1999. január 23.
(XI. évfolyam, 18. szám)

Lapzártakor értesültünk, hogy a zsil-völgyi bányászok pénteken délután hat órakor a kormány képviselôivel létrejött megállapodás nyomán elhatározták, hogy véget vetnek tiltakozó menetüknek, és visszatérnek Petrozsénybe — közölte a vâlceai prefektus kabinetfônöke. Radu Vasile kormányfô péntek esti elsô tévényilatkozatában elmondta: a bányászakciónak vége. A vezetôkkel folytatott tárgyalások során körvonalazódott megoldásokról nem tájékoztatott részletesen, ezeket harminc napon belül véglegesítik — mondotta.

A coziai kolostorban pénteken kora délután megkezdôdött Radu Vasile kormányfô és a zsil-völgyi bányászok vezetôinek találkozója. A kormányfôt elkísérte Decebal Traian Remes pénzügyminiszter, Nicolae Stãiculescu, az ipari minisztérium államtitkára, valamint Ioan, Kovászna és Hargita megye ortodox püspöke, aki korábban a lainici-i kolostor sztarece volt, és jól ismeri a bányászokat. „A miniszterelnök reméli, hogy a bányászok olyan ésszerû követeléseket terjesztenek majd elô, amelyek megoldhatók lesznek, s ezzel véget lehet vetni a konfliktusnak" — fogalmazott Rãsvan Popescu kormányszóvivô. A bányászok vezetôinek küldöttségét Miron Cozma vezeti.

A bányászok Râmnicu Vâlceában várták ki a Coziában folyó tárgyalások eredményét. Idôközben a Prefektúra épülete elôtt tüntettek, kormányellenes jelszavakat kiabálva. A bányászok meggyôzôdése az, hogy a coziai találkozó követeléseik elfogadását jelenti. Mint ismeretes, mielôtt hétfôn megindultak volna Bukarest felé, azt követelték, hogy fizetésüket emeljék 35 százalékkal, és állítsák le a veszteséges bányák bezárását. Ezek a követelések menet közben csak annyit módosultak, hogy a bányászok fizetésének idei reálértéke ne maradjon el a tavalyitól.

Emil Constantinescu államfô ezzel egy idôben bejelentette, hogy a tárgyalások sikere érdekében módosít korábbi döntésén: a rendkívüli állapot akkor lép életbe az ország területén, ha a bányászok a tárgyalások befejezése után nem indulnak vissza a Zsil-völgyébe, Petrozsénybe. Mint ismeretes, Constantinescu péntek reggel bejelentette: ha a bányászok déli kettôig nem fordulnak vissza a Zsil-völgye felé, rendkívüli állapot lép életbe. A kormány pedig péntekre virradó éjszaka összehívott ülésén rendeletet fogadott el a rendkívüli állapotról és az ostromállapotról, amely megteremti a törvényes keretet a rendkívüli, illetve az ostromállapot kihirdetésének.

Radu Vasile ugyanakkor leváltotta Langa Nicolae tábornokot, és helyére Mircea Muresan tábornokot nevezte ki. Ezzel egy idôben Constantin Dudu Ionescu frissen kinevezett belügyminiszter leváltotta a rendfenntartó erôk parancsnoki posztjáról Gheorghe Lupu tábornokot, aki kétszer is csúfos vereséget szenvedett a zsil-völgyi bányászokkal szemben. Kedden — mostanáig tisztázatlan körülmények között — parancsot adott, hogy a rendfenntartó erôk engedjék átvonulni a Zsil-szorost lezáró úttorlaszt ostromló bányászokat Bumbesti-Jiu térségében. Gavril Dejeu volt belügyminiszter ennek ellenére Lupu tábornokot bízta meg a Costesti mellett emelt úttorlasz védelmének irányításával. A bányászok csütörtökön néhány perc alatt elsöpörték ezt az úttorlaszt, foglyul ejtették a torlasznál felsorakoztatott 1500 rendôrt, Vâlcea megye helyszínen lévô kormánytisztségviselôit, köztük Nicolae Curcãneanu prefektust.

A coziai tárgyalásokkal párhuzamosan rendkívüli ülést tartott a parlament is, megvitatva az országban kialakult súlyos helyzetet. Victor Babiuc védelmi miniszter tájékoztatott az elmúlt napok eseményeirôl, a kialakult helyzetrôl. Ezt követôen a parlamenti pártok és csoportok képviselôi kaptak szót arra, hogy kifejtsék véleményüket a jelenlegi válság okairól.

Radu Vasile elutazása elôtt fogadta a kormány székhelyén az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltô Németország bukaresti nagykövetét, aki arról biztosította a miniszterelnököt: az EU valamennyi tagállama támogatja ôt és kormányát az ország számára rendkívül súlyos pillanatban. Az Európai Unió elnöksége pénteken sajtónyilatkozatban is leszögezte: változatlanul híve Románia európai uniós csatlakozásának. A gazdasági reformok, köztük a nemzetközi szervezetek által javasolt lépések, rendkívüli fontossággal bírnak azon az úton, amelyet az országnak az unióba való belépésig meg kell tennie. Elégedettségüknek adtak hangot, amiért Románia vállalja a reformcsomag maradéktalan és átfogó megvalósítását. Ezt a szándékot az EU a Phare program keretében jóváhagyott, a gazdasági reformot szolgáló pénzalap jelentôs növelésével kívánja támogatni — hangzik a nyilatkozat.

Kolozsvárról még mindig elterelô vonalon haladnak a vonatok a Zsil- völgye felé — nyilatkozta lapunknak Domokos Imre, a kolozsvári vasútigazgatóság forgalomirányító szolgálatának a fônöke. Hasonló a helyzet az ország más pontjain is. A vonatok mindaddig kerülô úton közlekednek, amíg a Zsil-völgyében nem áll helyre a rend. Lapzártáig nem érkezett hír esetleges módosításokról.

Kétszáz kolozsvári, tordai és aranyosgyéresi rendôr indult el csütörtökön este Szeben felé Augustin Chira ezredes vezetésével. A Kolozs megyei rendfenntartó erôk mozgósítását még a volt belügyminiszter, Gavril Dejeu rendelte el.

A nemzetközi sajtó csütörtökön is beszámolt a zsil-völgyi bányászok megmozdulásairól, de fôként hírügynökségi jelentésekre hivatkozva. A CNN és az Euronews tévéadók felvételeket sugároztak a bányászok és a rendfenntartó erôk közti costesti-i véres összecsapásról, valamint felelevenítették az elôzô évi bányászjárások eseményeit.

A CNN továbbá tájékoztatott Gavril Dejeu belügyminiszter lemondásáról és Constantin Dudu Ionescu államtitkár kinevezésérôl a miniszteri tárca élére. A CNN riportere megjegyezte, hogy az események Kelet-Európa egyik legszegényebb országában — ahol a havi átlagfizetés alig száz dollár — zajlanak. Az Euronews nem fûzött kommentárokat a bányászhadjárathoz.

A nemzetközi írott sajtó csütörtökön szintén csak hírügynökségi források alapján számolt be a romániai eseményekrôl. A cikkírók ismertették a bányászok követeléseit: a fizetések 35 százalékos emelését, illetve a tavaly bezárt két zsil-völgyi bányának az újranyitását. Továbbá azt is leszögezik, hogy a bányászok havi jövedelme 200–250 dollár, míg Romániában az átlagfizetés alig 100 dollár.

A Sega bolgár lap szerint a bolgár bányászokhoz képest a zsil-völgyi munkások milliomosok. A cikkíró úgy véli, hogy Romániában már nem a fizetések növelése a tét: élethalálharc folyik azok között, akik a reformintézkedések érvényesítésére törekednek és akik vissza szeretnének térni az 1990-es állapotokhoz.

A Magyar Nemzet magyarországi napilap szerint nyilvánvaló, hogy a zsil-völgyi bányászok „fekete hadseregének" megmozdulása már nem az életkörülményeik jobbítása érdekében történik, hanem a Nagy-Románia Párt bujtogatásának az eredménye. A cikkíró azt is megállapítja: a szélsôséges pártvezérek a tömeget eszközként használják fel azért, hogy a kormányt és az államfôt minél nehezebb helyzetbe hozzák. A kormány nem engedhet a bányászok nyomásának, mivel ezáltal saját reformprogramját ásná el. „Egy dolog biztos: a hatalom nem tud igazi gyôztesként kikerülni a konfliktusból, Románia pedig egészen biztosan veszíteni fog" — összegez a lap.

ÜNNEPI RENDEZVÉNY A PROTESTÁNS TEOLÓGIÁN

Nagy András, a neves ószövetségkutató, református teológiai professzor születésének 100. évfordulója alkalmából ünnepi rendezvényre kerül sor 1999. január 25-én, hétfôn du. 5 órától a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A következô emlékelôadásokat hallgathatják meg az érdeklôdôk: dr. Kozma Zsolt: Nagy András — ószövetségi gondolkozásunk meghatározója; dr. Bustya Dezsô: Az igehirdetô és lelkigondozó Nagy András; dr. Juhász Tamás: Nagy András és Barth Károly; Varga László: Nagy András, a nevelô. Tisztelettel és szeretettel várnak minden érdeklôdôt.

V. KÉZIMUNKA-TANFOLYAM

Az Unitárius Nôk Országos Szövetsége január 25–30. között Kolozsváron az 1-es Számú Belvárosi Egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6.) kézimunkatanfolyamot szervez. Itt zajlanak az elôadások, a megnyitó és a záróünnepség, a Kolozsvári Nôszövetség délutánja. A hímzôgyakorlatokat az Unitárius Püspökség vendégszobájában és a kollégium tanári szobájában tartják. A hétfôi program: 9-kor áhítatmegnyitó, 10–12 óra — általános ismeretek; 15–18 óra — gyakorlati mintavétel, elônyomás, látogatás és alapismeretek a szövômûhelyben.

TÁNCOS-ZENÉS TEADÉLUTÁNT szervez vasárnap du. 4 órától az RMDSZ Pata–Györgyfalvi negyedi körzete az Ariesului (Csákány) utca 55. szám alatti székházban. Minden érdeklôdôt szívesen látnak.

AZ ASZTMA TERMÉSZETES GYÓGYMÓDJAI címmel dr. Nagy Lajos fôorvos tart elôadást az asztmaklub rendezvényeinek keretében január 25-én, hétfôn du. 5 órakor a Györkös Mányi Albert Emlékházban (Majális/ Bilascu 5.).

— Mennyire közeledett a bányászok és karhatalom álláspontja?

— Elôbb csak kôhajításnyira, majd botütésnyire.

Életének 70. évében, csütörtökön, elhunyt Czine Mihály egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora.

A Széchenyi-, József Attila- és Darvas József-díjas irodalomtörténészt hosszú, súlyos betegség után érte a halál.

Czine Mihály 1929. április 5-én született Nyírmeggyesen. A második világháború után feltûnt elsô generációs értelmiség egyik legkiválóbb alakja, az Eötvös-kollégium hallgatója volt.

Aspirantúrája után 1956-tól 1964-ig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott. Azt követôen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara XX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense, 1974-tôl egyetemi tanára, majd 1988 és 1994 között a tanszék vezetôje.

1955–56-ban az Új Hang, 1973-tól a Látóhatár címû folyóirat szerkesztésében vett részt.

Munkásságának középpontjában Ady Endre, Móricz Zsigmond és a népi írók pályája állt. A tiltásokkal is dacolva ô foglalkozott elôször Magyarországon a határokon túli magyar irodalommal.

Elôadásának ezreivel új mûfajt teremtett. Fölfogásáért, hajlíthatatlan erkölcsi tartásáért, páratlan beszédkészségéért Magyarországon, a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban magyarok tízezrei becsülték.

Czine Mihály halálával a tudományos életet, valamint a nemzetrôl való felelôsen elkötelezett gondolkodást is pótolhatatlan veszteség érte — tartalmazza az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalomtörténeti Intézetének méltatása.

1. Egyetértünk a pedagógussztrájk céljaival.

2. Erkölcsi okokból elhatárolódunk a sztrájktól (többségünk nem szakszervezeti tag, csatlakozásunk úgyis törvénytelen lenne).

3. A jelen helyzetben komolytalan lenne részt venni bármely sztrájkban, amelynek nyilvánvaló célja a politikai vezetés megbuktatása.

4. Fájlaljuk, hogy pedagógustársaink nem ismerik fel, és hajlandók újra eljátszani a politikai statiszta szerepet.

5. A tanügyi reformot szervezetlensége, átgondolatlansága ellenére azért tudjuk elfogadni, mert elvezethet az oktatás korszerûsítéséhez, a pedagógusi szakma felértékelôdéséhez. A bányászok megoldási kísérlete, a sztrájkok elburjánzása további hátrányt jelentene az oktatásra, a pénzalapok további csökkenését eredményeznék.

6. A pedagógustársadalom gondjait nem sztrájkkal lehet megoldani. Megalázó és erkölcstelen volna a Cozma vezette menetoszlophoz csatlakozni!

ezekben a napokban, mint az ország lakosságának döntô része, hogy rövid idô alatt semmivé válhat mindaz, amit kilenc éve, gyûjtônéven, demokratikus álomként emlegetünk.

De azért is aggódom, milyen sanyarú sorsra juthat a kolozsvári polgármester, ha törvényen kívül helyeznék a Nagy-Románia Pártot. Másodszorra lônék ki alóla a politikai lovat, amikor ismét kezdte magát egészen nyeregben érezni. Nehogy még a végén kénytelen legyen függetlenné átvedleni, mert akkor nincs többé pártfeladatokat teljesítô szolgahada. És akkor kénytelen lenne elfogadhatóbb kirakatképet nyújtani önmagáról. Mondjuk, március 15-én ünnepségeinken talpig díszmagyarban megjelenni, hogy „kedves híveim, én tulajdonképpen mindig magyarbarát voltam, csak, tudjátok, a körülmények..." Akkor pedig lincselés várna rá azok részérôl, akik egy illegális pártot fognak erôsíteni. Szóval, aggódom, érte és (fôleg) másokért.

AZ ERDÉLYI MAGYAR MÛSZAKI TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG szervezte meg a Nemes Tihamér Számítástechnikai Verseny második fordulóját, amelyen Temesvárról, Marosvásárhelyrôl, Szilágysomlyóról, Margittáról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyrôl, Nagyváradról érkezett diákok mérték össze tudásukat. A 40 versenyzôbôl 13-an jutottak a márciusi budapesti döntôbe.

Ezúton mondunk köszönetet a Báthory István és Brassai Sámuel Líceum igazgatóságának, hogy helyet adtak a versenynek, és mindazon cégeknek és társaságoknak, akik értékes adományokkal járultak hozzá: Syscomp-Számalk., Kriterion Könyvkiadó, FUNDY Romania Kft., X-NET Kft., Praemium Soft Kft., Microinformatica Kft., Sistec Kft., Korunk Kiadó, NIS Electronic Kft., Comprex Kft., AMM Design Kft., EME, Studium Kiadó.

A temesvári Új Ezredév Református Központ felépítését mintegy száz magyar és román képzômûvész támogatta alkotásaival. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megkeresésére és a Barabás Miklós Céh felhívására adományként beérkezett mûalkotásokból ma este 6 órai kezdettel rendeznek aukciót a magyar operában. Elôzetesen a mûalkotások az intézmény elôcsarnokában tekinthetôk meg, ahol továbbra is elôjegyeztethetik magukat az érdeklôdôk. Részletre is lehet vásárolni.

A rendezvény alkalmából az opera a következô mûsort mutatja be: Népi táncok a Könczei Csongor vezette Zurboló néptáncegyüttes elôadásában; Kodály Zoltán A magyarokhoz, Székely keserves és Esti dal címû kórusmûveit az opera kamarakórusa adja elô, vezényel Demény Attila; Liszt Ferenc Hungária 1848 — kantáta férfikarra, szoprán, tenor és basszus szólóra. Elôadják: B. Konrád Erzsébet, Kiss Domokos, Molnár János és az opera férfikara. Zongorán közremûködik Lászlóffy Zsolt, vezényel Demény Attila.

Lapunk két hete mindennap foglalkozott az eseménnyel. A terjedelmünk megszabta keretek között igyekeztünk ismertetni az aukción szereplô mûalkotásokat, felkelteni a mûértôk, mûvészetkedvelôk érdeklôdését a nemes cél érdekében rendezett nem mindennapi mûvészeti esemény iránt. A Szabadság ezzel kíván hozzájárulni az aukció sikeréhez, a Makovecz Imre tervezte temesvári református templom és ökumenikus mûvelôdési központ felépítéséhez.

Sajtó és rádió útján egyaránt értesülünk a keresztény egyházak egységét elmélyítô rendezvényekrôl. Sok egyházban már évtizedek óta gyakorolják, és akkor is tartottuk a közös imát, amikor a hatóságok tiltották. Január hónap második felében, egy vasárnaptól vasárnapig terjedô héten arról lehet hallani elôadásokat, ami összeköt bennünket. Római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, baptisták, ortodoxok hirdetik és élik az Isten karácsonykor testet öltött szeretetét. Tudatjuk a világgal, hogy nem egymás ellen, hanem egymásért élünk és vagyunk.

Szeretnénk felhívni a figyelmet e kezdeményezéssel is a társadalmi feszültségek és nyomorúságok által súlyosabban érintett fogyatékos embertársainkra. Befogadásuk, felkarolásuk mindannyiunk közös ügye. Gyökössy Endre pszichológus figyelmeztetô szavait tesszük ezáltal a magunkévá: „Fogyatékos az a közösség, ahol nincsenek fogyatékosok". Ennek jegyében a jelzett héten egyházközségünkben kiállításra kerülnek azok a gyermekrajzok festmények, metszetek, melyeket a kolozsvári 2-es Számú Általános Iskola tanulói alkottak.

Az imahét elsô napján, január 24-én délután 5 órakor, Kiss Béla evangélikus püspökhelyettes a meghívottunk. Gally Katalin, a hallássérültek iskolájának rajztanára ismerteti a gyermekekkel való közös munka örömeit.

Január 24–31. között, vasárnaptól vasárnapig, minden délután 5 órától tartjuk összejövetelünket a Farkas utcai parókia földszinti termében.

Miért imádkozzunk? 1. Megpróbált testvéreinkért hazánk válságban levô vidékein. 2. Árvíz és háborús károk miatt szenvedô atyánkfiaiért. 3. A vallási türelmetlenség áldozataiért szerte a világon. 4. Engedelmes missziói lelkületért, amely kész a prédikálásra és a szeretetszolgálatra. 5. Isten áldásáért a békesség evangéliumának hirdetésére. 6. A nyelvek és nemzetek közötti megbékélésért. 7. Betegségben sínylôdô testvéreinkért. 8. Az egység lelkéért, hogy legyünk e városban Jézus hitelt érdemlô tanítványai. 9. Városunkért, országunkért. 10. Életünk bármely gondjának megoldásáért.

A biblia erôsíti reménységünket — ha összefogunk a jóért, a szépért, az igazért: „Új eget és új földet várunk az Ô ígérete szerint, amelyben igazság lakozik" (Péter ap. 2. lev. 3,13).

A zárónapon, január 31-én (vasárnap) délelôtt úrvacsorát osztunk a Farkas utcai templomban, a 10 órakor kezdôdô istentiszteleten d. dr. Csiha Kálmán püspök hirdeti az igét.

Január 31-én du. 5 órakor teadélutánt rendezünk ünnepséggel, tombolával. Az imahetet berekesztô szeretetvendégségen gyûjtést tartunk a hallássérültek iskolájának támogatására. Vendégeink: az iskola pedagógusai és diákjai, Wolf Erzsébet igazgató vezetésével, a hidelvi testvéregyházközség elöljárósága, Sógor Sándor nagytiszteletû úrral.

Két hét késéssel olvasom mindig A Hét-et. Így kapom kézhez, így hozza a posta. Mi ez egy örökkévalósághoz képest? — fogják önök mondani, és én valóban hálatelt szívvel gondolok arra, aki ezt a „lektürt" számomra lehetségessé teszi, mert ezt a lapot megkésve is öröm olvasni.

De ez a kis késés egyben mulandóságát az idônek és forgandóságát a szerencsének is mutatja. Ágoston Hugó cikke: Mi lesz 1999-ben? Karácsonykor, amikor írta, még nem sejthette (mibôl is sejthette volna?), hogy januárban a bányászok...

De most, amikor ezeket a sorokat írom, reggel 8-kor szorongva várom az elsô tudósításokat arról, hogy a Horezuig érkezett „ortac"-ok merre veszik útjukat a szabad ég alatt töltött éjszaka után, miután kinyújtóztatták meggémberedett tagjaikat. Mire írásom eléri a szerkesztôséget, addigra már mindenki tudni fogja, ami számomra most még titok: mi lett a fôvárossal, az országgal, a demokráciánkkal...

Mit sem ér ez a futurológiának becézett áltudomány.

Több mint 50 éve annak, hogy egyedüli orvostanhallgatóként részt vettem a temesvári politechnika brigádjának tagjaként a nyári kampányban. Nemzetközi brigád voltunk és a Bumbesti–Livezeni vonalat építettük, amely Petrozsényt volt hivatva Târgu Jiuval összekötni. 75%-ban „épített" vonal — büszkélkedtünk. Viaduktból ki, alagútba be, alagútból ki, viaduktra rá. Francia vagy angol zászlókkal vonultak a vendég brigádok, mi tele torokkal énekeltük a Hej-rup-ot. Éjszakai „sut"-ban dolgozva és rögtönzött hágcsókon kapaszkodva tanultuk meg, hogy a dinamit meggyújtva éppen úgy világít, mint a sztearingyertya — csak hasra esni vele nem tanácsos. Mikor máskor, reggelente a hatalmas betonkeverôhöz masíroztunk a szakadék szélére, az csendes napnak számított, mindaddig, míg egyik reggel a mamut gép, tartó sziklájával együtt, eltûnt a mélyben, és mi áldottuk a sorsot, hogy az omlás éjszaka történt, nem pedig akkor, amikor ott koslattunk a gép körül.

Öt perccel a szerencsétlenség elôtt még minden a legnagyobb rendben volt.

„Mesélték" — mert tudni akkor semmit sem lehetett —, hogy egyik

fiatalnak kettészelte a koponyáját a hulló szikladarab, mert robbantáskor nem vonult fedezékbe, mikor elhangzott a figyelmeztetô: Foooc!!! kiáltás. Mesélték azt is, hogy hárman vesztették életüket, mikor a Drãgãlina alagút beomlott. De mesélték nekünk a szorgalmasan tartott ideológiai szemináriumokon, példázva a mennyiségi felszaporodás minôségbe való átmenetelét, hogy a fúrás — bármennyire mély lenne a hegyoldalban — csak LYUK, és csak az utolsó centiméter leomlása után válik alagúttá, ami, ugyebár, egészen más.

Tu ne quesieris, scire nefas. Ne kérdjed, mert tudnod nem megadatott. Abban a Zsil folyónak a vizében, ahol önfeledten lubickoltunk és nevetve szedtük le egymás mellérôl-hátáról a csillogó szénszemcséket, ugyanabban a vízben (így tanultuk a görög filozófusoktól) kétszer megfürdeni nem lehet. Reménykedve, egy nagy háború után és egy keletkezô demokrácia hajnalán, ’48-ban, száz évvel egy másik forradalom után — reménykedtünk. Nem felejtettünk semmit, de — sajnos — nem is tanultunk. Sötét 50 év elôtt álltunk, amirôl mit sem sejtettünk, amely után újabb reménye következett egy eljövendô jobb demokráciának, majd annak is leverése, és 8–9 év után, íme, a bányászok újra itt tápászkodnak fel, útra készen.

A varázsinas elindította a szorgalmasan vizet szállító csebreket, most szeretné azokat leállítani, mert fenyeget az árvíz.

De elfelejtette a varázsszót. Jaj, nem tudja!...

Úgy tûnik, soha semmit sem lehet elôre megjósolni. Nostradamusból mi hámozzuk ki azt, amit ô talán nem is gondolt el, csak ködösen megálmodott. Elôre megmondani dolgokat már csak azért sem lehet, mert minden megoldott ismeretlen három újat vonszol maga után.

Mikoriban a kibernetika még „reakciós" tudománynak számított, a 60-as évek elején, két barátom, Vili és Szepi megalkották a temesvári politechnikán (az én egykori piarista líceumom egyik tantermében) a 0001-es számítógépét az országnak, és 15. érettségi találkozónkon bemutatták nekünk az egész szobát betöltô elektronikus szörnyet. „Ha nem ezt a szobát, hanem a dísztermet bocsátották volna rendelkezésünkre, az egész város minden könyvelését el tudnánk vele végezni néhány óra alatt." Mondták és hitték.

Nem tudhatták, hogy valamelyik japán zseni fejében már megszületett a mikroprocesszor gondolata, és holnapra azt a gépet nem százszor nagyobb, hanem százszor kisebb helyen lehet majd elhelyezni.

De a könyvelést az sem fogja tudni elvégezni.

Mire ezek a sorok kinyomtatásra kerülnek, az idegeinket most felborzolva tartó kérdések már rég megoldódtak. De függetlenül attól, hogy a bányászok délre vagy délkeletre veszik majd útjukat, és függetlenül attól, hogy megmarad-e törékeny demokráciánk, vagy újraéled a kemény ököl politikája, a Zsil szilaj vize továbbra is görgetni fogja a széncsillámokat — mintha mi sem történt volna.

Tegnapelôtt még attól állt el a lélegzetünk, hogy: embervadászat Koszovóban! Ma már tudom: az valamivel tisztább dolog — egyértelmû a cél és az eszközök.

Nálunk minden hagyományosan zavaros, zûrös, ködösebb a ködösnél, könnyfakasztóbb a — caragialei értelemben is — könnyfakasztó gázaknál. A román történelem ismeretében sok ehhez hasonló bûnös, ostoba, alattomos, pusztító és önpusztító akció zajlott le itt, vagy egy kicsit arrébb. Mintha a józan ész és a nemzeti girlandokkal minduntalan felpántlikázott román szív teljesen blokálódott volna (csak egy halvány példa rá: mindössze százvalahány km-re a román fôvárostól tiszta — ha nem is fajtiszta — románok minden bukaresti gépkocsit összetörtek).

Hogy söpredék, és hogy az értelmes — értelmiségi — fôkre vadásznak? (Szó szerint: bottal, baltával!) Szegény Sadoveanu arról a hegyi magányról fogant vér-szegény, ódon balta-történetével vajon mit szólna hozzá?!

Mert errôl van szó. Vérbô, vérbeli söpredékrôl — beteg, anakronisztikus betyárról és a sok hozzá hasonló, világvitrinbe kívánkozó panoptikum-figuráról. Baromságaik — ezzel nem szeretném minimalizálni a veszélyt — a Balkán-hegység fölé növesztik ma Romániát, ezt a szorgalmas és tehetséges, fôleg „szelíd, békés" népet.

De ezután már a szopós gyermek sem altatható el, e földön sem, olyan dajkamesével, miszerint Marosvásárhelyen a magyarság valamit is elkerülhetett volna 1990-ben. Az egyetlen árva, agyonvert, majd feltámadt hodáki román, akinek tévé-rémképsora bejárta a nagyvilágot, és itthon pártállástól függetlenül „jogos" hazafiúi vérszomjjal töltötte el a kebleket, festett ikonná fakult a kis rendôrifjak kiontott bárányvéréhez képest — egyetlen komiko-tragédiába kívánkozó délutánon.

És ha kiderül, hogy Costesti-nél a fanarióta idôkben hajszálgyökerezô árulás öltött tábort?

Úgy hát: egy pártvezért meg egy-két polgármestert, és tíz, húsz, vagy százezer (esetleg pár millió?) nagy-romániást — egy békediktátumokkal összetákolt, ma mégis elveszett országért!

Ki kinek volt, van, lesz az áldozata?

Dejeu belügyminiszter hirtelen bejelentett lemondása csak azokat lephette meg csütörtök este, akik aznap történetesen nem követték a bányászok és a csendôralakulatok Costesti településnél bekövetkezett összecsapásáról szóló helyszíni tudósításokat. Az ugyanis mindenki számára egyértelmû, hogy addig, amíg a bányászsereg egy gyakorlott hadosztály bámulatos szervezettségével — felderítô egységek, elôôrsök, bekerítô-figyelemelterelô hadmûveletek! — ismét áttörték a csendôrkordont, a rendfenntartó erôk — hogy csak a helyszínen hüledezô riporterek egyikét idézzem — tehetetlenül, tanácstalanul tébláboltak. (Legalábbis addig, amíg le nem szerelték, fejbe nem verték, vagy túszul nem ejtették ôket.) Pontosan úgy, mintha nem azt kapták volna parancsba, hogy fékezzék meg a fôváros felé vonuló tömeget, hanem „langsam", hagyjátok futni a fiúkat! Ilyenkor a minimum, amit egy belügyminiszter tehet az, hogy lemond.

Lám, lám, a csendôrök mégsem „tanultak" a szil-szorosnál vallott „kudarcukból", amikor az exminiszter minden elszántsága-esküdözése ellenére elôször engedték tovább a bányászokat felforgató útjukra. Jogos tehát a kérdés: a rend fenntartásáért felelôs alakulatok, a hadsereg képes-e biztosítani a továbbiakban a fôváros, az ország nyugalmát? Vagy árulás történt? Vadim felbôszített, vérszemet kapott seregével összejátszva az elkövetkezendôkben is zöld utat biztosít nekik a belügy, a titkosszolgálatok, a hadsereg? S hova vezethet mindez? Államcsínyhez, hatalomátvételhez, katonai diktatúrához?

A csütörtöki helyszíni felvételek a megtévesztésig kezdenek hasonlítani valamelyik Daneliuc-produkció kísérteties képsoraira: a hömpölygô, tömeg látványa, amelynek alapjában jogos kétségbeesését, létbizonytalanságát egy beteg elme kihasználja mérhetetlen pusztító erôre téve szert ezáltal. Hiszen sokszor elmondták már ezekben a napokban: már rég nem a bezárásra ítélt bányák alkalmazottainak szociális eredetû problémái megoldatlanságáról, és a Vasile-kormány inkompetenciájáról van szó. Most csakis Vadimról beszélünk, pontosabban arról az arctalan, alaktalan, az állami intézményekben mételyként megkapaszkodó struktúráról, amely egykor a Ceausescu házaspár primitív grandomániáját védte, ma pedig a Nagy-Románia Párt pszichopata vezérében ölt testet. Az a hatalom, amelyik kényelmesen túlélte a lényegében és alapjaiban soha be nem következett rendszerváltást, és amelyik a zsarolás jól bevált eszközével ma is kezében tartja mindazokat, akik az igazi tisztogatás elvégzésére hivatottak lennének.

Ezt igazolják a Társadalmi Párbeszéd Csoport minap rendezett kerekasztal-beszélgetésén elhangzottak is. Miképpen lehetséges az, hogy a társadalmunk kitermelt és megtûrt, megtûr egy C. V. Tudort? Ki találta ki, ki támogatja, ki védelmezi ôt? — tették fel a kérdést. A válasz egyértelmû: az Iliescu-rezsimnek mindvégig érdeke volt Vadimnak és körének a tolerálása, hiszen a Nagy-Románia Párt elnöke 1989 után is elvégezte azt a piszkos munkát, amit addig: a kommunista, illetve posztkommunista hatalom ellenségeinek a megugatása-kicsinálása. Vadim, a jelenlegi SRI-be integrálódott volt Szekuritáté-erôk leképezése ugyanakkor messzemenôen élvezi mind a sovén, nacionalista körök szimpátiáját, mind a társadalom perifériájára szorult rétegét, a félresikerült rendszerváltás veszteseinek támogatását, akik képtelenek megtalálni helyüket az új rendben.

A kerekasztal konklúziója — ha kicsit késôn mondatott is ki — egyértelmû: a román demokrácia, a parlament, a politikai elit érettségének, felelôsségérzetének a próbája, ha ezúttal is futni hagyja Vadimot, illetve törvényen kívül helyezteti-e a Nagy-Románia Pártot. Eddig futtatta, szövetkezett vele, majd szemet hunyt, esetenként összekacsintott vele. Most ennek a cinkosságnak a következményét szenvedjük! A mai szükségállapot nem a bányaszanálásoknál kezdôdött. Hanem akkor, amikor az elsô alkalommal mulasztották el felelôsségre vonni az erôszakoskodó Miron Cozmákat, a rágalmazó, nacionalista Vadim-féléket. A számonkérés helyett azonban vállvonogató közömbösséggel, gyakran titkos összekacsingatással, vagy sunyi gyávasággal fogadta a román társadalom legnagyobbik fele Vadim koncentrációs táborokra vonatkozó terveit. Igazuk van azoknak, akik úgy fogalmaztak: Vadim arányos a román társadalom tehetetlenségével.

Meg kell végre húzni a demarkációs vonalat, hogy pontosan meddig terjed a demokratikus társadalomban elfogadható eszközrendszer, és honnan kezdôdik az ország biztonságát jelentô felforgatás. Vajon az utolsó elôtti pillanatban a politikai pártok végre rádöbbennek-e, hogy hosszú távon inkább fûzôdik érdekük a többpárti demokrácia megôrzéséhez, mint az aktuál politikai kötélhúzás kisded játékaihoz.

Szerdán reggel a Râmnicu Vâlcea-i rendôrség parancsot kapott Curcãreanu prefektustól, vonuljon ki és állítsa meg a Bukarest felé vonuló zsil-völgyi bányászokat. Az egyik rendôrbarikádot Costesti helység határában állították fel. Hogy miként zajlottak le itt az események, egy neve elhallgatását kérô csendôr meséli el.

— Szerdán a reggeli órákban vezényeltek ki bennünket egységünkbôl. Feladatunk a bányászok feltartóztatása lett volna. Barikádot állítottunk az útra, amelyet mindenki láthatott a televízióállomások hírmûsoraiban, és vártuk a bányászok érkezését. Ekkor még nem lehetett tudni, és csak másnap reggel értesültünk arról, hogy ténylegesen ezt az útvonalat fogják választani.

— Hogyan telt el a várakozás? Hogyan viszonyult hozzátok a lakosság?

— Talán a bizonytalanság a leghelyesebb kifejezés arra, hogy mi is történt ott valójában. Senki nem tudta, hogy mit hoz a holnap. Parancsnokaink próbáltak bátorítani — sikerült is nekik —, így az este elérkezésével bizonytalanságunk, szorongásunk is elmúlt. Tábortüzeket raktunk és két csoportra osztottak minket. Míg az egyik csoport pihent, a másik biztosította az ôrséget. A lakosságról csak annyit mondanék, hogy mindvégig ellenségesen viselkedett, és úgy tûnt, mintha valaki hátulról uszítaná ôket. Társaim tudni vélték, hogy egy bizonyos párt áll az egésznek a háta mögött, és az egész akció célja a kormány megbuktatása.

— Az elsô összecsapások alkalmával hány bányász támadt rátok?

— Bányász egy sem, vagy ha igen, akkor nagyon kevés. Helyi lakos azonban annál több. Két támadást sikeresen visszavertünk, és ekkor parancsnokainkat mintha elnyelte volna a föld, úgy eltûntek. Hirtelen azt vettük észre, hogy az eddiginél nagyobb tömeg közeledik a barikád felé. De amit mostanáig nem tudtam magamnak megmagyarázni, az az, hogy miként tudtak tíz perc leforgása alatt bekeríteni minket?

— Hogyan kerültek a bányászok a hátatok mögé?

— A costesti-i lakosok felvezették ôket az út két oldalán levô dombokra, visszaszorították oldalerôinket, és a dombokról leereszkedve kerítettek be.

— Mi történt ezután?

— Társaim egy része — akik a bányászgyûrûn kívül estek — megfutamodtak, mi pedig álltunk és nem tudtuk, hogy mit csináljunk ennyi „ellenséggel" körülvéve. Parancsnokaink nem voltak sehol, rémület ült ki mindannyiunkra. A bányászok nem emeltek ránk kezet, csak felszólítottak, hogy adjuk át a felszerelésünket és engedelmeskedjünk nekik, mert akkor nem lesz bántódásunk.

— Hogyan sikerült kiszabadulnotok?

— Miután tönkretették kocsijainkat és megszabadítottak minden felszerelésünktôl, elengedtek.

— Ismét be fognak vetni benneteket a bányászok ellen?

— Ezt nem tudhatom. Curcãreanu prefektus többet nem fogja kérni a bevetésünket, mert nem akarja, hogy ôt terhelje a felelôsség testi épségünk sérülése esetén. Utolsó értesüléseim szerint most már a katonaság veszi át az ügy irányítását és a bukaresti csendôrség elit alakulatai.

— Azok a régi emberek komoly bányászkultúrát teremtettek — mondja R. L., aki néhány évet a bányában dolgozott. — Lupényben még színitársulat is mûködött, amely — bár csupán mûkedvelôkbôl állt — rendszeresen jelentkezett elôadásokkal. Virágzó polgári élet jellemezte a bányászvárosokat.

— Az én nagyapám 1890-ben jött a bányavidékre, Sziléziából — meséli Dobner Ferenc, nyugdíjas bányász. — Lengyelek jöttek elôször, osztrákok, németek, csehek és magyarok. A románok 1918 után kezdtek szivárogni, majd a második világháború idején vonultak tömegesen a vidékre. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a bányászokat nem vitték a frontra.

A hegyekben volt ugyan egy román népcsoport, amely még a dákok idejérôl maradt itt, ôket úgy is nevezik, hogy momorlánok, azaz maradványok. Ôk alapfoglalkozásként földmûveléssel, állattenyésztéssel foglalkoznak, ám a szénkitermelés fejlôdése egy részüket a bányába csalogatta. Az elrománosítás azonban jól kigondolt terv szerint folyt, az állam minden ürügyet megragadott, hogy Olténiából, Moldvából behozza a románokat. Lassan kicsírázott a nemzetiségi probléma, ez volt az oka annak, hogy aki tehette, elment innen.

Annak idején kisiparos szervezetek léteztek, tánciskola mûködött, öt bálterem is volt. Ma már alig észlelhetô egy kis megmozdulás, igaz, már magyarság is kevés van a vidéken. Vulkánban pár százan, ha vagyunk. Én már hatvan éve részt veszek a bányászok fúvószenekarában, ’89 után az újraalakításával is foglalkoztam, de ma már csak ketten vagyunk benne magyarok. Ez maradt nekem, amíg élek, folytatom. Hát most már az olyan dolog — 74 éves korában elmenni valakinek —, mint mikor az öreg fát kitépik gyökerestôl, s akkor az meg is hal.

— A hajdani bányászok leszármazottaiból ma már nagyon kevesen maradtak a völgyben — folytatja elbeszélését R. L. —, sokan visszamentek származási helyeikre, mások Magyarországra telepedtek át. Az itt maradottak nagy része már idôs, hetven–nyolcvan évesek. Az a néhány fiatal leginkább mérnökként dolgozik, teljes odaadással ûzi hivatását.

A kommunizmus idején elkezdôdött a bányásztársadalom feloldódása. Ma a bányászvárosokat disznóólak veszik körül. Bár még a kommunista jegyrendszer idején is több hús járt nekik, mint a többieknek, minden bányász, aki tudott szerezni két-három szál deszkát a bányából, a város szélén rögtönzött egy ketrecet, majd tett bele egy disznót. Ez is jelzi, hogy a városra szakadt ember mennyire kötôdött eredeti életformájához. Ez a hely lett aztán a bányászok „hétvégi háza", ahova munka után el lehetett vonulni. Gyakorlatilag megszûnt a hajdani bányászváros varázsa, jellegzetes hangulata. Nincs közösségi élet. Csak a bánya létezik, az áruházak és a kocsmák.

Gheorghe Funar kolozsvári polgármester bejelentette, hogy jelentôs mennyiségû segélycsomagot szándékszik küldeni a zsil-völgyi bányászoknak. Boros János városi tanácsos lapunk kérdésére elmondta, hogy a tanácsosok a tévébôl értesültek a polgármester tervérôl, amelyet törvénytelennek tartanak, ugyanis a polgármester tanácsi határozat nélkül ezt nem teheti meg. A kormánypárti tanácsosok úgy döntöttek, hogy kérni fogják az ügy kivizsgálását.

Csütörtökön Temesváron, az Egyesülés téren, a Temesvár Társaság és a helyi civil szervezetek képviselôi tiltakozó tüntetést rendeztek a legújabb bányászjárás ellen. Az összegyûlt több mint ezer személy elhatározta, hogy a következô idôszakban naponta 16 órakor ugyanott találkoznak, és követelik a hatóságoktól, hogy az országban a jogrendet állítsák vissza. A megmozduláson a helyi hatóságok képviselôi is szóltak az egybegyûltekhez. Felszólították Románia elnökét és a bányászok vezetôit, hogy Temesváron üljenek tárgyalóasztalhoz, „Temesvár szellemében" vitassák meg a kialakult helyzetet, és találjanak megoldásokat a válságra. A résztvevôk „Temesvár–Bukarest", „Cozmát letartóztatni" és „Vadimot letartóztatni" típusú jelszavakat skandáltak.

A Polgári Szövetség Pártja tegnap délben Bukarestben utcai felvonulást szervezett a bányászok törvénytelen akciói ellen tiltakozva. A zsil-völgyi bányászsereg megmozdulását hevesen elítéli az 1989-es Decemberi Eseményekben Harcolók Egyesületének, illetve a Forradalom Igazságáért Szövetség fiókszervezetei is.

A Királyhágómelléki Református Püspökség szerkesztôségünkbe eljuttatott közleménye az ország demokratikus rendjének, értékeinek és intézményeinek védelmére hív fel. „Egyházainknak imádsággal és cselekedettel kell fellépniük mindenfajta erôszak, békétlenség, gyûlölködés és a romániai társadalom békéjét, biztonságát és stabilitását veszélyeztetô provokáció ellen" — áll a felhívásban.

Az utcai pénzváltóknál a forint 54/55, a márka 7000/7200, a dollár pedig 11 900/12 100 lejbe került.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]