kénytelen volt beismerni, hogy több esetben az idézett személyek nevét (és keresztnevét) egyszerûen kitalálták. Ezt megerôsítette a Der Spiegel német lap is 1967. évi 44. számának 44. oldalán.
Az elmúlt években a szövetségi kormány ígéreteket tett — a bankrendszer megbízhatóságának helyreállítása érdekében — az eltulajdonított zsidó vagyonok felderítésére, és visszaszolgáltatására. A jeligés letétek esetében, miután azok tulajdonosai idôközben feltehetôleg elhalálozták, leszármazottaik pedig ismeretlenek, tárgyalásokat kezdett a Zsidó Világkongresszussal, amely jótékonysági alap felállítását tervezi.
A BBC Svájc megbukott a világháborúban címmel 1997. június 18-án megsemmisítô bizonyítványt sugárzott saját kutatásokra épülô dokumentumokkal arról a szereprôl, amelyet Svájc játszott a háború során üldözött zsidók kifosztásában, valamint a náci hadigépezet pénzelésében.
A filmbôl kiderült, hogy Svájc még az Olaszországból kényszermunkára hurcolt olaszok és haláltáborokba küldött zsidók deportáló vonatait is átengedte saját területén.
Emellett a svájci bankok gyakorlatilag lenyelték az üldözött zsidók betéteit, a hatóságok pedig több tízezer menekülôt toloncoltak vissza a nácik által megszállt országokba, köztük rengeteg olyat, aki korábban egész vagyonát Svájcba utalta.
Ráadásul Svájc hadianyaggal is ellátta a német hadsereget, sôt, a svájci légtérben lelôtt több, menedéket keresô sérült amerikai bombázórepülôtisztet is kiadott a náciknak.
A finommechanikájáról (nem csupán óragyártásáról) ismert ország nélkülözhetetlen alkatrészekkel is ellátta a nácikat.
(Folytatjuk)
Sokan vallják, hogy Sárospatak Magyarország egyik kincse, igazi „gyöngyszeme". Különös varázsát, nemzeti értékét több tényezônek is köszönheti, nagyrészt mûvelôdési tevékenységének. Ki ne hallott volna Sárospatakról, arról a településrôl, mely évszázadokon át vonzó iskolavárosként élt az emberek tudatában. Itt nyílt meg a harmincas években az elsô magyarországi népfôiskola is. Erdélyben is létezik népfôiskola, és a Romániai Magyar Népfôiskolák Társasága (RMNT) néven az EMKE égisze alatt mûködik.
Az RMNT erdélyi társszervezôje volt annak a tábornak, melyet hagyományosan az idén hetedszerre szervezett meg a Sárospataki Népfôiskolai Egyesület. Ebben a táborban, a határon túli tagozatban tizenhárom fiatal vett részt, közöttük öt erdélyi a Szatmár megyei Kaplonyból, négy kárpátaljai és négy felvidéki hallgató.
Mi ketten Kolozsvárról érkezett hallgatókként vettünk részt ezen a nyári táborban, és a Kolozs megyei EMKE Honismereti körét képviseltük Sárospatakon. Tudtuk, hogy olyan fiatalokkal fogunk ott megismerkedni, akik — ugyanúgy mint mi — a magyar határon kívülre szakadtak; a tábor ideje alatt pedig olyan barátságok születnek majd, melyek életreszólóak és megerôsítik hitünket a hovatartozással kapcsolatban.
A programunk határozottan zsúfolt volt, még unatkozni sem volt idônk. Napjainkat kitöltötték az érdekesebbnél érdekesebb elôadások, kirándulások, látogatások.
Szabadidôs programjainkat legtöbbször beszélgetésekkel töltöttük el a kollégium folyósójára kiülve, vagy esti tábortüzek alkalmával. De azért nem maradt ki a Bodrog folyóban való fürdés és az uszoda sem.
Elôadóink olyan személyiségek voltak, mint dr. Takács Béla, a Sárospataki Református Alapítvány elnöke, dr. Jeszenszky Géza, országgyûlési képviselô, aki részletes tájékoztatást nyújtott nekünk Magyarország külpolitikájáról.
Találkoztunk a bukaresti és a pozsonyi nagykövetségek titkáraival, s így a diplomácia szemével néztük a magyar nemzetiség helyzetét.
A hét második felében Felvidékrôl, Kárpátaljáról és Erdélybôl érkeztek elôadók.
Mindhárom elôadótól értékes és hasznos információkat kaptunk, ezzel is bôvítve tudásunkat.
Kirándulást tettünk Sátoraljaújhelyre, ahol a Kazinczy Múzeumban fogadott Fehér József múzeum igazgató. Ugyanakkor Széphalomba is ellátogattunk, és megtekintettük a Kazinczy-emlékcsarnokot.
De mindenekelôtt Sárospatakot volt alkalmunk megismerni. Megragadó a város történelmi múltja, vára és várkastélya is ezt sugallja. Mûveltségi-honismereti vetélkedônk is Sárospatak híres diákjaihoz kapcsolódott. A vetélkedô a hasznos mellett kellemessel is szolgált, kikapcsolódást nyújtott mindenkinek.
Egyik este Szabó Irén etnográfushoz és férjéhez, Telenkó Miklós lelkészhez voltunk hivatalosak. Késôig beszélgettünk népi hagyományokról és a vallásról. Majd az újonnan épült görög katolikus kápolnában esti imán vettünk részt.
Utolsó elôtti napon a Tengerszemhez kirándultunk, ahonnan számtalan élménnyel tértünk vissza. Késôbb pedig újságcikkek írásával voltunk elfoglalva, mert egy „Mécsvilág" címû alkalmi kiadványban leírhattuk véleményeinket. Legjobb élményeink az esti beszélgetésekhez kapcsolódnak, no meg a bográcsgulyás fôzéshez és a humoros zárómûsorhoz. Elutazásunk elôtt tudatták velünk, hogy mi is pataki diákokká váltunk, és a „nagy család" tagjaiként távozunk. Sárospataktól csak elköszönni lehet — elszakadni nem —, mert a hely szelleme pillanatok alatt megérinti a látogatók lelkét, ha hagyják!
Pilbák Erika,
Toroczkai István
Szeretek kirándulni, ezért mindig szívesen utazom Magyarországra. Sok ismerôsöm van, akik szeretettel vendégül látnak, és mindig akad valaki, aki Erdélyrôl kérdezzen.
Ha ott vagyok, jólesik a beszéd, már-már eufórikusan olvasom a magyar utcaneveket. Még az sem zavar, ha egy-két ember hangosan veszekszik, vagy szid valakit. Eufórikus hangulatom azonban hamar elmúlik, amikor egyik vagy másik vendéglátóm „román kislánynak" nevez. Pedig jónéhányszor figyelmeztettem: én magyar vagyok. Zavaró, hogy ezt mindig tudomásul veszik, bocsánatkérôen néznek rám, majd egy kis idô után újra románnak neveznek. Magyarország bármely részében is nyaraljak, a „román kislány" minôsítést mindig megkapom. És mindig szomorú vagyok, ha nem tartanak magyarnak!
Amikor hazajövök Erdélybe, már nem is fáj annyira az a piszokul sértô hanglejtés, amellyel itt magyarságomat kezelik. Mégis, az ottani miatt érzem hazátlannak magam.
Ha Magyarországon román, itt meg magyar vagyok, akkor hol az én helyem, hova tartozom, ki vagyok én? Amikor nyaralás után hazatérek ide, ahol jól ismerem az embereket, a házakat, a környéket, és leülhetek szobám legkedveltebb zugába, a szemem mindig a könyvespolcra téved. A magyar és román könyvek keveréke megnyugtat. Tudom már, ki vagyok, és hová tartozom!
Igen, 1960-ban, de sajnos már Babes,-Bolyai diplomával. Még anyanyelvemen, magyarul tanítottak nagyon jól felkészült tanáraink. A tanítás is jó körülmények között és nyugati szinten folyt, legalábbis nálunk, a kutatókémián. Azt a családi, meghitt, de ugyanakkor szigorú és kölcsönös tiszteleten alapuló légkört más egyetemen nem kaptam volna meg. Az itt eltöltött öt év alatt tanáraink szerettek, irányítottak, neveltek úgy, hogy jól felkészült, magabiztos, megbízható jó szakemberekké váljunk, akik meg tudják állni a helyüket bárhol a világon. Hogy a szakmában ledolgozott 36 év alatt megálltam a helyemet az ones,ti-i, slatinai, tulceai nagyüzemekben, ezt mind a Bolyai Egyetemen kapott szeretô nevelésnek és felkészítésnek köszönhetem.
Kisebbségellenes megszorítások az ó-Romániában is voltak, de nem annyira, mint itt. Igaz, hogy ott az asszimiláció jelenti a legnagyobb veszélyt. Miután hazakerültem Kolozsvárra, megrökönyödve tapasztaltam — és tapasztalom ma is — az itt folyó és túlzásba vitt megkülönböztetést. Itt bennünket hallgatag, hangyaszorgalommal dolgozó másodrendû állampolgárokká retrogradáltak.
Reméljük, hogy ebben a sarjadó demokráciában ki tudjuk küzdeni a bennünket megilletô emberi jogainkat. Ennek pedig a kolozsvári Bolyai Egyetem azonnali újraindítása a feltétele. Ott kell folytatni ifjaink nevelését, ahol abbamaradt 1959-ben, hogy magabiztosan meg tudják állni a helyüket mind a szakmában, mind a kétmilliós erdélyi magyarság irányításában.
Jó, hozzáértô, karizmatikus vezetôk nélkül népünk szétszéled, tovább asszimilálódik, s szolgasorban marad ebben a nem éppen barátságos környezetben.
...pontosabban annak a bizonyos nyári napnak az este 7 órája, amikor az elsô születésnapot kellett volna ünnepelni, de sajnos keserû, és kissé dühös búcsúzkodás lett belôle. Rövid idôn belül a román adás is következett, búcsúzkodás nélkül. Ez szomorú bizonyítéka, hogy nem a magyar adás vitte csôdbe a céget. Azóta eltelt még egy év, az emberek hamar felejtenek, és nekem az volt az érzésem, hogy csupán én nosztalgiázom. Reflexszerûen ezt a rádióadót hallgatom ma is, és elszoruló szívvel tapasztalom, milyen amatôr szintû, ritkán hallható kivétellel. Néhány idegen hang és ismeretlen név, biztosan jóindulattal, de sem szívet, sem lelket nem melengetô mûsort ad — ugyanúgy elmennek az ember füle mellett, mint akármelyik más kereskedelmi rádióadóé. Már nem az amelyikre mindig figyelni kellett.
Vajon miért létezik mindig valaki, aki elrontja mások kedvenc játékát, és aztán továbbáll egyebeket rongálni? Mert ô mindig ezt csinálta, és ehhez ért a legjobban? Szerencsére az emberekben a reményt nem lehet elpusztítani. Én, a hallgató és láthatatlan barát akarom és hiszem, hogy találkozunk még valamelyik hullámhossz valamelyik frekvenciáján.
Na, nem a NATO-ban, dehogy. Hiszen ott nagyon igényesek, ezért aztán alaposan fel kell készülnünk, mert a „vizsgáztató bizottság", bármilyen nyelven szólaljunk is meg, mindent a reformok nyelvére fordít majd le, és ha valami nem egészen tiszta elôttük, akkor már nem kapunk átmenô jegyet. Most azonban egészen másról szeretnék beszélni, arról, hogy kik lesznek az elsô elfogott sírgyalázók, koszorúrablók, üveg- és virágtolvajok? Nem egy esetet ismerek, amikor a gyászolók másnapra hûlt helyét találták a virágoknak. Csakis az tudja felmérni ezt a gyötrô fájdalmat — és a tolvajlás elleni gyûlöletet —, aki a legdrágábbját eltemette, és annak a sírját lefosztva találta. De mit tesz a temetôgondnokság meg a rendôrség? Semmit. Egyetlen rongálót vagy tolvajt el nem fog, meg nem büntet. Jó, hogy arra van pénz, hogy felhajtsák a juhokat a városba, a föld gyomrából római kori kavicsokat kaparásszanak elô a kontinuitás elméletét bizonyítandó, de a sírjainkat megvédeni már nem telik.
Olvasom, hogy a városházának állítólag van egy „rendfenntartó ôrsége", amely még februárban alakult. Ennek keretében 31 alkalmazott dolgozik, Ioan Sãbãdus, a fônökük. És felsorolnak 7 helyet, ahol szolgálatot teljesítenek, többek között a Házsongárdi, monostori, kismezôi, kajántói temetôkben. Hát akkor hogyan történhetett meg az a nagy sírrombolás ebben az évben a monostori temetôben? Ha valóban a sátánisták voltak, mit tettek ellenük Sãbãdus, mérnök és csoportja? Az állam ugyanis fizeti ôket. Ha pedig képtelenek bármit is tenni, akkor inkább sepregessék az utcákat, hiszen az is becsületes munka. A tettesek elfogására pedig kérjék meg a rendôrséget. De tegyenek végre valamit a társadalom salakjai, a huligánok, munkakerülôk ellen. Szégyen, hogy farkaskutyával kelljen a temetôbe mennünk, mert egyedül immár félünk elindulni. Elfogatásokat akarunk végre látni és hallani, meg példás büntetéseket. A temetôk kapuira pedig függesszék ki az emberszabású fenevadak képeit abban a jellegzetes csíkos ruhában. Nagy érdeklôdéssel és türelmetlenül várjuk, hogy kik lesznek az elsôk.
Alig hiszem, hogy lenne valaki, akit ne zavart volna éjjel a kóbor kutyák ugatáskoncertje, vagy ne kellett volna kikerülnie az utcán vicsorító ebet, vagy a járdán kutyaürüléket. Sokan alig tengôdnek egyik napról a másikra, de az állatbarát gazda nem tud lemondani kedvelt kutyusáról. Van, aki megtanítja viselkedni a kutyáját, de így is megtörténhet, amit a központban láttam: a gyümölcselárusító gondosan egymásra rakott ládáit, benne az illatozó barackkal a gazdi mellett álló kutyus lepisilte. Az ebnek mindegy, hol emeli meg a lábát, a gazdi pedig elintézte az egészet egy elnézô (büszke?) mosollyal.
Hasonló történt a Deák Ferenc utcai kenyérboltban is. Míg az asszonyság a péksütemények felôl érdeklôdôtt, a kutyus a pult melletti kosár kenyereit nyalogatta. Mikor figyelmeztettem, a tulajdonos kikérte magának: az ô kutyája nagyon tiszta! Meglehet, de én azért mégsem ennék vele egy tányérból.
Bödör András
|
|
|
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |