 |
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |
1999. június 14.
(XI. évfolyam, 135. szám)
A hét végén Kolozs megye 14 líceumában ballagtak el a tizenkettedikesek, a tizenharmadikosok és az esti tagozat maturandusai. Összesítésünk szerint 663 érettségizôt bocsátottak útnak alma matereink: elméleti líceumok, kollégiumok, gimnáziumok, egyházi líceumok, szaklíceumok és mûvészeti líceumok. A megye mind az öt városában a hét folyamán elballagott diákoknak sikeres érettségit és sok boldogságot kívánunk.
141 tanuló ballagott szombaton a Báthory István Líceumban. Czirják Árpád római katolikus érseki helynök imája után az iskola, illetve a Katolikus Gimnázium végzôseit Balázs Ildikó és Szilágyi Júlia, a két tanintézet igazgatónôje, valamint Székely Tibor, a szülôi bizottság elnöke búcsúztatta. A két iskolából összesen tízen végeztek 9,50-nél magasabb jegyáltalánossal, ôk mind emlékplakettbôl, emléklapból és 150 000 lejbôl álló Báthory-díjban részesültek. A kiemelkedô kulturális tevékenységért immár 25. éve kiosztott Fodor Éva-díjat Simon Boglárka és Tibori Szabó Kinga kapta. Talán kevés olyan, az iskolai élethez kapcsolódó tevékenység létezik, amelynek jeles mûvelôjét valamilyen díj ne illette volna a tûzô napon az iskolaudvaron felsorakozott tizenkettedikesek közül. Felsorolni, sajnos, nincs hely a több mint 30 további jutalmat, de annyit még megemlíthetünk: közéleti szerepléséért, folyamatos fellépéseiért bel- és külföldi népdal- és szavalóversenyeken, irodalmi tevékenységéért és nem utolsósorban a hasábjainkon közölt írásaiért könyvajándékból álló Szabadság-különdíj jutott Balázs Mónika 12. a osztályos ballagónak.
Déli tizenkét órakor nyolc osztály — közöttük az Unitárius Kollégium és az estis végzôsök osztályai — vett búcsút a Brassaiban tanáraitól, diáktársaitól, iskolájától. A ballagó ifjúságot elôbb fôtiszteletû dr. Szabó Árpád unitárius püspök búcsúztatta, majd az iskola igazgatónôje, Cucu Imola vette át a szót. Az alma matert a hit, remény és szeretet, a béke otthonának nevezte, és arra figyelmeztette a diákokat: a szabadság azt jelenti, hogy szabadon választhatjuk meg céljainkat. Nem mindegy tehát, hogyan munkálkodunk e zavaros idôkben, amikor a pénz és erôszak hamis bálványa hódít teret. Ehelyett a keresztény humanista értékrendet kell választaniuk a fiataloknak. Miután a legfiatalabbak, majd a XI. osztály diákjai is elbúcsúztak iskolatársaiktól, következett az iskola zászlójának és kulcsának ünnepélyes átadása. A díjkiosztáson a Szabadság díját Kari Dezsô Csaba és Kádár Gyöngyi kapták.
A „barikád" mindkét oldalán lázas, izgatott készülôdés elôzte meg a kolozsvári magyar líceumok közül lassanként immár hagyományosan legkorábbi idôpontra meghirdetett ballagási ünnepséget az Apáczai-líceumban. Itt az idén három osztály búcsúzott iskolájától, tanáraitól, diákkorától: egy óvó- és tanítóképzô, egy reál és egy humán szakos.
A ballagók és a tanítóképzôsök kórusa énekhangjainak kíséretében foglalta el helyét az Apáczai-líceum udvarán a 89 véndiák. Elsôként d. dr. Csiha Kálmán református püspök szólt az egybegyûltekhez az ige és hit nyelvén, majd Sípos Áron XI. B osztályos tanuló búcsúztatta a ballagókat. A végzôsök nevében Tussai Réka képzôs diák búcsúzott, majd az iskola igazgatója, Wolf Rudolf tanár látta el útravalóval volt növendékeit. Ezt követôen Patrubány Csilla XI. A osztályos tanuló Kovács András Ferenc Erdélyi iskolák falán címû versét szavalta el. Ezután került sor — a jelenlévôk üdvrivalgása közepette — a negyven díj és kilenc különdíj kiosztására. A véndiákok három legjobbja arany, ezüst és bronz díszoklevelet vehetett át. A Szabadság különdíját a XII. A osztály diákja, Bódi Tamás kapta.
Ezt követôen Nagy Zsolt István elsôosztályos kisiskolás a legkisebbek nevében bûbájosan búcsúzott a „szép lányoktól és óriási fiúktól". A ballagási ünnepség zászlóátadással ért véget.
Fenséget, békességet, lelki megnyugvást árasztó boltívek között, a Farkas utcai templomban búcsúzott a kolozsvári Református Kollégium két végzôs osztálya, az alkalomhoz és a helyhez illô méltósággal. Az ünnepség istentisztelettel kezdôdött, igét hirdetett d. dr. Csiha Kálmán püspök. Példaként Dávidot, az ókori Izrael második királyát állította, aki parittyájával legyôzte a filiszteusok félelmetes, verhetetlennek tartott hadvezérét. A hit, az okossággal és ügyességgel társított bátorság hozzásegítette a gyôzelemhez. És hasonlóan gyôzedelmeskedhetnek az élet kihívásaival szemben a ballagó diákok. Hiszen miként Góliát is sebezhetô, tehát legyôzhetô volt, az Úr minden élethelyzetre tartogat továbblépésre reményt és lehetôséget.
Búcsúztató beszédében Székely József fôigazgató a hivatástudatra helyezte a hangsúlyt, reménykedve, hogy a mostani fiatalok képesek lesznek olyan világot teremteni, amely fényességében és igazságosságában felülmúlja majd a tovatûnô évezredet. Felszólalt Sitta Von
Eckerstein bárónô, Tôkés Elek tanügyi tanácsos, Boros Anna, a szülôi bizottság elnöknôje, valamennyien annak a reményüknek adtak hangot, hogy az útravalóul adott tanítás és bizalom nem lesz hiábavaló. Az ünnepélyt a diákok szavalatai és a kollégium kórusának csodálatos elôadása zárta.
A pedagógus-szakszervezetek képviselôi szombati rendkívüli tárgyalásukon elvetették a kormány által javasolt megállapodást, és az általános sztrájk folytatása mellett döntöttek.
A kormány egyebek között arra vállalt kötelezettséget, hogy a pedagógusok biztosan megkapják az elkövetkezô két hónapra járó szünidei fizetésüket, és külön alapot hoznak létre az állami oktatás finanszírozására.
A szakszervezetek szerint a kormány javaslatai egyáltalán nem jelentik azt, hogy teljesítené azokat a tavaly ôsszel tett ígéreteit, amelynek fejében akkor a pedagógusok felfüggesztették általános sztrájkjukat. Az állami oktatás számára tervezett különleges alapot pedig már azért is elfogadhatatlannak tartják, mert azt a pénzügyminiszter különadó kivetésével kívánja feltölteni.
— Ez azt jelentené, hogy újabb bôrt nyúznak le a lakosságról, és egyben veszedelmes precedenst teremtene, figyelembe véve, hogy a gazdaság más területein is pénzügyi nehézségek vannak — hangsúlyozták a szakszervezet képviselôi.
Június 16-án a szakszervezetiek tiltakozó nagygyûlést szerveznek Bukarestben.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvû újságírói szakán idén tíz hallgató végez. A diákok szervezte vasárnapi ballagási ünnepségen, a szokásostól kissé eltérô módon, néhány tanár kiselôadása hangzott el. Cseke Péter, a politikatudományi és közigazgatási kar dékánhelyettese és Albert Júlia színmûvésznô egy-egy szakkönyvet mutatott be, Szabó Zsolt, a Mûvelôdés fôszerkesztôje a kis ünnepségnek teret biztosító Egyetem utca eleji volt jezsuita rendház történetérôl beszélt, de útra való jótanácsokkal látta el a ballagókat Csép Sándor, a Kolozsvári Televízió magyar adásának vezetô szerkesztôje, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke is. A hallgatók átvehették a MÚRE, az Anyanyelvi Konferencia és az Erdélyi Magyar Mûemlékrestaurátorok Egyesületének díjait, valamint az elsôévesek ajánlotta „fegyvert": egy-egy lúdtollat. A ballagók neve mind ismert már hasábjainkról: Agyagási Levente, Boni Csilla, Illyés Ágota, Járai Albert, Nyéki Judit, Szôke Katalin, Tamás Kinga, Tófalvi Zselyke, Vass Enikô, Zsugán Gyula. Mind a megnyitóbeszédet mondó Cseke Péter, mind pedig az egyetemtôl búcsúzó Zsugán Gyula — akinek szellemes, rövid beszéde méltán sikert aratott — megjegyezte, hogy ez a fajta újságíróképzés, ami ma Kolozsváron magyarul folyik, még mindig nem a legtökéletesebb. Ennek ellenére reméljük, a most útjára bocsátott tíz volt növendék — amint eddigi tevékenységükkel is már jelezték — erôsíteni fogja a romániai magyar újságírást.
Szombaton véget értek a Meszes alatti városban a Pro Zilah Alapítvány, valamint az EMKE és RMDSZ helyi szervezetei által megrendezett III. Zilahi Napok. A hét vége elsô fontos eseménye a helyi EMKE-házban megrendezett fotókiállítás volt, amely a régi és új Zilahot tárta fel. A tárlatot Lakóné Hegyi Éva mutatta be, végigkalauzolva a jelenlévôket a régi Zilah terein, utcáin és parkjain. Igen szemléletesek voltak azok a képek, amelyek Fadrusz János Wesselényi-szobrának 1936-ban történt ledöntését, majd bivalyokkal való elhurcolását idézték fel. A szobor 1942-ben újra a helyére került, egy valamivel magasabb talapzatra. — Az ötvenes években „osztályellenség" lett a szobor, így sok embernek útjában állt — idézte fel a múltat Lakóné Hegyi Éva. — Mivel elterjedt a városban, hogy a szobrot 1942-ben aláaknázták, nehogy valaki még egyszer levétesse, bedeszkázták. Jómagam még emlékszem az óriási fadobozra, amelyre Tito-ellenes plakátok voltak ragasztva — mondotta.
Nagy érdeklôdéssel hallgatták a jelenlévôk a másik zilahi Fadrusz-szobor, a Turul (Tuhutum pogány oltár) sorsát is. Az oszloptalapzaton pihenô bronzturult Fadrusz ajándékozta a városnak, és ugyancsak a század elején avatták fel a Szikszai-kertben (a mai Kraszna utcaeleje). A kôtalapzaton rovásírással voltak feljegyezve a pogány magyarok Nap-, Hold-, Csillagok-, Föld- és Ég-mondái. — Érdemes megjegyezni — mondta a tárlatvezetô —, hogy a faragásokat nem székely mesterek, hanem Temes megyei rovásírás-ismerôk faragták ki. A zilahi turul sorsa 1968-ban pecsételôdött meg, amikor is a helyi hatalom önkényesen szétromboltatta, és a turult rendôrségi pincébe vonszoltatta. Azóta hiába próbálnak a zilahiak a nyomára bukkanni...
A fotókiállítás után az ünneplôk ahhoz a Kraszna utcai házhoz vonultak, ahol egykoron Ady Endre lakott, és emléktáblát avattak fel itt a költô halálának 80. évfordulója alkalmából. Az emléktábla leleplezését Seres Dénes és Vida Gyula Szilágy megyei honatyák végezték. Az emléktábla — amelynek fô látványossága egy bronzból öntött Ady-arc — története több lelkes zilahi nevéhez fûzôdik. — A féldombormûves emléktábla gondolata — mondta avatóbeszédében Kovács Kurucz János tanár — egy kalotaszegi kis falucskában, Nyárszón született, amikor Vincze Minya István református lelkésszel Ady gyökereit felkutató, és ezeknek emléket állító rendezvények megszervezésén törtük a fejünket. Azért pont Nyárszón, mert Ady atyai nagyanyja, Viski Lilla, a helybéli református pap leánya innen indult a nótás Szilágyságba Ady Dánielhez. Ott, Nyárszon született meg egy négylépcsôs Ady-megemlékezés megszervezésének gondolata, melynek keretében Nyárszón, Lompérton, Diósadon és Zilahon állítanánk emléktáblát Adynak, valamint ôseinek. Ez a zilahi emléktábla, íme, már fel is avattatott. A gipsznegatívot Meszesi Lajos készítette, a bronzba öntést pedig Csóka Jenô mérnök, a Salimet Rt. igazgatója jóvoltából Asztalos István öntômester készítette.
Az Ady-emléktábla avatása után az ünneplôk az egykori Református Kollégium elôtt álló Ady-szobrot koszorúzták meg. Ünneplô beszéd helyett Kerekes Edit, a zilahi RMDSZ energikus elnöke Ady Endrének egy 1903-ban megjelent publicisztikáját olvasta fel: Itthon vagyok. Ezt követôen a Megyei Múzeum mûvészeti részlegéhez vonultak át, ahol a megye legismertebb képzômûvészeinek kiállításán Szabó Vilmos festômûvész-tanár volt a tárlatvezetô. Szabó Vilmos kitûnô pedagógiai nevelôérzékét dicsérte az az ötlet, hogy az egybegyûltek szép számát kihasználva rövid mûvészettörténeti elôadást is tartson, megismertetve ily módon az ünneplôkkel a különbözô képzômûvészeti ágazatok jellegzetességeit. (Szabó Vilmos kedves témája az elpusztult falu víziója. Öt kiállított akril festménye közül kettô is ehhez a témához kapcsolódott.)
Zilah fôterén — a Wesselényi-szobor mögött — fazekas-bemutatót tartott egy désházi legény, emlékeztetve arra, hogy egykoron a zilahi fazekasság a korondival vetekedett, és arra, hogy 1845-ben még arra panaszkodtak a zilahi mesterek, hogy megélhetésük lehetetlen, hiszen a közeli „Désháza helysége általánosan egytôl egyig mind fazekasmesterséget ûz".
A III. Zilahi Napok a polgármesteri hivatal tükörtermében megrendezett gálaesttel ért véget.
***
A jelenlévôkkel folytatott beszélgetésekbôl kitûnt, hogy Fadrusz bronz turulját — amelynek érdekessége az is, hogy „nyugodt turul", azaz nincsenek széttárt szárnyai (a szobrász ezzel akarta éreztetni, hogy amikor a magyarok Zilahra érkeztek, már letelepedôben voltak, azaz „nyugovóban") — a hetvenes évek elején még látható volt bizonyos belügyi intézmények raktáraiban, pincéiben. Magát a rovásírásos talapzatot pedig egy akkoriban épülô szekuritátés épület talapzatába öntötték be. A forradalom után a zilahiak minden követ megmozgattak, hogy nyomára bukkanjanak a turulnak — amely különben ugyanúgy rajta volt egykoron az országos mûemléklistán, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, vagy a zilahi Wesselényi-szobor —, de mindhiába. Mint azt Vida Gyula képviselôtôl megtudtuk, a Tuhutum pogány emlékoltár egykori szétrombolása egy önkényes helyi rendelkezés során történt meg, ugyanis nem sikerült központilag kiadott ilyen irányú rendelkezésre bukkanni. A képviselô szerint az ügyet parlamenti szinten is megfogják tárgyalni.
NYÁRI DIÁKÚJSÁGÍRÓ ISKOLÁT szervez a Bukaresti Független Újságíróközpont július 14–23. között. Az elôadásokat amerikai professzorok fogják tartani, s a tíz nap alatt a diáklapoknál felmerülô minden gondokra választ kaphatnak a jelentkezôk, kezdve a cikkírás rejtelmeitôl a marketing kérdésekig. A rendezvényre IX–XI-es tanulók jelentkezését várják. Rövid életrajzzal, eddigi újságíró tevékenységgel, a sulilapot segítô tanár ajánlólevelével, két megjelent cikk másolatával, szándéknyilatkozattal kell jelentkezni június 23-ig a Centrul de Studii Transilvane székhelyén (tel.: 410-027). A résztvevôk költségeit megtérítik.
KÖNYVBEMUTATÓRA KERÜL SOR a Pro Philosophia Alapítvány szervezésében 1999. június 15-én 18 órától az EME Ion Ghica utcai székházában. Bemutatásra kerül Ungvári Z. Imre: Változó értelemben és Veress Károly A nemzedékváltás szerepe a kultúrában, illetve Filozófiai szemiotika címû könyve.
NYÁRI ORGONAHANGVERSENY-SOROZATUNKAT a Farkas utcai templomban június 16-án, du. 6 órai kezdettel, folytatjuk Karasszon Dezsô debreceni orgonamûvész fellépésével. Elôadásra kerül Koloss István, G. Frescobaldi, J. S. Bach. L. v. Beethoven és C. Saint-Saëns egy-egy mûve. A rendezvényt a belvárosi egyházközség támogatja, a belépés ingyenes.
GAZDASÁGI PARTNERSÉGI AKCIÓT szervez Pécsre a Kolozs Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezôgazdasági Kamara. Június 30. és július 2. között a rendezvényen magyar, román, szlovén, cseh, török, horvát cégek képviseltetik magukat. A résztvevôk megtekinthetik a Pécsi Nemzetközi Vásárt. Bôvebb információ a kamaránál, telefon: 432-454, 432-220.
Jogszolgálat
B. J., Kolozsvár: A gyermeknevelési szabadság a szülési szabadság automatikus meghosszabbítása-e, és ha nem, mennyi idôn belül kell kérnem?
Válasz: A gyermeknevelési szabadságot kérésre adják (fontos tudni, hogy ezt bármelyik szülô, tehát az apa is igényelheti), és a gyermek kétéves koráig a szabadság bármikor kérhetô.
Helyreigazítás
A csíksomlyói búcsúról szóló képriportunkból (Szabadság, 1999. június 10.) kimaradt a III. EKE zarándokút egyik résztvevôjének , Vári Károlynak a neve. Szíves elnézését kérjük.
— Romániára nézve milyen következményekkel járhat a koszovói kiegyezés?
— Kiválthatja a benzincsempészek sztrájkját.
Megjelent a Kalotaszeg 5., májusi száma. A tartalomból: Kusztos Tibor — Száguldó demokrácia; Péntek János Hermann Antalnak (1851–1926), a neves tudósnak, tanárnak Kalotaszeggel való kapcsolatáról értekezik; Mann Gabriella, az elbíráló bizottság tagja tudósít a Riszeg-tetôi majálison zajlott népdalvetélkedôrôl; Lakatos Edit nyugalmazott tanár arról ír, szerinte mit jelent a szülôföld és az ôsök története korunk fiataljainak; Hidán Csaba: A honfoglaló magyarokról sorozat ezúttal a honfoglalók harcászatát ismerteti; Buzás Pál Kalotaszeg irodalma rovatában Ady Endre életútjáról ír; Boldizsár Zeyk Imre részletesen tudósít a Tordaszentlászlón áprilisban megrendezett kórustalálkozóról, amellyel egyúttal a helybeli száztíz éves közmûvelôdési hagyományt is méltatták; tájékoztatást olvashatunk a magyarnagykapusiak daróci és mákói vendégszereplésérôl a Csáki bíró lányával; az inaktelki Bálint Ferencné búcsúzik a hely neves szülöttétôl, Tárkányi Janikától; a XI. osztályos Vincze Evelyn az ifjúsági oldalon 1848–49 mai üzenetérôl értekezik.
A kolozsvári Hallássérültek 2-es Számú Intézetében elsô alkalommal sikerült megszerkeszteniük és megjelentetniük Évkönyvüket.
Ez a gondos és átfogó munka arra hivatott, hogy megismertesse az olvasóval ennek a nem mindennapi iskolai közösségnek a munkáját. Wolf Erzsébet igazgatónôtôl tudható meg: jóllehet az intézet 110 éves, nem rajtuk múlott, hogy eddig nem tudtak évkönyvet megjelentetni.
A könyv elején rövid történelmi áttekintést olvashatunk, melybôl megismerhetô az alakulás mellett a békés munka, majd a hányattatott évtizedek viharos története. Felismerhetjük, hogy az utóbbi kilenc év új élet és történelem kezdetét jelenti számukra. Pedagógusok, óvónôk számolnak be munkájukról, ismertetik szakterületük lényegét és fontosságát. Olvashatunk a hallásnevelésrôl és hallásgondozásról, az óvoda szakmai útjáról, a halmozottan fogyatékos hallássérültek nevelésérôl, a nem oktató jellegû tevékenységek szerepérôl, a vetélkedôk és a külföldi kapcsolatteremtés sikereirôl és fontosságáról.
Az Évkönyv függelékében megtalálható a diákoknak, pedagógusoknak és a kisegítô személyzet névsora, mindazoké, akik ebben az intézetben végzik áldásos tevékenységüket.
A könyvet a nyolcadikos diákok kicsengetési kártya tervei díszítik. Ezt a kiadványt azok is haszonnal forgathatják, akik nem feltétlenül érintettek vagy nincsenek kapcsolatban az intézettel, mert megismervén az itt folyó emberfeletti küzdelmet, talán több megértést fognak majd tanúsítani a hallássérültekkel szemben.
Az elmúlt hét végén Szamosújvár utcáin a szokásosnál többet beszéltek magyarul, németül és franciául. Az elsô ízben megrendezett Szamosújvári Napok alkalmával a Szamos-parti kisvárosban tartózkodtak a magyarországi Aba, a német Forcheim és a francia Yzeure helységek küldöttségei. Hozzájuk csatlakoztak a svájci Nendaz vendégei is, akik ünnepi eseményen vehettek részt. A sétatéri stadionban szervezett találkozón, több mint háromszáz helybeli lakos jelenlétében, aláírták a Szamosújvár és a svájci Nendaz közötti testvérvárosi kapcsolat megszületését igazoló okiratokat. A Szamos menti kisváros polgármestere, Pop Nicolae tanító és Nendaz elnöke, Albert Fournier aláírásukkal látták el a dokumentumokat, ezáltal letéve egy hosszabb távú együttmûködési egyezmény alapkövét. Az ünnepségen jelen voltak az yzeuri, abai és forcheimi küldöttségek tagjai is, valamint Mátis Jenô parlamenti képviselô.
Diákbál. A képen a mai Continental, egykori New York Kávéház, a falon plakát, felirata: „1934. február 12-én a New York Kávéház összes termében diákbál". A korabeli plakáton lantos, tolldíszes, kalpagos trubadúr. Elsôre feltûnik, hogy itt három-négy idôsík tolódik egymásra, a befogadóé, az alkotóé, az egykori eseményé, a plakát ideje. Honnan és hogyan haladunk ezeken az idôlépcsôkön? Elsôéves diák világát járjuk be?
Ferenc József, II. Vilmos, Hindenburg. Kávéházi és mulatói élet, a Music Pub panoptikumszerû ábrázolásban, e világ jellegzetes emberalakjai, helyzetei. De mi is lesz itt a téma? Az az épület, az a srác az asztalnál? Emlékek ezek, a közelmúlt emlékei, mint mondta Kelemen Albert Kálmán, nagyapja emlékeire emlékezik. Közben, persze, azt az érzést igyekszik visszaadni, amely hozzájuk társul. Végül is ez a mûvészet nem száraz dokumentumot mutat, a fontos a szubjektív átélés, melyben az az érzés képpé válik. Kivágásokból, részletekbôl felépített képeiben nem lineáris idôszemléletet találunk, a vágás klipszerû, mondanók elsôre. Mégis helyesebb a „képkonglomerátum", egyszerre, egymáson, síkokat váltogatva, látomásszerûen kavarognak itt a részletek, mint Borges Az Alef címû novellájában.
Emberalakjait mintegy ennek megfelelôen csak felvázolja, de néhány vonallal karaktert teremt. Vonalai élnek, ez pedig nem tanulható és nem tanítható. Rajzainak sajátossága a minimalizálás, amellyel ugyanakkor a — németes — expresszionista torzítás felé megy el. „Kompozícióinak egyik-másik részlete meglepôen újszerû — írja a kiállítás katalógusában Tibori Szabó Zoltán —, és ezáltal (is) hatásos: frappáns, provokáló bemutatása, újraálmodása a fiatal mûvész retinájára ragadt életképeknek. Tematikája inkább szociális (semmint politikai), kritikai felhangok hordozója, ez pedig olyan mûvészek attitûdjéhez közelíti, mint amilyen George Grosz vagy Otto Dix volt."
„Új" villamos. Emlékekre emlékezni, úgy haladni elôre az idôben, hogy folyton visszatekintünk — a mediáltság, a töredezett idôstruktúra korszerû alkotói gondolkodás jelei. Elsôéves diák harmadik kiállítása — további szakmai sikerek ígéretét hordozza.
Döbbenetes eseményeknek voltak tanúi a napokban a Szilágy megyei Zsombor (Zimbor) és Vaskapu (Poarta Sãlajului) között sorakozó falvak. Péntek este eddig soha nem tapasztalt „görényinváziót" tapasztaltak Zsombor falu lakói: legalább három portán bukkantak rá reggel a görények által megölt és otthagyott csirkék tetemeire. Az egyik kárvallott gazda elmondotta, hogy tavaly is nagy volt júniusban a görényjárás, de akkor inkább a kisrucákat pusztították. — Tíz óra tájt hallottam a kutyát ugatni — mondta a gazda —, de azt hittem, a szomszédos fiatalok mennek kocsmázni. Reggel aztán láttam, hogy tizenkét csirkém a kotló mellett fekszik... A kotlót valószínûleg bûzével kábította el, azért maradt ez csendben. A csirkéket végül eltemettem jó mélyre, nehogy kikaparja a kutya, mert akkor könnyen rákap a csirkehúsra...
Szombaton este a közeli Almásszentmihályon „láttak csodát" az emberek. A délutáni felhôszakadás után a helyi patak ezerszeresére duzzadva agyagos folyóvá változott, és az országúttal párhuzamosan hömpölygött. A falubeliek kiálltak házaik elé, hiszen a „patak" annyira kiszélesedett, hogy az országúton tengelyig vízben araszoltak már az autók. A szombati felhôszakadás Vaskapu környékén keltette a legnagyobb riadalmat. Az országút egyik oldalán egy olyan száz méter széles folyó bukkant elô a földeken, amelynek eredetére semmiféle magyarázatot nem találtak a falubeliek, ugyanis az Almás patak szintje alig emelkedett meg, a helyi patakocska pedig fél méternyi szélesen folydogált a hömpölygô áradattól ötven méternyire. A „vízözön" felismerhetetlenné tette a krumplisföldeket meg a kukoricásokat. Kilenc óra tájban apokaliptikus képet kezdett ölteni a táj: megjelentek a szomszédos dombokról lemosott szalmakazlak a víz tetején. A vaskapuiak szerint még soha nem láttak ekkora ismeretlen eredetû hömpölygô vízáradatot a vidéken.
Mint azt a környéket jól ismerô vadászoktól megtudtuk, a görények számának hirtelen megnövekedése csak közvetlenül hozható kapcsolatba a szombati „özönvízzel": valószínûleg ezek a vérengzô kis állatok megérezték a közelgô felhôszakadást, és ez váltotta ki izgalmukat. Invázióról sem lehet beszélni, ugyanis a görény az emberi települések közelében készíti el fészkét, és nem vándorol. A görények irtásának két akadálya van. Mivel a pocegereket is megöli, a görényt sok helyen védelmükbe veszik az emberek. A másik dolog: kevés természetes ellensége van. Legnagyobb ellensége a róka lenne — amellyel különben bátran szembeszáll —, de azáltal, hogy a Kolozsvár–Zilah–Szatmárnémeti országút épülôben van, és a kanyarok átvágása miatt nagy erdôterületek is áldozatul esnek a munkálatoknak — és az építkezés zaja messze hallatszik —, megritkult a vidéken a rókák száma.
Egy évvel a parlamenti, illetve az elnökválasztás elôtt, kezdenek kialakulni az erôviszonyok a politikai pártok népszerûségét illetôen.
A Soros-alapítvány rendelte közvélemény-kutatás a minta alapján, állítólag, a lehetô legátfogóbb ilyen jellegû tanulmány. Már elsô pillantásra meglepônek tûnik, hogy a jelenlegi társadalmi és szociális körülmények között, mikor aligha lehet biztos valaki abban, hogy nem veszíti el egyik napról a másikra az állását, a lakosság csupán 12%-a (!) fél a munkanélküliségtôl. Ugyanakkor az emberek többsége (59 százalék) a háborútól tart a leginkább. Nem tudni, hány nyugdíjast kérdeztek meg, de meggyôzôdésem, hogy ôk az éhenhaláson kívül az égvilágon semmitôl sem rettegnek.
Ami a politikusok népszerûségi listáját illeti, természetes, hogy Constantinescu elnök népszerûsége egyre csökken. A listát vezetô Iliescu és Melescanu sem ma született politikus. Ôk ketten azok, akik a hatalom minden egyes (és egyre szaporodó) hibájára elsôkként csapnak le. Azok számára, akik kicsit is figyelik a belpolitikát, legalább egy éve nyilvánvaló, hogy a Demokratikus Konvenció szinte minden téren teljes csôdöt mondott. Iliescu és pártjának fel(vagy vissza)emelkedése, a számtalan demagóg, fût-fát ígérô kinyilatkozással egyetemben, csak idô kérdése volt. Megjósolható, hogy a konvenció mint politikai alakulat lassan eltûnik a harctérrôl, a DP valószínûleg befurakodik az RTDP mellé, az NRP és az SZRP nyilvánvaló kinek az oldalán áll, és máris megvan a 2000-tôl uralomra kerülô régi-új hatalom.
Ami ugyancsak meglepô ebben a felmérésben, Markó Béla népszerûsége, „a megkérdezettek 10 százaléka nagyon bízik benne, szemben a tavaly októberi 7 százalékkal". Honnan származhat a plusz három százalék? Talán három százaléknyi román is Markóban látja a jelenlegi helyzet jobbra fordulásának garanciáját? Kétlem. (Szegény Marx apó mondott egy aranyigazságot: mindenben kételkedni kell!) Mégis honnan a 10 százalék? Aligha hihetô, hogy októbertôl három százaléknyi anyaországi magyar áttelepült a „paradicsomi" Romániába. Úgy véljük, az RMDSZ megmaradt a várható és semmi meglepetést nem okozó hat százaléknál. Ha a Sorosék rendelte felméréskor a csecsemôket is megkérdezték volna, akkor se jöhet ki a 10 százalék, ráadásul a 18 éven aluliak véleményét nem szokás kikérni. Valami nem stimmel ebben a felmérésben.
Mert ha a 2071 megkérdezett 10 százaléka magyar, akkor az egész kép hamis! Elképzelhetetlen, hogy magára adó közvélemény-kutató ilyen pancserül visszanyuljon felmérése céljaihoz. Annál is inkább, mert ezzel kétessé teheti nemcsak a felmérés, de az ilyen közvélemény-kutatás szavahihetôségét.
Addig, hogy valósabb képet nyerjünk arról, mennyire vagyunk mi, magyarok és választott vezetôink hazánk szeretett fiai, járjunk ki egy-egy román–magyar mérkôzésre, ahol (elôtte, közben, utána) ezrek üvöltik az alkotmányban rögzített egységes nemzetállami utópiából fakadó félreérthetetlen óhajukat: ki a magyarokkal az országból!
Az elmúlt hetekben több esetben is felkerestek tanintézmények szülôbizottsági képviselôi. Miután bemutatták az aláírásokkal ellátott beadványukat, lapunk segítségét kérték ahhoz a szülôi „ellentámadáshoz", amelyet végsô elkeseredésükben a tanfelügyelôség, igazgatóságok, esetenként a tanügyminisztérium ellen indítottak.
A kitört — vagy kitörôfélben levô — botrányok okai általában a következôk voltak: osztályok kiköltöztetése („magyar a magyart"), beiratkozási kérelmek el nem fogadása és a magyar kisdiák román tagozatra (!) irányítása (magyar pedagógusról van szó), tagozatok megszüntetése-elköltöztetése oly módon, hogy, a szülôk a Szabadság interjúi alapján tudták meg, milyen meglepetést tartogat számukra a tanfelügyelôség stb.
Aki járatos Kolozsvár és környéke tanügyi berkeiben, az jól tudja, hogy az ilyen, általában magyar kontra magyar ügyek mindig is voltak és lesznek. Akadnak ugyanis mindig olyan magasabb-alacsonyabb beosztású magyar intézményi alkalmazottak, akiknek egyszer dühükben kicsúszik a száján: ha nem tetszik, adja román tagozatra vagy magániskolába-óvodába!
Itt van például az utolsó, szinte botrányig fajult ügy: a volt Természettudományi Líceum magyar tagozata (I–VIII. osztály) átköltöztetésének terve. A szülôk hetek óta úton-útfélen hallották az átköltöztetés rémhírét, de annyira biztosak voltak abban, hogy egy ilyen jellegû átköltöztetéshez feltétlenül ki kell kérnie az igazgatónak, a tanfelügyelôségnek, a szülôk véleményét és beleegyezését is, hogy bármennyire is nyugtalanok voltak — hallgattak. Mert egy olyan világban élünk — magyarázták nekem utóbb —, ahol szinte minden tanügyi fórumon arról beszélnek naphosszat, hogy a szülô–iskola kapcsolat már nem olyan feszült, mint a forradalom elôtt volt, és hogy a szülônek egyre nagyobb beleszólása lesz még abba is, hogy milyen tantárgyakat tervez órarendjébe az iskola. Akkor hát hogyan feltételezték volna, hogy sutyiban át akarják költöztetni az egész tagozatot (!) egy másik iskolába?
Persze, könnyû kívülrôl kritizálni azokat, akiknek az a hivatása, hogy a kolozsvári és Kolozsvár környéki oktatási gondokat oly módon oldják meg, hogy az senkinek ne legyen kárára: nem is célom a pálcatörés.
Csupán arra szeretném felhívni az érintettek — azaz a városunk magyar nyelvû oktatásáért felelôs személyek és intézmények — figyelmét, hogy a jelentôs mértékben megszaporodott magyar jellegû tanügyi botrányokat ez egyszer hiba lenne azzal a mondással elintézni, amelyre mindannyiunknak rájár a szája: „xy-ék nem tesznek semmit". Az említett májusi–júniusi szülôbizottsági beadványtervezetek, memorandumvázlatok meg tiltakozások az elsô kézzelfogható jelei annak, hogy a magyar tagozatra iratkozó gyerekek számának állandó csökkenésével már megkezdôdtek azok a gondok, amelyekrôl nem szívesen beszélünk: egyes iskolák magyar tagozatainak, magyar tannyelvû osztályainak felszámolódása.
A népességfogyás ellen nem lehet hadakozni, a román tagozatra iratkozott gyerekek „magyarosításának" ügye is veszett fejsze nyele.
Elérkezettnek látszik az idô ahhoz, hogy elkészüljön Kolozsvár és környéke új magyar iskolahálózatának óvoda- és iskolatérképe.
Az új iskolatérképbe be kell rajzolni azt a magyar líceumot is, amely elvállalja, hogy szakiskolai osztályokkal is bíró iskolaközpontként mûködik annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra megoldódjanak a magyar szakiskolai oktatás gondjai.
A kérdés persze az: nem fullad-e vajon az eddigieknél sokkal nagyobb botrányba ez a jövôt rajzoló kezdeményezés?
Annak ellenére, hogy ezt évtizedeken át másképp állították be, az erdélyi arisztokrácia a magyarságnak olyan vezéregyéniségeket adott, akik tudták és vallották: születésükkel nem csupán elôjogok, de sokszor roppant nehezen teljesíthetô kötelezettségek is szálltak rájuk. A Wesselényieket, a Bánffyakat, a Bethleneket, a Keményeket, a Telekieket úgy nevelték, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzenek meg róla: tartoznak népüknek. Mindenkor tudniuk kellett, hogy vagyonukat és társadalmi pozíciójukat adott esetben a haza és a jóval szerényebb lehetôségekkel rendelkezôk szolgálatába kell állítaniuk.
Nem képezett kivételt ez alól az anyai ágon Wesselényi Miklósnak, a legendás jobbágyfelszabadítónak leszármazottja, széki gróf Teleki Béla sem, aki éppen száz évvel ezelôtt, 1899. május 16-án született Kolozsváron. Aktív, népünkkel együtt érzô fôuraink közé tartozott, s amint azt ezeken a hasábokon több alkalommal is megírtuk, megnyilvánulásai hangsúlyosan az erdélyi magyarság boldogulását célozták.
Politikusként is élete végéig az erdélyi magyarságot szolgálta. Neki köszönhetô, többek közt az, hogy a második világégés végén Kolozsvár nem vált harcok színterévé. Kolozsváron 1944 nyarán az ô vezetésével alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács, amely határozatban követelte, hogy Magyarország azonnal kérjen fegyverszünetet a szövetségesektôl. Bár itthon szeretett volna maradni, menekülnie kellett. 1950-ben települt át az Egyesült Államokba, ahol nemsokára megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ), amelynek 1989-ig elnöke volt. Egyik megalapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének, és segítette az ottani Könyvtár- és Történelmi Társulatot, hogy évtizedeken át Erdély igaz történelmét tárgyaló könyvek sorozatát helyezhesse el amerikai egyetemi könyvtárakban, a román propagandakiadványok ellensúlyozására. Az Amerikában töltött évtizedek alatt is higgadtan, reálisan látta az erdélyi kérdést, gyûjtötte a hiteles hazai információkat, amelyekbôl több mint harminc éven keresztül szerkesztette és kiadta a Transsylvania címû, negyedévenként megjelenô folyóiratot. Az amerikai emigráció soraiban is mindig a higgadtságot és a megfontoltságot szorgalmazta.
1965-ben, az AESZ közgyûlése elé terjesztett jelentésében valóságos programot fogalmazott meg az emigráció Erdélyt segítô munkájához:
„1. Minden provokatív megnyilvánulástól, mint tüntetések, magyar sajtóban való túlzások, revíziós kérdések felvetése stb. jelenleg tartózkodni kell. Ezzel ma semmit sem lehet elérni, és a románoknál kiváltott harag az erdélyi magyarságon csattan. Az emigráció munkája nem a magyarok felé kell hogy irányuljon, egymás meggyôzésére nincs szükség, és teljesen helytelen az, hogy aki nagyobbat mond, az kapja a legtöbb tapsot.
2. Tegyünk le végre arról a nevetséges nagyzási hóbortról, hogy »felszabadítjuk«, »nem engedjük«, »visszavesszük« stb. Legyünk tisztában azzal, hogy a szétszórt, idegenben élô emigrációnak semmiféle hatalma sincsen, és a Nyugatnak legkisebb gondja a mi ügyünk és gondunk.
3. Az a munka lehet csak eredményes, amit csendben, feltûnés nélkül, nyugati hatalmak vagy országok felé, azokon át tudunk végezni. Rendkívül fontos, hogy azok akciója után — legyen az cikk a komolyabb sajtóban, parlamenti felszólalás, vagy egy, a románokkal tárgyaló bizottságban felvetett kívánság — teljesen spontán jellegû legyen, ami az egyetlen hatásos. Nem kell ezeket mindjárt lelôni azzal, hogy ez a mi intervenciónkra történt. Nem kell az erdélyi ügyben való munkából pecsenyét sütni akarni. Ebbôl nem lehet dicsôségkoszorút fonni homlokunkra. Bármilyen nehéz is, de névtelenül és önzetlenül kell dolgozni. Csak így lehet valami reményünk eredményre, vagy legalábbis eredmény lehetôségére."
Gondolatsorát ma is aktuálisnak tekinthetjük, s egyik-másik politikai csoportosulásunk figyelmébe ajánlhatónak.
Az utódok hálájáról sokat mondó tény, hogy születésének centenáriumán Teleki Bélára nem szülôvárosában, Kolozsváron, hanem éppen Magyarigenben emlékeztek. Június 6-án, vasárnap került sor arra a református istentisztelettel és katolikus misével egybekötött ünnepségre, amelynek keretében a falu népének átadták a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (HHRF — Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és mások által TelekiBéla emlékére adományozott traktort.
Az adomány nagyszerûen illik annak a néhai Teleki Bélának az egyéniségéhez, aki mind az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), mind pedig az Erdélyi Párt egykori elnökeként az erdélyi gazdasági élet fellendítésében aktív szerepet töltött be. Az volt a meggyôzôdése, hogy az erdélyi magyarságnak elsôsorban gazdaságilag kell talpra állnia, s ezt fôképp a korszerû mezôgazdasági technológiák tanításával és bevezetésével szerette volna elérni.
Teleki Béla 1936-ban kapcsolódott be az EMGE-tevékenységbe. Szász Pállal, az egyesület akkori elnökével együtt gazdaköröket szerveztek, s azokba a parasztság valamennyi rétegét bevonták. A mezôgazdasági szakemberek hiányát kívánták pótolni az általuk beindított iskolák és tanfolyamok. Miután pedig a második bécsi döntés nyomán az egyesület is kettészakadt, és Szász Pál Dél-Erdélyben maradt, az észak-erdélyi EMGE vezetését Teleki Béla vette át.
Sem bronzból öntött emlékmûvel, sem nagyszabású, parádés ünnepséggel nem állíthatott volna nagyobb emléket a zsibói Wesselényi-kastély utolsó urának a Hámos László vezette HHRF, az adományozásban szintén részt vevô floridai Wass Albert Alapítvány és egy magát megnevezni nem kívánó harmadik adományozó, mint a magyarigenieknek adományozott traktorral. Nyilvánvaló, hogy az adományozók ismerték az 1990. február 7-én elhunyt Teleki Béla egyéniségét, erdélyiségét, s tudták: a szórványmagyarság egyik legelesettebb falujának juttatott — utánfutóval és más eszközökkel felszerelt — traktorral bármilyen díszes szobornál is nagyobb és méltóbb emléket állítanak neki.
Éppen ezért csak szerény emléktábla került az egykoron Bod Péter lépteit is visszhangzó magyarigeni református templom falára: „In memoriam / (1899–1999) / Gróf Széki Teleki Béla / (1899–1990) / születésének 100. esztendôs évfordulójára. / A korszerû erdélyi mezôgazdaság úttörôjének szeretô megemlékezéssel / Magyar Emberi Jogok Alapítványa / (New York)."
Az ünnepi istentiszteletre viszonylag sokan eljöttek. Gudor Botond, a falu református lelkésze biztatta népét: „Az Úr megsegíti az Ô maradékát". A biztatás, persze, a szórványmunkában nagy tapasztalattal rendelkezô református papi családból származó magyarigeni pap esetében nem puszta szó. Gudor Botond évek óta azon munkálkodik, hogy az egyházi tulajdonban lévô épületeket rendbe hozza, nyáron magyar fiataloknak táborokat szervez, és magyar családokat próbál visszatelepíteni a Hegyaljára, ahol egykoron jómódú magyar családok éltek. A szomszédos Sárdra már visszakerült két magyar család. Gudor Botond is tudja: nem kis fába vágta a fejszéjét. Ám szemmel láthatóan szeretettel végzi a munkáját, ahogyan mostanság a traktor ügyét is pártolta, és sikerre vitte.
A református templomból az ünneplôk átvonultak a falu szélén álló kis, katolikus templomba, ahol Baróti László, a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Károly Katolikus Gimnázium igazgató-tanára celebrálta a szentmisét, majd kis ünnepségre került sor a templom kertjében található negyvennyolcas emlékoszlopnál. 1848. október 28-án 187 magyarigeni férfit végeztek ott ki Axente Sever csapatai, akiket napokkal késôbb az emlékmû alatti tömegsírban temettek el.
Az amerikai adományozók nevében a református templomban a Floridában élô Székely Árpád, a Wass Albert Alapítvány titkára mondott beszédet, a katolikus mise után pedig felolvasták Hámos Lászlónak a magyarigeniekhez intézett üzenetét. Ebben a HHRF elnöke elsôsorban Teleki Béla Erdély-szeretetét, reálpolitikusi magatartását és nagyszerû emberségét hangsúlyozta. Idézte az EMGE egykori elnökének az Erdélyi Gazda 1943. január 1-jei számában megjelent írásának egyik részét, amelyben Teleki Béla a következôképpen írt:
„A magyar kenyérért mi vagyunk a felelôsek, és abban a rendíthetetlen hitben, hogy a kenyeret bármilyen nehézség árán is, de odatesszük a nemzet asztalára, kívánok minden magyar gazdatestvéremnek szeretetteljes karácsonyi ünnepeket és boldog újesztendôt."
1204–1206 között András királyunk szászokat telepített az akkor még Grabendorfnak nevezett településre. Ezek késôbb elmagyarosodtak. A Horea-féle felkelésnek 74 magyar áldozata volt itt. De a magyarság fejlôdését itt valójában a negyvennyolcas események törték derékba, amikor a férfinépség legjavát kivégezték. A félelem elsô eredménye az volt, hogy az emberek kezdtek elköltözni a Hegyaljáról. Azóta a magyarság ezen a vidéken egyre csak fogyott. Ha a korabeli református lelkész feljegyzése szerint, a megcsappant lakossági létszám ellenére, 1852-ben a faluban még 200 magyar református lakott, Magyarigenben ma már csupán 11 református és 12 katolikus magyar él. Papírforma szerint. Mert a reformátusok közül hárman már nem laknak állandóan a faluban, a többiek pedig zömében nyolcvanon túli öregek.
A lakosok zömét az 1970-es, 1980-as években kísérték ki a temetôbe. Gyermekek pedig nem születtek. Annak ellenére, hogy a Hegyalja ritka gazdag vidék, remek földjének és kiváló éghajlatának köszönhetôen itt — Boroskrakkó, Magyarigen és Sárd környékén — a legjobb szôlô, a legfinomabb bor terem. Pedig — tudtam meg Gudor Botondtól — valamikor a középkorban Magyarigen és a szomszédos Sárd magyarsága azon vitatkozott, hogy megvegyék-e vagy sem az abrudi aranybányát. A falvak egykori gazdagsága mintha nyomtalanul beleveszett volna az idôk és a történelem homályába. Gudor Botond mégis derûlátó: túlélési, megmaradási stratégiákon töri a fejét. Azt valja, a megmaradásra mindig van mód. Csak akarni kell azt.
A református templom udvarán a falu egyik utolsó magyar asszonyával beszélgettem.
— Elfogytunk — panaszolta. — S nem hiszem, hogy a magyarok visszajönnének ide valaha. Bár, ki tudja? A fiatal tiszteletes bízik abban, hogy talpra állunk. Pedig már néhány évvel ezelôtt is úgy volt, hogy a templomban csak a volt tiszteletes úr és én voltunk. De akkor sem hagytuk magunkat, egymást bátorítottuk. Amikor vasárnap istentiszteletre jöttem, azt mondta a tiszteletes úr: — Jöjjön, Böske néni, menjünk be a templomba, s mondjunk el együtt egy imát. — Bementünk, s bizony, csak hárman voltunk odabent: mi ketten meg az Isten.
Az egykor erôdített templomot ma már felújított egyházi épületek veszik körül. Az udvaron pedig ott állt a Teleki Béla emlékére adományozott traktor. Magyarigen maradék magyarsága abban bízik, hogy az is segíteni fog a talpra állásban.
Drága árat kellett fizetni a békéért Jugoszláviában: a most elért megállapodás lehetséges volt kezdettôl fogva, de a Milosevics-rezsim inkább az ország és az emberek feláldozását választotta — hangsúlyozta Emil Constantinescu a nemzethez intézett üzenetében.
Hét végi televíziós beszédében az államfô kiemelte, hogy Romániának továbbra is a stabilitás és az egyensúly támaszának kell maradnia a térségben, és ilyen minôségben kíván részt venni az újjáépítésben.
Emil Constantinescu kitért arra, hogy a konfliktus idején Románia megôrizte, sôt, erôsítette jó kapcsolatait szomszédaival. Ennek példájaként említette, egyebek között, hogy Magyarország ebben az idôszakban sürgette: az Európai Unió szüntesse meg a vízumkényszert a román állampolgárokkal szemben.
— Románia szeretné, ha helyreállnának a jó kapcsolatok Jugoszláviával is — hangsúlyozta. Hozzátette, hogy hétfôn Bukarestbe érkezik Milo Djukanovics, a jugoszláv föderációhoz tartozó Montenegrói Köztársaság elnöke, akivel a jövôbeni együttmûködést vitatják majd meg.
— Jugoszlávia demokratikus fejlôdését várjuk, hogy erôsíthessük hagyományos kapcsolatainkat a szerb néppel — mondta.
Constantinescu szerint Románia végig következetes álláspontot képviselt a jugoszláviai konfliktusban. Hangsúlyozta, hogy a katonai mûveletekben egyetlen román katona sem vett részt semmilyen formában, a NATO soha nem használta a román légteret támadásokhoz, szóba sem került, hogy külföldi katonák érkezzenek román területre.
— A konfliktus Románia számára egyben a szövetség tesztje is volt. Bár Romániában voltak viták, elhangzottak a hivatalos állásponttól eltérô megoldási javaslatok, nem egyértelmû nyilatkozatok, és volt példa az alkudozásra, a tények elferdítésére is. Ugyanakkor Románia határozottan megmutatta, hogy milyen szövetséget választ, milyen elvek védelme mellett száll síkra. Bizonyította, hogy nemcsak beszélni, de cselekedni is tud, és továbbra is az eddigi következetességgel kell cselekednie saját érdekeinek védelmében — húzta alá Emil Constantinescu.
Románia következetesen támogatta a NATO katonai fellépését Jugoszláviában, és megerôsítette azt, hogy kész a koszovói soknemzetiségû erôk, a KFOR kötelékébe küldeni egy 250 fôs, humanitárius feladatokat ellátó, többrendeltetésû mozgó alakulatot — jelentette ki szombaton az MTI-nek adott nyilatkozatában Victor Babiuc védelmi miniszter.
Emlékeztetett arra, hogy a felajánlás a parlament tavaly októberi döntésének megfelelôen született. Jelezte, hogy a román hadsereg ilyen feladatok terén már gazdag tapasztalatot szerzett Bosznia-Hercegovinában, Albániában, Szomáliában és Angolában.
— Meggyôzôdésem, hogy a román alakulat teljes mértékben eleget tesz majd annak a felelôsségnek, amelyet a KFOR parancsnoksága bíz rá, így a román katonai részvétel a koszovói helyzet normalizásában konkrét és meggyôzô lesz — hangsúlyozta.
Constantin Degeratu tábornok, a hadsereg vezérkari fônöke közölte, hogy megfelelô állapotban van a Koszovóba tervezett román katonai kórház felkészítése, de további pénzre van szükség ahhoz, hogy „teljesen mûködôképes és a helyszínre küldhetô lehessen".
Szerinte a jelenlegi helyzetben anyagi gondok nehezítik azt is, hogy Románia mûszaki alakulatot is küldjön, ami eredeti felajánlásában szerepelt. A javaslat tartalmazta harcoló alegység felajánlását is létesítmények és szállítmányok védelmére, de mivel hasonló egységekbôl bôséges a kínálat, nem valószínû, hogy a román alegységet kérni fogják.
— Bár a román kéksisakosok készen állnak arra, hogy bármely pillanatban elinduljanak Krajovából Jugoszláviába, a pénzhiány miatt nem tapasztalható túlságosan nagy lelkesedés — mondotta Degeratu.
|
||
| [Vissza az Szabadság honlapjához] |
[Vissza a HHRF honlapjához] |