1999. január 11.
(XI. évfolyam, 7. szám)

Az RMDSZ Megyei Képviselôinek Tanácsa (MKT) február 6-át jelölte ki az idei tisztújító megyei küldöttközgyûlés idôpontjának. Az alapszabályzat értelmében az évente ülésezô közgyûlés módosíthatja az alapszabályzatot, értékeli a megyei vezetôség, illetve a különbözô bizottságok jelentését, megválasztja a megyei elnököt, és kijelöli az MKT választott tagjait.

Tekintettel arra, hogy a jelenlegi megyei vezetôség kétéves mandátuma lejárt, az idén tisztújításra kerül sor: a megyei küldöttközgyûlés meghallgatja az elnökjelöltek programját, ezt követôen a testület titkos szavazással megválasztja a helyi RMDSZ-szervezet új vezetôjét. Kongresszus elôtt a tisztújítás mellett kötelezô a kongresszusi küldöttek megválasztása is. Ha csak egy jelölt van, akkor az a jelenlevôk kétharmadának a bizalmát kell hogy élvezze. Többes jelölés esetén a jelenlevôk egyszerû többséggel választanak. Az elnököt legalább két kerület vagy körzet választmánya kell hogy javasolja írásban, legalább két héttel a választások elôtt. A javaslattevôk egyike lehet más kollektív tag is.

Mint ismeretes, a megyei küldöttközgyûlés a kerületek, körzetek és a társult szervezetek küldötteibôl áll, akikrôl a taglétszám és a befizetett tagdíj arányában az MKT határoz. Hét végi ülésén a Kolozs megyei MKT a minél szélesebb képviselet mellett foglalt állást, úgy értékelve, hogy az olyan technikai akadályok, mint például a terem nagysága, nem korlátozhatja a megyei küldöttek létszámát. Hogy egy körzet, kerület hány küldöttet delegálhat, azt az 1996-os parlamenti választások alkalmával az illetô körzetben, kerületben az RMDSZ-re leadott szavazatok arányában állapítják meg. Az MKT úgy döntött: minden 500 szavazatért jár egy hely. Azon körzeteket, kerületeket, amelyek a beszedett tagdíjból tekintélyesebb összeget fizettek be a megye pénztárába, még egy-egy hellyel honorálják.

A megyei küldöttközgyûlés tagsága tehát a következôképpen áll össze: megyei elnökségi tagok; a megyei önkormányzati tanács tagjai (MÖT); a megyei és városi tanácsosok, megyei kormánytisztségviselôk, a községi tanácsosok közül 20-an, akiket a január 23-án ülésezô megyei önkormányzati konferencia fog kijelölni; az MKT-tagok, köztük természetesen a Kolozs megyei parlamenti képviselôk; a tizennégy társszervezet 3–3 tagja.

A körzeteknek, kerületeknek január 25-ig kell írásban megtenni javaslataikat az új megyei elnökre, a megyei küldöttközgyûlés által megválasztandó 20 MKT-tagra, illetve az alapszabályzat módosítására.

Az MKT döntése értelmében a Kolozs megyei RMDSZ — az alsócsernátoni, illetve érmihályfalvi rendezvényekhez hasonlóan — a január 23-án Erdôszentgyörgyön sorra kerülô újabb fórumon is hivatalosan képviselteti magát.

Mit ad nekem az RMDSZ? — teszik fel sokan a kérdést. Sokaknak az a meggyôzôdése, hogy az RMDSZ nem teljesíti elvárásaikat, nem megfelelôek a különbözô vezetôi tisztségeket betöltô személyek, politikusaink nem képviselik kellôképpen a magyar közösség érdekvédelmét. Bitay Leventét, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének szervezési alelnökét kérdeztük: hogyan vélekedik a helyzetrôl.

— Amikor elvállaltam ezt a munkakört, az elsô tapasztalatom az volt, hogy magát a szervezetet nagyon kevesen szervezik. Ráadásul az alapszabályzatot elég kevesen ismerik. Az alapszabályzat jó és javítható. A szervezet felépítése megfelelô és eléggé rugalmasan változtatható. Jóllehet a demokratikus mechanizmus biztosított a szervezeten belül, nagyon sokan úgy vélekednek, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetôi nem a legmegfelelôbbek. Egyesek szerint ez nagyrészt annak tulajdonítható, hogy nincs kellô személyi választék. Meggyôzôdésem: ha valaki bekapcsolódik a szervezet munkájába, rendszeresen részt vesz a különbözô tevékenységekben, akkor megvan az a lehetôsége, ha megfelelô képességekkel rendelkezik, hogy választmányi tag, körzeti elnök lehessen, vagy akár szenátornak, képviselônek, illetve helyi és megyei tanácsosnak jelöljék. Az emberek azonban — közönybôl vagy politikai éretlenségbôl — nem élnek ezzel a lehetôséggel. Az RMDSZ választmányi üléseire nagyon kevesen jönnek el, s ezáltal leszûkül a minôségi emberek kiválasztásának a lehetôsége is.

— Az Ön tapasztalatai szerint mi az oka az emberek egyre passzívabb magatartásának, hiszen a szervezettel szemben tanúsított közöny az utóbbi években jelentôsen fokozódott?

— A hat évvel ezelôtti kolozsvári közönyünknek még most is isszuk a levét. Ha mindannyian elmentünk volna szavazni, akkor talán most más vezetôsége lenne a városnak. Továbbá: gyakran megtörténik, hogy egyesek nem éppen megfelelô módon viszonyulnak tagsági minôségükhöz. Sokan kellemetlen fogadtatásban részesítik a kapcsolattartó embereinket, a tagdíjbeszedôket, akik általában idôs emberek és önként végzik ezt a munkát nagyon kevés ellenszolgáltatás fejében. Vannak olyanok, akik nem hajlandók kifizetni azt a kevés tagsági díjat, amely tulajdonképpen szimbolikus összeg, alig két-három sör ára.

Egyesek folyton azt kérdezik, hogy mit ad nekik az RMDSZ? A világon minden szervezet — kezdve az államhatalommal — elvesz az emberektôl egy bizonyos értéket. Azt egészben természetesen nem adhatja vissza, hiszen a mûködéséhez szükséges bizonyos összeg. Egy részét azonban visszaadja szolgáltatások formájában. Így megkérdezhetem azt is, hogy mit nyújt az állami hatalom? Állami keretet, hadsereget, rendôrséget, közlekedést, amit mind az állampolgárok fizetnek meg. Ugyanígy van az RMDSZ-szel is. Ad bizonyos szolgáltatást, érdekvédelmet és politikai képviseletet. A szervezet létezésének hasznáról akkor tudnánk igazán meggyôzôdni, ha már nem létezne.

— Mi a véleménye arról, hogy egyesek lemondtak az RMDSZ-tagságukról, és kiléptek a szervezetbôl?

— A szervezetbe mindenki önként lépett be. Most sokan keresik az ürügyet, hogy kilépjenek. Amikor valaki erre elhatározza magát, megteheti civilizált módon, anélkül, hogy sértegetne ártatlanul személyeket. Sikerek nincsenek, és mivel nincs kin bosszút állni, az RMDSZ-t tesszük meg bûnbakká.

Nagyon fontos, hogy amikor nem tudunk számottevô eredményt elérni, ne burkolózzunk áltevékenységekbe. Nem értek egyet azzal, hogy az RMDSZ-elnöknek állandóan ott kell szobroznia minden egyes rendezvényen, ami elveszi az idejét a hatékony munkától. Eközben maga a szervezet nem él, a tagságnak nincsenek kezdeményezései. Az RMDSZ tulajdonképpen politikai és érdekvédelmi szervezet. Elsôsorban arra kellene összpontosítania, hogy jól politizáljon. A kulturális tevékenységeket szervezheti az EMKE, a gazdasági munkakört az RMGE, a tudományos életet az EME és az EMT, a tanügyet pedig az RMPSZ. A mi szervezetünknek a politikai támogatást kell biztosítania.

— Hogyan lehetne változtatni valamelyest a helyzeten?

— Sikerélménnyel. És sok új tennivágyó emberrel. Ez nagy lendületet adhatna a szervezetnek. A szívós, kitartó munka megteremti a gyümölcsét, de a segítségre nem akkor van szükség, amikor a dolgok simán mennek, hanem most. Ezt szolgálják a tisztújítások.

Nem mindennapi tárlat megnyitóján vehetett részt Kolozsvár mûvészetkedvelô közönsége szombat délután a Gy. Szabó Béla Galériában, hiszen sûrítetten kapta mindazt, amit úgy nevezünk: erdélyi képzômûvészet. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Püspöki Hivatalának felhívására több mint 110 munka érkezett be. Alkotóik, képzômûvészeink színe-java ilyenformán óhajtja támogatni a Makovecz Imre tervezte temesvári Új Ezredév Református Központ létrejöttét. Az ötlet — amint arra megnyitóbeszédében Tôkés László püspök is utalt — még azokban a legelsô, valóban forradalmi napokban merült fel. Akkor a lehetô legtermészetesebbnek és megvalósíthatónak is tûnt a református templom felépítése. Idôközben azonban, az erôteljes visszarendezôdés éveiben ugyancsak megszaporodtak az akadályok, hogy aztán az 1996-os kormányváltozással az ügy ismét közelebb kerülhessen a megvalósításhoz. Az ökumenikus jelleg hangsúlyozásával a temesvári központ rendkívül fontos szerepet tölthet be a szórványmagyarság körében, a vallási és mûvelôdési élet fellendítésében, a tömeges kivándorlás megakadályozásában. A püspök meleg szavakkal köszönte meg a mûvészek adományát, és külön is említette Lugosi Mihály elôadótanácsos mellett a szervezésben oroszlánrészt vállaló Cs. Erdôs Tibor, Veresspál, Starmüller Géza és nem utolsósorban Jakobovits Miklós, a Barabás Miklós Céh elnökének nevét. A január 23-án a magyar színházban sorra kerülô aukciót megelôzô bemutató tárlatnak a kolozsvári mûvészetkedvelôk körében olyannyira népszerû, központi fekvésû, tágas Gy. Szabó Béla Galéria nyújt otthont. Ferenczi Miklós esperes ügybuzgósága ezúttal is nemes célt szolgált.

A kiállítás színvonalához igazodó megnyitón Cs. Erdôs Tibor mûvészet és vallás kapcsolatáról szóló esztétikai kiselôadása méltán aratott nagy sikert. A mûvész hangsúlyozta ugyanakkor az alkotó és a nézô közti kapcsolat létrejöttének fontosságát. Azt a tényt, hogy a mûvész belsô ösztönzésre készült munkája milyen visszhangra talál a közönség soraiban. A két hét múlva sorra kerülô aukció, bizonyos mértékig, erre is választ adhat majd.

A kiállítás és az aukció lelke és fô szervezôje Lugosi Mihály elôadótanácsos számadatokban is ismertette a Barabás Miklós Céh tagjai, valamint a többi erdélyi képzômûvész — román mûvészek adományként beérkezett igen rangos munkái is szép számban díszítik a Gy. Szabó Béla Galéria falait — adakozásából összeállt mûvészi alapot. Amely vándorkiállítás jelleget is ölthet. Tervezik továbbá egy anyaországi aukció megrendezését is.

A bemutató tárlat egyébként a Gy. Szabó Béla Galéria hattyúdalának számít. Legalábbis, ami a galéria jelenlegi helyiségeit illeti. Errôl értesítette a jelenlevôket, nem kis megrendüléssel, az a Ferenczi Miklós esperes, akinek nevéhez fûzôdik a kolozsváriak köztudatába immár beépült mûvészeti központ. Ez a mostani, 75. kiállítás az utolsó ugyan ebben a kellemes környezetben, de mindez, természetesen, nem jelentheti a galéria teljes felszámolását. Ha mostohább körülmények között is, de tovább fog mûködni.

A szervezôk kérik, hogy a január 23-i aukción részt venni szándékozók jegyeztessék elô magukat a kiállítás színhelyén, a Fô tér 23. szám alatt, az elsô emeleten, a Kolozsvár-Külsô Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának Gy. Szabó Béla Galériájában. Nyitva munkanapokon 9–13 óra között. Részletre is lehet vásárolni.

A cseh kormány még az idén vízumkötelezettség bevezetését tervezi a Független Államok Közösségét (FÁK) alkotó államok közül hét ország és Kuba, valamivel késôbb pedig Bulgária és Románia állampolgáraival szemben.

Az intézkedés célja, hogy az ország vízumpolitikáját az Európai Unió (EU) gyakorlatához igazítsák, lefékezzék az illegális bevándorlás ütemét, és visszaszorítsák a szervezett bûnözést — derül ki egy dokumentumból, amellyel jövô héten foglalkozik majd a kormány.

A kormánydokumentumban utalnak arra, hogy az EU a cseh csatlakozás egyik feltételéül szabta, hogy Prága tíz állammal szemben léptessen életbe vízumkötelezettséget. Az érintett országok: Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova, Kazahsztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán, Kuba, Bulgária és Románia. A prágai belügyminisztérium várakozása szerint a vízumkötelezettség bevezetése meg fogja nehezíteni a külföldi bûnbandák tevékenységét Csehország területén.

A román vasutak kérni fogják a MÁV-tól a magyarországi vasutassztrájk miatt keletkezett káruk megtérítését. A SNCFR legutóbbi becslése szerint a magyarországi sztrájk 475 millió lej kárt okozott. Valeriu Dorobantu, a vasúti személyszállítással foglalkozó társaság, a SNCFR illetékes igazgatója ugyanakkor azt közölte, hogy a károk pontos nagyságát csak a jövô hét elejére tudják megállapítani, s az összeget akkor közlik a román közlekedési minisztériummal, illetve a MÁV-val. Amint arról korábban tudósítottunk: Románia és Magyarország között gyakorlatilag kedd hajnaltól péntek délig szünetelt a normális vasúti közlekedés. Pénteken 12 órától menetrendszerûen indultak a nemzetközi vonatok Magyarország irányába. A 46-os számú Traianus, a 304-es számú Claudiopolis, valamint a 374-es és 428-as számú Pannonia járatok szombattól közlekednek ismét menetrend szerint.

A helyi adók és illetékek (1994/27. számú) törvényét módosító múlt év végi 62. sürgôsségi kormányrendelet — amelyrôl az elmúlt napokban lapunkban már írtunk — nem csupán az eddigi adófizetôknek okoz kellemetlenséget a sokak számára kényelmetlenül naggyá emelt adóösszegekkel. A módosító jogszabály ugyanis eltöröl bizonyos, eddig alkalmazott kedvezményeket. Így például mindazok, akik az 1990. évi 61. törvényrendelet alapján vásárolták meg lakásaikat, és ennek megfelelôen a lakás „megszerzésétôl számított 10 éven át mentesek voltak az épületadó alól", ettôl az évtôl már adófizetôkké válnak. A sürgôsségi kormányrendelet ugyanis hatálytalanította az említett kedvezményt. (Megszüntetik azokat az adókedvezmenyéket is, amelyeket a szakszervezetekre vonatkozó 1991/54. törvény, a fogyasztási és hitelszövetkezetek szervezését és mûködését szabályozó 1996/109. törvény, valamint a méhészetrôl szóló 1998/89. törvény ír elô.)

Érvényben maradnak továbbra is az 1994/27. adótörvényben szabályozott eddigi kedvezmények és mentesítések, amelyek a: háborús veteránokra, hadiözvegyekre, az 1990/118. törvényrendeletben és 1990/42. törvényben meghatározott személyekre vonatkoznak. Fontos továbbá az a módosítás is, amely szerint az elôbb említettek esetében nem csupán a saját, hanem a házastársak közös vagyonára is teljes egészében alkalmazzák az adó- és illetékmentesítést. (A régi szabályozásban a házastársak közös vagyonára csak 50%-ban érvényesíthették a kedvezményt.)

— Mit fednek el a veszteséges vállalatok?

— A sikkasztásokat.

A légszennyezôdéssel és az egyre szaporodó környezeti ártalmakkal együtt rohamosan nô az allergiás megbetegedések és az asztmás betegek száma. A megállapítás különösképpen érvényes az olyan oszágokra, mint Románia, ahol az elmúlt évtizedekben a környezetvédelem talán még gyermekcipôben sem járt. Elegendô mindössze Tordát, Kiskapust és Nagybányát említenünk ilyen vonatkozásban.

De még ennyire sem kell eltávolodnunk térben és idôben. Hiszen napjaink Kolozsvárja sem mentes a mindenféle és fajta ártalomtól. Az ideológiai alapon nyugvó esztétikai szennyezôdéssel pedig már csak a légszennyezôdés vetekedhet. Elég csak a polgármesteri hivatal szomszédságában levô, Napocára változtatott Jókai utcán végigmennünk ahhoz, hogy a fulladás környékezzen. De a valamikor még jó levegôjükrôl híres lakótelepeket is megülte a szmog. Már a Györgyfalvi negyedben is csak a légáramlatok függvényében lehet szellôztetni.

A környezeti ártalmak következményeit a legjobban az allergológus szakorvos tudja lemérni. A rohamos romlás, a megbetegedések számának ijesztô növekedése késztette dr. Nagy Lajos fôorvost is arra, hogy dr. Fábián András és dr. Bódizs György fôorvosokkal együtt, a Filantrop Humanitárius Alapítvány keretében Romániában elsôként létrehozzák a kolozsvári asztmaklubot. Az 1998. április 28-i alakuló ülést követôen, a klub havi rendszerességgel tartotta meg összejöveteleit. Kialakult ilyenformán az asztmások „nagy családja", az a 25–30 beteg és hozzátartozóik, akik rendszeresen részt vettek az elôadásokkal, diafilmvetítésekkel egybekötött baráti találkozókon. Ahol feloldódott a rendelôbeli, bizonyos mértékig óhatatlanul is feszült orvos–beteg viszony. Eltûnt a távolság asztmás és kezelôje között, orvos és betege egyaránt családtaggá változott, aki egy csésze kávé, esetleg tea vagy hûsítô mellett oszthatták meg egymással gondjaikat-bajaikat, de örömeiket is. Hiszen a sikeres kezelésnél nagyobb öröm aligha érhet egy beteget.

Az eredményes kezelés elengedhetetlen feltétele — amint azt dr. Nagy Lajos többször is hangsúlyozta — a betegek minél alaposabb tájékoztatása betegségük természetérôl, az ehhez kapcsolódó legújabb orvosi és gyógyszerészeti kutatások eredményeirôl. Az asztma ugyan nem gyógyítható, de megfelelô és állandó kezeléssel mérsékelni lehet a vele járó kellemetlenségeket, a beteg tünetmentessé tehetô. S hogy miért fontos a betegek oktatása? Mert nagyon sok a „rossz" beteg — vélik orvosaik —, akik elhanyagolják a kezelést, s csak krízishelyzetben fordulnak ismét szakemberhez, kezdik el újra, immár kényszerûségbôl a gyógyulásukat szolgáló módszerek alkalmazását.

A tájékoztatásra, az oktatásra kitûnô feltételeket teremt a klubtevékenység. A találkozókon a betegek vagy hozzátartozóik kérdéseket tehetnek fel, és olyan részletesen megbeszélhetik a betegségükkel kapcsolatos legapróbb tudnivalókat is, amelyekre az orvosi rendelôben, természetesen idôhiány miatt, nincs lehetôség. Meg aztán a klubot irányító orvosi triász nemcsak kitûnô szakember, hanem jó elôadó és fölöttébb kellemes társalgó is. A betegoktatást szívügyüknek tekintik. Ennek érdekében már felvették a kapcsolatot a magyarországi társszervezetekkel, ahonnan magyar nyelvû betegoktató füzeteket kaptak. Az Amega címû negyedévente megjelenô szaklap is érdeklôdik a kolozsvári asztmaklub iránt és figyelemmel kíséri tevékenységét. Az ASTRA gyógyszergyártó cég elküldte a kolozsváriaknak az asztmával kapcsolatos videofilmjeit. A hazai gyógyszercégek — ASTA, ASTRA, SCHERING PLOUGH, GLAXO WELLCOME — pedig olyan anyagi támogatásban részesítik az asztmaklubot, amely elengedhetetlen sikeres mûködéséhez.

1998. december 11-én volt az elsô asztma világnap. A betegséggel kapcsolatos kutatások világviszonylatban fellendültek. Ehhez igyekeznek felzárkózni a kolozsváriak is. A Filantróp Humanitárius Alapítvány keretében tevékenykedô, már említett szakorvos gárda nemrég nyert meg egy Az allergiás betegek elôfordulási aránya a kolozsvári fiatalok körében címmel kiírt Soros-pályázatot. Az elsô eredmények azt bizonyítják, hogy a megvizsgált gyermekek közül 12 százalék allergiás. A kutatásokat tovább folytatják meghatározott létszámú városi és falusi iskolások csoportjaival. Komplex szûrést végeznek általános belgyógyászati, laboratóriumi, légzésfunkciós és EKG vizsgálattal, mert az idejében felfedezett betegség eredményesebben kezelhetô.

A kolozsvári asztmaklub 1999-ben, immár majd egy éves tapasztalatokkal felvértezve folytatja tevékenységét. Munkájukba más szakembereket is igyekeznek bevonni. Meghívták például Marosvásárhelyrôl dr. Ferencz László belgyógyász professzort.

Végezetül mit kívánhatnánk egyebet az asztmaklub tagjainak, orvosoknak és betegeknek, mint minél sikeresebb találkozókat és minél hosszasabb tünetmentes állapotot. Egyszóval jó munkát és jó egészséget az új esztendôben!

Sajnálatos hiba csúszott a Mátis Jenô képviselôvel készített interjúnkba, amelyet január 7-i lapszámunkban közöltünk: az állami költségvetésbôl nem a fém, hanem a gyenge minôségû szén nagyméretû kitermelésével járó veszteségeket finanszírozták meg. Az elírásért elnézést kérünk.

Vajnovszki Kázmér úr a közelmúltban megjelent kitûnô cikkével kapcsolatban, melyet a „Nap" címû hetilapban olvastam, eszembe jutott egy vicc Arisztid grófról, és barátjáról, Taszilóról, akik oroszlánvadászatra készültek. Tasziló, aki nem ûzte eddig ezt a sportágat, szorongva kérdezett barátjától egyet s mást, és Arisztid, e nemes vad kitûnô ismerôje, magabiztosan válaszolt. „Jó, jó," felelte Tasziló, „azért még mindig van egy kérdésem: Vajon tudja-e azt az oroszlán, hogy neki így kell viselkednie?"

A demokráciának, mint bármely ember alkotta intézménynek, megvannak a maga korlátai. De, amint azt mi, ezen a tájon lakók, bôven tapasztalhattuk, az emberiségnek mind a mai napig nem sikerült jobbat találnia, ezért meg kell tanulnunk együtt élni vele. E korlátok ledönthetetlenek, de megismerhetôk és átléphetôk.

Alapvetô itt is az a gond, hogy magát a fogalmat nem ismerjük, vagy félreismerjük. A lexikonok meghatározásai a legjobb esetben is hiányosak, mert a demokrácia tulajdonképpen nem politikai fogalom. Maga a történelem érteti meg mindezt velünk a legjobban, hisz a három napig tartó ünneplés, mely egy „forradalom" gyôzelmét követi, nem csak a fejet fájdítja meg. Ekkor szoktunk ráébredni arra, hogy ürül a kamra, napi gondjaink nem oldódtak meg maguktól. Ilyenkor oldalog vissza elhagyott gazdájához a lánca vesztett kutya, vagy másik után néz, aki, bár nem mellôzi a botot, néha lök valamit a maradékból.

Gazdasági vetülete nélkül egyszerûen érthetetlen, hogy a „népuralom, a többség uralma" miért kell eltûrjön korlátokat, és miért válik „önuralmi" rendszerré a többség részérôl. Ez a vetület alapvetô, meghatározó jellegû.

A gazdasági szemüveg birtokában megadhatjuk a demokrácia legsommásabb definícióját: A „kaparj, kurta, neked is jut" népi kiszólás formájában.

Adam Smith, a híres angol közgazdász, a 18. században ennél kimerítôbb meghatározást adott, amikor a mindenkori vállalkozót jellemezte, aki: „tevékenységét úgy irányítja, hogy termelése a legnagyobb legyen... Általában nem a közösség érdekét igyekszik elômozdítani, (mégis)... láthatatlan Kéz vezeti ôt egy cél felé, melyet nem is keresett... Azzal, hogy a saját érdekét követi, a társadalomét eredményesebben mozdítja elô, mintha az lett volna valóságos célja..."

A piacgazdaság tulajdonképpen megvalósítja a népuralmat: vállalkozónk válogatás nélkül, mindenki kedvében járva szolgálja majd önös érdekbôl valamennyi kliensét.

Szintén gazdasági érdekek szólnak a „népi önuralom" mellett, mely a kisebbség megbecsülésére szólítja föl a többséget. Hogyan? Valójában igen sokféle kisebbség létezik. A balkezesek kisebbsége a jobbkezesek társadalmában, a nem dohányzóké a dohányosok között vagy akár fordítva, vagy említsük meg a legfájdalmasabbat: a termelô eszközök, tôke, földtulajdonosok kisebbségét az ezekkel nem rendelkezôk között. A kisebbségekrôl szólva meg kell még említenem: mindenki kisebbségben van életében valahol, akár termete, akár vallása, nyelve, akár szokásai miatt. Abszolút érték szempontjából egy társadalomban a kisebbségek maximális száma azonos — az egyének számával. Ezért, ha van bennem egy cseppnyi józanság, meghallgatom a „ma nekem, holnap neked" közmondás okos tanácsát, és meggondolom, hogy hányszor szoktam én magam kisebbségben lenni.

A falusi legelôkrôl szóló tanmese, melynek valamelyik változata minden mai közgazdasági tankönyvben megtalálható, megmagyarázza a földtulajdon jogosságát: kezdetben a falusi legelôk közösek voltak. Mindenki annyi állatot hajtott oda ki, amennyit tudott, így néhány év leforgása alatt kopár sivataggá vált.

De a falunak bölcs vezetôi voltak, akik határozatot hoztak: jószágainak arányában mindenki köteles a legelô ráesô részének helyreállítására. Újabb pár év múlva már látszott a javulás, és az emberek elfogadták, hogy ez így jó. Ezek után már senki sem vonta kétségbe a használati jogát annak, aki a rábízott területet följavította. Így jutott tulajdonhoz a szorgalmas és ügyes gazda, a lusták kárára.

Mi, kelet-európaiak, persze más filozófiát követtünk az elmúlt ötven évben, és máig sem világos a magántulajdon fogalma sokak fejében. „Azé a föld, aki megmunkálja, azé a gyár, aki benne dolgozik..., a munka határozza meg a dolgok értékét", mi ezt tanultuk.

Tapasztalhattuk ennek következményeit. Mi azt a munkást becsültük, aki „sokat" dolgozott, az ügyesség és az eredmény figyelembevétele nélkül. Pedig nem az a foghúzás a jó, ami sokáig tart...

Egyik vállalkozótársam így panaszkodott a mûhely tulajdonosára. „Pista egész nap csak ül, még mi halálra dolgozzuk magunkat. Az apja szerezte a mûhelyt, ô a kisujját sem mozdítja! Mégis pénzt kér tôlünk!" — Mondd, te megengeded a fiadnak, hogy nézze a televíziót? — kérdeztem. „Hát persze, miért?" „Pedig nem ô vásárolta. Nem ô dolgozott meg érte!..." A munkám eredménye fölötti jog korlátozása oda vezet, hogy magam már nem nevelhetem a gyermekemet, hogy a satnya utódot ledobják a Tajgetoszról...

Mindaddig, amíg a kormány tolerálja a veszteséges nagyvállalatokat, megengedi, hogy sok vállalatigazgató, munkásait szabadságolva, bérbe adja a rábízott cég épületeit, amíg nem rendezôdik az államosított házak tulajdonjoga, az ingatlan-kínálat szûkös marad. Ha ezt valaki kihasználja, az érthetô.

De ha nem becsületes munkával szerezte a tôkét a tulajdonos? Ha lopta, rabolta? Ezt is szabad a demokráciában?

Jó kérdés, mert megvilágítja a demokrácia szociális vetületét. Ma szó nélkül tûrjük, hogy mellettünk valakit bántalmazzanak, ha együttérzés helyett kárörömöt érzünk, mikor a szomszédot kirabolják, és „ne szólj szám, nem fáj fejem" alapon nem megyünk el tanúskodni, ha nem megyünk el választani, „mert úgyis mindegy", azt a helyzetet konzerváljuk, amivel nem értünk egyet. Ezt a szemellenzôt, sajnos, még sokan viseljük. Elfelejtjük, hogy a demokrácia nyílt társadalom, ahol az egyik ember odafigyel a másikra!

Melyik arca fontosabb a demokráciának? A szociális vetület megvalósítása a mi feladatunk. A gazdasági alap biztosításában, a megfelelô keret megteremtésében a kormánynak vannak igazán lehetôségei. Nekünk viszont jogunk van „szidni" a kormányt, valahogy értésére adni nemtetszésünket. Ám ez igazán csak szervezett formában lehetséges. Ez azt jelenti, hogy a bélyeggyûjtôk klubjától kezdve az ebtenyésztôk szövetségéig aktív tagok legyünk minden olyan szervezetben, mely bennünket képviselhet. Sôt, nem szabad elfelejtkeznünk a szabad sajtóról sem, mely sajátos keveréke az egyén és a közösség érdekképviseletének.

Ha mindez mégsem segít, négyévenként van egy utolsó érvem. Magamnak kell, az érdekeimnek megfelelôen döntenem a szavazófülkében.

Tehát korlátai ellenére a demokrácia nálunk is mûködhet. Annyira, amennyire mûködtetni tudjuk...

Az új esztendônek illik optimistán nekivágni. Ebben kezdünk már rutinosakká válni. Tettük ezt nyolc éven keresztül, miközben az éppen hatalmon lévôk esküdöztek, hogy az utolsó megpróbáltatásoknak nézünk elébe.

A rendszerváltás óta talán elôször fordul elô, hogy a lakosság 56 százaléka pesszimistán tekint a jövôbe. Csupán 12 százalék gondolja úgy, hogy jobb is lehet ez az év a többinél. A maradék valószínûleg a Romániában immár klasszikussá vált „nem tudom"-mal válaszolt. Ez társadalmunk egyik átka, amit átörököltünk a kommunizmusból. Az embereknek nincs véleményük, és ha van is, inkább megtartják maguknak.

Legyünk optimisták? Mikor éppen azok nyugdíját nem emelték, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá. Mikor a tél kellôs közepén minden drágul. Mikor ismét emberek tízezrei maradnak munka nélkül. Mikor honatyáink a nemzetközi szervek figyelmeztetését semmibe véve, nem hajlandók megszakítani vakációjukat, hogy megtárgyalják az idei költségvetést. Remes pénzügyminiszter furcsábbnál furcsább rendelkezései az adókról és illetékekrôl teljesen megbolondították a vállalkozókat.

’96-ban a nép a változásra szavazott. Ekkorát még soha nem estünk pofára. Ha valaki egy valamit talál, ami a kormányprogramból megvalósult, annak gratulálok. Két éve csûrik-csavarják a privatizációt. A korrupció manapság virágkorát éli. G. Bivolaru, aki annyit lopott az államtól, mint amennyit levontak az egészségügy költségvetésébôl, ma is ott terpeszkedik a parlamentben. C. V. Tudort már emlegetni is unalmas. Miron Cosma alig töltötte le nevetséges büntetését, ismét vágya támadt meglátogatni Bukarestet. Szerencsére ma már a kutyát sem érdekli mondandója. A veszteséges vállalatok tovább termelik a semmit, ha valamelyiket felszámolnák, csodák csodájára nyomban kiderítik, hogy tulajdonképpen nyereségesek. Mindezek már viccnek is rosszak.

Az RMDSZ-szel szemben a „nesze semmi, fogd meg jól" elvet alkalmazzák. Sajnos, nekünk magyaroknak, nincs sok választási lehetôségünk. Nem érthetünk mindenben egyet azzal a hatalommal, amelynek részesei vagyunk, de az ellenzéknek sem lehetünk tagjai. Minden évben megvívjuk a magunk kis harcait, de azzal maradunk. Meg az újabb és újabb ígéretekkel, melyek valóra váltását ítéletnapig várhatjuk.

Meseországunkban a népbolondítás most is a csúcson. Az Antena 1 adó ekképpen hirdette szilveszteri mûsorát: „A jókedv menti meg Romániát!" A Pro tévében olyanok, mint Pãunescu, éjszakákon át szavalnak a demokráciáról! Mintha az emberek már elfelejtettek volna mindent, s azt is, hogy ezt az udvari dalnokot 1989-ben még meg akarták lincselni. Döbbenetes, hogy a népet mennyire manipulálják!

A katonaság alatt, rövid ideig, naplót vezettem. Mikor egyik tisztünk oltári baromságot mondott, és mindenki bólogatott, ezt jegyeztem fel: az emberek nem azt mondják, amit gondolnak, hanem azt gondolják, amit mondanak nekik. Akkor nem is sejthettem, hogy ez az odavetett mondat, tizenöt év elteltével is, érvényes lesz.

Azzal kezdôdött, hogy Tordán a vidéki buszok helyét kezdték elfoglalni különbözô méretû és márkájú járgányok, a várótermet bezárták. Az ablakára papír ragasztódott, mintha festenének. Úgy hírlett, költözik. Mindez a vidéki piacozók rémületére. Eddig ideálisnak mondható volt a helyzet: a buszoktól száz méternyire voltak az asztalok. Kisszekeres fuvarozó, hordár is akadt a nagyobb terûnek. Minden olajozottan mûködött a piacgazdaság beállta elôtt. Most azt mondják, visszajött az épület gazdája, mások szerint a polgármesteri hivatal rendezte így az egészet. Nem történt katasztrófa, mert a vidéki buszok megállnak a fôtér alsó felén, innen se nagy a távolság az asztalokig. A hordár ráorrint a helyzetre.

De hova költözött a tordai autóbuszállomás? Költözött-e egyáltalán? Valahova el kellett költöznie, mert a régi helyén nincs, de az újra nem érkezett meg. Az a gyanúm, hogy hurcolkodás közben a buszállomás eltévedt. Újtordán, a hetivásárok környékén vert tanyát, vagy a másik végen, a Micro III-ban. Mindennek már több hónapja. De a becsületes megtalálója nem jelentkezett, a rendôrségi hírekben se tudatja az újság, hogy és mint. Nem is kell, mert a színházzal átellenben, a bíróságon felül van egy placc, amin a költözködés jelei mutatkoznak. A placcon néhány busz rostokol, s ide futnak be a Kolozsvárról érkezôk. A placc szélén butik, ahol jegyeket árusítanak. Ennyi.

Mennyi az ennyi? Az utazó szempontjából semennyi, pontosabban egy pénzszedô butik, ami a ’89-es utazási ár ezerszeresét zsebeli. Nincs itt egyetlen utast eligazító tábla, ami jelölné, honnan indul a kivénhedt járgány. Ha még ez sincs, hogyan is lehetne födém, oszlopos tetôszerkezet, ami alá be lehessen húzódni. A fokhagyma, izzadság, kapca és purcantás keverékébôl verbuválódott levegôjû kis váróterem, amiben néhány pad is akadt, szép mesévé fényesedik. Ácsorgunk hát napsütésben, szélben, esôben, hóesésben, amint a cím jelzi: Libák a jégen.

Felkészült takarítónô H₂O-val mossa föl a folyosót.

A meghasonlott torreádor azon siránkozik, miért nem ment inkább manikûrösnônek.

Az üzem dolgozóinak az a véleménye, hogy nem az üzemet kellene bezárni, hanem az üzemigazgatót.

Van olyan nôismerôsöm, akivel nagyon régi barátság fûz össze és vissza.

Miért, hogy a tehetség fél és a féltehetség nem fél?

Modern asszonyka: szamurájkardos menyecske.

A szívinfarktust nem tudjuk megelôzni, csak utolérni.

A diadalmas élet megy tovább: — Vigyétek már azt a koporsót, kell a hely a fiataloknak!

Hogyan tovább? Visszafelé.

Szakértelem és szakértelmetlenség: Ha valaki nem ért meg egy viccet vagy egy matematikai képletet, még nem ok arra, hogy korrigálja azokat.

A bajt nem lehet elôre látni, csak azt, hogy biztosan jön.

A bátor szatirikus szólt a meztelen királynak, hogy igazítsa meg a nyakkendôjét.

Tôkés László püspök újraválasztása a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élére olyan hangulatban történt, amikor ellentábora mind lelkészi, mind politikusi éleslátását megkérdôjelezte. Kiállásával, karakán magatartásával sokak számára vált nemkívánatos személlyé mind egyházon belül, mind azon kívül. Minden bizonnyal nagyobb azok tábora, akik egy évtizeddel a romániai forradalom és rendszerváltás után ma is úgy tekintenek rá, mint a romániai magyarság kiemelkedô egyházi személyiségére.

A nagyváradi püspöki hivatalban az elmúlt kilenc esztendôrôl kérdeztem: hogyan ítéli meg egyházának és az erdélyi magyarságnak rendszerváltás utáni önszervezôdését, magára találását?

— Az elmúlt fél évszázadban annyira leromlottak az egyházi viszonyok, hogy ezelôtt tíz évvel nem az az egyház kezdte el az önszervezôdést, amelynek meglétében reménykedtünk. Olyan ez, mint az 1994-es magyarországi választások: nem Kossuth Lajos, hanem Kádár János népe szavazott. Sok ember gondolta úgy: ha a Ceausescu-rendszer megbukik, ha eljön a szabadság, minden megváltozik, saját talpunkra állhatunk. Azt hittük, mindenért a külvilág, az elnyomó hatalom a hibás. Ez kénytelen felelôsségáthárítás volt. 1989 után rá kellett döbbennünk arra, hogy hitünkkel, hiedelmeinkkel is komoly gondok vannak. Nem azt mondom, hogy az egyház nem tett sokat az elmúlt közel tíz évben, hogy intézményünk nem értékes. A helyzet paradoxonja, ellentmondása az, hogy ebben a leromlott állapotában is a rendszerváltás óta az egyház tett a legtöbbet magyarságunkért. Az egyházban maradt a legnagyobb szervezeti erô, itt sikerült a legtöbbet ügyködni magyar szervezeteink, az RMDSZ létrehozásáért, szociális téren szintén az egyház nyújtott kiemelkedô teljesítményt. Az is tény: a romániai magyarság egészéhez hasonlóan az egyháztól is lényegesen többet vártunk el. Nagyfokú kijózanodás, hogy ne mondjam, kiábrándulás ment végbe. A realitás szintjére kellett leszállítanunk az egyházzal kapcsolatos elvárásainkat is. Az eredmények többsége, amit elértünk, esetlegesek. Nem sikerült stratégiát kidolgozni, intézményes megújulási folyamatot beindítani. Elmaradt tehát az egyház megújítása, megreformálása.

— A román társadalom egészében elmaradt a megújulás, a mentalitások megreformálása. Vajon kivételt képezhet-e az egyház? Lehet-e új, megreformált egyházról beszélni, amíg — a többségi nemzethez hasonlóan — kisebbségi szervezeteink is a kommunizmusból átöröklött mentalitással küszködnek?

— Száz év múlva, ha valaki elôvenné az elmúlt tíz év egyházi dokumentumait — leszámítva néhány megújulási kezdeményezést —, nem érzékelné azt, hogy itt összeomlott egy világrendszer és új idôszak kezdôdött el. Az egyház megrázta magát, úgy tett, mintha egy zökkenô lett volna. A kor dokumentumai, az egyházi tevékenység átlaga nem tükröz gyökeres változást. A kilencvenes évek elején alakultak ugyan megújulási bizottságok, de azután visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Ugyanaz a papi mentalitás, ugyanazok a gyülekezeti gondok, felfogások, ugyanaz a többnyire tehetetlen presbiteri rendszer — az egyház struktúrájában igazi megújulás nem következett be. A közfelfogásban ebbôl a szempontból megtévesztôek lehetnek a templomépítô gyülekezetek, az egyházi vállalkozások... Akik 1989 elôtt is aktívak voltak és az akkori körülmények közepette sem adták meg magukat, nem adták fel a küzdelmet, az új körülmények között is elôbbre jutottak: hitbuzgalmuk, kezdeményezôkészségük, missziói lendületük szabadabb teret nyert. Ôk eredményeket értek el! Gyülekezeteink átlagát tekintve minden visszazökkent a régi kerékvágásba: egy évig valóban többen jártak templomba, de ez már a múlté... Leszámítva az immár intézményesített vallásoktatást, az új körülmények lehetôségeitôl messze elmarad a kívánatos hitbuzgalom az ifjúság körében. Az egyházi élet átlagában minden szempontból közepes vagy gyenge a teljesítmény. Persze, sokan felteszik a kérdést: mi, mennyi várható el az anyaszentegyháztól? Ez elvezet az egyház identitáskérdéséig, jogosultságáig, hivatástudatáig. Ha az egyház nem több, mint a világ, ha nem tud meghatározó, sajátos lényeget nyújtani, akkor feloldódik a világban. Ez a nagy veszély: beáramlik Nyugatról a szekularizáció, az elvilágiasodás... Az egyháznak saját identitástudata kell hogy legyen: ha nem is többletet, de másságot kell az embereknek nyújtania. Az anyaszentegyház nem alkudhat meg az általános világi helyzetbôl fakadó minimummal. Prófétai szerepet kell vállalnia! Ha nem így történik, akkor a reformációt megelôzô középkori idôszak teremtôdik újra: az egyház a világhoz lesz hasonlatos, ezáltal létjogosultságát, evangéliumi hivatását veszíti el.

— Gondjai, nehézségei ellenére az egyház még mindig az az intézmény, amelyre az emberek felnéznek, magukénak tartják, és ennél fogva elvárásaik is vannak vele szemben. A mai romániai magyar falu szinte egyetlen ott élô értelmisége a lelkipásztor. Tôle a vidéken élôk több közéleti szerepvállalást reméltek. Mit vállalhat fel ilyen értelemben mai egyházunk?

— Az egyházi missziói parancs az, hogy elmenvén a világban tegyetek tanítványokká minden népeket. Miközben régen úgy segíthetett népén a lelkipásztor, ha a központi egyházi vezetés parancsait szabotálta, ellenezte, én úgy gondoltam, hogy 1989 után eljött az az idô, amikor az üzenetet közakarattal, zsinat-presbiteri rendszerben — a zsinattól el egészen a presbitériumokig — akadálytalanul lehet érvényesíteni, meg lehet találni az evangélium közös nevezôjét, amely cselekvési egységben is megnyilvánul. Ez, sajnos, elmaradt: bennem nagy csalódást okozott. Én azt hittem, hogy nyolcvankilenc elôtt mindenki alig várja, hogy a gyerekek számára biztosíthassa a hitoktatást. A kilencvenes évek elején a lelkészi szolgálat minimumát kellett elôírnunk, hogy mindenki tartsa meg a vasárnap délutáni istentiszteletet is, az imahetet, vállaljon közösségi szolgálatot, válaszoljon a körlevelekre, és ha kérjük, küldje be az elkobzott egyházi ingatlanok pontos kimutatását. Az együttgondolkodás, az együttszolgálat, az együttcselekvés olyan minimális követelményei ezek, amelyeket szégyen is leírni lelkipásztoroknak. Mindezeknek szinte maguktól kellene egységesen megtörténniük. Az egyházi közállapotok, sajnos, annyira leromlottak, hogyha az egyházat Krisztus testének, élô organizmusnak tekintjük, a vérkeringés a test több tagjában béna, sejtek kihalásával, a gyülekezetek pusztulásával számolhatunk. Már eleve a nyilvántartással nagy bajok vannak. Példának okáért egyházkerületünkben 342 ezer reformátust számoltak meg 1992-ben. Ezzel szemben ma gyülekezeteinkben 220 ezer lelket tartanak nyilván. Nagyváradon a nyilvántartásba vett 44 000 lélek közül a 9 gyülekezet 22 ezer emberrôl tud. Mind a lelkészi karban, mind a gyülekezetben mélyen fekvô gondok vannak.

— Mire vezethetô vissza a mai tehetetlenség, a passzivitás?

— Az egyház leromlásának egyik kulcskérdése a lelkészi ellátottság, a lelkészképzés, az utánpótlás. Tíz év után is gond a lelkészhiány: gyülekezeteink tucatjaiban nincs lelkipásztor. Az évtizedek során kontraszelekció mûködött: a lelkész pálya nem volt kívánatos, másrészt a fiatal jelentkezôk kiválasztása nem megfelelô módon történt. Aki lelkészi diplomát szerzett és felszentelték, nem akarom megsérteni. Más szempontból közelíteném meg: a teljesítményelvû szolgálat a fontos. Nem lelkész az, aki templomát kiüríti, ahol az Isten háza kong az ürességtôl, aki nem foglalkozik a fiatalokkal, a gyerekekkel. Aki a fizetésének minimális feltételeit sem tudja elôteremteni. Sajnos, mai napig nem sikerült kidolgoznunk egy teljesítményelvû egyházi fizetési rendszert. A többség kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Ez a mentalitás nagymértékben emlékeztet a régi kommunista rendszer munkamoráljára: nem az volt a fontos, hogy ki mennyit dolgozott, hanem az, hogy legyen fizetéses állása. Észre kell vennünk: a száz lélekkel dolgozó baptista prédikátor létalapja az, hogy híveiért keményen megdolgozik. Még a szektáknak is ez a titkuk: valami olyant nyújtanak, aminek eredménye van. Nálunk ha van, ha nincs eredmény, ha ötezer, ha ötszáz lélekkel dolgozik a lelkész, ha jól, ha rosszul prédikál, többé-kevésbé ugyanaz az értékelése. Ez a rendszer az elôjogok világára emlékeztet, amin változtatni kell! Ha éppen azoktól függ a váltás, akik ennek haszonélvezôi, változást belátható idôn belül nagyon nehéz kieszközölni.

— A Királyhágómelléki Egyházkerület önszervezôdésének egyik legszebb példája a Sulyok István Fôiskola, amit sokan az elodázott, szinte kivitelezhetetlen, önálló magyar egyetem alternatívájaként emlegetnek. Mekkora ennek a túlélési esélye?

— Ha egyházkerületünkben mégis létezik stratégiai jelentôségû megvalósítás, az egyértelmûen a Sulyok István Fôiskola. A kezdet kezdetén ráébredtünk: egyfelôl egyházunknak szüksége van értelmiségképzésre, másfelôl többletszerepet vállaltunk, amikor rádöbbentünk arra, hogy egyhamar nem lesz önálló magyar állami felsôoktatás. Éltünk a helyzet adta lehetôséggel: ez az intézmény egyszerre szolgálja egyházunk és nemzeti közösségünk érdekeit. Itt magvaiban egy eljövendô magyar egyetem található meg. Sajnos, a fôiskola zsákban táncol... Hatalmas anyagi erôfeszítések árán tartjuk fönn: nyugati segítség nélkül nem sokra mennénk, de az egyházi áldozatvállalás is jelentôs. A harmincas évekbeli legjobb idôket juttatja eszembe, amikor az egyház a legelnyomottabb állapotában is képes volt saját erejébôl iskoláit fenntartani. Nagyobb áldozatvállalásra kellene ma is törekednie a romániai magyarságnak, önfenntartási hajlama azonban az utóbbi évtizedekben igencsak meggyengült. Végérvényesnek látszik az, hogy az egyházi oktatásnak nem lesz helye a román állami oktatásban: magánoktatási státusba kényszerítik egyházi iskoláinkat. Ilyen körülmények között teljesen ránk marad oktatási intézményeink fenntartása. E lehetetlen helyzetbôl két kiút létezhet: fokozottabb demokratikus átalakulás az országban, vagy hatékonyabb külföldi segítség. Az elôbbire egyelôre kevés esély van. Az utóbbi esetében minden erônket, leleményességünket össze kell szednünk az ügy érdekében. Bízhatunk az új magyar kormányzat ígéreteiben. A közeljövô gyakorlatában elválik, miként viszonyul hozzánk, mennyiben tudja segíteni törekvéseinket. Nemrég Budapesten találkoztunk a magyar miniszterelnökkel és a kormány számos tagjával: úgy érzem, szemléletváltozás állt be a határon túli magyarság ügyeinek kezelésében. A magyar költségvetést most fogadták el: meg kell várnunk a folytatást...

— Az egyházi ingatlanok visszaadása jelentôs elôrelépést hozna, az egyházi önszervezôdés mai gondjai megoldódnának. Milyen esélyt lát a román kormány részérôl a történelmi igazságtételre?

— Elôbb-utóbb ennek is meg kell történnie, habár az egyházi oktatást magánoktatássá lefokozó román tanügyi törvény nem ilyen irányba mutat. Ha feltételezzük, hogy Románia a demokratikus átalakulás híve, egyházi ingatlanjaink visszaadását nem tudja elkerülni! Az is tény: mi sok szempontból az utolsó órában vagyunk. Ha túl sokáig váratnak magukra ezek a megoldások, az igény szûnik meg: a romániai magyarság olyannyira elgyengül, hogy már nem lesz kinek egyetemet, autonómiát létrehozni, nem lesz ki gyümölcsöztesse visszakapott közösségi vagyonunkat. A kérdés megoldása mindannyiunk számára sürgôs. A román–magyar integráció európai megközelítésében sok mindent el lehet érni, de nem az RMDSZ folyamatos hátrálásával, nem a kompromisszumoknak nevezett megalkuvásokkal. Változatlanul érvényes Deák Ferenc mondása: az van elveszve, amirôl mi magunk mondunk le! Nem lehet asszisztálni becsapatásunkhoz. Még mindig a legcélravezetôbb az emberi, a polgári, a közösségi jogok számonkérése, egyfajta kisebbségi aktivizmus. A kisebbség soha nem nyer azzal, ha önmagát megtagadja. Én az RMDSZ politikai filozófiáját nem tartom helyesnek: teljes mértékben eltévedtünk! A polgári fórumok beindításával célunk az, hogy az RMDSZ politikáját átértékeljük. A nyárádszeredai újabb polgári fórum az RMDSZ-kongresszusig tartó idôszakban törekvéseink egyik újabb állomása lesz.

— Az RMDSZ hivatalos vonalvezetése e fórumokat hidegen fogadta: egyesek nem is veszik komolyan. A polgári fórumokban lát-e olyan közösségi erôt, amely a közeljövôben meghatározóvá válhat az RMDSZ politizálásában?

— A mai RMDSZ-politizálásban az a szomorú, hogy maholnap azt sem tudjuk, mit akarunk. Minden alku tárgya lett. Ma már a Petôfi–Shiller-egyetemet tartjuk az elérhetô maximumnak, miközben nem is olyan rég kézzel-lábbal hadakoztunk minden ilyen felemás megoldás ellen. Ha céljainkat így csepülik, igényszintünket a mi részvételünkkel annyira le tudják csökkenteni, hogy nem fogunk magunkra ismerni. Nagyvárad Rogériusz negyedében, ahol a legtöbb magyar él, több magyar gyerek iratkozik román, mint anyanyelvû elsô osztályba. Itt mélyen fekvô, több évtizede tartó pusztulási folyamatok vannak. Minimális célkitûzésünk kell legyen, hogy legalább ne tagadjuk le ezeket. Ne próbáljuk ezek fájdalmát látszateredményekkel feledtetni. A Trianonban elszakított területek második-harmadik elszakítását éljük meg földjeink, temetôink kiforgatásával. Ha egy hamis román–magyar megbékéléssel, pragmatikusnak nevezett, minimalista politikával azt segítjük elô, hogy ezek a tragédiák elfelejtôdjenek, és kormányzati szerepvállalásunkat a román hatalom kedvezô színben jeleníti meg külföldön, akkor magunk alatt vágjuk a fát. Most úgy tûnik: pillanatnyilag nincs hozadéka annak, amit alternatívaként ajánlunk az effajta RMDSZ-politikával szemben. Távlatilag azonban csak ez vezethet célra. Mindig azt halljuk: szenátoraink, képviselôink, kormányzati tisztségviselôink mennyit dolgoznak, mennyit kínlódnak. Kérem! Rossz irányba is olyan fáradtsággal halad az ember, mint jó irányba... A cél a meghatározó! Az egész magyar kisebbségi politikusi gárda vért izzadhat, ha rossz irányba halad. Önmagunk revíziójára és politikánk felülvizsgálatára van szükség! A kétezredik év varázslatos távlatában kell néznünk sorsunk alakulását, és nem a pillanatnyi vegetálás elônyeire alapozva.

Naponta olvasva az erdélyi magyar lapok cikkeit, híradásait, arra az elhatározásra jutottam, hogy fel kell emelnem szavamat az ellen a káros folyamat ellen, amely a szemem elôtt zajlik le.

Olyan politikai, egyházi csatározásoknak vagyok a szemlélôje, amely véleményem szerint az erdélyi magyarság megosztottságához vezet, amennyiben ezt idôben nem orvosoljuk, nem próbálunk változtatni rajta. Mély meggyôzôdésem, hogy mind Tôkés László, mind Markó Béla az erdélyi magyarság érdekeiért küzd. Harcolni lehet, sôt kell is, de nem egymás ellen, hanem együtt, a közös érdekekért. Nem újságcikkek formájában kell vitázni, hanem nyíltan, egymásnak elmondva kell megbeszélni, egyeztetni, ki milyen formában képzeli el az elôremozdulást. Az RMDSZ-nek megvannak a megválasztott képviselôi, megvannak a különbözô szervei, ahol közösen, demokratikusan elhatározzák a követendô irányvonalat, amelynek szellemében tovább cselekednek. Mindezt a megmaradás érdekében, azért, hogy egy és egységes politikai erôként tudjanak bennünket számon tartani. Ha szétforgácsolódunk, erônket egymás ellen fordítjuk, akkor régen elfelejtettük, miért harcolunk, hogyan is kellene harcolnunk?

Sokan elhagytuk Erdélyt az utóbbi 15 évben, mert nem bíztunk a jövôben. Nem volt mire, kire alapozni. Szeretnék bízni abban, hogy politikusaink, közéleti személyiségeink úgy fognak majd politizálni, hogy minél többen megmaradjanak, sôt, hogy megteremtôdjenek a feltételek arra, hogy minél többen közülünk hazatérjenek.

Gyorsan, talán túlságosan is gyorsan múlt el egy újabb esztendô, és sokan nincs mivel dicsekedjenek. Mert a betegség kevesünket került el, és még többen lettünk munkanélküliek. Egyre inkább nô elôttünk a kilátástalanság, amiért sokan közülünk a kitelepedést kezdik fontolgatni. Elszállt belôlük a hit és reménység, ezért egy kedvezôbb jövôképet csupán a távolban képesek felfedezni. Elfeledkeznek arról, hogy elôdeink is kerültek sokszor nehéz, kibírhatatlannak tûnô helyzetbe, de nem a gyáva menekvést választották megoldásul, hanem a maradandó, unokáiknak, dédunokáiknak szánt építkezést, cselekvést, alkotást. Eldobnák maguktól a rájuk hagyott, sôt bízott örökséget, annak védelmét egy teljesen bizonytalan jólétért? Mindazok, akik ilyen irányban cselekdnének, gondoljanak arra, hogy sehol semmit nem adnak ingyen, és otthon mégiscsak könnyebben mozog, igazodik el az ember, mint valahol távol, idegenben.

A Scleroza Multipla Egyesület nem kormányzati és nonprofit szervezet, amelynek kolozsvári székhelye a Fîntînele u. 3. szám alatt található. Célja a szklerózisban szenvedô betegek gondjainak, bajainak könnyítése emberileg, orvosilag, pszichológiailag. Az egyesület 1993-ban alakult két orvos, Ileana Almasu ideggyógyász fôorvos, Câmpeanu Emil professzor, valamint néhány szklerózisos beteg kezdeményezésére, és a jelenleg érvényben levô törvények szerint mûködik, jogi személyiséggel rendelkezik. A kolozsvári az országban mûködô nyolc egyesület egyike, az országos központ Nagyváradon található. Itt mûködik egyébként az egyetlen nappali központ a betegek részére, amely hasonló angol intézetek önzetlen segítségével jött létre.

A kolozsvári egyesületnek 191 tagja van, ebbôl 164 a beteg, a személyzet többi része önkéntes munkát végez. Ide bárki beiratkozhat nemtôl, nemzetiségtôl, vallástól, kortól, politikai hovatartozástól függetlenül, egyetlen feltétel az orvosi látlelet (tehát a betegség igazolása). Emellett bárki — szimpatizáns — tagként beléphet, amennyiben hajlandó anyagi, morális támogatást nyújtani. Az egyesület munkáját egyébként 14 személy irányítja térítésmentesen, akik rendszeresen hetente találkoznak 2 órára (csütörtökön 17–19 óra között). Ez idô alatt a betegeket vagy ezek hozzátartozóit fogadják, orvosi ellátást biztosítanak, és a lehetôségekhez mérten anyagi segítségben is részesítik az arra rászorulókat. A segítség ruhanemûbôl, gyógyszerekbôl (vitaminok, fájdalomcsillapítok, tehát nem kimondottan a szklerózis multiplex bántalmak enyhítésére szolgál), járást segítô eszközökbôl (botok, tolókocsik), élelmiszerbôl (évente egyszer) áll. Ezeken kívül pszichológiai ellátást is biztosítanak, amely heti kétszeri gyógyító munkaterápiát jelent az egyesület székhelyén, ágyhoz kötött betegeket pedig otthon is meglátogatnak.

A segítség zöme a kolozsvárihoz hasonló két németországi egyesülettôl származik. Ennek tagjai szintén betegek vagy együttérzôk, és évente kétszer ellátogatnak az itteni egyesületbe. Sajnos, itthonról nagyon kevés támogatás érkezik, az is a történelmi egyházak, alapítványok, egyéb intézetek részérôl. Évente három alkalommal (karácsonykor, húsvétkor és május harmadik hetében, a szklerózis multiplex betegek „reménység napján") közös ünnepélyt szerveznek, amikor a betegek, hozzátartozóik, barátaik részére istentiszteletet tartanak, mûvészmûsort mutatnak be, a betegek pedig ajándékban, meglepetésekben részesülnek. Ezeket a közös ünnepléseket a kolozsvári szervezet kezdeményezte, és ma már országos szintûvé teljesedtek.

Ez az egyesület azonban komoly anyagi, pénzügyi gondokkal küzd. Állami támogatásban nem részesül, és erre a közeljövôben sem lehet számítani. Nincs jövedelmi forrása, a zökkenômentes mûködéshez nem rendelkezik elegendô anyagi alappal. A kezelésekhez szükséges kellékeket intézmények, vállalatok támogatásával sikerült beszerezni, de mindezek már idejüket múlták. Pedig az egyesületnek a jövôre nézve merész tervei vannak. Olyan központot szeretne létesíteni, amely az egyedül élô és rászoruló betegeknek lakást, ellátást, orvosi kezelést biztosítana életük végéig. Ezenkívül orvosi, pszichológiai ellátást, gyógytornát nyújtana, könyvtárat, kápolnát, klubhelyiséget szeretnének létrehozni. Ahhoz, hogy mindezek az elképzelések megvalósuljanak, az egyesületnek földterületre és komoly anyagi támogatásra van szüksége. Ezek eléréséhez az egyesület hivatalos szervekhez, alapítványokhoz fog fordulni. És ezúton felkér mindenkit — egyházakat, intézményeket, vállalatokat, vállalkozókat, bankokat, magánszemélyeket —, aki teheti, hogy lehetôségeikhez mérten fôleg anyagi segítséget nyújtsanak. Az egyesület CEC betétszáma: 451109220.

Novemberben a Szabadság Vélemény oldalán megjelent Nagy László „Tisztázatlan melléknevek" címû írása, amelyben a „radikális" és „mérsékelt" melléknevek „fogalomzavart keltô" használatáról ír, megemlítve, hogy olvasta Tibori Sz. Z. úr Teleki Béláról szóló, még közvetlenül 1989 után írt radikális, sôt „hazafias, antikommunista könyvét". Erre a megjegyzésre Tibori Szabó Zoltán „Teleki Béla reálpolitikus volt" címû írásával válaszolt. Nagy László a maga során szintén válaszolt ez utóbbi cikkre, amelyet „A replika jogán" címmel közöltünk a lapban. A szerkesztés során megrövidített írás azonban sajnálatos módon nem tükrözte az eredeti szöveg mondanivalóját. Nagy László válaszának lényege a következô volt: „a három jelzô a könyvre (és nyilván az íróját akkor jellemzô kifejezésmódra), nem pedig Teleki Bélára vonatkozott".

Rendôrségi hír jelent meg a lapban november végén, amely szerint „Orbán János Dénest, az Elôretolt Helyôrség fôszerkesztôjét pénzhamisítás miatt letartóztatták". Pár nap múlva az érintett „Köszönôlevél" formájában kifogásolta a cikkírónak „szívet melengetô megemlékezését", valamint a megfogalmazást és „attitûdöt, ahogyan a kolozsvári közösség sajtóorgánuma egy kolozsvári közéleti személyiséget kezel". Az írásokra a következô észrevételt küldte Ispán Mária, 63 esztendôs nyugdíjas olvasónk:

Olvasva az újságot, a „köszönô levelet" és a választ is reá, rászánom magam véleményem megírására. Valamennyiüket ismerem cikkeikbôl, és azért merek bátorságot venni levelem megírására. A lap egyébként Igazság öregkorától napi csemegém.

Turós úrnak tökéletesen igaza volt, amikor az elsô cikket megírta, mert bûnügyi esetekben nem lehetünk tekintettel a bûnös nemzetiségi hovatartozására. Ha olyan diplomás ember az a bizonyos Orbán úr, akkor ivott volna kevesebbet, és gondolt volna elôre cselekedetének bûnügyi következményeire. Turós úr ne csináljon belôle lelkiismereti kérdést (gondolom nem is csinál), mert tulajdonképpen, ha Orbán úr újságíró, akkor nem kellene felháborodnia, amiért bekerült az újságba. Inkább szégyenkeznie kellene, amiért szégyent hozott kollégáira.

Ami még zavar, de nem csak engem, hogy megengedik, hogy az RMDSZ vezetôi mocskolódjanak az újságban, a románok szórakoztatására. Számomra és a szerencsétlen erdélyi magyaroknak ez az újság mindennapi vigasz, segítség, bátorítás. Ezért kifogástalannak kell lennie.

Alexandru Iorga gyakori levélíróink közé tartozik. Írásaiban megpróbál mindig igazságos és kiegyensúlyozott maradni, és a megértésre, egyetértésre helyezi a hangsúlyt, ennek szükségességére próbál figyelmeztetni. Olvasóink ezt természetesen tudják és megértik. Legutóbbi levelében is, melybôl az alábbiakban részleteket közlünk, állandó témát elemez: miként teremtenek egyesek elônyt a „magyarveszélybôl".

Országunk külföldi vendégek által történô meglátogatása minden alkalommal büszkeséggel kellene hogy eltöltsön. Nemrég Törökország elnöke látogatott el hozzánk, és Babadagra is elment, ahol imát mondott az ottani, egy török hadvezér által épített mecsetben. A hazai zászló mellett pedig ott lengedezett a török zászló is... Ezt a dolgot mindenki a legnagyobb természetességgel kezelte, és nagy nemzetféltôink, mint Dumitrascu, Turlea, Tabãrã meg Vadim, hogy csak ôket említsük, nem robbantak szét. De mi történt volna, ha Magyarország elnökének látogatásakor lengedezett volna ennyi „idegen" zászló? Az elôbb említettek biztosan óriási veszélyt láttak volna benne, amely veszélyezteti országunkat. Mintha Brâncoveanunak és fiainak feje nem Isztambulban, hanem Pesten „esett" volna le. És mintha a Babadagon (és egyéb helységekben) valamikor építkezô hadvezér(ek) csupán baráti látogatásra, lánykáink becézgetésére mentek volna oda. Bezzeg Erdély fôvárosában „emléktáblák" zöme hirdeti a magyarok — régente még horthysták — „gonosz tetteit". Goga talán lent, délen tanult, és Eminescu is ott jelentette meg verseit?

Mindez azért történik, mert a szélsôségesek tisztában vannak mi jövedelmez nekik jól. Ha azt kiabálnák, „le a törökökkel és le a tatárokkal", bolondnak néznék ôket. Sôt, mostanság a törököket nagyonis kedvelik, ezt utazgató román lánykáink is bizonyítanák. Így aztán nem marad más hátra, mint a „magyar veszéllyel" riogatni bennünket. Mert ez bevált, és ehhez hozzászoktattak. A szélsôségeseket egyébként cseppet sem érdekli a zászlók színe, ôk csupán a politikai tôkeszerzésre, szavazatgyûjtésre pályáznak mindezzel.

Eszembe jutott egyik kerekdombi szomszédommal folytatott beszélgetésem, aki azt állította, hogy a magyarok mind csak kérnek, és nem nyugszanak. Rákérdezésembôl kiderült, hogy tulajdonképpen meghatározott személyekkel semmi baja, sôt, magyar szomszédaival egyezik a legjobban, azokat becsüli leginkább. Az ismeretlen magyarokra pedig csak azért haragszik, mert ezt tanácsolják a politikai pártok és újságok ...

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]