1999. október 30.
(XI. évfolyam, 254. szám)

Kolumbán Gábor néhány órával az örményországi merénylet elôtt hagyta el Jerevánt, ahol az ET örményországi raportôreként töltött hosszabb idôt. A merénylettel kapcsolatban kérdésünkre elmondta: szélsôséges nacionalista társaság akciójáról van szó. (Interjúnk a 16. oldalon)

Interjú Maksay Ádámmal, a restaurációs program vezetôjével (6. oldal)

„Itt állok. Másképp nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Ámen" — mondta Luther Márton a wormsi birodalmi gyûlés elôtt, ahová V. Károly vádlottként idézte be az eretneknek nyilvánított reformátort, azért, hogy tanai visszavonására kényszerítsék. Luthert azonban sem a pápai bulla, sem a birodalmi átok nem ingatta meg. Akkor talán még ô maga sem sejtette, hogy makacs kitartásával a 16. századi Európa legnagyobb hatású szellemi mozgalmát indítja el megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. (14. oldal)

Neve ma már fogalom a színházat kedvelôk körében. Bár tizenöt éve nyugdíjas, sokan ma is emlegetik kiváló alakításait. Ma is ugyanaz a kedves, szerény, de határozott személyiség, mint akit a kolozsvári színpadon megismerhettünk. (7. oldal)

Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének pénteki sajtótájékoztatóján a szervezet képviselôi egyöntetûen elítélték a kolozsvári polgármester újabb „aberráns" kezdeményezését: Ion Antonescu marsall szobrának felállítását Kolozsváron. A sajtóértekezleten jelen volt Kónya-Hamar Sándor képviselô, megyei RMDSZ-elnök, Mátis Jenô képviselô, Bitay Levente ügyvezetô elnök és Pálffy Károly önkormányzati alelnök, városi tanácsos.

A megyei RMDSZ kéthetenként megrendezett sajtóértekezlete ezúttal is a parlamenti képviselôk beszámolójával kezdôdött. Mátis Jenô a Nemzetközi Valutaalap (NVA) igazgatótanácsának legutóbbi ülésérôl szólt, amelynek a Romániával kötött készenléti hitelmegállapodás volt a témája. A képviselô tájékoztatása szerint az NVA pozitívan értékelte a Románia által elért eredményeket, ugyanakkor annak a lehetôsége is felmerült: az NVA eláll attól a feltételtôl, hogy Románia 450 millió dollárt szerezzen be a magánpiacról. A képviselô ugyanakkor annak a véleményének adott hangot, hogy a kormánynak már rég a parlament elé kellett volna terjesztenie a következô évre szóló költségvetési tervezetet, de amelyre jól bevált szokás szerint mostanáig még nem került sor. Mátis szerint elfogadhatatlan, hogy ezúttal sem tartották tiszteletben a költségvetési törvényben megállapított határidôt. Kifejtette: amennyiben a kormány legkésôbb november végéig elôterjesztené a törvénytervezetet, a parlament ezt december végéig meg tudná vitatni és el tudná fogadni.

Kónya-Hamar Sándor képviselô arról tájékoztatott, hogy a csütörtöki kormányülésen a végrehajtó hatalom helyhatósági, parlamenti, illetve elnökválasztást szabályozó törvények módosítását kezdeményezte. Mivel a módosításokat a parlamentnek is meg kell vitatnia, a helyhatósági és általános választások jövô ôszre tolódhatnak ki. Kónya-Hamar ugyanakkor a világítás elôtti szokásos hangulatkeltésre hívta fel a figyelmet: naponta több panasz érkezik megyei szervezethez a Házsongárdi-temetô sírjainak meggyalázása miatt. Megkeresésükre a rendôrség azt válaszolta: az ügyben mindaddig semmiféle intézkedést nem hozhatnak, amíg a polgármesteri hivatal részérôl erre vonatkozóan nem érkezik felkérés.

Ezt követôen Pálffy Károly városi tanácsos Ion Antonescu marsall szobrának felállításáról rendelkezô határozattal kapcsolatosan kifejtette: ennek megszavazására "szégyenletes kompromisszum" során került sor, amely az ellenzéki és a koalíciós párti tanácsosok között született. (Tegnap lapzártakor még tartott a városi tanács ülése, amelyen a polgármester "rafinált húzással" összekapcsolta Ion Antonescu szobrának felállítását az I. C. Bratianuéval, amit aztán az ellenzék kiegészített Iuliu Maniu és Ferdinand király szobrának elkészítésével. Ennek hatására a koalíciós párti tanácsosok is megszavazták a tervezetet — a tud.). Megtudtuk: Ion Antonescu szobrát valószínûleg az épülô monostori ortodox katedrális, Ferdinand királyét a magyar színház, Iuliu Maniuét a volt országos turisztikai hivatal, az I. C. Bratianuét pedig a Transilvania Bank elé helyeznék el.

A pénteki megyei tanácsülésen ismertették az év elsô kilenc hónapjának költségvetési eredményeit. Ennek értelmében szeptember 30-ig a megyei tanács munkájára rányomta bélyegét a pénzhiány. A nyolcvan megyei költségvetési egység összességében 77%-ban teljesítette elôirányzott adóbevételi tervét. 12 helyi tanács vezeti a feketelistát: Palackos (18%), Járavize (29%), Katona (31%), Esküllô (33%), Iklód (35%), Pecsétszeg (41%), Sinfalva (40%). A következôk pedig túlteljesítettek: Magyargorbó (101%), Szind (102%), Havasnagyfalu (102%), Récekeresztúr (103%), Mikeháza (110%), Gyalu (111%), Székelyjó (115%), Jósikafalva (116%), Szamosújvár (120%), Kolozsborsa (125%), Kackó (134%), Alsó- és Felsôszentmihály (139%), Csürülye (144%), Cege (193%).

Az árvizek nyomán létrehozott segélyalapból 10 település részesült: Csucsa, Kisbács, Kelecel, Gyalu, Magyargorbó, Alparét, Reketó, Meregyó, Magyarszentpál, Várfalva.

A kilenc hónap alatt a bevételekbôl 2 236 670 000 lej hiányzott. A szegényes költségvetési feltételek közepette néhány különalap érvényesítésével próbálkoztak: közutak korszerûsítésére (az erre a célra elfogadott 9 milliárd lejbôl 8 496 818 000-t utaltak ki), lakásépítésre (12 milliárd lejt még 1 840 000 000 lejjel pótolták meg és az egész összeget kiutalták), a polgári repülés korszerûsítésére (a szamosfalvi repülôtér általános javítására az elfogadott 2 542 000 000 lejbôl csupán 992 000 000 lejt sikerült erre a célra juttatni), községi úthálózatok kikövezésére (8 milliárd lej), ivóvízhálózat bevezetésére Kackón, Járavizén, Gyaluban, Tordaszentlászlón, Szászfenesen, Csürülyén (1 600 000 000 lej + 150 000 000 lej, amibôl gyakorlatilag 1 750 000 000-t utaltak ki). A tanácsosok egyöntetû véleménye, hogy ilyen feltételek között aligha várható javulás a megye közigazgatásának gazdálkodásában. A bukaresti leosztás hagyományosan aránytalan, Kolozs megyének az országos költségvetéshez való hozzájárulását tekintve.

A pénteki megyei tanácsülésen szó volt, többek között, az állami költségvetésbôl az adóknak a helyi tanácsokhoz való leosztási tervének, valamint a megyei tanács saját költségvetésének módosításáról, körzeti területrendezési tervek elfogadásáról, az Állami Vagyonalappal vitás kérdéseknek bírósági úton történô intézésérôl.

A Babes–Bolyai Tudományegyetem keretében mûködô Diákliga tegnap általános sztrájkot hirdetett. A fôépület bejárata elôtt feliratok és szórólapok fogadták a nem egy esetben tájékozatlan diákokat.

A reggeli órákban kevesebb, mint ötven hallgató gyûlt össze a Babes–Bolyai Tudományegyetem fôépülete elôtt. A rendkívül alacsony részvételi arányt egyesek azzal magyarázzák, hogy számtalan diák hazautazott világítani. Cãlin Cotoiu, a liga elnöke a Szabadságnak elmondta: az egyetemen nem tartották meg a kurzusokat és szemináriumokat. A filológián egyes tanárok szolidarizáltak a sztrájkoló diákokkal. Az egyetem veztôsége szerint nem lehet sztrájkról beszélni. Lapunknak nyilatkozva Szilágyi Pál ideiglenes rektor kifejtette: — Nem tudok semmiféle általános sztrájkról és arról sem, hogy a tanárok szolidarizáltak volna a diákokkal. Tisztázni kell, hogy mit is fed a diáksztrájk fogalma. A diákok év elején szerzôdést kötnek a kar dékánjával, amelyben mindkét fél elkötelezi magát: a diákok feliratkoznak egy bizonyos számú elôadásra, a dékán pedig a kurzusok, szemináriumok, laboratóriumok megtartására, kétszeres vizsgáztatásra vállalkozik. Roppant furcsa dolog, ha bizonyos szolgáltatások haszonélvezôi sztrájkot hirdetnek. Arra kérem a diákokat: nevezzék meg, ilyen vonatkozásban mit lehet sztrájknak nevezni.

— Hány diák nem ment el a kurzusokra?

— Pénteken a hallgatók fele amúgy sem szokott Kolozsváron tartózkodni. Nem tudom hányan csatlakoztak az akcióhoz, mert a kurzusokon nem kötelezô a részvétel, így jelenlétet sehol sem vezetünk. Ahol érdeklôdtem, megvolt a szokásos létszám.

— Az egyetem vezetôsége tárgyalt a diáksztrájkról?

— Mindaddig, amíg nem határozták meg, hogy mi is az, nincs mit tárgyaljunk a diáksztrájkról. A sztrájk az, hogy valamilyen ok miatt a fizetett munkások nem dolgoznak. Romániában törvény határozza meg a sztrájk feltételeit. Kolozsváron legfennebb „diákakció" és nem diáksztrájk zajlik.

— Folytatódnak a diákvezérekkel megkezdett tárgyalások?

— Diákakciók voltak és lesznek. Eddig három ízben tárgyaltunk a két diákszervezet képviselôivel. Számtalanszor elmondtuk: körülbelül ötezer bentlakási hely áll az egyetem rendelkezésére, és nincs honnan többet elôteremteni. A diáklétszámmal arányosan a minisztérium vezetôsége egy bizonyos összeget utal ki az ösztöndíjak fedezésére. A diákok képviselôi egyhangúlag elfogadták azt, hogy a tanulmányi 500 ezer, az érdemi 600 ezer, míg a szociális ösztöndíj 400 ezer lej legyen. Ennek növelése nem a mi, hanem a kormány és a parlament hatáskörébe tartozik.

— Az egyetemi illetékek eltörlése vagy csökkentése az egyetem hatáskörébe tartozik?

— Ez a kérdés valóban a BBTE hatáskörébe tartozik, de az illetékeket nem tudjuk eltörölni. Ez azt jelentené, hogy bizonyos költségeket nem fedezhetnénk. Ilyen például a bentlakások fûtése, a meleg és hideg víz biztosítása. Visszatérve az ösztöndíjak növelésére: mi lenne, ha mindenki az illetékek eltörlését, a fizetések és nyugdíjak növelését kérné? Én szeretném, ha a fiatal tanároknak és tanársegédeknek, gyakornokoknak legalább kétszeresére nône a fizetése. Ôk sokkal rosszabbul állnak mint a diákok, hiszen saját lábukon kell megállniuk. Mi azt szereténk, ha ôk doktorálnának, tudományos munkában vennének részt. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy a jobb megélhetés végett külföldre távoznak.

Október 31-én, vasárnap hajnali 4 órakor 3 órára állítjuk vissza óráinkat, és kezdetét veszi a téli idôszámítás. Ekkor minden érintett vonat egy órányit vesztegel valamely útjába esô megállóban.

Az Alfa Kartell Kolozs megyei szervezete pénteken rendkívüli tanácskozást tartott, amelyen a CNSLR-Frãtia, az Országos Szakszervezeti Tömb és a Romániai Demokratikus Szakszervezeti Konföderáció helyi képviselôi is jelen voltak.

Grigore Pop, az Alfa Kartell helyi szervezetének elnöke arról tájékoztatott, hogy a többórás megbeszélés után végül a szakszervezetek helyi vezetôi úgy döntöttek: meghatározatlan idôre tiltakozó megmozdulást kezdeményeznek, két héten keresztül naponta 3 és 6 óra között felvonulásokat szerveznek.

Az elsô ilyen tüntetésre csütörtökön kerülne sor. Pop egyelôre nem tudta pontosan felbecsülni, hogy a csütörtöki és az ezt követô tiltakozó akciókra körülbelül milyen nagyságrendû tömeget sikerül majd mozgósítaniuk.

Az elmúlt napokban az elégedetlen elbocsátottak több alkalommal is tüntettek a Munkaügyi Igazgatóság, illetve a Prefektúra épülete elôtt. A kiszolgáltatott emberek ígéretet kaptak, pénzt viszont nem: az érintett vállalatok a fizetések 5 + 1 százalékát kitevô munkanélküliségi hozzájárulást ugyan levonták a bérekbôl, de nem utalták tovább a munkaügyi igazgatóság számlájára. Emiatt a szakminisztérium nem fizetett.

Tegnap kaptuk a hírt: a kérdéses 32 milliárd lej megérkezett a kincstár kolozsvári számlájára, ahonnan azonnal megtörtént az átutalás a takarékpénztár felé. (A 16. oldalon olvasható a CEC által közzétett fizetési program.)

— Noha a kolozsvári román sajtóban olyan hírek is terjengnek, hogy ez az összeg az utca nyomására érkezett Kolozsvárra, ez nem igaz! — fogalmazott Buchwald Péter ideiglenes prefektus — Az elmúlt három napban mindent elkövettem, hogy meggyôzzem a bukaresti illetékeseket az elbocsátottak igazáról. Ez sok telefonhívásba került, de ezt akkor is megtettem volna, ha csupán három emberrôl van szó. Kolozsváron mûködik az egyeztetô kerekasztal, rendszeresen találkozom a szakszervezetek képviselôivel, egészséges párbeszéd alakult ki közöttünk. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a tüntetéseknek, az erôdemonstrációnak szerepe lehetne. Kedden, amikor ismét találkozunk és sajtótájékoztatóra is sor kerül, remélem, hogy az érintettek hozzájutnak pénzeikhez.

— A 32 milliárd lejt az államkassza meghitelezte. Van-e valamilyen remény arra, hogy a társadalombiztosítás visszaszerzi adósságát az érintett 23 kolozsvári vállalattól?

— Októberben a kormány rendeletet fogadott el, amelyben igen kemény büntetéseket helyez kilátásba azon cégek képviselôivel szemben, akik az állammal szembeni adósságaikat visszatartották, és azt nem hajlandók kifizetni. Kolozsváron többé nem kell ilyen mérvû elbocsátásokra számítani, a mostanihoz hasonló idôeltolódásra pedig nem kerülhet sor.

KÍSÉRLET DÁVID FERENC SZELLEMI PORTRÉJÁNAK MEGRAJZOLÁSÁRA címmel Kovács Sándor unitárius teológiai tanár tart elôadást a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hagyományos reformációi emlékünnepén, 1999. október 31-én, vasárnap du. 6 órától, az intézet dísztermében.

A KOLOZSVÁR BULGÁRIA-TELEPI REFORMÁTUS TEMPLOMBAN (Arad u. 10.) november 1–6. között evangelizációs hetet tartanak Zila Péter fôti (Magyarország) lelkész szolgálatával. Az istentiszteletek naponta du. 6 órakor kezdôdnek, a fô téma: Vissza az igéhez.

INDIA: „KIRPAL SAGAR" (A kecsesség óceánja) címmel, diapozitívek vetítésével illusztrált elôadást tartanak szombaton du. 5 órától a Mûvelôdési Házban (Fôtér 24. szám).

KÉZMÛVES TANFOLYAMOT SZERVEZ PEDAGÓGUSOK RÉSZÉRE a Kallós Zoltán Alapítvány, melyen néprajzi alapismereteket, népzenét, néptáncot, népi játékokat, kézmûves foglalkozásokat tanítanak. Az elôadók és oktatók belföldi és magyarországi szakemberek. A résztvevôk sikeres vizsga esetén, a Magyar Mûvelôdési Intézet által kibocsátott oklevelet kapnak. Jelentkezni november 15-ig lehet a Kallós Zoltán Alapítvány címén, Kolozsvár, December 21. út 16. szám. Bôvebb felvilágosítást naponta 9–14 óra között kaphatnak telefonon: 198-813, 17–19 óra között: 094-800533.

A BÉKÉS MEGYEI JÓKAI SZÍNHÁZ november elsô hetében Németh László: A két Bolyai címû drámájával erdélyi turnéra érkezik. November 3-án Marosvásárhelyen, november 4-én Székelyudvarhelyen, november 6-án a nagyváradi színházban lépnek fel. Kolozsvárott november 2-án, kedden este 7 órakor tartják meg elôadásukat az Állami Magyar Színházban.

— Miért Magyarországon rabolja a „whiskys" a bankokat?
— Mert nálunk már mások rég megelôzték.

Újraindította tevékenységét a MÁSvilág KLUB. A nyitóesten, október 28-án, csütörtökön a Jelenkor irodalmi és mûvészi folyóirat szerkesztôit látta vendégül. A bölcsészkar Grimm termében megtartott irodalmi esten elôször Ágoston Zoltán fôszerkesztô ismertette a lapot, majd hat szerzô olvasott fel mûveibôl.

A pécsi folyóirat immár a 42. évfolyamánál tart, 1958 októberében indult. Mindig és mindenkoron a cenzúra által nem túlzottan kedvelt szerzôk írásait mutatta be. A Martin Ferenc tervezte címlappal futó irodalmi lap Tüskés Tibor fôszerkesztô vezetése idején, 1964-ben élte virágkorát. Olyanok közöltek benne, mint például Weöres Sándor.

A folyóirattal szinte egy idôben, 1959 óta publikáló költôk között a sort Bertók László fômunkatárs nyitotta meg: az Árnyék, Csiga, Majdnem és Pókháló címû verseit olvasta fel.

Osztatlan sikert arattak a Márton László Megosztottság címû történelmi regényébôl kiragadott részletek — a török fogságban sínylôdô Károlyi Istvánnak és testvérének, Sándornak egymásratalálásáról (?) szólt a történet.

Az egyetlen hölgy, Karafiáth Orsolya szerelmes versei (Két utcakô; Hová tûnt románc?; Fagypont alatt; Forró dél; A nô mint konyak; A hiszékenység balladája), valamint Visky András költeményei (A kert; A másik part; Anziksz; Heródes, Hermész, Erika; Desz; Ha hinni lehet) kissé komolyabbá tették az est hangulatát.

Ám a közéjük ékelôdô Kukorelly Endre versei és fôleg Titok a... címû prózája, valamint a befejezésképpen elhangzott Orbán János Dénes A nagy P címû mûve visszatérítették a vidámságot — a nagyérdemû jól szórakozott, élvezte az elôadókat és az elôadásokat.

A MÁSvilág KLUB ezentúl hetente jelentkezik.

A két erdélyi származású, jelenleg Budapesten élô mûvész 10–10 munkájából nyílt kiállítás tegnap délután a Korunk szerkesztôségében. Zsombori Erzsébet lírai hangvételû selyemfestményein grafikusi, festôi és textilmûvészi adottságait egyaránt megcsillantja, míg Szenczy Zoltán kitûnô szín- és formaérzékrôl árulkodó pasztelljei egy sajátosan összetett rendkívül izgalmas mûvészi világba engednek betekintést.

Mindkét mûvész Kolozsváron kezdte pályafutását, itt állítottak ki elôször a hetvenes és nyolcvanas években, hogy most évek múltán, sikeres New York-i tárlatuk után ismét visszatérjenek a Korunk Galériába és bemutassák legújabb alkotásaikat.

A tárlatot Heim András nyitotta meg. A munkákat Németh Júlia elemezte. Balázs Imre József verseibôl olvasott fel. A Transylvania Barokk Együttes — Nagy István (barokk harántfuvola), Majó Zoltán (barokk furulya) és Florin Cârlejan (barokk fagott) — részleteket adtak elô Hottetorre és Marais szvitjeibôl. Az elôre beharangozott mûsortól eltérôen a mûvészi mûsorban Dusa Ödön is szerepelt. Szilágyi Domokos Számvetés címû versét szavalta el. S meglepetésnek számítottak Zsombori Erzsébetnek a szervezôkhöz, valamint közönségéhez, barátaihoz, ismerôseihez intézett köszönô szavai is.

A mûsort követôen Kántor Lajos fôszerkesztô nyitotta meg a Korunk Ariadné-klubját, melynek programját Balázs Imre József ismertette. A klubtagok egy csésze kávé vagy üdítô mellett belelapozhatnak a legfrissebb magyar és román nyelvû lapokba, folyóiratokba, könyvekbe.

Mircea Baciu Infográfiák címû kiállítását nyitották meg pénteken a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcai képzômûvészeti galériában. A megnyitón a mûvész alkotásait és munkásságát Mircea Oprita író, a Kolozs Megyei Írók Szövetségének elnöke méltatta. A Ion Andreescu Képzômûvészeti Akadémia tanárának régi fényképekbôl és grafikákból számítógépen szerkesztett munkái igen széles témakört taglalnak: a családi albumok és emlékes dobozok fényképeitôl egészen a különbözô (kagyló, falevél) gyûjtemények fotóiig, s mindezt a legújabb technika segítségével dolgozta fel. Az alkotások szuggesztívek, kifejezôerôvel telítettek, alkotójuk mérhetetlen érzékenységérôl és olykor humoráról is árulkodnak.

Mircea Baciu, aki több mint két évtizedig a Dacia Könyvkiadó grafikusaként dolgozott, már több hazai és külföldi kiállításon bemutatkozott. A mostani tárlat anyagát, mely egy alkotófolyamat csúcsát jelöli, már egy korábbi alkalommal a Budapesti Román Kultúrközpontban is bemutatták.

Verdi 80 éves korában írott, egyetlen vígoperája, bár régebben mindkét kolozsvári operaház repertoárján szerepelt, évek óta hiányzott a mûsorrendrôl, ez is különös jelentôséget ad felújításának.

Hosszú vajúdás elôzte meg a Falstaff keletkezését, szövegét — akárcsak az elôzô, Shakespeare alapján írott operát, az Otellót — Arrigo Boito írta. Ugyan korábban, már a Macbethben is Shakespeare-színdarab ihlette meg az opera „királyát", a Falstaffal, valóban betetôzte életmûvét.

Verdi a Falstaffban komponálási technikáját, eddig nem hallott hangszerelési gazdagság, az együttesek páratlan virtuozitása jellemzi. Ha már elôzô operájában is szakított a zárt számokból álló ária-operával, ez a Falstaffban még szembetûnôbb. A humoros részletek mellett, ellentétképpen, nem hiányzik a drámai monológ sem (Ford monológja).

Színrehozása hôsies feladat, elôkészítése nemcsak zenei, de színészi szempontból is komoly problémák elé állítja a mûvészi vezetôket, elôadókat egyaránt. Elôrebocsátjuk, hogy ez magas fokon sikerült a Román Opera együttesének.

A címszereplô luxemburgi énekes, Carlo Migy, bár uralja szerepét, azonban nem az az erôszakos, pocakos nôcsábász, amit ez a figura megkövetel. Az ô esetében nem is tûnik olyan lehetetlennek, hogy megpróbálja hûtlenségre csábítani a szép Alice-t. Hangja szépen cseng a közép és felsô regiszterben, ám mélyhangjai erôtlenek. Inkább bariton, mint a szerep megkívánta bassz-bariton.

Erôteljes alakítás, csillogó hang jellemzi George Petean Fordját, de minden dicséretet megérdemelnek a többi szereplôk, Rodica Baltes — Alice Ford (a második elôadásról számolok be), a temesvári Lucia Papa kitûnô Miss Quickly, remekül komédiázik a két léhûtô, Bardolf és Pistol, vagyis Petre Ghilea és Mircea Moisa, akik a sok mozgás mellett hangi szempontból is megállják helyüket. Muzikális, illúziótkeltô Lauretta a temesvári Laura Feier, és sikeresen mutatkozott be a még zeneakadémista Cosmin Ifrim Fenton tenorszerepében. Monica-Matei Denitiu — Meg és Valeriu Turcu — Caius, kisebb szerepükben igen jól illeszkedtek partnereikhez.

Ebben a Verdi-operában a bassz-bariton és a bariton a fôszereplôk, Lauretta és Fenton csak mellékfigurák, de kettôseik bizonyítják, a 80 éves mester mennyire érezte a szerelmi lírát.

Petre Sbârcea nagy karmesteri tudása megteremtette azt a különleges atmoszférát, amit a Falstaff megkövetel, szépen, kidolgozottan játszott a zenekar.

Az elôadás rendezôje, Emil Strugaru evvel a munkájával bizonyította, hogy respektálva a hagyományos formát is lehet újítani a szereplôk remekül exponált mozgatásával. Strugaru énekesei a leglehetetlenebb helyzetekben, fekve, forogva is képesek megoldani zenei feladatukat. Az elôadásban mindvégig minden él és mozog.

Wittlinger Margit díszlete ötletes, látványos, lehetôvé teszi a gyors változásokat, mely a hat képbôl álló operában fontos követelmény. A Wittlinger tervezte kosztümök is színesek, jól megkomponáltak.

Színvonalas, jó elôadással gazdagodott a Román Opera repertoárja.

Emlékezetes szaxofonest résztvevôi lehettünk október 28-án este a zeneakadémia stúdiótermében. Réman Zoltán, a kolozsvári Állami Magyar Opera elsô klarinétosa ezúttal mint kiváló szaxofonista mutatkozott be. Fiatal, tehetséges mûvészt ismerhettünk meg, aki 1985-ben klarinétosként végzett a zenelíceumban László György tanítványaként, majd 1989-ben Ion Goilã osztályában folytatta tanulmányait a zeneakadémián. Réman Zoltán elmondta, hogy a zeneakadémia elvégzése óta ez az elsô szólóestje Kolozsváron, de László György tanárától tudjuk, hogy diákkorában több országos versenyen játszott és díjakat nyert. A bécsi Musikforum Europa meghívására az Europa Symphony zenekarral több opera és szimfonikus mû felvételén vett részt.

A francia „Hatok" csoport egyik tagjának, D. Milhaud: Scaramouche címû mûvével indult mûsora. Milhaud háromtételes mûve három különbözô képet varázsolt elénk: az elsô részben a humor, a másodikban a gyermekien nyugodt dallamosság, az utolsóban a szerzô Brazíliában töltött éveit idézô bravúros technikájú brazil tánc érvényesült. E. Bozza Áriája dzsesszhatásokkal tarkított szép dallamú, igazi ária volt.

P. Creston a 30-as évek amerikai zeneszerzô gárdájának egyik kiemelkedô tagja. Creston Szonátájának középpontjában a virtuozitás állt, technikailag nehéz, ritmikus invenciókban gazdag elsô és utolsó tétele a szaxofon és a kísérô zongora közti versengésnek hatott, amit remekül állt mindkét mûvész, Réman Zoltán és az ôt kísérô Marius Popescu. A hangverseny elsô felét a marimbára és szaxofonra írt Akira Yuyama Divertimentója zárta. Marimbán Gombocz Avar játszott, a marosvásárhelyi filharmónia ütôse, akit a Kolozsváron megtartott ütôsfesztiválról már ismertünk, amikor a Kovács János vezette együttessel szerepelt nagy sikerrel. A marimba és szaxofon együttese érdekes színkombinációt eredményezett, melyben a különbözô karakterû részek kompozíciójában az összjáték tökéletes volt. J. Ibert Concertino da camerajában a szaxofon és zongora virtuozitása elragadó. Dániel Károly Két liedje megôrizte az érzékeny énekszerûséget, a magyar nóta hangulatát a szaxofon átiratban is. Befejezésül D. Amram: Ode to Lord Buckley címû mûve hangzott el. Réman Zoltán ebben a mûben hangszertudásának minden oldalát megcsillogtatta: könnyed, virtuóz játékát, jó ritmusérzékét, érzékenységét, jó hangulatváltásait a gúnyorostól a siratóig, a bánatostól az eszeveszett táncig, megcsodálhattuk szép hangszíneit, hosszú, kerek frázisait. A magas színvonalú zenei megvalósításhoz nagymértékben hozzájárult a zeneakadémia korrepetitora, Marius Popescu kitûnô zongorajátéka is.

„Tûzoltó leszel s katona! / Vadakat terelô juhász!" — biztatta a békeidôkben József Attila kis Balázst. Nagy dolog lehetett akkoriban tûzoltónak, katonának lenni. A kis Balázsból mi lett, azt nem jegyzi az irodalomtörténet.

Nagy költônk eme szép verse vajon hány tizenéves nebulót ihlet meg? Tûzoltó? Ez ma már nem vonzó szakma. Éjjel-nappal résen lenni, bemászni a tûzbe... Katona? Pedig itt jóval magasabb az átlagfizetés. Juhász? Legfeljebb a falu bolondjából lesz az. Apáink, annak függvényében, hogy milyen környezetben nôttek fel, választottak szakmát. A mi korosztályunk (35–40-esek) inkább kényszerüségbôl választott egyetemet, vagy munkahelyet. Egyes felmérések szerint Románia az elsô helyen áll Európában, ami az egyetemisták számát illeti. Tagadhatatlan, hogy vannak még sokan, akiket egy cél vezérel az életben, és ezért járnak egy bizonyos egyetemre. Az érem másik oldala is ugyanilyen igaz. Sokan lesz ami lesz alapon végzik az iskolát, azt sem tudva mi az, amit választottak. Természetesen nem a diákok a hibásak a kialakult helyzet miatt. Ha a tanügyminisztérium úgy véli, így hamarabb jutunk Európa közelébe, mi nem tehetünk róla. De akkor legalább lenne az illetékesekben annyi jóérzés, hogy ne hangoztassák állandóan azt, hogy hány nyugdíjast kell eltartania az államnak. Hivatkozzanak inkább arra, hányan dolgoznak a huszonhárom-millióból. Hiszen, lassan oda jutunk, hogy nem lesz ki dolgozzon. Ez nem olyan nagy csoda, mint gondolnánk. A nemrég lezajlott munkaerôvásáron több volt a felajánlott munkahely, mint a jelentkezô. Mindez akkor, mikor a munkanélküliségi ráta 11% körül mozog. Miben bíznak az emberek, ha a munka sokak szemében értékét vesztette?

Gondoljunk vissza a Caritasra. Nagyon sokan meggazdagodtak, de még többnek a lyukas gatyája is ráment erre a szélhámosságra. Ekkor „tanulta" meg a nép, hogy munka nélkül is meg lehet gazdagodni. Sôt, csak úgy lehet igazán! Játszva, könnyedén. És ezt a naivságot, hiszékenységet használják ki a tévéadók, akik mindenféle játékkal gombolják le a pénzt az emberekrôl. Aki megmondja, milyen színû a piros Ferrari, máris nyerhet egy gépkocsit. A Bingó-játékok minden adón mûsoron vannak. Bármi ehetôvel, ihatóval nyerni lehet, csak a szelvényeket kell összegyûjteni. Játszanak is az emberek, mint a megszállottak, ám azon kevesen gondolkodnak el, mekkora a nyerési lehetôség. Láttam öregembert, aki megvásárolta a Bingó-szelvényt, majd a kenyeret hitelbe vette. Életre szóló fizetést, nyugdíjat is lehet nyerni! Csak éljünk addig, amíg kisorsolnak. Ezt látják és tanulják a gyerekek is. Manapság minden kamasz „patron", „bizsnicár" szeretne lenni. Nézzünk be akármelyik játékbarlangba: az átlagéletkor nem haladja meg a tizenhat évet.

Ilyen ez a felfordult világ. Míg a dolgok a rendes kerékvágásba kerülnek, mondjuk mi is a költôvel: „aludj el szépen, kis Balázs". Mire felébredsz talán szüleid is megütik a fônyereményt.

Még rövid ujjú ingben lehetett járni, megnôtt a sarjú, amikor kaszával a vállamon elindultam a Szôlô felé, ahol híre-hamva sincs már a szôlônek — akár egy másik határrész nevét is viselhetné, Pusztaszôlô. A Szôlô szôlôi két fázisban tûntek el. Az elsôben, ahogy ez az emberekkel is történni szokott: a nemesebbek a múlt század hetvenes éveiben pusztultak, tarolt a peronoszpóra, s megjelentek az igénytelenebb fajták. Elôtte, a hajdani öregek elmondása szerint, a falu emberei nem ittak részegítô lötyedékeket, a nemes bor tápláléknak is számított, a nóta, az életkedv tartozéka volt. A nemes szôlôket felváltották a direkttermôk, amik permetezés nélkül is ellenálltak a különbözô betegségeknek, s úgy nézett ki, megmaradnak az idôk végezetéig. Ez nem azonos a bibliai világvéggel, ezt a kollektivizálás jelentette a direkttermôknek, amikor a traktorok kiszaggatták ôket.

Megszûnt szôlôsnek lenni a hely, csak a név ôrzi emlékét, mint nyelvemet beszélôk emlékét a kastélyok, a templomok s némely faluban a temetôk. Fura: a rendszer, miután a direkttermôket helybenhagyta, mintha megfeledkezett volna, már számba se vette, nem szerepelt a nyilvántartásban. Nem így az emberek: a parcella jól kiegészíti a háztájit, ha nem is szerepel a statisztikában, bár a dombos rész agyagos, a simább terület podzol. A Szôlôst átszelô út mentén valósággal kivirágzott a terület: két oldalán szaporodtak a sírkövek, a mögötte levô sávokon murok, káposzta, krumpli és lucerna nôtt.

A kegyelemdöfést ’89 hozta, mivel az új elhalálozási forma, az öngyilkosságok miatt, egyre több díszes sírkô lett az út mentén. A mögöttük húzódó parcellák, mert még az elhalálozottak s a munkaképtelen öregek is visszakövetelték a nagyhatári, jobb minôségû földjeiket, mûveletlenek maradtak. A gyárak munkanélküli fiataljai megmûvelhették volna, de nem volt rá pénzük, s igen kedvelték az éveken át gyakorolt henye életmódot. Így lett nagyjából parlag a hely díszes sírkövekkel. Van itt két kripta is, de az egyik tulajdonképpen raktár, ebben tartja sírásó szerszámait a háromtagú brigád. A kriptaemelôk s utódaik nem tiltakoznak a kegyeletsértés miatt — elszippantották ôket az égtájak. Jelen van a vállalkozó szellem: nem minden parcella marad mûveletlen, amelyik gazdát cserélt, azt szántja-veti az új tulaj, s a régi, sírkô nélküli hantokat elboronálja. Az eladó nem szól, az alatta nyugvó még úgyse. A régi, idômarta sírkövek némelyike funkciót vált, kerékvetô lesz az út mentén. Ezek a sírkövek betonkeret nélküliek voltak, többnyire faragott és csiszolt kôbôl — a márványokra egyelôre senki nem emelt kezet. Az új sírkövek már nem sírkövek, minthogy a Szôlô se szôlôs, hanem csiszolt, keretbe öntött andezitlapok sora. Ezeket — az utódok „háláját" megelôzve, biztos, ami biztos alapon, már életében elkészítteti a sorára várakozó. Ezeknek temetéskor szinte fölöslegesen teszik lábtól és fejtôl a két kopjafát, amik a sírba nyilazás ôsi emlékét ôrzik.

Kaszálni jöttem. Levágom a mi öregjeink hantjai körül a füvet, de máshol is van kaszálnivaló. Ez alig húszméternyi, s egy öl széles. Nem voltam itt csak a tavasszal, amikor a bokrokat kivágtam a két szilvafa körül, most együtt van a lábán száradt széna a sarjúval — csak csápolni lehet a kaszával. Míg gyekecelek, eszembe jut: ugyan miért tartom ezt a két kivénhedt szilvafát? Húsz éve is elmúlt már az a cserebogár-invázió, mióta nem teremnek. Ki kell vágni ôket!

Csöndes, ôszi borzongás fut át rajtam: eddig szemléztem, most készítem a helyet magamnak.

Jóllehet a belügyminisztérium azóta már fejvesztve visszakozott, a Dudu Ionescu vezette tárca aligha fogja egyhamar rehabilitálni magát azután, hogy nyilvánosságra került: szigorúbb büntetéseket követel a sajtóban elkövetett rágalomért és becsületsértésért. A BM-nek a büntetô törvénykönyv módosítására tett indítványaival egy idôben három szenátor — Ion Bold, Mircea Ionescu Quintus és Ulm Spineanu — törvénytervezetet nyújtott be az újságírás gyakorlásának a szabályozásával kapcsolatban, amire hasonló felháborodás volt a válasz: a román sajtóklub tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy a törvénytervezet szerzôi nem kérték ki a szakma véleményét. A sajtóklub szerint a tervezet a média centralizálásáról, az újságíró munkájába való beavatkozásról szól, ami egyértelmûen a szólás- és véleményszabadság korlátozásához vezet.

A média felháborodása és értetlenkedése jogos: hiszen amíg nyugaton a tendencia egyértelmûen az, hogy ha már ezeket a bûncselekményeket szankcionálják, ne szabadságvesztéssel, hanem csakis pénzbírsággal tegyék, a román belügy növelni akarja a becsületsértésért és rágalomért járó börtönévek számát. Hadd ne számoljunk utána, hány fényévnyi távolságra van ez a mentalitás például az amerikai gyakorlattól. Köztudott: az Egyesült Államokban már az a személy sem ítélhetô el, aki nyilvánosan az elnök halálát kívánja. Az amerikai alkotmány maximális védelmet biztosít a véleménynek, és még az egyéni becsület sem képezi tabu tárgyát, ha közügyekrôl van szó.

Példákért azonban nem kell a távoli Amerikába mennünk, elég volna a — valamivel szorosabb — európai normák figyelemmel követése is. Az európai szervezetek, köztük az Európa Tanács, amelynek tagja vagyunk, illetve az Európai Unió, amelynek különösen a tagjává szeretnénk válni, többször és elég közérthetôen Románia tudomására hozta, hogy azok a büntetések, amelyeket a román Btk. becsületsértésért és rágalomért megállapít, túlságosan szigorúak, és politikusaink, jogászaink figyelmébe ajánlotta az említett szabályzatnak az európai normákhoz való igazítását. Ehelyett idehaza tovább folyik az újságírók sanyargatása, a nemzetközi újságírószervezetek szinte naponta tiltakoznak amiatt, hogy Romániában milyen megtorlásoknak vannak kitéve azok a zsurnaliszták, akik a korrupciós ügyek kivizsgálásával foglalkoznak.

A büntetô törvénykönyvben foglaltak szerint jelenleg egy személy becsületének vagy jó hírének a megsértése, testi fogyatékosságainak a kicsúfolása egytôl két hónapig terjedô börtönnel vagy pénzbírsággal büntethetô. Közméltóság esetén ez a büntetés hat hónaptól öt évig terjedhet. Rágalmazásért — pontosabban azokban a helyzetekben, amikor egy személyt olyan tettek elkövetésével vádolják a nyilvánosság elôtt, amelyek, ha igaznak bizonyulnak, akkor az illetônek különbözô büntetôjogi, fegyelmi következményeket, vagy esetleg közmegvetést kell elszenvednie — három hónaptól három évig terjedô börtön jár. Hatóság elleni vétség esetén a börtönbüntetés akár négy év is lehet, de minimum hat hónap. Dudu Ionescuék úgy értékelik, hogy tekintettel a médiában elkövetett bûntények számának a „megnövekedésére", be kellene „keményíteni" az újságíróknak. Javaslatuk értelmében a sajtóban elkövetett rágalomért egytôl hét évig, míg a becsületsértésért hat hónaptól két évig terjedô szabadságvesztést kellene „kiutalni".

Az Academia Catavencu sajtómonitorizálási ügynökségének közleménye tételesen is tartalmazza a nemzetközi szervezetek Romániára vonatkozó javaslatait. Eszerint a Nemzetközi Cenzúraellenes Központ felszólítja a román törvényhozást: tegye lehetôvé, hogy a rágalmat ne kategorizálják bûncselekményként, hanem polgári eljárás során lehessen felelôsségre vonni az illetôt. A becsületsértés, a közméltóságok elleni rágalom, az ország, illetve nemzet becsmérlése miatti felelôsségre vonást azonnal ki kell iktatni a Btk.-ból, mivel mindez ellenkezik az európai joggyakorlattal, és korlátozza a szólás- és véleményszabadságot — javasolják.

A nemzetközi fórumok ugyanakkor tisztában vannak azzal, hogy egy diktatúrából kikecmergô országban a bizonyos véleményekkel szembeni intolerancia jóval nagyobb. Az ilyen társadalmakra jellemzô a hatóság vagy a hivatalos személy megsértésének, illetve a nemzeti jelképeknek a különleges büntetôjogi védelme, ahol a véleményszabadság címen elhangzó uszítás például lényegesen nagyobb veszéllyel jár, mint máshol. Áthidaló megoldásnak ezért azt javasolják: amennyiben a fent említett esetekben nem sikerül radikális megoldásokat eszközölni, a román igazságszolgáltatás legyen szelektív, és csakis akkor kezdeményezzen büntetôjogi eljárást, ha az illetô esetek valóban közérdekûek. A közméltóságok se legyenek olyan sértôdékenyek: a rágalom kivizsgálását csakis akkor javallják, ha az nem egy véleményt tartalmaz, hanem csak a gyalázkodás kedvéért hangzott el.

A médiatörvényt illetôen a fentnevezett intézet egyáltalán nem tartja ajánlatosnak egy ilyen jogszabály kezdeményezését és elfogadását. S ha mégis, ennek föltétlenül garantálnia kell a szólásszabadságot.

Mindezek után jómagam is azok közé tartozom, akik ösztönösen félnek mindenfajta törvény szabta korlátoktól. Pontosan emiatt a hosszúra nyúlt átmenetiségben szenvedô társadalomra jellemzô intolerancia miatt fázom attól a gondolattól, hogy ez a parlament egyáltalán vita tárgyává tegyen egy médiatörvény-tervezetet, és azt vegye fontolóra, hogy vajon hol is húzódik meg a határ a szólásszabadság és a rágalom között. Elég csak például a tankönyvcirkuszra, e még mindig „kettôre zárt" román társadalomnak és annak illusztris képviselôinek az esetleges „másképp gondolkodókkal" szembeni magatartására gondolni, hogy bizton állíthassuk: ma Romániában bármilyen sajtótörvény, véleménykorlátozás többet árt, mint használ, s csak visszaélésre és a tény- meg disznóságfeltáró újságírás csírájában való megsemmisítésére adna jó alkalmat.

A dési RMDSZ októberi választmányi gyûlésén több napirendi pontot tárgyaltak meg. A választmány helybenhagyta Balogh Zoltán mérnök-tanár polgármesteri jelölését. Az SZKT legújabb határozata szerint ezt követi a jelölô közgyûlés, ahol bemutatják a jelöltet (jelölteket), és szavazás alapján döntenek.

Az RMDSZ szociális alelnöke, György Ilona javasolta két rászoruló iskolás megsegítését, amit a választmány egyöntetûen megszavazott. Zsigmond Csaba szervezési alelnök vásárolt be, Barabási Ferenc gazdasági alelnök és Balogh Zoltán RMDSZ-elnök pedig átnyújtotta a tanszereket tartalmazó két ajándékcsomagot. Az 1-es és 5-ös Számú Iskolákban mûködô magyar tagozatról 1–1 iskolaszeretô, szorgalmas, de anyagi segítségre szoruló gyermek 100–100 ezer lej értékû ajándékot kapott.

A gyûlésen sor került a téli ünnepekre való felkészülés megbeszélésére is. Hat zsák ruhát adományozott Szabó Panni, ezeknek kiosztására Mikuláskor kerül sor. Az ünnepi mûsort az idén az 5-ös Számú Iskola diákjai szolgáltatják.

A dési EMKE ezúton is szeretné megköszönni a Svédországban élô adományozónak a 386-os személyi számítógépet, ugyanakkor köszönetét fejezi ki a Heltai-alapítványnak a dési EMKE könyvtárának adományozott értékes könyvekért.

Tizenegy napirendi ponttal megtartották rendes ülésüket Aranyosgyéres tanácsosai. Visszahívták tanácsosi tisztségébôl a demokrata párti Munteanu Petrut, aki annak idején, az alpolgármester kinevezése által megüresedett tanácsosi helyet töltötte be. Vasinca Ioan alpolgármester ezután városi tanácsosi feladatkört is ellát. Ezt a határozatot a prefektúra kérte a helyi tanácsoktól, s az aranyosgyéresiek, bár logikátlannak vélték a döntéshozó és végrehajtó hatalom effajta egymásra tevôdését, eleget tettek a prefektúra felkérésének.

Májusban a tanács elé terjesztették a 11 aranyosgyéresi hôközpont karbantartására, javítására vonatkozó tervet, amit 98 százalékban sikerült is teljesíteni. Amint azt Deák József városi tanácsostól megtudtuk, a télen minden központ meleg vizet és fûtést tud biztosítani.

— Háromféle kategória van: olyan polgár, aki rendezi számláit, olyan, aki rendezhetné, de nem akarja, és olyan, aki rendezné, de nem tudja. A harmadik kategóriába tartozók részére próbálunk valamilyen segítési módot találni. Jelenleg a lakótársulások 2 061 946 329 lejjel tartoznak, míg a távfûtési vállalat több mint 2 milliárd 600 millióval adós a Romgaznak, és több mint 167 millióval a CONEL-nek. A város eltekint a késedelmi kamatoktól, a Sodronyipari Vállalat közel kétmilliárd lejes késedelmi kamatát 20 hónapra ütemeztük át — tájékoztatott Deák József.

Megalakult a polgármesteri hivatal irányítása alatt mûködô 15 tagú katasztrófa-elhárító bizottság. Tagjai vállalatvezetôk, a rendôrség, katonaság, tûzoltóság, kórház képviselôi.

Lascãu Ioan helyi vállalkozó beszámolt a strand állapotáról. A nyolcvanas évek közepén épített fürdô ’89 után bezárt, állapota egyre romlott. Mígnem a város — amelynek hatáskörébe tartozik a strand — eldöntötte: társulási szerzôdést köt egy vállalkozóval. A La Broscuta tulajdonosa több mint 800 millió lejes befektetésének köszönhetôen az idén június közepén megnyílt az aranyosgyéresi strand, ami viszont nem sok jövedelmet biztosít, hiszen kézenfekvôbb az Aranyosban fürdeni. A strandon viszont szórakozóhely is mûködik, amely télen is látogatható.

Fontos engedményt tettek a városatyák: elhatározták, jövôre is magtartják az idei illetékeket, adókat, mert nem akarják még jobban megterhelni az amúgy is nehéz anyagi körülmények között élô polgárokat.

Új köztisztasági tarifákat szavaztak meg: a házi hulladék elszállításáért az eddigi 5034 lej helyett ezután havonta 5579 lejt kell fizetni személyenként, az utca sepregetése az eddigi 9500 lejrôl 10 528 lejre emelkedett, ez viszont a tanácsot terheli. Egy 110 literes szemeteskuka bérleti díját kilencezerrôl 9974 lejre emelték.

Elvi döntés született arról is, hogy azok a személyek, akik szociális segélyben részesülnek, közmunkát végezzenek. Segítségükkel szeretnék rendbe tenni a helyi parkot is.

Soron következô gyûlését tartotta pénteken a körösfôi tanács. Napirenden szerepelt a lakosság felkészítése az ôszi és téli idôszakra, valamint a bánffyhunyadi medence területfejlesztési programjának megtárgyalása és jóváhagyása. Kilenc tanácsos jelenlétében Korpos András alpolgármester a közszolgáltatás helyzetét vázolta.

Körösfôn még mindig van egy állami kereskedés, amely a magánüzletekkel együtt biztosítani tudja a téli idôszakra a lakosság ellátását. A tüzelôanyag beszerzése mindenkinek saját magánügye, nem tartozik a tanács hatáskörébe. Az ezt követô hozzászólásokból kitûnt, hogy fôleg Nádasra jut el nehezen, az ottani állami üzletbe, az áru, és problémák adódnak a fakitermeléssel is.

— Nyárszón úgy oldottuk meg a tüzelôanyag beszerzését, hogy összeírtuk a tüzelôfát igénylôket, megkaptuk a jóváhagyást, és 48 órán belül kivágtuk és haza is szállítottuk a szükséges famennyiséget. Ha csak a papírokat küldözgetjük és nem indulunk el személyesen, akkor ne is várjunk eredményeket — mondotta Balázs István nyárszói tanácsos.

A területfejlesztési programmal kapcsolatban Maxim Aureliu a megyei tanács területrendezési osztályától nyújtott felvilágosítást.

— Tervezett létesítményekhez minden hivatalos engedélyt megkaptunk, most már csak a helyi tanácsok jóváhagyásai szükségesek. Körösfô községnek szüksége lenne az utak korszerûsítésére, víztisztító és gyûjtômedencék létrehozására, valamint a földgáz bevezetésére.

Ha a jóváhagyást megkaptuk, nekifoghatunk a tanulmányok elkészítéséhez és a létesítményekhez szükséges anyagi fedezet elôteremtéséhez — mondotta.

A meggyôzô elôadás eredményeként a tanácsosok egyhangúlag elfogadták a tervezetet.

A gyûlés utolsó pontjaként szavazás alá bocsátották a Körösfôn mûködô MEGATEST vállalat építkezési terveit, határozat azonban nem született, információk hiányában a további egyeztetésig a tervezetet elutasították.

Amikor ezelôtt öt évvel német segítséggel felavatták a szamosújvári szociális étkezdét, nagy kô esett le a városgazdák szívérôl. A szegény sorsú lakosok étkezése megoldódott, de a gondok megmaradtak. Jelenleg is 110 személy étkezik nap mint nap az Örmény utca elején található kantinvendéglôben. Többségük nyugdíjas és rokkant. Egy meleg étel naponta 9700 lejbe kerül. Közben a nyersanyag és a fûtôanyag hónapról hónapra drágul. Ilyen körülmények között a napi költségek fedezése sok gondot okoz. Jelenleg éppen a téli eltevésen fáradoznak az étkezde alkalmazottai. Eddig 1 tonna gyökérzöldséget és 2 tonna káposztát tároltak a hideg idôszakra. Pénzhiány miatt nagyobb mennyiségre nem gondolhatnak, pedig még több zöldség elkelne. Hosszú a tél, de a helyi tanács pénztárcája vékony.

• 117 millió lejes kárt okoztak a Bingo Mãrãsti játékteremnek annak társtulajdonosai — Carmen Toth (41), Daniel Vladu (32) és Ovidiu Vladu (39), mindhárman kolozsváriak — és menedzsere, a bukaresti Eduard Vlaston (21). Mindez még 1995–96-ban történt, amikor egy írásos megegyezés alapján fejenként 39 millió lejt vettek el a kasszából részesedési elôlegként, anélkül azonban, hogy a könyvelési mérleg meglett volna. Ennek hiányában a könyvelési törvény 194. cikkelye cselekedetüket büntetendônek minôsíti. A kár megtérítésére megtörténtek a biztonsági intézkedések, mind a négyen szabadlábon védekezhetnek az ellenük felhozott vád ellen.

• Vendéglôbe akart betörni az egeresi pásztor. A 18 éves Ioan Kelemen 27-érôl 28-ára virradólag hajnali 2 órakor már be is törte a helyi vendéglô két ablakát, ám egy járôrözô egység észrevette és el is fogta, még mielôtt bármit is elemelt volna a vendéglôbôl. A pásztorlegény ellen minôsített lopási kísérlet a vád, szabadlábon védekezhet. A két összetört ablaküveg a vádlott 900 000 lejébe fog kerülni.

• Csalással vádolják a brassói Iulian Chialobocot (34), a brassói Iulconstruct Kft. ügyintézôjét. A felsôfokú végzettségû, büntetlen elôéletû férfi ez év július–augusztusában ruhanemûket vásárolt az Argostól, de annak 32 441 000 lejes ellenértéke már nem jutott el az eladóhoz: a Chialoboc által kibocsátott három fizetési utalványra nem volt fedezet cégének bankszámláján.

• Peches autótolvajt fülelt le a szamosújvári rendôrség. A munkanélküli, visszaesôként számon tartott Viorel-Alexandru Szabo (23) három autót tört fel Szamosújváron, 27-én éjjel. Pechére semmi értékeset nem talált egyikben sem. S hogy nem volt szerencsés napja, azt az is bizonyítja, hogy a harmadik autó feltörésénél a rendôrség tetten érte. Minôsített lopás ellene a vád, nem tartóztatták le.

• A belvárosban péntek délelôtt zajló futóverseny eredményeként, az elzárt útszakaszok miatt a jármûforgalom nemcsak hogy akadozott: több baleset is történt a zsúfoltság, a vezetôk idegessége miatt. A volt Pata és a Méhes utca keresztezôdésénél például György Nica Ilona, a Bethlen Kata Diakóniai Intézet orvosnôjének CJ–05–EAO rendszámú VW-jébe futott bele egy kamion. A Szamosfalva felé tartó úton egy megrakott betonkeverô futott fába. • Tûz ütött ki szombat reggel a Tarnita utca 2 szám alatt. Az idei év egyik legtragikusabb tûzesetében életét vesztette a 65 éves, mozgásképtelen Losonczi Zoltán és a felesége hiányában rá ügyelô Dobos Rozalia (képünkön). Jelentôs anyagi kár is keletkezett.

A részletekre visszatérünk.

Girolt, Vista, Magyarszovát, Kötke, Feketelak, Ördöngösfüzes, Fejérd, Csaba, Buza, Újfalu és Szamosújvárnémeti táncosainak és zenészeinek részvételével ma, szombat du. 6 órakor az adatközlôk elôadásaira kerül sor a szamosújvári mûvelôdési házban, majd este 8 órától táncház és bál következik. Muzsikál Könczei Csongor és zenekara Kolozsvárról.

A III. Mezôségi Népzene és Néptáncfesztiválra érkezôknek — ha erre igény van — szállást biztosítanak.

Októberi ülésén a szilágycsehi városi tanács egyik napirendi pontjaként a Tövishát Kulturális Társaság azon kérésének megvitatása szerepelt, melyben egy helyi múzeum kialakításához igényelt megfelelô helyiséget.

A társaság tulajdonában lévô ingatlan földszinti részének néhány szobájában, amely jelenleg a polgármesteri hivatal vagyonát képezi, egy táj-jellegû néprajzi múzeumot kellene kialakítani. Koncesszió alapján ingyenes használatba, a társaság 30 évre igényelte és kapta meg a szükséges helyiségeket. Úgy ítéljük meg, hogy a szilágysági magyar kulturális életben ez egyedülálló megvalósításnak számítana.

Az RMDSZ-frakció által jól elôkészített gyûlésnek meg is lett az eredménye, ugyanis a 17 tanácsos egyként szavazta meg a határozattervezetet. Csupán az RNEP képviselôje tanúsított gyanakvást a létrehozandó múzeum jellegével kapcsolatban. A „biztonság" kedvéért azt javasolta, hogy a múzeum legyen alárendelve a mûvelôdési ház, a megyei történelmi múzeum vagy a polgármesteri hivatal közigazgatásának, hogy bizonyos nem kívánatos problémákat megelôzzenek.

Javaslatát elvetették.

Mire e sorok megjelennek, remélhetôleg a Kolozs Megyei Tanács kiadta már az építkezési engedélyt, és elkezdôdhet a bonchidai Bánffy-kastély helyreállítása. Mint arról a Szabadság már több rendben is tájékoztatta olvasóit, Erdély legnagyobb kastélya helyreállításának és hasznosításának elsô lépéseit az idén aláírt Román–Magyar Államközi Kulturális Egyezmény teszi lehetôvé. Közben a New York-i World Monument Watch (Mûemlékek Világszemléje) felvette az épület- és parkegyüttest a világ száz legveszélyeztetettebb mûemlékének a listájára, október 4-én pedig hivatalos külsôségek közepette felavatták a helyreállítási telepet. Maksay Ádámot, a restaurálási program vezetôjét kérdeztük a munkálatok helyzetérôl, épített örökségünk e darabjának jövôjérôl.

— Az építkezési engedély lehetôvé teszi — mondta Maksay Ádám —, hogy a helyreállításnak ebben a szakaszában az úgynevezett gyorsbeavatkozást a tél beállta elôtt megejtsük. Többrôl van szó, mint állagmegóvásról, hiszen nemcsak megmaradt romokat konzerválunk, hanem például újból tetôt húzunk föléjük. Ez utóbbit lehet ugyan a hidegben is ácsolni, de a szükséges minimális betonozás és falazás fagypont alatt már nem végezhetô. A gyorsbeavatkozás az épületegyüttes minden pontján történik, meg kell erôsíteni a düledezô falakat, néhol vissza is kell falazni azokat — általában az épület szilárdságát és biztonságát kell helyreállítanunk.

— Mi védi az épület biztonságát, hiszen eddig szinte állandó jelleggel hordták szét cserepeit, gerendáit, tégláit a környék szegényebb lakói?

— Két fizetett ôrt alkalmaztak, akik leltár alapján felelnek a kastély épségéért, ezenkívül az épülethez vezetô bejáratokat is elzárják.

— A restaurálás milyen építôanyagokkal folyik majd? Sokszor tapasztaljuk ugyanis, hogy mûemlékeinket birtokló magánszemélyek, az egyházaink vagy maga az állam szakszerûtlen beavatkozással állítja helyre azokat.

— Általában a helyreállításnak hagyományos építôanyagokkal kell történnie. A legtöbbször tilos a cement, cementes vakolat használata, mert nem biztosítja a fal légzôképességét, és akkor a falak elkezdenek nedvesedni.

— Hogyan néz ki majd a helyreállított épületegyüttes, milyen restaurálási elvek alapján történik? Valami újítást is fog hordozni, vagy csak az eredeti állapot visszaállítását?

— A gyorsbeavatkozási tervek csak szerkezeti problémákat oldanak meg. Magára a helyreállításra elôtanulmány létezik ugyan, de hátra van még egy megvalósíthatósági terv elkészülte, amely meghatározza az épületek jövôbeni szerepét, gazdaságosságát, mûködtetését, megfelelô hasznosítását, és ami nagyon fontos: állandó karbantartását. A kezdeményezés és a program, illetve az egész ügy továbbvitele a Transylvania Trust Alapítvány és az Erdélyi Mûemlék-restaurátorok Egyesülete mûhelyeinek munkája. A gyorsbeavatkozási tervet a kolozsvári Utilitas mûemlékhelyreállítás-kutató és tervezô központ biztosította, és a továbbiakban is fontos szerepet szándékszik játszani a helyreállítás tervezésében. A kivitelezô az elsô szakaszban a besztercei Creativ Group Rt.

— Hogyan lehetne a legmegfelelôbben hasznosítani a helyreállított épületrészeket?

— Leghamarabb jövô nyártól-ôsztôl kezdôdôen beindulna Bonchidán a Transylvania Trust Alapítvány Közép-európai Épített Örökségfelújító Szakemberképzô Központja. Olyan mesterképzésre gondolunk, amelynek során a boltozat építését, a megfelelô habarcs és vakolat készítését, ácsmunkát tanítanák. Mivel a tizenhat tantermes bonchidai iskola felét nem használják, a helyi polgármesteri hivatal itt biztosítana elôször helyet oktatásnak és szállásnak, majd idôvel az egész képzés átkerülne a kastély helyreállított részébe. (A képzés részletesebb leírását lásd mellékelten — szerk. megj.) A képzés nagyobb stratégia része. Többek közt angol támogatással nyáron folytatódik a Nagyenyedi Nemzetközi Mûemlékfelújítási Szakmunkásképzô Program is, amelynek keretében hagyományos téglaégetô kemencét állítanak fel. Bonchida ebbôl a szempontból nemcsak azzal az elônnyel jár, hogy környékén kitûnô agyag található téglaégetéshez, hanem a kastélyhoz szükséges különleges méretû téglát, amelyet jelen pillanatban sehol sem gyártanak, helyileg gyárthatják majd a helyreállításhoz. A kastély teljes egészének hasznosítására is létezik már elôzetes elképzelés (ld. mellékletünket — szerk. megj.), de az már nagyban függ a megvalósíthatóságtól, annak a pontos tervétôl és a pénztôl.

— Mennyi pénzzel indulnak a munkálatok, és mennyi szükséges a teljes helyreállításhoz?

— Az említett kulturális egyezmény alapján a Mûvelôdési Minisztérium ígérte 500 millió lej (30 300 amerikai dollár) és a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kilátásba helyezett 28 700 dollár — amelyeknek átutalása folyamatban van — csak az idén végzendô munkálatokra, a fôépület tetôszerkezetének a kétharmadára elég. Mindkét fél az ideinél jelentôsebb, folyamatos támogatást ígért. A teljes helyreállításhoz 8–10 millió dollár kellene, ez a mûemlékpark rendbetételét és a berendezést is magába foglalná. Az elsô szakaszban megajánlott összeg a restaurálás költségeinek egy százalékát sem fedezi.

— Milyen más forrásokból lehetne a munkálatokat folytatni?

— Miután a Bánffy-kastély felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb mûemléke közé, van esélyünk nemzetközi pályázatok útján akár százezer dolláros nagyságrendû támogatásokat nyerni. A két kormány és a nemzetközi szervek mellett saját közösségünk, az örökség ôrzôi is hozzájárulhatunk szerény eszközeinkkel kincseink megóvásához. A minap egy kolozsvári cserkészcsapat felajánlotta: nyáron két hónapon át tábort üt a kastélynál, és harminc-negyven emberrel ingyen takarítják a romokat, rendezik a kertet, segítik a restaurálást. Ami pedig már ma vagy holnap is elkezdôdhet: a helyreállítást minden erdélyi vagy külföldi magánszemély, bárki támogathatja. Sok kicsi sokra megy alapon alapítványunk adományokat fogad el postai vagy banki átutalás útján: Címünk: 3400, Cluj-Napoca O.P. 1, C. P. 379, Maksay Ádám programfelelôs, tel.: 094-263185; bankszámlánk: BCR, str. Baritiu nr. 10–12., cont: 2511.1-574.1/ROL, 2511.1-574.3 USD. A közeljövôben készülô kiadványainkban közzétesszük a támogatók jegyzékét, azonkívül például a százezer lej fölött adományozóknak máris a régi, még ép bonchidai kastélyt ábrázoló képeslapsorozatot ajándékozhatunk.

1. A reneszánsz kastély a következô épületcsoportokból áll:

I. A központi fôépület magában foglalja:
— az északi épületszárnyat (A)
Alagsor: a továbbképzô központ laboratóriumok
Földszint: fôbejárat, kiállítótermek
Emelet: koncert és fogadó termek
— a keleti szárny északi épületrészét (B)
Alagsor: borpince
Földszint: korabeli bútorokkal berendezett lakosztályok
Emelet: lakosztályok turisták számára
— a nyugati szárny északi épületrészét (C)
Alagsor: raktárok; Földszint; Emelet: lakosztályok

II. A délnyugati épület magában foglalja a régi konyhaépületet, az óratornyot és a délnyugati saroktornyot.
Kávézó, cukrászda; Üzlet; Múzeum; Kiállítóterem

III. A délkeleti épületrész jelenleg a keleti szárny déli részét és a délkeleti saroktornyot foglalja magába.
Alagsor: mûhelyek; Földszint: irodák, elôadótermek
Emelet: A központ igazgatójának lakása

2. A barokk díszudvart a következô épületek határolják körül:

IV. A 32 lóra tervezett istálló romjai
Vendéglô; Étkezde

V. A díszkapu épülete a fôbejárattal
Az étterem konyhája; Elôadóterem

Portás fülke; Emléktárgy-bolt
Tanács-terem; Tanuló szobák
VI. A volt lovardának a helye
Kétágyas szobák

VII. A kastélyhoz tartozó elkerített veteményeskert
Kétágyas szobák

VIII. A malom épülete
Kôfaragó és ács mûhelyek

A XIII. század közepétôl említett falu és a Bánffy család története 1387-ben fonódott össze, amikor Zsigmond király (1387–1437) adományából Losonci Dénes vette birtokába. A XVI–XVII. században már emlegetett, de valószínûleg középkori eredetû udvarházat Bánffy Dénes (1630 k.–1674) fejedelmi tanácsúr foglaltatta szabályos alaprajzú, négysaroktornyos reneszánsz védôövbe. Az ô kivégzése után, a fia, György (1661–1708) akkor folytathatta az építkezéseket, amikor grófi címét elnyerte a Habsburg-ház uralma alá került Erdélyi Fejedelemség elsô kormányzójaként, 1692-ben. Ô a régi udvarházat alakíttatta, és elkezdte az északi szárny építését, amely az udvarházat a kaputornyot közrefogó reprezentatív szárnnyal kötötte volna össze. Az utóbbi keltezése bizonytalan, lehet, hogy még Bánffy Dénes építkezésébôl származik. Az építkezéseket 1703–1711 között a II. Rákóczi Ferenc vezette Habsburg-ellenes szabadságharc szakította meg. A kastélyt 1711 után még mindig az erdélyi késô reneszánsz szellemében újították meg. A barokk építkezések 1747 táján kezdôdtek, amikor a Bécsbôl hazaérkezett Bánffy Dénes (1723–1780) Peter Grimmer építésszel felépíttette a patkó alakú elôudvart, amelynek istállóját és lovardaépületét Johann Nachtigall Ovidius Metamorphoses címû költeményét illusztráló harmincnál több szobrával díszítették. Ezzel párhuzamosan épült fel a kétmenetes északi szárny is, amelyet a külsô és az udvari bejárat kialakításával már Bánffy György (1747–1822), ugyancsak erdélyi kormányzó fejezett be 1784-ben. A geometrikus barokk parkot késôbb, 1830 táján Bánffy József (mh. 1858) romantikus tájkertté alakíttatott. Ô bontatta le a kaputornyot, két részre osztva a keleti szárnyat, amely klasszicista homlokzatot kapott. 1855 táján Kagebauer Antal építész alakította ki a kastélynak a part felôli romantikus homlokzatát, méltó háttérként az angolos parkhoz.

A program célja egy közép-európai építettörökség-védelmi szakemberképzô központ létrehozása és mûködtetése a bonchidai Bánffy-kastélyban. A szakemberképzô gyakorlati oktatása ugyanakkor lehetôséget biztosít a mûemlék-együttes, a kastély és a park helyreállítására.

A tervezett program tulajdonképpen a nagyenyedi szakmunkásképzô tanfolyam elveit követi. Kezdetben a község iskolaépületei adnának otthont az elméleti oktatásnak, majd, ahogy a helyreállítások haladnak, fokozatosan lehet használatba venni a kastély épületrészeit. Kellô mennyiségû szálláshely és oktatási felület kialakítása után a második szakaszban beindulhat a középfokú oktatás, majd távlatilag a szakképzô központ fogadhatja a jelenleg külön program keretein belül mûködô, 1998-ban Kolozsváron beindult Mûemlékvédelmi Szakmérnök-tanfolyamot is.

A program fokozatosan megteremtheti a mûemlékvédelmi szakképzés különbözô lépcsôit, azaz a szakmunkás-, középfokú és felsôfokú képzést, mind alap-, mind pedig át- és továbbképzés szinten.

A Bonchidai Mûemlékvédelmi Szakképzô Központot a Transylvania Trust Alapítvány menedzseli majd, ugyanakkor ellátja az épületkezelôi feladatkört is. A tevékenységek lebonyolításánál az alapítvány belföldi és külföldi szakemberek és intézmények együttmûködésére számít.

Olyan színésznô, kinek neve ma már fogalom a színházat kedvelôk körében. Bár tizenöt éve nyugdíjas, sokan ma is emlegetik kiváló alakításait. Korom miatt kevés elôadásban láthattam, de azok felejthetetlenek számomra. Ma is ugyanaz a kedves, szerény, de határozott személyiség, mint akit a kolozsvári deszkákon megismerhettünk.

Dorián Ilona 1927. szeptember 14-én született Kolozsváron. 1943–44 között a Kolozsvári Színmûvészeti Fôiskola hallgatója, 1945–46-ban a Budapesti Színészképzô diákja. 1946-ban, kissé akaratán kívül, kerül vissza Kolozsvárra. 1964-ben elnyeri az érdemes mûvészi címet. 1993-ban Poór Lili-díjjal tüntetik ki, ugyanabban az évben a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagjává választja.

— Tisztelt mûvésznô, Önt mikor bûvölték el a deszkák?

— Úgy hiszem, én színésznônek születtem. Gyermekkoromban, míg mások babáztak, három társammal együtt színházasdit játszottunk, és már akkor elhatároztuk, hogy mi ezt a szakmát választjuk. A gimnáziumban az osztályfônök megkérdezte, hogy ki mi szeretne lenni. Én szóhoz sem jutottam, mikor már az egész osztály ordította: színésznô. Már mindenkinek elárultam ezt. Nagyon aranyos, kedves osztályfônöknônk volt Ila néni, aki egyáltalán nem botránkozott meg. Kivételt képezett Kerekes számtantanárunk, aki azt mondta, hogy ez egy komolytalan pálya, ezt nem lehet követni. Miután befejeztem a negyedik gimnáziumot és letettem a kisérettségit, még nem volt Kolozsváron színiakadémia, hanem Színmûvészeti Fôiskola. Mind a hármunkat, gyerekkori barátokat, felvettek oda. Fantasztikusan nívós iskola volt. Kötelezô volt énekórára járni. A balettesekkel minden reggel el kellett végeznünk azokat a gyakorlatokat, amiket ôk is csináltak. Egy adott pillanatban már nem tudtam, énekesnô lesz belôlem, balerina, vagy pedig prózai színésznô. De ennek a fôiskolának köszönhetem azt is, hogy pályafutásom alatt nem csak prózai szerepeket játszottam, hanem operettet is, és szerintem ott is megálltam a helyemet. Minden színésznek nagyon jó, ha mást is játszik mint prózát.

— Rövidesen megszûnt a fôiskola...

— Az elsô évet 1944-ben fejeztem be, és akkor történt, hogy bejöttek az oroszok. Megszûnt a színiiskola, el is mentek jó páran, akik nem voltak kolozsváriak. Amikor az orosz katonáknak kellett játszanunk, kultúrát adnunk, akkor minket elsôéveseket rögtön színpadra dobtak. Nem a mély vízbe, hanem kisebb szerepeket kaptunk. Például azt akarták — hál’ istennek nem sikerült —, hogy a Parasztbecsületben énekeljem el Lola szerepét. Közben visszajött egy énekesnô, aki átvette tôlem a szerepet. Operettet szívesen énekeltem, de operát már nem.

— Fontos volt Önnek ez az egy év?

— Fontos, mert kiváló tanáraink voltak, és akkoriban nem vettek fel harminc embert, hanem heten voltunk, és igen komolyan foglalkoztak velünk. Velem igen sok gond volt, fôleg Kômíves Nagy Lajosnak, mert én nem szerettem szavalni. Tudniillik a deklamáló stílust nem bírtam elviselni. A mostani stílus jobb. A szöveg értelmére figyelnek, nem arra, hogy a vers dallamosságát hozzák ki. A versnek az értelmét és érzelmét kell elôtérbe állítani. Ezért volt már akkor nagyon sok vitám Kômívessel, nem beszélve arról, hogy késôbb egy vitatkozó színésznô lettem. Azt mondták, hogy azért nem kaptam negyvenéves korom után feladatot, mert nem szeretnek velem dolgozni a rendezôk, ugyanis túl sokat vitatkozom. Az igazság az, hogy tényleg nem tudtam elfogadni minden rendezési instrukciót. Elôfordult, hogy egy kollégámnak a rendezô olyant mondott: most szeretné látni a reneszánsz ember testiségét és lelkiségét egy bizonyos jelenetben. Hát én akkor nagyon kíváncsi voltam, hogy kollégám hogyan fogja megoldani ezt a feladatot. Ô azt mondta, meglesz, holnap hozom. Ha tôlem kérte volna a rendezô ugyanezt, akkor azt mondom: mutasd meg, mert én nem értem, hogyan hozzam a reneszánsz ember testiségét és lelkiségét. Én amondó vagyok, még mindig jobb dacolni, mint fejbólogatni a rendezônek. Pontosan ezért nemigen szerettek velem dolgozni a rendezôk, kivéve Taub Jánost, Vlad Mugurt és Kovács Györgyöt.

— Harag Györggyel nem dolgozott?

— Haraggal, sajnos, nemigen dolgoztam, nem is nagyon tudom az okát, holott nagyon becsültem mint rendezôt. Tehát maradt három rendezô, akikkel szót értettem, akik nagyon világos és tiszta instrukciókat adtak, nem pedig átejtôset, érthetetlent. Nem beszélve arról, hogy Taub Jancsinak olyan mozgáskultúrája volt, hogyha valamit meg akart mutatni, az olyan precíz és világos volt, hogy a színész rögtön át tudta venni. Vlad Mugurral viszont azért szerettem dolgozni, mert ô meghallgatta a színész véleményét is a szereppel kapcsolatban. Én kétszer játszottam Csehovnak a Három nôvérében. Egyszer a Irina, amiben szerintem nagyon rossz voltam. Ez az elôadás az ötvenes évek elején ment, és abban egyetlenegy kolléganômet tartottam nagyon jónak, Bara Margitot. Eltelt, már nem tudom pontosan hány év, és újból elôvettük a darabot Vlad Mugur rendezésében. Akkor a sógornô szerepét osztotta rám. Azt mondottam neki, én a figurát nem akarom gonosznak játszani, mert ennek a nônek valahol igaza van. Ez az a nô a három nôvér között, akinek világosabb és tisztább az életrôl való elképzelése. Ez nem ábrándozik, ez tevékenykedik, férjhez akar menni és férjhez is megy, gyereket szül, ô a jövô embere. A többiek valahol már elhalt, kihalt emberek, azért írta meg Csehov. Ezt annak idején nem értettem meg. Végigsírtam az egészet: „Ó, Moszkvába menni, ó, ó...". Azokat az embereket Csehov is már halálra ítélte. Ezért tetszett nekem Vlad Mugur új rendezésében a Cseresznyéskert. Egy kifogásom volt: a nézôk túl közel ültek az eseményekhez. Talán, ha ez az elôadás a nagy színpadon játszódik, és a közönség lent ül, akkor nagyobb élmény lett volna nekem is, mert a rendezô is a kihalófélben levô társadalmat ítélte el. Ott nem volt cseresznyéskert, nem virágzott, mint annak idején, amikor rendezték. Vlad Mugur egy precíz rendezô, aki tudja, hogy mit akar, és ezt követi is.

— Kolozsváron kezdte a Színmûvészeti Fôiskolát, de talán kevesen tudják, hogy Budapesten járta a színészképzôt.

— Kolozsvári vagyok, de miután itt megszûnt a fôiskola, és egy darabig dolgoztunk, 1945 októberében átszöktem a határon. Pest még romokban hevert. Jelentkeztem a Színmûvészeti Akadémiára, de lekéstem. Elküldtek a Színészképzô Iskolába, hátha felvesznek. Fel is vettek, és olyan gárda volt ott, mint Darvas Iván, Szírtes Ádám, Máthé Erzsi, Szatmári István. Olyan kiváló tanárunk volt, mint Apáthi Imre. Akkor láttam életemben elôszôr Ionesco Kopasz énekesnôjét. A Tompa-félét is megnéztem, mert nagyon sokat dicsérték. Két elôadást láttam, két különbözô felfogásban. A kolozsvári tetszett nekem, egységes elôadás volt, tiszta a színpad, és a skatulya a középen is élvezhetô volt. Nem a mocskot, nem a kopottságot láttam. 1946 elején volt az Apáthi-féle Kopasz énekesnô bemutatója. Végigröhögtük, tudniillik olyan reálisan adták elô az egészet, halál komolyan mondták az ôrültségeket, senki sem válaszolt a másiknak a szövegére, mindenki a saját magáét mondta. Dôltünk el a nevetéstôl. Szerintem az egésznek a humora hangsúlyosabb, érthetô volt, tulajdonképpen ilyenek vagyunk mi is. Nem figyelünk oda egymásra.

Asher Oszkár is tanított. Ô egészen másképp kérte, hogy szavaljunk. Nem deklamálva, hanem a vers értelmére fektetve a hangsúly. A Rómeó és Júlia szövegét úgy akartam megcsinálni, hogy a szöveg értelme legyen a középpontban, nem csak a dallamossága. Kömíves elvitt a feleségéhez, Tessitóri Nóra szavalómûvésznôhöz. Sajnos, ô még deklamálta a szöveget. Be is állította nekem az erkélyjelenetet, de az egész lényem tiltakozott ellene. Aztán jöttek külföldrôl, megrendezték az elôadást, és hirtelen jó lettem mindenkinek.

A Rómeó és Júlia kiváló elôadás volt. Sokak szerint ugyanazon a szinten álltunk, mint a bukarestiek, vagy a varsóiak, pedig mi vidékiek voltunk. Háromszáz–négyszáz elôadást megért, de nem csak itthon. Voltunk Temesváron, Nagyváradon, szóval minden nagyobb városba elvittük. Mielôtt partnerem, Halász Géza végleg elment Magyarországra, egy egész elôadássorozatot tartottunk. Ha ma játszanák, biztos nem lennének olyan csodás díszletek, ruhák. A játékstílus is más lenne, esetleg több ágyjelenet, szex, amit mi annak idején nagyon diszkréten oldottunk meg, és mégis nagyon tetszett.

— Mit gondol mûvésznô, el lehet játszani a Rómeó és Júliát, mondjuk, farmerben?

— Vagyis áttenni a mai korba?

— Pontosan.

— Nézze, a mai fiatalok még vadabbak, mint azok voltak, hogy ilyen mély elhatározással ragaszkodtak egymáshoz, és képesek voltak meghalni egymásért. Ma már talán nem volna olyan nagy dolog, mint akkortájt, bár abban a két fiatalban már tizennégy éves korban megfogant a szerelem, a szeretkezési vágy. Ami a mai fiatalokra is érvényes.

Az az igazság, hogy a közönség is nagyon megváltozott. Sokat gondolkodtam azon, miért nincs manapság közönsége a színháznak. Bizonyára hozzájárul ehhez a tévé, a pénz hiánya, de az is, hogy a közönség nem kap színházi élményt. Annak idején, mikor egy bemutató után voltunk, és a közönséggel találkoztunk az utcán, az elôadásról beszéltek. Nem beszéltek másról, csak arról, hogy micsoda élményben volt részük. Most olyasmiket hallok, hogy a közönség az elsô felvonás után kivonul a színházból. Ez már baj. Nem tudom megérem-e, hogy milyen lesz a jövô színháza, hogyan fog alakulni, visszatér-e megint a neoreneszánsz, újból megszépítik a dolgokat? Amilyen problémás az egész élet, ugyanazt látja a közönség a színházban is. Mi a háború után nagyon sok vígjátékot játszottunk, volt olyan, amit két hét alatt tanultunk be, de sokat improvizáltunk is. Pesten például sokan járnak az operettszínházakba és zenés darabokra. Azt hiszem, nálunk a repertoárral is gond van. Láttam most Brechtnek a Koldusoperáját. Én is játszottam valamikor benne, Taub Jancsi rendezte. Érdekes módon, abban az idôben játszották Bukarestben is, Liviu Ciuleinak a rendezésében. Más volt az, és egészen más volt a miénk. Mikor elvittük az elôadást hozzájuk, ôk is élvezték, mert mást láttak, nem ugyanazt az elképzelést. Taubnak rengeteg humora volt. Ô úgy állította be az egészet, elsôsorban az énekeket, hogy annak jelentôsége volt, ott nem lehetett handabandázni.

— A háború után történt Önnel néhány érdekes dolog.

— Az úgy volt, hogy az irataim itt maradtak. Miután bejöttek az oroszok, be kellett adni az iratokat, hogy leellenôrizzék. Születési bizonyítványtól kezdve az iskolai bizonyítványig mindent. Megvolt az összes az akkori káderosztályon. Az igazgatónk Szentimrey Jenô volt. Felmentem az irodájába, és mondom neki: kérném szépen az irataimat, mert én holnap indulok Magyarországra. Azt válaszolta, menjek haza és aludjak egyet. Én másnap el is mentem. Átszöktem a határon. Szatmáron keresztül, nagy sikerrel, semmi probléma nem volt. Megérkeztem Budapestre minden irat nélkül. Szerencsém volt, hogy Tompa Pufi, Sallai Kornélia, Varga Mátyás, Görbe János, akik színésztársaim vagy tanáraim voltak, politikailag igazolni tudtak engem. Fel is vettek a másodévre, de azzal a feltétellel, hogy az iratokat hozzam el Romániából. Közben Poór Lili is járt Budapesten, engem keresett. Azt hittem azért, hogy visszahozzon, és szépen elbújtam. Vele sem küldték el az irataimat. Én még egyszer szöktem, immár visszafelé, de elfogtak a magyarok. Ôk elengedtek. Bár ne tették volna, mert utána csak megkaptam volna az irataimat. A baj az volt, hogy elfogtak a románok is. Puskával kísértek Váradig. Amikor a város szélére érkeztünk, azt mondták: na, menjen amerre akar. Amikor végre megkaptam az irataimat, kezdett veszélyes lenni a helyzet. Akkor már lôttek. A szüleim sem engedték, hogy ismét szökjek. A színház ravaszul azt mondta, a Magyar Népi Szövetség által elintézik, hogy megkapjam az útlevelet. Vártam az útlevelet, közben már november lett, ott megkezdôdött az iskola, itt pedig felkértek játszani. A végén kiderült, hogy pontosan a Népi Szövetség által fúrtak meg, hogy itt maradjak. Viszont az az egy év, amit kint töltöttem, felejthetetlen marad számomra.

— Megbánta, hogy itt maradt?

— Nem tudom. Ha ott maradok, talán ennyi szép szerepet nem játszhattam volna el. Nagy volt a repertoárom és nagyon színes. Nézze, lehet, ha ott maradok, egész fiatalon, esetleg filmezek is, feladatot is kapok — ha nem is Pesten, de vidéken. Ki tudná ma már megmondani? Ami történt, azt vissza nem lehet fordítani.

— Ön sokáig a kolozsvári közönség egyik kedvence volt.

— Jaj, hát a kolozsvári közönséget imádtam. Amikor átvettem tizenhárom évi nyugdíj után azt a bizonyos örökös tagsági díjat, elôször a közönséghez szóltam, csak utána az igazgatóhoz és a kollégákhoz.

— Mi az oka annak, hogy oly hirtelen hagyta abba a színjátszást?

— Egy adott pillanatban nem kaptam feladatot. Volt akkoriban egy amolyan norma-törvény, ami nekem soha nem jött ki, és beálltam statisztálni. A végén ráuntam erre. Volt egy periódus, amikor azt mondták, hogy hét kolléganômet kirakják a színházból. Én akkor magamat ajánlottam, mert nagy volt a fizetésem, és ebbôl két fiatalt megtarthatott a színház. Ahhoz, hogy nekem ne legyenek olyan problémáim, hogy jaj, a színpad, jaj, az a szerep, jaj, nem tudom én mi, elhatároztam, hogy kívülálló leszek. Ez bevált, és ma már nem fáj. Ott vagyok a pálya másik oldalán, és onnan figyelem az eseményeket. De ha most lennék fiatal és pályaválasztóként gondolkodnék, ugyancsak ezt a pályát választanám.

— Sok boldog évet kívánok a „pálya másik oldalán" is.

— Mi az: fekete, fehér, kék, zöld?
— Apáca a lépcsô alján.

Már nyolcvanéves vagyok.

Dicsô sorsom azzal kezdôdött, hogy átvettem az irányítást valakitôl. De ezt mára többnyire elfelejtettem. Hiába, az öregség... Aztán sok éven keresztül próbáltak engem fejleszteni, én meg hagytam is magam, de nem rajtam múlt a fejlôdésem. Ötven évvel ezelôtt, amikor még csak harminc voltam, szerették volna derékba törni gyönyörû íveléssel emelkedô karrieremet. Aztán eltelt pár év, és rájöttem: engem nem lehet már csak úgy eltaposni! Nekem itt már múltam van! Azt mondták: akkor jövôm is van. Igazuk lett. Ma itt állok, nyolcvanévesen, és mindenki engem ünnepel. Isteni érzés!

Az igazság az, hogy mégiscsak érdemes volt megérni ezt a szép kort. Hiszen nem minden születésnapomat ünnepeltük ilyen csinnadrattával. Már nem is emlékszem, mi történt ezelôtt tíz évvel. Pedig akkor még nem is voltam ennyire ráncos és csúnya. Akkor még reménykedtek a fontoskák, hogy tíz év alatt sokat fejlôdöm, de, sajnos, nem váltottam be a hozzám fûzött reményeket.

Azért sok jó dolgot kitaláltam. Már kezdek idegen nyelveket is tanulni, mert rájöttem: elkötelezett híve vagyok a multikulturalitás eszméjének. Éppen ezért szárnyaim alá fogadtam mindenkit, aki akarta, meg azokat is, akit én akartam. Mert ahogy öregedtem, úgy nôttem is. Aztán szereztem sok társat, velük — úgy fél éve — valami konzorciumot alapítottunk. Most, hogy a nyolcvanadikat is betöltöttem, nagy felfordulást, meg bemutatást, meg kiállítást rendeztek az én tiszteletemre. Pedig én nem is ragaszkodtam volna hozzá. Hiába, a barátok már csak ilyen ragaszkodóak. Én meg így szeretem ôket. Elvégre kitartottak mellettem ily sok évig. S ha rajtuk múlik, a százéves születésnapomat is együtt üljük meg, abban a szép városban, amit szeretném, ha akkorra végre Napokának hívnának.

Mindenesetre, lenne egy kérésem. Ha lehetne, a századikra szeretném meghívni a Billyt. Ô még úgy sem ismer engem. Nem baj, majd ô is meghallja híremet.

Mindezt azért szeretném, mert az idén nem voltam elégedett a gratulálókkal. Igaz, jöttek fontos emberek, élükön Emil öcsémmel (szólíthatom, ugye, öcsémnek, hiszen ô még csak ötven körül jár...), de jobb szerettem volna valakit, aki fontos helyen ül.

Lehet, hogy a kilencvenedikre Matyit hívom meg? Az tetszik, ahol ô ül. Ezt még meggondolom.

Addig is csókol

Néhány hete tárgyalgatnak a diákok az egyetemek vezetôségeivel. A kolozsvári Diákliga képviselôi is ugyanazt követelik, mint az ország többi városában tiltakozók. Persze, nem jutnak semmire. Nem kaptak nagyobb ösztöndíjat, nem épült hirtelen még pár tucat bentlakás, a régieket pedig nem tatarozták ennyi idô alatt. A hét elejétôl pedig minden híradásban arról hallunk, hogy az egyetemisták sztrájkra készülnek. Tárgyalgattak miniszterrel és rektorral, de egyik sem oldotta meg a helyzetet. A rektor nem dönthet a minisztériumok fennhatósága alá tartozó ügyekben: nem utalhat ki több pénzt az oktatás számára, nem ítélheti meg magának azokat a támogatásokat, melyeket ô is a minisztériumtól kéreget már tanév eleje — meg évek — óta. Aztán eldôlt: „nem mehet ez így tovább"! Az egyetemisták megelégelték a bentlakási körülményeket, tiltakozásuk jeléül sátrat vertek a Babes–Bolyai Tudományegyetem bejárata elôtt, magukhoz vettek néhány gitárt, és így várták a pénteki napot. Mert csak akkor akartak sztrájkba lépni. Persze, a péntek nem egy jó nap. De a Diákliga nem vár tovább.

Az OSUBB, akit nagyobb testvérnek is nevezhetnénk ez ügyben, továbbra is elhatárolódik a tiltakozásoktól.

A KMDSZ pedig nem tud róla, hogy meghívták volna a szerdai megbeszélésekre. Szóval ô meg mostohatestvér.

Idén elôször rendeztek egyetemeket bemutató vásárt Kolozsváron, Universitaria ’99 fedônévvel. Ez alkalomból, persze, azt vártuk, hogy most aztán mindent megtudhatunk majd második otthonunkról. Nem így lett.

„Mindenki másképp csinálja" — ez igaz volt a bemutató standokra is. Volt, aki úgy gondolta: a számítógépen futó szöveg, ami arról mesél, mennyi szépet és jót nyújt az intézmény a jelentkezôknek, elég hatásos lehet. Más vélemény szerint erre nem volt szükség. Még arra sem, hogy megmutassák: nekik van számítógépük. Ki a könyvtárát mutatta be, ki a termékeit. Röplapok terítettek be majd minden asztalt, de a jobb érzésûekre számítva odaírták fölé: „csak itt olvasható". Persze, egyeseket ezek közül el is lehetett vinni, korlátozott számban. Aki késôn érkezett, annak elárulták, hol kaphat még, amennyiben égetô szüksége van rá.

Voltak könyvkiadók, akik kedvezményesen kínálták könyveiket, magánegyetemek, akik népszerûsítették lehetôségeiket, könyvtárak, akik bemutatták, mirôl lehet náluk olvasni, meg külföldiek, akik nem adhatták el a bemutatott könyveket vámügyi procedúrák miatt.

A késôn — értsd: péntek délben — odalátogatóknak már csak az maradt, hogy a kiírások alapján számba vehessék, milyen egyetemek képviselôivel nem volt már alkalmuk találkozni. Magyarországról a legkitartóbb a nyíregyháziak képviselôje volt, vele még sikerült beszélgetni. A többiek már elmentek. Még a szombati zárás elôtt.

A tanügyminisztérium standján ott díszlett Andrei Marga miniszter tanügyi reformról szóló, szép, piros könyve — ezt nem kapkodták el olyan hamar, mint a Socrates-ösztöndíjakat népszerûsítô „brosúrát". Abból nekünk már csak az e-mail cím maradt. De azt a felügyelô szívesen megadta az érdeklôdôknek.

Az ALTER-NATIVE 7
fesztiválra november 3–7. között kerül sor. Programja a KMDSZ-irodában olvasható.

Karrierbörze ’99
Az állásajánlatokat tartalmazó kiadvány az irodában igényelhetô.

A „Szegedi áthallgatás"
program nyerteseinek listája a KMDSZ-irodában van közzétéve.

Szôcs Gézával
beszélget Bréda Ferenc és Orbán János Dénes október 30-án, szombaton este 7 órától a Music Pub szeparéjában.

A Tavaszi Részképzésre
november 12-ig lehet jelentkezni a KMDSZ-irodában. Szükségeltetik: fogadólevél egy magyarországi felsôfokú oktatási intézmény tanárától, két itthoni tanár ajánlólevele, az utolsó év átlaga és 20 000 lej pályázati díj. Fôként végzôs, államvizsgadolgozatot író hallgatók pályázzanak.

Szociális ösztöndíj
Az Iskola Alapítvány és az Országos Magyar Diákszövetség által meghirdetett pályázat ûrlapjai megérkeztek az irodába. Leadási határidô: november 20.

Közgazdásztábort
szervez a KGK Torockón november 4–7. között. Jelentkezni november 2-ig lehet a KMDSZ-irodában. Jelentkezési díj 10 000 lej.

Renkívüli közgyûlést
hív össze a KMDSZ november 3-ra, szerdára, délután 6 órára a Báthory-líceum dísztermébe. A napirendi pontok: alapszabályzat-módosítás és elnökválasztás.

Gitáriskola
indul a Pro Iuventute székházban (Mócok útja 75. szám). Jelentkezni lehet kedden és szombaton 15 és 16 óra között a helyszínen. Oktatók: Kakassy Zsolt (klasszikus zene), Miklós György (rock). Az órákat megegyezés szerint tartják. Diákoknak, tanulóknak kedvezményes. Jó, ha gitárt is viszel.

A VIII. Erdélyi Magyar Diák Kosárlabda-kupára
idén december 27–29. között kerül sor Székelyudvarhelyen. A szállásköltségeket a résztvevôk kell vállalják (30 000 lej/fô). Jelentkezni november 15-ig lehet a 094-269588 (Benedek Árpád) telefonszámon, illetve a következô e-mail címen: sz-madisz@email.ro.

„Egy tisztább Házsongárdért"
Találkozzunk szombat délelôtt 10-kor a temetô bejáratánál. Hozzatok lapátot, seprût. Ha van.

Aki hétfôn este nyolckor elhaladt a KMDSZ székháza elôtt, bizonyára hallotta az irodából lehallatszó zsivalyt. Ne értsék félre a dolgot, nem a belsôsök vesztek össze, hanem újra összegyûltek a Visszhangosok megvitatni az ôszi bajnokság ügyeit. A hosszú csetepaté végén eldöntôdött a csapatok csoport szerinti felosztása (ami sorshúzás alapján történt), valamint közös nevezôre jutottak abban, hogy a mérkôzésekre a fiúk igazolvány nélkül mehetnek. Azonban, ha valamelyik csapat bizonyítani tudja, hogy az ellenfélnél nem csak egyetemisták játszottak óvást nyújthat be, amelyet majd a szervezôk bírálnak el. A félreértések elkerüléséért megemlítendô, hogy — a szabályzat értelmében — bármelyik csapatban részt vehetnek játékos kedvû egyetemi tanárok is. A bajnokság szervezôje, Langviser Zsolt felhívja a csapatok figyelmét arra, hogy a benevezési díj és lista leadásának határideje november 1-je. Aki egy hetet késik, annak 1 pont, aki két hetet, annak 3 pont büntetés jár, azok pedig, akik ezután érkeznek, ki lesznek zárva a versenybôl. A 24 csapat négy csoportra oszlott:

I. csoport: Zöld Trabant, P.T.I., Dicsô Glória, PIK, Törcisek, Bombázók
II. csoport: Bolha, Nevenincs, Bond, Bundy’s, Doog-Lak, Kolmogorov
III. csoport: Euro-Team, Szipóka, Vadnyúlak, Utánfutók, Fradi, Bad Boys
IV. csoport: Nagy Károly, Minarik, Háturul, Góbék, Hubertus, Karthágó

A csoportmérkôzések már ezen a héten elkezdôdnek. Szerdán (27-én) 16 órakor az Apáczai-líceum pályáján Kolmogorov–Felsôrákosi Bányász meccs. Csütörtökön (28-án) 14 órakor Vadnyúlak–Bad Boys mérkôzés a Távközlési Líceumnál, valamint 16.30-kor az Ady pályáján játszanak a Góbék Minarikék ellen.

Történt tavaly, a távoli és ismeretlen business kar elfátyolozott termeiben, hogy a Gólyakalifa tiszteletére elsô alkalommal rendezték meg az Ünnepi Játékokat, melyet elsôsorban koktélpartira sminkeltek. Ugye, ilyen még úgysem volt? A báli éjszaka kegyeltjei a kisgólyák voltak, és idén sem lesz másként.

Történetük azért ilyen sikeres, mert báljuk azoké, „akik gyôzni akarnak". Ahogy elnézem a részletesen lebontott tervezetet, biztos vagyok, hogy nem lesz nekik nehéz — nemhiába szívták magukba már az anyatejjel a számlakönyveket.

Tanácskozd meg a kísértéssel, és, ha már almával sem csillapítható, november 4-én válts jegyet a legközelebbi repülôszônyegre. Az égig érô fuszulykafa árnyékában, a Napoca Hotel halljában délután 5-kor várni fognak rád. Ha minden igaz, egy éjszaka alatt annyit fogsz nôni, mint más egy év alatt.

Aki egy picikét is konyít a kortárs erdélyi magyar irodalomhoz, annak nyilván ismerôsen cseng Balázs Imre József, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor neve. Az említett szerzôk azért gyûltek össze múlt héten az Insomnia kávéházban, hogy bemutassák köteteiket, és megismertessék mûveiket az érdeklôdôkkel.

A terem zsúfolásig megtelt, ültek földön, széken és fotelben, ittak teát, sört és egyebeket. Közben arra is odafigyeltek, hogy mit mesél Selyem Zsuzsa házigazda Balázs Imre József verseinek frappáns végérôl. Aki esetleg ezt nem hitte el, az meg is gyôzôdhetett róla, mivel a szerzô felolvasott néhányat Ismét másnap (Mentor, 1999.) címû kötetébôl. Azóta tudatosult mindenkiben, hogy a buszsofôr is csak ember.

Papp Sándor Zsigmond Fotel címû novellája is elhangzott, a szerzô szinkronhangja Keresztes Attila színmûvész volt. Szó esett továbbá Egy szamovár kisebbik fele címû készülô regényérôl. Ebbôl is meghallgathattunk egy részletet. A bemutatott kötetrôl (Ahonnan a város — Mentor, 1998.) pedig kiderült, hogy nem elég pusztán beleolvasgatni, mert a történetek együtt és egymás után olvasva adják a dolog lényegét.

Vida Gábor szintén egyik novelláját olvasta fel a hajózás fölötte szükséges voltáról (Navigare necesse). Emellett még megosztotta a közönséggel az együttgondolkodásról vallott privát gondolatait. Kötetének címe Rezervátum (Mentor, 1998.).

Beszélgetés közben a kávéház, sajnos, átjáróházzá alakult, ami elég elszomorító, mivel azt a benyomást keltheti, hogy még mindig nincs közönségkultúránk. Némelyek szerint a kezdési idôpont elôtt megérkezni illetlenség, sokkal elegánsabb fél órával utána befutni. Ezenkívül tanácsos a befejezés elôtt legalább húsz perccel távozni, így elkerülhetô a tolongás. Kérem, hogy akit nem érintenek a fentebbi megjegyzések, ne vegye magára. Akinek viszont inge, az nyugodtan vegye fel, és gombolja be.

Október 12-én állt a bál a Studházban (szebb nevén Diákmûvelôdési Ház), október 27-én pedig a Német Demokrata Fórum adott otthont a rendezvénynek. A táncház megszervezése három hónapi kemény munkát igényelt. Khell Noémi, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség néprajz szakosztályának tagjai, valamint Bihari Béla, Bartha Zoltán és Farkas Csaba állták a sarat és egy nagyon kellemes estét biztosítottak a néptáncolóknak és a kíváncsiaknak. A Tarisznyás együttes muzsikált, lépteinket oktatók irányították. Keményen ropták a táncot a táncházasok, mi kezdôk meg próbáltuk keményen ropni több-kevesebb sikerrel a csárdást. Miért jó a heti rendszerességû táncház? Mert jó. És kész. Légy gólya vagy nem, de ha egyszer te is eljössz, másodszor, harmadszor stb. sem maradsz ki. Mert jó a hangulat, mert néptáncolhatsz, mert kiénekelheted a tüdôd, és senki nem szól meg fals hangod miatt, mert jó a társaság, emberkéket ismerhetsz meg, mert... Végre beindult a táncház Kolozsváron! Jövô héten szerdán este 7 órától a Német Demokrata Fórum Memorandumului u. 8 alatti székházában a Palló együttes muzsikál. És még egy újdonság: ezúttal éjfélig táncolhatunk majd.

Nem minden embernek egyformák a vágyai: van, aki KMDSZ-elnök akar lenni, van, aki csak egyet bulizna, van, aki barátokra vágyik és van, aki Pamela Andersonra. Vagy van, aki esetleg NBA-edzô akar lenni. Most már ez sem probléma.

A bulikat úgyis mindenki megkapja magától, és arra sem kell senkit megtanítani, hol kaphat Pamela-képeket — az Internet tele van vele. A káemdéesz-elnökséget úgysem gondolod komolyan, úgyhogy inkább elmondom, hogyan lehetsz kosár-, foci-, baseball- vagy hokiedzô.

Nem szükséges hozzá nagy szakmai tudás, barkley benevezhet, aki fílinget érez hozzá, ahogy egyik barátom mondaná, de a játékosok ismerete fontos lehet. A dolog neve Fantasy Basketball League, a link a YAHOO! sportoldalán található (sports.yahoo.com) vagy a fantasybasketball.yahoo.com címen. Csak egy Yahoo! ID-t kell készítened és kezdheted is az edzôsködést. Nevet adsz csapatodnak és benevezel a draftra (játékosvásár), ahol a világ legjobbjai közül válogathatsz kilenc másik edzôvel együtt. A válogatást bízhatod a gépre is, de az élôben történô válogatás sokkal izgalmasabb, közben beszélgethetsz a többi edzôvel, üzletelhetsz velük, játékosokat cserélhetsz. A draft után is módosíthatod játékosállományodat, kirúghatod, aki nem tetszik neked, újakat szerzôdtethetsz a szabadúszók közül. Te döntöd el, kik kerülnek pályára, ki marad a cserepadon. A csapatok, a valódi kosárlabdával ellentétben, nem egymás elleni meccsen döntik el, melyikük a jobb, hanem statisztikai adatok alapján. Ez úgy mûködik, hogy megnézik játékosaid valódi teljesítményét az NBA aznapi fordulójában, összesítik az eredményeket és összehasonlítják a többi csapat eredményeivel. A hét statisztikai kategória (dobott pont, lepattanó, gólpassz stb.) valamelyikében elsô helyen végzô csapat tíz, a második kilenc pontot kap és így tovább. A bajnokság a teljes NBA-alapszakasz alatt tart, tehát 82 meccsen keresztül izgulhatsz csapatodért. Ha még ez sem elég, megcsinálhatod a saját ligádat is a saját szabályaiddal. Igyekezz, kedden kezdôdik a bajnokság!

Nagytotál

Hallottam egy történetet, melynek hôse állítólag JóFilm. Keresni kezdtem. Aztán megtaláltam DaFilmet, fesztiválnak címkézve.

Így találtam rá Kelet-Európára

Filmbe, meghívottakba csomagolva, kiválóan tálalva ajánlgatták a közönségnek. Egyszerre vonzza az egzotikumra éhes, idegen szemeket, és ugyanilyen élvezetet nyújt mindazoknak, akikrôl az egész íródik. A különbség mindössze annyi, hogy az elôbbiek titokban, mint egy rezervátumot szemlélik, míg az utóbbiak tudtukon kívül válnak egy — fikciónak is túl eredeti — kor- és társadalmuk fô(szereplô) alanyaivá. Marad egy köztes csoport, mely mindennek tudatában csak azzal vigasztalódhat, hogy az Édenkert után és elôtt már semmi jóban nem reménykedhet. Marad a film. Sebaj, legalább import célokra gyarapítjuk, metsszük, öntözzük nyomorunkat itt, a Keleti Kertben — kis hírnévért cserébe. Köszönjük DaKino.

Az állami költségvetés botrányos esete a kultúrával feldúlta a büdzsé és a fesztivál nászágyát is, ám itt már meglepetést sem tudott okozni. Az állam ismét csak ígéret és beígérkezés szintjén tudott nagyot alakítani. A négymilliárdos költségvetés a jövô zenéje maradt a magasabb és süketnémább körökben. Így nézünk vakondokszemet az oly közeli Kelettel, melyre nem a pálcika és pagoda jellemzô, hanem sok késés, ígérgetés, lassú igyekezet és vérbô temperamentum. Ez az ízig-vérig (minimum) egzotikus élôlény Bukarestben anyára, a filmszemlén pedig melegágyára lelt. Talán csak a véletlen fûzte össze a népek, szokások, földrajzi határok és a határtalannak nevezett filmûvészet „legbalkánibbjait", de lehet, hogy maguktól találtak egymásra. „No sponsor... No money... No way... No comments... No smoking... Köszönöm, Kusturica!" — Kelet-Európa, ahogy Dan Chisu, az alapító látja. Kelet-Európa, itt és most. Ahogy rátaláltam.

„Kusturica, te drága!"

Megoldás viszont erre is akad, egy kalasnyikov, mintha egyenesen Szerbiából. Itt a fenegyerek, aki felpumpálja az érdeklôdést, az adrenalint és kárpótol, ha már Scorsese nem jöhetett. Lôn Kusturica, a fesztivál dísze, kegyeltje, aki csak két kérdést engedélyez az újságíróknak, majd elragadtatva válaszol további hatra (igen, pontosan hatra), aki emiatt kési le a szervezôk számlájára a következô fogadást, aki elhozza legújabb filmjét és egyetlen zenekarát, aki... Aki persze, hogy díszmeghívottja a cigánykirálynak, akivel persze, hogy megegyeznek egy Romániában készülô, persze, hogy cigányokról szóló filmrôl, aki... ellentétben velünk nem fárad bele a sok mindenbe. Egyszóval kirángatja a fesztivált a közöny csapdájából és berángatja saját tervezésû és kivitelezésû csoportterápiájába. Komolyan. Mert

„Ez egy gyönyörû barátság kezdete"

— folytatja filmjének zárómondatait élôben a színpadon a No smokingban megjelenô úriember. Ô a kísérôgitáros, amúgy civilben pedig a rendezô. Ez az ô és a No smokingok estje. Csak miatta tolong a tömeg a lelátókon. Dohányosok lehettünk, sznobok nem. Csoportterápiája mindenkinek szólt a jól ismert paprikás progresszív folkból. Aki Bregovicot hallotta benne, tudhatta, hogy valóban egy követ dobigálnak a szláv temperamentum tavacskájába. Az „Omisza Omisza" zene maga a megismételhetetlen talpalávaló. A szerb kalasnyikov a vártnál is jobban ropog, a Kongresszusi Központ pedig ismét nosztalgiázhatott a hasonló (egykor vörös) tapsviharokról. Ismét kiválasztották — kiválasztottaknak.

Magyarázom a...

— zárnám beszámolóm. Tudósítani lehetetlen egy olyan helyrôl, ahol minden esetleges. Persze, van itt is sajtótájékoztató, zsûri, tiszteletbeli elnök, válogatott (támogatott) támogató, de a fôszereplô a megismételhetetlen Kelet-Európa, alias Minden Megtörténhet. Jobbnak láttam tehát róla írni. Pedig még nem is meséltem, hogy mûsorfüzetembe is belopakodott Hollywood. Azt sem tudhatjátok, hogy ez az a rendezvény, melynek nincsenek kezdési idôpontjai, belépôjegyei, sem biztos jövôje. És az is fontos még, hogy itt illik legalább valakinek a valakije lenned. Különben nyet koktélparti, díszelôadás, nagyvetítés, belépés — emberölés a kívülállókra. A rövidfilmekrôl még semmit sem árulhatok el, azt mondják, efelé efféle keveseket érdekel. Amúgy izgalmas hely. Amúgy DaKino, Bukarest, 1999, október 26., lapzártáig.

Ne értsenek félre, nem a sajátomra, mindig valaki másnak a mamájával akad problémám. Hogy van-e oka egy, amúgy is anyahiányban szenvedô egyetemistának folyton anyukákra (és legtöbbször nem a sajátjára) gondolni, döntsék el az olvasók. Kérem önöket, legyenek bírái a diáknak, aki most elmeséli, miért is van neki baja mindig más anyjával, részletezve annak egyes testrészeivel. Tehát, itt van a diák, aki otthagyja „piciny faluját" valahol pár száz km-rel odébb, elszakad az ô édesanyjától (akire nem tud nem gondolni), hogy Kolozsvár ékes városában fejleszthesse magát szellemi és más területeken egyaránt. Nem tud nem gondolni az édesanyjára, hiszen az áldozattal és fáradsággal járó munkával tartja gyerekét az egyetemen, vakon remélve, hogy picinye az ott elsajátított eszmékkel egyszer majd megváltja a világot. Szegény diák, szíve szerint fejlôdne, tanulna is. Ha kell, reggel korán kel, hogy a korai kurzusokról le ne késsen, lohol egész nap, hogy a város minden részére szétszórt óráin részt vehessen. Mindezt azért teszi, amiért eredetileg idejött: hogy tanuljon, hogy ne maradjon le semmirôl. Hát, hogy tényleg nem marad le semmirôl, az garantált! Ugyanis mire nyakig sárosan, halálfáradtan, izzadságtól latyakosan elér oda, ahol tanulnia kellene, közlik vele, hogy az óra elmarad. A diák dühöng, mert hiába kelt ki még sötétben az ágyból, mert hiába lökött fel siettében két embert az úton. Ám mégis leginkább azért dühöng, mert eszébe jut a tegnap meg a tegnapelôtt, és rájön, hogy a mai is ugyanaz a helyzet, amiért már egy hete rágja a tíz körmét. De most valahogy még sincs ideje üres gyomorral rágódni a témán, lohol pár km-t tovább, ahol a következô órát tartják. Azaz tartanák, ha megjelenne a tanár, aki az akadémiai negyed után sem érkezik. Érthetô, bizonyára fontosabb dolga akadt annál, hogy a rá váró pár embernek elôadást tartson. A diák fölöttébb ideges, nem mintha nem lett volna alkalma ezt eddig megszokni, de ami sok, az mégis sok. És nem bírja már tovább, kifakad. Elôször csak gondol a „jó édes anyjára" és annak a bokájára, majd halkan emlegetni is kezdi a mamáját annak, aki nem veszi emberszámba ôt. Aki nem érti meg, hogy ô tanulni jött ide, azért, hogy emberként és ne keljfeljancsiként kezeljék. Tehát ezért gondol a diák már egy hete a mamára, és emlegeti ôt, akinek biztosan semmi köze nincs a dologhoz, de ismerjük el: az embernek mindig hozzá a legkönnyebb fordulnia.

A mai nyelvhasználatban a Házsongárd szó mint a leghíresebb erdélyi temetôé, a kolozsvári panteoné ismeretes. Ez a fogalommá vált sírkert Erdély mûvelôdéstörténetének több mint négyszáz esztendôs tanúja. Nevét a várfallal kerített, Kolozsvártól déli irányban húzódó domboldalról kapta.

Az 1585-ös pestisjárvány idejére annyira megtelt az óvári és fôtéri temetkezôhely, a cinterem, hogy a városi tanács május 11-i határozata alapján a Torda utcai kapun kívül temetôkertet létesítettek. A halottak városának legkorábbi ismert emléke néhai Putnoky Jakab szabómester Mihály nevû fiának síremléke (1585. december 12.) volt, melyet már csak Herepei János leírása ôriz.

A névadó Házsongárd tulajdonnév régebbi keletkezésû, mint a temetô. Elôfordulására Szabó T. Attila helytörténeti gyûjteményében már 1503-ból van adat: Hasongarth. A késôbbiekben más formában is megjelenik. 1570: Harsongart, 1611: Hársongard, 1628: Hársongart, 1723: A’ Házsongárdi puszta, 1826: Hazsongárti munka, 1834: Házsungár nevû temetô. A fennmaradt emlékek alapján megállapítható, hogy a múlt század elejétôl leggyakrabban Házsongárd(t) Házsongárnak ejtették.

A helynév származásáról több magyarázat ismeretes.

Jakab Elek, Kolozsvár történetírója szerint a város egy ôsrégi polgárának a nevébôl ered, aki egy 1733-ból származó oklevélben mint Hasinschart szerepel. A nyúlszáj, nyúlajak értelmû kolozsvári német Hasenschart, Hazinschart családnévbôl való származtatásnak hangtani nehézségei vannak. Ponori Thewrewk Emil úgy vélekedett, hogy a német eredetû Hasengarten — nyúlkert, nyulaskert — erdélyi szász változatából alakult ki a magyar Házsongárd elnevezés. Ez a magyarázat annyira átment a köztudatba, hogy az Erdélyi Kárpát-Egyesület múlt század végén kiadott Kolozsvári Kalauzában is ezt a magyarázatot olvashatjuk. Grandpierre Emil írói álnevén, Nagy Péterként kiadott Ó, kedves Kolozsvár címû könyvében hangulatos írásokban idézte fel a város nevezetes emlékeit és részeit. A szászoknak tulajdonított városalapítás legendáját vonatkoztatta a Házsongárd nevére is: a Hasengartent törte a kemény magyar száj Házsongárddá. A szerzô emlékeiben még élt egy öreg házsongárdi pásztor, akinek táskája rézcsatján ott látta ragyogni az elnevezés jelképét: egy futó, fürge nyúl megmintázott alakját. Melich János a kolozsvári közvélekedésre támaszkodva a német jövevényszók közé sorolta ezt a helynevet, és népetimológiás alapon a Haselgarten — mogyorókert — köz-, illetôleg helynévbôl származtatta. Szabó T. Attila a legvalószínûbb és legelfogadhatóbb magyarázatnak a Hasengarten és a Haselgarten, illetôleg a Haselgert helynévbôl való származtatást tekintette. Herepei János az elôbbi magyarázatokkal szemben teljesen más eredményre jutott a helynév eredetének kutatása során. A Házsongárdot összetett szónak tekintette, melynek elôtagja a Há(r)s és utótagja a (b)ongárd szó. Az elôtagot alkotó Hárs eredetileg ugyanolyan határnév lehetett, mint a Bükk elnevezés. A fellegvári terasztól lefelé nyúló lejtôs részt a rajta uralkodó favegetációkról nevezték el. A Hárs erdôs-ligetes tenyészetét megritkítva alakították ki nyugati felében a gyümölcs-, keleti felében pedig a dinnyetermesztést. A szóösszetétel második tagja abból jön, hogy a Házsongárdot a középkor óta használhatták gyümölcstermesztésre. A gyümölcsös német nevének, a Baumgartennek az erdélyi szász változatából — Bangert Bongert Bungert — alakult ki a magyarok használta bongárd kifejezés

A kerített várostól déli irányba húzódó domboldalnak az a része, mely a Házsongárd nevet viselte, a délkeleti sarokbástyától kiinduló Tordai úttól nyugati irányba a Hegyvölgy utcáig terjedt. Gondosan mûvelt kertek, szôlôk és gyümölcsösök népesítették be, melyekhez a meredek Házsongárd utca vezetett. Mivel a májusi hónapban tartott, tanév végi ünnepségek — közismert nevükön a majálisok — kedvelt helyszíneit ezen az utcán keresztül lehetett a legkönnyebben megközelíteni, még a mai köznyelv is Majális utcaként emlegeti.

A XIX. század végén kezdte kert jellegét elveszíteni. A megindult városiasodás, gazdasági fejlôdés, polgáriasodás hatására kertes házak, késôbb elôkelô villák is épültek a kialakított utcahálózat szabdalta domboldalon. Ezen a területen van az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítójának, gróf Mikó Imrének adománya, a Múzeumkert, ahol az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel alakított ki füvészkertet. Az 1910 után létrehozott botanikus kert pedig európai hírû lett. A városnak ugyancsak ezen a részén építették meg egykoron az orvostudomány erdélyi fellegvárát, a Karolina országos kórházat és az egyetemi klinikák modern épületeit.

Századunk hatvanas éveiben a diákvárosok kiépítésével, majd a nyolcvanas években a Hajnal negyed betelepítésével alig hagyták emlékét az egykori kertvárosnak. A város egykori részének, a Házsongárdnak az emlékét már csak a róla elnevezett temetô ôrzi.

Az Antifonia kórus 1969-ben alakult, és rövid idô alatt a Gh. Dima Zeneakadémia modern zene kísérleti laboratóriumává vált, melynek célja a kortárs hazai és külföldi zeneszerzôk mûveinek bemutatása. Az Antifonia alapító karvezetôje Constantin Rîpã sokoldalú zenészegyéniség, zeneszerzô, muzikológus és karvezetô, a zeneakadémia zeneelmélet tanára. Az énekkar állandó vezetôje mindig szabad és nyílt magatartást tanúsított minden típusú zene iránt, de mégis leginkább a modern kortárs zene Európa-szerte ismert követôje. Az Antifonia harmincéves évfordulóján nyugodtan állíthatjuk, hogy az európai színvonalú kórus hírneve megalapozott. Ezt karmestere lelkes, kitartó munkájának köszönheti. Tagjai a zeneakadémia diákjai, akiknek a lapról olvasás, a prima vista még a modern, nehezebben intonálható mûvek esetében sem okoz leküzdhetetlen gondot. Próbáik íratlan, de nagyon szigorú belsô törvények szerint, pontos, magas mûvészi igénnyel megtartott gyakorlóórák.

1969–79 között az Antifonia a rádió és televízió közremûködésével több mint 200 hazai és idegen zeneszerzô mûvét mutatta be, mai repertoárja már több mint 500 mûvet ölel fel. 1979-tôl az énekkar benevezett a nagy hírû európai versenyekre, melyekrôl mindig díjazottként tért haza. A holland Haagsche Courant 1979. július 2-i számában így írnak szereplésérôl: „Az Antifonia kóruskultúrája nemzetközi színvonalú kvalitásokkal rendelkezik, csodálatos hangszín, rafináltság, pontos és szép elôadásmód jellemzi."

Az 1989-es események után az Antifonia repertoárját vallásos mûvek bôvítik ki. 1990-tôl a „Wien Modern", a „Musique d’Aujourd’hui" — Strassbourg, a „Wiener Musik Sommer" a „Chaise-Dieu" — (Franciaország) fesztiválok meghívottjaként olyan zenei ritkaságokkal lép fel, mint: Xenakis: Nekuia, Zimmermann: Requiem, Ligeti György: Requiem, Berlioz: Grande Messe des Morts, Honegger: Jeanne d’Arc au Bucher stb. Gh. Dima összmûveinek kiadásához két CD-felvétellel járultak hozzá.

Hangversenyeiket rangos európai zenekarok kísérték, olyan neves karmesterek vezényletével, mint Rafael Frübeck de Burgos, Peter Burwik, Pesko Zoltán, Alain Lombard, Yehudi Menuhin. A Nante „ouest–France" 1991. július 31-én megjelent számában olvasható: „Az Antifonia lenyûgözô volt. Ceausescu barbár tirranizmusa nem tudta szétrombolni azt, ami egy nép lelkében él: a zene iránti mély érzelmeket. Egyéni hangjuk azonnal magával ragadott... Isteni pillanat mûve volt, melyben mûvészetük egyéni, tökéletes harmóniában valósult meg."

Legutóbbi, szombati gálaestjük napján jelent meg Bianca Tiplea-Temes: Antifonia in extenso címû könyve, amelyben C. Rîpã egy hosszú interjúban mondja el a kórus 30 éves történetét. Így összegezi az Antifonia lényegét. „Most, az évfordulón, nem lehetünk másak, mint amik mindig is voltunk: dal és öröm". Dal és öröm volt gálaestjük is, melyen repertoárjuk legkedvesebb mûveivel ünnepeltek és ünnepeltünk mi is.

„Vannak, akik messzi távolokba utaznak, hogy elmondhassák: ez a hely egy másik helyre emlékeztet."

Léteztek nagyon gazdag írók — Sommerset Maugham például —, akik megengedhették maguknak, hogy hosszú utakra keljenek, felkeresni egyik-másik hírességet, akit okvetlenül meg akartak ismerni. Az idôk múlásával azonban Maugham is rájött, hogy egyre kevesebb emberre kíváncsi, mert kiderült — unalmasak. Ami bennük érdekes, az benne van írásaikban.

Olvasom Kányádi Sándor Csipkebokor az alkonyatban címû egyberostált mûfordításait, és ez mentesít az utazástól, behozza házamba a nagyokat, akiket meg szeretnék ismerni, és legtündöklôbb köntösükben mutatja ôket, az égô csipkebokor rôt fényében. Utazom hát vele, térben és idôben, és soha többé nem látható tájakat láttat velem. Ahogy Borges, a vakká lett költô mondja: „Van egy tükör, mely utoljára látott engem".

A tájak, ahova elvezérel, itt vannak, alig karnyújtásnyira tôlünk, Nagygalambfalván, élôn, de ugyanakkor megmásíthatatlanul holtan, egy világ, amely elsüllyedt, mint Atlantisz, ott van valahol a tenger mélyén, nem tudni hol, nem tudni, volt-e valaha, vagy csak ürügy arra, hogy keresni lehessen, kutatni a vakmerôknek. Az ô Atlantisza olyan pöttömnyi, hogy látszik a falu határából, Erkednek hívják, de már nincs, szászok lakták, akik már nincsenek, és olyan szép, amilyenné csak az emlékezés tudja varázsolni a tájakat. De a kocsmárosért vagy a fûszeresért el sem kell hagyni a falut. Ott vannak a szülôi ház körül, illetve voltak, mert Nándor úr már nincs, Elek bácsi sincsen, a boltok sem, és az öreg Kányádi bácsi sem, aki lopva megemelt kalapjával áldozott egykori volt katonatársa emlékének. Mert Galambfalván is élt egykor egy kis zsidó, egy kis zsidó...

Utazom a költôvel, mert utaztat és helyet szorít számomra is a szénásszekéren vagy a nyeregtelen lovacska hátán. Mesél nekem egy letûnt világról, amely volt is, nem is, és szava elandalít, mert bizonyítani látszik: Ez az én anyanyelvem valóban olyan szép, amilyennek tôlem hallod... Rajtam keresztül, mondhatná képzeletbeli útitársam, szólnak hozzád németek és szászok — pedig nem tudok tökéletesen németül, franciák és angolok, pedig csak töröm nyelvüket, szólok hozzátok jiddisül, pedig — isten látja lelkemet — ezt a nyelvet sem értem, viszont magyarul, magyarul úgy kezelem a nyelvet, hogy attól minden szó csillogni kezd és sziporkázik. Midás király vagyok, kezemben színarannyá lesz a szó, csengô-bongó haranggá változik, amely az élôket hívja, a halottakat siratja és megtöri a villámokat.

Goethe dalnoka visszautasítja az aranyláncot, amivel a király énekét jutalmazná, mert úgy véli, az nem ôt illeti meg. Ha fizetsége egy pohár bor lesz a legnemesebbikbôl, az annál többet ér, mert bôségesen jutalmaz a hang, amely a torkából árad. Az aranylánc mindazonáltal létezik — és köt. Végigvonulva az idôkön, egymáshoz láncolja az igazán nagyokat, mert a versengés, a vetélkedés végeredményben staféta, hiszen a lángot vinni kell és továbbadni, valamint ôrizni, hogy ki nem oltódjon az emberiség oly számos óvatlan pillanatában.

Kányádi osztja Babits véleményét, hogy az igazi irodalom arisztokratikus fogalom, csupáncsak nem olyan távol keresi nagyjait, mint amaz, hiszen itt mellette és körülötte is teremtôdtek remekmûvek, amelyek — kis szerencsével — belekerülhetnének a világ számottevô nagy mûvei közé. Kis szerencsével, mondja, mert kis balszerencsével nem olyan nyelven fogalmazódtak, amely „szalonképes" az univerzalitásban.

Kányádi Anteusként nem hagyja/hagyhatja el földjét, hisz abbôl ered ereje. Nemessé üti hát — joga van hozzá — Erdély sok nyelvû, sok színû, különbözô fogantatású népi költôit, és ezek hallatlanul szépen mondják el — ki tudja, hány ezer év óta újra és újra — az élet, a szerelem, a be nem teljesült remény fájdalmát és bánatát. Vagy a szócsô, amelyben a szöveget halljuk, teszi oly széppé?

Ha minden parányban benne a kozmosz, mert azonos törvények uralják, akkor ebben a kötetben is benne van majd minden, amiért érdemes megtanulni olvasni. Mondhatnám: aki olvasni szeret és tud — annak minden.

Pedagógus vagy újságíró legyen a talpán, aki a magyar nyelvû alternatív tankönyvek ôszi erdejében el tud igazodni. Jómagam lassan harmadik hete járok ebben az erdôben, próbálok mosolyogni, tréfálkozni (és bizony gyakran nagyokat nyelni) azzal a reménnyel, hogy egyszer megértem: miért nincs olyan pedagógusgyûlés, ahol a tankönyvgondok felemlegetése ne szülne azonnal indulatokat? Hetek óta tûnôdöm, levelezek, tapogatózom, telefonálgatok, elnézést kérek, szabadkozom és vívódom: hol és hogyan kellene ennek az ügynek a felgöngyölítését megkezdeni?

Székely Gyôzô, az Erdélyi Tankönyvtanács szerkesztôje egyike azoknak, akikre a szakma és a pedagógustársadalom egyaránt odafigyel.

— Mi újság a tankönyvekkel? Elôször tisztázzuk, milyen tankönyvekrôl kellene beszélnünk. A tankönyv ugyanis az a könyv, amit a minisztérium jóváhagy. Ebbôl egy másik tévhit következik: a tankönyv az a könyv, amit az iskola a tanév elején — újabban az év közben vagy végén — átvesz valamely központi intézménytôl (például a megyei tanfelügyelôség illetékesétôl). Más: tankönyv az, amit a minisztériumnak, államnak kutya kötelessége az iskolába küldeni — és ebben az is benne van, hogy ingyen. Diákos (a 80-as években elterjedt) értelmezés: tankönyv az a rongyos papírköteg, amit év elején az osztályfônök sorsolás után néhány tanulónak kioszt, majd az év végén visszakér. Régi-új olvasatok: könyv, amelybôl a tanító tanít, a (kis)diák tanul. Kissé régies megközelítés: a tanulást segítô könyv, melyet a szülô nehéz pénzen gyermekének megvesz, majd a tanév végeztével jó állapotban elad. Más országban született, kiadott tankönyv fogalmát néhány hazánkfia úgy határozná meg: olyan könyv, amit tûzzel-vassal irtani kell. Iskolai használata bûn. A sort hosszan lehetne folytatni, és ha valaki ezen derül, akkor szeretném elszomorítani: a fenti értelmezésekkel szinte naponta találkozhatunk. A tájékozatlanságért egyértelmûen a minisztériumi hivatalnokok felelôsek: 1993-tól olyan ügyesen ködösítenek, hogy pedagógus legyen a talpán, aki tudja: mikor, milyen tankönyvet vehet kézbe, mibôl taníthat. Ez többszörösen érvényes a magyar vagy más kisebbségi nyelven tanítókra. Járjuk körül a kérdést: mi történt ’89 után, miért nincs tankönyv, miért jó vagy rossz, ami van, és lesz-e végre tisztességes tankönyvpiac, választható tankönyv?

A törvény értelmében a nyolcadik osztályig a tankönyv ingyenes, helyesebben a minisztérium (az iskola) tulajdona, amit a tanuló a tanév idejére kölcsönvesz. Ebbôl az következne, hogy a minisztériumnak kötelessége az iskolát ellátni megfelelô számú könyvvel. Ha új tanterv és ezzel új könyv „lép életbe", akkor annak szeptemberig az iskolában kell lennie. De mi a megoldás, amikor a minisztérium a költségvetésbôl nem kap erre pénzt? Vagy valamelyik irodában elfelejtenek tankönyvet rendelni a magyar (német, ukrán stb.) nyelven tanulók részére. Ilyen esetek már 1989 elôtt is igen gyakran elôfordultak, de a helyzetet csak 1993 után, a választható tankönyvek megjelenésével sikerült a lehetô legjobban „összekutyulni". Ehhez elôször létre kellett hozni egy erre hivatott intézményt: Unitate de coordonare a reformei învãtãmântului preuniversitar din România. Így kellô számú intézmény, iroda állt az illetékesek rendelkezésére, hogy bármikor elmondhassák: ôk nem tehetnek semmit, nem „illetékesek", a baj másutt van, ôk már rég megmondták, de... A magyar nyelven tanulókat 1997-ben érte utól az „alternativitás". Akik ebben az évben léptek be az ötödik (illetve a harmadik) osztályba, azok évekre elbúcsúzhattak a tankönyvektôl, hacsak érvényüket vesztett tankönyvekbôl nem kaptak. A ’97-ben a fent említett összehangoló iroda elfogadta azt a „követelést", hogy a magyarul (németül) tanítók is választhatnak a közismereti tankönyvek három, román nyelven kiállított változatából. A minisztérium azokat rendelte meg, amelyek az országos összesítésben a két legnagyobb példányszámot érte el (a német könyvek esetében csak a legnagyobb példányszámú változatot). Átgondolt, jó szervezéssel megoldható lett volna, hogy szeptember–október folyamán a magyar iskolákba is eljusson a megrendelt könyv (vagy annak egy másik változata). Csakhogy 1997 tavaszán a magyarul tanítókat nem mindenütt értesítették, hogy nekik is választaniuk kell. Akik tudták, azok közül sokan nem mentek el. A tankönyvek nem mindenütt voltak elérhetôk, megtekinthetôk. A beígért kiállítás napján a könyvek vagy nem érkeztek meg, vagy még nem csomagolták ki. A tanároknak rövid fél óra alatt kellett dönteniük, melyiket választják. Senki elôtt nem volt világos: mennyi idôre választ? Az egy iskolában tanító azonos szakos tanárok taníthatnak különbözô tankönyvekbôl? A következô évben, ha más tanár tanítja a tárgyat, akkor az újra választhat, vagy azzal marad, amit elôdje kért? A kérdésekre a választ sok helyen még ma sem ismerik. A megbízott tanfelügyelôk Bukarestbe küldték az összesítést, ott újra összesítettek, majd a legnagyobb példányszámban választott két változatot megrendelték a kiadóktól. Ekkor kezdôdtek a bajok. Az összesítéseket nem hozták nyilvánosságra, nem közölték, hogy mit rendelnek meg, nem volt lehetôség arra, hogy akik fordításra nem jelölt könyvet rendeltek, újra választhassanak. Úgy illett volna, hogy a tanárok még a tavaszi, kora nyári napokban értesüljenek arról, hogy szeptemberben milyen könyvet kapnak kézhez. A nyári szünetben átnézhették volna ezeket a tankönyveket (most már alaposabban, nem úgy, mint a kiállításokon), így tanévkezdéskor saját jegyzeteik alapján tájékozódhattak volna, addig is, amíg a lefordított változat megérkezik. Miért nem tervezték úgy a tankönyvbemutatást, hogy a magyarul, németül, szlovákul vagy a más kisebbség nyelvén tanulók is a román diákokkal egy idôben juthassanak tankönyvhöz? Törvényes-e az, hogy a tanügyminisztérium a nem románul tanulókat eleve hátrányos helyzetbe hozza? A ma tankönyv nélkül tanuló kilencedikesek eredményei már befolyásolhatják a diákok egyetemi felvételét! Ugyanígy, az általános iskolába járók sem készülhetnek könyv nélkül a román diákokkal azonos eséllyel a képességvizsgákra. Erre a kérdésre én nem válaszolhatok, de arra igen, hogy (választás-összesítés-rendelés áprilisban, fordítás-szerkesztés-nyomdai elôkészítés-nyomtatás május–szeptember folyamán) a tankönyv kézhezvétele nem húzódhat el szeptember végéig. A magyar tankönyvek rendelése például az utóbbi években a tanév kezdete után történt! „Magyarázat": nincs. A kiszivárogtatott magyarázat: nincs pénz. (Miért a magyar tankönyvekre nincs?) Még így is megoldható lenne a fordítás, ha a fordítók ismernék a nyári összesítés eredményeit! Ez azonban féltve ôrzött titok. Az összesítés utáni visszajelzés szintén. Pedig milyen egyszerû lenne egy típuslevél! Illene válaszolni a megyei tanfelügyelôség összesítésére is. Nálunk azonban „fentrôl lefelé" csak utasítgatni szokás...

Elnézést kérek minden állami költségvetô, reformösszehangoló, tankönyvrendelô, rendelésösszesítô, rendelést fizetô, vissza nem jelzô, tankönyvelosztó stb. tisztviselôtôl, hogy tanácsokat merészelek adni. A sakkozók ismerik a kifejezést, mely megillet: kibicnek kuss. A pálya szélérôl bekiabálókat valószínû, hogy elragadja a játék heve. Ôk csapatuk gyôzelméért drukkolnak. Mi a gyermekeinkért. Ezért történhet meg, hogy néha bekiabálunk. Nekem már mondták, hogy kuss. Valószínû, hogy többé-kevésbé jogosan. Idôben érkezô könyv azonban továbbra sincs. És egyre többen szeretnének bekiabálni a játékosoknak. Mi lesz, ha a bekiabálót közvéleménynek nevezik?

Most közelítsük meg a kérdést más oldalról: az iskola és a tanár felelôsségei. A pedagógustársadalomba mélyen berögzôdött az, hogy az oktatás tartalmáért, a tantervért és tankönyvért a hatalom, a mindenkori tanügyminiszter a felelôs! Bármennyire is hihetetlen, számos iskolaigazgató, tanár, tanító, amikor az oktatás gyenge színvonaláról kérdezik, felfelé, a minisztérium felé mutat. Kevesen merik felvenni a harcot a tehetetlenséggel, tunyasággal, és vállalják, hogy jobban, színvonalasabban tanítsanak a tantervek elôírásainál. Ôk a boszorkányok, akiket üldözni, égetni kell.

A szülô, amikor a gyermekét beadja az iskolába, a tanítótól várja, hogy gyermekét a lehetô legjobban nevelje, tanítsa, képezze, vizsgáira felkészítse. A felelôsség a tanítóé és az iskoláé, nem a miniszteré, nem a tantervkészítôé és nem a tankönyvíróé. A pedagógusok módszertani találkozóin gyakran hallani igen éles tanterv- és tankönyvkritikákat. Kritika helyett: a tanár ma már írhat, szerkeszthet tankönyvet, tervezhet sajátos, diákjainak megfelelô tanmenetet. És ez kötelessége is. Számos ilyen példa van, és vannak már olyan iskolák, tantestületek is, melyek teljes tankönyvsorozatukat maguk írják, szerkesztik. Ehhez azonban kielégítô tudás szükségeltetik. És sok-sok munka, sikertelen, sikeres kísérlet, és nagy lelkierô, hogy a próbálkozó a kapott pofonokat elviselje.

Felel-e a szülô az oktatás minôségéért? Igen. Amikor gyermeke tanítóját, iskoláját megválasztja, már felelôsséget vállal. És ez a felelôssége tovább nô, amikor gyakorolja vagy nem gyakorolja adófizetôi, állampolgári jogát: megkövetelni, hogy a tanítás és a nevelés (!) folyamata a legjobb színvonalú legyen. Az ô pénzébôl tanítják gyermekét, az ô pénzébôl készítenek-nem készítenek tankönyvet. Követelje meg, hogy se gyermekével, se pénzével ne játsszanak. Keressen, hozzon létre fórumot erre. Kevés szülônek jut eszébe, hogy beperelje a tanügyminisztériumot, a minisztert. Pedig megtehetné, meg kellene tennie! Hisz gyermekét számos tankönyvben alázzák meg. Népét, nemzetiségét vagy sehogy, vagy csak ellenség képében mutatják be.

Mit tehetünk? Magyar nyelvû líceumi tankönyveket kell írni, szerkeszteni, és egyes jól sikerült változatokat átvenni. Jóváhagyatás után bemutatni, megteremtve a lehetôséget arra, hogy még a tanévkezdés elôtt megrendelhetôvé váljanak. Honnan lesz elég szerzô, szerkesztô, lektor és korrektor ehhez a munkához? És honnan lesz kiadó? Az egyetlen magyar tankönyvszerkesztôséget október 8-án bezárták. Végleg. Annak a kiadónak a szerkesztôségét, melynek vezérigazgatói székét 1996 után érdekképviseleti szervezetünknek ajánlották fel. Miért jutott erre a sorsra? És miért nem kapott önállóságot magyar szerkesztôsége? A magyar szerkesztôkkel soha, senki nem konzultált. Ha ez megtörténik, ma lehet, hogy több magyar nyelvû tankönyvünk lenne. És lehetne tankönyvünk a szakoktatás számára is. Pedig kell egy önálló, közérdekû magyar tankönyvkiadó, mely az oktatás minden ágát, szelvényét kiszolgálja, és kell több kisebb-nagyobb magánkiadó, amely a választhatóságot, a sokszínûséget biztosítja. Kell néhány tantestület, mely maga határozza meg tanmenetét, iskolai tantervét. Fiatal szerkesztôk, fordítók is vannak. Az oktatás tartalmi (tantervi, tankönyvi) kérdései legalább olyan fontosak, mint az önálló magyar egyetem létrehozása. Csak eddig nem beszéltek róla. Ezt a néhány gondolatot is csak azért mondtam el, mert a megoldást csak több szereplôvel, közös munkával találhatjuk meg. A várakozás ideje elmúlt. Az ingyentankönyv-korszak elmúlófélben van, a kialakuló piacon pedig csak a minôségi dolgokat érdemes megvenni. Akinek volt türelme az interjút végigolvasni, és vitázni óhajt, azzal elôre közlöm, hogy mindennek az ellenkezôje is igaz. Magánvéleményemet mondtam el, és elnézést kérek mindenkitôl, aki magára nézve sértônek érzi az elmondottakat. Megkövetem ôket. Ma sok a munkám, nem vitázom.

Bevallom: amikor már eddig eljutottam a hazai tankönyverdôben, fellélegeztem. No nem azért, mintha most már tisztán látnék magyar nyelvû tankönyveink ügyében — habár kétségtelen, hogy itt-ott már látszik egy-egy nagyobb tisztás, esetenként a világos erdôszél —, hanem azért: szerencsésen kitaláltam belôle! Most már reménykedhetem-reménykedhetünk abban, hogy a tankönyv-vita más oldalait is sikerül bemutatni. Mert abban Székely Gyôzônek igaza van: a megoldást csak közös erôvel találhatjuk meg.

Október 21–22-én meghívtak az utóbbi tíz év egyik legjelentôsebb: „Románia 2000, tíz év átmenet, jelen, múlt és jövô"— címû, a Világbank által finanszírozott fórumra. Andrew Vorkink expozéjában kihangsúlyozta, hogy Románia lényegesen jobban áll most, október végén — gazdasági-pénzügyi szempontból —, mint hat hónappal ezelôtt, és 2000 végén vagy 2001-ben szó lehet egy kis gazdasági növekedésrôl, ha túl vagyunk a makrostabilizáción, s a megreformált intézményrendszer képes fogadni a nyugati aktív tôkét.

A fórumon professzionisták szólaltak meg, bátran és viszonylag ôszintén, üzenetüket próbálom közvetíteni.

A Román Nemzeti Bank szakértôi szerint, ha Románia túl lesz ezen a télen, 2000 áprilisától megszûnik a finanszírozási gond, a reform elmozdul a holtpontról, és lesz hitelezés és rugalmasabb álláspont a román kormánnyal szemben. Az viszont szomorú valóság, hogy sok szempontból felkészületlenek vagyunk, és nincs egy végleges gazdasági stratégia az elkövetkezô választási évre, amikor a hideg és az utca diktálja a feltételeket.

A belsô eladósodásnál csak a pénzhiány a riasztóbb, a fûtés, a meleg víz, de a hideg víz is sokaknak luxus lett, az életszínvonal romlását egyelôre nem tudják kezelni, amiért év végére újra beindul az inflációs hullám.

Szakértôink szerint a pénzügyi helyzet súlyos, de nem kritikus. Az IMF ígér, ajánl, de egyelôre két dologban következetes és szigorú: ne legyen fizetésemelés a költségvetési intézményekben; és tisztítsák meg a két állami kereskedelmi bankot a kétes és hatástalan hitelektôl, hogy még 2000 június elôtt privatizálhatók lehessenek.

Eddig Romániában minden lakos 105 USD-t adott a Bancorex elhalálozásáért, ill. „megmentéséért", az Agrobankért fejenként 10 dollárt adunk, ám akik csôdbe kergették és ellopták a milliárdokat, megússzák végrehajtás nélkül.

A legérdekesebb elôadásokból (Daniel Dãianu, Emil Tesliuc, Mihaela Tesliuc, Claudiu Doltu, Gheorghe Oprescu, Mugur Isãrescu) kiemelném a szegénység kérdését. Az igen szegények száma 7,6 millió, akik a normál fogyasztás 60%-át képesek megfizetni és 71%-ban falun élnek. Az átmeneti szegényeket felváltja a permanens szegénység, mivel a GDP-bôl 0,12%-ot költenek rájuk, de minimum 0,33% kellene, hogy ne éhezzenek és nyomorogjanak, ami a hat téli hónapban, akár a vészcsengô, berreg a kormány, s a választott képviselôinknek. Tegyenek valamit a hideg, éhség s a lakáskérdés rendezése ügyében. 1999 végére közel 9 millió szegényt kell tudomásul venni és konkrét programokkal védeni. Több mint 2 millió roma közül lehet, hogy 80% nagyon szegény, nem kap munkanélküli vagy társadalmi segélyt.

A mezôgazdaságban 1999 ôsze a sikertelenség mélypontja. Az ôszi mélyszántás 9,5%-ban sikerült. A román mezôgazdaság nem bírja a versenyt, könnyen sebezhetô a természeti csapásokkal szemben, és az Agrobank várható magánosítása következtében nem jut hitelhez. Még annyihoz sem, mint 1998 és 1999-ben. A válságba került román mezôgazdaság pénzügyi sérülékenysége erôsödött, kezeléséhez állami támogatás, olcsó hitel, új piacok és export szükséges. A kedvezôtlen eszközforrás szerkezet-megváltoztatása idôigényes, s a gazdasági mutatók várható romlása azért is vészjelzés, mert bizonyos régiókban a munkanélküliség, szegénység és nyomor a lakosság több mint felét érinti.

A gyors növekedés a humán és fizikai tôke aktivizálásával a mezôgazdaságban új intézményrendszereket követel. Elengedhetetlen az exportorientált jelleg, ami keresleti oldalról lehet monopolizált is, de a lényeg a gazdaságok fejlett technológiával való ellátása, miután van tartós, biztos berendezkedés és törvény a mezôgazdasági termelô védelmére és biztonságának szavatolására.

A bankrendszer átrendezôdése 2000 végére befejezôdhet, s a tôkebeáramlás gyorsulása a magánbankokba, az intézményi befektetôk tevékenységének globalizálódása külföldi tôkével az új magánbankokba garancia a piaci változtatáshoz. A nettó tôkeáramlás növekedése az új bankokba el kellene érje 2001-ben az 1–1,4 milliárd dollárt, és így beindul a hitelezés új tôkebázisa és talán a tôkepiaci verseny, ami kedvezô mikro- és makrogazdasági hatásokkal jár(hat).

A Raiffeisen Zentralbank (Ausztria) szakértôi szerint 2000-ben a GDP nôhet 1%-kal, az infláció 35% lesz, de a munkanélküliség eléri a 12,5%-ot, míg 1 USD az év végére a 23 000 lejt. Az egy fôre esô GDP 1999-ben nem éri el az 1300 dollárt, míg 2000-ben, kedvezô esetben, 1310 dollár lesz, így a recesszióból való „menekülés" lassú, s a választási év miatt nehezen kvantifikálható. 1999 végére a dollárárfolyam túllép a 18 500 lejen, így fel kell készülni a még nehéz és bizonytalan 6–7 hónapra, ami az életszínvonalat, fûtést s az árszínvonalat jelenti. A reálbér csökken, az áldozati görbék és szegénység marad, nô a költségvetési deficit, ami elérheti a GDP 4,4%-át is. A felelôsöket és társtetteseiket a választók várhatóan 2000 novembere elôtt ismerhetik meg a rendszerváltás fô vesztesei, a 11–12 millió potenciális szavazó.

A kétnapos tanácskozás egyöntetû véleménye, hogy meg kell induljon a hitelezés a magánszférában (sürgôsség). Sarkalatos kérdés a hitelkamatláb csökkentése és új piacok megszerzése, mert enélkül a gazdaság növekedése és a reálgazdaság reformja mikroszinten elképzelhetetlen.

Hogy a várható és lehetséges forgatókönyvekbôl (gazdasági fellendülés és prosperitás, ill. új kirekesztés és jégkorszak) melyik lesz érvényes és lehetséges 2000-ben vagy 2001-ben, az a román politikai elit érettségétôl és intézményrendszerünk megreformálhatóságától függ.

Református édesanyámmal nemegyszer vettem részt református istentiszteleten. S mivel mindkét templomba jártam, az otthon hallott zsoltárok zöme is református volt, máig sem tudom pontosan, melyek az unitárius és melyek a református zsoltárok. Gyerekkoromban mindkét vallást sajátomnak, sôt, mi több, egyformának éreztem. Késôbb aztán eloszlott a zavar, tudatosan vállaltam Dávid Ferenc hitét, de a két templom közötti gyermekkor örökre meghatározta a református egyházhoz való viszonyulásomat. Amikor 1989 ôszén Moldvában elkezdtem tanári pályafutásomat, szinte magától értetôdôen az elsô utam a galaci református templomba vezetett. Utána minden vasárnap reggel 6 órakor keltem, hogy a 40 km és rossz közlekedési viszonyok közepette eljuthassak az istentiszteletre. De nem voltam az egyedüli. Száz km-rôl is jöttek magyar fiatalok. Sokáig nem beszéltünk felekezeti hovatartozásunkról, nem mintha ez különösebb gondot okozott volna, inkább azért, mert ott és akkor semmi jelentôsége nem volt számunkra.

A reformáció ünnepén, az úrvacsora alkalmával derült ki, hogy református, katolikus, evangélikus, unitárius és magyar ortodox egyaránt van közöttünk. Kivétel nélkül az úrasztalához járultunk, pedig nem mindenki származott vegyes házasságból, néhányan közülünk Galacon jártak elôször protestáns templomban. Akkor értettem meg igazán, amit mûvelôdés- és vallástörténelembôl tanultam: a reformáció legnagyobb vívmánya az anyanyelv bevezetése volt. Délutáni közös beszélgetésünk során nyilvánvalóvá vált, hogy mindnyájunkat az anyanyelv utáni sóvárgás hajtott az idegen templomba. A Buzãuból ingázó evangélikus fiú nevetve meg is jegyezte: „Köszönjétek meg Luthernek, hogy ma együtt lehetünk!"

Ma már a történészek elsöprô többsége egyetért azzal: amennyiben Mohácsnál nem áldozta volna fel életét az oly sokat ostorozott katolikus fôpapok zöme, egészen más útra tért volna a reformációs mozgalom; talán korántsem abba az irányba, mint amelyre a Luther Márton Ágoston-rendi szerzetesnek a wittenbergi vártemplom falára kiszögezett vitatételei által kiváltott lavina végül is megindult. Tudom, sokan lesznek, akik úgy vélik: a reformáció ünnepén csak Dévai Bíró Mátyásról, Melius Juhász Péterrôl és társaikról ildomos megemlékezni. Nem értik, hogy e napon miért kellene azokért a katolikus fôpapokért is harangozni, akik 1526. augusztus 29-én a vérszagtól megvadult lovaik hátán, kereszttel nyakukban és hátukon hosszasan, sírósan elnyújtott Jézust kiáltva rohantak neki a gyôzelem reményében a török túlerônek. A tiszteletteljes válasszal sem fognak sokan egyetérteni: azért, mert halálukkal utat engedtek a távoli Wittenberg távoli reformgondolatainak; új papoknak, új gondolatoknak; azoknak, akik túlélték Mohácsot. E hagyományos felfogás szerint a modern Tinódinak csak az elôbbiekrôl illene énekelnie ma; a közvélemény tudatában csak az ô nevük forrt össze örökre Wittenberg városával, és azokkal az eszmékkel, amelyek 1517. október 31-én az akkor 34 éves szerzetestanár kiszögezett vitatételei tettek késôbb világszerte ismertté — nem pedig azoké, akik Mohácsnál Szûz Mária zászlajába kapaszkodva, halálfélelmükben százszor is Jézus és Szûz Mária nevét kiáltva- ismételve, önszántukból fordultak rá a véres megtisztulás útjára. Ha csak Tomori Pál, a nekünk kolozsváriaknak oly kedves kalocsai érsek — Kolozsmonostornak két évtizedig gubernátora! —, a mohácsi hadvezér életben marad, igencsak megnehezült volna a protestantizmus erdélyi útja; Tomori Kolozsmonostora — amelyet vaskézzel és a kordokumentumok szerint rendkívül becsületesen irányított — talán soha nem engedte volna be falai közé a wittenbergi eszméket. Ha Tomori életben marad, és Kolozsmonostor irányítását visszaveszi rokona, Tomori István kezébôl, Kolozsvárért lényegesen keményebben kellett volna megküzdenie a protestantizmusnak, mint ahogyan az végül is történt...Másképpen alakult volna Debrecen sorsa is, ha a magyar fôpapok mohácsi halálával nem állt volna be országszerte az egyházkormányzati szervek szinte általános bénulása, valamint a krónikus (katolikus) paphiány. Ha Török Bálint — a „honfi és rablóvezér" — fia, Török János javaslatára Debrecen városi tanácsa 1558-ban lelkésznek nem a somogyi származású, Wittenberget járt fiatal prédikátort, Melius Juhász Pétert hívta volna, a kálvinizmus terjedése valószínûleg egészen más irányt vesz. Ha nem Meliust hívják Debrecenbe lelkésznek, talán Huszár Gál nyomdája sem kerül Kassáról e városba; ki tudja, hány évig kellett volna várnia a kolozsvári nyomdának arra, hogy megkapja a hírt: Debrecenben „konkurense" született. Próbáljunk együtt eljátszani a gondolattal: most, az ezredvégen, amikor a protestantizmus gigászi harcainak színhelyei majd mind kiszorultak az anyaország határain túlra, nem érkezett el annak az ideje, hogy Magyarországon, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken mi, a magyarul imádkozó lutheránusok, reformátusok, unitáriusok, római katolikusok és más felekezetek tagjai — együtt harangozzunk október 31-én, a protestáns és katolikus vallás ilyetén már közössé vált ünnepén? Kolozsváron talán nem is lenne olyan nehéz e közös ünnep, a közös harangozás alapjainak letétele, hiszen Tomori Pál kolozsmonostori gubernátorsága alatt, 1509-ben, Bogártelke plébánosának adományozta a monostori birtokok egyik malmát, a következô feltétellel: „hogy az ottani papok mindenkor misézzenek szülei, testvérei és az ô lelki üdvéért". Tomori Kolozsmonostor és Mohács emlékét így már nemcsak mementó-ként vetítené felénk a múlt augusztus 29-én és október 31-én; e két napon együtt harangozhatnánk, emlékezhetnénk Tomori Pál, Heltai Gáspár és Dávid Ferenc ostromlott városában.

A mintegy 120 000 református lelket számláló Kárpátalja három egyházmegyéje (Bereg, Máramaros-Ugocsa, Ung ) közül az ungi a legkisebb; Balog János, ez utóbbi egyházmegye újonnan megválasztott esperese — tizenegy lelkésszel együtt — huszonnégy gyülekezet felett ôrködik.

— Olyan települések gyülekezetei tartoznak hozzánk, mint a hegyvidéki 170 lelkes Királyhelmec, Tarnóc, Palágykomoróc, Szelmenc (a falu, amelyet a háború után úgy vágtak ketté, hogy az országút lett a határ), Salamon, Csap, Eszeny, Telek, Tiszaújfalu, Kis- és Nagydobrony. A magyarlakta településeken a háború után lényegesen megváltozott a nemzetiségi arány; a szovjet rendszer sok szenvedést hozott a kárpátaljaiaknak. A háborúig a kárpátaljai városok majd mindegyike magyar többségû volt; most, az ezredvégen már csak a falvak maradtak meg többségében magyarnak az ungi egyházmegyében. A háború után kettévágott ungi egyházmegye településein általában kétszer annyit temetünk, mint amennyit keresztelünk. Fogyunk tehát... A kereszteltek egyharmadának is egyharmada magyarul beszélô roma.

A megújuláshoz kérjük Isten segítségét!

Oly kevesen maradtunk már mi, magyarok, hogy minden elveszett testvérünk pótolhatatlan ûrt jelent. Az angolok, franciák elveszthetnek soraikból tízezreket; mi nem engedhetjük ezt meg.

Van egy olyan örökségünk, amelyet az idôk végezetéig meg kell tartani, hiszen ezt bízta ránk Isten: hit által, egyedül, egyedül kegyelembôl, egyedül Krisztus által, egyedül az ige, és egyedül az Istené a dicsôség. Ezeket az alapelveket tartsák be az erdélyiek... Szeressétek egymást, erdélyiek... Soha ne arra nézzetek, ami látható; Isten segítségével a jövôt, a láthatatlant fürkésszétek. Ne a múltat sirassátok; építsétek a jövôt. (Az alábbiakban a KRE püspökének 1999. október 20-án, Nagydobronyban elhangzott beszédét idézzük.)

A reformáció Isten mûve. Ô küldötte el Szent Lelkét. Ô teremtett új életet. Ô adott parancsot Luthernek, Kálvinnak, Zwinglinek és a többieknek, hogy tisztítsák meg az egyházat a babonáktól, pogány szokásoktól, és vigyék gyôzelemre Krisztus Evangéliumát. Október 31-e nem csak az egyház számára jelentôs nap. Azon a napon, 1517. október 31-én egy teljesen új korszak kezdôdött az egész világ számára. A lélek felszabadult a szellemi rabságból, amelyet a megromlott egyházi vezetôk raktak az emberekre. Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni, így az ige által felszabadított egyént nem lehet lelki rabságban tartani többé. Börtönbe zárták ôseinket, gyályák padjaihoz láncolták, máglyákon égették el ôket, de lelkük szabad volt, mert ahol az Úrnak a lelke, ott a szabadság.

A reformáció az egyház helyreállításáért harcolt. Nem új egyházat hozott létre, hanem megtisztította, megújította. Az egyetemes keresztyén anyaszentegyházról mondja Kálvin János, hogy az minden hívônek anyja, mert hozzá vannak fûzve Istennek minden ígéretei és vigasztalásai, és kívüle bûnbocsánatot és üdvösséget nem remélhetünk. A reformációval az örök egyetlen fundamentumra visszahelyezett egyház megkezdte a maga lélekmentô és Isten dicsôségét munkáló szolgálatát. Istennek ezért a hatalmas cselekedetéért, amit a reformációban végzett, nem a reformátoroknak adunk dicsôséget, hanem egyedül a Szentháromság egy örök Istennek, aki elôtt mély hálaadással borulunk le a reformáció áldásaiért és engedelmes eszközül ajánljuk magunkat Neki, hogy rajtunk keresztül is cselekedjék. Ajánljuk mi is Kálvinhoz hasonlóan szívünket égô hálaáldozatul Istennek.

Mi azért vagyunk keresztyének, hogy Krisztusról vallást tegyünk az emberek elôtt. Hirdetnünk kell, hogy nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk. A benne vetett hit az idvesség feltétele. Vallást teszünk arról, hogy nem cselekedetekbôl igazolunk meg Isten elôtt, hanem egyedül Isten kegyelmébôl, egyedül a Jézus Krisztusban vetett hit által. Nem a hagyományok, emberi rendelések, hanem egyedül a teljes Szentírás számunkra a sötétben világító szövétnek, amelynek világosságában megismerhetjük Isten akaratát.

Aki újat akar, annak vállalnia kell a kockázatot. Számolnia kell azzal, hogy a világ fejedelme támad ellene „erôvel, fegyverrel és sok csalárdsággal, és minden nagy hatalmassággal". A ma élô reformátusoknak nem szabad abbahagyni az evangélium hirdetését akkor sem, ha annak tiszta tanítása leleplezi a bûnt, az igazságtalanságot és a Sátán által támasztott tévtanításokat. Ha az evangélium ellenségei hallgatást parancsolnak, hogy úgymond megsértjük mások vallásos meggyôzôdését, akkor bátran valljuk meg, mint az apostolok a fôtanács elôtt: „Istennek kell inkább engedni, hogy nem az embereknek". Ha minden ember egyedül Istennek fog engedelmeskedni, akkor nem lesznek vallások és felekezetek, hanem mindnyájan egyek leszünk a Jézus Krisztusban.

A reformáció nem arra helyezi a hangsúlyt, amit az ember tett, hanem arra, amit Isten végzett el az Ô Fiának keresztje által. Hû példája ennek a vezérgondolatnak egy részlet Luther imádságából: „Uram, Jézus, vedd el tôlem, ami az enyém, tudniillik az én bûnömet és add nékem azt, ami a Tied: a Te igazságodat".

Bûnbánatot kell tartanunk amiatt, hogy nem tettünk meg mindent azért, hogy az evangélium a föld végsô határáig terjedjen. Nekünk, kárpátaljai reformátusoknak különleges földrajzi helyet adott Isten. A Kárpátok keleti lábainál négyszáz éve elakadt a reformáció. Szinte a magyarság határával esik egybe a reformátusság határa is. A néhány éve végbement változások óta nagy kapu nyílott meg Kelet felé az evangélium számára, tegyen bennünket bölcsekké Isten szent Lelke, hogy felismerjük Istentôl kapott küldetésünket és a reformáció által újra napvilágra hozott hitigazságokat vigyük tovább a széthullott óriási szovjet birodalom minden népéhez. Egyedül Krisztus! Egyedül hit által! Egyedül ingyen kegyelembôl! Egyedül Isten igéje! Egyedül Istené a dicsôség!

A reformáció csak elkezdôdött, de nem ért véget. Kárpátaljai református egyházunknak is szüksége van egy nagy megújulásra, és hiszem, ezért sokan imádkozunk, és Istenünk meg is adja. Csak akkor lesz hitele az ajkunkról elhangzó igének, ha életünk és cselekedeteink zsinórmértéke a Szentírás lesz, és Megváltó Urunkat követjük szolgálatban, a szeretetben és mennyei Atyánk iránt való engedelmességben, akinek neve dicsôíttessék nemzedékrôl nemzedékre, örökkön örökké. Ámen!

Az utcai pénzváltóknál a forint 69/71, a márka 8900/9150, a dollár pedig 16 750/17 000 lejbe került.

Radu Vasile kormányfô és Decebal Traian Remes pénzügyminiszter a romániai Diákligának, a bukaresti egyetem diákegyesületének, a politechnikai diákszervezetek szövetségének és az orvosi diáktársulatnak a képviselôivel tartott pénteki találkozóján megígérte a fôbb revendikációk teljesítését.

Daniel Onisor, a romániai Diákliga elnöke szerint a kormányképviselôk megértették a tiltakozók által felhozott problémákat, és egyetértettek azzal, hogy három követelésnek eleget tesznek. Így szavatolják az ösztöndíjak 100%-os indexelését, megduplázzák a diákotthonok szubvencionálását, 60%-os árkedvezményt biztosítanak a vasúti szállításra, és szavatolják az ingyenességet a közszállításban.

A diákok szerint a három fô követelésre 135 milliárd lej szükséges.

Kolumbán Gábor néhány órával az örményországi merénylet elôtt hagyta el Jerevánt. A Hargita megye tanácsának elnöke az ET örményországi raportôreként töltött hosszabb idôt Örményországban. Ugyanakkor a Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusának a delegációját vezette, amely a helyi választások megfigyelésére érkezett az országba.

Kérdésünkre Kolumbán Gábor elmondta, hogy Jerevánban a merényletnek semmilyen elôjelét nem tapasztalta. Úgy vélte, szélsôséges nacionalista társaság akciójáról volt szó.

A székelyföldi közismert politikus kifejtette: az örményországi politikai stabilitás egy koalíciónak köszönhetô. Az idén tartott parlamenti választások nyomán a volt kommunisták a jobboldallal léptek koalícióra. Az ország politikai vezetése tehát nagyon szilárd, a parlamentben alig néhány ellenzéki képviselô ül. Emiatt gondolhatta a szóban forgó szélsôséges ellenzék, hogy nincs más megoldás, mint a vezetô politikusokkal leszámolni.

Kolumbán Gábor csütörtökön telefonon értekezett felelôs örmény politikusokkal. A terroristákat letartóztatták, és bíróság elé fogják állítani ôket. Az ET raportôre nem hiszi, hogy a jelenlegi koalíciót a terrorcselekmény megoszthatja. Nagy veszteség azonban a két befolyásos politikus halála. S ha az ország politikai stabilitása kétségessé válik, ET-felvételét el kell halasztani. Elôzetes tervek szerint Örményország jövôre nyerte volna el az ET-tagságot.

A terrorcselekmény hátterére vonatkozó kérdésünkre Kolumbán kijelentette: a hegyi-karabachi konfliktussal kapcsolatos hivatalos örményországi álláspont szerint az nem Örményország és Azerbajdzsán közötti feszültség, hanem Hegyi-Karabach és Azerbejdzsán közötti háború. Ez határozott véleménye az új örmény politikai vezetésnek. Ezzel pedig nem értenek egyet a szélsôségesek, akik azt szerették volna, hogy Hegyi-Karabach ügye örmény–azér konfliktussá váljon. E mögött a szándék mögött kiszakadási stratégia állt, amelyet azonban a jelenlegi örmény politikai elit nem támogat. Nem is teheti, mert Örményország gazdasági függetlenségét biztosítani nem lehet. A kôolaj- és földgázvezetékek egy része Grúzián, más része pedig Azerbajdzsánon halad át. A három transzkaukázusi ország tehát egymásra van utalva. Ezt az örmény politika felismerte, és azt hangoztatja, hogy ezen országoknak a FÁK keretén belül is együtt kell mûködniük.

Kevés a valószínûsége annak, hogy a sajnálatos eset társadalmi instabilitáshoz vezessen. Hiszen Karabach kérdése a helyhatósági választásokon sem volt téma. Az elégedetlenség inkább társadalmi és gazdasági jellegû, s nem pedig politikai — mondta Kolumbán.

— A jelenlegi örményországi hatalom magabiztossága tette lehetôvé, hogy fegyvereket lehetett bevinni a parlamentbe. Az eset üzenete egyértelmû: a nacionalizmus durván megfékezheti egy ilyen ország demokratizálódásának útját, s jelentôs kárt okozhat imázsának — tette hozzá.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]