1999. szeptember 4.
(XI. évfolyam, 205. szám)

Az RMDSZ területi elnökeinek pénteki kolozsvári tanácskozásán a november 13-ra tervezett belsô választásokkal kapcsolatos észrevételek kerültek megvitatásra. Az eseményen jelen volt Markó Béla szövetségi elnök is, aki politikai beszámolójában ismertette az RMDSZ VI. kongresszusa óta eltelt idôszak lényegesebb belpolitikai eseményeit. A kialakult vita során körvonalazódott: a belsô választások megrendezése egyre több gondot vet fel, és javaslatok hangzottak el ezek elhalasztására. A végsô döntés a Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT) szeptember 18-i ülésén várható.

A tanácskozáson jelen levô területi elnökök körében egyetértés volt arra vonatkozóan, hogy a belsô választásokra kijelölt dátumig lehetetlen megejteni azokat a szervezési intézkedéseket, amelyek biztosítanák az esemény sikerét. Többen megismételték azt a javaslatot, hogy az SZKT összetételét kijelölni hivatott belsô választásokat kössék össze a jövô évben sorra kerülô helyhatósági választásokkal. Így nemcsak az RMDSZ „miniparlamentjének" a megújítása lenne a választások tétje, hanem az RMDSZ polgármester-, polgármester-, önkormányzati képviselô-jelöltjeinek a megválasztása is. Sokan úgy vélik: az egyébként nagy költségekkel járó belsô választások önmagában nem mozgósítanák kellôképpen a tagságot, mindez pedig az új SZKT legitimitását kérdôjelezné meg.

Elhangzott: az RMDSZ-nek továbbra sincs naprakész tagsági nyilvántartása. Szintén nem tisztázott, hogy pontosan kinek is van választójoga: csak az RMDSZ-tagoknak, vagy valamennyi erdélyi magyar nemzetiségû állampolgárnak. Élénk vita kerekedett a szavazás módjáról: jóllehet a szabályzat egyenlô, általános, közvetlen, titkos szavazást ír elô, többen javasolták a belsô választások szabályzatának a módosítását oly módon, hogy az egyénit váltsa fel az elektoros szavazás.

Kónya-Hamar Sándor képviselôtôl, a Kolozs megyei szervezet elnökétôl megtudtuk: a területi elnökök többségének hozzáállása a belsô választások megszervezéséhez nagyon negatív. Kolozs megye álláspontját ismertetve Kónya-Hamar elmondta: nem értett egyet a közvetett, tehát elektoros változattal, hiszen ez a választójog megsértését jelenti. Szerinte is sok a tisztázatlan kérdés még, és úgy értékelte: könnyen elôfordulhat, hogy a belsô választásokat elhalasztják.

A képviselô, akit a napokban immár negyedszer választottak meg a képviselôház titkári tisztségébe, lapunknak elmondta: ennek a tisztségnek a betöltése elsôsorban az „ellenzéki idôkben" jelentette az igazi kihívást. A titkári munkakörben elsôsorban olyan feladatok tartoznak, mint az ülések elôkészítése, a törvények szövegének véglegesítése, a képviselôház külügyi protokolljának szervezése.

Székely Kriszta

Csökken a tanulni vágyó diákok száma. Általános jelenségként tapasztalható, hogy nincs túljelentkezés az eddig közkedvelt szakokon. Idén is gondot okoz a diákok elszállásolása a bentlakásokba. Jóllehet nôtt az infláció, az ösztöndíj abszolút értéke megmaradt. Az állami egyetemeken még mindig kisebb a tandíj a fizetéses helyekre, mint a magánegyetemeken — minderrôl Szilágyi Pál, a Babes–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese nyilatkozott lapunknak.

Noha még tartanak a beiratkozások, egyre inkább nyilvánvaló, hogy az idén az egyetemi felvételire jelentkezôk száma az eddigi évekhez képest jóval alacsonyabb — mondotta Szilágyi Pál. Véleménye szerint ennek pontos okát csak szociális felmérésekkel lehetne kimutatni.

Az eddigi „divatos szakoktól" eltérôen idén a matematikán és fizikán nôtt meg az elôzô évekhez képest a beiratkozók száma. Ezzel szemben a jogon és a közgazdaságtanon nincs olyan nagy verseny, mint eddig volt. Egyik magyarázata az lehet — véli a rektorhelyettes —, hogy a magánegyetemeken máris nagyon sok ilyen szakképesítésû diák végzett az utóbbi években. Másodsorban: az egyetem elvégzése után nagyon körülményes az elhelyezkedés. A kilátástalanság, sajnos, minden szakra érvényes.

Szilágyi Pál hozzátette: ez év egyik újdonsága, hogy a 4812 állami támogatású hely mellett még 2500 tandíjas hely áll a diákok rendelkezésére. A tandíj nagysága karonként változik 300-tól 700 dollárig, annak függvényében, hogy a diákok csak elôadásokat hallgatnak, vagy laboratóriumi gyakorlatot is végeznek. Ez az összeg magába foglalja a vizsgadíjakat is.

A bentlakások helyzetét illetôen a rektorhelyettes megjegyezte: az amúgy is elégtelen helyek száma nem nôtt, sôt valamivel csökkent, mert a tatarozás miatt egyes bentlakások egyáltalán nem lakhatók. Ugyanakkor több külföldi fiatalnak kell szállást biztosítani, mivel a diákcserék száma megnövekedett. A rektorhelyettes megnyugtatott: a tervek szerint három új diákotthon építését kezdik el az idén, két év alatt 1500–2000-rel növekedhet tehát a bentlakók száma.

Az ösztöndíjakkal kapcsolatos gondok, sajnos, az idén sem oldódnak meg: vagy az ösztöndíjasok számát csökkentik és növelik a stipendium nagyságát, vagy marad az ösztöndíjak abszolút értéke annak ellenére, hogy az utóbbi hónapokban az infláció jelentôsen nôtt.

Simon Melinda
Szász Jutka

Szerdán délután a Duna Televízó Régiók címû mûsorában a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó egyik felelôs vezetôje elmondta, hogy reményeik szerint a közeljövôben Kolozsváron olyan tankönyvkiadó indul be, amelynek egyik tulajdonosa a budapesti intézmény lesz.

— Valóban a küszöbön áll egy ilyen vállalkozás — mondta Lászlófi Pál, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség országos elnöke. — A két érintett partner: az RMPSZ égisze alatt mûködô Erdélyi Tankönyvtanács, és a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó. A kolozsvári székhelyû kiadó — remélhetôleg — késô ôsszel már beindul.

A Kolozs megyei Tanfelügyelôség tankönyvügyekben illetékes tanfelügyelôje, Szabó Gábor a hírrel kapcsolatban a következôket mondta. — A tanfelügyelôség és a hazai tankönyvpiac konkurensei közötti viszony eléggé hideg. Szerveztek már Kolozsváron olyan tankönyvkiállítást is, ahová meg sem hívták a tanfelügyelôséget. Így jómagam semmin sem csodálkozom már, ami az ún. tankönyvpiaccal kapcsolatos. A tanfelügyelôség tehát semmit nem tud a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó kolozsvári befektetésérôl.

Szabó Csaba

A Bihar megyei törvényszék döntése értelmében — amely megerôsíti a nagyváradi bíróság korábbi ítéletét — Gheorghe Funar tegnap elvesztette azt a pert, amelyet az Academia Catavencu román szatirikus hetilap szerkesztôje, Mircea Toma ellen indított. Kolozsvár polgármestere ugyanakkor köteles megtéríteni a 14 millió lejre rúgó perköltséget is — idézi a Mediafax a lap közleményét.

Mircea Toma 1997 áprilisában olyan gúnyiratot tett közzé, amelyben Funart pszichopatának, hisztérikának, politikai idiótának titulálta tiltakozásul amiatt, hogy Kolozsvár polgármestere alaptalanul perbe fogta az egyik helyi román újságírót, akit végül elítéltek.

Az Európai Unió Bizottságának a jövôben a bôvítésért felelôs tagja úgy vélekedett, hogy új uniós tagok felvételére csak az EU-n és a csatlakozni kívánó országokon belüli munkaerôpiac helyzetének függvényében kerülhet sor.

A Bild címû német bulvárlapnak adott nyilatkozatában Günter Verheugen kijelentette: „A bôvítést csak akkor fogjuk végrehajtani, ha annak szociális és gazdasági következményei ellenôrizhetôk maradnak. Ha láthatóvá válik, hogy különbözô országok felvétele Németországban vagy az unió más tagállamaiban munkahelyek megsemmisítését eredményezné, akkor arra kényszerülnénk, hogy ezen a téren átmeneti határidôkben állapodjunk meg."

A német szociáldemokrata politikus mindazonáltal arra számít, hogy 2020-ig megkétszerezôdik az Európai Unió tagállamainak a száma. „Úgy vélem, hogy húsz év múlva 25–30 teljes jogú tagja lesz az uniónak, és a tagállamok határai az összes EU-polgár számára nyitottak lesznek" — mondotta.

A ROMÁN KERESKEDELMI ÉS IPARKAMARA Emil Constantinescu elnök szeptember 27. és október 3. között lebonyolítandó franciaországi látogatása alkalmából gazdasági utat szervez üzletemberek számára. Feliratkozás a kamara Nemzetközi Kapcsolatok és Együttmûködés Osztályán, tel.: 01/322-95-09, fax.: 01/322-95-17.

A BALKÁNI KERESKEDELMI KAMARÁK EGYESÜLETE szeptember 22–23-án Idegenforgalmi Fórumot rendez a mangáliai President Szállóban székelô Román Üzletkötô Központban. Bôvebb felvilágosítás a Kolozs Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezôgazdasági Kamara Nemzetközi Kapcsolatok Irodájában.

A VALCON GRUP KFT. felajánlotta, hogy fizetéses parkolóhelyeket létesít húsz kolozsvári utcában és téren. A polgármesteri hivatal azonban csupán hármat fogadott el. Az elutasító indoklásokban többek között az szerepel, hogy az út szélessége nem teszi lehetôvé a forgalom lebonyolításával egy idôben a parkírozást is.

A KRITIKUS GONDOLKODÁS FEJLESZTÉSE címû szemináriumsorozat résztvevôi szeptember 11-én reggel 9 órakor folytathatják a tanfolyamot az Apáczai Csere János Líceumban.

SÁRA SÁNDOR INDIÁRÓL KÉSZÍTETT FOTÓIBÓL nyílik kiállítás kedden, szeptember 7-én este 7 órakor a Szentegyház utcai K. L. Fotógalériában. A kiállítást Xantus Gábor nyitja meg.

Bensôséges ünnepség keretében került sor csütörtök este az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Ion Ghica utcai székházában Kós András szobrászmûvész és Mohy Sándor festômûvész kitüntetésére. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Pro Cultura Hungarica-díját 0 emlékplakett és oklevél — Bitay Károly, a Magyar Köztársaság fôkonzulja nyújtotta át. Az ünnepségen, elôrehaladott kora miatt Mohy Sándor nem vehetett részt. Laudációt Benkô Samu akadémikus, az EME elnöke és Abodi Nagy Béla festômûvész, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke mondott. Méltatták a kitüntetettek érdemeit, mûvészi és emberi nagyságukat, utaltak az erdélyi magyar képzômûvészetben játszott kimagasló szerepükre.

Kós András és Mohy Sándor az alkotás mellett az oktatást is szívügyének tekintette. A képzômûvészeti fôiskola tanáraiként szobrász- és festônemzedékek egész sorát indították el a pályán.

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának elismerése, a rangos Pro Cultura Hungarica-díj két kimagasló mûvészi pálya méltó betetôzését jelenti, s ugyanakkor az anyaország törôdését, odafigyelését is a határain túl élô, de a magyarság részét képezô jeles személyiségekre, az erdélyi mûvelôdési élet alakulására.

Az eseményrôl a továbbiakban részletesebben is szólunk.

Németh Júlia

Manapság az embereknek nincs idejük olvasni. Vagy ha van is egy kis szabadidejük, a tévé képernyôje elôtt töltik el. A technika vívmánya miatt a könyvek pedig csak porosodnak, feledésbe merülnek. Vagy mégse?

A megértô irodalomolvasást tanítók részvételével két évvel ezelôtt került sor az elsô Hermész táborra. Az ott levôk hermeneutikai alapú irodalomkoncepciót vallottak, s ezért nevezeték el magukat hermészeknek.

Azóta rendszeresen táboroznak augusztus 26–29. között. Az idén már a harmadik Hermész táborra került sor Torockón. Támogatók, segíteni akaró magánbefektetôk hiányában is sikerült összehozni az idei tábort, ugyanis a Heltai-alapítvány könyvtáros tábora befogadta ôket. Végre megindult tehát a kapcsolat a könyvtárosok és a középiskolai tanárok között. Tudják: közösen kell tegyenek azért, hogy olvasásra neveljék a következô generációt.

— Ennek a tábornak a célja egyfelôl egy új, korszerûbb irodalomszemlélet kimunkálása és meghonosítása, másfelôl pedig az örömelvû, vagyis a boldogság-tapasztalatot nyújtó olvasás taníthatóságának a kutatása — mondja Orbán Gyöngyi egyetemi elôadótanár. A tábor résztvevôi olyan szakemberek voltak, akik valamiképpen az olvasás mûvelésének a területén dolgoznak, vagyis az olvasást mint létformát, mint életmódot, mint kulturális szokást mûvelik. Könyvtárosok, magyar szakos egyetemi hallgatók és olyan középiskolai tanárok vettek részt a táborban, akik a megértô irodalomolvasás-programban is részt vesznek, hisz ez utóbbinak nagy szerepe van az örömelvû olvasásban.

— Milyen tevékenységek folytak a táborban?

— Napi négy elôadást hallgattak meg a résztvevôk, de nem hiányzott az irodalmi kávéház, a filmvetítés sem. Az elôadók többnyire egyetemi kollégáim, illetve fiatal értelmiségiek voltak, olyanok, akik néhány évvel ezelôtt az akkori Hermész táborokban egyetemi hallgatókként voltak jelen. Hogy néhány nevet soroljak fel: Veress Károly, Gábor Csilla, Muhi Sándor, Pillich László, Orosz Judit, Tóth Zsombor vagy Hevesi Zoltán, a fiatal táborigazgató.

A fôcímbôl — dialógus és retorika — azok számára, akik érdeklôdnek a bölcsészet iránt, rögtön nyilvánvaló, hogy egy elméletileg és tudományos szempontból is új szakterület, a hermeneutika és a retorika határterületét vizsgáltuk, tehát valami teljesen újat. A tábor játék- és kutatási lehetôséget biztosított azoknak az elôadóknak és résztvevôknek, akik eljöttek, de természetesen a hallgatóknak is. A szemináriumok, játékok, vetélkedôk, pályázatok, irodalmi kávéházak mind-mind arra valók voltak, hogy azt, ami elméletileg elhangzott, valamiféleképpen gyakorlatilag is ki lehessen próbálni, hogy választ találjunk arra, hogyan lehetne a kutatási intézményeket újszerûen mûködtetni? Mert azok a mûködési formák, amelyek a mai napig is élnek, megújhodásra szorulnak.

— Eredményesnek mondható a tábor?

— A tábor eredményessége tulajdonképpen nem mérhetô. Bebizonyosodott viszont, milyen hallatlan kreativitás, teremtô ötlet rejtôzik a fiatalokban, az egyetemi hallgatókban, a kultúrának a leendô szakembereiben. Ami pedig a tábor tudományos hozadékát illeti, az elôadások anyagából egy kötetnyi gyûlt össze, amely aztán elméleti alapja és kiindulópontja is lehet a további kutatásoknak.

— A tábor érdeme, hogy sikerült összekapcsolni két rokon területet, az oktatásban tevékenykedô jövendôbeli értelmiségiek és a könyvtárosok között sikerült végre kapcsolatot, dialógust teremteni — fûzi hozzá Nagy Ildikó, a Heltai-alapítvány könyvtárosa és kulturális referense, a tábor szervezôje. A tábor érdeme az is, hogy sikerült közelíteni azokat az elméleti és gyakorlati módszereket, amelyek segítségével megvalósítható az olvasásra való nevelés, mind az iskolai oktatás, mind pedig a könyvtári munka területén. Szerintem nagyon lényeges az olvasásnak, mint alapvetô emberi tevékenységnek a korszerû felfogása, s ezért nagyon fontos a Megértô irodalomolvasás címû tankönyv, vagyis az alternatív oktatási módszernek az elmélyítése, majd alkalmazása.

— Hogyan látja a hermészeknek és a könyvtárosoknak a találkozását?

— Nagyon szerencsésnek tartom azt, mert végül is mindkettônek közös célja az olvasásra való nevelés. Nagyon fontos az, hogy a korszerû könyvtárban, mint ahogy a korszerû oktatási rendszerben is olyan haladó módszereket használjunk, amelyek segítségével elérhetô az örömelvû olvasásra való nevelés.

— A könyvtárosok tehát mindvégig részt vettek a hermészek programjain, elôadásain?

— Ami a tábornak a könyvtári programját illeti, itt alternatív programok is léteznek. Amellett, hogy részt vettünk az egész tábornak a programjában, könyvtáros szakkurzusokra is sor került. A résztvevôket illetôen igyekeztünk átfogni az egész közép-erdélyi térséget, Csernakeresztúrtól Máramarosig. Elsôsorban a civil, illetve közmûvelôdési könyvtárakban már dolgozó könyvtárosokat vontuk be ebbe a táborba.

A torockói, augusztus végi III. Hermész tábor bebizonyította, hogy három nap nem elég ilyen célra, s a negyven résztvevô — hisz támogatók hiányában csak ennyinek lehetett biztosítani a részvételt — túl kevés. Jó lett volna például, ha középiskolások is jelen lehettek volna, hisz ôk azok, akik a Megértô irodalomolvasás tankönyvbôl tanulnak, ôk azok, akik gyakorolják mindazt, amit a táborban kidolgoztak.

Balázs Bence

A részeges ember mindig talál okot arra, hogy igyék — szokták mondani. — Ha öröme van, amiatt ül be a kocsmába, ha bánat senyveszti, akkor azért, s mert a közömbös állapotot utálja a leginkább, ilyenkor még inkább a pohár fenekére néz.

Nem óhajtok erkölcsprédikációt tartani, én magam sem öntöm a fülem mögé az italt, s azzal sem foglalkozom, hogy például a második világháború után a távlatokat és a céljukat vesztett emberek világszerte mennyi alkoholt fogyasztanak évente. Orvosok, statisztikusok és közgazdászok feladata az ilyesmi, s ezt meg is teszik.

A WHO, mint az Egyesült Nemzetek szakosított szerve, már 1948-ban megalakult, s a megboldogult Jelinek professzor több évi szívós munkával igyekezett a figyelmet arra irányítani, hogy az alkoholizmust mint betegséget és társadalmi kérdést közelítsék meg a világon, s mint ilyenre keressenek orvosságot.

De én író vagyok és nem szociológus, így hát csak a magam halk, szerény hangján szólhatok bele a vitába, s igyekszem a mûvészet felôl megközelíteni a kérdést. Így például mindjárt az elején kifogásolom, hogy noha a modern színpad díszletei már egy állófogast sem bírnak meg (mert itt ugyebár minden jelzéses), Thália templomában megszokott elemmé, ismerôs bútordarabbá vált, sôt nélkülözhetetlen kellékké a bárszekrény. A családi körbe betoppanó barát pedig nem azt kérdi, hogy levetheti-e a kabátját, vagy egyáltalán, hogy helyet foglalhat-e, hanem így szól egy közismert darabban:

„Mondd, garázdálkodhatom-e a bárszekrényedben?"

Tudom, hogy a mai világ tele van ellentmondásokkal, azt is tudom, hogy a jóléti államokban sokkal magasabb az öngyilkosságok száma, mint azokon a részeken, ahol nyomor és éhínség pusztít. A nagymértékû alkoholfogyasztás azonban nem oka, hanem következménye a szegénységnek és bizonyos rétegek lelki válságának.

Isznak a férfiak, sôt mértéken felül isznak a valóságban, de még többet vedelnek az importált színdarabokban, s ma már ott tartunk, hogy két felvonás között több gin, whisky és koktél fogy el, mint amennyi cigaretta a régi polgári darabokban. Így aztán ha a pipogya filiszter régebb lefojtott hangon érdeklôdött elôadás közben, hogy a színpadon valódi rumot isznak-e a színészek vagy limonádét, most azt kérdezheti, hogy amit lát a színpadon, az kocsma vagy cukrászda...

De részint a valóságnak megfelelôen, részint a szerzôk túlzó és a férfiakat mentegetô igyekezetébôl, a válságba jutott amerikai nôk után a szép és igézô Európé is rákapott a tömény italra; egyik pohárral a másik után, nyeli, míg a tekintete el nem ködösül, hogy aztán zsibbadt nyelvvel így követelôzzék:

„Töjcetek anyucinak isz!"

De nemcsak a színpadon vedelnek a nôk, hanem a novellákban, regényekben is, s a hideg futkos a hátamon, ha a Nyúlcipô alkoholista asszonykájára gondolok, aki bódult feledékenységében ott felejti kicsinyét a fürdôkádban, a csak akkor tér vissza hozzá, amikor a csöppség már belefulladt a fürösztôvízbe...

Miért isznak a nôk? Mert már emancipálódtak, vagy mert emancipálódni szeretnének? Társadalmi vonatkozásban ezt könnyebb volna eldönteni; de hogy miért kell gyakran betangózniok a mûvészetben, ezt kevésbé értem, s néha elképzelem Nórát, amint búcsúszavaiban így szól megvetett férjéhez Ibsen darabjában:

„Én most elmegyek, Hjalmár, s minthogy mindazon jogokkal élni akarok, amelyek benneteket fölénk emeltek, a legelsô kocsmában leiszom magam... Ímé, ezek — utolsó józan szavaim!"

Egyébként elhiszem, hogy hatásosabb látvány egy besikerált nô, mint egy zákonyos férfi, de ugyanakkor komikusabb, groteszkebb is, és sosem tud reánk oly drámaian hatni, mint mondjuk Gorkijnak az a hôse, aki az Éjjeli menedékhelyben részegen végigfekszik az úttesten, és egyfolytában azt üvölti, hogy ô nem akar semmit...

Egy nô sokkal meghatóbb és felrázóbb, ha végsô meghasonlottságában sírva fakad, mint akkor, ha zájzujosan gajdolni kezd. Ha sír, még a részvétlen világ is köréje gyûl, és faggatni kezdi, hogy mi történt, miben lehetne segítségére, viszont, ha ingatag járásán észreveszi a szesz hatását, röhögve kikerüli ôt, vagy gúnyolódni kezd vele. Mert sok elvetemültséget és sok riasztó látványt megszokott már a világ, de a részeg nôket szerencsére még nem szokta meg.

És ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell vallanunk, hogy a szépnem, egyes esetektôl eltekintve, nem is adott rá annyi okot, amint azt sokan állítják, néha az irodalomban is. Talán épp azzal a céllal, hogy bennünket, férfiakat mentegessenek...

Bálint Tibor

Alfréd úr, ki tisztelt és régi kedves ösmerôsöm, egy igazi egyéniség; tudományosabban fogalmazva: egy öntörvényû egyén, egyed, egyszemélyes univerzum stb. Ennek bizonyítására, úgy gondolom, elég, ha csak azt említem meg (amire még önök is emlékezhetnek), hogy egy nap felmászott a falvédôre. Azért cselekedett így, mondotta, mert nyugalomra vágyik, csendre, lírai hangulatokra, miegymás. Az igazi ok, szerintem, az, hogy Alfréd úr azt tapasztalta: mostanság mindenki boldog-boldogtalan lefelé igyekszik a falvédôrôl, hogy helyet foglaljon, vívjon, könyököljön, taposson ki magának a „társadalomban" és a „közéletben" — s mivel, hogy Alfréd úr sohasem szerette azt tenni, amit „a többség", a tömeg, fogta magát, és felment a falvédôre. Csak azért is!

Képzelhetô ezek után, hogy mennyire meglepôdtem a minap, midôn Alfréd urat látom szembe jödögélni az utcán. Kérdém is legott, némileg kárörvendezve: „Na, megunta a dicsôséget és a falvédôt, tisztelt és kedves régi ösmerôsöm?" Alfréd úr a tôle megszokott bölcsességgel és könnyed-fölényes mosollyal mondá: „Szó sincs róla; sôt!, csak most kedvelem igazán a falvédôt".

Nem szaporítom a szót, a lényeg ugyanis Alfréd úr legújabb zseniális ötlete. Jelesül az, hogy néha lejön a falvédôrôl, aztán elmegy mindenféle szervezeti, egyleti, szervezôdési összejövetelekre, ismerôsökhöz, baráti körbe, és mindenrôl, mindenkirôl kifejti a lehetô legmeredekebb (ô azt mondja: ôszinte) véleményét — általános elképedésre, megrökönyödésre, csodálkozásra, felháborodásra stb. —, utána pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszamegy a falvédôre. „Jó ötlet, mi?" — kérdezte Alfréd úr mosolyogva. „Az, nagyon jó ötlet" — válaszoltam, meggyôzôdéssel. Mert tényleg az. Az ember felmegy a falvédôre, szemlélôdik, kitalál ezt, amazt, aztán lejön a falvédôrôl, kimond, kinyilvánít, ítélkezik, tanácsol, kiokít élôket és holtakat, s aztán, mint aki megtette a kötelességét, visszamegy a falvédôre; s tovább szemlélôdik, elméleteket gyárt a legújabb lejövetelig.

Hiába, kérem, vannak még zsenik, mint pl. Alfréd úr is...

Molnos Lajos

Éppenséggel, amikor szivarra gyújtok, átkozódhatnékom támadhatna, hogy négy-öt szál gyufával sikerül füstölésre bírni a Carpatit. Az se kutya: az új gyújtóból egy óra alatt elinalt a gáz. Örvendhetnék is, mert újabban feliratos lett a doboz: a dohányzás káros az egészségre. De még a pénztárcára is. Nem, nem szitkozódom.

Ha kiadósabb szitkozódást akarok hallani, csak el kell menni Józsefhez, aki megereszti. József a vizet szidja, de nem ami a pincében van, vagy szinte ihatatlanul folyik a csapból. József azt szidja, az elárusítójával együtt, aminek literéért potom hatezret adott a várfalvi benzinkútnál. Nem volt az tiszta víz, motorinával vegyes. Volt még ilyen, amikor a kuponokra is lehetett vásárolni a gázolajat, s tönkrement a szûrô, a motrot szét kellett szerelni. A kupon állami áldás, ha átverik érte az állami kútnál, csak érthetô. De most, értsem meg, hatezret adott a vízkeverékért a magáncégnek!

Szénáért menne a hattagú társaság Csegezbe a hosszú utánfutóval, s útba ejtôdik a tankoló, ahol még aragázpalackot is cserélnek, újabban százezerért. Úgy két hete nem cseréltek, mert hiánycikk volt, de csak azért, hogy fennebb tornássza magát az ár. A sikeres mutatvány után lett palack. Most gyanútlanul tankolnak szözötvenre. Ment is a traktor, egészen Csegezik, de ott elôbb makrancos lett, aztán megállt, mert nem hajlandó az elegyes üzemanyaggal pöfögni. Irány a faluba egy szánakozó jólelkûhöz üzemanyagért meg kaniszterért, mert a tartályt elôbb ki kell üríteni. Az elegy jó lesz tüzet gyújtani, amennyiben ég.

Hazafelé kupaktanács: menjenek el a benzinkutashoz? Mutassák be az áruját? Hiszékenyen bizakodnak, hogy valamennyit visszaszereznek a pénzbôl. A kutas pedig szépen megmagyarázza, hogy az óra visszafelé nem tud számolni. A háborgó társaság a rendôrséggel fenyegetôzik. Micsoda?! Ajánlatos hallgatni, különben megütik a bokájukat, mert a tulaj nem ismer tréfát, úgy tudják meg!

Aztán lehet rágódni: vajon a szállító fuvarozott ilyen üzemanyagot, vagy helyben történt a keverés?

Lehangolódik a gárda. Nem elég a jég, az irdatlan esôzés, a vihar meg minden nyomorúság, fényes nappal meglopják az embert, mint hajdanában az útonállók...

A rendôrségre? Ugyan, ki akarja a bokáját megütni?

Cserés Ferenc

Nicolae Ruja kolozsvári alpolgármester mondta a minap: a fô oka annak, hogy a nagy nyugati befektetôk az elmúlt esztendôkben városunkat elkerülték, az Gheorghe Funar polgármester személye. Nocsak, csakhogy észrevették — kiálthatnánk fel megkönnyebbülten. Hiszen az alpolgármester a Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) oszlopos tagja, s mint ilyen, fônökével hosszú idôn át egyazon pártot építette.

Mégsem ennyire egyszerû a dolog. Ugyanis — amint azt jól tudjuk — a polgármester alól a pártot kihúzták, s ôt tavaly átnyergelésre kényszerítették. Most már a Nagy-Románia Pártot boldogítja fôtitkári minôségében, s az RNEP legádázabb ellensége lett. Pedig — s erre is jól emlékszünk — néhány évvel ezelôtt Gavrával olyan puszipajtások voltak, fôképp amíg a Caritast közösen kopaszthatták, hogy hányinger volt nézni. Gavra akkoriban külön ajtón közlekedett ki és be a kolozsvári polgármesteri irodába, s olyan valóságos belsô titkos tanácsosként, kimérten és hidegen viselkedett. Kivételt akkoriban csak maga Funar, a góré képezett szemében.

Most már mindketten a bôrüket mentik, s talán titokban abban reménykednek, hogy a kolozsvári választópolgárok nemzeti érzékenységét kihasználva legalább még egyszer kihalásznak maguknak valamilyen négyéves zsírosabb beosztást. Gavra szeretne a parlamentben maradni, s egykori barátja, aki máris érzi, hogy a kolozsvári széke erôsen inog alatta, szintén honatya szeretne lenni, mégpedig a szenátusban. Ezt újabb kebelbarátja, Vadim Tudor fel is ajánlotta neki, de Funar egyelôre még vacillál.

Rujáék maradék egységpártja arra spekulál, hogy a polgármesteri széket pártvonalon visszaszerezze, ezért a hirtelen elhatárolódás fônökétôl. Mert nem igaz, hogy Ruja úr csak most, hét esztendô múltán döbbent rá, mennyit ártott a funári korszak Kolozsvárnak. Mondogattuk folyton, mondogatták ezt mások is bôven, de akoriban Rujáék sem hallottak egyebet, mint a hatalom és a könnyen jött pénz andalító hívogatását.

Amikor most az alpolgármester Funárt kritizálja, tulajdonképpen azt mondja: kár volt elbliccelni a Coca Cola, a Polus és más befektetôk ajánlatait, rossz hatású volt a nagy magyarellenes kampány, amellyel a külföldi tôkét innen elriasztották. Baj volt, hogy Funar annyi badarságot hordott össze-vissza, hogy a fél világ azon röhögött, s hogy Románia arról lett egyik napról a másikra híres a nemzetközi sajtóban, hogy az egyik városát olyan személy vezeti, aki ontja magából a sületlenségeket.

Persze, ezt így, Funar elvtársa, Ruja alpolgármester sem meri kimondani. Minek is rántaná ki maga alól a lovat. No, nem azt a lovat, amelynek nyerge alatt a város barbár magyarjai a húst puhították idejöttükkor. Az ilyen marhaságokon ma már a románság zöme is röhög magában. De a nacionalista gebét még meg lehetne néhányszor lovagolni. Mert a Funarok és Ruják között az a kölönbség, hogy míg az egyik a meghökkentô badarságokra épített és nyíltan vállalta magyarellenességét, a másik úgy véli, az alattomos magatartás a mai körülmények között sokkalta célravezetôbb lehet. Mert nem vitás, hogy minket mindketten egyformán utálnak, másképp Ruja úr Funar elsô idevágó nyilatkozata után kilépett volna az egységpártból, és átment volna, mondjuk, liberálisba.

A politikai számítgatásokon kívüli tényezô, hogy a két embert anyagi ambíciók is elválasztják már egymástól. Mindketten szeretnének minél nagyobb szeletet megszerezni a megszerezhetô tortából, s ez már korábban is egyik fô oka volt a közöttük támadt vitának. Olyannyira, hogy most az alpolgármester már azt követeli: vizsgálják ki az 1996 óta kötött preferenciális szerzôdéseket. Hogy miért nem az 1996 elôttieket is, erre az alpolgármester és — természetesen — mi is tudjuk a választ. Akkoriban még közös kasszára ment a dolog, csak azóta van baj, amióta a fônök útjai elváltak a beosztottjáétól.

Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz — vonhatnánk le a város románságával együtt a következtetést. De ez újabb csapda lenne. Hiszen a külföldi befektetô sem esett az agyára, pontosan tudja mindazt, amit itt felhoztam, s egyáltalán nem kerül nagy erôfeszítésébe még ennél is többet megtudnia. A megoldás tahát nem lehet a Funar–Ruja alternatíva. Olyan embert kell végre Kolozsvár élére megválasztani, aki képes a város valamennyi lakosának az érdekeit látni és elôtérbe helyezni. Aki tudja, hogy minél több beruházó fektet be Kolozsvárra, a város jövedelmei annál nagyobbak lesznek, s mindannyian jobban élhetünk. Aki olyan légkört teremt itt, hogy a román, a magyar, a német, a francia, a holland és az amerikai befektetô jól érezheti magát a városban, s valamennyien jó szívvel lépnek majd be a polgármesteri hivatal ajtaján, ha netán ott dolguk adódik.

Persze, az ilyen polgármester megválasztása megint csak nem tôlünk függ majd. A matematika egyszerû: a 23 százalék nem szavazhatja le a 77 százalékot. De hol van az a román személyiség, aki a helyi — már kétszer beetetett — románságot saját alapvetô érdekeire ráébresztheti? Hol van a haladó kolozsvári román értelmiség?

Tibori Szabó Zoltán

A számtalan magánszeméllyel és az Alimentara céggel végeérhetetlenül pereskedô polgármester újabb ellenfelet talált: a városi tanácsot. Mint arról lapunk júniusi számában beszámoltunk, három hónappal ezelôtt a tanács visszavonta a Széchenyi téri bevásárlócsarnok földszinti helyiségének kinyitására vonatkozó, 1999. február 11-én elfogadott határozatot. A döntéssel elégedetlen polgármester a közigazgatási bíróságon perbe fogta a városi tanácsot. Csütörtöki ülésükön a tanácsosok eldöntötték: ügyvédet fogadnak. A legközelebbi tárgyalásra szeptember 14-én kerül sor.

K. O.

Felháborodva távozott a városi tanács csütörtök délutáni ülésérôl Horea Uioreanu nemzeti liberális tanácsos. A városatya azt sérelmezte, hogy a Iasilor utca 14. szám alatti helyiség kiutalására vonatkozó tanácsi határozattervezetet elnapolták. Mint ismeretes, a Polgári Szövetség Pártjának és a Nemzeti Liberális Párt egyesülésével a PSZP Iasilor utca 14. szám alatti helyisége az NLP használatába ment volna át. Gheorghe Funar polgármester elmondta: nem lenne erkölcsös, hogy az NLP két helyiséggel rendelkezzen: a Deák Ferenc (Eroilor) és a Iasilor utcaival egyaránt. Tiltakozásképpen a városatya lemondott az U FC vezetôtanácsi tagságáról, amelyre alig fél órával korábban választották meg. Kollégái kérésére Uioreanu átgondolta ugyan a döntést, de ígéretet kapott a városháza vezetôségétôl, hogy a következô ülésen a kérdést újból megvitatják.

K. O.

A kolozsvári polgármesteri hivatal adósa az igazgatása alatt álló több önálló vállalkozásnak. A Liviu Medrea által vezetett Közterület Fenntartó Vállalat által végzett és a hivatal részérôl mindeddig ki nem fizetett munkálatok értéke eléri a 21,55 milliárd lejt. A városháza közel 17 milliárd lejjel adósa a Távfûtési Vállalatnak is — tájékozatta lapunkat Rusu Septimiu aligazgató. A városi tanácsnak a termelési ár, illetve a lakosság által fizetett ár közötti különbséget kellene fedeznie. — Reméljük, hogy a költségvetés kiigazítása alkalmával sikerül majd pénzhez jutnunk — mondta Rusu. Biztosított, hogy a polgármesteri hivatal fizetéshátraléka ellenére a vállalat nem hagyja meleg víz és távfûtés nélkül a lakosokat. Kilátásba helyezte, hogy a hiány fedezésére a vállalat hitelhez folyamodik. — Nem kell pánikba esni, télen senki sem fog fázni a lakásokban — ígérte.

K. O.

Immár húsz éve mûködik a szamosújvári börtön melletti 3-as Számú Általános Iskola. Évek során több száz gyilkos, tolvaj és csaló hagyta el az itteni oktatási intézmény padjait. Néhányan közülük eljutottak egészen a fôiskoláig, sôt olyanok is vannak, akik egyetemi végzettséggel dicsekedhetnek. Tehát mindenki a tehetsége és a hozzáállása alapján.

Az idei tanévet 90 fogoly kezdte meg. Többségük írástudatlan, ôket az I–IV. osztályban foglalkoztatják. Az oktatási folyamat lebonyolítását egy tanító és hat tanár biztosítja. A tavalyi tanévben egyetlenegy „diák" sem bukott meg. Az átlagéletkor 20–25 év, de olyanok is vannak, akik 35 éves fejjel tanulnak a fogház keretében mûködô iskolában. A tanulók rendelkezésére áll egy 600 kötetes könyvtár, egy jól ellátott klubhelyiség és egy tágas sportpálya. Mûvészi tehetségüket a börtön falai között mûködô szakkörök keretében bizonyíthatják a nyolcosztályos iskola tanulói.

Megszólalt tehát az elsô csengô hangja a szamosújvári fogház iskolájában is, ahol nagy tanulási kedvvel és szokatlan lendülettel láttak hozzá a tanuláshoz a foglyok.

Erkedi Csaba

Csütörtöki ülésén a városi tanács többek között 10 millió lejt utalt ki Gabriela Szabó atlétának elismerésül a sevilliai világbajnokság 5000 méteres síkfutási versenyén elnyert világbajnoki címért. Továbbá 25 milliót az Idôs Személyeket Gondozó Alapítványnak, 15 milliót a megyei Nyugdíjas Egyesületnek, 5 milliót a Sarmis Könyvkiadónak, 42 milliót a Universitatea Sportklub rögbiszakosztályának. Pálffy Károly RMDSZ-tanácsos, a pénzügyi bizottság tagja úgy tudja, hogy a tanács költségvetésének pénzkiutalásokra vonatkozó tételét már kimerítették, ezért ennek kiigazításáig nem kellene több pénzt kiutalni.

K. O.

A csütörtöki tanácsülésen városrendezési részletterv nélkül maradt Sabin Funar, a polgármester fia. Mint arról korábban beszámoltunk, a Fântânele és Mirãslãu utcák keresztezôdésénél Sabin Funar piacot szeretne létesíteni. A polgármester-csemete kérte a tanácsot, hogy az hagyja jóvá az említett részlettervet. Mikó Lôrinc RMDSZ-tanácsos lapunknak elmondta, hogy a tanácsosok a tervezett piac pontos rajzának hiánya miatt utasították el az Investicon cég által bemutatott városrendészeti részlettervet. — Nem vagyok meggyôzôdve terv hiányában ugyanis arról, hogy például a közvécét nem az emberek orra alá tennék. Ugyanakkor nehezményezzük, hogy a befektetô a Fortuna üzletház közelében levô parkolót is felszámolná — mondta a tanácsos. Hozzátette: az Investicon cég beperelheti a tanácsot a városrendészeti részletterv elutasítása miatt, ugyanis emiatt nem tud érvényt szerezni telekkoncessziós jogainak.

K. O.

A 16. életévüket betöltött diákok, akik jogosultak utódlási nyugdíjra, szeptember 9-ig jelentkezhetnek a nyugdíjpénztárnál az iskolai bizonyítvány és egy nyugdíjszelvény felmutatásával.

Az esti és látogatás nélküli tagozaton tanuló, 16 évnél fiatalabb diákok szeptember 9-ig nyújthatják be iskolai igazolványukat, egy nyugdíjszelvény és egy saját felelôsségükre kiállított nyilatkozat társaságában, amelyben kijelentik, hogy nem rendelkeznek más jövedelemmel.

A nappalis, estis és látogatás nélkülin tanuló egyetemi hallgatóknak október 7-ig kell bemutatniuk munkahelyi igazolványt, nyugdíjszelvényt és más jövedelem hiányára utaló nyilatkozatot.

• Olasz állampolgár kocsiját lopták el szeptember elsejérôl másodikára virradó éjjel a Méhes utca 19. szám alól. Az olaszországi székhelyû Autolegano 2 cég 201E típusú Mercedesérôl van szó. A kocsi rendszáma CH–3985000, gyártási év 1993. A bejelentést Giancarlo Cassani olasz állampolgár tette, a vizsgálatok a tettes azonosítására még folytatódnak.

• Kiskorú biciklitolvajokat füleltek le a járôrök szeptember elsején. B. B. M. (14), B. R. (11) és S. M. (11) a 4-es számú Általános Iskola tanulói a Herculane sétány 17. szám alóli tömbházból loptak egy félverseny kerékpárt. A gyanúsítottakat az arra járó rendôrök fogták el. Szabadlábon védekezhetnek.

• Többrendbéli lopás. A Kolozs megyei rendôrség gyilkossági ügyosztálya azonosította két gépkocsi eltulajdonítóját. A büntetett elôéletû Gherghel Felician Vasile (39) kolozsvári lakos augusztus 13-án Marosvásárhelyrôl, majd 30-án Zilah megyébôl lopott el egy-egy 1310-es Dacia márkájú gépkocsit. A jármûveket visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosoknak.

Szôcs Andrea Enikô

„Romániát nem fenyegeti a törökországihoz hasonló katasztrófa, épületeink megfelelnek a földrengés elleni védô normák követelményeinek. Hazánkban évek óta jól felkészített mérnökök és szakemberek tanulmányozták a földrengések elleni védekezés kérdését" — nyilatkozta Nicolae Stoica közmunkaügyi és területrendezési miniszter.

A minisztérium szakemberei a szeizmikus mozgás veszélyének kitett épületek védelme érdekében egy tervet dolgoztak ki. Pénzbeli támogatásban részesítik mindazon ingatlantulajdonosokat, akik a legveszélyeztetettebbek és lakóhelyeik megerôsítését igénylik. A fôváros 90 ilyen épületének költsége 650 milliárd lej. A közmunkaügyi és a területrendezési minisztérium a jövôre nézve terveket dolgoz majd ki, hogy miképpen lehet földrengések, földcsuszamlások vagy árvizek esetén megelôzni a tragédiákat.

A Kolozs megyei közegészségügyi igazgatóság jelentése szerint július 19-tôl tegnapig 7 agyhártyagyulladásos és 60 kötôhártya-gyulladásos esetet jelentettek. Dr. Nicolae Deleanu elmondotta, hogy a megbetegedett kolozsváriak nagy többsége valószínûleg a tengerparton fertôzôdhetett meg, ahol a szabadságukat töltötték. Hírügynökségi jelentések szerint az országban az agyhártya-gyulladásos személyek száma meghaladja a 4200-at, a kötôhártya-gyulladásosoké pedig 2000-t.

E két fertôzô betegség mellett a kolozsvári víruskutató laboratórium orvosai a napokban egy újabb betegség, a leptoszpirózis tüneteit észlelték. A leptoszpirózis fertôzô, a betegség kifejlôdését okozó vírusok az állatok révén kerülhetnek az emberi szervezetbe. Lapértesülések szerint a fertôzésgyanús személyektôl vett próbákat a bukaresti „Cantacuzino" kutatóintézetben vizsgálják. Az eredményközlés jövô hétre várható.

A Báthory István Elméleti Líceumban 1996-ban indult az ún. integrált speciális oktatás, amely a tanulási zavarokkal küzdô

I–IV. osztályos magyar kisdiákok számára biztosít sajátos tanulási feltételeket. A negyedik osztály 12-es, a harmadik 13-as, a második 8-as létszámú. Az idén viszont úgy tûnik, kevesebben lesznek az elsô osztályban.

— Eddig 5 kisdiákot írattak be elsô osztályba a szülôk hozzánk — mondta Schuller Hajnal, az iskola gyógypedagógiai katedrájának irányítója. — Az elsô osztály általában nehezen indul, ugyanis a szülôk nem könnyen szánják rá magukat erre a lépésre — társadalmunk ilyen szempontból még mindig nem érte el a nyitottság európai fokát. Az is hozzájárul a kezdeti nehézségekhez, hogy az egyes iskolai körzetekben idônként fellépô gyerekhiány miatt az érintett pedagógusok foggal-körömmel ragaszkodnak azokhoz a gyerekekhez is, akik nyilvánvalóan nem fognak majd lépést tartani az ottani követelményekkel. Ez az ósdi felfogás a kisdiák kárára megy, hiszen a biztos bukások frusztráltságot, sôt komolyabb lelki gondokat gerjeszthetnek.

— Hogyan segít ezeken a diákokon a Báthory-líceum speciális osztálya?

— Tudni kell azt, hogy ennek az osztálynak nem a „vigasztalás" a célja, hanem az, hogy e diákokat eljuttassa saját fejlettségük megfelelô szintjére. Úgynevezett differenciált oktatást alkalmazunk: ez azt jelenti, hogy az eltérô képességû gyerekeket — hogy közérthetô legyek — nem vesszük egy kalap alá. Szakszóval: specifikus oktatási követelményeket tûzünk ki, mindig a lehetô legmagasabb szintre való felkerülést célozzuk meg. Például: ha egy kisdiák behozza lemaradását, javasoljuk visszahelyezését abba az iskolába, ahonnan hozzánk érkezett.

— Bentlakásos rendszert alkalmaznak?

— Nem. Napközis rendszerben dolgozunk, a gyerekek 8-tól 16 óráig tanulnak nálunk. 8–12 között tanítunk, 12–14 között ebéd, 14–16 között délutáni meditáció: ez a mûködési órarendünk. Természetesen ingyenes nálunk az oktatás és a étkeztetés egyaránt.

Szabó Csaba

„A kibuggyanó vért azután egy edényben elássák egy fa alá, kilenc nap múlva kiveszik és szamártejet öntenek belé. Az egészet lefekvés elôtt közösen megisszák, bûvös igében elmondva, hogy jön a három urme, az egyik keresi a vért, a másik megtalálja, a harmadik gyermekké formálja."

(Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások)

Gálfarkas elérkezettnek látta az idôt, hogy kipróbálja a sókardot. A kardhüvelybe gyufafejecskék meg különlegesen szárított babszemek salétromba áztatott porát öntötte be, majd magát a rozsdás kardot — amelynek hegyét tompára kovácsoltatta — becsúsztatta a hüvelybe. Amikor érezte, hogy a kard tompa hegye alatt megcsikordul a porkeverék — jelezve, hogy beljebb már nem csúsztatható a penge — feje fölé emelte az ekképp megnehezedett sókardot, s végigosont a falun.

A sódombok lábához érkezve óvatosan körülkémlelt, majd becsúsztatta a kardot a sófal egyik repedésébe. Hosszasan elgyönyörködött a látványon — különösen a szürkésfehér sófalból kiálló rozsdás markolat keresztjének látványa ragadta meg —, majd egy öklömnyi kôsódarabot véve kezébe leheveredett a sárga virágú sziki kereppel benôtt sódombon. Soha nem érdekelték igazán a vadvirágok, de most annyira zaklatott volt, hogy félodalra fordult, és mélyen beszívta a sziki kerep illatát. Odébb a sziki pitypang meg kányafû borult egymásra: meghitt ölelkezésüket csak a fehér cickafarkok fekete báránya, a pirosas virágú, fuvallat-érzékeny sziki cickafark bólogatása zavarta meg. Gálfarkas egy darabig eljátszogatott a sziki kerep pillangós virágaival — különválasztotta a sziromlevelek fogócskájából született csónakot, evezôket és vitorlákat —, majd hanyatt feküdt, és a Nap felé emelte az öklömnyi sódarabot. Jó néhány percig tartott, amíg szeme hozzászokott a szürkésfehér sótömb ellenfényben kirajzolódó kristályformáihoz. Játszott: megpróbálta különválasztani a sótömb fehér kristályait a szürkéktôl.

Tekintete lustán lefordult a sódomb színes foltjairól, és a dombtetô immár majdnem teljesen kopár szigetein pihent meg. Itt már kiégett pusztaságra emlékeztetô volt a környék: ha nem e vidéken született volna Gálfarkas, komolyan meglepôdött volna azon, hogy a sárgászöld ruhába és pirosas-fehéres csizmába öltöztetett buja vadvirágszônyegtôl néhány méternyire mennyire más a sódomb oldalának hangulata: itt már a vézna sziki üröm volt az úr. (A sódomb túlsó oldalán illatozó ürmösmezôk árulkodtak a halványsárga, cingár ürömféle életörömérôl). A sovány csenkesz — melyet veresnadrág csenkesznek is becéztek e vidéken — szürkészöld gyepével próbálta felhívni magára a figyelmet. Egészen fenn, ahol Gálfarkasnak sikerült kardját a sódomb egyik repedésébe becsúsztatnia, már csak a bárányparéj, a legmostohább szikek gyenge szárú ôre — szikôrnek is nevezték a környezô falvakban — vívta élethalálharcát az anyafölddel — az agyaggal borított sóval.

Sórét, ez a kis középhegységi falu úgy emelkedett a tájat keleti irányban uraló Dobos-patak felé, mintha évszázadokkal ezelôtt gondosan megtervezték volna utcáit, majd egyszer csak abbahagyták volna az egészet. Befejezetlen falu — gondolta magában Gálfarkas, és eltûnôdött: így, összevissza futkosó utcácskáival, a falu szélére sikeredett templomával együtt is milyen szép Sórét! Mennyivel másabb, mint a szomszéd település, Szikes, melynek innen a sódombról szinte zavaróan rendezetteknek tûntek házsorai.

Míg a szikesi oldalon egymás mellett sorakoztak a Dobosra kényszerített töltések meg gátak, addig a Sóréten átfolyó szakaszon mintha a patak odasimult volna a parton szétszórt házak kerítéseihez.

Gálfarkas gondolatai lassan visszatértek a sókardhoz, amely úgy emelkedett ki a sófoltokon ájuldozó bárányparéjok közül, mint egy elhagyott és az öregségtôl összetöpörödött kereszt. A fiú szétvetette lábát, hogy jobban tudjon sújtani, majd nekikészült: rátette a kôsódarabot a markolatra, s lassan felemelte azt. A Nap éppen Gálfarkas mögé csúszott az égen, így néhány másodpercig olyan volt a sújtani készülô fiú megfeszült teste az ellenfényben, mint egy koronájától megfosztott fatörzs.

Gálfarkas minden erejét beleadta az ütésbe.

A robbanás irtózatos erôvel rázta meg a földet: a kardhüvely ripittyára tört, szilánkjai megsebesítették a legény arcát, nyakát és jobb vállát. Gálfarkas sokáig állt mozdulatlanul a robbantás helyén: a rombolás ôsöröme oly lassan kapaszkodott fel tudatába, mint ahogyan a sódombok környékének dolmányos varjai emelkedtek, kerengtek riadozva egyre magasabbra és magasabbra fölötte. Akkora sótömböket hasított le a robbanás, hogy teljesen megváltozott Gálfarkas körül a táj: a dolmányos varjak ezreitôl elsötétült ég alatt emberfejnyi kôsódarabok százai borították a környéket. A felszálló sóport hamar a magasba szívta a robbanás során kialakult felhajtó szél: másodpercek alatt elérte a sófelhô a madársereget. A madarak magukhoz tértek ijedtségükbôl, és hangos méltatlankodásba fogtak a sódombok fölött. Gálfarkas köhögni kezdett; szemét, orrát csípte a sós porral telített levegô. Pánikba esett; pupillája kitágult, arca elsápadt, zúgó füle kétségbeesve próbálta kideríteni: saját maga segítségkérô kiáltozásait hallja, vagy a sófelhôbe került dolmányos varjak éktelen lármája tör utat füle mélységein át agyába, és oldja meg halálfélelmeinek láncos gyermekkori képeit?

Néhány perc múlva, amikor már légcsövét, sôt gyomorszáját is égetni kezdte a sós levegô, gyôzött életösztöne: támolyogva, fulladozva hagyta el a robbanás helyét. Néhol olyan éles sópengéket hagyott maga után a kiszakadt sódarab, hogy mélyen belevágott az óvatlan kézbe: a vér feloldotta a sóréteget, és az vörös-habosan sötétlett a sódomb összevissza dobált szikladarabjain, jelezve egyúttal azt is, merre próbált menekülni a fulladozó Gálfarkas. A dolmányos varjak serege egyre csendesebben kiabált már a magasban: úgy hulltak le egyenkét, néhol csoportosan a menekülô Gálfarkas körül, mintha öngyilkosdit játszanának. Mintha gyermekkoruk csínytevéseit akarták volna most — ki tudja, miért — újrajátszani: levetették magukat a magasból — éppen úgy, mint egykoron, amikor anyjuk nagy ijedelmére csak az utolsó percben, fél méternyire a földtôl fékezték le magukat —, de ez egyszer úgy, hogy nem nyitották ki a föld közelébe jutva szárnyaikat. A sós por elárasztotta testüket; szívük nem tudott mit kezdeni a megnehezedett vérrel; eltompuló agyukba csak a földközel veszélye tudott utat törni, de sikertelenül. A kísértés túl nagy volt: a bódulat felszabadította a dolmányos varjakban a szorongást, és most végigjátszották a játékot. Az egyik öngyilkos madár szembôl csapódott Gálfarkasnak; a váratlan ütéstôl megroggyant a fiú lába, és teljes hosszában elvágódott. A madár kábultan ugrált Gálfarkas teste körül, és kétségbeesetten próbált a magasba emelkedni. Amikor a felszabadult sóporfelhô sûrûje is ereszkedni kezdett, Gálfarkas biztos volt benne, megpecsételôdött sorsa. — Barnabás, Adalbert, Kristófmáté... segítsetek... — próbált kiáltani, de a sós levegô olyan erôvel hatolt be a száján, hogy elvsztette az eszméletét. Vége is szakadt volna Gálfarkas életének, ha Adalbertnek, az öreg hegedûs molnárnak nem éppen aznap szottyan kedve hegedûnek való sótáblákért indulni. Jó kilométerre lehetett a sódombtól, amikor meghallotta a robbanást. Megrökönyödve figyelte, hogyan száll fel és hogyan alakul tejfehér felhôvé a sópor, és hogyan szakad darabokra a sóhátakat borító repedezett agyagréteg. Az öreg izgalmában ráfektette jobb alkarját a balra, és tett néhány hegedülô mozdulatot. — Táúúú-tiúúú, mihez kezdjek most — topogott izgatottan.

Az arcát megcsapó csípôs fuvallat szerencsére hamar észhez térítette: orra-szája elé kapta zsebkendôjét, és menekülésbe fogott. Már jó néhány métert megtett, amikor egy furcsa árny tûnt fel jobb oldalán. Az árny — mint ahogy a kora hajnali rossz álmok arctalan alakjai szoktak — hol nôtt, hol kisebbedett, attól függôen, hogy a rosszindulatú sófelhô milyen sikerrel próbálta eltakarni ôt Adalbert elôl. Végül az árny körül kitisztult a lég, és Adalbert felismerte Gálfarkast, aki semmi jelét nem adva annak, hogy ráismert Adalbertre, öszzerogyott.

Adalbert ez egyszer nem tétovázott: vállára vette fiatal barátját, és rohanni kezdett vele a falu felé. A sórétiek már mind egy szálig kint voltak a kapuk elôtt, hiszen mindnyájan hallották a robbanást, és mindnyájukat rettenettel töltötte el a Sódomb fölé emelkedett sófelhô, amely oly hirtelen hallgattatta el a méltatlankodó dolmányos varjak ezreit.

Amikor immár Sórét házai közé jutva Adalbert ledobta válláról Gálfarkast, senki nem tudta, mihez kezdjenek vele. — Tele van sóval a tüdeje meg mindene — riadoztak a sórétiek, és tanácstalanul körülállták a hátán fekvô fiatalembert. — Adjunk neki vizet... — javasolta valaki, de az ötletet hamar elvetették, hiszen a sómérgezésben — okoskodtak — nem jó a víz. Végül döntöttek: elküldtek barátaiért, Kristófmátéért és Barnabásért; Kristófmáté érkezett elsônek, de nem nagyon tudott mit kezdeni az ájult fiúval. Barnabás is odafurakodott Gálfarkas testéhez, számolgatni kezdte lélegzetvételeit, majd izgatottan kiabálni kezdett. — Állítsuk lábra, és járassuk, hogy verejtékezzen! Egy-kettô, emberek, nyúljunk a hóna alá, hogy útnak indíthassuk.

Hárman-négyen is támogatták, pofozgatták Gálfarkast, de az — bár szemét félig-meddig kinyitotta — erôtlenül rogyott össze.— Jaj, jaj, mit csináljunk vele — kezdtek jajgatni az asszonyok, de Kristófmáté rájuk reccsent. — Takarodjatok innen, és hozzatok pokrócokat, hogy bugyoláljuk be, hadd izzadjon... Ti pedig, emberek ássatok gödröt, hogy állítsuk belé Gálfarkast: a föld is kiszív majd belôle valamicskét...

A gödör ásása hihetetlen gyorsasággal ment. Kristófmáté kigombolta szürke tanácsosi dolmányát, és elszántan fogott neki a munkához. Úgy dolgoztak a sórétiek, hogy szinte percek alatt készen volt a két méter mély gödör. Gálfarkast beemelték a gödörbe, és keményen megragadták alkarját, nehogy összeroskadjon. — Vegyétek le róla a tanácsosi dolmányt — kiabáltak —, könnyebben kap majd levegôt! Amíg lapáttal, lábbal, kapával, kézzel — ki mivel érte — hányták a földet a gödörbe, addig Gálfarkas sápadtan feküdt a földön, fejét négyrét hajtott szürke dalmányán nyugtatva. Mikor már derékig be volt ásva, beugrott egy gyerek a gödörbe, hogy megtapossa a földet, majd folytatódott a feltöltés. Az utolsó centimétereknél volt a legnehezebb, ugyanis itt már nagyon kellett ügyelni arra, nehogy megsebesítsék a lapát élével Gálfarkas arcát. Egy darabig tanakodtak, hogy karjaival mit kezdjenek: ássák azt is be, vagy hagyják a föld felett. Végül azt is beásták, majd jól ledöngölték a földet, úgy, mint amikor facsemetét ültetnek. Gálfarkas feje úgy emelkedett ki a fekete földbôl, mint egy óriáspöfeteg: sápadt arcára itt-ott földrögöcskék ragadtak.

Barátai felváltva virrasztottak Gálfarkas földbe ásott teste mellett.

— Addig járatjuk majd négykézláb, amíg verejtékezni kezd, és megszabadul minden sócsírától — gyôzködte tovább Barnabás a hörgô Gálfarkast körülálló sórétieket. — Sómérgezést kapott: nincs erre jobb gyógyír, mint a verejtékezés. Aztán hogy szavainak súlyt adjon, saját maga ereszkedett elsôként négykézlábra. Gálfarkas reszketve próbálta követni. — Bal, jobb, bal — állította be Barnabás a ritmust. — Járd körbe a falut, aztán majd meglátod, úgy fog szakadni rólad a veríték, hogy egyetlen sócsíra sem marad benned. Fogd meg bal kezeddel a bal bokám — nézett hátra a négykézlábra ereszkedett Barnabás, és oly közel nyomta bal lábát a Gálfarkas kezéhez, hogy rövidesen már érezte is annak gyenge szorítását. Amikor Gálfarkasnak sikerült megfognia jobb kezével Barnabás jobb bokáját, meg is indult a menet. — Háromig számolok, aztán indulhatunk — mondta Barnabás, és óvatosan elôrehúzta jobb lábát. Gálfarkas jobb keze olyannyira elôrenyúlt, hogy jobb térdét is kénytelen volt elôrecsúsztatni: lassan megindult négykézláb a két ember. Hamar belejöttek a ritmusba: bal, jobb, bal, jobb... Amikor Barnabás kifáradt, más sóréti állt be helyébe. Szinte minden vele egykorú fiatal férfi váltotta már egymást a vezetésben, mire Gálfarkasnak sikerült megkerülnie a falut.

Amíg e nevezetes események történtek Sóréten, a három urme egy utolsó tanácskozást hívott össze. Sok idôbe került, amíg szavazóképessé vált az erdei tanács, hiszen az életben maradt dolmányos varjakat a messzi távolból kellett visszaédesgetni a vidékre, ahonnan Gálfarkas sókardja ûzte el ôket. A vérkeresô urme — ô elnökölt a tanácskozáson — néhány hét alatt kiderítette, melyik fa alá ásták el Gálfarkasék a véres agyagedényt. Nem kellett sokat vizsgálódnia ahhoz, hogy rájöjjön: a szamártejnek nyoma sincs az edényben.

— A sórétiek már annyira elfajultak, hogy hagyományaikat sem tisztelik. A Fa-anyát, egyik édesanyánkat sem tisztelik már — kezdte vádbeszédét a vérkeresô urme. — Az edényben, amit a három szentségtörô Fa-anyánk lába alá tett, nyoma sem volt a tejnek, mit minden valamire való férfinek kötelessége rátölteni. Kerestem a környezô fák tövében is a tejnyomot, arra gondolva, hogy az eszét vesztett sórétiek eltévesztették Fa-anyát, de hiába. Én azt javasolom, sújtsunk le a szentségtörôkre. A kérdés csak az: együtt büntetjük-e ôket vagy egyenként.

— Nem jó a ami törvényeink szerint elítélni az embereket — aggodalmaskodott a gyerekformáló urme. — Az lenne a legigazságosabb, ha saját törvényeik alapján lehetne ítélkezni fölöttük. Ez pedig felettébb bajos, ugyanis új törvényeik a régiek tiszteletét nemhogy nem követelik meg, de bátorítják is a régi világ elleni lázadókat. Az erdô vérrel való szennyezését sem tiltják könyveik.

— Bízzátok csak rám — vette elô gonosz mosolyát a harmadik urme, aki megfogja a gyereket és felnôtté sodorja. — Úgy lesz, ahogy ti akarjátok. Az embereket emberi törvények alapján fogjuk elítélni! Gálfarkas következik... Ô lesz a következô áldozat.

A dolmányos varjak izgatottan repültek fel a szarvastehén hátáról, amikor meghallották, hogy Gálfarkasra kerül a sor. Egy kicsit sajnálták a fiút, hiszen az úgy tisztelte az állatokat, mint a kisgyerek. Végül lecsillapodott a dolmányos varjú sereg, és elfoglalta újfent helyét a szarvastehén hátán. A késôn érkezettek már csak a szarvas fején találtak helyet maguknak. A nagytestû állat szemén lágyan csillant meg a felkelô Hold fénye: olyan volt a fehér sugár a sok száz szürkésfekete állat között, mint egy erdôbe tévedt magányos hófehér lepke.

A három urme tanácskozása késô délután ért véget. Mire megindult mindegyikük saját világa felé, az Éjszaka már jött nagy rosszkedvûen felfelé a dombon. Most nem volt sáros a csizmája, és munkaruhája is tiszta volt.

A Dobos partjára érve négykézlábra ereszkedett, kortyolt néhányat a sós vízbôl, majd hosszasan figyelte, amint a víz minden erejét és fodrát összeszedve megpróbálja tükrözni arcát. Máskor mindig megnevettette a Dobos dacos együgyûsége az Éjszakát, de most nem volt kedve a dologhoz. Gálfarkason gondolkozott. Egyetlen szavába kerülne, s megszabadulna a fiú.

Az Éjszaka azon kapta magát, hogy lelkiismeret-furdalása van. Gyorsan a Dobos mellé guggolt, és mosta kezeit.

Szabó Csaba

Bonyolult világ a Moldovai Köztársaság. És bonyolult helyen fekszik. Valahol Európa és a nagy orosz zóna közötti szakadék szélén. Talán kicsit közelebb az utóbbihoz, s persze, a szakadékhoz. Vergôdne Európa felé. Csakhogy az ilyesmi ebben a zónában roppant nehezen megy. A történelmi örökséggel nem olyan egyszerû leszámolni. Az országot a geopolitikai és a gazdasági gondok mellett belsô konfliktusok is terhelik. Az egyiket, a gagauz problémát megoldották: a gagauzok megkapták az általuk kért autonómiát, boldogok vele. A Dnyeszter menti területek azonban a felajánlott autonómiával sem elégszenek meg, nekik függetlenség kellene, legrosszabb esetben két egyenlô állam konföderációjáról hajlandók beszélni. Ottjártamkor igyekeztem mindenkit meghallgatni. Ez alkalommal a politikusok véleményét olvashatják el. Legközelebb majd a hétköznapi emberek gondjairól-véleményérôl fogok beszámolni.

T. Sz. Z.

— Nemrég Kijevben moldovai–ukrán–orosz csúcstalálkozóra került sor, ahol a Dnyeszter menti terület jövôjét tekintve sikerült egyezségre jutniuk. Miben áll ez a megállapodás, s várható-e, hogy az év végéig sikerül gyakorlatba ültetni?

— A kijevi csúcstalálkozó csupán egy szakasz ennek a nézeteltérésnek vagy konfliktusnak a rendezésében, amelyet mi az utóbbi idôben inkább „problémának" nevezünk. Mi ezt a problémát szeretnénk egy politikai aktussal lezárni. Nagyon nehezek a tárgyalások, mégiscsak fegyveres konfliktus volt, amely — sajnos — mintegy 600 emberéletbe került. Ennek a területnek — amely az ország összterületének 12 százalékát, lakosságának 15 százalékát teszi ki — az a sajátossága, hogy túlsúlyban él rajta a nem moldovai lakosság. A moldovaiak aránya ott 40 százalék körüli, míg az oroszoké, az ukránoké és a többi nemzetiségé összevéve 60 százalék. Az ottani nemzetiségek jó viszonyban vannak egymással. A kijevi dokumentum is megemlíti, hogy a területen nem léteznek vallási, etnikai vagy más jellegû nézeteltérések, s ez ellentmond egyes Dnyeszter menti személyek véleményének. Arra törekszünk tehát, hogy lebontsuk a kapcsolatokban lévô akadályokat, s ezért különféle dokumentumokat, jegyzôkönyveket írunk alá. Egyes minisztériumok közös akciókat hajtnak végre. A Dnyeszteren túli struktúrákkal közösen még a belügyminisztériumban is létezik például egy terv — a szervezett bûnözés elleni küzdelemrôl. Jól mennek a dolgok a sportban, közös bajnokságban veszünk részt. Gazdasági téren vannak gondok: nekik saját pénzük, bankjaik vannak, létrehozták saját külön struktúráikat. Egyébként az egész volt Szovjetunió területére nézve érvényes az a sajátosság, hogy a lakosság jól megfér egymással. Politikai konfliktusról beszélhetünk, amelyet meg akarunk oldani. Persze, itt harmadik félrôl is szó van: Oroszországról. S késôbb ebbe a vitába Ukrajna is belépett. Ezzel párhuzamosan a rendezésben az EBESZ is részt vesz. Tulajdonképpen egyetlen kérdés maradt hátra: a Dnyeszter mentieknek el kell ismerniük, hogy Transznisztria a Moldovai Köztársaság szerves része. Kész. Ez az alap, bármilyen publikált vagy nem publikált tervrôl legyen is szó. Mindenrôl lehet tehát tárgyalni, de ez az egész kérdésnek a sarokköve.

— Tiraszpoli vélemény szerint 4–5 rendezési terv készült a rendezésre, s ezek közül kizárólag a moldovai terv beszél autonómiáról. Miben áll az önök által javasolt autonómia, s miért nem felel meg önöknek a Dnyeszteren túliak által követelt közös államforma?

— A közös államforma akkor merült fel, amikor viszonyunkról emlékeztetôt írtunk alá. Ebben leszögeztük, hogy Moldova Köztársaság az egyedüli nemzetközi jogi alany. Közvetve ez is elismerése volt annak, hogy ôk Moldova részét képezik. A felek ugyanakkor elismerték, hogy kapcsolataikat közös államformában építik ki, az 1990. január 1-jei határokon belül. Tehát közös állam vagyunk. Ôk azonban úgy vélik, két egyenlô jogi alanyról van szó a Moldovai Köztársaságon belül — Transznisztria és Moldova —, e két elemnek kell föderációt vagy konföderációt létrehoznia. Államiságukról nem kívánnak tehát lemondani. Mi egészen az autonóm köztársaság szintjéig hajlandók lennénk elmenni. Van már példa: Gagauzia. Csakhogy ott létezik az etnikai elem, amely Transznisztria esetében hiányzik. Transznisztria területi alakulat, amely Moldova Köztársaságon belül magas fokú autonómiával rendelkezik. Azt ajánlottuk, nevezzük Transznisztriai Autonóm Köztársaságnak. Ôk makacsul ragaszkodnak a két önálló jogi alanyhoz, amely közös államot alkot. Arra törekszünk, hogy mind az oroszokat és az ukránokat, mind pedig az EBESZ-t meggyôzzük: aktívabban vegyenek részt a rendezésben. Az EBESZ is készített rendezési tervet. Bár nem volt mindenben megfelelô, mi végül elfogadtuk az EBESZ és a szavatoló államok által készített tervet is. A Dnyeszter mentiek azt is ellenzik. Kijevben arról állapodtunk meg, hogy a létezô terveket egyesítve, fejezetenként haladjunk elôre, s ezt fogjuk tenni.

— A szarajevói csúcson elhangzottak után, miként látja: a nemzetközi közösség felismerte-e a térség sajátos, etnikai problémáit, vagy pedig a Balkán most minden figyelmét elvonja?

— Sajnos, ma is az a nézet uralkodik, hogy a figyelemnek a Balkánra kell összpontosulnia. Mi ezt hibának tartjuk. A mi álláspontunk szerint fel kell zárkózni a közös Európához, ki elôbb, ki késôbb, de konkrét lépéseket kell tenni az egységesítés érdekében. Bennünket csak Románia választ el Jugoszláviától. Léteznek feszültségek, amelyek nagyon könnyen ismét robbanáshoz vezethetnek. A transznisztriai térség túlmilitarizált. Ott van az orosz hadsereg, az ô saját hadseregük, a békefenntartó alakulatok. Hatalmas fegyvermennyiség maradt ott a szovjet idôkbôl. Ezért véljük úgy, hogy bennünket is be kellett volna vonni a stabilitási egyezménybe, elsôsorban politikai szempontból, s akkor az EU politikai hatása erre a térségre megerôsödne. Az EU ugyanis senkiben sem ébreszt olyan gyanakvást, mint például a NATO. A stabilitási paktum minden fél számára elfogadható. Attól tartok azonban, hogy a fejfájást továbbra is a volt Jugoszlávia térsége okozza majd. Így a többieknek várniuk kell.

— Moldova Köztársaság, mint nyugati orientációjú ország, egyben a Független Államok Közösségének tagja, jelenleg a világ két fontos érdekszférájának a határán fekszik. Eldôlt-e, hogy a két irány közül Moldova merre tart?

— Az irány világos, más kérdés a megvalósítása, és ezen belül a prioritások megválasztása. Abban a kérdésben nincsenek különösebb viták, hogy Moldova merre tartson. Moldova orientációja nem kimondottan nyugati, hanem európai. Hagyományos kapcsolatainkat nem akarjuk felszámolni. Például Ukrajnával, Oroszországgal és a kaukázusi államokkal, tehát azzal a térséggel, amely még nem tagolódott be Európába. Ez senkit sem kell hogy sértsen. Moldova fejlôdési szintje jelenleg nem teszi lehetôvé, hogy befogadjanak valamennyi európai struktúrába. De a jelenlegi helyzetben azt sem mondhatjuk, viszontlátásra uraim, mi más irányba megyünk. Nincs összekészített kis utazóbôröndünk. Helyzetünk megítélésében reális körülményekbôl kell kiindulnunk. Másfelôl alkotmányunk szerint semleges állam vagyunk. Az alkotmány nem engedi, hogy itt idegen katonai támaszpontok legyenek. Senki számára nem jelentünk veszélyt. Késôbb majd eldöntjük, mi lesz, most a semlegességen van a hangsúly.

— Ez a semlegességi koncepció a Romániával való viszonyra is vonatkozik? Vagy pedig Romániával valóban különleges viszonyban állnak?

— Látja, a románok egy része a különleges viszonyt hangoztatja. Én nemigen használom ezt a kifejezést. Ebben a kérdésben is a tényekbôl kell kiindulni. Persze, nyelvünk, kultúránk, hagyományaink majdnem azonosak, s ez meghatározza viszonyunkat, ám mindez nem elég ahhoz, hogy a különleges viszonyt hivatalos szintre emeljük. Moldovában a lakosságon belül 65 százalékos a moldovaiak aránya, s 35 százalékot tesz ki a többi nemzetiség. Ilyen bizonytalan szakaszban az ilyen megfogalmazások egyeseket irritálnak. Ezt figyelembe kell venni. Közel állunk Romániához, kapcsolataink fejlôdnek. Persze, Romániának is adott gazdasági helyzete van, s jelenleg a gazdasági szempont elsôdleges. Tehát kevesebb propagandát kell ebbe a kérdésbe bevinnünk, a kapcsolatoknak önállóan kell fejlôdniük.

— Hogyan látja a magyar–moldovai kapcsolatok alakulását, s miként segítheti Magyarország Moldova európai integrációját?

— Egyszer egy okos mondatot olvastam, így szólt: Légy jóban a szomszédod szomszédjával! Magyarország szomszédunk szomszédja. Vannak közös történelmi gyökereink. Idén ünnepeljük a független moldovai állam létrehozásának 640. évfordulóját, s ehhez az államalapításhoz, jól tudjuk, a magyaroknak is közük van. Nagyon jó kapcsolataink vannak Magyarországgal, azokat fejleszteni kívánjuk. Magyarország számunkra példa, amely mutatja, hova juthatunk el, ha a magyar gyakorlatot követjük. Természetesen, sajátosságainknak megfelelôen próbáljuk a magyar tapasztalatokat hasznosítani. Figyelmesen tanulmányozzuk a magyar példát, hiszen Magyarország a gazdaság terén stabil helyzetbe jutott. Eleinte Magyarország is a fejlett országok felé orientálódott, amíg sikerült tôkét szereznie. Most már a régióra tekint, s így ma már egyesíthetjük erôfeszítéseinket a magyarokéval. Moldovának remek helyzete van és kitûnô kapcsolatokkal rendelkezünk az orosz piacon, például a mezôgazdasági termékek kereskedelmében. Magyarországnak viszont kiváló technológiája van. Közösen kellene fellépnünk ezen a piacon. Ehhez megfelelô törvényi kerettel rendelkezünk, segítjük a közös vállalatok létrehozását. Területileg célközelben vagyunk, jók a közlekedési lehetôségek. Politikai szempontból Magyarországgal nincsenek nézeteltéréseink, s „területi vitáink" sincsenek. A nemzetközi szervezetekben támogatjuk egymást. Politikánkban Magyarország kiemelt helyet foglal el. A balkáni és európai kérdésekben álláspontunk nagyon közeli, ami közös hagyományainkon alapszik.

— Moldova gazdaságilag és politikailag is kényes és nehéz helyzetben van. Hogyan látja egyfelôl a gazdasági nehézségek megoldását, másfelôl pedig a transznisztriai konfliktus rendezését?

— Országunk valóban kényes helyzetben van, ám helyzete nem kényesebb, mint a régió többi országáé. Számunkra a legfontosabb, hogy az oroszországi válság nyomán erôsen leromlott gazdasági helyzetet stabilizáljuk. Ez elôre látható külsô tényezô volt, de nagyon fájdalmasan érintett bennünket. Exportpiacunk több mint felét elveszítettük, hatalmas nyomást gyakorolt pénzügyi-valutáris helyzetünkre. Arra kényszerített, hogy bizonyos korrekciókat végezzünk el valutáris politikánkban, a pénzügyek terén, hogy új piacokat keressünk, és úgy ahogy, stabilizáljuk a költségvetés helyzetét. Mindez egybeesett a küladósság szolgálat egyik legnagyobb csúcsával. Hatalmas nyomás nehezedett valutatartalékainkra. De azoknak az intézkedéseknek köszönhetôen, amelyeket tavaly hoztunk, s amelyeket az új kormány beiktatása után alkalmaztunk, véleményünk szerint, sikerült a helyzetet makroökonómiai szinten stabilizálni és pozitív irányba állítani. Javult az inflációs mutató, a nemzeti valuta árfolyama, nônek a valutatartalékok, kiegyensúlyozódott a valutapiac és a külkereskedelem export–import mérlege. A kereskedelmi deficit jelentôsen csökkent. Komolyan növekedtek a költségvetési bevételek. Óvatossággal és körültekintéssel sikerült a küladósság jelentôs részét kifizetni, az év végéig ebbôl mintegy 20 százalék maradt hátra. Ezt nem csupán kifizetésekkel értük el, hanem átcsoportosítással és az adósság egy részének a nemzetközi pénzpiacokon történô értékesítésével. Sikerült kezelnünk a belsô adósságot is, elôremozdulás történt az ipari és az agrártermelésben is, tehát megállítottuk a GDP (nemzeti bruttó össztermék) visszaesését, sôt, viszonylagos növekedést is elértünk. Az utóbbi idôben, sajnos, kegyetlen szárazság volt, energetikai válsággal kell szembenéznünk, amelynek egyik összetevôje a villamosáram-használat. De ezt reményeink szerint nemsokára túllépjük, mivel bevételeink nagyobbak, mint a fogyasztás. Ott vannak azonban a történelmi adósságok. Nagyon kemény és szigorú energetikai politikát folytatunk, de ehhez az is hozzájárult, hogy a világpiacon az olaj ára a kétszeresére növekedett. Mégis a környezô országoktól eltérôen nem kellett fogyasztói válsággal szembenéznünk, és azzal sem, hogy a kôolajtermékek teljesen eltûnjenek a piacról.

— Mivel érték el a költségvetési bevételek növekedését?

— Fegyelemmel. Ebben az évben a reálgazdasággal szemben sokkal lojálisabb politikát folytattunk, azaz csökkentettük a jövedelmi adókat. Áttértünk az ÁFA nemzetközi gyakorlatára, ami veszteséget okozott a költségvetésnek, de ezzel egy idôben a múlt év közepe óta rendkívül szigorú pénzügyi-költségvetési politikát alkalmaztunk. A költségeket jelentôsen visszaszorítottuk, egyáltalán, költségvetést csináltunk az országnak. Mert ennek az országnak eddig nem volt költségvetése.

— A költségvetésben miként számolnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával? S mit tesznek akkor, ha nem kapják meg a kért anyagi támogatást?

— Két változattal számolunk. Azzal, hogy kapunk támogatást, és azzal, hogy nem kapunk. Nem hiszem, hogy a támogatás nélküli változat következne be, hiszen a kormány gazdaságpolitikája beilleszkedik az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank szigorú követelményrendszerébe. Sôt, annál talán valamivel radikálisabb és keményebb. Például szerkezetátalakítás és kulcsszektorok privatizációja terén. Az IMF ajánlásai nélkül is tudjuk, hogy ezekkel kizárólag a magántulajdon gazdálkodhat hathatósan. Nagyon következetesek vagyunk a szociális, tanügyi, egészségügyi és társadalombiztosítási reform terén, hiszen ezek túldimenzionáltak voltak. Mindezt anélkül is meg kell tennünk, hogy az IMF vagy a Világbank követelné. Pénzügyi politikánk talán nem olyan kemény, ahogyan azt az IMF klasszikus helyzetben elképzeli, de úgy véljük, hogy a lehetôségeink jók. 25–30 százalékos infláció, 3 százalékos költségvetési hiány, a nemzeti fizetôeszköz 25 százalékos leértékelése sem lenne tragikus. Mutatóink ezeket a szinteket még nem érték el. Sajnos, ebben az országban eddig senki sem tárgyalt komoly pozícióból az IMF-fel és a Világbankkal.

— A külföldi beruházókat visszariasztja a gazdasági bizonytalanság és a Dnyeszter menti helyzet megoldatlansága. Mit tesznek ennek megváltoztatása érdekében?

— Ez egy paradoxon. A média és a politikusok katasztrofálisnak értékelik az ország helyzetét, pusztít a szegénység — ahogy az önök testvérei, az osztrákok írják. Ugyanakkor az év elsô felében 90 százalékkal nôtt a közvetlen külföldi tôkeberuházás. Több mint 100 millió dollárról van szó, amellyel együtt 1990 óta 6–700 millió dollárra emelkedett a külföldi befektetések összege. Ez nagyon érdekes jelenség. Nézzük az infrastruktúrát: a FranceTelecom mobiltelefon-rendszerbe fektet be, az építôanyag-iparba a Lafarge, a könnyûiparba néhány olasz társaság. Például a bôr- és konfekcióiparba a Steilman cég. De itt van a Knauf, az osztrákok a lakásépítésben vannak jelen. Ezek a példák nem azt mutatják, hogy katasztrófa lenne, hiszen ezeket a cégeket az sem érdekli, hogy nincsenek kedvezmények. Csak az érdekli ôket, hogy a kormánynak világos politikája legyen. Az sem érdekli ôket, milyen értékelést ad az IMF és a Világbank.

A befektetések problémája tehát szubjektív tényezôkbôl adódik. Elôször is a helyi vállalkozók nem képesek nagy tôkét felszívni, rossz a menedzsment, jelen van a bürokrácia, a korrupció. Vállalkozói rétegbôl jöttem magam is, több tízmillió dollár ment át a kezemen, és tudom: olyan hitelvonalaink vannak a Világbanktól és az EBRD-tôl (EBRD = Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank), amelyeket nem hasznosítunk, több tízmillió dollárról van szó. A második fontos tényezô: miért mentek a befektetôk például Magyarországra? Mert regionális piacokat kerestek, és a keleti piacok felé kacsingattak. Magam is részt vettem egy olyan projektben, amely nem Németországot és Ausztriát célozta meg, hanem Magyarországot, Romániát és a volt Szovjetunió utódállamait. Tehát a régió piacát, amely jelenleg nagy bajban van. Ezt mutatja a távközlés és az energia helyzete is.

— Konkrétan mekkora összegre számítanak az idén az IMF-tôl és a Világbanktól?

— Összesen 200 millió dollárra. Ez szerkezetátalakítási hitel, a megoszlás pedig 100 millió az IMF-tôl és 100 millió a Világbanktól. Az EU 15 millió dollárral segíti a költségvetést. Ezt politikai döntés nyomán kapjuk az integráció érdekében. S ezek már jóváhagyott összegek.

— Hogyan kívánják megoldani a villamosenergia-válságot, tekintettel arra, hogy Tiraszpol már lekapcsolta egyszer az áramszolgáltatást?

— Igen, lekapcsolták egyszer. Többet soha nem fogják lekapcsolni, vagy ha mégis, akkor többet nem fogunk tôlük vásárolni. Vannak adósságaink — régebbiek és újabb keletûek — velük szemben. Mintegy 22–24 millió dollárról van szó. De ma már a fizetések folyamatosak, és számukra mi vagyunk az egyetlen fizetôképes piac. A Dnyeszter menti erômû a legnagyobb Európa ezen térségében, és gyakorlatilag egyetlen piaca van: Moldova. Az egyetlen, amely készpénzzel fizet. Ukrajna nem érdekelt az ottani áramban, a Dnyeszter mentén egyetlen centet sem fizetnek nekik. Tehát nem Moldova függ az erômûtôl, hanem fordítva. A múlt hetekben elôállt feszültségek után — amikor kikapcsolták az áramszolgáltatást — két nap alatt készen álltunk arra, hogy a moldovai áramellátó rendszert átkapcsoljuk az európaira, tehát a romániaira és a bulgáriaira. Létezik alternatíva, de a baj a fizetôképesség. Nálunk megszokták, hogy fogyasztanak, de nem fizetnek.

— Magyarországot hozta fel példaként. Miként látja a kétoldalú moldovai–magyar kapcsolatok alakulását?

— Nem használtuk ki a lehetôségeket. A statisztikákban még azok a kapcsolatok sem szerepelnek, amelyek valóban léteznek a vállalkozók és a magánszemélyek között. Naponta három teli gép repül Budapestre és vissza, s közben gazdasági kapcsolataink roppant alacsony szinten állnak. A tavalyi kereskedelmi forgalom mintegy 40 millió dollár volt. Ez vicc, hiszen Magyarország Moldova számára az európai hídfôt jelenti. Számomra ez teljesen világos.

— Hallottam olyan véleményt is, hogy az európai hídfô Moldova számára Románia lenne...

— Románia?... Hát, igen... Mi valamennyi térségbeli országgal való kapcsolatunkban az európai integrációs szempontokat követjük. Románia európai ország, mint Oroszország és Ukrajna. De az infrastruktúra, szolgáltatások, bankrendszer, kereskedelem, amit Magyarország kínál, sokkal fejlettebb annál, amit Románia kínál. Ez teljesen egyértelmû. A moldovai tôke jelentôs része legálisan vagy illegálisan a magyar bankokban fekszik. Ezt mindenki tudja. Sok moldovai üzletembernek bejegyzett magyarországi lakhelye van. Persze, ezek nem azonos orientációjúak az orosz és az ukrán bûnözôkkel. Ezek jóhiszemû emberek.

— Hogyan segítheti Magyarország Moldova európai integrációját?

— Számunkra elsôsorban az európai és euroatlanti integrációban szerzett magyar tapasztalat a fontos. Sok pozitív és negatív tapasztalat van. Tavaly alkalmam volt Zágrábban véleményt cserélni Orbán Viktor miniszterelnökkel. Akkor nagyon lelkes „új fiú" volt, most egy év elteltével nem tudom, milyen a hangulata. Csak néhány hónapja vagyok miniszterelnök, nálam még tart a lelkesedés, de ez majd idôvel elmúlik. Persze, nem hagyhatjuk magunkat elragadni az integrációs tényezôktôl. Ismerem egyes nyugati vezetôk hivatalos és nem hivatalos kijelentéseit, beleértve a német vezetôket, akiket ma inkább a belpolitikai helyzetük foglalkoztat, és nem az EU bôvítésének elsô, második vagy harmadik körébe tartozó országok helyzete. A balkáni probléma is nagyon sok forrást elvon. Ezért nem veszíthetjük szem elôl, hogy más irányba is nyithatunk, például mi most a balti államokkal való kapcsolatunkat erôsítjük. Az oroszországi válságot követôen közép-európai exportunk 28 százalékkal növekedett. Tulajdonképpen nem foglalkozunk már a keleti lehetôségekkel, pedig itt van egy fejlôdô Oroszország, amely nem éppen versenyképes áruinkat is elfogadja. Nyugat felé orientálódunk, Csehországgal miniszterelnök-helyettesi szintû tárgyalásokat folytattunk. Jeleztük, hogy érdekeltek vagyunk a CEFTA-tagságban. Az idén Magyarország tölti be a CEFTA soros elnöki tisztét. Gyakorlatilag a legtöbb tagország meghívta már Moldovát megfigyelôi minôségben. Reméljük, Magyarország is megerôsíti ezt. A CEFTA elsôsorban közép-európai regionális kezdeményezés, és nekünk ebben a térségben megvannak a magunk érdekei.

— Moldova FÁK-tagsága mennyiben határozza meg az ország európai integrációs esélyeit?

— Ôszintén meg kell mondanom, hogy az utóbbi idôben a Független Államok Közösségéhez való tartozásunk, tehát a FÁK-tagságunk teljesen formálissá vált. Sem politikai, sem más szempontból nem szakíthatunk hirtelen ezzel a közösséggel, bár megkezdtük a kihátrálást különbözô egyezményekbôl. Például kiléptünk a polgári légi forgalmi egyezménybôl, amely szerkezetileg egy visszamaradott polgári légi forgalmi rendszerhez kötött bennünket. Gyakorlatilag nem veszünk részt a katonai-biztonsági rendszerben sem. A gazdasági kapcsolatokat próbáljuk bátorítani, szorgalmazzuk a szabadkereskedelmi egyezmény életbe léptetését, sajnos kevés sikerrel. Ezért nem hiszem, hogy a FÁK-ban való formális jelenlétünk akadálya lenne az európai struktúrákba történô belépésünknek. Ez kormányunk világos álláspontja.

— Hogyan látja a turizmus fejlesztésének, s ezzel kapcsolatban a határátlépés könnyítésének lehetôségét?

— Gyökeres változtatásokat tervezünk a határátlépésben. Szeretnénk egyesíteni a különbözô ottani procedúrákat, egyszerûsíteni a bürokráciát. Ezáltal nem csupán országunk imázsát javítjuk, hanem az emberek és áruk forgalmát is könnyítjük. De kényes helyzetben vagyunk, hiszen világos kötelezettségeket vállaltunk szomszédainkkal és Európával szemben a szervezett nemzetközi bûnözés meggátolására. Tulajdonképpen két rendszer között helyezkedünk el abban a térségben, ahol még nagyon aktív a jövedékköteles termékek, emberek, fegyverek csempészete és a bûnözés terjedése. Emiatt arra kényszerülünk, hogy a határok védelmét megerôsítsük. De ez nem azt jelenti, hogy mesterséges akadályokat kell állítanunk a jóhiszemûen érkezôk útjába. Érdekeltek vagyunk a turizmus fejlesztésében. Ebben is jó példa Magyarország, amelynek nincsenek természeti forrásai, nincsenek nagyszámú kiemelkedô történelmi emlékmûvei. Ám a külföldiek iránti bizalom sok-sok millió turistát — és dollárt — hozott. Most próbáljuk újraindítani az úgynevezett borút-túrát, amelynek során vendégeink a világon egyedülálló pincerendszerben kóstolhatják meg kiváló borainkat. Vannak kulturális kezdeményezések, de ugyanilyen fontos a külföldi vendég biztonságának megteremtése.

— Hogyan ítéli meg a Kisinyovval való viszony jelenlegi helyzetét? Megfelel-e önöknek az, hogy Kisinyov autonómiát kínál a Dnyeszter menti területnek?

— Nagyon jó, hogy az elsô dokumentumot megkaptuk Moldovától. Ötödik éve tárgyalunk, és eddig moldovai terv erre nem volt. Elôször álltak elô hivatalosan egy tervvel. Különleges helyzet állt elô, mert most legalább 4 terv létezik: a moldovai, az orosz, az ukrán és a sajátunk. És az EBESZ-nek is van egy terve. Tehát öt terv készült a rendezésre. Ezek közül autonómiáról csak a moldovai terv szól. Az orosz terv az „az állam az államban" státuszt biztosítaná. Ukrajna a közös állam egyik formájával állt elô. A miénk is a közös államra vonatkozik. Tehát négy terv közül három nem beszél az autonómiáról. Pedig az autonómia nem rossz szó. A modern Európában ez minden bizonnyal jó változat lenne. Ha mi valahol Luxemburg környékén élnénk, az autonómiát elégedetten fogadnánk. De egészen más térségen élünk, más körülmények között. Ezért a mi tervünk az államiságról szól, a közös állam létrehozásáról.

Nagy szerencsére, Kijev esetében már elértünk bizonyos haladást. Amint bizonyára tudja, Kijevben július 16-án Lucinschi–Kucsma–Szmirnov csúcstalálkozóra került sor, és ott született egy dokumentum. Nagyon bonyolult tárgyalások voltak, de ha magát a lényeget nézzük, akkor látjuk: a közös államról van szó. Kezdetként a dokumentum a közös állam öt ismérvét sorolta fel. Persze, közös államnak ennél több ismérve létezik, természetesen nem száz, de ötnél több. A mi változatunkban mintegy húsz ismérv szerepel. Mi nem akarunk elméleti dokumentumokat aláírni. S itt van a második rendelkezése ennek a dokumentumnak: ki kell dolgozni a megvalósítás mechanizmusát. Megfogalmazódik tehát az óhaj, és szó van a megvalósítási mechanizmusról. Két hónapot kaptunk arra, hogy tervünket elôterjesszük. A szakértôink dolgoznak, a munka rögtön Kijev után megkezdôdött. Dolgoznak a jogászok is. És van a moldovai elnöknek is egy megoldási javaslatlehetôsége, amelyet a saját szakértôivel fog bizonyára kidolgozni. Az EBESZ-hez fordultunk azzal a kéréssel, hogy osszák meg velünk az európai közös térségek kialakításában szerzett tapasztalataikat. Szeptemberben konferenciát rendezünk Tiraszpolban, a moldovai, az EBESZ és brüsszeli szakértôk részvételével. Arról, hogy mi is az a közös gazdasági térség, közös szociális térség. Európában nagyon jól kidolgozták ennek mechanizmusait. Mi csak az elsô lépéseknél tartunk. Európa még nagyon messze van tôlünk, de nagyon helyes, hogy meghatározzuk az irányt. Pontosan megfogalmazzuk, hogy hova akarunk elérni.

— Tehát az irány Európa, és nem a Független Államok Közössége?

— Mi jelenleg politikailag és diplomáciailag nem vagyunk abban a szakaszban, amikor választhatnánk, hogy Európa avagy pedig a FÁK. Ha majd meglesz az autónk, eldöntjük, melyik irányba is indulunk. A valóság az, hogy a kezünkben két mankó van, és azzal járunk. Van egy nagyon izgalmas dolog: kötelezettséget vállaltunk közös védelmi térség kialakítására. Egy konfliktus résztvevôinek ez nagyon bonyolult. De megtörténtek az elsô lépések. Nemrég érdekes dokumentumot kaptunk Kisinyovtól. Hadseregünk megfigyelôit hívták meg az augusztus 8–16. között a moldovai Bulboacã kiképzôközpont területén tartott Pajzs ’99 amerikai–moldovai közös hadgyakorlatra. Tehát a moldovai védelmi minisztérium a mi védelmi minisztériumunknak ilyen dokumentumot küldött, ebben meghívták a miniszterünket és 2–3 megfigyelôt.

Megértheti: két olyan hadsereg esetében, amely egymással háborút vívott, ez valóságos forradalom. Ez mindannyiunknak segít, az amerikaiak, az oroszok, az EBESZ-megfigyelôk is segítenek. Ezt a bizalom mechanizmusának nevezzük, s nagyon reméljük, hogy ebbôl a bizalomból kinô az átláthatóság, a kiszámíthatóság. Koordinálni fogják a fegyveres erôk tevékenységét, és abban bízunk, hogy a koordináció majd nyugalmat teremt a hadügyek, a védelem terén. A konkrét megoldáshoz tehát a kijevi csúcs lökést adott. Van öt konkrét feladat, és van határidô. Reméljük, szeptemberben már eljutunk az elsô konklúziókig. Az év végéig pedig alá kell írnunk az öt dokumentumot. Ha ezt sikerül, utána újabb öt dokumentumot dolgozunk majd ki. És ha majd 15–20-nál tartunk, az már komoly alapot fog jelenteni.

— Ön a bizalomról beszél. Miként segíthet a bizalomnak az, ami az elektromos árammal történt, nevezetesen hogy kikapcsolják a moldovai áramszolgáltatást?

— Nézze, akarjuk, nem akarjuk, valamennyien piacgazdaságban élünk. Moldova, a Dnyeszter mente, Ukrajna, Oroszország, mindenki. Nagyon egyszerû a piacgazdaságban uralkodó törvény: áru-pénz, áru-pénz, errôl van szó. A helyzet egyszerû: mi nem termelünk ki semmit, nincs sem olajunk, sem földgázunk. Van egy villamos erômûvünk, orosz földgázt vásárolunk, pénzért, mert pénz nélkül nem adnak. Áramot állítunk elô, azt eladjuk, a kapott pénzbôl pedig kifizetjük az oroszokat, és marad egy kis hasznunk. Moldovának nincs pénze. Vannak viszont román testvéreik, akiknek kilencmillió dollárral tartoznak az áramért. Ukrajnával is jó a kapcsolatuk, és szerzôdésük is van. Nekik tizenhatmillióval tartoznak. A románok és az ukránok kikapcsolták az áramot. Mi az ellenségeik vagyunk. De hol látott már olyat, hogy valaki 32 millió dollárral hitelezi az ellenséget. Mi ezt is megtettük, de mindennek van határa. Az elnökünk mondta: ôszire mindannyian meghalunk. Mi nem fizetünk Oroszországnak, elzárják a gázt, levegôvel áramot elôállítani nem tudunk, Kisinyovnak tehát semmit sem szállítunk majd, s mi is meghalunk. Ezt elkerülendô, a nyári idôszakban sokkterápiát kellett alkalmaznunk. Mert január óta öt jegyzôkönyvet írtunk alá, hogy hogyan fognak fizetni, de nem fizetnek. Megmondtuk nekik, télen kikapcsoljuk az áramot, és ez tragédiát fog okozni. Gondolkozzanak el, és kezdjenek el fizetni. Most, amikor még nincs nagy baj. A sokkterápia nagyon nehéz, ezt valamennyi volt szocialista ország jól tudja. Most azt mondták: igazatok van, találunk pénzt. Állítólag most keresik. Nekünk tehát ehhez a kérdéshez piaci a hozzáállásunk. A románok 7 centért adnak nekik egy kilowattórát, mi 3 centért. Ha akarják, ha gondolják, vásároljanak a románoktól. Nekünk elég, ha egy blokkot üzemeltetünk az erômûben, abból megélünk, ez technikailag is megoldható. Most a második blokkot Moldovának üzemeltetjük. A 32 millió dollár számunkra már nagyon sok. Most ismét bekapcsoltuk a második blokkot, de ha nem lesz pénz, ez a blokk nem fog üzemelni. Ez a helyzet. Ha Kuvaitban lennénk, ahol mindenütt olaj van, segíthetnénk testvéreinknek, de nekünk semmink sincs.

— Reménykedik-e a Dnyeszter menti államalakulat abban, hogy valaha is nemzetközi elismerésben részesül, tekintettel arra, hogy létét még Oroszország sem ismerte el?

— A nemzetközi elismerésre az államférfiaknak és a politikusoknak van szüksége. A diplomatáknak. Persze, senkinek sem árt, ha ez megvan. Hadd említsem Tajvant. Nem ismerik el, nem tagja az ENSZ-nek, de a gazdaság területén szabadon dolgoznak, és nagyon, de nagyon jól élnek. Egy fôre jutó nemzeti jövedelmük évi 16 ezer dollár! Afrikában viszont nagyon sok elismert ország van, tagjai az ENSZ-nek, és 2–300 dollárnyi az egy fôre jutó éves jövedelem. És meghalnak. A mai modern világban már azon is túljutottunk, hogy a katonai erô a fontos. Nem fontos, mint ahogy nem fontos a diplomácia és az ENSZ sem. Fontos a termelés, a piac, a valuta. Ha ez van, az elismerést is meg lehet venni. Meg lehet valakit bízni a nemzetközi képviselettel. Azt hiszem, mindenki tudja: ma az elismerés nem a number one (angol kifejezés, jelentése: elsô helyen szerepel — T. Sz. Z.). Ha holnap ENSZ-tagok leszünk, javít az a gazdaságunkon, segít az nekünk? Az csak kisegítô elem, s nem a legfontosabb.

— Tajvan remek példa. Ha majd elérik az ottani szintet, az itteni 40 százaléknyi románság remélheti, hogy áttérnek a kétnyelvûségre?

— Egyelôre nincsenek ilyen gondjaink. Az elmúlt kilenc évben nemzetiségi probléma nem volt. Ezek elsôsorban nem is románok, hanem a mi moldovai embereink. Semmilyen ellenük szóló különleges törvényünk nincs. A gazdasági életben sincs. Ha megnézzük a moldovai, az ukrán és a tiraszpoli ember életszínvonalát, nagy különbséget nem veszünk észre. Ez a közös alapunk a nacionalizmus ellen. Ha bármilyen féle nacionalizmus lenne itt, ha a 30 százalék moldovai, 30 százalék ukrán és 30 százalék orosz közül akár csak egyvalaki is a nacionalizmus nyelvén kezdene beszélni, rögtön elpusztulna.

— Milyen nyelven tanítanak az iskolákban?

— Moldovai nyelven oktatjuk ôket, ôk ezt románnak nevezik, de ez nem jelent gondot. Itt egyetlen probléma létezik: az írás. Ez olyan nagyon sajátos probléma, amelyet rajtunk kívül senki sem ért. A nyelv nem függ az írástól. Érti? Nem függ! A gagauzok a cirill írást felváltották a török ábécével. Három évig dolgoztak rajta, és azt mondják, nem sikerült, rossz az eredmény. Visszatértek tehát a szláv ábécére, és senki sem vett észre semmit. (Ennek az értékelésnek néhány nappal késôbbi gagauziai személyes tapasztalataim ellentmondtak — T. Sz. Z.). Ez nem gagauz probléma, ez a mi problémánk is, de rajtunk kívül ezt senki sem érti. A tanárok mindkét írást könnyen tudják használni. Ez a kultúra! Kisinyovban 10 éve új ábécét használnak, de a régi könyvek 80 százaléka cirill írással van. 10–20–30 év nem lesz elég ahhoz, hogy ezeket kicseréljék. Minden moldovai nacionalista, kommunista, mindkét ábécét tudja használni. Erre itt szükség van, mert ilyen az élet! A nemzeti könyvtár állományának 80 százaléka cirill írás. Talán száz év alatt lehetne kicserélni. Ez azonban csak egy kicsiny helyi probléma. Számunkra komoly, de ezért, higgye el, nem lesz háború. Ezért nem lesz háború!

Az utcai pénzváltóknál a forint 64/67, a márka 8500/8800, a dollár pedig 16 000/16 300 lejbe került.

Romániának szeptemberben mintegy 110 millió dollár adósságot kell kiegyenlítenie. Az összeg több mint 70 százalékát, mintegy 77 millió dollárt az állam által szavatolt, míg a további 32 millió dollárt az államtól közvetlenül leszerzôdött külsô adósság jelenti.

A több mint 2,3 milliárd dollár értékû összadósságból július végén mintegy 1,9 milliárd dollár maradt kifizetetlenül.

Mint ismeretes, Románia májusban 443 millió dollárt törlesztett a Japánban 1996-ban leszerzôdött Samurai-kötvények számlájára.

Az országos statisztikai bizottság jelentése szerint júliusban az ipari termelés 2,5 százalékkal csökkent júniushoz viszonyítva. A zuhanás a legerôteljesebb a feldolgozó iparban (5,2 százalék) volt. A múlt év azonos idôszakához viszonyítva a csökkenés 9,3 százalékos.

Az év elsô felében az ipari vállalatok forgalma 5,1 százalékkal volt kisebb, mint a múlt év azonos idôszakában. A legnagyobb zuhanást (29 százalék) a kitermelô iparból jelentik.

Simona Miculescu ismertette a külügyi tárca rózsásnak nem nevezhetô pénzügyi helyzetét: az idei, 417 milliárd lejjel számoló költségvetésbôl az év elsô felében 252 milliárd kelt el. A második félévre fennmaradt összeg (164 milliárd) távolról sem elég a kiadások fedezésére. A tárca szakértôi által végzett számítások azt mutatják, hogy az év végéig minimum 351 milliárdra lenne szükség, ami azt jelenti, hogy 187 milliárdos kiegészítésre van szükség. Amennyiben a tárca nem kapja meg az említett összeget, kénytelen lesz tovább szûkíteni a tevékenységét, ami konkrétan azt jelenti, hogy 25–30 százalékkal csökkenti a létszámot mindegyik diplomáciai kirendeltségnél, elhalasztja a tagsági díj folyósítását különbözô nemzetközi szervezeteknél (ENSZ, ET), lemond egész sor idénre tervezett akcióról.

A külügyminisztérium helyesen járt el, amikor idei költségvetésének kipótolását kérte, hiszen Románia képviselete és a külpolitika nem képzelhetô el korlátozottan, bizonyos szint alatt — hangsúlyozta Constantinescu elnök ugyanezen alkalommal.

Románia a fô érdekövezetek kiszelektálása alapján már lényeges leszûkítéseket eszközölt, és több nagykövetséget bezárt — fûzte hozzá, majd így folytatta: megoldásokra kell találni a költségvetési kiigazításkor.

A román kormány döntése különösen fontos a két ország és a két nemzet közötti megértés és együttmûködés további megerôsítése szempontjából — tolmácsolta Horváth Gábor külügyi szóvivô az MTI-nek Németh Zsolt külügyi politikai államtitkár álláspontját arról, hogy a bukaresti vezetés csütörtökön úgy határozott: átadják az aradi minorita rendnek az aradi vértanúknak emléket állító, Zala-féle szoborcsoport alkotóelemeit.

— A döntés jelképértékû üzenet a magyarországi, a román, illetve a romániai magyar közvélemény felé, amely bizonyítja, hogy türelmes diplomáciai lépésekkel és kölcsönös megértés alapján korábban érzékenynek tekintett ügyekben is elôremutató, gyakorlati eredményeket lehet elérni — közvetítette Németh Zsolt gondolatát a szóvivô.

Az államtitkár — Horváth Gábor tájékoztatása szerint — hangsúlyozta: komoly lépés ez a magyar–román kapcsolatok régóta napirenden szereplô kérdésének végleges lezárásához, ami a romániai magyarság közérzetét is kedvezôen befolyásolja.

— A magyar fél a közelmúltban tartott miniszterelnöki, külügyminiszteri és igazságügy-miniszteri megbeszéléseken is szorgalmazta a kérdés rendezését. A román partnerek részérôl tapasztalt támogatás alapján az aradi vértanúknak emléket állító Huszár Adolf és Zala György alkotta szabadság-szoborcsoport a kialakítandó magyar–román emlékpark létrehozásáig átmenetileg az aradi minorita rendház gondozásába kerül — mutatott rá a szóvivô tájékoztatása szerint Németh Zsolt.

Az államtitkár véleményét tolmácsoló szóvivô hozzátette: a külügyminisztérium reményei szerint ez a fejlemény példaértékû lesz a magyar–román kapcsolatok jövôjére nézve.

— A két nemzet történelmi emlékeinek tiszteletben tartása és a két népet sokrétûen összekötô történelmi hagyományok ápolása az országaink szoros és közös célokért való együttmûködése számára is új perspektívákat kínál. A magyar fél kész a további tevékeny együttmûködésre a magyar–román megbékélési emlékpark létrehozásához szükséges lépések összehangolásában és megvalósításában — emelte ki a szóvivô.

Mint ismeretes, csütörtöki ülésén a kormány a külügy-, a védelmi és a mûvelôdési miniszter közös elôterjesztése alapján úgy határozott, hogy adják át az aradi minorita szerzeteseknek A szabadság emlékmûve elnevezésû köztéri alkotást. A szétbontott mû elemei jelenleg az aradi várban elszállásolt 01380. sz. katonai egység raktárában vannak.

A határozat szerint a szoborcsoport alkotó elemei a román védelmi minisztérium és az aradi minorita rend között létrejövô átadási–átvételi jegyzôkönyv alapján kerülnek a rendhez.

A 13 aradi vértanú szabadságharcos tábornok emlékét megörökítô emlékmûvet, amelyet Huszár Adolf kezdett el és Zala György fejezett be, a múlt század végén állították fel Arad fôterén. A húszas években az I. C. Brãtianu vezette román kormány utasítására az emlékmûvet lebontották. Alkotó elemei azóta több aradi gyár, illetve intézmény raktárában megfordultak, s jelenleg a katonai körletként szolgáló aradi várban találhatók.

A szoborcsoportról az utóbbi tíz évben többször is folytak kétoldalú tárgyalások. Számos magyar külügyminisztériumi emlékeztetô szólt arról, hogy az emlékmû sorsát megnyugtatóan és mindkét felet kielégítôen szükséges rendezni.

Legutóbb ez év júniusában Dávid Ibolya magyar és Valeriu Stoica román igazságügyi miniszter aradi találkozóján került ismét szóba a szoborcsoport, mégpedig az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának méltó és közös megünneplésének elôkészítése kapcsán. Akkor a román fél felvetette, hogy az emlékmûvet esetleg átadja a magyar hatóságoknak.

Téma volt a szoborcsoport sorsa a kétoldalú alapszerzôdés értelmében létrejött közös kormányközi vegyes bizottság ülésszakain is.

A rendezésrôl az elvi megállapodás Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román kormányfô idei júliusi nem hivatalos marosvásárhelyi találkozóján született meg.

Háromnapos hivatalos látogatásra péntek reggel Szlovákiába utazott Radu Vasile miniszterelnök.

Az érkezést követôen házigazdájával, Mikulas Dzurinda szlovák kormányfôvel együtt Radu Vasile részt vett az üzletemberek fórumának megnyitóján.

A rendezvényt a két ország kereskedelmi kamarai szervezetek mintegy 100 szlovák és 50 román üzletember résztvételével.

Radu Vasile egyebek között kifejtette, hogy a román kormány bôvíteni szeretné a pillanatnyilag várakozáson aluli román–szlovák gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat. Ajánlotta egyúttal a szlovák cégeknek, vegyenek részt a romániai privatizációs folyamatban, tekintettel az eddigi együttmûködési hagyományokra

Amint a két kormányfô szónoklataiból kitûnt, Románia és Szlovákia hasonló problémákkal küszködik: a makrostabilizációs folyamat fogyatékosságai, a vállalatok átszervezése okozta nagy munkanélküliség, a törvényes keret és a bankrendszer jobbításának szükségessége, új munkaalkalmak teremtése.

A szlovák kormányfô elmondta, hogy országában kezdenek mutatkozni az eredmények a költségvetés és a nemzeti pénznem konszolidálása tekintetében, ami minden bizonnyal a beruházások növelését fogja maga után vonni.

Majdnem félmilliárd forintos beruházással készült el a gyulai román általános iskola és gimnázium új, 120 személyes diákotthona, s a hozzá csatlakozó, színháznak, vendégháznak, konyhának helyet adó szárny — tájékoztatta a péntek esti avatóünnepség elôtt az MTI-t Budai János, a tanintézet igazgatója.

Az iskola mellé emelt épület a tervezett román kulturális központ elsô része, s azt költségvetési forrásból építették. A kollégiumhoz többek között 300 nézô befogadására alkalmas színházterem, tíz szobás vendégház és 400 adagos konyha csatlakozik.

A nemzetiségi általános iskola és gimnázium melletti építkezést folytatni szeretnék. A gyulaiak reményei szerint rövidesen kiteljesedô országos román mûvelôdési központban helyeznék el e kisebbség tudományos kutatóintézetét, könyvtárát, könyv- és lapkiadóját is.

Sikeresen leérettségizett Iulian Rãdulescu, aki — saját állítása szerint — a világ összes cigányainak császára.

A 61 éves cigányfejedelem a legjobban a földrajzot tudta a vizsgán, 8,6 pontot kapott a maximális 10-bôl. Történelembôl és franciából nyolcast adtak neki, matematikából viszont épphogy átcsúszott.

Rãdulescu magának az „I. Iulian, az összes cigány császára" címet adományozta. A trónhelyzet azonban kissé zavaros, mert riválisa is van, méghozzá egészen közeli: Rãdulescutól alig száz méterre lakik egy másik önjelölt cigánykirály, egyazon utcában.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]