 |
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1999. február 1.
(XI. évfolyam, 25. szám)
Javier Solana NATO-fôtitkár pénteken levelet küldött a cseh, a lengyel és a magyar külügyminiszternek, amelyben bejelentette, hogy a csatlakozási jegyzôkönyvek ratifikálási folyamata a szövetség tagországaiban befejezôdött, és a három állam NATO- taggá válik, amint letétbe helyezte csatlakozási okmányait Washingtonban.
A levél nem tartalmaz dátumjavaslatot a belépésre, de NATO-források megismételték, hogy a szövetség továbbra is március elejében gondolkodik.
A levél szerint az Észak-atlanti Szerzôdés Szervezetének valamennyi tagállama értesítette az Egyesült Államok kormányát arról, hogy jóváhagyta a Cseh Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Magyar Köztársaság Észak-atlanti Szerzôdéshez való csatlakozásáról szóló, 1997. december 16-án, Brüsszelben aláírt jegyzôkönyveket. Solana továbbította a csatlakozásra való meghívást a három államnak, és jelezte, hogy Magyarország azon a napon válik a szerzôdés részes államává, amikor letétbe helyezi a csatlakozási okmányokat az Amerikai Egyesült Államok kormányánál.
A csatlakozási folyamat következô lépéseként a három meghívott államban kell befejezni a tagsághoz vezetô utat. Lengyelországban és Magyarországon a jogrendszer részeként ki kell hirdetni a Washingtoni Szerzôdést, Csehországban pedig az errôl szóló törvényt Václav Havel államfônek alá kell írnia.
A legvalószínûbb további forgatókönyv szerint ezt követôen — március elején — a három ország külügyminisztere Washingtonba utazik, ahol amerikai kollégájuk jelenlétében letétbe helyezik a csatlakozási okmányokat. Ezzel egyidôben Brüsszelben kicsiny ünnepség keretében felhúzzák a három állam zászlaját a tizenhat mai tagország lobogója közé, és jogilag a tagság életbe lép. A három új tag legmagasabb szintû üdvözlésére majdnem bizonyosan április 24-én, Washingtonban a tagországok állam- és kormányfôinek találkozóján kerül sor.
Az alkotmány megsértése miatt a Nagy-Románia Párt (PRM) kéri a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség törvényen kívül helyezését — jelentette be bukaresti sajtóértekezletén Corneliu Vadim Tudor szenátor, a PRM elnöke.
Tudor szenátor szerint a PNL és az RMDSZ megsértette az alkotmány 134. cikkelyét, amely egyebek között kimondja, hogy „az államnak a gazdasági tevékenységben biztosítania kell a nemzeti érdekek védelmét", illetve „meg kell teremtenie az életszínvonal növeléséhez szükséges feltételeket".
A PRM elnöke nem részletezte, hogy a két párt milyen módon sértette meg az alkotmány ezen pontjait, csak azt közölte, hogy a párt parlamenti csoportjainak vezetôi „öt millió állampolgár által aláírt" beadvánnyal követelik majd a házelnököktôl az eljárás megindítását.
A PNL, amelynek alelnöke, Valeriu Stoica igazságügyi miniszter két nappal ezelôtt bejelentette, hogy kezdeményezi a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését a Zsil-völgyi bányászok múlt heti erôszakos akciójában játszott szerepe miatt. Stoica egyben indítványozta: egyszerûsítse a parlament a törvényhozók mentelmi jogának felfüggesztését, hogy felelôsségre lehessen vonni Tudor szenátort, aki ellen már több tucatnyi rágalmazási és becsületsértési pert indítottak.
A PRM elnöke mintegy válaszul pénteki sajtóértekezletén közölte, hogy a párt kezdeményezi egy parasztpárti képviselô mentelmi jogának felfüggesztését, mert jelen volt a bányászok menetelésénél.
Laurentiu Dumitrascu, a parasztpárt Vâlcea megyei képviselôje valóban jelen volt, amikor a bányászok Vâlcea megye területére léptek. A képviselô az elsôk között nyilatkozott a sajtónak arról, hogy a PRM helyi vezetôi a bányászok támogatására, a menethez való csatlakozásra biztatták a lakosságot.
Tudor szenátor egyébként a sajtóértekezleten nem tulajdonított különösebb fontosságot annak a lehetôségnek, hogy pártját esetleg betiltják. „Ebben az esetben két napon belül más néven ismét bejegyeztetjük magunkat a bíróságon, és az év végére tömegpárttá válunk" — jelentette ki magabiztosan.
Ha Javier Solana NATO-fôtitkár elrendeli a jugoszláviai légicsapásokat, a NATO légierô romániai légtérhasználatáról szóló parlamenti határozat automatikusan életbe lép. A román parlament tavaly októberben, hosszas vita után úgy döntött, hogy „sürgôsségi és rendkívüli esetekre" megnyitja az ország légterét a NATO légierô elôtt. Az 1998. október 14-én elfogadott parlamenti határozat mellett a kormánykoalíció pártjai szavaztak, az ellenzék ellene voksolt. A határozatot a törvényhozás végül 244 igen szavazattal, 160 ellenében fogadta el.
Gheorghi Prisãcaru, A Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának (RTDP) szenátora vasárnap kijelentette, hogy amennyiben a helyzet megkívánja, pártja a parlamentben a felhatalmazás újratárgyalását fogja követelni. Az RTDP azt szeretné, ha az elôzô törvényhozási határozattól függetlenül a NATO-légierôk elôtti romániai légtérmegnyitás kérdését minden egyes konkrét esetben újabb parlamenti határozat elfogadásához kössék.
A román külügyminisztérium üdvözölte a nemzetközi közösség azon követelését, hogy a szerbek és az albánok február 6-án Franciaországban üljenek tárgyalóasztalhoz, és támogatja azt az elképzelést, hogy a koszovói kérdést a tartomány széles körû autonómiájának biztosításával oldják meg.
Három fô témája volt a Románia Alternatívája Párt elnöke, Varujan Vosganian szenátor szombati, kolozsvári sajtóértekezletének: a bányászjárás, az idei állami költségvetési törvénytervezet, illetve a személyi és kollektív jogok.
Vosganian kifejtette: a bányászjárás nem volt más, mint egyes ellenzéki pártok által a háttérbôl irányított államellenes megmozdulás. A coziai megegyezést pedig a hadsereg erôdemonstrációja tette lehetôvé: Râmnicu Vâlceát teljesen körbezárta a hadsereg, így a bányászvezéreknek világos volt, hogy nem folytathatják útjukat Bukarest felé.
Az állami költségvetés tervezetét kommentálva a pénzügyi szakértô kijelentette: helytelen lépés volt a külföldi befektetôknek biztosított elônyök megszüntetése, a pénzügyminisztérium téved, amikor azt állítja, hogy ezzel növekednek az államkassza bevételei. Vosganian keményen bírálta Decebal Traian Remest: — Ilyen rossz pénzügyminisztere kilenc év óta nem volt Romániának, a költségvetésbôl teljesen hiányzik az iparra vonatkozó rész és a hétszázalékos biztosítási adónövekedés. Kollégáim közül ezt senki nem vette észre — mondotta a szenátor, hozzátéve: ezt a költségvetést úgy állították össze, hogy könnyû dolguk legyen a sikkasztóknak. Egyes befektetések értékét elôre megfontoltan felértékelték. A vámhivatal összbefektetési értéke pedig a kultúrminisztériumnak kiutalt összeg több mint felére emelkedik.
Vosganian kijelentette: az RMDSZ komoly ellenfélre számíthat a jobboldal részérôl, ha tovább folytatja autonomista politikáját. Pártja a polgárok jogaiért száll síkra és nem támogatja a kollektív jogokat. — A kollektív jogokat illetôen a román törvények messze felülmúlnak más európai rendelkezéseket. Senki részérôl nem fogadok el rendreutasítást ebben a kérdésben — mondotta Varujan Vosganian.
Aachenban vasárnap Emil Constantinescu tájékoztatta Göncz Árpádot hazája belsô helyzetérôl, különös tekintettel az utóbbi hetek belpolitikai fejleményeire. Mint mondta, a problémák megoldását a reformokban és a privatizáció felgyorsításában látja. Külön kiemelte a romániai magyar kisebbség pozitív, bölcs viselkedését az elmúlt hetekben. Göncz Árpád hangsúlyozta: Magyarország viszonya Romániához változatlan. A két ország közötti jó kapcsolat egyértelmûen szükséges, az együttmûködés elengedhetetlen.
Kulturális életünk két neves képviselôjét tüntette ki Göncz Árpád államfô a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével.
Ferenczy István marosvásárhelyi színmûvész mûvészi munkásságáért, Szilágyi István író, a Kolozsváron megjelenô Helikon címû hetilap fôszerkesztôje pedig a romániai magyar irodalom terén végzett munkásságáért részesült a magas elismerésben.
A kitüntetéseket pénteken délután Marosvásárhelyen adta át bensôséges ünnepség keretében Szôcs Ferenc, Magyarország bukaresti nagykövete. Jelen volt Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke is.
A péntek óta tartó nagy havazások és hóviharok lebénították Kelet-Romániát. A hóréteg vastagsága Moldva egyes részein elérte a két métert. Több száz településen szünetel az áramszolgáltatás, és jó néhány vonatot felfüggesztettek. A hó- és szélviharok miatt a hatóságok szombaton délben lezárták a fekete-tengeri kikötôket, a Sulina Duna-ágat és a Duna–Fekete-tenger csatornát.
Az elmúlt napokban nagy mennyiségû hó hullott Bukarestben és az ország keleti részén, Moldvában és Dobrudzsában. A fôvárosban a forgalom nehézkéssé vált, a moldvai térségben azonban ennél jóval súlyosabb a helyzet. A hatalmas hómennyiség több várost lebénított és több száz települést elszigetelt. A térségben 23 országúton teljesen leállt a forgalom. Botosani, Szucsáva, Német, Vaslui, Vrancea, Galac, Jász, Buzãu, Brãila, Tulcea, Ialomita, Cãlãrasi és Konstanca megyékben a legtöbb megyei és községi közút járhatatlan. Legsúlyosabb a helyzet Râmnicu Sãrat és Buzãu városok között, illetve Jász, Szucsáva és Buzãu megye több útszakaszán volt, ahol a heves, 100 kilométer/óra sebességet meghaladó hóvihar és a –15 fok körüli hômérséklet miatt, szombaton délután mindkét irányban leállt a forgalom.
Több ezer ember rekedt az utakon, ezeket többnyire a katonaság kutatta fel, és igyekezett jármûveikkel együtt biztonságba helyezni. A megfeszített munkának és a lehulló hómennyiség csökkenésének köszönhetôen, vasárnap délre több útszakaszt megtisztítottak, de továbbra is azt tanácsolják az autósoknak, hogy ne induljanak útnak az érintett térség felé, sem pedig onnan más irányba.
Két-három órás késéseket jelentettek be a pályaudvarokon a Moldva felôl érkezô vonatok esetében. Páskán és Németvásár között teljesen leállt a vasúti forgalom, a Jászvásárról Bukarestbe tartó belföldi és nemzetközi vonatok pedig legalább három órát késtek. A jászvásári és a galaci vasútigazgatóságok 19 személyszállító vonatot függesztettek fel jászvásári, mangáliai, páskáni, bákói, buzãui, fãurei-i, németvásári és szucsávai érkezéssel vagy indulással. A jászvásári repülôteret bezárták.
Bukarestben, illetve Buzãu és Szucsáva megyében az idôjárás és a mintegy tíz napja tomboló influenzajárvány miatt egy héttel meghosszabbították a diákok vakációját.
A kolozsvári vasútigazgatóság információs irodájában vasárnap délben cáfolták azt, hogy a Bukarestbôl induló vonatok több órás késéssel érkeznének, egyedül a Iasi–Temesvár gyors esetén tapasztaltak 50 perces idôeltolódást.
Kolozs és Fehér megye tanfelügyelôsége is megszívlelte az egészségügyi minisztérium szombaton kibocsátott körlevelét, amely az iskolakezdésnek az elhalasztására szólít fel az országban terjedô az influenzajárványra és a különösen a keleti megyékben tomboló viharra való tekintettel. Ioan Sãsãrman fôtanfelügyelô a Mediafaxnak elmondta, Kolozs megyében az influenzás betegek 70 százaléka gyerek, ezért döntöttek a „kényszervakáció" elrendelése mellett.
Amint azt Cucu Imolától, a Brassai líceum igazgatónôjétôl, illetve Vizi Imrétôl, a Báthory líceum aligazgatójától megtudtuk: lapzártáig semmiféle értesítést nem kaptak a vakáció meghosszabbításával kapcsolatban.
A hírügynökség jelentése szerint mindeddig ugyanis 70 ezer megbetegedést észleltek országszerte, számuk azonban napról napra nô. A szakemberek szerint a hômérséklet csökkenésével a járvány alábbhagy.
Arról, hogy Kolozs megyében az influenzás betegek számának növekedése indokolttá teszi-e a rendkívüli intézkedések bevezetését, a járványkórház szolgálatos fôorvosnôjétól igyekeztünk részleteket megtudni, dr. Bucureanu azonban tegnap nem volt hajlandó a sajtóval szóba állni. Annyi kiderült, hogy a Stanca kórházban, illetve a megyei kórház szülészetén teljes karantént rendeltek el. A II-es és III-as gyermekklinikák azonban még nem tartották szükségesnek a látogatások szigorú betiltását.
Jóllehet Fehér megyét sem kerülte el az influenzajárvány, a nagyenyedi városi kórház vezetôsége még nem tartja szükségesnek a karantén bevezetését. Az elmúlt három nap alatt 14 influenzás megbetegedést jeleztek, de ezekbôl csak 7 személyt, elsôsorban az idôs, illetve a nagyon nagy lázzal küszködô betegeket kellett beutalni. Kórházi illetékesek szerint a járványhullám tetôzése azonban az elkövetkezô két hét folyamán várható. A bukaresti riogatásokkal ellentétben a Nagyenyeden mûködô öt magángyógyszertár mindegyikében árusítanak kompenzált gyógyszereket.
KÖNYVVITELI ÉS INFLÁCIÓSZÁMÍTÁSI TANÁCSOKKAL látják el az RMKT Kolozs megyei szervezetének szakemberei az érdeklôdôket február 4-én, csütörtökön du. 6–7 óra között, a szervezet Kövespad (Pietroasa 12.) utcai székházában.
JOGI KÉRDÉSEKRE válaszol Pap Edit ügyvédnô hétfôn du. 5 órától az RMDSZ Pata–Györgyfalvi negyedi körzetének székházában (Ariesului utca 55.)
Kuckós szülôk és gyermekek!
Február 13-án megtartjuk hagyományos farsangi bálunkat. A maszk kötelezô.
A szervezôk
Megjelent a Besztercei Híradó
Jókora késéssel bár, de végül eljutott szerkesztôségünkbe a Besztercei Híradó decemberi száma. A havilap tavalyi utolsó számában az állandó rovatok mellett — gazdaság, mûvelôdés, közélet, szervezeti események, politika — Itt a háziorvos címmel új rovat indul az éppen aktuális egészségügyi problémákról, az évszak jellegzetes betegségeinek elkerülését szolgáló tanácsokkal, folytatódik a Beszterce Mûvelôdési Alapítványnak és tevékenységének bemutatása. Az érdeklôdôk olvashatnak továbbá mezôveresegyházi krónikát, oktatással, szavalóversennyel, a városi és megyei tanács tevékenységével kapcsolatos kérdésekrôl, az RMDSZ-nek a környékre tett decemberi látogatásairól szerezhetnek tudomást, interjú készült Kilyén Ilkával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mûvésznôjével. A laptestben helyet kap a Memento címû melléklet is, ezúttal a Vicében tavaly szeptember végén megrendezett III. Mezôségi Népi Tánc- és Énektalálkozóról olvashattunk részletes, tarka, fényképes beszámolót. Az EMKE besztercei szervezete által kiadott Besztercei Híradó elsô oldalán a januári lapszámból közöl elôzetest: Milyen Angliában diáknak lenni?; Az EU-tagság esélyeirôl; A bajor példa; 150 éves a besztercei vasút; Tanácsosok egymás közt, valamint az állandó rovatok.
— Kik voltak a legjobbak a mûkorcsolya EB-n?
— A legszebben az oroszok ukrándoztak.
hogy Melescanu exkülügyminiszter megrója Frunda Györgyöt, amiért úgy tett javaslatot az Európa Parlamentben, hogy elôzôleg nem konzultált társaival, mondván, hogy „jobb helyen ez nem így szokás"! Milyen igaza van Melescanu úrnak! Bár rosszallásának mindössze az a fogyatékossága, hogy nem teszi hozzá: igaz, hogy jobb helyeken nem feledkeznek meg olyan kisebbségi egyezményekrôl sem, amelyeket itt-ott-amott aláírtak. Sajnos, ráadásul azt is megkérdezhetjük tôle: hol van még ez az ország a jobb helyektôl?!
Szombaton fejezôdött be Kolozsváron az Unitárius Nôk Szövetségének V. Kézimunkatanfolyama. A tanfolyamra az ország 21 helységébôl jelentkeztek érdeklôdôk, többek között Brassóból, Csíkszeredából, Bözödrôl, Segesvárról, Kökösrôl, Székelyudvarhelyrôl, Magyarsárosról, Csíkfalváról, Jobbágyfalváról, Nyárádszeredáról és Kolozsvárról. Az egyhetes tanfolyam ingyenes volt, a résztvevôk szállásban és napi egy ebédben részesültek. Hogy mi vonzotta ide ôket ilyen szép számban ?
Ádám Irén Bözödrôl már a harmadik alkalommal vett részt a tanfolyamon. Szívesen, örömmel jött, mert a jó fogadtatás mellett még mindig nagyon sokat tanulhat. Emellett barátságok szövôdnek és a kölcsönös tapasztalatcsere nagyon hasznos — mondotta.
Hajdu Margit Csíkszeredából technikus a vegyiparban. Mindig szeretett kézimunkálni, de ezelôtt öt évvel közelebb került az igazi, hagyományôrzô hímzéshez. Mint mondotta, a kollektív munka nagyon ösztönzô hatással van a kézimunkázó nôkre. Ezért lett tagja a csíkszeredai nôszövetségnek. Erre a tanfolyamra azért jött, hogy ismereteit kibôvítse, pótolja, hazatérve pedig továbbadja azokat. A tanfolyam résztvevôi közt sok olyan személy akadt, aki felismerte a kézimunkázásban a kereseti lehetôséget vagy fizetéskiegészítést.
A két lelkes szervezô, Zsakó Erzsébet és Orbánné Forrai Erzsébet minden tôlük telhetôt megtettek annak érdekében, hogy a tanfolyam résztvevôi a legjobbat, a legnemesebbet, a tiszta forrást sajátítsák el. Ennek érdekében a gyakorlati bemutatók mellett olyan elôadásokra és fôleg olyan meghívottak elôadásaira került sor, mint Szentimrei Judit, aki életét és munkásságát a népi varrottasok és a népi szövés-fonás, textilmûvészet tanulmányozásának és kutatásának szentelte. Élmény volt nemcsak elôadása, hanem az a gyöngéd, simogató mozdulat, ahogy az egyes mintapéldányokat bemutatta. Sok közülük elhaladta a száz évet. De ugyanez a simogató, szeretô mozdulat volt észlelhetô Forrai Erzsébetnél is, kinek szintén szép számban van a gyûjteményében olyan hímzésminta, melyet ôseitôl örökölt. Tulajdonképpen az elôadások alkalmával bemutatott mintadarabok voltak azok, melyek a tanfolyam résztvevôiben megerôsítették a hitet, hogy aki komolyan szeretné a hímzést és a hagyományt ôrizni, annak nagyon sokat kell tanulnia. És ha tehetsége van a hímzéshez, ne adja azt el olcsó pénzen, giccses, könnyû áruként. Igenis becsülje meg ôsei örökségét, és munkájába adja bele szívét, lelkét, örökségét. És hogy miért oly fontos mindezt ôrizni, ápolni, nem veszni hagyni, arról tanúskodott dr. Egyed Ákos elôadása a székelység történetérôl valamint Boldizsár Zeyk Imre elôadása Kalotaszeg történetérôl.
Zsakó Erzsébetrôl, aki a szövés titkaiba próbálta bevezetni a résztvevôket, ismerôsei azt mondták — Zsóka néni, hát ô a szövômûhelyben lakik. Munkája és tanítása fôleg olyan célt szolgál, hogy az asszonyoknak egy munkahelyet, kereseti lehetôséget biztosítson.
A tanfolyam elérte célját. Azokban, akikben tehetség volt, de még kevés tudás, felkeltette a figyelmet az igazi értékek iránt. És az elmúlt öt év alatt a visszajáró hallgatók jelenléte bizonyítja, hogy nem volt hiábavaló munka.
Febr. 6. (szombat): Kirándulás Monostorról az Árpád-csúcsra (25 km) Találkozás 9 órakor a végállomásban. Vezeti Máthé János.
Febr. 7. (vasárnap): Hója-gerinc. Találkozás 10 órakor a Néprajzi Múzeum szabadtéri részlege elôtt a Törökvágás tetején (22 km) Vezeti Szakács Éva.
Febr. 13. (szombat): Györgyfalvi erdô (20 km). Találkozás 10 órakor a 32-es végállomásában (Alverna). Vezeti Gyurcsányi Eszter.
Febr. 13. (szombat): Farsangi bál.
Febr. 14. (vasárnap): 9 órakor találkozás a Bethlen-bástyánál, ismerkedés a mûemlékkel, majd 10 órakor a 35-ös Hajnal-negyedi végállomásából séta a Bükkbe (15 km). Túravezetô Szatmári Béla.
Febr. 18. (csütörtök): du. 5 órakor túravezetôk tanácskozása a székházban.
Febr. 20. (szombat): Autóbuszos kirándulás Kisbányára, ahol sízni lehet, vagy kirándulni az Öreghavasra (20 km). Találkozás 7 órakor a Magyar Színháznál. Elôzetes jelentkezés közgyûlésen vagy szolgálatos napokon az irodában. Vezeti Prezensky Tibor.
Febr. 21. (vasárnap): Bükki séta (15 km). Találkozás 10 órakor Monostoron. Vezeti Sófalvi István.
Febr. 27. (szombat): Farkasok útja (18 km). Találkozás 9 órakor Monostoron a Minerva üzletház elôtt. Túravezetô Martonossy Magda.
Febr. 27. (szombat): Vonatos és gyalogos kirándulás (20 km) Kalotaszegre: Egeres–Jegenye–Románnádas–Sztána útvonalon. Vezeti Tóthpál Tamás.
Febr. 28. (vasárnap): Látogatás a Botanikus kertbe. Találkozás 10 órakor a bejáratnál. Vezeti Jablonovszki Elemér.
Magashegyi túra a Retyezátba február végén–március elején. Jelentkezni a közgyûlésen lehet. Szervezi Szilágyi András és Fazakas Ferenc.
Kedvezô hóviszony esetén minden szombaton és vasárnap sízés a Diósban. Találkozás 10 órakor a Diósban. Rendezi Szilágyi András.
Az európai értelemben vett város, városlakás függôségbe, már-már modern rabszolgaságba taszítja az embert. Egy tömbházban van 1–2–3–4 szobád, és minden szükségest árucsarnokból kell beszerezned. Tehát dolgoznod kell valahol. Marx szerint: el kell adnod munkaerôdet, hogy azt kifizessék, és te abból a fizettségbôl megéljél. Vagy, 1990 után vállalkozónak kell lenned. Ha pedig állás, munkahely nélkül maradsz — felkopik az állad! És egy idô után, amikor már a lakásköltségeket sem tudod kifizetni: az utcára kerülsz!
Gyermekkoromban a kolozsvári Szén utca negyedben laktam, félparcellás kiskertes házban. Második szomszédunk, Károly Laci bácsi volt. Ô valahol altisztként dolgozott fiatal korában. De az állása hirtelen megszûnt. Két gyereke volt ekkor már. Mit csináljanak? Az ember felásta a gyümölcsöst, és ott krumplit, káposztát, paszulyt, kukoricát termesztett, és ami még kellett a konyhára. Az asszony felásta az udvart, és virágokat termesztett, amit eladott a piacon. Két mellékhelyiségbôl szobát csináltak, és azt kiadták négy szász diáknak, akikre fôztek és mostak. Károly bácsi pedig tyúkokat hozott haza, és egy kis farmot létesített. Vagy két-három év után jobban éltek, mint amikor a városnál dolgozott.
Csakhogy akkor a békés Románia idejét élték az emberek. A felsô szinten megvoltak a nagy csatározások, akkor is árultak külföldnek üzemeket, de hagyták a parasztot, a városlakót, hogy éljen, ahogy tud. És akkor dolgoztak az emberek. Legalábbis Erdélyben: románok–magyarok–szászok egyaránt.
De jött a háború, határkiigazítás, jött a pokol, a vér pokla, majd a Szovjetunióból behurcolt kommunizmus pokla. Gazdaságilag pedig az államosítás, amely — egy idô után — azt is jelentette: az emberek a nagyközöst nem tekintették a magukénak: lopták-csalták, ahol csak lehet. Ezért ment tönkre Ceausescu Romániája. Jegyre adták az élelmiszereket az egykori mezôgazdasági terméket külföldön eladó Romániában... De a kommunizmus lassan kezdett kicsúszni a saját fészkébôl a legtöbb országban. Nálunk is. És megjött a felszabadulás. Az ember szabad lett, annyira, hogy már csak heti öt napot dolgozott, a kollektív gazdaságokat szétverték, de mást nem csináltak helyükbe, a befejezetlen épületek mellett ott maradtak az építôdaruk, az emberek lelkében pedig a kommunizmus által beléjük oltott nemtörôdömség. Eltûnt a kommunista párt, de hatalomra kerültek a párt volt fejesei. Majd megbuktak, helyüket Maniu és a liberálisok utódai foglalták el. És még úgy sem vezették az országot, mint Maniu idejében.
És most olvasom az újságokban, hallom a televízióban: ismét tömbházakat akarnak építeni a városokban. Nem, ne építsenek! Hisz elnéptelenednek a falvak, üresen állnak százával a falusi házak. Oda menjen, vagy menjen vissza az utcára jutott ember! Ott lehet felépíteni a holnap országát. Onnan kiindulva. És az üresen maradt kis városi helyekre is családi házak kerüljenek, körülöttük kertekkel, ahova gyümölcsfát lehet ültetni és szôlôt, ahol tyúkot és libát nevelhetnek meg malacot. Ahonnan be lehet segíteni a konyhára, ahol még a munkanélküliség idején is meg lehet valahogy élni. Mint ahogy megélt Károly Laci bácsi.
Ne tömbházakat építsenek! Az emberi lelkeket építsük. Jó magasra. Erôs lelkû emberek nélkül nem lehet életerôs országot felépíteni. A lelkek legyenek magasak, ne a házak!
Magam sem tudom, hogyan kezdôdött. Egyszer csak arra eszméltem, hogy szenvedélyes keresztrejtvényfejtô vagyok. Talán az évek szaporodásával kísértô álmatlanság is szerepet játszik ebben, de most már igazán nem tudnám megmondani, nem azért nem alszom-e vissza az éjszaka közepén, mert a rejtvényfejtô-szenvedély kiveri az álmot a szemembôl. Régebben nem sok érdeklôdés élt bennem az ilyenszerû rébuszok iránt, de most: mint a drogos a kábítószernek és az alkoholista az italnak, ahogy meglátom a jellegzetes fehér meg fekete kockákat, esem neki a megfejtésnek, a fejtörésnek. Legyen az Nôk lapja, Helikon, Szabadság — ezek a lapok forognak nálunk közkézen —, büszkén jelenthetem, hogy nem volt az utóbbi idôben olyan erôs rácsa a rejtvényeknek, amely ellen tudott volna állni ostromomnak, amely mögött a legtitkosabb titkot is föl ne fedtem volna. „Tanulj, tinó..." (itt csak azért nem írom le a teljes szólást, mert számomra a folytatásban rejlô jövô idô már nem ilyen aktuális), valamint „A jó pap holtig tanul" — e népi bölcsességek váltott paripáin lovagolva vetem bele magam a kérdések, problémák, talányok szövevényébe, mit sem törôdve azzal, hogy a megfejtés beküldésének határideje régen lejárt, s ha nem, akkor sem érdekel, mert az igazi szenvedély, akár a szépség, érdek nélkül való. Vagy talán mégsem? Valami parányi érdeke mégiscsak fûzôdik agyamnak ahhoz, hogy ily módon tornázva, forgatva rozsdásodó kerekeit, próbálja megtartani „erônlétét", olajozott mûködését? Akárhogyan van, csakis e következetes és szenvedélyes agymûködtetés révén sikerült megtudnom a kibontakozó megfejtésekbôl például azt, hogy Asoka indiai király volt; hogy egy kihalt futómadár neve moa; hogy a keleti szôttes az kelim; hogy a rendszeresen visszatérô kérdésre: Naumov társa — a válasz: Alov (még szerencse, hogy ezt egyik rejtvénytôl a másikig teljesen elfelejtem, s így mindig kellô meglepetéssel szolgál, igaz, hogy közben azt sem tudom, ki volt Naumov). És mi volna most velem, ha nem tudom meg, hogyan hívták IV. Henrik angol király fiát (Lionel), és hogy a tintahal vízkilövellô nyílásának mi a megnevezése (szifo)? Ha meg nem fejtem, teljesen elfelejtem, hogy a korhadt fa másik jelzôjének, a revesnek az alapszava a ré. Arról nem is beszélve, hogy a „Nagy Károly hazai térképeken" meg a „kisebb folyó"-szerû cseles kérdésekre adandó helyes válaszok megleléséhez (az elôbbinél Carei, az utóbbinál patak talál a kockákba), szóval ehhez már a sajtóhibák és a fogalomtévesztések útvesztôiben való tájékozódás képességére is szükség van. De sebaj, a bosszúságokért kárpótol olykor a megfejtett szöveg szellemessége, pl. Mathew Trump gondolata: A diplomácia annak a mûvészete, hogy mit nem szabad kimondani; vagy Bogdánfi Sándor újvidéki költô aforizmája: Az ember olykor csak azért száguldozik négykeréken, mert hiányzik egy kereke; vagy Seneca bölcsessége: Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress (ilyenkor gondolok „a jó papra"). Máskor meg a „tanulj, tinó" tanulságával maradok, pl. ha kiderül, hogy Nem mind arany, ami fénylik; vagy ha a vicc épületes poénjában így szól a feleség a férjhez: Elkezdheted az ebédet, már visszacseréltem a tálakat (elôzôleg a kutyáéval cserélte el).
Itt használom fel az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azért a kollegiális segítségért, amelyet vezetô irodalmi folyóiratunk munkatársaitól kaptam, akik a lap idei elsô számának keresztrejtvénye alatt a megfejtést is közzé tették (ugyancsak sajtóhiba álcájába burkolva, mintha valamely elôzô szám feladványába rejtett szöveget közölnék). Így aztán, beírván a Tompa László-idézetet, valahogy csak sikerült kitöltenem a többi kockát is. Fordítva, komolyan mondom, sokkal nehezebben ment volna.
Az egyház számára nem a Cozia-kolostori béke volt az elsô eset, amikor sikeresen avatkozott be a Zsil-völgyi bányászok sztrájkügyeinek egyengetésébe. 1906 júniusában például öt hétig sztrájkoltak Petrozsényban a bányászok, bizonyos kedvezményeket kérve a bányahivataltól. A békéltetés állandóan folyt, de sikertelenül. A többgyerekes bányászok családjai már a nélkülözés szinte elviselhetetlen fokára hágtak; ezt már csak az súlyosbíthatta, hogy a bányahivatal azzal kezdett fenyegetôzni, a sztrájkoló munkásokat felpakolja, és visszaszállítja születési helyeikre. Már a hazavándorlás rémítô képe is fel-felbukkant a szerencsétlen bányászfeleségek, valamint a bányászvezetôk — akkor még Kozmák, Bodorkák, Bézsák és Lajosok — álmaiban, amikor színre lépett az egyház.
Buday János petrozsényi római katolikus plébános eleinte nem akart beavatkozni az egyre súlyosbodó sztrájkba, de amikor látta, hogy ennek a szakszervezeti megmozdulásnak csak a „hazavándorlás" lehet egyetlen eredménye, elhatározta, hogy közbelép. Káplánját maga mellé vette, elment a bányahivatalba, és ott felolvasta a bányaelöljáróságnak a munkások igazságos kéréseit, kérve azok teljesítését. Hosszas vita után a vezetôség ingadozni kezdett, végül szinte minden munkáskérés teljesítésére ígéretet tett a bányavezetôség. Buday plébánost diplomáciai érzéke a sikeres tárgyalások után sem hagyta cserben: három-négy estén húsz-harmincas csoportokban világosította fel a forróvérûbb bányászokat a tárgyalások eredményérôl — elkerülve ezáltal azt, hogy a nagy sikertôl felbátorodott tömeg esetleg olyan cselekedetekre szánja el magát, hogy azok lehetetlenné tegyék majd a további megbékélést. A következô vasárnap aztán összehívta a kétezer bányászt, s megkérte ôket, hogy hétfôn vegyék fel a munkát. A tömeg üdvrivalgásban tört ki: „Ott leszünk!" — kiabálták.
Megjegyzendô, hogy akkor is volt olyan politikai szervezet, amely rokonszenvezett a bányászokkal: a pesti szociális központ (Mezôfi Vilmos) ruhákat és élelmiszert küldött egy darabig a sztrájkolóknak. Nincs új a nap alatt.
Most, közel száz évvel az említett sztrájk után — immár Cozmák, Bodârcãk, Beják és Loisok világában — újra színre lépett tehát az egyház: immár az ortodox.
Amikor a tévében a Cozia-kolostori békekötés alkalmával magas rangú ortodox egyházi személyeket látunk, áldozzunk egy percet Buday János plébános emlékére is, akinek idegeit oly mértékben megviselték az akkori megbékéltetési kísérletek (több névtelen fenyegetô levelet is kapott), hogy Tordára való áthelyezését kérte.
Tessék nevetni — hiszen nem történt semmi, csak tréfa volt, rejtett kamera! Kandi Kamera, ha úgy jobban tetszik — mondja tréfája végén a kandi kamera beavatott szereplôje. És a megtréfált — nevet. Jókedvûen, vagy kevésbé jókedvûen — a vicctôl függôen, amit vele elkövettek.
Szeretem a kandi kamerát. Biztos vagyok benne: egyike a jövô tévémûfajának. Ami benne „kitaláció" — abba be van avatva a nézô. Ami késôbb történik: abban viszont nincs „mûvészi áttét", érthetetlen „jelrendszer", amirôl nem lehet eldönteni: mûvészi szélhámosság vagy csak feltûnni-kitûnni akarás. A kandi kamera alanya éli és nem játssza a való történeteket. Reagálásai ezért: igazak.
Nézem a nyugaton készült Kandi Kamerát, Pincérnô elôkelô vendéglôben félméteres frizuratornyot visel. Abban tartja a ceruzát, számlázó papírt, pénztárcáját, sôt az evôeszközt is onnan teszi az asztalra. És közben Kandi Kamera filmezi a vendégek döbbent arcát... Más: gépírónôt akar alkalmazni egy Fônök. Odateszi gépelni és kimegy. Gépírónô gépel, egyszer csak szétesik az írógép: riadt-kétségbeesett arc — de jön az álfônök, nevetve és kedvesen mondja a megszeppent titkárnô-jelöltnek, hogy: Tessék odanézni, igen, oda szembe, mert ott egy kandi kamera van, és tessék nevetni, igen, jóízûen tessék nevetni — mert Kandi Kamera felvette a jelenetet.
Csatornát váltok. Hazai televízióadó.
Nézem a mi Rejtett kameránkat — a felvételek itt készültek, hiszen nagyon helyesen — mi is átvesszük ezt a hálás és szórakoztató mûfajt.
Színhely: forgalmas park, valahol a fôvárosban. Sétálótér. Idôpont: nappal és csúcsforgalom. Díszlet: szék a sétálóösvény közepén. Szereplô: fehér ruhás Figaró, aki kedvesen megszólít egy idôsebb urat:
— Engedje, hogy megborotváljam, adok egy borotvahabot cserébe. Ajándékba.
Idôsebb úr, bár aznap borotválkozott, leül a székre. Hiszen megszokta, ha neki mondanak valamit, engedelmeskednie kell. Figaró úr beszappanozza leült urat, majd egy pardont rebeg, és eltûnik a tömegben. Beszappanozott úr ül, ül, ül, emberek mennek, jönnek, szappanozott úr ül, ül, ül, mert mit is csináljon? Rebellis legyen, most öregségére, és törölje le magáról a szappant, és hagyja az ördögbe az egészet? De nem, hiszen idôs úr soha nem állt fel onnan, ahová leültették, úgy hát most is vár. Hátha történik vele — és nem általa — valami. Vár. Talán azért, mert ajándékot is ígértek neki: borotvaszappant.
Nevetek a leültetett felültetetten. Figaró visszajön, játék, végül kimondja a bûvös szót: rejtett kamera. A kép kimerevítve: kínosan mosolygó szappanos férfiarc. Negyven év Engedelmességmaszkká fintorított arca.
Nevetek, mert azt hiszem, nem velem toltak ki. Más helyszín. Szabómûhely. Gyanútlan úr besétál, nadrágot szeretne csináltatni magának. A „szabómester" tudjuk, nem szabómester, hanem tréfamester — elôvesz egy sublert, azzal leméri a Kuncsaft — orrát. És fülét. És szemét.
— Így következtetünk a nadrágméretre. Ez a legújabb nyugati módszer. És Kuncsaft tûri. Meg sem lepôdik. Ugyan miért lepôdne meg? Annyi „nyugati találmánnyal" etették eddig, hogy már semmin nem lepôdik meg. Elhiszi, ha az orrát, fülét lemérik, abból nadrág lesz. Ha összemegy a fizetése, abból jólét lesz. Neki.
Aztán a szabómester elunja a tréfát, azzal, akivel mindent lehet csinálni és figyelmezteti:
Tessék odanézni: Rejtett Kamera. Tessék nevetni. Én sem nevetek. Behunyom a szemem, hátha a nagy és hirtelen csendben, mely körülvett egyszer csak átölel kedvesen valaki, és azt mondja nekem:
Ami eddig volt, az csak tréfa volt. Csak a rejtett kameráért volt. De most vége: tessék végre nevetni... Nevetni tessék!
Írtam már lírai jegyzetet, tárcát, úgynevezett irodalmi riportot a vidékrôl, azzal a célzattal, hátha sikerül megmozgatni, valamilyen perspektívát találni ebben a nagyon is változásoktól terhes, mozgalmas idôkben. Lehetett az írás bármilyen mûfajú, egyetlen cél vezérelt: tenni valamit a faluért, ezen túlmenôen a vidékért. Úgy véltem, sikerül a falut cselekvésre bírni a jelen kihívásai közepette. Tudatosítani szerettem volna példáimmal, mi a célravezetôbb, milyen alternatívák adódnak. Hogy ez a megyében etnikailag számottevô, kompakt magyarság, ha nem is szaporodik, megtartsa önmagát. Ugyanakkor érdekvédelmi szervezetünk figyelmét is a vidékre akartam irányítani, nem alaptalanul, hisz mindjárt a fordulat után a falu felnôtt lakosságának túlnyomó többsége RMDSZ-es. A fordulatkor lelkesedtek a fiatalok, akiknek hajdan a várfalvi milícián a talpukat botozták a magyar nótáért. Nem a két világháború között, akkor szólt volna érdekükben Fikker tiszteletes, hanem a nyolcvanas években. Mindjárt szóba jött a tûzoltó egylet újjáélesztése, ami napjainkban anakronisztikus ugyan, de jelzés értékû olyan értelemben, hogy igenis létezik a közösségi életre való akarat, de hozzáértés híján elbukhat, mint ahogy meg is történt. A falu — ez nemcsak Kövend — anomáliás helyzetét a maga szûk történetiségében Molnos Lajos halódó lapjában tettem közzé: Jött a rumli babámfülén címen. Ebben már a keserû felismerés konkrétizálódik: a faluban eszet osztanak a községházán, de senki nem megy érte, mert mindenki úgy véli, ô elég okos. Az RMDSZ hagyta okosnak lenni, sôt hamis ígéretet tett, amikor a várfalvi gazdaság székházát megvásárolta: ott lesz majd a téli mezôgazdasági oktatás. Ebbôl bizony nem lett semmi a tagság kesernyés szájízén kívül. Az RMDSZ az ún. „alulról jövô kezdeményezés" szorgalmazója. Badarság. Csakis az elit rendelkezhet — ha ténylegesen az — kellô széles látókörrel, régiós kitekintéssel, amit egy közösséggel kötelessége megosztani. Erkölcsi kötelezettség, altruizmus? Ugyan: pénzbôl élünk, pénzzel leszünk. Kötelessége lett volna az elitnek jobban erre a tájegységre figyelni. Két tényezôrôl szóltam eddig: a választótömeg s az RMDSZ. Van még egy igen fontos harmadik: a szórvány kirívó példáit kedvelô sajtó. Eljött a sajtó hozzánk is Falujárás rovatával. Aranyosszéken jártában megállapítja: a murok szép és sárga. Cinikusan megjegyezném: azért sárgarépa. Aztán elmondja a sajtó, ahogy jómagam is tettem némely ún. élményriportban, mennyire viszontagságos az értékesítés. Statikus információk az ilyenek, nem többek populista meséknél, amennyiben nem javall értékesítési alternatívát, amennyiben nem sikerül problémamegoldó lehetôséget felvetni. Kövendre a változás elôtt mintegy háromszáz sajtóterméket hozott a posta, most tíz Szabadságot és két Romániai Magyar Szót. Ámen. Kesernyés megállapítás: a sajtó elnyerte méltó büntetését. Hogy Bece Lajos bátyám nem rendel Szabadságot Várfalván a kevéske nyugdíjból...? Valamikor nála álltak meg az újságírók...
Olvashatok Eurorégióról, Kárpátaljáról, a Vajdaságról, Erdélyrôl, mindegyre Aranyosszék jut eszembe. Kövend két ok miatt monológom tárgya: innen származnak napi gazdasági ismereteim, itt a legszembetûnôbb romlásunk folyamata. A romlás lényegében: morális, gazdasági, demográfiai. A falu hanyatlása törvényszerû, márcsak a genetikai adottsága miatt is. Itt hajdanában a kultúrotthonban nem volt szabad cigarettázni, újabban a diszkózó fiatalra azért lettek irigyek a társak, mert az kerékpárral karikázott a diszkóban. Ilyent ki tud még, hát még ilyenebbet?! A virtus erény. Mondhatom neki, mit írt volt a falu havi lapja: a kultúrotthonból a rendbontót kitiltották egy évre — írja a Kövendi Élet 1933. októberében. Neki mondom? Manapság tessék-lássék megbüntetik a bútorrombolót — marad minden a régiben. Ma az általam is tanított a következôket tudja: a pap, a tanító, kicsoda? Isten? Isten nincsen. A morális zuhanástól kezdôdik minden. Az egyszerû viselkedési normák tudatosítása, a be nem tartás miatti megrovás hiányzik. A vállalkozó szellemûek, az idôre fogékonyak elmentek, ha lennének, a tévé szexbotrányain cöcögnek. Még ma se családközpontú az iskolai nevelés. Az iskola még ma se hangsúlyozza eléggé az erkölcsiséget, inkább tanít, pedig az erkölcs a tettek meghatározója. Anélkül, hogy elemezném s bemutatnám a falusi értelmiségi státusvesztés fokozatait és mibenlétét, sokkal inkább azt mondom: ne a státusokra való oktalan felnézést tanítsuk, tanulják meg miként lehet ismereteket szerezni. Információszerzés nélkül a mai ember elveszett, halott. Az erkölcsiség nélküli tudás a technokrata szakbarbárság felé mutat.
Erkölcsi, viselkedési normák nélkül, legyen az monoteista, ateista, nem élhet az egyén, a közösség. A munka, a termelés, a lét feltétele. Aranyosszéki viszonylatban a munkán nehéz fizikai munkát szokás érteni, az volt az emberi mérce, mióta a világ világ. A kevés földön mindig belterjes gazdálkodás folyt. Sose volt idegen a piacgazdaság, mert az aranyosszéki ember, ahogy azt már Balázs Ferenc is említi A rög alattban, szeret szétnézni a vásárokban, a környéken. Szép, mesének jó megállapítás, ma már így kellene fogalmazni: az aranyosszéki ember a piac gyermeke, az élteti. Balázs Ferenc idejében a gazdálkodó még nem használt villany- áramot, mûtrágyát, motorinát, nem fizetett rádióért, televízióért, a gyermek nyáron mezítláb járt, egy pár bakancs két telet kiállt, vásárfiaként cukorkát kapott, de néha „összeverekedtek a zsidók" — nem volt az se. Colának még hírehamva, se a nescafé — volt olcsó cikória. Ezeket a megtermelt jövedelembôl lehet fizetni, a rentabilis gazdálkodásból. 1998 ôszén beütött a krach, aminek a csôdje ’99-ben fog jelentkezni igen széles skálán. A csôdöt ’90-ben alapoztuk meg, úgymond többségi határozattal, a népgyûlésen: lesz-e közös gazdálkodás, vagy mindenki mûveli a volt földjét.
A hajdani gazdák a hangadók, meg akiknek a kollektivizáláskor a negyedik határban adtak kövecses oldalt: le a here mérnökökkel, könyvelôkkel! A gazdák nem számoltak a megváltozott körülményekkel: a hajdani szegény réteg állami nyugdíjas, nem könyörög részes kapálásért — anyagilag nem kiszolgáltatott. Mintha saját háza tájáról se tudna: otthon se fia, se lánya — rég blokkot vásárolt neki Tordán vagy Kolozsváron a háztájiban termelt zöldség árából. A nyugdíj felé járó idôsebb gazdáknak eszébe jutott az az idô, amikor maguk urai voltak, vagy már majdnem lehettek volna, de könyörtelenül kihúzták a földet a talpuk alól. A vékony lumpenréteg nagyszájúan ágált: fogják meg a kapa nyelét az elvtársak! Ebben a hangzavarban eltörpül a józan érvelés. Maradjon a magántulajdonú föld közös mûvelésben, családonként maradjanak meg a zöldségesek. Már-már erre billen a mérleg, de a polgármesterünk is lehurrogja — nem gyakorlatias érvekkel, ez még igen kevésnek létezik — a Front adta szlogennel: le a kommunistákkal! Éljen! Ha nem is ütemes, de hosszan tartó taps.
Aztán elérkeztünk nyomorúságunk küszöbére, de még nem belé. Az új idôk szelét orrintók mindjár földet vásárolnak a határban; egyelôre a vásárolt föld részaránya a határban kevés. Még egy pillanat: szavazás alá kellett volna bocsátani, kik akarják a közös mûvelést, kik nem. A fordulókat ketté kellett volna osztani, miközben a tulajdonjog megmarad: közös — egyéni gazdák. Itt kellett volna a sajtó s az RMDSZ segítsége. Az aranyos-széki kisgazdáknak ez lett volna az egyetlen esélyük a talpon maradásra, lehettek volna szabad — szinte azt írtam székelyek — független kisgazdák a társulásban.
Szétmentek a gépparkok, amibe társulhattak volna a gépet vásárlók. Most aztán kiderül: a többségnek nincs mivel megmûvelni a földet, mire megjelentek a bérlôk ajánlataikkal. A legreklámosabb ajánlatot falunk szülöttje és a hizlalda tette: tizenkét mázsát ad hektáronként. Ezt ugyan soha nem adta, a tavaly már épp a felét, miközben a hizlalda az ellehetetlenülô körülmények közt is tartotta az ígért mennyiséget, a tíz mázsát. Csak a gazdakör, a társulás hiányával magyarázható az is, hogy két határrészt a bérlô tovább nem vállal. Ezek is jövedelmezôn mûvelhetôek, de minek, ha szinte közprédaként ott a lapály, a Cserealja, a Hosszú, az Agyagverem, É-mezô, Kecskés. Ha lett volna érdekvédelmi szervezet, gazdakör, a két határrész vállalására is rávehette volna a bérlôt, de így összetartás híján kesergünk, szitkozódunk, közben eladogatjuk a földet. Kik veszik meg? A pénzes bácsik nem magyarok. Innen már csak a történelmi tudat fájóbb: eddig töröktôl, tatártól megôriztük a földet szinte ezer éven át — a harmadik évezredbe nem visszük át a tulajdonjogot. Kis Dénes, ô a falu szülöttje, néhány évre megakadályozta az elkótyavetyélést. Megtörik a kisgazda-társadalom — lesznek itt bérmunkások és szolgák, bármennyire is hihetetlennek tûnik a tordai gyárakból menesztett fiataloknak. A határban földet bérlôk idegen munkásokat hoznak.
Említettem már: az aranyosszéki embernek a nehéz testi munka a mércéje. Hiába keresett jobban a nagyhatári kapásnál az iskolaszolga, csak szolga maradt a közgondolkodásban. Lesz itt nagygazda, de egyelôre kisgazda termel, a kevés földön sok munkával, zöldséget. Kikopunk hagyományos piacainkról: Temesvár, Szeben, Brassó. Pálfi Andor bágyoni származású zöldségkereskedô a minap azt mondta, kikoptunk Temesvárról. Olcsón kapható ott minden zöldség: átállt a vidék a gabonáról a zöldségre. Minden bizonnyal fölfedezik a multinacionális cégek a többi nagyvárost is. Termelhet a kisgazda, viheti alkalmi kocsival áruját a világ végére is, lehet márkás az áruja, a nagykereskedelem dömpingárujával lehengerli, elsöpri a piacról. Ott, az értékesítés terén is az utolsó órában vagyunk. A tordai piros hagymát mint a vidék sajátosságát címkével kellene piacra dobni, de ehhez társulni, csomagolni kellene. Egy ilyen csomagoló-osztályozó kisüzemre kellett volna Felsô-Aranyosszék társuljon (Mészkô, Tordaszentmihály, Sínfalva, Várfalva, Csegez, Rákos, Kövend, Bágyon, Kercsed). Minden erôt erre összpontosítottam volna, PHARE-programért szaladok, ha vállakozó nem akad. Erre áldozni kell, különben füstbe a piac: béke porainkra.
Az a bizonyos demográfia s a többiek. Megírtam már: az ötszázvalamennyi lakosból van hetven özvegyasszony, harmincvalahány agglegény. Miért kommentáljam a kiöregedést, Wesselényi Erdélyre vonatkozó jövendölését parafrazálom: Kövend azé lesz, aki teleszüli. Nem szaporodunk, feltöltôdünk. Nemsokára ortodox templom lesz a központban, ahol még a pártgyûlések is magyarul tartattak. Nem a betelepülô romákkal, románokkal van bajom: ezeknek semmilyen jövedelmük, földjük dettó, a paneles ára ráment a házvásárlásra, javításra. Mibôl élnek, ha nem lopnak? Vajon miért lett a régi iskola épülete kétes egyének és családok menedékháza? Hiába: bíró nélkül a falu gazdátlan, községi képviselôink tényleges hatalom nélkül tehetetlenek. Azt se akadályozta meg senki, hogy eladja a polgármesteri hivatal a tekepályát s az utolsó istállót. Miért nem a rákosi kuglizót, az inkább keze ügyébe lett volna. Megsúgom: nem engedték.
A háborúban elesetteknek a fiatalok kopjafát állítanak a tiszteletes kezdeményezésére. Nekünk s a fiataloknak ugyan ki állít majd emlékmûvet, hisz olyan szépen pusztul minden? Nemsokára úgy lesz a társaság, mint a tévébeli magyar bányász, aki ’96-ban azt se tudta, hogy Frundára vagy Funarra szavaz. A tudásra egyáltalán szükség nincs: az ôsszel hirdette az újság, hogy Enyeden téli gazdasági iskolát indítanak, csak az ellátást kell fizetni. Harminc esedékest számoltam össze. Mit gondolnak ment valaki? Dehogy.
A sors azon kegyeltjei közt tarthatom számon magam, aki a hét szûk esztendô egyikében, ’98-ban disznót vághattam. Ez ténylegesen csak disznóvágás volt, semmi köze a régi disznótorokhoz. Jött Vilmos, a szomszéd, a fia, az alkalmi hentes és disznóvágó, éppen hét órára — hárman lennének a vejemmel. Kötelet hurkoltak Malacka lábára, eljutott a szúróhely környékére. Egy adott pillanatban rándul a kötél, Malacka elterül — délután kettôre fel van trancsírozva. Van egy kicsi hurka, van egy kicsi hús, kolbász és szalonna. A kis töpörtyû holnap lesz, mikor a zsír olvad — ennyi a disznóvágás. No, meg a döbbenet.
A disznótor az teljesen másvalami. Akkor a disznó örömében visított a sok látogatónak. Csak tréfából akart elszaladni, mert nem volt a lábán kötél. Mi, egy csomó unoka, ott voltunk a nagyapámék udvarán, drukkoltunk apáméknak, nehogy elszalasszák a disznót, mert akkor nem is lesz disznótor, mehetünk haza. Amikor meg volt szúrva, vagy hat felnôtt is állt mögötte, nevetgélve saccolták, hány kilós lehet a nagy állat. Öregapám ráérôsen tépte a gerinc fölötti sörtét kefének. Apámék álldogáltak, összehasonlították a tavaly meg a tavalyelôtt vágottal. Olyan ráérôsen beszélgettek a disznó faránál, mintha aznapra a teendônek vége is lett volna. Az a nap pedig átnyúlt a következôbe, mert éjfélkor, amikor mi már álomba hulltunk szanaszét, javában daloltak, táncoltak. Ezek, úgy találom emlékezetemben, amolyan téli, rokoni összejövetelek voltak a disznóvágás örömében. Ezek már túl, túl vannak a sok-sok hóhulláson, mindeneken. Apáink arca fényes, rövideket kortyintanak az üvegbôl — száll a fekete pernye.
Most Malacka pernyéi szállnak. Múltba révedezôn megmosolygom, miként ragadt rá a név. A júniusi hetivásáron sejtettem, belôle vágáskor is csak egy nagyobbacska süldô lesz... Ha! Így van ez rendjén: kisembernek — kis disznó, nagy embernek — semmilyen... Nem is kell: újgazdagnak, ha akarja, naponta karajt szel a hentes. De még így is a sors kegyeltje vagyok, mert nagyon sok az olyan változat: kisembernek — semmilyen. Neki, kuporgatott pénzekért, ünnepekre ha szel a hentes.
Malackának a többi disznótól eltérôen más, valódi neve lett, de ez is becézô, Jámborka. Jámbor névvel bivalyt szokás illetni, amihez az a nem túl gyors mozgás, a lustaság jelentése lopakodik finoman. Az ökrök esetében — ugyan hol vannak már ezek is? — a rájuk jellemzô tulajdonságot nevezte meg a bikák ellenében. A Jámborka teljesen más, kiemelte Malackát a disznók sárba és ganélébe egyaránt belehempergôk sorából. Amikor hozzánk került olyan kicsi, kendôs malac volt, szinte a nagyobbik zsebembe elfért. Egymásra néztünk az asszonnyal: mi lesz belôle december végéig? Ezt sose tudhatja az ember, az ághúzott félve várja. Vásároltunk mi már olyant, hogy csak mazsolát evett volna, a másik az ólajtót akarta megenni vagy épp a csirkét. Malackának, a hét szûk esztendô vendégének tejet csepegtettünk a keverékbe. Mosolygó szemmel nézegettük, mint habzsol. Tudtuk, mert hiedelemmel élôk vagyunk, hogy ettôl nô. Úgy is történt: nôtt és gömbölyödött a tekintetünktôl. Adagja szürcsölése közben a hátát vakargattuk, aprókat röffentett — nem zavartatta magát. Ha kiengedtük az udvarra, szaladgálni kezdett, de néhány kör után hozzánk jött: vakarjuk meg a hátát — gyönyörûségében a földre vetette magát. Aztán kísérgetni kezdett, mindig emberközelben akart lenni. Így lett Malackából Jámborka.
Gyanút foghatott volna az idegenek korai látogatása miatt, s hogy kötél van a lábán. De már annyira hozzám tartozott, hogy követ a hely felé. Nem, nem a kés szúrásakor, hanem amikor a kötél kirántja a lábat alóla döbbenek rá: sorsomról ugyanúgy nem tudok semmit, gyanútlan vagyok, akár ô, de lennie kell egy nagy hatalomnak, aki... Hol, ki s mikor?
Az oldalt írta
Cserés Ferenc
|
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |